Jugoszláv–magyar katonai szembenállás az 1950-es évek elején

2006.02.03.

A magyar pártvezetés belpolitikai törekvéseit nem lehet különválasztani a nemzetközi politikai színtéren lejátszódó folyamatoktól. Ez kitűnően nyomon követhető, amikor az „agresszióra készülő imperialista hatalmak aknamunkájára” hivatkozva az állam vezetői a „nemzetközi helyzet fokozódásáról” tájékoztatták a magyar közvéleményt, és egyúttal a hamarosan bekövetkező világháború rémképével szembesítették az ország népét. Mindez kihatott az állami lét ágazataira és az emberek mindennapi életére egyaránt. Ennek a túlfeszített pártprogramnak és propagandának az egyik következménye volt a Magyar Honvédség erőltetett, át nem gondolt, rendkívüli költségeket felemésztő fejlesztése is, amelynek legfontosabb indokát a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948. júniusi határozata szolgáltatta. A „béketábor vezetői” – így a magyar politikai vezetés is – a Tájékoztató Iroda határozata alapján Jugoszláviát az imperializmus „láncos kutyája” képében tüntették fel, amely a NATO-hoz közeledve, annak útmutatásai alapján katonai agresszióra készült a vele szomszédos szocialista országok ellen.
A hitelesség kedvéért meg kell jegyezni: kétségtelen tény, hogy Jugoszlávia sajátos szocializmusfelfogásának hangoztatásával szembekerült a Moszkvából vezérelt „nemzetközi kommunizmus” eszmei áramlatával, aminek következtében elnyerte az Egyesült Államok hathatós gazdasági támogatását, egyebek mellett 100 millió dollár értékben haderő-fejlesztési segélyt kapott a délszláv állam.1

A MAGYAR HADERŐ-FEJLESZTÉSI KONCEPCIÓK ÉS AZOK KÖVETKEZMÉNYEI AZ 50-ES ÉVEK ELEJÉN

A haderőfejlesztés programját Farkas Mihály honvédelmi miniszter – aki egyben az MDP-nek egyik legfontosabb vezető személyisége volt – felügyelte. (Itt kell megjegyezni: Farkas nem volt képzett katona, de fenntartások nélkül azonosult a Rákosi, Gerő, Révai nevével fémjelzett, de Moszkvából vezérelt politikai irányvonallal. Nem véletlen, hogy az MDP Központi Vezetőségében a négy meghatározó jelentőségű politikus egyikeként a párt részéről ő felügyelte a Péter Gábor altábornagy által vezetett Államvédelmi Osztályt, illetve az Államvédelmi Hatóságot, azaz a hírhedt ÁVO/ÁVH-t is, amely törvényesen a mindenkori belügyminiszter alárendeltségébe tartozott, valójában pedig a „párt ökleként” – mint párthadsereg – funkcionált.)
A Magyar Honvédség intenzív fejlesztése 1949 őszén vette kezdetét, amikor is a vezérkar elkészítette és – a pártvezetés, valamint a Minisztertanács jóváhagyását követően – kiadta a „Petőfi” hadrendet, amely szerint a honvédség létszámát rövid idő alatt 53 000 főre tervezték emelni. Ezt a haderő-fejlesztési tervet fél év alatt felülírta az 1950 tavaszán életbe léptetett „Rákóczi” hadrend, amely a létszámigényeket már 65 000 főben rögzítette. Még ugyanebben az évben elkészült és hatályba is lépett az ún. „Kossuth” hadrend, amely a honvédség rendszeresített létszámát 135 000 főben határozta meg. 1951-ben a Magyar Honvédség megnevezése is megváltozott, és a továbbiakban Magyar Néphadsereg lett a haderő hivatalos neve.2 1952 végén Magyarországnak ténylegesen fegyverben kellett tartania 220-230 ezer embert. Ez a szám nem tartalmazta a hadrenden kívüli alakulatokat, amelyek kisegítő szolgálatot láttak el, és létszámuk több tízezer fő volt. A hadsereg ún. „M” létszáma több százezer főre volt tehető.
A magyar–jugoszláv viszony romlása és a két szomszéd állam politikai-katonai szembenállása rendkívüli módon megterhelte a magyar gazdaság teljesítőképességét. A laktanyaépítések, légibázisok létrehozása, műszaki zárak és erődkörletek létesítése, a hadszíntér-előkészítési feladatok megvalósítása, vagyis az ún. védelmi infrastruktúra kialakítása elképesztő összegeket vont el a társadalomtól.3 A déli határ mentén folyó erődítési munkálatok például 5-6 milliárd forintot emésztettek fel, miközben 1952-ben az erőltetett hadseregfejlesztés költségei az ország éves költségvetésének 24-25 százalékát tették ki.

