A jelképekhez fűződő ismeretek és érzések csak így lesznek kontrollálhatók, lelkileg és társadalmilag egyensúlyban tarthatók. A jelképhasználat fontos intézményes szocializációs feladat kell hogy legyen a társadalomban, a Magyar Honvédségben, a BEOSZ-ban egyaránt. Ha együtt, összefogva tesszük ezzel kapcsolatos feladatainkat, akkor helyesen cselekszünk, mert az ember szimbólumokat használó lény, s ha elvesszük jelképeit, akkor teremt magának újakat, netán károsakat. Ezek ellen a defenzív, esetleg erőszakos fellépés pedig több kárt okoz, mint hasznot. A jelképek nélküli ember gyenge. De a gyenge is lehet félelmetes, amikor őrjöngve próbál erősnek látszani. A BEOSZ azt akarja, hogy tanuljuk újra jelképeinket, vegyük birtokba azokat, hogy közünk legyen hozzájuk!

Szimbólum az egész világ. A kereszténység 230 szimbólumot tart számon. A szakirodalom szerint a magyar szimbólumok száma 23. Ha látjuk jelképeinket, érezzük azok kisugárzását; ha mondunk valamit, nemcsak a szavakat soroljuk; ha felöltjük egyenruhánkat, nemcsak egyszerűen felöltöztünk; ha kitűzzük jelvényeinket, azzal valamit valakiknek közvetítünk. Ezek a rejtjelek megfejthetők, feltérképezhetők. Ezek a szimbólumok bennünket vonzanak, másokat tán taszítanak – tehát egyféle választásra is késztetnek. De mindenképpen valamiféle hatást váltanak ki.
A szimbólumok formákhoz kötött mágikus erők. A szimbólum az, ami egy egész, hosszadalmas magyarázatokkal elködösített problémát vakító villanásként fénybe tud borítani. Ezért tételeivel nem bánhatunk elég óvatosan. Nagyon ismernie kell a jelképeket annak, aki azokról, netán külsejükből – csak úgy ránézésre – félreérthetetlenül ráismer a belső tartalomra és az eredetre.
Lássunk egy példát. Számomra az Árpád-ház sávos címere makulátlan történelmi ereklye, miközben lemondok „Szálasi testvér” pártjáról, keresztjéről, zászlajáról. Az a hadak útja, ahol az ő hívei masíroztak az ő jelképeik alatt, biztos pusztulásba vezetett, melybe belerokkant az egész nemzet. Mi itt tehát tudjuk, s ne feledjük, hogy képes emlékeinkben a különböző előjelű szimbólumok között igenis válogatnunk kell, mert az egyik megterheli, a másik emelkedetté teszi emlékezetünket.
A mai kommunikációs társadalomban a jelkép lassan meghatározóbbá válik, mint a profit – hiszen szimbólumok mozgatják a vallási-filozófiai áramlatokat, a politikát, s e szimbólumok azok, amelyek képesek tematizálni a közvéleményt. A jelek, jelképek értése, jelentőségük helyén való kezelése segíthet nekünk helyünk, szerepünk, kötődéseink, érdekeink megtalálásában. Tudnunk kell, melyik a miénk, ismernünk kell azok lényegét, mert csak így lehet egyértelmű azok üzenete is.
