Magyarország sorsát is befolyásoló változások következtek be a nemzetközi politikában 1956 elején. A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) februárban megtartott XX. kongresszusán a szovjet vezetés szakított a harmadik világháború elkerülhetetlenségének dogmájával és állást foglalt a különböző társadalmi berendezkedésű országok békés egymás mellett élésének politikája mellett. Hruscsov Sztálint leleplező „titkos” beszédének hatására a szovjet érdekszféra több országában – de a Szovjetunión belül is1 – hangsúlyosabban megjelentek, illetve felerősödtek a társadalom átalakítását, a rendszer megreformálását célzó törekvések. A kongresszus hatására a reformfolyamatok különösen Lengyelországban és Magyarországon gyorsultak fel.

A közelmúltban megismert és többségében publikált dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy nem állják meg a helyüket azok a megállapítások, melyek szerint Lengyelországban és Magyarországon l956-ban bekövetkező események a szovjet pártvezetés belső hatalmi harcának a „termékei” voltak. Nincs valóságos alapja annak a nézetnek, miszerint a sztálini visszarendeződés hívei, „a keményvonalasok” az események kiprovokálásával akarták bebizonyítani a XX. kongresszuson elfogadott irányvonal helytelenségét, hogy ismét magukhoz ragadhassák a hatalmat.
A szovjet vezetés a lengyel- és a magyarkérdés megoldására nem rendelkezett kész recepttel, a döntések az elnökségen belül folyó viták során formálódtak, de a Magyarországgal kapcsolatos konkrét lépéseket – ezekről később még szólok – alapvetően befolyásolta a szocialista országok vezetőinek, kiemelten a kínai és jugoszláv állami és pártvezetésnek a véleménye.
Kétségtelen tény azonban az, hogy a lengyelországi események több vonatkozásban is hatottak a magyarországi helyzetre. Egyfelől a Poznanban2 történtek, az azt követő megtorlás, valamint az október második felében bekövetkezett események3 híre eljutott Magyarországra.
Másfelől a szovjet vezetésnek a „lengyel válság megoldása” során szerzett tapasztalatai hatottak a „magyarkérdés rendezésével” kapcsolatos politikai elképzelésekre és döntésekre. Ki kell hangsúlyozni, hogy a szovjet csapatok október 19-i harckészültségbe helyezése4 és a Magyar Néphadsereg részére ekkor kiadott intézkedések – elsősorban a szovjet csapatok esetében – katonai szempontból jó kiinduló alapul szolgáltak a nem várt magyarországi események rendezéséhez.


„Magyarországon minden eszköz bevethető”

Hruscsov 1956-ig több ízben kifejtette, hogy Magyarországon adott esetben készek minden eszközt felhasználni. A lengyelországi Poznanban 1956. június 28-án bekövetkezett munkásmegmozdulások közvetlen hatására P. N. Lascsenko altábornagy, a Magyarországon állomásozó szovjet Különleges Hadtest parancsnoka – az 1956-ban hatályos nemzetközi szerződéseket súlyosan megsértve – utasítást kapott: készítsen tervet a szovjet csapatoknak „a szocialista társadalmi rend fenntartása, védelme, adott esetben helyreállítása” érdekében történő alkalmazására.
A tervben, amely a „Volna” – magyarul – „Hullám” fedőnevet kapta, rögzítették, hogy a fővárosban lévő fontosabb objektumok védelme a 2. gépesített gárdahadosztály feladata, míg a 17. gépesített hadosztály főerői az osztrák határ lezárását hajtják végre. A terv részeként kiadott „különleges utasításban” többek között meghatározták az alegységek, egységek tevékenységének rendjét, az objektumok őrzésével, védelmével összefüggő feladataikat, a magyar egységekkel történő együttműködés formáját.
A szovjet csapatok karhatalmi célú alkalmazására készült terv tartalma egyértelműen bizonyítja, hogy a szovjet legfelső politikai vezetés egy Magyarországon kibontakozó politikai válság kezelésében az erő korlátlan alkalmazására helyezte a hangsúlyt. A magyar politikai vezetők egy része is tudott arról, hogy ha szükségesnek látják, a Magyarországon lévő szovjet haderő karhatalmi célú alkalmazása lehetséges.