A MAGYAR NÉPHADSEREG SZERVEZETI RENDJE ÉS ANNAK VÁLTOZÁSAI AZ 50-ES ÉVEKBEN

A hadsereg szervezeti rendjének kialakítása intenzív ütemben folyt, amely kezdetben elsősorban a szárazföldi erőket érintette, ezeket a csapatokat többnyire a várható alkalmazási irányba – a déli határ mentén – helyezték el.
A 40-es évek végére az előirányzott szervezési keretek kialakításakor kezdeti lépésként a már meglévő három lövészhadosztályt hadtestkötelékbe integrálták. Elsőként a 3. lövészhadtestet állították fel, amelynek parancsnoksága Székesfehérváron települt, majd a fejlesztési programok kibontakozása során megalakultak a 6. (Székesfehérvár) és a 9. (Debrecen) lövészhadtestek, ugyanakkor megszervezték a 11. gépesített hadtestet is. A haderő-átalakítások során a 3. lövészhadtest-parancsnokság Kecskemétre települt át, és irányította a két (2) „A” és egy (1) „B” típusú lövészhadosztályokat. (Az 5. és 12. löv. ho. „A” típusú, vagyis teljesen feltöltött, míg a 27. löv. ho. „B” típusú, azaz keretesített magasabbegység volt, de hamarosan ez utóbbit is „A” típusú hadosztállyá fejlesztették.)
A 6. és 9. hadtestek feltöltöttsége is hasonló képet mutatott, annyi eltéréssel, hogy a 9. hadtestnek alárendelt két (2) lövészhadosztály (4., 8.) „B” típusú, vagyis részben feltöltött magasabbegységek voltak. Ez a hadtest 1952-ben megkapta az újonnan szervezett 1. lovashadosztályt, amely csak rövid ideig volt hadrendben, az 1953. év végéig felszámolták. A 11. gépesített hadtestparancsnokság (Budapest) a 7. gépesített, 18. harckocsihadosztályokat, valamint a 17. és a 24. önálló nehézharckocsi-rohamlövegezredeket vezette.
A lövész-, gépesített lövész- és harckocsi-magasabbegységek tevékenységét – adott esetben – a 30. áttörő tüzérhadosztállyal (Cegléd) és számos egyéb fegyvernemi magasabbegységgel és egységgel tervezték biztosítani, illetve támogatni.4
A szárazföldi csapatokon kívül megszervezték a honi légvédelmet, amely négy (4) légvédelmi tüzérhadosztályt és néhány önálló légvédelmi tüzérosztályt foglalt magába.
A repülőcsapatok 1952-re négy (4) különböző rendeltetésű repülőhadosztályba és néhány biztosító/kiszolgáló egységbe szerveződtek.5 Tehát a Magyar Néphadsereg három (3) haderőnemre tagozódott, amelyeket a vezérkar, illetve az annak alárendeltségében működő fegyvernemi parancsnokságok és hadtestparancsnokságok irányítottak és vezettek. A haderőnemek harcitechnikai ellátottságát a Szovjetuniótól kapott második világháborúban használt – többnyire rendszerből kivont – eszközökből biztosították. (A magyar hadiipar ekkor még kiépítés alatt állt, a működő termelőegységek még nem voltak képesek a fegyvergyártási kapacitásuk felfuttatására. A hadsereg növekvő igényeit a magyar hadiipar teljesítőképességének csúcsán, 1953-ban sem volt képes teljes egészében lefedni.) Ebben az időben a magyar fegyveres erők kötelékébe tartoztak a hadsereg csapatain kívül: a rendőrség és az ÁVO/ÁVH alárendeltségébe utalt karhatalmi egységek, amelyek az ország belső rendjének biztosításában vettek részt, valamint a határőrség is, amelynek létszáma meghaladta az 50 ezer főt. Tevékenységének súlypontját a déli és a nyugati határszakaszok ellenőrzésére összpontosította. Az ország területének védelmére a Honvédelmi Minisztérium (HM) és a Belügyminisztérium (BM) – valójában az ÁVO/ÁVH – együttműködési megállapodást kötött a hadsereg erőinek „békeidőszakban” különböző szintű fenyegetettség esetén, a 15 km mélységű határsávban történő alkalmazására.6 Ugyanakkor szabályozták a hadsereg erődítési zászlóaljainak tevékenységét is az államhatár mentén, ahol ezek az alegységek robbanó- és egyéb jellegű műszaki zárakat telepítettek, a prognosztizált/várható támadási irányokban pedig erődítési munkákat végeztek. (Ebben az időben 8-10 erődítési zászlóalj tevékenykedett a déli határszakaszon, amelyeknek a munkáját az ún. Erődítési Csoportfőnökség tervezte és szervezte.)7