A BEOSZ a maga módján, a maga eszközeivel hozzá kíván járulni a Magyar Honvédség szolgálati kultúrája megújításához is. Nem fogunk ez ügyben tarthatatlan helyzetről beszélni, de igényeljük részvételünket a vezérkari főnök által szorgalmazott párbeszédben, s az általa elrendeltek szerint a különböző csapatoknál és a Budapesten létrehozott úgynevezett: „szakértői csoportokban” is szívesen részt vennénk. Már csak azért is, mert a haderőben folyó értékteremtő és értékmegőrző munka alapvetően a „bent lévők” dolga ugyan, de a szervezet társadalmi elismertsége terén, a honvédség iránti társadalmi bizalom növelése érdekében mi is sokat tudunk tenni. „A Magyar Honvédség belső helyzete továbbra is kiegyensúlyozott és szilárd, köszönhetően a személyi állomány értékrend iránti elkötelezettségének” – írja a vezérkar főnöke az Új Honvédségi Szemle 2005. szeptemberi számában. Ha ennek az értékrendnek része a Magyar Honvédség szimbólumainak értéke, az azokhoz való pozitív érzelmi azonosulás, akkor a BEOSZ helyesen döntött a témának a katonanemzedéki találkozón való megbeszélésével. Ha a Magyar Honvédségen belül és közvetlen környezetében értékképző és értékteremtő, valamint értékmegőrző munka folyik, akkor azt a társadalom előbb vagy utóbb el fogja ismerni. Melyek ezek az értékek, és hogyan mérhetők? Nos, az egyik biztosan a katonai szolidaritás, a bajtársiasság fenntartása és ezek erősítése. A mi korosztályunk maradandót alkotott ezekben az ügyekben, tud beszélni és példát mutatni az akarásról, a kezdeményezésről, a következetességről, a partneri együttműködésről, a felelősség és az értékek felvállalásáról egyaránt.
A jel tudománya mintegy két emberöltővel ezelőtt született, melyet művelői a görög semeion szóról szemiotikának neveztek el. Ezek a tudósok arra kíváncsiak, hogy a nyelvi és a látható jelek – pl. a zászló, a felségjel, a címer stb. – mennyire alkalmasak gondolataink, fogalmaink kifejezésére.
A szemiotika – mondhatni – polgárjogot nyert hazánkban is, és ma már nemcsak a tudományos életben ítélik célravezetőnek alkalmazását, hanem néhány eredménye a közgondolkodást is befolyásolta. Gondoljunk csak a Szentkorona, a címer körüli huzavonákra, a tiltott jelképekről szóló törvényünkre, az önkormányzatok, de a Magyar Honvédség címerei, jelképei körüli vitákra. Ezek a heves viták a tájékozatlanságot is bizonyították: a ráció, a tudás, a tudomány helyét bizony túlságosan is sokszor elfoglalta a hit és a heves indulat.
Ha valahol, hát éppen a szimbólumok használatában van szükség teremtő társadalmi, közösségi konszenzusra, a társadalom különböző rétegei, csoportjai közötti bizalmon alapuló kommunikációra. És jó oktatókra. A jel tudományát, a szimbólumok üzenetét tanítani kell. 2000 évvel ezelőtt már felismerték az akkori rómaiak, hogy a „történelem az élet tanítómestere”.
Megtanultuk, megtapasztaltuk: tényleg az! De a kérdés azóta is kérdés: kitől tanuljanak az iskolakerülők?

EMLÉKEZTETŐÜL A KÖZELMÚLTBÓL
1993. március: „hatalmas” közakarati tett volt a hatalmi rendszerek jelvényeinek használatát tiltó törvény, amit körültekintőnek semmiféleképpen nem neveznék, de példásan szigorúnak igen. És még egy tanulsága ennek a döntésnek: egy-egy hatalmi berendezkedés, netán egy-egy párt vagy mozgalom mindig hajlamos arra, hogy azzal próbálja meg legitimizálni magát, hogy például kisajátítja vagy utálatossá teszi a távoli történelem egykor használatos jelképeit, jelvényeit, a jeleket. Az is érdekes volt 1993 nyarán, hogy az önkényuralmi jelvények tiltása nem volt összhangban a fegyveres testületeknél még az idő tájt is adományozott, pl. Kiváló Szolgálatért Érdeméremnek a viselésével. Ezen ugyanis még szerepelt a népköztársaság címere, vagy más kitüntetéseken az ötágú vörös csillag. Adható volt tehát e kitüntetés: egy hatályos törvény engedélyezte azt, amit egy másik hatályos törvény tiltott. Arról nem is beszélve, hogy a Magyar Népköztársaság vörös csillagos címere ott volt látható a forgalomban levő papír- és fémpénzeken.
