A magyar társadalomban a demográfiai kutatások által bizonyíthatóan évtizedek óta növekszik az idõsek aránya, ezen belül is emelkedik a legidõsebbek száma.* Ez megegyezik az európai uniós tendenciákkal azzal az eltéréssel, hogy nálunk rendkívül rossz az idõs korosztály egészségi állapota. Az idõsek egyre nagyobb hányada egyedülálló, ami tovább súlyosbítja megélhetési gondjaikat. Ezek a társadalompolitikai jellemzõk hasonlóan jelentkeznek a honvédségbõl kivált nyugállományú katonáknál és szociális ellátásra jogosult hozzátartozóiknál. A honvédséget azonban – az említetteken túl – e réteg iránti figyelemre ösztönzik a hosszú idõre visszanyúló nemzetközi és hazai hagyományok is. A honvédség létrejötte, megalakulása óta igyekszik törõdni a katonai pályát választók szociális biztonságának megteremtésével, megõrzésével. A gondoskodás kezdettõl fogva kiterjed a honvédségbõl kivált hivatásos katonákra, illetve ellátásra jogosult hozzátartozóikra. Viszonylag hamar teret nyert az a felismerés, hogy a pályaválasztás, az utánpótlás szempontjából is nagy jelentõsége van annak, hogy a honvédség miként tekint az aktív szolgálatot teljesítettekre és hátramaradt hozzátartozóikra.

A nemzetközi tapasztalatok a nyugállományú katonákról történõ gondoskodásban hosszabb idõ alatt kialakult, kiforrott helyzetet mutatnak. Többnyire olyan programokat, illetve ellátórendszereket mûködtetnek, amelyek a hadseregbõl kiváltak közvetlen érdekeit szolgálják. A rendelkezésre álló ismeretek, információk alapján, továbbá a néhány európai ország (Nagy-Britannia, Olaszország, Franciaország) gyakorlatát áttekintve több közös elemet, de eltérést is találunk. Azonosságként említhetõ, hogy ha különbözõ mértékben és módon is, de elismerik a hivatásos katona aktív évei alatt teljesített szolgálatát.
A brit hadseregben a nyugállományúakra irányuló rendszer középpontjában a civil életre történõ felkészítés áll, amely a mielõbbi beilleszkedésre, a vállalkozásra ösztönöz, és a hivatásos katona felkészültségének, tapasztalatának minél jobb hasznosítását igyekszik elõsegíteni. A program révén sokirányú támogatásban részesül a hadsereget elhagyó hivatásos katona, amely magába foglalja a jövõbeni foglalkoztatásra történõ felkészítést, az egyéni képességek fejlesztését, a lakhatással összefüggõ lehe- tõségek megismertetését. Nagy figyelmet fordítanak a szociális biztonságra, a járandóságok, juttatások (nyugellátás, orvosi, fogászati szolgáltatások igénybevétele, családtagok iskoláztatása stb.) megismertetésére. A volt hivatásos katonák reintegrációját, korábbi kapcsolatainak megõrzését, ápolását különbözõ civil szervezõdések, egyesületek, alapítványok támogatják. A hadsereget elhagyókra a brit társadalom ma már úgy tekint, mint az egyik legjobban képzett munkaerõ-tartalékra.