A MAGYAR NÉPHADSEREG ALKALMAZÁSÁRA HATÓ KÖRÜLMÉNYEK ÉS HÁBORÚS TERVEK

A háborús hisztéria közepette a magyar biztonsági szervek az operatív munka minden elemét és módszerét alkalmazva aktivizálták tevékenységüket a déli hadászati irányba.
A magyar hadászati felderítés – hasonlóan a jugoszláv felderítő szervek Magyarország irányába kifejtett tevékenységéhez – élénk érdeklődést tanúsított Jugoszlávia külkapcsolatainak és katonai felkészültségének alakulása iránt. Például, a magyar politikai és katonai felső vezetést érdekelte: a Balkán-szövetség aktuális fejleményei,8 a török, görög, jugoszláv kapcsolatok alakulása, a Jugoszlávia NATO-hoz fűződő viszonyában várható változások, a délszláv állam területén a hadszíntér-előkészítéssel összefüggésbe hozható beruházások helyzete, a határőrizet aktivitása, a hadseregfejlesztése és várható alkalmazása, valamint a fegyveres erők háborús vezetésének rendje és rendszere.9
A magyar elhárítás ugyanakkor aktív tevékenységet fejtett ki a jugoszláv ügynökök, szabotőrök diverziós szándékainak felfedésére és akcióik megakadályozására. Ebben a munkában különösen az ÁVH játszott kiemelkedő, ugyanakkor – sok esetben – elhibázott szerepet. A „jugoszláv kém” mint megbélyegzés, nem kímélte a legfelső állami és katonai vezetés prominens tagjait sem, ugyanis alkalmat adott az MDP Központi Vezetősége számára – moszkvai mintát követve – a politikai ellenfelekkel és az ún. „osztályellenségekkel” történő leszámolásra. (Ebben az időben számos koncepciós per szedte áldozatait Magyarországon.)10
A Magyar Határőrség a déli határszakaszon naponta került közvetlen kapcsolatba a jugoszláv határőrizeti szervekkel, közöttük gyakori – sok esetben halálos áldozatokat is követelő – fegyveres összetűzésekre is sor került. Miközben a határövezet belátható mélységéig információkat is gyűjtöttek a jugoszláv katonai tevékenységről, amelyeket továbbítottak a vezérkar felé.11
A magyar hadsereg állapotát vizsgálva ellentmondásos képet tudunk felrajzolni. Az intenzív fejlesztést a politikai gyanakvás körülményei befolyásolták, amely elsősorban a tiszti állományt érintette. A háborús tapasztalatokkal rendelkező kitűnően képzett tisztek a katonai hierarchia perifériájára, vagy kötélre, esetleg börtönbe, illetve munkatáborokba kerültek, jó esetben a polgári életben gépkocsivezetőként vagy segédmunkásként vegetáltak. Helyüket ún. munkás-paraszt káderek foglalták el, akik egyéves, hat hónapos tanfolyamokon szereztek némi katonai ismereteket és kerültek magasabbegység-, egységparancsnoki vagy törzsbeli beosztásokba. A hadászati, hadműveleti, de még a harcászati ismeretek hiánya is rányomta bélyegét a csapatok és a törzsek felkészítésének és kiképzésének hatékonyságára. Az alacsony színvonalú képzés és a személyi állománnyal szembeni elvárások számtalan tragédiának voltak okozói. Ebben az időben a magyar hadseregben elkövetett bűncselekmények, illetve egyéb fegyelmi ügyek, valamint katonai ügyészi, bírói és parancsnoki intézkedést igénylő események, halálesetek száma rendkívül magas volt.12
A felkészítési hiányosságoknak a mérséklésére a különböző szintű parancsnokságokon – a vezérkar útmutatása szerint – intenzív kiképzést folytattak, amelybe a szovjet tanácsadói testület minden területen – saját módszereik érvényesítésével – beavatkozott, és lényegében lefedte a Magyar Néphadsereg parancsnoki struktúráját, vagyis ellenőrzése alatt tartotta a hadsereg valamennyi vezetési szintjét.13 A hadsereg mindennapi életében tapasztalható anomáliák ellenére a különböző szintű vezető szervek folytatták tervezőmunkájukat, és készültek egy esetleges fegyveres konfliktus megvívására.
