Ki ne emlékezne a nagy sikerû – ám sokáig csak a dobozában porosodó – A tanú címû filmre, amelyben Pelikán József gátõr állhatatosan ismételgeti: Jön a víz! A víz – a Duna vize – a film végén tényleg jött, igaz, csendesen, hullámverés nélkül, nem úgy, mint 1956 márciusában. Az 1956-os árvíz hömpölyögve, jégtáblákat úsztatva, hóeséssel és erõs, csontig hatoló széllel jött. De nem is víz volt ez, hanem szürke, mocskos és pusztító áradat, amely hideg volt, mint a kiszámított embertelenség, zavaros és oly nehezen fékezhetõ, mint az emberi hazugság. Ennek a jeges árvíznek is a katonák voltak a hõsei, akik szervezettségükkel, önfeláldozó tetteikkel bizonyították: minden idõben lehet rájuk számítani. De nézzük sorjában az eseményeket!

Dégen Imre, az Országos Vízügyi Igazgatóság vezetõje, egyben árvízvédelmi kormánymegbízott 1956. március elején értékelte az ország árvízvédelmi helyzetét. „A folyóinkat – köztük a Dunát is – mindenütt jégtakaró borította” – nyilatkozta Dégen Imre. „Az árvízvédelmi szervek figyelme különösen a Dunára irányult, mert a kedvezõtlen idõjárási tényezõk együttes hatása esetén a Duna jeges árvize komoly veszélyt jelenthet.”1 A Dunát Bécstõl Orsováig – mintegy 940 kilométer hosszban – kisebb megszakításokkal jégpáncél borította, amelynek vastagsága átlag 25-30 centiméter volt. A szakemberek úgy értékelték, ha az olvadás nyugatról indul meg, akkor a jég helyenkénti torlódása miatt számolni kell az áradással. Viszont ha az idõjárás kedvezõbben alakul és az olvadás a déli légáramlás hatására kezdõdik, akkor nem valószínû rendkívüli árvíz. Sajnos, nem az utóbbi olvadás következett be. De melyek is a dunai jeges árvizek jellemzõi, illetve az elõidézõi?
A dunai jeges árvizek a jégtorlaszok következményei, azonban a torlaszok keletkezési helye bizonytalan. A nyolcvan évre visszanyúló feljegyzések szerint különösen a Rajka–Dunaremete, valamint a Dunaföldvár és a déli országhatár közötti Dunaszakasz néhány helyén hamar összetorlódhat a jég, elszûkíti a medret, és ha a víz a hullámtéren nem folyhat le, pusztítóerejének megfékezése komoly erõpróba elé állítja az árvízvédelmi gátakat, a védekezõ szervezeteket és az embereket.
A vízügyi szakemberek 1956-ig – az úgynevezett ötéves terv során közel 200 kilométer hosszban emelték meg a dunai gátak koronáját az eddig tapasztalt legnagyobb árvízszint feletti egyméteres biztonsági magasságra. A dunai töltéserõsítési munkákat az év elején különösen a szigetközi szakaszon folytatták, de már ekkor lát- szott, hogy a Duna egész védvonalán a teljes biztonsági magasság elérése még hoszszabb ideig tartó, további jelentõs munkát igényel.
Azonban a vízügyi szakemberek érzékelték a veszély, az árvíz következésének valószínûségét, mivel több intézkedést tettek, illetve megkezdték az árvízi védekezésben részt vevõ szervezetek munkáinak, védekezési terveinek összehangolását. Többek között árvízvédelmi osztagokat állítottak fel, melyeket megfelelõ technikával láttak el. Bevonták a felkészülésbe a honvédség mûszaki alakulatait és a légierõt a jégrobbantások és esetenként a jégtáblák és torlaszok bombázására. A Vízügyi Igazgatóság elrendelte a védvonalak ellenõrzését, a különösen veszélyeztetett gátszakaszokra kiszállították a védekezéshez szükséges anyagokat is (homok, kõ, zsákok). Felvették a kapcsolatot a csehszlovák és a jugoszláv vízügyi hatóságokkal is. A védekezés elõkészítése tervszerûen folyt, azonban a felkészülést gátolta, hogy a rendkívüli hideg idõ, valamint az 1955. évi csapadékos idõjárás miatt a sok helyen 30-40 centis fagyott talaj miatt jelentõs belvizek keletkeztek, különösen a Duna–Tisza-köz déli részén. Ezért az árvízvédelmi kormánybiztos elrendelte a vízelvezetõ árkok tisztítását, az esetleg keletkezett belvizek elvezetésére pedig vízelvezetõ árkok ásását.


ÁRVÍZ DUNAFÖLDVÁRIG

Mint ahogy várható volt – és amitõl tartottak a vízügyi szakemberek –, az olvadás okozta jégzajlás nyugatról indult, amit tetézett az osztrák Alpokban megindult gyors olvadás is. Ez minden addigi méretet meghaladó árhullám bekövetkezését jósolta.
Március elsõ napjaiban az árhullám elérte Magyarországot. Március 5-én és 6-án (vagyis hétfõn és kedden) a Szigetköz gátjait feszítette a jeges áradat. A jégtorlaszokat a honvédség készültségben lévõ mûszaki alakulatai szétrobbantották, amelyek a hét közepére Dunaföldvár alá értek. Azonban a felsõ Dunán szétrobbantott jégtorlasz Dunaföldvár és Paks közötti szakaszon hajnalban Ordasnál megállt. Baja felett – mintegy 30-40 kilométerre – összefüggõ jégtáblákat talált a fentrõl érkezõ nagy mennyiségû jég és víz, így több helyütt igen magas, úgynevezett „jégdugó” keletkezett.
A jégzajlás megindítására, az összefüggõ jégtakaró megbontására a honvédség légi és mûszaki egységei bombázni, robbantani kezdték a megadott célokat: a jogtorlaszokat. Azonban a zajlás a bombázás és robbantások ellenére sem indult meg, amit elsõsorban a Baja felett álló jég akadályozott meg. A mûszaki jégmentesítés mellett a lakosság, a honvédség és a vízügyi szakemberek építették, erõsítették, magasították a gátakat, hiszen a – bombázás ellenére is megmaradt – jégtorlaszok miatt emelkedni kezdett a vízszint. Csütörtökön reggel például Dunavecse északi részén már csak az igen magas és széles nyúlgátak tartották vissza a jeges vizet. Az árterületeken több házat ki is kellett üríteni, a dunaföldvári hídnál húzódó országutat pedig elöntötte a víz. Különösen veszélyes volt a helyzet Dömsöd és Dunavecse között. A tassi zsilip felett ugyanis feltört az ár és a Kis-Duna vizét árasztotta.
