Az elsõ öbölháború végén egy riporter föltette a kérdést az indiai hadsereg akkori vezérkari fõnökének, Sunith Francis Rodrigues tábornoknak, hogy szerinte mi volt a háború legfontosabb tanulsága. „Nukleáris fegyverek nélkül nem szabad harcba bocsátkozni az amerikaiakkal”, válaszolta Rodrigues. E nézet (melyet indirekt módon bizonyítani látszik a Jugoszláviával, Irakkal és Észak-Koreával szembeni eltérõ amerikai magatartás is) széles körben elterjedt a világ katonaipolitikai döntéshozói között. Az iszlám államokban különösen nagy figyelmet keltett, és senki nem figyelt oda jobban, mint az iráni klerikális-politikai elit. Az ajatollahok a nukleáris fegyver birtoklásában sok elõnyt véltek felfedezni: tetszés szerint, egyoldalúan és minimális kockázattal lehet módosítani a hadviselés és az államközi kapcsolatok 2000 év alatt kialakult szabályait és figyelmen kívül lehet hagyni a sikert akadályozó elõírásokat, a mindeddig elnyomott és lenézett kisebbségi síita irányzatot az iszlám domináns irányzatává lehet változtatni, az iszlámot (a síita Irán vezetése alatt) ismét a világ domináns tényezõjévé lehet tenni.

A nukleáris eszközök pusztítóereje – és következésképp tömegpszichológiai hatásuk – nagyságrendekkel fölülmúlja a hagyományos eszközökét. Birtoklásuk pontosan ezért nemcsak óriási stratégiai és politikai elõnyt jelent, hanem óriási kockázatot is. A nukleáris arzenál visszatartó, elrettentõ erõ lehet egy lényegesen erõsebb konvencionális haderõvel vagy nukleáris eszközökkel rendelkezõ potenciális ellenséggel szemben. De alkalmas lehet a közeli és távoli szomszédok megfélemlítésére is, ha azok nem rendelkeznek sem nukleáris fegyverekkel, sem olyan erõs stratégiai szövetségessel, akire feltétlenül számíthatnak egy krízisben. De csak maga a fegyver önmagában nem sokat ér – csak porosodik a laboratórium közepén, elfoglalja a helyet, és sokkal inkább kockázat és teher, mint elõny. Csak akkor lehet elõnyeit maximalizálni és a kockázatot a minimumra csökkenteni, ha a fegyver egy óriási nukleáris infrastruktúrán a jéghegy csúcsa.
Kell egy doktrína, amely mindenki számára világosan, érthetõen és kötelezõen meghatározza, hogy a fegyvert mikor, milyen körülmények között lehet használni; ki és milyen módon engedélyezheti a használatot; a visszaélést milyen adminisztratív és biztonsági mechanizmusok akadályozzák. A doktrína részleteit nem kell elõre közölni országgal-világgal, de országnak-világnak tudnia kell, hogy az átgondolt, megfontolt doktrína létezik, és nem kell attól tartani, hogy az akciófilmekbõl ismert vízió va- lóra válik: egy hatalomvágyó politikus vagy tábornok egyszemélyi döntése elindít egy nukleáris háborút.
Szükség van egy vezetõ-ellenõrzõ-hírközlõ-hírszerzõ rendszerre, amely a hagyományos fegyveres erõk rendszereitõl független és teljesen különálló, képes elõkészíteni, megvívni, jó eséllyel túlélni és megnyerni egy nukleáris összecsapást.
Nem nélkülözhetõk a megbízható, nagy hatótávolságú és pontos célba juttató eszközök – ezek nélkül egy atomfegyverprogram nem sokat ér. Az eszközök lehetnek megfelelõ hordképességû rakéták, nagy ûrméretû, messzehordó tüzérség, vagy jelentõs hordképességû repülõgépek – esetleg mindhárom. A választott eszközöktõl függetlenül szükség van a pontos találatot garantáló elektronikai és számítástechnikai eszközökre. Szükség van egy igen kiterjedt és biztonságos fizikai infrastruktúrára – gyárakra, laboratóriumokra, adatfeldolgozó és tárolórendszerre, különleges szállítóeszközökre és tárolóhelyekre.
És szükség van továbbá egy szervezetre, amely összefogja a nemzet legjobb elméit és üzemelteti az infrastruktúra valamennyi elemét. Kifejleszti az új eszközöket és gondoskodik a bevált kísérleti példányok szériagyártásáról. Kidolgozza és állandóan fényezi, finomítja, módosítja a doktrínát. Felügyeli az eszközök szállítását, tárolását, karbantartását. Kiképzi a fegyvereket kezelõ alakulatokat.