A Magyar Néphadsereg Jugoszláviát érintő hadászati tervei ma már nagy részben feledésbe merültek. Bár itt-ott az egykori határsávban még felfedezhető néhány vasbeton erődmaradvány, vagy beton tüzelőállás. Ezek a relikviák arra engednek következtetni – és ezt az előtalálható korabeli dokumentumok is lényegében alátámasztják –, hogy a magyar hadsereg nem készült első támadó hadművelet megindítására Jugoszlávia ellen. A Vezérkar Hadműveleti Csoportfőnöksége háború kezdetén védelmi hadművelet megvívásával számolt, ugyanakkor a „béketábor” együttes fellépése esetén Jugoszláviával szemben számított román, bolgár és esetleg albán csapatok akcióival is, amíg a délszláv állam oldalán – a Balkán-szövetség kiteljesedését követően – görög, török, esetleg olasz erők beavatkozását kalkulálta. Ez az előrejelzés különösen 1952-től erősödött fel, amikor Törökország és Görögország a NATO tagjai lettek.
Egy 1950-ben készült dokumentum szerint a magyar vezérkar az ország területén, délről észak felé haladva, hat-hét védelmi vonal kiépítését irányozta elő úgy, hogy Nagykanizsától Szegedig az ellenség várható támadási irányaiba nyolc erődkörlet kiépítését is tervbe vette.14
A 3., 6., 9. lövész- és a 11. gépesített hadtestek elhelyezkedéséből szintén arra a következtetésre juthatunk, hogy háború esetén a Magyar Néphadsereg elsődlegesen a déli határszakasz védelmére készült fel. A vezérkar a szárazföldi csapatok kétlépcsős hadműveleti felépítésével tervezte meg a déli irányból támadó ellenség csapásainak elhárítását. Első lépcsőben a 3., 6. lövészhadtestek teljes állományával, míg a 9. lövészhadtest részeivel, a már békeidőszakban kiépített állásokat, körleteket, terepszakaszokat tervezték megszállni. A második lépcsőben a 11. gépesített hadtest kettős feladatra készült, fel: egyrészt védelmi sáv elfoglalására Budapest előterében, másrészt pedig ellencsapás kiváltására a támadó ellenség főerőinek szárnyába a Duna–Tisza közén. A 9. lövészhadtest más részei a Tiszántúlon biztosítási feladatokat láttak el, illetve hadseregtartalékot képeztek.
Ettől az elvi feltevéstől némi eltérést tapasztalhatunk, abban a feltételezett helyzetben, amikor szovjet vagy más szövetséges csapatok – a Déli és Keleti Front erői – alkalmazásával is számolt a magyar vezérkar. Ebben az esetben a hadsereg védelmének felépítése lényegében nem változott, de az alkalmazást tekintve a második lépcsőjében levő szárazföldi erők ellencsapás kiváltására, vagyis támadó hadműveletre készültek fel, amelyhez a védelem első lépcsőnek, a sikeres védelmi hadműveletet követően, szintén csatlakoznia kellett volna.15
A támadó hadműveletnek ez a tervezett változata már túlmutatott a magyar–jugoszláv államhatáron, és Belgrád birtokbavételét tűzte ki célul. Hangsúlyozni kell azonban, hogy erre csak és kizárólag szovjet és más, a „béketáborhoz” tartozó szövetséges csapatok támadó tevékenységéhez csatlakozva kerülhetett volna sor, amenynyiben jugoszláv oldalon más országok (NATO-tagországok) csapatai is részt vesznek a hadműveletekben.
Mindezt a feltételezést azok a hadsereg-, hadtest- és hadosztályszintű gyakorlatok támasztják alá, amelyekre az adott korban igen nagy gyakorisággal került sor Magyarországon. Ezeknek a gyakorlatoknak a tárgyát szinte minden esetben a megerődített terepszakaszok védelme, illetve azok áttörése, és vízi akadályok erőszakos leküzdése képezte.16
A levezetett gyakorlatok során a honi légvédelem és a légierő egyrészt fontos létesítmények, objektumok légvédelmét, másrészt pedig a szárazföldi csapatok oltalmazását, valamint a légi fölény megteremtését/megtartását gyakorolták. (A magyar légvédelem korabeli készenlétét jól illusztrálja az az esemény, amely 1953-ban történt, amikor is egy jugoszláv harci repülőgép a Duna vonalát követve behatolt a magyar légtérbe, és egészen Sztálinvárosig – ma Dunaújváros – jutott, majd sértetlenül viszszatért Jugoszláviába.)