A honvédség repülõi dacára a tomboló, orkánerejû szélnek – folyamatos bombázással próbálták megbontani a jégtorlaszt. A 250 kg-os bombák bevetése sikerrel járt, március 8-án délután négy órára Ordasnál sikerült szétbombázni a nyolc méter vastag jégtorlaszt. A hirtelen zajlás megindította a Baja feletti összefüggõ jeget is. A sikeres bombázásnak, a megindult jégzajlásnak köszönhetõen – bár a vízszint nem csökkent olyan gyorsan, mint amilyen hirtelen emelkedett – este hat órakor már több helyen is 60–30 centiméteres apadást mértek. A zajlás megindulásának ellenére a gátakon továbbra is megfeszített munka folyt, elsõsorban homokzsákokat hordtak, hogy szükség esetén felhasználhassák azokat. Ugyanis számítani lehetett arra – ami késõbb be is következett –, hogy a Duna kanyargós részén a jég újra beáll és ismét elzárja a sebesen lefolyó víz útját. Ekkor a déli szakasz legveszélyeztetettebb része a dunavecsei szakasz volt.
A jég, a zajlás és az árhullám levonulásának helyzete gyakorlatilag óráról órára változott. Pénteken (március 9-én Dömsödtõl Bajáig zajlott a Duna, a vízszint elkezdett csökkeni. Másnap Dunaföldvárnál újabb jégtorlasz keletkezett, ami ismét vízszintemelkedést okozott. Megkezdõdött a jégtorlasz ismételt robbantása, bombázása, amit a honvédség katonái késõ estig folytattak, azonban munkájuk, sajnos, eredménytelen volt. A bombázás és robbantás helyének meghatározására felderítõ repülõgépet küldtek ki, amelyen a Szabad Nép újságírója, Szabó László is helyet kapott. Õ így számolt be útjáról: „A felderítõ gép Budapestrõl indult és végigkísérte a Duna vonalát egészen a határig. Budapest alatt, a Nagy-Duna-ág fölött repülve, ezüstösen ragyog a víz, csak elvétve lehet látni egy-egy jégdarabot. A magasból is jól látható, hogyan mozognak százszámra a gátak mentén a tehergépkocsik, a dömperek. Egy-egy község határában szinte nyüzsög a Duna-part, rengeteg ember dolgozik a gátakon. Lejjebb Sztálinváros, Dunavecse, Apostag környékén mintha megsokszorozódott volna a Duna szélessége. A Duna árterülete víz alatt van. Néhány ház is vízben áll. Madocsánál ugyancsak nagy területen hullámzik a víz. A község szigetként emelkedik ki a környezõ vízbõl. Már messzirõl látni a repülõgépbõl a dunaföldvári híd fölött, mintegy hat kilométer hosszúságú jégtorlaszt, amely dél felé további három-négy kilométer hoszszúságban folytatódik.”2
A gátakon, a védekezésben több ezer ember vett részt. Az árvízvédelmi kormánybiztos tájékoztatása szerint ekkor – vagyis 1956. március 10-én – már több mint 30 000 ember, 2200 tehergépkocsi és földmunkagép erõsítette a gátakat, mentették az ingóságokat, az állatokat. A védekezést nehezítette a váratlan, márciusra nem jellemzõ rendkívüli hideg és metszõ szél.
Március 11-én az árvízvédelmi kormánybiztos úgy értékelte a Duna középsõ–déli szakaszán kialakult helyzetet, hogy – elsõsorban a Duna alsó szakaszán – tartós védelemre kell felkészülni. Ekkor Budapestnél – ahol a tetõzés szombaton 763 cm-rel következett be – a Duna vízszintje már lassú apadásba ment át. Hasonlóan apadt – igaz csak 1-2 centimétert – a Budapesttõl délre Apostagig tartó szakasza is. Azonban Dunaföldvártól délre a vízszint tovább emelkedett.
Ez a lassú emelkedés további megfeszített védekezést kívánt meg a vízügyi szakemberektõl, a lakosságtól. Dunaföldvárnál a jégtorlasz a szüntelenül végzett bombázás ellenére mozdulatlanul, makacsul állt. Bár a dunaföldvári Duna-szakasz árterületén viszonylag szabadon folyt lefelé a víz, ez a meder azonban nem volt elég széles a nagy víztömeg gyors levezetésére. Ezzel együtt – ami tovább fokozta a nehézséget – megérkezett a Budapestnél tetõzött árhullám eleje is, ami tovább növelte a vízállást.
Az árvíz Dömsöd felett elöntötte az 51-es budapest–bajai országutat. Az országút Duna felé esõ részén már csak a fák koronái és az árterületen fekvõ házak kéményei látszottak ki a vízbõl. A hallatlan erõfeszítések ellenére sem sikerült megakadályozni, hogy a jeges áradat ne öntse el Dömsöd egy részét. Ebben a helyzetben a cél már az volt, hogy az áradás útját elvágják. Nyúlgátak segítségével egyelõre sikerült is visszatartani a vizet, és a község nagyobbik része szárazon maradt.
Egyes különösen veszélyeztetett szakaszokon, mint például Dunavecse és Apostag között, szinte emberfeletti volt az a harc, amellyel a honvédség katonái és a lakosság megfékezte a terjedõ árvizet. Dunavecsén 500 tehergépkocsi hordta szüntelenül a földet, a követ, a homokzsákokat a gátra, hogy az egyre több helyen feltörõ átszivárgásokat elfojthassák. Állandóan szélesítették, magasították is a gátakat, mert a vízszint szombaton tovább emelkedett. Dunaegyházán talán még soha nem mértek olyan magas vízállást, mint 1956. március 10-én, szombaton, amikor a délelõtti órákban 1011 centiméter volt a vízszint. Ez ideig mégis sikerült visszatartani a Duna vizét. Mindez köszönhetõ volt az önfeláldozóan bátor és odaadó katonáinknak, a derekasan dolgozó gépkocsivezetõknek és a megpróbáltatások között is keményen helytálló lakosságnak.