Karhatalmi alkalmazásra vonatkozó tervekkel rendelkeztek a magyar erőszakszervezetek is. A Magyar Népköztársaság karhatalmi intézkedéseinek tervét a Honvédelmi Tanács elnöke, Nagy Imre 1954. január 18-án hagyta jóvá.
A Honvédelmi Tanács döntése szerint a karhatalmi szolgálat megszervezése, a belső rend fenntartása – a rendőrség és a belső karhatalom erőinek felhasználásával – elsősorban a belügyminiszter kötelessége, de ha „a belső rend fenntartására” kirendelt rendőrség és a Belügyminisztérium egyéb erői kevésnek bizonyulnak, akkor erre a feladatra a Magyar Néphadsereg karhatalmi szolgálatra kijelölt csapatait és intézeteit is „igénybe” kellett venni.
A karhatalmi riadó elrendelése esetén – a határozat szerint – a rendőrség szervei biztosítják a belső rend fenntartását, őrzik az állami intézményeket, a helyi tanácsi és pártszervek épületeit, a külföldi államok követségeit, a történelmi emlékműveket, a külön utasítás szerint kijelölt lakásokat, a vasúti és közlekedési hidakat, viaduktokat, vasúti felüljárókat, vasútállomásokat, polgári repülőtereket, ipari vállalatokat, állami raktárakat stb. az egyes objektumok őrzésére kiadott terv szerint.
A belső karhatalom csapatai biztosítják a kormányszervek épületeit, a nagyobb jelentőségű ipari vállalatokat, erőműveket, állami raktárakat, védelmi jellegű objektumokat, fontosabb hidakat, hírközpontokat, ezenkívül tartalékokat és manőverező csoportokat jelölnek ki.
A Magyar Néphadsereg csapatai megerősítik a lőszer-, üzemanyag-, haditechnikaianyag-raktárak, a törzsek, laktanyák és egyéb katonai objektumok őrségeit, manőverező csoportokat és ügyeletes alegységeket jelölnek és rendelnek ki a rend helyreállítására az egyes körletekben, külön parancs szerint végrehajtják az országhatár védelmével és őrzésével kapcsolatos feladatokat.
A határőrség erőinek karhatalmi célú alkalmazását a határozat egyes részei tiltják, más részei erre lehetőséget adnak. A Honvédelmi Tanács különleges esetekben a határőrség változatlan feladataként az országhatár védelmét határozta meg, ugyanakkor, ha erre szükség van, a határőrerők karhatalmi alkalmazását nem köti a Honvédelmi Tanács külön engedélyéhez.
A Honvédelmi Tanács vonatkozó határozata a tűzmegnyitás rendjét külön nem szabályozta, így – véleményem szerint – a karhatalmi riadó elrendelésére jogosult szervezet vezetője adhatott engedélyt a tűz megnyitására. Jelentheti ez azt is, hogy külön szabályozás hiányában a magyar erőszakszervezetek fegyvert a szabályzataikban előírtak szerint használhattak, illetve voltak kötelesek használni.
A Honvédelmi Tanács határozata szerint elkészített budapesti karhatalmi tervben a fővárost 5 karhatalmi körzetre osztották. Ezekben a körzetekben összességében 4945 rendőr, 1568 karhatalmista és kormányőr, illetve 7125 katona karhatalmi alkalmazásával számoltak. A nem tervezhető feladatok végrehajtására ezekből az erőkből 17 tartalék századot szerveztek. A tartalék alakulatokba a honvédségtől 1394 fő, a belső karhatalomból 600 fő, továbbá 235 rendőr tartozott. Mint látható, rendkívüli esetben a Magyar Néphadsereg állományából karhatalmi feladatok végrehajtására jelentős erőket terveztek be. Ezen erők meghatározó részét Budapesten a katonai tanintézetek adták.