Az olasz hadsereg a nyugállományba helyezett katonák részére a „rendelkezésre állás” intézményét hozta létre. E rendszerben az e feladatot vállalók öt évig az állam, a hadsereg érdekeit szolgáló közfeladatot látnak el, és a katonai feladatok mellett a katasztrófaelhárítás, illetve rendkívüli helyzetek kezelésében vesznek részt. A szolgálatért megfelelõ ellenszolgáltatás jár, ami biztosítja az aktív szolgálat alatt szerzett tapasztalatok közérdekû hasznosítását, a nyugállományba helyezéssel járó hirtelen egzisztenciális visszaesés elkerülését.
Mindegyik nyugat-európai haderõ nagy figyelmet fordít arra, hogy a nyugállományba helyezett tagjai megõrizzék a társadalomban elfoglalt helyüket, egzisztenciájukat, amit – egyebek mellett – a nyugdíjak reálértékének megõrzésével is biztosítanak. Erre több országban is olyan módszert alkalmaznak, hogy a nyugdíjakat folyamatosan felzárkóztatják az aktív állomány azonos rendfokozatú, beosztású állománya ellátásának, illetményének bizonyos (60–80) százalékához.
A francia haderõben is mûködnek olyan programok, amelyek a hadseregbõl kikerültek polgári életbe történõ visszailleszkedését hivatottak elõsegíteni. Számítanak a hadseregbõl kikerülõkre a tartalékos erõk feltöltésében, a fiatalok hazafias nevelésében, a toborzásban, képzésben és felkészítésben is. A személyi állományt érintõ intézkedések elõkészítésében fontos szerepet tölt be a Katonai Szolgálat Legfelsõbb Tanácsa. A negyventagú tanácsból 35 fõ aktív szolgálatban álló, öt fõ pedig a nyugállományú katonák testületeinek képviselõje. A tanács évente kétszer ülésezik, és foglalkozik többek között a toborzás, az elõmenetel kérdéseivel, a hivatásos állomány életkörülményeivel, lakáshelyzetével. A testület állásfoglalásai, javaslatai pozitívan járulnak hozzá a személyi állománnyal kapcsolatos döntések meghozatalához.
Érdemes még megemlíteni a szintén NATO-tag szlovák haderõ példáját, ahol egy – a miénknél kedvezõtlenebb – nyugdíjrendszerben „felzárkóztatási effektus” néven törvényt alkottak a régebbi, elértéktelenedett nyugdíjak fokozatos emelésére. A mintegy tízévesre tervezett szabályozás hatásai, eredményei egyelõre nem ismertek, de a szándék, az idõsebb korosztályért érzett felelõsség, a régebben nyugállományba kerültek szociális biztonságának megõrzésére való törekvés mindenképpen elismerést érdemel.
A felsorolt példák is bizonyítják, hogy a nyugállományú katonákról történõ gondoskodás, a társadalomba történõ visszailleszkedés elõsegítése, tudásuk, tapasztalatuk a hadsereg érdekében történõ hasznosítása, szociális biztonságuk megõrzése kiforrottabb módszerekkel folyik a fejlõdés hozzánk hasonló szakaszait huzamosabb ideje követõ haderõkben. A nyugállományba helyezéssel összefüggõ egzisztenciális, anyagi visszaesés elkerülését hivatott segíteni a „rendelkezésre állás” intézménye, amelyet az olaszon kívül más haderõkben (holland, belga stb.) is alkalmaznak, továbbá a magasabb beosztást, rendfokozatot elért katonák kiajánlása a különbözõ igazgatótanácsokba, felügyelõbizottságokba.