Az infrastruktúrát ideális esetben a fegyverfejlesztési programmal párhuzamosan lehet létrehozni. Megteremtése igen jelentõs mûszaki-tudományos, ipari és szervezési háttereret feltételez, és felemészti a védelmi költségvetés nagy részét.


AZ IRÁNI PROGRAM

A jelek szerint az elmúlt mintegy 20 év során Irán megteremtette a szükséges infrastruktúra kulcsfontosságú elemeit (a doktrínát, a szervezetet, a fizikai infrastruktúrát). Mind nukleáris, mind rakétalétesítményeit szétszórta az ország területén, hogy egyetlen csapás ne okozzon jelentõs kárt a programban. Egyre nagyobb hatótávolságú hordozóeszközöket állít hadrendbe, ezek nagy részét maga gyártja, és folyamatosan dolgozik újabbak fejlesztésén. Jelenleg három ballisztikusrakéta-típus és egy robotrepülõgép- típus van rendszerben, bizonytalan mennyiségben:

A rakéták az orosz SCUD B és C, illetve a koreai Nodong hadszíntéri ballisztikus rakéták helyi másolatai vagy továbbfejlesztett változatai. A H–55 robotrepülõgépek állítólag egy illegális fegyverüzlet eredményeként Ukrajnából származnak, és bizonytalan, hogy milyen állapotban vannak, egyáltalán használhatók-e. Az eszközöket alkalmassá lehet tenni nukleáris fegyverek célba juttatására, és lefedik valamennyi szomszéd állam területét, a Shahab–3 eléri Izraelt is. A jelenleg fejlesztési fázisban lévõ Shahab–5 már valódi interkontinentális rakéta (kb. 4000 km lõtávolság), ezzel már el tudja majd érni Európa, Ázsia és Afrika nagy részét. Ha a nukleárisfegyver-program sikerrel jár, Irán azonnal képes lesz határaitól távol is atomcsapást végrehajtani.
Joggal merül föl a kérdés, hogy egyáltalán miért kell aggódni az iráni nukleáris program miatt? Az USA, Oroszország, Franciaország, az Egyesült Királyság és Kína már évtizedek óta atomhatalmak. India és Pakisztán bejelentették, hogy rendelkeznek nukleáris eszközökkel, kísérleteiket (bár távolról) figyelemmel kísérte a világ. Állítólag Izrael is jelentõs nukleáris arzenállal rendelkezik, bár errõl soha semmit nem hoztak nyilvánosságra, és minden egyenes kérdésre kitérõ választ adnak. Észak-Korea is váltig állítja, hogy atomhatalom. Ha Oroszországnak, Indiának, Izraelnek lehet, miért nem lehet Iránnak? Miért nem alkalmazunk azonos mércét? A rövid válasz az, hogy a nemzetközi életben nem létezik azonos mérce. Ellenkezõleg, a kettõs mérce alkalmazása az általános gyakorlat. Jelen esetben, ha a nyugati hatalmak pillanatnyilag nem tartják fenyegetõnek a gall, a hindu vagy a zsidó bombát, attól még veszélyesnek ítélhetik az ajatollah-bombát.
A hosszabb válasz az, hogy 1968 óta létezik egy nemzetközi egyezmény, a Non- Proliferation Treaty, melynek célja megakadályozni a nukleáris fegyverek terjedését. Az öt nukleáris nagyhatalom jóval 1968 elõtt tett szert nukleáris arzenáljára, az egyezmény viszont nem visszamenõleges hatályú, nem lehet tehát számon kérni rajtuk annak elõírásait. India, Pakisztán, Izrael nem csatlakoztak az egyezményhez, Észak-Korea pedig kilépett, számukra tehát az nem létezik, annak elõírásai rájuk nézve nem kötelezõek. Ha nukleáris fegyverek beszerzését tervezik, azt lehet akadályozni a diplomácia eszközeivel vagy a nemzetközi közvélemény bevonásával, lehet politikai és gazdasági szankciókat alkalmazni, de jogi szempontból megtámadhatatlan. Ezzel szemben Irán 1970-ben aláírta az Non-Proliferation Treatyt, jól meghatározott kötelezettségeket vállalt, és gyakorlatilag azonnal csalni kezdett. Hassan Rowhani, a nukleáris program egyik tisztviselõje 2005 szeptemberében a Legfelsõ Kulturális Forradalmi Tanács elõtt tartott beszédében kijelentette, hogy Irán kész helyzet elé akarja állítani a világot, mert a világnak nem lesz más választása, mint elfogadni az új valóságot. „Ha egy nap sikerül megvalósítanunk a teljes fûtõanyagciklust és a világ látja, hogy nincs választási lehetõsége, a helyzet meg fog változni. A világ nem akarta, hogy Pakisztánnak atombombája legyen, vagy hogy Brazilia megvalósítsa a teljes fûtõanyagciklust. De Pakisztán megépítette a bombáját, és Brazilia kezében van a teljes fûtõanyagciklus.” Ezt az álláspontot azóta Ahmanidedzsád elnök többször hangoztatta nyilvános nemzetközi fórumokon is. Ha Irán nukleáris programja sikerrel jár és ezt a nemzetközi közvélemény szó nélkül tudomásul veszi, az a nukleáris fegyverek terjedését gátló rendszer teljes kudarcát és a nemzetközi szervezetek és egyezmények presztízsének összeomlását jelentené, és nemzetközi fegyverkezési versenyt indítana el.