Az ország területén három – a 3. hadtest, a 6. hadtest és a 8. hadosztály – karhatalmi körzetet alakítottak ki, ezekben „rendkívüli esetben” 1520 rendőr, 1464 karhatalmista és 6199 katona „bevetését tervezték”.
1956 nyarán a Magyarországon zajló események hatására a szovjet politikai vezetés ismételten közvetlen beavatkozásra szánta el magát. Rákosi Mátyás a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetősége (KV) július 18-a és 21-e között tartott ülésén – a szovjet döntést tudomásul véve – lemondott az első titkári tisztségről és végleg elhagyta az országot. Rákosi helyére – ugyancsak szovjet döntésre – a politikai folytonosságot képviselő, rendkívül népszerűtlen Gerő Ernőt választották.
A belpolitikai helyzet a vezetőváltást követően tovább romlott. Az új-régi pártvezetés képtelen volt a pártapparátust és a párttagságot maga mögé egységesen felsorakoztatni, és a párt- és belügyi apparátus elbizonytalanodottságát jól érzékelteti, hogy az ellenzéki törekvésekkel szembeni határozott fellépés helyett két és fél hónappal betiltását követően – szeptember 19-én – a Petőfi Kör5 folytathatta tevékenységét. A kör rendezte szakmai vitákon a jelenlévők együtt keresték a társadalmi válságból kivezető utat és a szélesebb összefogás lehetőségét.
A reformerők nagy demonstrációjává vált a rehabilitált Rajk László és társainak október 6-ai és a koncepciós perekben kivégzett személyek ezt követően megtartott újratemetései is.
Rajk László újratemetését követően felgyorsultak az események. Október 13-án rehabilitálták Nagy Imrét. Október 16-án Szegedről indult útjára a kezdeményezés, hogy az 1848-as márciusi ifjúság példáját követve megfogalmazzák: „Mit kíván a magyar nemzet?” Október 16-án a szegedi diákok elhatározták, hogy kiválnak a kommunista párt ifjúsági szervezetéből, a DISZ-ből, és újjáalakítják a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét. Október 20-án itt fogalmazták meg azt a tízpontos programot, amely többé-kevésbé azonos volt a budapesti egyetemeken két nappal később összegzett követelésekkel. A műszaki egyetem nagygyűlésén, október 22-én este, többórás vita eredményeként született meg a műegyetemisták 16 pontja, és a döntés arról, hogy másnap, október 23-án a fővárosban csendes tüntetést tartanak.
Az egyetemi ifjúság, követelésében, a válságos helyzet megoldására többek között szükségesnek látta a Magyar Dolgozók Pártja kongresszusának azonnali összehívását, a párt vezető testületeinek újjáválasztását, Nagy Imre vezetésével új kormány alakítását, több párt részvételével magtartott általános és titkos választásokon alapuló nemzetgyűlési képviselői választást, az ipari munkásság munkanormájának a rendezését a létminimum megállapítása alapján, a munkásautonómia bevezetését az üzemekben, a beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát és az egyénileg gazdálkodó parasztság támogatását, az igazságtalanul elítélt politikai foglyok részére a teljes amnesztiát, a hátrányba kerültek rehabilitálását, Rákosi Mátyás szerepének kivizsgálását, a Szovjetunióban igazságtalanul elítélt és ott-tartott magyarok hazahozatalát, a teljes vélemény- és sajtószabadság megvalósítását, a zsarnokság és az önkény jelképe, a Sztálin-szobor azonnali eltávolítását.
Külpolitikai téren a legfontosabb követelések közé tartozott a szovjet–magyar kereskedelmi szerződések felülvizsgálata az egyenjogúság alapján és a békeszerződés értelmében az összes szovjet csapatok Magyarországról való kivonása. Az egyetemisták új nemzeti jellegű címer és katonai egyenruha bevezetését is követelték.