Az is nyilvánvaló volt, hogy az 1993. márciusi törvény az előző évi október 23-i incidens miatt született: a felheccelt sokaság – köztük néhány fasiszta jelvényeket, egyenruhát viselő személy – beléfojtotta a szót az akkori köztársasági elnökbe. A magyar parlament első felindulásából „korszakosat” alkotott: a horogkeresztet, a vörös csillagot és a sarló-kalapácsot egyszerre betiltó döntése egyedülálló döntés a II. világháború és a háború utáni Európában.
Megjegyzem, jelképharc indult az EU-ban is. 2005 elején két EU-képviselő (az egyik magyar) azt indítványozta, hogy a náci jelképként használt horogkeresztet tilalommal sújtó rendeletet egészítsék ki a kommunista jelképekkel (sarló-kalapács, vörös csillag) is. Példaként Magyarországot emlegették, ahol mindkét diktatúra jelképeit tiltják. Csak érdekességként megjegyzem, hogy az Európa Parlamentben működik a kommunista frakció, amelynek jelképe a vörös csillag.
A tiltás nem oldotta meg az ügyet régen sem, és most sem. Amikor Magyarországon betiltották a náci horogkereszt viselését, kitalálták helyette a nyilaskeresztet. Amikor ezt sem lehetett viselni, jött egy új jelvény, amely egy síugró figurát ábrázolt: „száll a sí” – Szálasi jelentéssel. Ma meg a Heinekken sör ellen tiltakoznak a vörös csillagtól ódzkodók. Tanulság: az átmeneti időszakokban a demokratikus jogállamiság megteremtése a legkevésbé akkor sikeres, ha az érdekek politikáját az eszmék, vagy éppen a szimbólumok politikája helyettesíti. Bár mi magyarok máig hajlamosabbak vagyunk a nemzeti romantikára, mint egyes szakpolitikai teljesítmény helyes értékelésére.
1995. október: törvény született a nemzeti jelképek használatáról – az Országgyűlés alkotmányos mulasztását pótolta. A jogszabály a nemzethez tartozás kinyilvánítása céljából magánszemély részére is megengedi a címer és a nemzeti lobogó használatát. Az is magyar sajátosság, hogy az Alkotmánybíróság 31/1994. határozata értelmében 1995. augusztus 20-a óta a Magyar Köztársaság címerét egyetlen gazdálkodószervezet sem használhatja.
2000 nyara: van már zászlótörvényünk és mellette egy kormányrendelet, s ez így van jól. Azóta állandóan ott díszeleg minden közintézményen a nemzeti lobogó: háromféle zászló- és háromféle lobogóméretben. (Egyszer majd azt is megbeszéljük, hogy mi a különbség a zászló és a lobogó között.) E rendelet szabályozza: a hozzájuk rendelt zászlórúd-, illetve árbocméreteket, a zászló anyagát (textilből készülhet); előírja, hogy a zászlót évente kell cserélni és háromhavonta tisztítani. A törvény még azt is rögzítette, hogy az árbocrúdnak, pl. amellett, hogy fából készül, még nyers színűnek, fehér vagy fehér alapon spirálisan lefutó, nemzetiszínű csíkozásúnak kell lennie. 100 ezer forintra büntethetők azok az állami, önkormányzati szervek, hivatalok, intézmények (honvédség, rendőrség, kórház, bíróság stb.), amelyek elmulasztják a rendelet betartását. Én ma is hiszem, hogy a törvényalkotók szándéka nem az volt, hogy a közintézményeket könnyebben megtalálhassuk, hanem hogy ezek a zászlók növeljék a magyar ember identitástudatát, nemzeti büszkeségét. Szomorú attól vagyok, ha szép, egységes, háromhavonta tisztított zászlóink málladozó homlokzatú intézményeinken lobognak.
1990-től lázasan kerestük a megőrzendőt és az újakat is. Bár megjegyzem, mert „benne voltam”, hogy már 1989-ben megkezdődött a Magyar Néphadseregben a jelképek, jelvények váltása. Igaz, nem komplex program keretében.