Ezen túlmenõen Iránnak a nemzetközi élet szereplõjeként tanúsított magatartása egyáltalán nem megnyugtató. Az országot irányító teokrácia gondolkodását meghatározó világmegváltó radikális iszlám ideológia a kívülálló számára nem értelmezhetõ. Következésképp az iráni politikai elit számításai követhetetlenek és kiismerhetetlenek. Irán az államok közötti viszonyokban, a nemzetközi életben általánosan elfogadott szabályok fölött állónak tekinti magát, a szabályokat következetesen és rendszeresen fölrúgja. Az állami érdekérvényesítés hagyományos (diplomáciai, gazdasági, katonai) eszközei mellett – vagy inkább azok helyett – a terrorista kliensek útján és titkosszolbel- gálati eszközökkel végrehajtott akciókat, más államok destabilizálását vagy a nyílt fenyegetést részesíti elõnyben (USA-követség megszállása, Salman Rushdie fejére kitûzõtt vérdíj, ellenzéki politikusok likvidálása más államok területén, Izrael fenyegetése, terrorista mozgalmak támogatása Pakisztánban, Irakban, Libanonban, Egyiptomban). A terrorista kapcsolatok különösen aggasztóak és elõre nem látható következményekkel járhatnak, mert a terrorista szervezeteknek nem kell azokkal a kockázati tényezõkkel számolniuk, amelyek egy nemzetállam számára lényegesek.
Irán az iszlám forradalom gyõzelme óta Izrael eltökélt és kiengesztelhetetlen ellensége, vezetõ politikusai többször hangoztatták, hogy létét elfogadhatatlannak tartják. Nem kell atomfizikusnak vagy stratégiai zseninek lenni ahhoz, hogy lássuk: Irán Izrael-ellenessége különösen veszélyes. Egy konfliktus nem maradna a két ország ügye: Izrael szomszédai és szövetségesei is bekapcsolódnának, és a konfliktus kiterjedne az egész Közel-Keletre – vagy azon túl is. Eddig az Izrael elleni fenyegetések valóra váltásához a terrorista kliensek voltak az egyetlen eszköz, de gyökeresen megváltozik a helyzet, ha Irán ballisztikus rakétáit nukleáris fegyverekkel tudja fölszerelni. Egy nukleáris fegyvereket birtokló, agresszív és ellenséges Irán valós, súlyos és nehezen kivédhetõ egzisztenciális veszélyt jelent Izrael számára.
Iránnal szemben nehéz – talán lehetetlen – alkalmazni az izraeli védelmi doktrínát, mely eddig az ország fennmaradásának kulcsa volt. Az óriási távolság következtében megelõzõ vagy akadályozó támadások végrehajtása nagyon nehéz és erõforrásigényes, és szinte lehetetlen a harcot az ellenség területére áttenni és ott megvívni. Izrael technológiai fölénye sem érvényesül: a közelmúltban hadrendbe állított Khetz–2 (Nyíl–2) rakétaelhárító rendszer egyszerre 15-20 célt tud támadni, és képes lelõni a Shahab–3 rakétát. De kérdéses, hogy a rendszer képes-e kezelni egyszerre 50, 70 vagy 100 célt – ha a rakéták nagy számban, közel egy idõben érkeznek, eláraszthatják a védelmi rendszert. Elég, ha csak 15 vagy 20 van nukleáris töltettel szerelve, a többi akár robbanótöltet nélküli gyakorlórakéta is lehet – és elég, ha csak egy átjut a védelmen. Izraelben egyetlen nagy értékû célpont van, a Tel Aviv-régió, ahol a lakosság mintegy 30 százaléka koncentrálódik. Itt egyetlen sikeres nukleáris csapás akkora emberveszteséget és anyagi pusztítást okozhat, amelyet Izrael nem tud túlélni.
És természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a gazdasági tényezõt sem. A Közel-Kelet a mai napig a világ legjelentõsebb energiaellátója. Egy fegyverkezési verseny fenyegetné a regionális stabilitást és fenyegetné a világ olajellátását, az olajár az égbe szökne és jelentõs károkat okozna az olajimportáló államok gazdaságában.


LEHETSÉGES VÁLASZOK

Meir Amit, a Moszad egykori parancsnoka afféle élõ legenda a világ hírszerzõi között. A közelmúltban egy amerikai riporter megkérdezte, hogy szerinte mit fog tenni Izrael az iráni nukleáris program leállítása érdekében. Amit már nyolcvan fölött jár, de a hajlott kor egyáltalán nem jelent hajlott gondolkodást. Azt válaszolta, hogy nem igazán érti, miért várja bárki Izraeltõl a megoldást. Egy nukleáris fegyvert birtokló Irán nem egyedül Izrael problémája, hanem sokkal inkább az egész világé. Nem Izraelnek, hanem a világnak közösen kellene tennie valamit az iráni program leállítása érdekében. De egyelõre a világ messze nem egységes a kérdésben:
A nukleáris Irán nem probléma. Ez Oroszország és Kína álláspontja és egyelõre még gazdasági vagy diplomáciai szankciókat sem hajlandóak fontolóra venni. Az Irán és Irak közötti háború alatt és után jelentõs szerepet játszottak Irán felfegyverzésében, a nukleáris- és a rakétafejlesztõ programban, és óriási gazdasági érdekeltségeik vannak Iránban. A sokéves politikai és gazdasági kapcsolatok során szerzett tapasztalataik pozitívak, vagy legalábbis nem negatívak. Maguk is nukleáris hatalmak, és arzenáljuk fölülmúl mindent, amit Irán a belátható jövõben hadrendbe tud állítani. Megválaszolhatatlan kérdés, hogy valóban kezelni tudják-e majd a Mahdi-váró, világmegváltó küldetésében szilárdan bízó, magabiztos és ellentmondást nem tûrõ Iránt. A nukleáris Iránt saját nukleáris programmal semlegesíteni lehet. Törökország, Egyiptom, Irak rendelkeznek megfelelõ technológiai felkészültséggel ahhoz, hogy egy koncentrált nukleáris fejlesztõprogram eredményeként maguk is nukleáris hatalmakká váljanak. Más államok – elsõsorban az öböl menti államok – meg tudják vásárolni a nukleáris kapacitást. Kérdés, hogy ezek az államok realisztikusan mérték-e föl a nukleáris eszközök kifejlesztéséhez vagy beszerzéséhez szükséges idõt és erõforrásokat, valamint saját képességeiket.
A nemzetközi diplomácia hagyományos eszközeivel minden probléma megoldható. Az európai államok és az USA abban reménykednek, hogy a nemzetközi politika hagyományos eszközeivel (diplomáciával, gazdasági elõnyök lebegtetésével, alkudozással, vagy gazdasági és politikai szankciókkal) meg lehet gyõzni Iránt, hogy hagyjon föl a nukleáris arzenál tervével. Ha mégis nukleáris fegyverek rendszerbe állítása mellett dönt, ezekkel az eszközökkel semlegesíteni lehet csapásmérõ képességét és aggresszív szándékait. Ezeknek az eszközöknek a sikere azért kétséges, mert nem valószínû, hogy van bármi is, amit az iráni elit jobban akar, mint az atomhatalom-státust. Csak katonai eszközök vezetnek eredményre. Ez a nézet állítólag általánosan elterjedt Izraelben és az Egyesült Államok neokonzervatív kormányköreiben. Valójában ez sokkal inkább a szenzációkra (és az Egyesült Államok és Izrael kritizálásának újabb lehetõségére) éhes nemzetközi sajtó várakozása, semmint bármelyik kormány álláspontja. George Bush, Donald Rumsfeld, Condoleezza Rice, John Bolton és az amerikai adminisztráció más prominens tagjai többször hangoztatták: az Egyesült Államok politikai megoldást szeretne elérni, bár nem zárja ki a fegyveres erõ alkalmazását, ha az szükségesnek bizonyul. A katonai akció csak ideiglenes megoldást jelent, mert az iráni programot csak lassítani, fékezni lehet vele, de nem lehet véglegesen megállítani. Egy sikeres akció viszont megteremtheti a végleges politikai rendezés lehetõségét. Ha valóban katonai akcióra kerül sor, az idõ kritikus tényezõ, és Iránnak kedvez. Minél tovább húzódik a jelenlegi helyzet, annál több lehetõsége van ellenfelei megosztására, és annál közelebb kerül céljai megvalósításához. És mihelyt Irán (akár csak néhány kis hatású) bevethetõ nukleáris eszközök birtokába jut, a kockázat azonnal jelentõsen megnõ. A lehetséges akciók spektruma a kommandóalakulatokkal végrehajtott szabotázstól a teljes megszállással végzõdõ invázióig terjed. A mélyen az iráni hátországban végrehajtott szabotázsakciók sikere erõsen kétséges, egy invázió és megszállás viszont óriási erõforrásokat igényelne. A legvalószínûbb alternatívák valahol a két végpont között vannak: sebészeti pontosságú légi csapás vagy rövid, de nagyon intenzív légi hadjárat.