A HAZAI TÖRTÉNELMI TAPASZTALATOK

A korábbi jogi szabályzás egyes elemei a maitól eltérõ viszonyok között, sokszor háborús veszélyeztetettség, vagy éppen hadviselés idõszakában fogalmazták meg a honvédségben szolgálatot teljesített katonákról történõ gondoskodást, a társadalom más tagjaival szembeni pozitív diszkriminációt. A teljesség igénye nélkül, kiragadott példákkal mégis érdemes felidézni azokat a rendelkezéseket, amelyek ma is figyelmet érdemelnek.
Már a Magyar Honvédség megalakításakor (1868) törvényben rögzítették, hogy a katonai szolgálatot eredményesen teljesítettek az elhelyezkedésnél elõnyt élveznek a közszolgálatban, az állami vasúti, gõzhajózási és egyéb vállalatoknál. Az 1921. évi XXXIII. törvény a nyugállományba helyezéssel kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy a nemzeti hadsereghez tartozó nyugdíjra jogosult havidíjat vagy havi zsoldot élvezõ hivatásos személy. A nyugállományba helyezés történhet a 60. életév betöltése után, vagy azoknál, akik a felemelten számítandó idõ betudásával 40 évet eltöltöttek. Nyugállományba helyezésre a hivatásos (önkéntes, továbbszolgáló) altiszt valósággal eltöltött 18 szolgálati év után, illetve valósággal eltöltött 15 szolgálati év után abban az esetben jogosult, ha legalább 10 szolgálati évet arcvonalszolgálatban töltött el. További kedvezmény illette meg azokat (itt elég volt öt év szolgálat), akik katonai szolgálatra tartósan alkalmatlanná váltak.
A törvény külön követelményként fogalmazta meg, hogy a nyugdíjasok között megkülönböztetés ne forduljon elõ: „Sehogyan sem volna indokolt, hogy például az az ezredes, aki 45 éves korában most helyeztetett nyugdíjba, a létfenntartást és megélhetést illetõleg teljesen azonos viszonyok között jóval több ellátást kapjon, mint az ugyanolyan érdemeket szerzett, de 20 évvel ezelõtt nyugállományba helyezett 70 éves ezredes, aki aggkorával járó törõdöttségénél fogva a létfenntartás bõvebb eszközeire inkább vagy legalábbis egyenlõ fokban rá van szorulva.”
A trianoni békeszerzõdést követõ 1921. évi XXXV. törvény rendelkezett az elbocsátandó hivatásos katonai havidíjasok és hivatásos altisztek kivételes átmeneti ellátásáról. A törvény elõkészítõi az elõterjesztésben úgy fogalmaztak, hogy a „… magyar állam a tisztikar feleslegessé váló részével szemben nem helyezkedik arra a pénzügyi helyzettel talán megokolható, de jogilag és erkölcsileg nem védhetõ rideg, mondhatni kíméletlen álláspontra, hogy a csupán kényszerbõl elbocsátandó tisztekkel szemben nincs kötelezettsége”.
A magyar királyi honvédségrõl szóló 1921. évi törvénynek külön szakasza rendelkezett a legénységnek a polgári életpályákra való elõkészítésére („korszerû és önkéntes jelentkezésre alapított kiegészített rendszerrel velejáró újítás a törvénycikkben a legénységnek a katonai szolgálat ideje alatt polgári életpályára való szakszerû elõkészítésének, illetõleg továbbképzésének bevezetése”). Az elõterjesztõk mindezt szociális, pénzügyi, közgazdasági, sõt kulturális szempontokkal indokolták azzal a szándékkal, hogy a hosszú tartamú katonai szolgálati idõ leteltével a polgári életre visszatérni szándékozó egyének megfelelõ elhelyezkedését lehetõvé tegye.
Az 1933-as és 1939. évi törvények már alapvetõen a hadviseléssel és ennek következményével, a sérültek, a hátramaradtak ellátásával kapcsolatos szabályozókat helyezték elõtérbe. A katonák nyugdíjazására vonatkozó szabályok – elismerve a haza védelmében történõ tevõleges részvételt – mindig is kedvezõbbek voltak, mint a társadalmi átlag.
1946-ban a háborús haderõrõl a békehaderõre való átállás egyik eleme volt az úgynevezett „B”-listázás, amikor katonák százait helyezték nyugdíj nélkül(!) nyugállományba. Az amúgy is nehéz helyzetet a politikai felhangok tovább nehezítették.
Késõbb a nyugdíjazás feltételei ismét kedvezõbbek lettek a társadalmi átlagnál. Ezt támasztották alá az olyan rendelkezések, mint például a honvédelmi miniszter 1952-ben történõ felhatalmazása a katonák és hozzátartozóik nyugdíjának megállapítására. Kedvezõbb összegû nyugdíjakat állapítottak meg 1955-tõl, amikor a nyugdíj megállapításának alapja a korábbi 12 havi illetmény átlaga helyett az utolsó havi ellátmány lett. Az 1960-as évektõl bevezették a 25. szolgálati év utáni nyugdíjjogosultságot. A társadalmi átlagnál kedvezõbb nyugdíj-megállapítási szabályok mind a mai napig fennmaradtak.
A korábbi szabályzókból a témához kapcsolódó kiemelések bizonyítják, hogy a Magyar Honvédség megalakulásától milyen figyelem irányult a hadseregbõl kiváltak nyugdíjazási szabályaira, az azonos feltételekkel rendelkezõk egyforma ellátására, a katonai szolgálatot kényszerbõl befejezõk ellátására, a polgári életbe történõ elhelyezkedést segítõ átképzésre, az álláshoz jutás pozitív diszkriminálására.