1990 novemberében honvédelmi miniszteri döntés született a hadsereg alapszimbólumairól és ünnepeiről: csapatzászló, felségjel, katonai ünnepek, szervezetek elnevezései, csapatmúzeumok, emlékszobák stb.
1993-ban 17 fegyvernemi napot és 97 csapatünnepet tartottunk nyilván. 2002-ben 23 fegyvernemi nap és 44 csapatünnep; 2004-ben 29 és 42 ezeknek az ünnepnapoknak a száma. Csak zárójelben mondom, hogy a BEOSZ tagszövetsége kezdeményezésére és a BEOSZ erős támogatásával a honvédelmi miniszter elrendelte, hogy 2004-től március 23-a az ejtőernyősök napja legyen: 1918-ban ezen a napon hajtotta végre első ejtőernyős ugrását Bocskai Antal hadnagy. 2005-ben Tatán felveszi a harckocsi-zászlóalj a Hunyadi Mátyás nevet és zászlót kap. Nevet kap a 32. Budapesti Őr- és Díszezred őr- és rendészeti zászlóalja: Maléter Pál a nevük. Aztán itt vannak a szentek napjai: május: Szent Flórián; június: Szent László; július: Szent Kristóf; augusztus: Nagyboldogasszony; december: Szent Borbála – érdekes, hogy az 1921 óta minden katolikus katona patrónusa Kapisztrán Szent Jánosnak nincs ünnepe. Mintha egy kicsit sok lenne a jelképek, ünnepek száma. Azt mondja Bibó István az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című tanulmányában, hogy „álformák kialakulása, illetve a formák túlburjánzása” a tendencia. Nem tudom, ránk vonatkoztatva igaza van-e?
A rendszerváltást követően a kormány „egyenruha-bizottságot” hozott létre. 1993 elején már tervük is volt: 9 fegyvernemi jelzést terveztek, kb. 40 ezer forintra saccolták a komplett egyenruhát. Augusztus 20-án már ebben avatták az új tiszteket – mi pedig azóta is „viseljük” döntésük következményeit. Egyébként a mi egyenruhánk a legszebbek közül való, a sapkánkról azonban Király Bélát kellene megkérdeznünk.
1993–1994: nagy vita a Magyar Honvédségben, de még az országos lapokban is a viselhető és viselni kívánt kitüntetésekről. 1997. augusztus: nyilvános pályázatot hirdettek meg a NATO-ba igyekvő hadsereg új arculatának megteremtésére: a Magyar Honvédség jövőképe és kommunikációs filozófiája is része volt az új jelképeket és szlogeneket tartalmazó, kívánó feladatnak. 1998-ban aztán úgy kellett dönteni, hogy a 22 cég 31 pályázatából nem lehet eredményt hirdetni, pl. azért sem, mert a honvédség sok alakulata, szervezete addigra már kitalálta saját szimbólumát, amelyet nem lehetett megváltoztatni. Így aztán a szimbólumrendszer egységesítése csak arra terjedhetett ki, hogy az alakulatok, amelyek a közeljövőben választanak új logót maguknak, legyenek szívesek tekintettel lenni a meglévőkre, s próbáljanak meg valamiféle „rokonságot” találni azokkal.