Az izraeli fegyveres erõk egyedül, szövetségeseik segítsége és támogatása nélbel- kül is rendelkeznek azzal az erõvel és felkészültséggel, ami egy sikeres sebészeti pontosságú csapás végrehajtásához szükséges, de a feladat nagyon komoly kihívást jelentene, súlyosan terhelné az ország erõforrásait, és valószínûleg jelentõs veszteségekkel járna. A célpontok Izraeltõl 1200–1700 km-re vannak. Mivel sem a hadsereg, sem a haditengerészet nem képes a szükséges erõ összpontosítására ilyen távol az ország határaitól, a feladat a légierõre hárul. Izrael nem rendelkezik Iránhoz közeli támaszpontokkal, és valószínûtlen, hogy Irán bármelyik szomszédjától engedélyt kapna akár csak ideiglenes támaszpontok létesítésére is. A célhoz vezetõ legrövidebb út más államok légterén át vezet, de ez nem jelent katonai problémát. A közbeesõ országok rádióelektronikai felderítése számára láthatatlan útvonalakat meg lehet találni, viszont számolni kell az akciót követõen a légtér megsértésébõl származó diplomáciai bonyodalmakkal. Az alternatív útvonal hosszú kerülõ az Arab-félsziget körül. Bármelyik útvonal mellett dönt a légierõ, a nagy távolság megköveteli a légi üzemanyag-feltöltést, amelyhez Izrael rendelkezik a szükséges eszközökkel, technológiával és rutinnal. Az akció rövid idejére (legfeljebb néhány órára) az iráni légvédelem és légierõ semlegesíthetõ. Izrael nem rendelkezik nehézbombázókkal – a támadás végrehajtására csak a 25 F15I vadászbombázó alkalmas. Mivel az eszközök ennyire korlátozottak, csak az igazán kulcsfontosságú létesítményeket lehet célba venni – szó sem lehet valamennyi nukleáris és rakétalétesítmény támadásáról.
Egy csapás végrehajtása tehát nem jelentene problémát az izraeli légierõ számára. Komoly probléma viszont, hogy egyetlen csapás bizonyára nem elég. Egy második csapás nagyon kockázatos lenne, egy folyamatos légi hadjárat fenntartása már biztosan meghaladná Izrael erejét – különösen azért, mert számolnia kell az iráni válaszcsapásokkal és Irán helyi szövetségeseinek (Hezbollah, Szíria) támadásaival is. Ez akár hosszú, felõrlõ konfliktushoz is vezethet, amit Izrael nem tudna hosszú ideig elviselni. Sokkal valószínûbb – és sokkal biztosabb sikert ígér – egy rövid, intenzív, folyamatos légi hadjárat, melyet az Egyesült Államok vagy egy nemzetközi koalíció indíthat. Ez esetben nem lenne probléma a célterület elérése: a légtér vagy az Egyesült Államok és szövetségesei kezében van, vagy nemzetközi légtér. Nagyságrendekkel nagyobb csapásmérõ képesség áll rendelkezésre, mint egy izraeli támadás esetében: több száz B52, B1 és B2 nehézbombázó, négy-hat repülõgép-hordozó harccsoport (hordozónként 50-60 vadászbombázó), 50-60 robotrepülõgépekkel felszerelt hadihajó és tengeralattjáró, a hadszíntéren szerteszét található légitámaszpontokon szétbontakoztatott további vadászbombázó alakulatok. Ezekkel az erõkkel már lehetséges a légvédelmi rendszer elfojtása, a kulcsfontosságú célpontok ismételt és folyamatos támadása, válaszcsapások visszaverése.
