Március 15. az 1848-as forradalom óta nem csupán egyike a nemzet ünnepeinek. E napnak meghatározó szerepe volt és van a magyar közgondolkodásban, a nemzeti identitásban. Március történeti-politikai toposz lett: annak ellenére, hogy idõnként tiltották a rá való emlékezést, és annak ellenére, hogy idõvel minden rendszer saját politikai legitimációjára igyekezett használni ünneplését. De hasonlóképpen járt el a társadalom is, midõn az éppen regnáló rendszerek ellenében demonstrálta vele a mindenkoron idõszerû szabadságvágyat.

Március egyszerre volt és maradt a közpolitika része, s vált ugyanakkor történelmi szimbólummá. Része lett a magaskultúrának, mindamellett számtalan folklorizálódott formaváltozatban is rögzült emléke. Ismert történelmi terek váltak a késõbbi ünnepségek és szónoklatok felszentelt helyszíneivé, irodalmi, képzõmûvészeti alkotások, remekmûvek lettek a jeles napot idézve kitüntetett szabadságmetaforává. Március idusa azonban nem következett volna be az ismert elõzmények nélkül. Elõkészítette azt az a negyedszázados reformkor, melynek szellemi élharcosai javarészt az önmagát meghaladni hivatott nemességbõl verbuválódtak. A magyar reformellenzék jól látta, hogy a rendi feudális kötöttségek lebontása elkerülhetetlen, de ez sikeresen csak úgy valósítható meg, ha a társadalom minél szélesebb rétegei kerülnek ki nyertesen. Ezért politikája az érdekegyesítés és jogkiterjesztés elvére épült. Ahogy Kossuth fogalmazott: „Az alkotmányos szabadság ne legyen privilegizált osztályoknak a nép szolgaságán épülõ kiváltsága, hanem az egész magyar népnek közös, osztatlan tulajdona.”
A márciusi forradalmat és szabadságharcot ünnepelve sokszor méltatlanul kevés szó esik a szellemi-érzelmi elõkészítõkrõl, akik a nemzeti kultúra, a nemzeti mûvelõdés felvirágoztatásán dolgozva az alkotás, a mûvészetek erejével élesztették a lángot, hogy felemeljék a nemzetet az akkori európaiság színvonalára.
Csak neveket említek, s ki-ki idézze fel a ma is csodálatra méltó kultúrtörténeti munkásságukat: Vörösmarty, Bajza, Toldy Ferenc, Kisfaludy, báró Eötvös József, Jósika Miklós az irodalomban, Erkel, Liszt Ferenc a zenében, Déryné, Laborfalvi Róza a színészetben, Hild József, Pollack Mihály az építészetben, vagy Barabás Miklós, Borsos József a festészetben.
1848-ban a reformkori eszmék folytatói – Kossuth, Széchenyi, Petõfi, Jókai, Arany és a többiek – tudták és tették, hogy nyelv- és valláskülönbség nélkül kell minden állampolgárt részesíteni a közszabadság áldásaiban. A forradalom és a szabadságharc vezetõ politikusai a népet sorsáról dönteni képes, szabad nemzet polgáraivá emelték, akik bátran vállalták az önvédelmi harc terheit is, beálltak honvédnak, ágyút öntöttek, vérüket ontották, ha kellett.
Miben rejlett a nemzetet forradalomra segítõ erõ?
Elsõsorban a hitben. Hittek az igazukban, a nemzetet felserkentõ erõben. Hittek ugyanabban, amiben az államalapító István is hitt: magasztos dolog, ha emelt fõvel járunk, mert csak az tud igent vagy nemet mondani, aki tudja, érzi, mi kell az õ nemzetének.
S ez volt a nemzet íratlan nemzetstratégiája. Azon a március 15-én senkinek sem volt kétsége afelõl, hogy a nép akaratából és a reformerõk segítségével egy országés nemzetpolitika válik valóra. Ehhez kellett kormánypolitikát alkotni, hogy létrejöhessen a nemzet érdekében az állampolitika. Szent István koronájának alattvalói ekkor értek politikai nemzetté. Beérett a változtatás óhaja. A 12 pont nem csupán a reformkort jelenítette meg, hanem a forradalmat.