A védekezésben részt vevõ repülõk és a katonai mûszaki alakulatok gyakorlatilag szünet nélkül „dolgozták” a dunaföldvári hídnál beállt jégtorlaszt, hogy megnyissák az ár elõtt a Duna medrét, megindítsák a zajlást és ezzel tehermentesítsék a nagy nyomástól a Duna menti gátakat. Szombaton és vasárnap (március 10–11.) óriási mûszaki erõket vetettek be az árvízvédelmi szervek, hogy utat nyissanak a fentrõl érkezõ hatalmas víztömegnek. A légierõk nagyméretû bombákkal rombolták, a nehéztüzérek lövegekkel verték, a robbantóalakulatok pedig aknákkal lazították a jeget, amely szinte egy tömbben állt Dunaföldvárnál. A hatalmas erõfeszítéseket vasárnap délelõtt fél tízkor siker koronázta: a jég megmozdult, s elindult. A rengeteg víz, amely eddig oldalt kereste útját, hatalmas erõvel indult meg a medrében. S bár a dunaföldvári hídtól lefelé egészen lassú volt a jég zajlása, a hihetetlen sodrású víz a jégtömb alatt is megtalálta útját. Ezen a szakaszon vasárnap délig mintegy 40-50 centimétert csökkent a vízszint. Apadt a Duna Tassnál, Apostagnál, Soltnál, Bölcskénél, egészen Paksig. A hatos budapestipécsi fõútvonalról is lehúzódott a víz. Lehúzódott az ár a dömsödi országútról, s a soroksári Duna-ágban és az árterületeken is szemlátomást csökkent. Az apadás következtében némileg enyhült a gátakra nehezedõ nyomás is. A honvédségi alakulatok és a lakosság természetesen vasárnap is a töltéseken dolgozott. Sok helyen, az apadó víz ellenére is voltak átszivárgások, amelyeket védgátakkal, homokzsákokkal fogtak el. Dunavecsén például a gátak koronája már majd mindenütt átázott, s csak a hirtelen apadásnak volt köszönhetõ, hogy a nyúlgátak még tartani tudták a vizet. Amint Pakstól felfelé csökkent a vízállás, mindenütt azonnal megkezdték a gátak koronáinak új, száraz homokzsákokkal történõ megerõsítését.


KÜZDELEM BAJÁÉRT

Pakstól lefelé azonban nem csökkent, hanem emelkedett a vízállás. Ugyanis a dunaföldvári jégtorlasz megindulása következtében az árhullám most ebbe a térségbe ért. Ezen a szakaszon is mindenütt felkészültek arra, hogy az emelkedõ vizet az árterületen tartsák. Néhány község Duna-parti házait biztonsági okokból ki kellett üríteni. Különösen nagy erõvel kezdõdött a védekezés Bajánál, ahol a város Duna-part felé esõ része igen alacsonyan feküdt. Több házsort ki kellett üríteni, dacára annak, hogy a gátakat már napok óta erõsítették. A helyzet itt annyiban volt kedvezõbb, hogy a gátak még nem áztak át, s az irdatlan víztömeg csak vasárnap reggel óta gyakorol erõsebb nyomást a töltésekre. Ekkor a védekezésben részt vevõk többsége még abban reménykedett, hogy a Baja alatti jégtorlaszt rövidebb idõ alatt megbontják, nem keletkezik újabb „jégdugó”.
Gyakorlatilag a város teljes munkaképes lakossága és a környékbeli települések lakói részt vettek a védekezésben. Nagy számban érkeztek katonai alakulatok is a helyszínre. A robbantóalakulatok és légierõ rövidesen bombázni és robbantani kezdte a jégtorlaszt. Szerencsére – mert ekkor még úgy értékelték a védekezés vezetõi – Bajánál igen nagy a Duna árterülete, sok a holtág, így reményeik szerint nagy menynyiségû vizet tud majd felvenni.
Ekkor – vagyis március 12-én – a Duna Paksig apadt, Pakstól a határig viszont áradt. De ekkor még úgy tûnt, hogy a Dunaföldvárnál elhárított veszély – amit akkor a legnagyobbnak gondoltak – bizonyára meghozza majd a gyümölcsét a Duna déli szakaszán. Sajnos, nem így történt.
Március 13-án a Duna egészen Paksig apadt. A szemtanúk beszámolója szerint a víz sima volt, a folyam közepén sehol nem láttak jégtáblákat. A dunaföldvári hídnál kedden (március 12.) a szétrobbantott jégtorlasz utolsó maradványai is eltûntek, ezzel ezen a szakaszon szabaddá vált a víz útja. Az apadás oly gyorsan következett be, hogy a hétfõi napon Dunaföldvárnál már másfél méteres csökkenést is mértek. Elmúlt a veszély Dömsöd, Dunavecse, Apostag, Solt és a többi község környékérõl.
Az ár és a jég azonban a Duna alsó szakaszára húzódott, s itt alakult ki a legnagyobb veszély. Fajsznál jégtorlasz keletkezett, s Bajától kisebb megszakításokkal beállt a jég egészen az országhatárig. Ezért az árvízvédelmi kormánybiztos ideirányította a honvédségi mûszaki erõk legnagyobb részét. A megerõsítés mellett a lakosság és a honvédség már több napja erõsítette a gátakat, a tüzérség és a légierõk pedig rombolták a jégtorlaszokat. Több ezer tehergépkocsi hordta a védelmi anyagot végig a gátak mentén. Óriási volt az erõfeszítés, hogy a Duna gátjait itt is megvédjék a hatalmas víztömeg nyomásától. A víz Bajánál kétóránként négy centiméterrel emelkedett. Különösen veszélyes volt a helyzet az úgynevezett Vajastorok és Érsekcsanád között, ahol a jégtorlasz hatására a vízszint hihetetlenül gyorsan, mintegy másfél métert emelkedett. A Duna-völgyi fõcsatorna – amely a vadvizek levezetésére szolgál – felduzzadt vize két helyen áttörte a gátat. Szerencsére néhány tanya kivételével nem öntött el nagyobb lakott területet, mert az áradó vizet még idõben sikerült megfogni.
Különösen nagy erõfeszítéssel folyt a védekezés Bajánál. Itt ugyanis a város Duna- parti részét – alacsony fekvése miatt – elöntötte a víz. A vízügyi szakemberek a védekezésben részt vevõkkel együtt nyúlgátak építésével igyekeztek megvédeni a város magasabb pontjait. Ezt megelõzõen rengeteg elõre elkészített homokzsákot hordtak a kritikus szakaszokra, s most ezekkel tartották vissza az áradást. Az elöntött házakból még idõben sikerült mindenkit kilakoltatni, úgyhogy a víz már csak az üres épületeket vette ideiglenesen birtokába. Különösen veszélyes helyzet alakult ki a ba- jai transzformátorháznál. Azt mindenki tudta, hogy ha a transzformátorház épületét elöntené a víz, akkor nemcsak Baján, hanem az egész bajai járásban (gyakorlatilag a jelenlegi Bajai Kistérségi Társulás területe – Földesi) megszûnne az áramszolgáltatás. Nem véletlen, hogy itt is több százan dolgoztak, katonák és civilek körgáttal védték ezt az igen fontos áramszolgáltató telepet. A gázgyárat és a Duna-parti posztógyárat oly hirtelen öntötte el a víz, hogy ezeket már nem lehetett megvédeni. Az értékesebb gépeket azonban a gyár dolgozóinak sikerült kimenteni.
Sajnos, a vízszint a késõ esti órákban tovább emelkedett, hiszen a Dunaföldvár felõl érkezõ árhullám a jégtorlasz miatt még nem talált utat magának lefelé. A légierõ bombázógépei és a tüzérek azon dolgoztak, hogy alulról felfelé haladva (vagyis az országhatártól Baja irányába) mielõbb szétrobbantsák a jeget.