Október 23-án – a műegyetemisták előző nap elfogadott döntésének megfelelően – folytatódott a demonstráció szervezése. A belügyminiszter betiltotta a felvonulást, és azzal fenyegetőzött, hogy ha kell, a tüntetést a fegyveres erők alkalmazásával fogja megakadályozni. A párt és a kormány vezetői a tűzzel játszottak. Marosán György és Révai József a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága ülésén nyíltan kimondták: „Ha kell, lövetni fogunk!”6 Mások nem látták ilyen súlyosnak a helyzetet, és politikai megoldást, elsősorban Nagy Imre visszavételét javasolták.7 „A tüntetést a pártellenzék vezetői sem fogadták osztatlan lelkesedéssel. Provokációtól tartottak, attól, hogy Gerő Ernő majd az ő nyakukba varrja a felelősséget, s esetleg letartóztatják őket. Éppen ezért a hozzájuk forduló ifjúsági vezetőket »a fegyelem és a rend megőrzésére« szólították fel.”8
A Magyar Írószövetség, a Petőfi Kör9 és a diákok több delegációt küldtek a Központi Vezetőség székházába, hogy követeljék a betiltás visszavonását. Ennek ellenére 14 óra előtt pár perccel a Magyar Rádióban beolvasták a Belügyminisztérium közleményét, amely „új rendelkezésig” minden nyilvános felvonulást betiltott, de a felső vezetés határozatlanságát jól érzékelteti, hogy 25 perc múlva ezt a tilalmat visszavonták. A diákok egyébként sem sokat törődtek a belügyminiszter tilalmával, sőt a tilalom mozgósító erővé vált. A tüntetés a Petőfi-szobortól indult, majd a menet a Margit-hídon át jutott el a Bem-szoborig. A műegyetemisták zárt sorokban, néma menetben a Duna-parton vonultak a Bem térre, ahonnan később a Kossuth térre vonuló, egyre radikálisabb követeléseket skandáló tüntetők egy része a Dózsa György útra indult, hogy ledöntse a Sztálin-szobrot, a másik része pedig a Rádió épületéhez ment, hogy beolvassa a tizenhat pontból álló követeléseit. A tüntetés átszakította a félelem gátjait. A reformista jelszavak is mind élesebbé váltak. „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!” „Aki magyar, velünk tart!” „Ruszkik, haza!” – skandálta a Parlament előtt a már kétszázezer főre duzzadt tömeg. Ezrek gyülekeztek Budapest más pontjain is.
20 órakor Gerő Ernő – az MDP Központi Vezetőségének titkára – a Kossuth rádióban elhangzó beszédében az események jellegét úgy értékelte, hogy a megmozdulások célja a kapitalizmus visszaállítása, ezért fel kell lépni „a munkáshatalom, a szocializmus vívmányai védelmében”.10
A Gerő-féle értékelés keltette negatív hatások és érzelmek ellensúlyozására – a pártvezetőség kérésére – a Parlamentnél beszédet tartó Nagy Imre sem volt képes. A tömegek által a vezetésbe visszakövetelt Nagy Imre a szocialista demokráciáért tüntető magyar ifjúságot a rend, a fegyelem megerősítésére szólította fel. Kijelentette, hogy az ifjúság jogos követelései meghallgatásra találnak, a kormány és a párt vezetése nem késlekedik a további reformokkal. Hangsúlyozta, hogy minden problémát a párton belül kell megoldani, majd fegyelmezett távozásra szólította fel a tömeget.11
Az események gyorsan követték egymást. Nagy Imre beszédével közel egy időben a tüntetők ledöntötték a Sztálin-szobrot, a Rádió épületét védő – elsősorban államvédelmi erők – az akkor még fegyvertelen tüntetőkre tüzet nyitottak. Gerő Ernő és Hruscsov egyeztetését követően a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok főerői megindultak Budapest felé.
Budapesten a Rádió épületénél eldördülő, halálos áldozatokat is követelő sortüzet12 követően a civilek fegyverszerzési akciói elsődleges célpontjává a Budapest és környékén lévő laktanyák, rendőrségi objektumok – kapitányságok és rendőrőrsök – fegyver- és lőszerraktárak váltak, és hamarosan lefoglalták és szétosztották a budapesti nagyüzemek egy részében tárolt fegyver- és lőszerkészleteket is.