A JELENLEGI SZABÁLYZÓK

A nemzetközi tapasztalatok, a hazai történelmi példák azt mutatják, hogy a nyugállományú katonákról történõ gondoskodás komoly elõzményekre tekint vissza és elemei bizonyos egymásra épültséget is mutatnak. Mindez megmutatkozik a jelenleg hatályos, a Magyar Honvédség hivatásos és szerzõdéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvényben és az annak végrehajtását szabályzó miniszteri rendeletben is. E szabályzóknak a korábbiakhoz viszonyított egyik legnagyobb erénye a hivatásos katonai szolgálat egységes folyamatként való felfogása, amely a toborzással indul, és folytatódik a katonai tanintézeti tanulmányokkal, az aktív szolgálati évekkel, majd a nyugállományba helyezéssel és a nyugdíjas évekkel. A katonai pálya, a hivatás tehát a szolgálatba történõ önkéntes belépéssel kezdõdik és a végtisztesség megadásával fejezõdik be.
A nyugállományú katonákat a törvény megváltozott státuszú katonaként kezeli, ami összeköti, egységbe forrasztja a katonanemzedékek egymást követõ sorát. A nyugállományú katona ma is ezer szállal kötõdik a honvédséghez, naprakészen figyelemmel kíséri a katonák teljesítményérõl érkezõ híreket, örül a sikereknek, és aggódik, ha kedvezõtlen információkat hall vagy olvas. Büszkének lenni, jó hírét vinni csak a feladatát eredményesen teljesítõ honvédségnek lehet. A katonai pálya iránti érdeklõdésre, a hivatásos állományúak közérzetére hat a nyugállományú katonák helyzete, megelégedettsége, mert tudják, hogy a felsõ korhatár elérése után rájuk is hasonló sors vár.
A nyugállományúak megváltozott státuszú katonaként történõ felfogását fejezi ki, hogy továbbra is jogosult a rendfokozat és egyenruha használatára, katonai nyugdíjas igazolvánnyal látják el, számíthat a volt katonai szervezetek figyelmére, része- se lehet a kiemelkedõ katonai rendezvényeknek, a nyugállományú egyesületekben, klubokban olyan közösséget talál, melyek mûködését a tárca is támogatja. Végül pedig a nyugállományú katona elismerése megegyezik a hivatásoséval, a szervezet a volt tagjainak a végtisztességet szomorú kötelességként katonai tiszteletadással fejezi ki.
A katonai mivolt kötelezettséget is ró a nyugállományúakra. A társadalom, a pályatársak joggal várják el, hogy a nyugállományú katona cselekedeteit továbbra is azok az erkölcsi normák, értékek vezéreljék, amelyek a hivatásos állományban eltöltött szolgálati idõ alatti életének, tevékenységének mércéi voltak. Számítanak tudásukra, tapasztalatukra a honvédelem érdekében folyó munkában. Az egyenruhát viselõ katonának pedig nyugállományúként is be kell tartania a katonai magatartás alapvetõ szabályait.
A jogszabályok másik csoportja a társadalom más rétegeinél lényegesen szervezettebben és szélesebb körben fogalmazza meg a szociális és kegyeleti gondoskodás kötelezettségét. Eszerint a nyugállomány tagjai részére pénzbeli és természetbeni támogatások (eseti szociális segély; kedvezményes üdülés, étkezés; kiegészítõegyenruha- ellátás stb.) nyújthatók.
Az új szabályzók bõvítették a nyugállományúak körében folyó munka elismerési formáit, rendszeresítették a Hadik- és az Aranykor-díjakat. A nyugállományú katonákról történõ szociális gondoskodás új elemeiként jelentek meg a nyugdíjasotthon intézménye, az egyszeri szociális támogatás, a jutalomüdülés lehetõsége, az árvák fokozottabb támogatása, a temetési költségek (meghatározott normáig) honvédség által történõ átvállalása.
Jelentõs változása az új szabályozásnak, hogy lehetõvé teszi a nyugállományú egyesületek (klubok) támogatását. Megteremti a feltételt arra, hogy a nyugállományú közösségek programjaik megvalósításához anyagi támogatásra pályázhassanak, kedvezményes térítésû szállítóeszközt igényeljenek a területileg illetékes katonai szervezetektõl. Térítésmentesen biztosítja az alapvetõ mûködési feltételeket, az elhelyezést, a telefonhasználatot, levelezést, az irodaszereszközöket.
A jogszabályok a nyugállományú katonákról történõ gondoskodásban egyértelmûbb felelõsségi viszonyokat teremtenek. Megfogalmazzák, hogy a lakóhely szerint illetékes hadkiegészítõ parancsnokságok feladata a nyugállomány tagjai ügyeinek intézése, az alap- és szakosított ellátások, szolgáltatások biztosítása. Emellett az a katonai szervezet is részt vállal a gondoskodásban, ahonnan a katonát nyugállományba helyezték (ha nem szûnt meg).


A NYUGÁLLOMÁNYÚ KATONÁK HELYZETE, KÖRÜLMÉNYEI

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy a szabályozás, az ennek alapján folyó gyakorlati munka milyen helyzetet alakított ki a nyugállományú katonák körében, miként alakult a gondoskodási körbe tartozók létszáma, miként befolyásolták a legrászorultabbak körülményeit a szociális gondoskodás formái.
A nyugállományú katonák száma a honvédség létszámának csökkenésével párhuzamosan növekedett, hiszen az elmúlt 17 év alatt a 120 ezer fõs honvédség mintegy 25 ezer fõre csökkent.
A nyugállományú katonák állománycsoportonkénti összetétele a rendszerváltás elõtti hadsereg állományarányát tükrözi, melyet jól mutat az alábbi táblázat is.