A támadás fõ csapása délrõl, az Indiai-óceán felõl várható, ahol a nagy távolságok és korlátlan manõverezési lehetõség következtében a támadók gyakorlatilag elérhetetlenek az iráni haditengerészet és légierõ számára. A Diego Garcia támaszpontról B52, B1 és B2 nehézbombázók, a repülõgép-hordozókról vadászbombázók, a tengeralattjárók, cirkálók és rombolók fedélzetérõl robotrepülõgépek támadhatnak egy iráni válaszcsapás kockázata nélkül. A fõcsapás támogatására és az iráni védelem megosztására az Irakban szétbontakoztatott USA-légierõ is bevethetõ: a gerillaháború semmiféle akadályt nem jelent, mert a légierõ-alakulatok alig vannak kihasználva, és partizánvadász feladatok támogatására nem is igazán alkalmasak.
A US Navy a Perzsa-öböl vizeit és az iráni partvonalat valószínûleg kisebb felszíni egységekkel (fregattokkal, korvettekkel) és légierõvel fogja ellenõrzés alatt tartani. Ezekkel az eszközökkel meg lehet akadályozni, hogy az iráni hadihajók kifussanak kikötõikbõl, és fedezni lehet az aknamentesítõ hajók és helikopterek munkáját. Valószínûtlen, hogy a tengeralattjárók és a nagy felszíni egységek (repülõgép-hordozók, cirkálók) behajóznának az öbölbe, mert nem érvényesülnének fõ erõsségeik, a manõverképesség, nagy sebesség és távoli csapásmérõ képesség. A sekély és szûk vizeken nehezen tudnának manõverezni, és jó célpontot nyújtanának az iráni haditengerészet partvédelmi ütegeinek és gyors ágyú- és rakétanaszádjainak.
Várhatóan sor kerülhet kisebb-nagyobb iráni területek ideiglenes megszállására is. Például a hajózás sokkal biztonságosabbá tehetõ a Perzsa-öbölben, ha az iráni part, vagy legalább a Hormuzi-szoros melletti iráni terület és a hajózási útvonalban található szigetek a támadók ellenõrzése alá kerülnek. Az Irakban szétbontakoztatott csapatok biztonságát szolgálná egy ütközõzóna kialakítása az irán–iraki határ mentén. Ezekhez a hadmûveletekhez az irakban szétbontakoztatott erõk egy része is bevethetõ. A gerillaháború nem jelent különösebb akadályt, mert a partizánvadász feladatokat egyre inkább az iraki fegyveres erõk hajtják végre, az USA-csapatok csak támogató szerepet játszanak. A csapatok bevetése növelné biztonságukat is: a támadáshoz szétbontakoztatott alakulatok mozgékonyak, nem nyújtanak jó célpontot az iráni rakétáknak, és fokozott biztonsági intézkedéseik következtében immúnisak a gerillatámadásokkal szemben is.
Más szövetséges államok területérõl – Törökországból, Izraelbõl, Afganisztánból, az öböl menti államokból, a volt szovjet köztársaságokból – indított támadások tovább növelnék ugyan az iráni védelem megosztottságát, de politikai szempontból több kárt jelenthetnek, mint hasznot. Különösen Izrael bevonása egy iszlám állam elleni háborúba kiszámíthatatlan következményekkel járhat.


IRÁN VÁLASZLEHETÕSÉGEI

A felvázolt támadásokat Irán nem tudja elhárítani. Nagy szárazföldi erõi nem sokat tudnak tenni egy olyan ellenséggel szemben, aki 2000 kilométer távolságban manõverezõ hajók fedélzetérõl és az óceán mélyérõl indít légi és rakétatámadásokat. Légvédelmi rendszere bizonyára képes veszteségeket okozni a támadónak, de nem tudja lefedni az ország egész területét, csak egyes fontos célpontokat tud védelmezni, nem elég erõs és hatékony ahhoz, hogy visszaverje a légi csapásokat. A légierõ hatótávolsága korlátozott, nem tudja elérni és hatékonyan támadni az ellenséges tengeri erõket, sok elavult eszközt tart hadrendben, és a repülõgép-vezetõk kiképzési színvonala sem különösen magas. A ballisztikus rakéták hatástalanok a mozgékony és nagy területen szétszórt célpontok ellen.