Döntés a szovjet csapatok bevetéséről13

Az SZKP KB elnökségét október 23-án, moszkvai idő szerint kb. 23, magyar idő szerint 21 órakor Zsukov – az ülésén készített feljegyzések14 szerint – arról tájékoztatta, hogy Budapesten a „százezres” tüntetés résztvevői „felgyújtották a Rádiót”, Debrecenben „elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztály épületét”.15 Az elnökségi tagok többsége mindezt elegendőnek tartotta ahhoz, hogy támogassa Hruscsov javaslatát: „a csapatoknak be kell vonulniuk Budapestre”.16 A magyar viszonyokat legjobban ismerő Mikojan volt az egyetlen, aki a lengyel „megoldás” magyarországi alkalmazását tartotta egyedül célravezetőnek. Véleménye szerint Nagy Imre segítsége nélkül nem lehet úrrá lenni a Magyarországon kialakult „mozgalmon”. „Próbálkozzanak politikai lépésekkel és csak azután vonultassuk be csapatainkat...”17 – fogalmazta meg érveit és javaslatait Mikojan. Mikojan javaslataival Hruscsov csak anynyiban értett egyet, hogy a helyzet rendezése érdekében Nagy Imrét be kell vonni a politikai tevékenységbe.18
Mikojannal vitatkozva az elnökség tagjai közül többen jelezték: a magyar helyzet a lengyeltől alapjaiban tér el, Magyarországon „a kormány megdöntése folyik”,19 ezért a csapatoknak „be kell vonulni”.20
A szovjet vezetés, javaslatai és döntései megvalósítása érdekében, az elnökség tagjai közül Mikojant és Szuszlovot, a szovjet fegyveres erők vezérkari főnökének első helyettesét, Malinyin hadseregtábornokot és a KGB elnökét, Szerovot21 Magyarországra küldte.22
A végső döntést megelőzően Hruscsov berendelte a Kremlbe az akkor Moszkvában lévő Rákosi Mátyást is, aki haladéktalanul szükségnek látta a szovjet csapatok közbelépését.23
Hruscsov az október 23-i bevonulás előzményeiről az NDK, Csehszlovákia és Bulgária kommunista pártjai vezetői részére október 24-én Moszkvában tartott értekezleten24 azt állította, hogy amikor október 23-án felhívta Gerőt telefonon, az közölte vele, hogy „Budapesten súlyos a helyzet, s ezért inkább nem menne Moszkvába”.25 A telefonbeszélgetést követően Zsukov Hruscsovnak jelentette, hogy „Gerő felkérte a budapesti szovjet nagykövetség katonai attaséját, a szovjet csapatok avatkozzanak be az egyre nagyobb, eddig soha nem tapasztalt méreteket öltő tüntetés – ekkor még csak tüntetésről volt szó, a fegyveres harc nem kezdődött el – felszámolására”.26
Hruscsov állítása szerint ekkor az SZKP KB elnöksége még nem adott engedélyt a beavatkozásra, mivel az erre vonatkozó kérést sem Gerő, sem más „vezető magyar funkcionáriusok” hivatalosan nem terjesztették elő. Később a budapesti szovjet nagykövet, Andropov telefonált, és hivatkozva arra, hogy Budapesten „a helyzet rendkívül veszélyes”,27 a szovjet egységek beavatkozását kérte. Az SZKP KB elnöksége ekkor bízta meg Hruscsovot, hogy telefonon beszélje meg a bevonulás kérdését Gerő Ernővel.
„Ez meg is történt. Hruscsov elvtárs közölte Gerő elvtárssal, hogy teljesítik a kérésüket, amennyiben a Magyar Népköztársaság kormánya ezt írásba foglalja. Gerő azt válaszolta, hogy nincs módjában összehívni a kormányt. Hruscsov elvtárs ekkor azt ajánlotta, hogy a kérést terjessze elő Hegedüs elvtárs, mint a minisztertanács elnöke”28 – olvasható a Moszkvában tartott értekezlet jegyzőkönyvében.