Egy dologban azonban mégis döntöttek: a Magyar Honvédség jelképe az a jelvény lesz, amelyet a honvédség parancsnokának szimbólumaként a 90-es évek eleje óta már adományoztak. Ez Árpád-sávos háttérben kardon álló turulmadarat ábrázolt, ami azóta módosult ugyan egy kicsit, de a turul és a kard maradt. (A briteknek oroszlánjuk van, az osztrákoknak kétfejű sasuk, a franciáknak kakasuk, a távol-keleti országoknak tigrisei – nekünk a vadászsólyom, amely azonban még mindig sokkal jobb, mint a mondjuk a nyúl. A medve foglalt volt már, a strucc túl nagy és nincs is nemzeti jellege, a kecske pedig már régóta Kecskemété.) Azt nem tudom, hogy Tiszafüreden, Tiszaroffon, Mágocson, Sárszentlőrincen stb. megvannak-e még a turulszobrok, ahogyan nem tudom már a dallamát a „Turul madár szállj, sehol meg ne állj, vidd el a mi üzenetünk, lesz még magyar nyár” szövegű nótának sem. Arra pontosan emlékszem viszont, hogy Für Lajos 1994. március 15-e alkalmából Lajosmizsén turulszobrot avatott: őseink vitézségét emlegette, miközben – történész létére – azt mondta, hogy „a pártállam idején eltüntették a turulszobrokat”. Ez persze nem igaz. Ez a turul túlélte a XX. századot is, hiszen Trianon előtt a határvidéken – pl. Dévénynél – több turulszobor is volt. Tatabányánál a Turul-hegyen ma is ott gyönyörködtet, de Budapesten a Várban lévő turulszobor a Sikló melletti kiugró bástyán Pestről is jól látható volt 1990 előtt is.
De ejtsünk szót a BEOSZ jelvényéről, a szövetség jelképéről is. Nézzétek a zászlót, a jelvényt, a nyakkendőt. Alapszabály 1. § 6. pont: … kör alakú. A középmezőben nemzeti színű kokárda, előtte könyv, átlósan elhelyezett karddal és a köriratban: „A haza minden előtt – BEOSZ” felirattal.
A kultúra és a hadsereg a magyar történelemben sajátosan volt és van együtt – ezt tanultunk, ezt tapasztaltuk. Erről írtak költők, írók, tudósok, politikusok. A BEOSZ vallja, és ezért választotta a könyvet és a kardot jelképévé, mert a fegyver- és tollforgatás együttes tudása a legnagyobb értéke a magyar katonának!
A nemzetiszínű kokárdát, amely rózsa alakú szalagcsokor, s amelyet kalapra, sapkára tűztek, nemzeti jelvényül használják.
Franciaországból terjedt el ez a szokás, s nemcsak Európában, hanem Amerikában is. A színek nemzeti színek, ezért a magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, és 1848–49-ben szerepelt először a magyar történelemben. Jellemző az is, hogy nemzeti – és nem választási – ünnepen hordják.
A versidézet Kölcsey Ferenctől való. Az 1790–1838 között élt költő hazafias verseivel a haladás ügyéért harcolt, a cselekvő hazafiságot hirdette – ezért kitűnő ez a verssor a BEOSZ számára, hiszen a tespedéssel, az önzéssel szemben állítjuk mi is: A haza minden előtt!
A szövetség jelvénye a szövetség jelképe. Hívja és megtartja a művelt, jó katonákat, a tettekre kész hazafiakat. A régieket, a maiakat, a jövőbenieket egyaránt. Egész életünket meghatározó jelentőségűvé válhat ez a jelkép, ha magunkévá tesszük. Üzenet ez mások felé is: politikamentes, egyértelmű, az összefogásra buzdít, a felelősségre, a lelkiismeretre apellál. Tanítja a kitartást, a küzdeni akarást és a tudás megszerzése mellett a folyamatos és szívós munkálkodást. Azt üzeni mindenkinek, hogy az életet komolyan kell venni. Mindig van mit elkezdeni, és hogy amit elkezdtél, azt fejezd is be. Tradicionális, mégis modern és szép. Férfias, becsületes, tiszta. A miénk!
Olyan jelkép ez, amely hatni képes, és akkor lesz igazán a szövetség minden tagjáé, ha a tömegekre is képes lesz hatni. Ha eljut hozzájuk, s eljuthat, mert megfogalmazása, üzenete a lehető legegyszerűbb. A BEOSZ jelképe ma még csak a BEOSZ-é. A társadalom szempontjából spontán módon keletkezett, érvényessége még a társadalom által nem kellően ismert, de a miénk, a mi körünkben és környezetünkben él és hat. Ez a szimbólum lehetővé teszi, hogy a társadalom speciális csoportjaként úgy őrizzük meg önállóságunkat, hogy egyben ezt a homogenitást nemzeti szempontból hangsúlyozzuk.