Mivel a veszélyeztetett Duna-szakasz már közel esett az országhatárhoz, lényeges volt tudni, hogy mit tesz déli szomszédunk, Jugoszlávia. Hiszen ha a befagyott és feltorlódott jeget a jugoszláv Duna-szakaszon nem tisztítják meg a beállt jégtábláktól – nemcsak a magyarországi, hanem a jugoszláv szakaszon is –, könnyen katasztrófába torkollott volna a Magyarországon megindult jégzajlás és a hirtelen lezúduló nagytömegû víz. Így a jugoszláv vízügyesek is elsõsorban a „jégdugó” felszámolásával foglalkoztak. Annál inkább, ugyanis az országhatártól délre egy hat kilométeres szakaszon szintén jég borította a folyó vizét. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag közvetlen kapcsolatban volt a két ország vízügyes szakembergárdája. De ami még figyelemreméltóbb: a jugoszláv fél hozzájárult ahhoz, hogy a magyar mûszaki alakulatok közvetlenül az országhatár mellett is robbanthattak. Déli szomszédunknál egyébként hasonlóan megfeszített munka folyt a jégtorlaszok felszámolására, és jobbára ugyanazon eszközöket vetették be, mint a magyar védekezésben részt vevõk: robbantásokkal, bombázásokkal igyekeztek akadálytalanná tenni a víz, a jégtáblák útját. A jugoszláv védekezés vezetõje, Vladim Kollarov ekkor még arról tájékoztatta magyar kollégáját, hogy az országhatártól számított hat kilométeres szakaszon áll a jég, a következõ három kilométeren a meder közepe szabad és csak a part szélén vannak jégtáblák. E szakasz után mintegy 21 kilométer hosszúságban jégpáncél borítja a Dunát. Ezután már egészen Jugoszlávia déli határáig tiszta a folyó vize.
A Duna magyarországi szakasza 426 kilométeres, amelyen március 14-re 350 kilométeres szakaszon a gátakon dolgozók megfeszített munkájának eredményeképpen sikerült megfékezni a víz pusztító hatását. Ettõl a naptól az utolsó 76 kilométeren hallatlanul nagyarányú védekezés folyt, óriási erõfeszítéseket tettek a Duna jégárja ellen. Fajsztól lefelé több jégtorlasz elzárta a víz szabad folyását, s a vízszint most ezen a részen rohamosan emelkedett. Baján például még soha nem mértek olyan magas vízállást, mint 1956. március 13-án: kedden délelõtt 1043 centiméter volt a Duna vizének magassága. S a vízszint tovább emelkedett.
Annak érdekében, hogy a jég levonulását gyorsítsák, illetve fenntartsák, a honvédség mûszaki katonái napok óta robbantották a Duna jegét. Az eredmény csak idõleges volt, mert a nagyarányú robbantások ellenére hol itt, hol ott megakad a jégzajlás. Ennek az volt az oka, hogy a Dunának ezen az alsó szakaszán nagyon sok az apró sziget, amelyek megfogták a jeget, s egyik óráról a másikra több méter vastagságú jégtorlasz támadt. Ilyen jégtorlasz keletkezett kedden a hajnali órákban Baja alatt, de sajnos, kisebb megszakításokkal állt a jég egészen a határig.
A keddi napon három, különösen veszélyes ponton dolgoztak a védelmi erõk. Baja fölött – Sükösd és Érsekcsanád között – az árhullám már a második homokzsáksort is elérte, s több helyen el is mosta. Az ilyen részeken a víz átömlött a gáton, amit nyúlgátak magasításával próbáltak fékezni.
Érsekcsanádtól három kilométerre a Duna gátja már nem bírta az óriási nyomást és mintegy 100 méteres szakaszon áteresztette a vizet. Szerencsére a környéken lakókat már jó elõre kilakoltatták, s összefüggõ, lakott település sehol sem volt veszélyben. Az áttört gáton igen hevesen zúdult a víz a Duna-völgyi fõcsatorna felé. Ebben a helyzetben már az volt a cél, hogy mindenáron megakadályozzák a víz északra húzódását, ugyanis ebben az esetben a jeges ár több falut is elöntött volna. Nem túlzás azt írni, hogy emberfeletti munkát végzett itt a honvédség és a lakosság. Sok ezer katona, vízügyi szakember, önkéntesek és a környék lakossága küzdött minden erejét megfeszítve azon, hogy lefelé terelje a vizet. Kedd estig még sikerült feltartóztatni az északra törõ áradatot.


JEGES ÁR A MOHÁCS-SZIGETEN

Baja városában ugyancsak súlyos volt a helyzet. Oly gyorsan emelkedett a víz, hogy az itt dolgozó katonák és a lakosok csak a vízszint emelkedésével párhuzamosan voltak képesek magasítani a homokzsáksort. Ekkor már a város egyharmada vízben állt, bár ezek az utcák ez idõ tájt szerencsére aránylag ritkábban voltak lakottak. De emellett óriási harc folyt a város mélyebben fekvõ pontjainak a megvédéséért is. Baján 5000 katona, sok ezer bajai, kiskunhalasi, bácsalmási, jánoshalmi lakos, s mintegy 1500 vasutas védekezett az ár ellen.
A Baja alatti Duna-szakaszon különösen Szeremle községnél volt veszélyes az áradás. A községet kedden délelõtt kiürítették. A délutáni órákban az áradat körülbelül három kilométeres hosszúságban lemosta a gátakról a homokzsákokat, s elkezdett ömleni a piszkos áradat a gát koronája fölött. Több ezer katona és polgári lakos dolgozott ezen a szakaszon is, hogy újabb homokzsáksorral megfogja a vizet.