Véleményem szerint egyértelmű, hogy a Szovjetunió mindenkori politikai vezetésének döntései alapján vezető funkcióba helyezett – a szovjet vezetés Magyarországgal kapcsolatos politikai elhatározásait feltétel nélkül megvalósító – magyar vezetők az így szerzett, „megszolgált” hatalmuk megvédése érdekében, a következményekkel nem számolva, szinte reflexszerűen fordultak a Szovjetunióhoz segítségért.
Fontos hangsúlyozni, hogy a szovjet csapatok – október 23-i bevetésével – függetlenül attól, hogy azt kérték, vagy a bevetés tényét tudomásul vették – a magyar politikai vezetés meghatározó része egyetértett. A szovjet vezetőknek a válság kezelésével kapcsolatban adott „tanácsait” elfogadták, és azok végrehajtását magukra nézve kötelezőnek tartották. Bizonyítható, hogy a szovjet vezetők által kijelölt, majd az események hatására többször módosított mozgástér határait – október 23-a és 28-a között – a magyar vezetés egyetlen lényeges kérdésben sem lépte át.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy részkérdésekben ne lettek volna viták, de a menet közben bekövetkezett súrlódások, félreértések, félrehallások sem eredményezték október 31-ig azt, hogy a szovjet vezetés a magyar vezetéstől a támogatását megvonta volna. A szovjet vezetés a Kádár János vezette párt- és a valójában formálisan nem létező, Nagy Imre nevével fémjelzett állami vezetést a kialakult válság – szovjet érdekeknek megfelelő – kezelésére alkalmasnak tartotta.
A fentiekkel összefüggésben nem kerülhető meg annak kimondása sem, hogy a politikai vezetés – a válság kezelésével kapcsolatos alapdöntések meghozatalában – egységes volt, így véleményem szerint egységes a felelősségük is mindazokért a következményekért, amelyek ezeknek a döntéseknek a hatására Magyarországon bekövetkeztek...

Horváth Miklós

1 Márciusban szovjet belügyi csapatok verik le a Tbilisziben és több grúziai városban Hruscsov beszédének hatására kitört megmozdulásokat.
2 1956. június 28-án a lengyelországi Poznanban mintegy ötvenezer munkás vonult az utcára kenyeret és szabad választásokat követelve. A biztonsági erők fegyverrel verték szét a tüntetést, ötvenen meghaltak, háromszázan megsebesültek, több mint háromszáz főt letartóztattak. 1956. október 8-án és 12-én a letartóztatottak közül többet börtönbüntetésre ítéltek.
3 Az SZKP elnöksége október 17-én értesült arról, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága október 19-én kezdődő plénumán a szovjet vezetés tudta és hozzájárulása nélkül alapvető személyi változtatásokat kíván végrehajtani. A Lengyelországban állomásozó szovjet csapatokat október 18-án harckészültségbe helyezték, majd erődemonstrációt hajtottak végre. A személyi változtatásokat a szovjet nyomás ellenére végrehajtották.
4 A lengyel eseményekkel összefüggésben október 19-én harckészültséget rendeltek el a Magyarországon állomásozó szovjet Különleges Hadtest és a Baltikumi Katonai Körzetbe tartozó katonai erők, így a magyar forradalom leverésében később részt vevő 7. légideszant gárdahadosztály részére is. Október 20-án a Magyar Néphadseregben is bevezették a szigorított hadműveleti szolgálatot. A biztonsági rendszabályokat – őrségek megerősítése, karhatalmi riadótervek pontosítása, összekötő tisztek küldése a csapatokhoz, stb. – október 21-én, mint alaptalan intézkedéseket, visszavonták.
5 A Petőfi Kör eredetileg Bessenyei Kör néven alakult meg 1954-ben. 1955/56 fordulóján konkrét lépések történtek egy valóban értelmiségi vitakör kialakítása érdekében. Petőfi neve forradalmasító és jelképes erővé vált a sztálinista diktatúra elleni küzdelemben.