A szimbólumok speciális jelek: mindegyiknek szabályozott jelentésképzési feladata van, kommunikációs kódját csak az értők fejthetik meg. A korona mint a koronázási ereklyék egyike; a történelmi zászlók, mint dicső ereklyéink; a Magyar Honvédség felségjelei, a BEOSZ jelképe, s a ma nekünk a honvédelmi minisztertől átadásra kerülő Emlékzászló – mind-mind jellegzetesen a miénk, s egyik sem variálható egy-egy személy tetszése szerint.
A jelképek – a mi jelképeink – útján történő kommunikációban (még ha egyedül vagyunk is fizikailag) nem lehetünk egyedül, mert egy közösség tagjának tudjuk, érezzük magunkat. Érezni, érteni kell, hogy egy időben megszakíthatatlan sor tagjai vagyunk: együtt létezünk a hajdan élt elődökkel, a jelenben élőkkel, s ott leszünk a majd megszületők között is. Közösségi jelentésüktől megfoszthatatlan jelentéseket hordoznak e jelképeink, amelyek egységünket, azonosságunkat fejezik ki, mélységesen emocionális alapokon.

EURÓPA – NATO
Még nem voltunk tagjai az uniónak, de már készültünk rá: a Magyar Tudományos Akadémián nemzetközi tanácskozást szerveztek az „Állami és nemzeti szimbólumok Európában” címmel. A konferencia része volt annak a munkának, amely hazánkban az állami és nemzeti szimbólumok felülvizsgálatát és rendszerbe foglalását volt hivatott szolgálni, s amelyet egy – pártoktól független – képviselőkből összeállított bizottság végzett. Ezen a tanácskozáson hangzott el, hogy a Ceausescu-korszakban közterületeken tilos volt fehér virágot ültetni. Pirosat lehetett, mert azt az internacionalizmus színének fogadták el. Miért? Mert a fehér a pirossal és a zölddel együtt ugye már magyar szimbólum lett volna.
Ma már tagjai vagyunk a közösségnek. Ezért is kell tudnunk, hogy az Európai Unió jelenlegi jelkép- és szimbólumrendszere bizony eléggé kezdetleges. Van a közösségnek zászlaja, himnusza és napja.
A zászló – egy kicsit az Egyesült Államokét másolja – sötétkék háttérben körbe-körbe 12 arany színű csillag. A tizenkettes szám szimbolikus. Izrael 12 törzse, Jézus 12 tanítványa, az év 12 hónapja. A Jelenések könyvében az égi aszszony „öltözete nap, lába alatt hold, fején 12 csillagból korona”. A tizenkettes szám és a kör is a teljességet jelképezi. (A csillagok száma nincs összefüggésben a tagok számával, bár az Európai Közösség akkor fogadta el ezt a szimbólumot, amikor tagjainak a száma éppen tizenkettőre emelkedett.)
A közösség himnusza: Beethoven IX. szimfóniájának Örömódája. Van magyar szövege is, meg lehet tanulni.
A közösség napja: május 9., a Schuman-terv átadásának napja.
A NATO jelképe: egy négyágú iránytű, mögötte egy körvonallal. A kör az egység és az együttműködés szimbóluma, míg az iránytű a tagállamok által választott közös utat jelképezi.
Az egész emberiséget átfogó jelkép talán a galamb vagy az olajág. De csak talán azok. Én hiszem, hogy az emberiséggel való azonosulás szimbólumai potenciálisan léteznek már. Ezek azok a jelképek, amelyek a föld lakóinak kollektívan és egyénileg oly sokféle módon átélt drámáját mindenki számára teszik érzékletessé. Ehhez járulunk most hozzá azáltal, hogy legalább mi itt valamennyien egyetértünk majd valamiben. Például abban, hogy nem lehetek közömbös, érzéketlen történelmi ereklyéinkkel, emlékeinkkel, jelképeinkkel szemben.