Majd 1956. március 14-én bekövetkezett az a gátszakadás, ami megpecsételte Mohács-sziget sorsát. Dunafalvánál mintegy 30 méteres szakaszon a töltés már nem bírta el a nagy tömegû jeges víz nyomását, és átszakadt. Hatalmas mennyiségû víz áramlott a Mohács-szigetre, ami már veszélyeztette a jugoszláv területen élõket is. De nemcsak ez a gátszakadás okozott katasztrófát a Duna utolsó szakaszán, hiszen az utolsó 76 kilométeres Duna-szakaszon az egyre emelkedõ jeges áradatot a gátak több helyen már nem bírták visszatartani és a víz számos helyen átszakította a töltéseket. A Duna mentén – északról délre haladva – az elsõ különösen veszélyes szakasz Sükösd fölött volt. Itt a védgátat március 13-án kedden szakította át a megáradt Duna. Szerdára virradó éjszaka mintegy 4000 katona és 5000 környékbeli lakos építette a védelmi vonalat Fajsz és Sükösd között. Reggelre sikerült homokzsák-nyúlgátat építeni az 51-es budapest–bajai országút mentén. Délelõtt azonban olyan magasra szökött a víz és oly erõvel zúdult a nyúlgátra az árhullám, hogy elmosta a homokzsákokat, veszélyeztetve Kalocsa és Hajós településeket. Az itt dolgozó erõket azonnal átvezényelték a veszélyeztetett szakaszra, ahol megkezdték egy „”alakú védvonal kiépítését Fajsz–Bátya–Miske–Hajós–Nemesnádudvar csomópontokkal. Ezeket a településeket magasan épített országút kötötte össze, így könnyen védhetõek voltak. Az esti órákra – bár az árhullám dühödten tört utat magának – ezt a harmadik védelmi vonalat hatalmas erõk bevetésével sikerült kiépíteni. A helyi védelmi erõk vezetõje úgy rendelkezett, hogy ezt a védelmi vonalat minden erõvel védeni kell, mert az itteni esetleges áttörés sok veszélyt rejt magában. Fajsz községet egyébként kiürítették, mert a víz nagy erõvel tört a falu felé, és nem látták biztosítottnak, hogy sikerül feltartóztatni a kiépített védvonalnál. Ezen a napon Pörbölynél a Duna bal partján is gátszakadás következett be, ami a Baja–Bátaszék közötti vasútvonalat veszélyeztette. De a víz kitörése veszélyeztette Báta és Bátaszék településeket is.
Baján a déli gátszakadások hatására a vízszint mintegy 70 centimétert apadt, ezáltal az ott kiömlõ víz csökkentette a városban a vízszintet, valamint enyhült a város mélyebb pontjain lévõ utcaszakaszokat elzáró nyúlgátsorra nehezedõ nyomás is. Így lehetõvé vált az átázott védvonalak megerõsítése, amit csütörtökre virradó éjjel elvégeztek. Sikerült megvédeni a transzformátorházat is, így nem maradt áram nélkül Bács megye déli része sem.
Azonban az egész déli szakaszon a legsúlyosabb helyzet Szeremle község alatt és Mohács-szigeten alakult ki. Szeremle házait Nádházi András százados és 450 katonája védte a pusztító ártól, de a március 14-én a község alatt átszakított gáton elemi erõvel tört át a víz. Mohács-szigetet a délutáni órákban teljesen elöntötte az áradat. Az itt lakó mintegy 10 000 ember nagy részét már több napja elköltöztették, azonban többen nem akarták elhagyni lakóhelyüket és elbújtak a házakban.
A mentés ebben a rendkívüli helyzetben megfeszített erõvel folyt. Szerdától több katonai rohamcsónakos mentõbrigád mentette a szigeten rekedt embereket, akik már a házak tetejére húzódtak a rohamosan emelkedõ jeges víz elõl. Mindezt erõs szél, sodródó jégtáblák között, amit még nehezített a havazás okozta romló látási viszony is. A szigeten rekedt mintegy 900, a gátakon utolsó pillanatig helytálló katona is. A víz teljesen körülzárta õket. Körülbelül 400-an a Dunafalva fölötti gátcsonkon várták a segítséget. Ezeket a katonákat a mentõbrigádok Mohácsra menekítették. Egy másik csoport honvéd és tiszt szorult benn a mohács-szigeti sárháti iskolánál. Õk a rohamosan emelkedõ víz elõl az iskola padlására és tetejére húzódtak, mivel az iskola ablakait rendkívül gyorsan ellepte a víz. Megmentésükre a honvédség repülõgéprõl gumicsónakot dobott le. Majd a késõ esti órákban Mohácsra érkezett a Magyarországon állomásozó szovjet csapatoktól több katona és technikai eszköz, így rohamcsónak, kétéltû motoros hajó. Gyakorlatilag a mentés minden emberileg elképzelhetõ módon folyt, az emberek erejük végsõ megfeszítésével küzdöttek az árvíz megfékezéséért. Sajnos, a vízszint – Baját kivéve – a gátszakadások ellenére sem csökkent. A nagy hideg miatt további jégrétegek képzõdtek a Dunán. A Baja alatti jégtorlaszt sem tudták szétverni, bár nagy erõfeszítéseket tettek. Új erõsítések érkeztek, így a folyami flottilla több egysége, újabb mûszaki, vízi alakulatok, valamint önkéntes segítõk az ország minden részérõl, hogy megakadályozzák az áradat további pusztításait.
A gátszakadások következtében néhány szakaszon csökkent a gátakra nehezedõ nyomás, csökkent a vízszint is, de ezzel együtt nõtt az elöntött területek nagysága is. A Mohács-szigeten történt katasztrófa már olyan hatású volt, hogy a minisztertanács az árvízvédelmi kormánybiztos Dégen Imre mellett Apró Antalt és Erdei Ferencet bíz- ta meg a mentési munkálatok helyszínen történõ vezetésével. Ezzel együtt 25 millió forint gyorssegélyt is megszavazott az árvízkárosult lakosság megsegítésére.
A hatalmasra duzzadt víztömeg elvonulását a feltorlódott jégtömeg továbbra sem engedte. A mûszaki katonáknak ugyan Fajszig sikerült megtörni a jeget, de március 15-én a jég az országhatárig még mindig állt. Növelte az árvíz nagyságát még az is, hogy a Duna bajor és osztrák vízgyûjtõ területein nagy mennyiségû csapadék hullott, így az két újabb árhullámot okozott. Ez a két árhullám a Duna déli szakaszán összetorlódott, összegzõdött, s a torlaszok olyan víztömeget duzzasztottak fel, amelyek levonulása még jégmentes idõben is komoly árvízveszélyt jelentettek volna.
A védekezéshez felvonultatott hatalmas erõ, az emberfeletti küzdelem, a nagy számban alkalmazott gépek és a rengeteg anyag felhasználása ellenére a minden eddigit felülmúló jeges árvíz a Duna legalsó szakaszán az átázott gátakat több helyen – a bal parton Baja alatt és felett, a jobb parton pedig Bogyiszló térségében – átszakította. A gátszakadások következtében három község, valamint tíz község mélyebben fekvõ része, Baja térségében és a Mohács-szigeten tanyacsoportok kerültek víz alá. Az elöntött terület mintegy 120 000-130 000 katasztrális holdra volt tehetõ.