6 Az 1956-os magyar forradalom – Történelmi olvasókönyv középiskolásoknak. (A továbbiakban: Történelmi olvasókönyv...) [Szerk.: Litván György] Tankönyvkiadó, Budapest 1991. 38. o.
7 Szakolczai Attila Az 1956-os forradalom és szabadságharc. 1956-os Intézet, Budapest, 2001. 25. o.
8 Történelmi olvasókönyv... 42. o.
9 Petőfi Kör rendezte szakmai vitákon együtt keresték a társadalmi válságból kivezető utat, és egy szélesebb összefogás lehetőségét. Lásd erről: „A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján” (a sorozatot szerkesztette: Bácskai Vera, Bohó Róbert, Hegedűs B. András főszerkesztő, Litván György, Rainer M. János) 1956-os Intézet.
10 A forradalom hangja – Századvég füzetek 3. Magyarországi rádióadások 1956. október 23.–november 9. [Szerk.: Fellegi Tamás László, Gyekiczki András, Kövér László, Kövér Szilárd, Máté János, Orbán Viktor, Stumpf István, Varga Tamás, Wéber Attila] A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása, Budapest, 1989. (A továbbiakban: A forradalom hangja...) 23–26. o.
11 1956 kézikönyve – I. kötet, Kronológia - [Szerk.: Hegedűs B. András, Kende Péter, Litván György, Rainer M. János] 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 77–78. o.
12 A Debrecenben és a Rádió épületénél történtekről további részletek a II. fejezetben.
13 Ugyanerről a témáról lásd: Horváth Miklós – Fehér foltok a forradalom és szabadságharc térképén, Szovjet csapatok Magyarországon, tanulmány. Múltunk, 41. évfolyam, 1996. 3. szám 101–122. o., Horváth Miklós – A Magyarország ellen végrehajtott szovjet agresszió: a „Hullám” és „Forgószél” fedőnevű hadműveletek – A magyar forradalom eszméi. Eltiprásuk és győzelmük (1956–1999) Szerkesztette Király Béla és Lee W. Congdon - Atlantic Kutató és Kiadó Társulat – Alapítvány – Budapest 2001. 65–88. o., Györkei Jenő–Horváth Miklós. Adalékok a szovjet katonai megszállás történetéhez. Szovjet katonai intervenció 1956. Második javított kiadás – H&T Kiadó 2001.
14 A szovjet pártelnökség üléseiről szabályos jegyzőkönyvek nem készültek, de Vlagyimir Nyikiforovics Malin, a KB osztályvezetője feljegyzéseket készített az ott elhangzottakról. Döntés a Kremlben...
15 Döntés a Kremlben, 1956 – A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról, 1956-os Intézet. Szerkesztette: Vjacseszláv Szereda és Rainer M. János, a bevezetést Vjacseszláv Szereda, a kísérő tanulmányt Rainer M. János írta. (A továbbiakban: Döntés a Kremlben...) 26. o.
16 Uo.
17 Uo.
18 Uo.
19 Az ülésen Kaganovics képviselte ezt az álláspontot. Döntés a Kremlben... 26. o.
20 Ezzel a javaslattal Hruscsovon kívül Bulganyin, Molotov, Kaganovics, Pervuhin, Zsukov, Szuszlov, Szaburov, Sepilov, Kiricsenko is egyetértett. Döntés a Kremlben... 26–27. o.
21 Szerov, Ivan F., a KGB elnöke, hadseregtábornok, Magyarországon irányító szerepet játszott a forradalom leverésének az előkészítésében, valamint a megtorlás végrehajtásában.
22 Döntés a Kremlben... 27. o.
23 Rákosi Mátyás Visszaemlékezések – 1940–1956. Napvilág Kiadó – Budapest, 1997. (A továbbiakban: Rákosi Mátyás i. mű.) 1032–1033. o.
24 Hajdú Tibor Az 1956. október 24-i moszkvai értekezlet. Forrásközlés, Évkönyv – 1992, 1956-os Intézet. 153–156. o. (A továbbiakban: Hajdú Tibor i. mű.)
25 Uo. 153. o.
26 Uo.
27 Uo.
28 Uo.