Ez pedig az elõtte való negyedszázad törekvéseit úgy csoportosította egy új rendezõelv szerint, ahogy a csonkának tûnõ újonnan felhúzott falaknak ad új arculatot az ácsmester keze alól kikerülõ tetõzet. Március 15. ezen volt virágokkal ékesített májusfa.
Az elõjogok felszámolása, a közteherviselés, a törvény elõtti egyenlõség megvalósítása elengedhetetlen feltétel volt a nemzeti önrendelkezés társadalmi bázisának megteremtéséhez.
Kossuth március 3-iki pozsonyi országgyûlési beszéde a bizonyíték arra, hogy õ nemcsak hazája, de a Habsburg Birodalom más népei számára is alkotmányt kívánt. A magyar politikai közgondolkodásban szinte elkülöníthetetlenül ötvözõdik egybe az 1848-as forradalom a rá következõ s vele szerves egységet alkotó szabadságharccal, beleértve a Habsburgok 1849-es trónfosztását is.
Szekfû Gyula írja a „Három nemzedékben”: „Az egyszerû emberek százezrei számára ’48 a primer nemzeti érzésnek adekvát kifejezõdése volt.” S valóban: ’48 március 15. megmaradt a magyar függetlenség gyûjtõlencséjének, mely magában egyesíti Bocskai és Bethlentõl Rákóczin át Kossuthig minden nemzeti hõsünk fogalmát, magában foglalja a teljes nemzeti autonómiát, és azon szenvedélyeket, melyek Bécs százados nyomása alatt bennünk kifejlõdve végül kurucos németgyûlöletben érték el tetõpontjukat.
’48 átalakult ’49-cé, csak a neve maradt ’48.
1948 már több mint másfél száz éve meghatározó viszonyítási pontja a modernkori magyar politikai és közgondolkodásnak. A megelõzõ évszázadokra visszatekintve azért, mert az államalapítás óta legnagyobb hatású politikai és társadalmi átalakulás következett be ekkori történelmünkben. Elõre tekintve pedig azért, mert – az önvédelmi, majd függetlenségi harc, katonai veresége ellenére is – minden késõbbi társadalmi modernizáció, nemzeti önállóságot megcélzó kísérlet hozzá nyúlik vissza. Minta volt és hivatkozási alap.
Így volt ez 1956-ban és 1989–90-ben is. 1848 emlékét az ’56-os forradalom nemcsak nyomatékosabbá tette a magyar nemzettudatban, hanem a cél és sorsközösség alapján szorosan össze is kapcsolta õket. 1956 szimbólumai, jelszavai, alapvetõ eszméi rímeltek a 100 évvel korábbi „Mit kíván a magyar nemzet?” programpontjaira. Az addigi uralmon lévõk detronizálásával, illetve az idegen katonai intervencióra válaszul szervezõdõ fegyveres felkeléssel, nemzetõrség állításával tevõlegesen is követ- ték a márciusi elõdöket. A társadalom többek között ily módon, az önvédelmi szabadságharc kirobbantásával vette vissza negyvennyolcat az azt kisajátítani, elbirtokolni próbáló államtól. Politikailag csak 1956 októbere, majd késõbb a rendszerváltás eseménysora emelte ismét méltó helyére a márciusi ifjak forradalmát.

Ma, bõ másfél évtizeddel a rendszerváltás után egyre inkább érezhetõ a ’48-as események kivételes hajtóereje, példaadó jellege, meghatározó politikai szereplõinek nagysága és tekintélye. Nem kevés tanulsággal bír annak kutatása, hogy az elmúlt másfél évszázad egymást váltó politikai rendszerei már attól is sorra-rendre viszolyogtak, hogy a jeles napok emlékével érdeme szerint szembesüljenek.
A dualizmus kori, majd a két világháború közötti államrend éppoly felemás módon viselkedett a ’48-as örökség „gondozását” illetõen, mint ahogyan a századunk második felét kitöltõ szocialista rendszer is. Szembe egyik sem fordulhatott vele, ugyanakkor vállalni is csak kényszeredetten tudta. Használták belõle azt, ami saját legitimációjukhoz illeszthetõnek tûnt, ’48 hagyatékát az adott kor uralkodó ideológiájához igazítva.
Mi legyen hát március 15. üzenete a mai kor magyarságának?
Az elmúlt évek szomorú tapasztalata, hogy március 15. szelleméhez méltó ünneplés továbbra is csak keserû óhaj marad. Nem sikerül békés hangulatot teremteni a 48/49-es forradalom és szabadságharc évfordulóin ma sem. Az elmúlt másfél száz év tanulsága és üzenete jószerével az lehet, hogy a „hatalom márciusa soha nem tudott felülkerekedni március hatalmán”, azon az örökségen, amelyet a nép ápolt kegyelettel.
Itt és most, a 21. századi Európában is csak egy Magyarország van. Ez a mi Magyarországunk. Hosszú távú nemzeti érdekeink közösek! Itt akarunk munkát, nyugalmat, boldogabb életet. Nem várathat sokáig magára – ahogyan ezt már más hasonló sorsú európai nemzetek is megtették – egy megosztottságon felül emelkedni is tudó közös cél megfogalmazásának bátorsága.
Közös múltunkat együtt vállalva kezet kell nyújtanunk a JÖVÕNEK!

VINCZE LAJOS