Mohács területére a védelmi erõfeszítések következtében a víz nem tudott betörni, Baja és Szekszárd városokban pedig csak a mély fekvésû részek kerültek kisebb vízelborítás alá, s a víz továbbterjedését is sikerült meggátolni. A mentési munkálatokat megnehezítette, hogy a veszélyeztetett területeken a kiürítési rendeletnek a lakosság egy része – különösen a Mohács-szigeten – nem tett eleget. Persze ebben az is közrejátszott, hogy a 30 000 hektárnyi nagyságú Mohács-szigetre elemi erõvel tört be az ár, s néhány órán belül ellepte az egész szigetet. A kiürítés ellenére is sok ember meghúzódott a házak padlásain, a házak tetején, s ott várta a segítséget. Szerdán a késõ esti órákig az orkánszerû szél és hóvihar miatt csak néhány embert tudtak kihozni. A helyi árvízvédelmi és katonai szervek vezetõi azonnali mûszaki segítséget kértek. Csütörtökre virradóra meg is érkezett az elsõ nagyszámú mûszaki segítség. Szovjet katonák kétéltûekkel, nagyméretû motorcsónakokkal, pontonokkal felszerelve jöttek Bajára. Ugyanakkor rengeteg vascsónakot, rohamcsónakot és pontont küldtek a magyar katonai mûszaki alakulatok is.
A szerda délutáni légi felderítés után a védekezést irányító törzs szakaszokra osztotta az elöntött Mohács-szigetet. A mentõcsoportok azt a feladatot kapták, hogy saját szakaszukon kutassák át a házakat, a fákat, a szárazon lévõ helyet. Ugyanis az elöntött sziget vízszintje még nem egyenlítõdött ki a Dunáéval, ezért további emelkedés volt várható. Napkelte után a katonai egységek azonnal megkezdték a mentési munkákat, szovjet és magyar katonák szálltak vízre.
A mentési munkában a legnagyobb terhet ebben az idõben a katonák viselték. A sárháti iskolában körülzárt katonák – „házi készítésû lélekvesztõkkel”, amelyet az iskola ajtóiból, gerendáiból és az iskolapadokból fabrikáltak, tovább mentették a szigeten rekedt embereket. Mintegy 60 fõt helyeztek biztonságba a vízzel körülzárt iskolában. A mûszaki egységeknek csütörtök délig sikerült a katonákat és a kimentetteket Nagybaracskára szállítani. A mentést itt Kádár Mihály ezredes és Komlódi Elemér õrnagy irányította, akik egy beszámolóban elmondták, hogy a kimentett katonák kérték, hogy ne küldjék õket pihenõbe addig, amíg nincs minden ember biztonságban a Mohács-szigeten.
Óriási küzdelem folyt másutt is az emberek megmentéséért. Könnyûrepülõgépek egész délelõtt alacsonyan repülve pásztázták a szigetet, s adták le jelentéseiket, hogy hol észlelnek mozgást, vagy más segélyt kérõ jeleket. Több kiindulóhelyrõl mentették az embereket. A mohácsi kiindulópontra a délutáni órákig mintegy 2400 lakost és 540 katonát hoztak ki a szovjet és a magyar katonák. Több száz embert mentettek ki a nagybaracskai kiindulópontra is. A mentési központ ebben az idõben már Baján volt. A mentés egész napon át, megfeszített erõvel folyt. Persze a mentéssel egy idõben meg kellett szervezni, hogy a fedél, élelem, ruha nélkül maradt embereket ellássák a legszükségesebbekkel, valamint kerüljön fedél is fejük fölé. A környék vízzel el nem öntött települései fogadták be a szerencsétlenül járt családokat. Így pl. Vaskút község lakossága már eddig 1000 árvízkárosultat fogadott be otthonaiba Dávodon 1500, Garán 1000 Mohács-szigetrõl kimentett ember gondozását vállalták.
A Duna vize ekkor már a gátszakadás következtében végig apadt, kétóránként egy-két centimétert, és lassan kiegyenlítõdött az elöntött árterületekkel. Ugyanakkor az árvíz déli irányba húzódott. Ez már a jugoszláv vízügyeseknek adott feladatot. Déli szomszédunk szakemberei úgy tervezték, hogy a magyar határ alatti Batina (Kiskõszeg) és Bezdán vonalában fogják visszavezetni a vizet a Dunába. Abban a pillanatban, amikor a Duna vize csak néhány centiméterrel is alacsonyabb lesz, mint az ár, amilyen hosszan szükséges, felrobbantják a gátakat és így terelik vissza az áradatot a folyómederbe.
Pénteken, vagyis március 16-án a Duna magyarországi szakaszán Bajáig már megindult a jelentõs mértékû apadás. Bajától az országhatárig – ugyan 6 kilométerrel lejjebb vonult a jégtakaró – csak nagyon lassú, napi 10–15 centiméteres volt az apadás. Nagy erõkkel folyt a gátszakadások pótlása, így Pörbölynél, Szeremlénél és Dunafalvánál. A Ferenc-csatorna bal parti töltésénél a Hercegszántó–Dávod közötti szakaszon jelentkezett csorgások és vízfeltörések miatt folyt kemény védekezés.
A mohácsi szigeten és a Baja fölötti elöntött részt kivéve némileg enyhült a helyzet a Duna déli szakaszán. A folyó vize mindenütt apadt, bár a Mohács fölötti jégdugó még tartotta magát. Az átszakadt gátrészeken gyengült a vízömlés, mert az apadás következtében a folyó és az elárasztott területek vízszintje kezdett kiegyenlítõdni, sõt Baja fölött a Duna vízszintje már alacsonyabb is volt. A Mohács-szigeten azonban változatlanul súlyos volt a helyzet. Pénteken mintegy 70 centimétert emelkedett a víz. A magyar és szovjet katonák péntekre virradó éjjel sem hagyták abba a mentést. Több ezer fáklyát és viharlámpát helyeztek el azokon a vízi útvonalakon, amelyeken a körülzárt embereket meg lehetett közelíteni, hogy így jelezzék az utat a mentõbrigádoknak. Az éj folyamán ismét sok embert sikerült kimenteni. Pénteken reggel nagyszabású mentõakciót szerveztek. Kilenc szakaszra osztották a Mohács-szigetet és kilenc – rádióval felszerelt – rohamcsónak indult a vízzel körülzárt és eddig még fel nem kutatott emberek megkeresésére. Ahol bajbajutottakra bukkantak, ott rakétalövedéket lõttek fel, s a jelre a partról nagyméretû vízi jármûvek indultak menteni. A rohamcsónakosok rádióadón is közölték a megtalált emberek tartózkodási helyét. A délutáni órákig 500 emert mentettek ki Nagybaracskára, Mohácsra, Hercegszántóra és a többi kiindulóhelyekre. A repülõgépek is egész nap levegõben voltak, hogy felderítsék mindazokat a helyeket, ahol még emberek tartózkodtak. Minden valószínûség szerint szombaton délig mindenkit kimentettek a Mohács-szigetrõl, ami hozzávetõleg 5871 fõt jelentett. Igaz, kétszázan az állami gazdaság épületeibõl nem voltak hajlandóak kijönni, ladikokkal várták az ár levonulását. Az emberek mentése után került sor a visszamaradt ingóságok, termények és állatok mentésére. Szombatig mintegy 200 tehergépkocsit, 3000 szarvasmarhát, lovat, sertést, 400 szekeret és épületfát, gerendát hoztak ki a biztonságos száraz helyekre. A hatalmas arányú mentõakciónak halálos áldozata is volt. Kötelességének teljesítése közben hõsi halált halt a Mohács-szigetnél Horváth Sándor határõr-törzsõrmester és A. Peter Tulbanov szovjet tisztes. Horváth Sándor két társával motorcsónakon indult a Mohács-szigetre a mentési munkák végzésére. Közben a motorcsónak egy víz alatti tuskónak ütközött és felborult. Horváth törzsõrmester a jeges vízben szívgörcsöt kapott és meghalt. Két társa szerencsésen kimenekült. Tulbanov tizedes kétéltû páncélossal indult március 16-án Nagybaracskáról a szigeten rekedtek mentésére. Egy emelkedõre kúszott fel az általa vezetett lánctalpas, amikor megcsúszott és visszazuhant a jeges vízbe. A jármû két utasa megmenekült, a tizedes azonban a jeges vízbe fulladt.3
A Mohács feletti jégtorlasz szétrobbantásán egész nap dolgoztak, de a mûszaki alakulatok nagy részét lekötötte az emberek mentése. Az árvízvédelmi szervek úgy tervezték, hogy szombaton teljes erõvel bombázni, robbantani fogják a jeget, ugyanis a Duna délibb szakaszán már csökkent a víz, s néhány helyen már alacsonyabb a Duna vizének szintje, mint az elöntött árterületen. Ezt figyelembe véve a jugoszláv vízügyi szakemberek pénteken reggel Batinánál mintegy háromszáz méteres szakaszon felrobbantották a gátat, hogy a folyó medrébe visszavezessék a Mohács-szigetrõl lefelé húzódó vizet. A megnyitott gátszakaszon nagy erõvel ömlött vissza a víz a Dunába, s ennek hatása szombaton reggel már érezhetõvé vált az elöntött magyar területeken is.