Az ellenség hajóinak és tengeralattjáróinak fenyegetéséhez és távol tartásához nagy haditengerészeti erõkre lenne szükség, de ezekkel Irán nem rendelkezik. A nagy felszíni egységek (a rombolók, fregattok, korvettek) elavultak, sok mozgásképtelen. A könnyû rakéta- és ágyúnaszádok harcképesek, de korlátozott fedélzeti üzemanyagkészleteik következtében a parttól legfeljebb 300 km-re tudnak eltávolodni. A Kilo típusú dízel-elektromos tengeralattjárók jelentik az egyetlen igazán ütõképes haditengerészeti erõt. Ezek kiválóan megfelelnek az indiai-óceáni körülményeknek, nehezen felderíthetõek, mert nagyon csendesek, hatósugaruk (7000 km) és fegyverzetük (18 db 533 mm-es torpedó) jelentõs – de Irán csak három egységgel rendelkezik, állapotuk, a legénység kiképzése, a tisztek és tiszthelyettesek tapasztalata bizonytalan tényezõk.
Annak ellenére, hogy a támadásokat nem tudja megakadályozni, Irán egyáltalán nem tehetetlen. Nagy emberanyag-tartalékai és a viszonylag alacsony fejlettségi színvonala következtében képes nagy veszteségeket és hosszú ideig tartó felõrlõ háborút is elviselni. Az ideológiai motiváció immúnissá teszi diplomáciai vagy gazdasági érvekkel szemben, és elviselhetõvé teszi a jelentõs emberveszteségeket is. Irán válaszlehetõségei korlátozottak ugyan, potenciálisan nagyon hatékonyak lehetnek.
A legvalószínûbb egy aszimmetrikus válasz a terrorista kliensek útján, elsõsorban a közel-keleti amerikai érdekeltségek ellen. Szaddám Huszein bukása után iráni ügynökök több száz közvetlenül Iránból irányított terrorista sejtet szerveztek Irakban. Egy idõben végrehajtott, összehangolt akcióik komoly gondot okozhatnak mind az iraki kormányerõknek, mind a koalíciós – elsõsorban amerikai – csapatoknak. A szerte a világon kultivált kisebb-nagyobb iszlám terrorista szervezetek (Hezbollah, Hamasz, Palesztin Iszlám Dzsihád és mások) nem olyan könnyen mozgósíthatók és nem olyan fegyelmezettek, mint egy reguláris haderõ, és nem biztos, hogy engedelmeskednek minden Teheránból kiadott utasításnak, mégis számottevõ erõt képviselnek. Csapásmérõ képességük korlátozott, de messze a Közel-Kelet határain túl terjed – alvó sejtjeik készen állnak Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában. A rövid idõ alatt végrehajtott több száz kisebb-nagyobb terrorista akció tömegpszichológiai hatása lényegesen nagyobb lenne, mint azt a tényleges pusztítás indokolná.
Egy másik válaszlehetõség az iraki USA-erõk elleni támadás. A légi, szárazföldi vagy tengeri támadások kudarcot vallanának, mert az USA-erõk harcértéke igen magas. Komoly veszélyt jelenthet viszont az iráni rakétaarzenál. Egy nagy elõretolt bázis elleni sikeres rakétacsapás több száz áldozattal járhat, és az ilyen veszteségeket az USA-közvélemény nehezen fogadná el. De kétséges, hogy a csapatok elõretolt bázisaikon maradnának, kitûnõ célpontként összezsúfolva. Akár kapnak feladatokat az Irán elleni harcokban, akár nem, valószínûleg szétbontakoztatják õket részben területbiztosítási és egyéb feladatokra, részben saját biztonságuk érdekében.