Sólyom Lászlónak, a Magyar Köztársaság elnökének, a Magyar Honvédség főparancsnokának a Katonanemzedékek XIV. találkozója résztvevőihez intézett üzenete:
„Az alkotmány rendelkezése szerint:
A haza védelme a Magyar Köztársaság minden állampolgárának kötelessége. Önök, egykori és jelenlegi katonák nemcsak kötelességül, hanem hivatásul választották ezt a nemes feladatot, és ez a közös vállalás, a bajtársi közösség hívta létre a katonanemzedékek visszatérő találkozóját 14 éve.
Az a tény pedig, hogy e kezdeményezés azóta megőrizte létezését és célkitűzéseit, bizonyítja, hogy milyen nagy szükség van a katonanemzedékek találkozójára és tapasztalatcseréjére. Az idősebb generációnak megnyugtató látni, hogy hivatásukat fiatal és a szakmai ismeretek elsajátítására törekvő tisztek viszik tovább, de ugyanakkor az utódoknak is fontos a személyes és közvetlen kapcsolat az elődökkel, amelyből ismereteket, erőt és lelkesedést meríthetnek katonai szolgálatuk teljesítéséhez.
Békeidőben kevés szó esik a hadseregről, de biztosak lehetünk abban, hogy a nép kollektív emlékezete megőrizte és őrzi azt, mit köszönhetett az ország a honvédők fegyveres helytállásának a századok során. A katonanemzedékeknek ez a visszatérő találkozója tehát nemcsak nemes hitvallás, de egyben üzenet, egy jelzés a társadalom civil táborának arról, hogy mindmáig léteznek olyan alapvető elvek és értékek, amelyek egységes közösségbe forrasztják az eltérő időben és térben katonai szolgálatot teljesítőket. A közösség, az összetartozás és az így képviselt értékek vállalásának és megjelenítésének egyik fontos módja a katonai jelképek megalapozott ismerete és tudatos használata. Az együvé tartozást megerősítő meggyőződésnek szüksége van az azt kifejező szimbólumokra is, különösen egy olyan zárt intézményen belül, mint a hadsereg, amely számára alapvető, hogy a közösség összetartása erős érzelmi alapon álljon. Erre is tekintettel üdvözlöm a Katonanemzedékek XIV. találkozójának témaválasztását, amely ezen jelképek szerepére és jelentőségére hívja fel a figyelmet.
Az állami jelképekből származtatott katonai jelképrendszer úgy testesíti meg az azonosságot és az összetartozást, hogy szimbólumai jogfolytonosan őrzik a történelmi hagyományokat. Ebből a szempontból – a mai Magyar Honvédség számára – a rendszerváltozás első éveinek jelentős eredménye, hogy a haderő viszszanyerte nemzeti arculatát és visszatért a történelmileg megszentelt nemzeti jelképekhez is. Jóllehet, a hagyományos érték- és jelképrendszer újbóli használata nem minden vonatkozásában volt akkor tudatos, de kétségkívül nagy szerepe volt a hadsereg belső identitásának, nemzeti elkötelezettségének megerősítésében s közvetlenül az egyes csapategységek azonosságtudatának kiépítésében. Az akkori törekvés helyesnek bizonyult, a haderő személyi állománya azonosulni tudott a jelképrendszerrel, amely megerősítette hivatástudatát. Erre a hivatástudatra és kiváló szakmai ismeretekre építve kell napjainkban a haderőnek megoldania az előtte álló feladatokat.
Kívánom Önöknek, tanácskozásuk erősítse meg meggyőződésüket, hogy a honvédelem nemes történelmi hagyományait és értékeit kifejező katonai jelképrendszer nem egyszerű példázat, hanem jeles intelem is, amely szerint szolgálatukat a haza iránti elkötelezettség, a közérdeket szolgáló felkészültség, a bátorság és fegyelem teszi valóban kiválóvá. Kívánom, hogy ennek szellemében teljesítsék hazai és nemzetközi kötelességeiket!
– Sólyom László”