Hercegszántón viszont erõteljesen kellett védeni a Ferenc-csatorna gátját. Jugoszláv és magyar erõk közös erõvel dolgoztak a gátak védelmén. Ha áttörne a víz, az elöntené Bátaszéket, annak környékét és Jugoszlávia egész bácskai részét. Sikerült is tartani az áradatot és elõreláthatóan – éppen a batinai visszaömlés miatt – továbbra is védeni lehet a gátak épségét. Baja fölött mintegy 200 méteren megnyitották a gátat, így a víz már visszafelé folyt a Dunába, enyhítve az elöntött terület helyzetén. Ugyan Bajáig a Duna jelentõs mértékben apadt, Mohács térségében azonban kisebb, 11 centiméteres vízszintemelkedés jelentkezett. Az álló jég határa is lejjebb vonult, az eleje a bajai hídtól északra 5 km-re, míg az alsó határa Mohácsnál volt. Mohácstól a határig már jégmentes, szabad vízterület volt. Ekkor azonban nagyobb veszélyt jelentett a Ferenc-csatorna jugoszláviai oldalán bekövetkezett töltésszakadás, amely Bacski Breg község vonalában keletkezett. A víz egy része akadálytalanul ömlött Hercegszántó és Dávod felé. Ezt megakadályozandó, a két falu között zárógát kiépítését kezdték meg. A hercegszántói lokalizációs munkáról Ihrig Dénes írja4: „Március 17-én sikeresen megtörtént az árvédelem legbravúrosabb tette. 12 óra alatt 700 m hosszú nyúlgát épült, mely 2,01 m vízoszlopot tartott. A gát természetesen éjjel készült. Amit építettünk, az nem nyúlgát volt, hanem egy sok-sok zsák vastagságú várfal, amire virradatra kezdtek bizalommal nézni a falazók.”
Ezzel együtt a Hercegszántó alacsonyabban fekvõ részein lévõ házakból az embereket is kiköltöztették. Hasonlóan veszélyes gátszakadás történt Bátya alatt is, ahol a védvonal mintegy 30 m-es szakaszon megsemmisült. A rés betömését gyakorlatilag perceken belül megkezdték, ezzel együtt rengeteg követ és homokzsákot hordtak a helyszínre. Vasárnapra virradó éjjel (március 18.) Bátyánál – e rendkívül veszélyeztetett szakasznál – sikerült elzárni a gátakat. A védelmi munkákat a helyszínen Erdei Ferenc, a Minisztertanács elnökhelyettese irányította. Katonák és civilek, vasutasok és gépkocsivezetõk pillanatra sem lankadva 26 órán át dolgoztak megfeszített erõvel, hogy megállítsák az áradatot. A gát elzárásával megakadályozták, hogy az ár Kalocsa felé törjön.
A Baja fölötti gátrobbantás hatására a víz most apadt ezen a területen is, s végig az egész Alsó-Duna szakaszon. A robbantások következtében megindult a jégzajlás egészen a határig. Vasárnap az esti órákban Baja alatt 15 kilométerig már jégmentes volt a Duna. Ugyanakkor jelentõsen apadt a folyó vize és csökkent az elöntött területek vízállása is. Ebben az idõben a legfontosabb kérdés az volt, hogy a jégzajlástól, az apadás mértékétõl függõen mikor lehet megnyitni a Mohács-szigeten is a gátat. Az árvízvédelmi szervek úgy tervezték, hogy a vízállástól függõen hétfõn vagy kedden Mohács-szigetnél is megnyitják a töltést, hogy az elöntött területekrõl is visszahúzódjon a víz. A zajlás jelentõsebb hatása a szakemberek szerint hétfõn vagy kedden volt várható.
Ugyanakkor Hercegszántó határában a jugoszláv területekrõl még mindig visszafelé folyt a víz. Az itt dolgozó honvédségi alakulatok és a mozgósított lakosság azonban az országúton épített nyúlgáttal tartotta vissza a 10 méter magasságú vizet. Éjjelnappal folyt a gátak erõsítése, magasítása. A környéket szinte ellepték a gáterõsítéshez szükséges anyagot szállító tehergépkocsik. A honvédség és a lakosság immár negyedik napja védte ezzel a gáttal Hercegszántó, Dávod, Bácsalmás és a környezõ községek házait.