ÖSSZEGZÉS

A magyar vezérkar a hadsereg alkalmazását, a nemzetközi politikai helyzet változásait figyelembe véve erő-eszköz viszony számvetésekre alapozta. A magyar hadászati felderítés korabeli jelentéseiből azt lehet megállapítani, hogy a Jugoszláv Hadsereg létszáma a következőképpen alakult:

szárazföldi csapatok 525 ezer fő17
légierő és légvédelem 40 ezer fő17
haditengerészet 25 ezer fő17
határőrség 90 ezer fő17 rendőrség és különleges rendőri erők 100 ezer fő17
Mindösszesen 780 ezer fő17

A magyar katonai felső vezetés a jugoszláv szárazföldi csapatokat illetően közel 40 hadosztállyal számolt, amelynek egy jelentős része – a felderítés adatai szerint – Magyarország irányába való alkalmazáshoz fejlődött fel.
A jugoszláv hadsereg harctechnikai ellátottságát a magyar vezérkar az 1950. évet tekintve nem tartotta magas színvonalúnak, de 1953-ra ez a vélemény már megváltozott. Különösen az amerikai gyártmányú páncélos technika és a modern harci repülőgépek megjelenése, valamint a saját haditechnikai fejlesztések eredményei, a fegyvergyártási kapacitás felfutása módosították az erő-eszköz viszony kalkulációját, és alaposabb megfontoltságra késztették a magyar katonai tervezőket. Vagyis idejekorán felismerték, hogy a szemben álló fél – a haderő nagyságában és alkalmazhatóságában, a háborús tapasztalatokban a nyugati haditechnika birtokában – meghaladta a Magyar Néphadsereg képességeit. Így a magyar állami és katonai vezetés önálló hadászati támadó hadművelet előkészítésére és megindítására még csak nem is gondolhatott.