Irán haditengerészeti és partvédelmi erõi le tudják zárni a Hormuzi-szorost és támadni tudják a Perzsa-öböl és az Ománi-öböl hajózását. A hajózási zárlat nem jelentene semmiféle védelmet a támadások ellen, és lehetetlenné tenné az iráni olajexportot is. De ez a világ egyik legfontosabb hajózási útvonala: a szoroson megy át a világ olajkereskedelmének 20 százaléka. Annak ellenére, hogy részben már léteznek, részben rövid idõ alatt megteremthetõek alternatív szállítási lehetõségek, egy ideiglenes hajózási zárlat és még csekély veszteségekkel járó harci tevékenység is jelentõs emelkedést eredményezne az olaj árában. Az ebbõl adódó valós vagy vélt gazdasági problémák az USA ellen hangolnák a nemzetközi közvéleményt és nyomást gyakorolnának az USA-ra, hogy hagyjon föl a harccal. A blokád megteremtése nem lenne nehéz feladat – fenntartása annál inkább. Az USA-haditengerészet rendelkezik a szükséges helyismerettel, erõvel és tapasztalattal, hogy egy határozott akcióval a szorost újra megnyissa és nyitva tartsa: 1988. április 18-án a Praying Mantis hadmûvelet során pontosan ebben a régióban, pontosan ezt a feladatot hajtották végre, pontosan az iráni flotta felszíni erõivel szemben. Az azóta eltelt közel két évtized alatt az iráni flotta nyilván tanulmányozta a vereség okait, és kereste azokat az eszközöket és eljárásokat, amelyekkel sikerrel szállhat szembe egy lényegesen erõsebb támadóval. De ugyanez elmondható az amerikai haditengerészetrõl is: Praying Mantis az annapolisi tananyag része, elemzik a siker okait és keresik azokat az eszközöket és eljárásokat, amelyek az új körülmények között is hasonló eredményt hoznának.
Irán tengeri, légi- és rakétatámadásokat indíthat közvetlen szomszédai ellen, hogy megtorolja a támogatást, melyet azok az Egyesült Államoknak nyújtottak, és rakétatámadásokat indíthatnak Izrael ellen, hogy erõnek erejével bevonja a háborúba, és ezzel maga mellé állítsa az iszlám világot. Ezzel Szaddám Huszein már sikertelenül próbálkozott. De az iraki diktátor kudarca nem jelenti azt, hogy az iráni kormány nem fog hasonló eszközökkel próbálkozni. És lényeges különbség van a megbízhatatlan iraki SCUD-utánzatok és az iráni Shahab–3 között.


A VÉGLEGES MEGOLDÁS

Irán nukleáris ambíciói egyáltalán nem új keletûek – az Irak elleni támadás gyors sikere legfeljebb csak felgyorsította a fejlesztési programot. A terrorista kliensek útján vagy titkosszolgálati eszközökkel közel három évtizeden át végrehajtott akciók hoszszú sorát szerte a világon alaposan dokumentálták mind a sajtóban, mind a nyomozási jegyzõkönyvekben. A világmegváltó ideológia forszírozása, az iszlám forradalom exportjára irányuló kísérletek és a radikális muszlim terrorszervezeteknek nyújtott támogatás gyakorlatilag azonnal megkezdõdtek, mihelyt Khomeini magához ragadta a hatalmat. A világ politikai döntéshozói mindvégig tisztában voltak mindezzel, de remélték, hogy a probléma magától megoldódik. A három évtizedes halogatás eredménye, hogy az Iráni nukleáris program dominálja a nemzetközi élet eseményeit.
A probléma a jövõben sem fog magától megoldódni. A diplomáciai és gazdasági szankciók csak ideiglenes eredményt hozhatnak, hosszabb-rövidebb idõre karanténba szoríthatják Iránt, leállíthatják vagy lefékezhetik fegyverkezési programját, és némi idõt nyerhetnek egy végleges megoldás kidolgozására. A végleges megoldás csak egy olyan politikai rendezés lehet, amely eloszlatja az Irán nukleáris programjával, terrorista klienseivel és hatalmi ambícióival kapcsolatos nemzetközi aggodalmakat, arra készteti (kényszeríti?) Iránt, hogy tartsa magát az államok közötti viszonyokban általánosan elfogadott szabályokhoz, hagyjon föl a terrorista mozgalmak támogatásával és az iszlám forradalom exportálásának kísérleteivel, olyan biztonsági garanciákat ajánl Iránnak, amelyek fölöslegessé teszik a nukleáris fegyverek birtoklását. Ezt a végleges megoldást egy sikeres katonai akció sem tudja megteremteni. Elpusztíthatja a fizikai infrastruktúra jelentõs részét, komoly veszteségeket okozhat a kulcsfontosságú személyzetben (a tudósok, kutatók, tervezõk, különleges felkészültségû mûszaki szakemberek között). De ez is csak lassíthatja a programot. Ugyanakkor egy katonai akció megteremtheti azokat a körülményeket, amelyek között lehetséges egy végleges megoldás kidolgozása.

KISS ÁLMOS PÉTER