A jugoszláv árvízvédelmi szakemberek a batinai gátmegszakítással próbálták csökkenteni a felfelé és Szabadka irányába húzódó vizet. A bezdán–zombori országutat és vasútvonalat is elöntötte a víz, s a jugoszlávok ekkor már a Baja–Zombor közötti vasúttöltést erõsítették. Hétfõre tovább enyhült a helyzet a Duna alsó szakaszán. A katonai mûszaki alakulatok a megálló jeget azonnal robbantották, így annak alsó határa már Mohács alatt volt. Az elöntött területeken is csökkent a víz magassága, ekkor Hercegszántónál 35 cm-t apadt. Tervbe vették, hogy a jelentõs apadás miatt megnyitják a Ferenc-csatorna és a Duna gátjait, hogy a víz mielõbb visszafolyjon a folyó medrébe. Emellett nagy teljesítményû szivattyúkat is munkába állítottak, hogy átemeljék a vizet a gátakon. Hozzávetõlegesen a Duna bal partján üzembe állított 200 szivattyúnak mintegy 760 millió köbméter vizet kell visszavezetnie a Duna medrébe. A víz apadásával kezdett visszatérni az élet a rendes kerékvágásba. Megkezdték Baján az elöntött területek fertõtlenítését, a posztógyár is megkezdte a termelést. Hercegszántónál nem kellett tovább magasítani a töltést, már csak az átszivárgásokat kellett lokalizálni. Jugoszláv területen is megállt az áradás, már csak a vizet kellett ott is visszavezetni a medrébe. Több katonai alakulatot is visszavezényeltek a laktanyába, csökkentve a védekezésben részt vevõk számát. A továbbiakban a feladat már az orvosoké és a közegészségügyi szakembereké lett, akik megvizsgálták a lakosságot, vé- dõoltást adtak, illetve fertõtlenítették a lakásokat, utakat és a kutakat. A mérnökök és mûszaki szakemberek felmérték a károkat és megkezdték az újjáépítés megszervezését.


UTÓIRAT A HONVÉDEKÉRT

A magyarországi dunai árvizek történetének utolsó száz évében rendkívüli helyet foglal el az 1956. évi márciusi jeges árvíz, amely az idõjárás télutói megenyhülésével és a jég felszakadozásával keletkezett jégtorlódások visszaduzzasztásából jött létre. Az óriási méretû jégtakaró, melynek Mohács feletti mennyisége becslések szerint is 186 millió m3 volt, már elõre vetítette a katasztrofális jeges árvíz lehetõségét.
A védekezõk hatalmas seregének önfeláldozó, a rendkívül mostoha idõjárási viszonyok között végzett munkája, az árvízvédelem rendelkezésére bocsátott nagy mennyiségû földmunkagép, szállítóeszköz bevezetése és a védekezési anyagok tömeges felhasználása lehetõvé tette, hogy a magyar Duna 426 kilométer hosszú szakaszán 350 kilométeren a jeges árvíz betörését sikerült megakadályozni, illetve az árvíz pusztításától nagyobb területet megmenteni. Mintegy 40 000 ember, 2500 tehergépkocsi, több száz munka- és kotrógép vett részt a mentési-védekezési munkálatokban. A munkát éjjel több mint százezer fáklya és csaknem száz áramfejlesztõ gép tette lehetõvé. A gátak erõsítésére és megvédésére csaknem 1,5 millió homokzsákot, 70 000 tonna követ, több száz köbméter gerendát, pallót és egyéb nagy menynyiségû anyagot használtak fel.
A Dunának hazánkat átszelõ szakaszának nagy részén – 350 kilométer hosszúságban – a gátak állták a víz és a jég rohamát, s a hatóságok, a honvédség, a lakosság egyesített, megfeszített erejével sikerült megvédeni 650 ezer katasztrális holdnyi területet a rajta levõ városokkal, ipartelepekkel. De a jeges vízáradat a Duna déli szakaszán mégis hatalmas pusztítást okozott. A védekezõk erõfeszítése ellenére Sükösd és az országhatár között (60 km) 22 helyen szakadt át a gyenge és alacsony dunai töltés. Négy község egész területét, 16-nak pedig kisebb-nagyobb rését elöntötte az ár. Mintegy 8500 ház került vízbe, s ezek közül 3500 lakhatatlanná vált. Az árvízkárosultak száma 30 000, s néhány halálos áldozata is volt a pusztító vésznek. Hosszabbrövidebb idõre 130 000 katasztrális hold mezõgazdasági terület került víz alá. A pusztítás hírére megmozdult az ország. Ki két karja erejét nyújtotta a bajba kerültek megmentésére, ki pénzzel, ruhanemûvel, a hajléktalanok befogadásával mutatta meg együttérzését.
De a mentés hõsei – mint napjainkban is – a honvédek. Éjjel-nappal, jeges árral, zúgó, csontig hatoló, rohamcsónakokat borítgató szélben, halálmegvetõ bátorsággal járták a vizet. Lehasaltak a ponton szélére, csáklyával a kezükben. Csáklyázták a jégtáblákat a csónak elõl, miközben bajtársuk egyik kezével a csónakot irányította, a másikkal csáklyázó társát tartotta, a vállszíjánál fogva, hogy a jeges árba ne zuhanjon. Nem ismertek adályt és nem ismertek lehetetlent. Honvédek, rendõrök és a szovjet hadsereg harcosai, akik nem törõdtek az életükkel, úsztak a jeges árban, gázoltak övig vízben, testükre ráfagyott a ruha, de megmentettek, amit tudtak. Építettek gátat, útját szegték a víznek, Baján védték a transzformátort úgy, hogy körülbástyázták az egészet homokzsákokkal. Sárháton körülzárta õket a víz, de ott maradtak, kitartottak. Megállították a vizet a pályamunkásokkal Hercegszántónál. Ezért nem öntötte el az ár Bácsszentgyörgyöt, Dávodot, Csátalját. Nagybaracskára ezer és ezer menekültet hoztak. Roppant kárt, iszonyú riadalmat, kétségbeesést okozott a jeges áradás.
Nagyon sokan még emlékeznek az áradatra, a borzalmakra. Mesélnek róla, de sokan úgy hárítják el a kérdésre a választ, hogy ne is beszéljünk róla, még most is beleborzongok. Kérésüket tiszteletben kell tartani, de emlékezni kell elsõsorban azokra, akik éjt nappallá téve helytálltak ebben az embert, országot próbára tevõ eseményben.
2006-ban ismét rendkívüli áradás veszélyeztette az országot mind a Duna, mind a Tisza és egyéb folyói mellett. A védekezés súlyát – a helyi lakosság mellett – ma is a honvédség tagjai, immár a hivatásos honvédség katonái viselték. Jó ismét katonának lenni – írta egy „szerdzsó”. – Az emberek között, fõleg itt, a veszélyeztetett területeken nagy megbecsülésnek örvendünk. Sólyom László köztársasági elnök egy veszélyeztetett gátszakaszon tett látogatása alkalmából megjegyezte: példás együttmûködésben dolgoznak az árvíz ellen védekezõ szervezetek, és jó volna, ha ez az ország nemcsak a bajban mutatná meg, milyen teljesítményre képes.
Példás együttmûködésben dolgoztak az 1956. évi jeges árvíz elleni védekezésben a vízügyes szakemberek, a lakosság, a belügyi szervezetek és természetesen a honvédségi alakulatok is. Akkor (is) jó volt, jó katonának lenni!

FÖLDESI FERENC