JAKUS JÁNOS

FELHASZNÁLT IRODALOM

Hadtörténelmi Közlemények, 1994/3. szám, 1999/4. szám.
Balló István: Fejezetek a magyar katonai múlt történetéből. Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2005.
Germuska Pál: A szocialista iparosítás Magyarországon 1947–1953 között.
Internet http://www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/evkonyv01/germuska.html
Ritter László: Tito diplomatája. Beszélő, 2004/10. szám.
Király Béla: Honvédségből – Néphadsereg. Magyar Füzetek. Párizs–New Brunswick 1986.
Száraz György: A tábornok. Magvető, 1985.
Kálazi József: Töretlen úton. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest. 1989.
Hodosán Imre: Cselédkönyvtől a tölgyfalombig. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest. 1984.

JEGYZETEK

1 Tito diplomatája / Velebit interjú 2004/10. Beszélő. Ritter László interjúja Vladimir Velebittel Jugoszlávia egykori külügyminiszter-helyettesével, aki 1950/51 fordulóján „tető alá hozta” azt a titkos amerikai–jugoszláv megállapodást, amely alapján az Egyesült Államok fegyvert és hadianyagot szállított Jugoszlávia számára.
2 HL MNVK Hdm. Csf-ség 1951/T23/2. 2252. öe., illetve ua. 1951/T17/1. 2244/233/2. őe. Ue. Internet: //mek.onk.hu/02100/02185/html/79.html Magyarország a XX. században / A tömeghadsereg létrehozása (1949–1952).
3 Erről Germuska Pál: A szocialista iparosítás Magyarországon 1947–1953 között című kitűnő tanulmányából részletesen tájékozódhatunk.
Internet http://www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/evkonyv01/germuska.html
4 Balló István: A katonapolitikai elképzelések megvalósítása a Magyar Néphadsereg szárazföldi csapatainál 1951–53. HK 1994/3. szám, 121–135. old.
5 HL MNVK Szerv. és M. Csf-ség 1952/539/2. őe.
6 HL HVK Hdm. Csf-ség 1950/T7 Honvédség és Határőrség együttműködési megállapodása.
7 HL HVK Hdm. Csf. Hdm.o. 1951/T24 Előterjesztés. A déli országhatár műszaki megerősítése.
8 Erdélyiné Pintácsi Katalin: A Földközi-tengeri Paktum tervezete a magyar diplomáciai jelentések tükrében.
9 HL MNVK Hdm. Csf. Hdm. o. 1953/T105 1953. évi felderítő jelentések. (Jugoszláv hadseregre vonatkozó adatok.)
10 Ilyenek voltak a Rajk-per, illetve az azzal összefüggésbe hozható Pálffy György altbgy. és társainak, valamint Sólyom László altbgy. és tábornoktársainak a perei.
11 HL MNVK Hdm. Csf-ség 1952/T439 ÁVH HŐR Kerületparancsnokságok jelentései az MNVK Hdm. Csf-ség felé a határőrizeti helyzetről.
12 HL MN 1953/T303, 304. A 3. lövész-, 11. gépesített hadtestek anyagai.
13 Ezzel részletesen foglalkozik prof. dr. Király Béla vezérezredes Honvédségből – Néphadsereg című könyvében. Párizs–New Brunswick 1986. (A kötet a rendszerváltást követően Magyarországon is megjelent azonos cím alatt)
14 HL HVK Hdm. Csf. Hdm. o. 1950/T50 Előterjesztés.
15 HL HVK Hdm. Csf. 1951/T24/2. őe. Hadászati támadó hadművelet elgondolás tervezete. A dokumentum egy front kötelékben végrehajtásra tervezett hadászati támadó hadművelet elgondolásáról tájékoztat, amelyben a 8. hadsereget a front főcsapásának irányába tervezték alkalmazni. Az anyag a szöveges részen kívül vázlaton is rögzíti a hadművelet tervezett lefolyását.
16 Erre a HM 006. sz. Utasítás a tábornokok, főtisztek és törzsek hadműveleti-harcászati kiképzésére az 1953–54. kiképzési évre című dokumentum is kitér. HL MNVK Hdm. Csf-ség 1952/T497.
17 HL MNVK Hdm. Csf-ség 1953/T105 1953. augusztus havi felderítőjelentés.