A nyugállományú katonák száma ma meghaladja a 25 ezer fõt. Létszámuk növekedése, ennek különbözõ periódusai jól mutatják a haderõreform lépéseit, egyes idõszakait.
A legnagyobb létszámkiáramlás 1991–2000 között volt, amikor sok hivatásos katona választotta – más lehetõségek hiányában – a korkedvezményes nyugdíjat. Jól felkészült, kiváló képességû katonák százai távoztak a honvédségbõl pályájuk kiteljesedése nélkül. Idõszakonként (különösen a tiszthelyetteseknél) az illetménynél magasabb nyugdíj is a kiválásra ösztönzött. Az utóbbi években pedig a nyugdíjjogosultságot szerzettek közül többen a nyugdíjszabályok kedvezõtlen változásától félve választották a nyugállományba helyezést.




A nyugállományú katonák várható élettartama a társadalmi átlaggal arányosan nõtt, de 4-5 évvel feltehetõen továbbra is alatta marad a férfilakosság átlagéletkorának.
Reprezentatív felmérések hiányában csak következtetni lehet arra, hogy ezt a várható élettartamban huzamosabb ideje fennálló különbséget a pálya fokozottabb pszichikai, fizikai igénybevétele mellett a bizonytalanság (vajon mikor szûnik meg a beosztásom?), a stressz, a sokszor indokolatlannak látszó, elõre ki nem számítható hirtelen változások, illetve ezzel járó helyõrségváltások is okozzák.




A nyugállományú katonáknak a táblázatban bemutatott átlagos életkora (61,5) a régebbi adatokhoz viszonyítva fiatalodást jelez, amely a haderõ-átalakítás természetes következményének tekinthetõ. A fiatalodás – mint arra már más összefüggésben utaltunk – azt is jelenti, hogy egyre többen mennek el nyugállományba a felsõ nyugdíjkorhatár elérése elõtt, és ezzel párhuzamosan egyre többen próbálnak a polgári életben munkát találni jövedelmük kiegészítése céljából.
A gondoskodási körbe tartozók szociális helyzetében rendkívül nagy a szóródás. A nyugdíjak néhány év alatt megkétszerezõdtek, megháromszorozódtak, amelyen a társadalomban a következõ években induló nyugdíjkorrekció sem fog lényegesen változtatni. Az egybiztosítós nyugdíjrendszeren belül nem sikerült megoldani, hogy az azonos feltételek (beosztás, rendfokozat, szolgálati évek) mellett korábban nyugdíjba helyezettek – más országokhoz, a magyar hagyományokhoz hasonlóan – ne szakadjanak le a frissen nyugállományba kerülõktõl. Ennek orvoslására, a régebben nyugállományba helyezettek felzárkóztatására hosszabb távon a költségvetés terhére lehetne megoldást találni. A nyugdíjak szóródását, a nyugdíjba helyezés éve szerint, jól mutatja az alábbi táblázat.




A nyugdíj nagyságát még olyan véletlenszerû tényezõk is befolyásolják, hogy ki melyik évben került nyugdíjba, volt-e módja továbbszolgálatra (ezt évi 2%-kal honorálták a nyugdíj-megállapításnál), a nyugdíj-megállapítást követõ években milyen mértékû nyugdíjemelésre került sor, mekkora volt az infláció – ezt kívánták orvosolni a nyugdíjkorrekciós reformmal. Az átlagnál magasabb nyugdíjak értékét jelentõsen visszavetette a nyugdíjak korábbi törvénytõl eltérõ, 1999. január 1-jei emelése, ami mára – a halmozódás következtében – behozhatatlanul több tízezer forintos elmaradást okozott a ma folyósított nyugdíjhoz viszonyítva.
A legkedvezõtlenebb helyzetben a 70 éven felüliek vannak, akiknek nyugállományba helyezése 15–20 évvel korábban történt és a nyugdíjemelést sokszor meghaladó infláció miatt romlott a szociális biztonságuk. A másik veszélyeztetett réteget az egyedül élõk jelentik, akik egy jövedelembõl kénytelenek fedezni a magas rezsiköltségeket.
Van a nyugállományú katonáknak egy olyan szûk rétegük is, amely szinte mindennapi megélhetési gondokkal küzd. A kérdés náluk úgy vetõdik fel, hogy „vagy rezsit fizetek, vagy a napi megélhetést fedezem, vagy a gyógyszereimet váltom ki”. Az okok legtöbbször több tényezõbõl (feleség nem szerzett nyugdíjjogosultságot, a család egyik vagy másik tagja súlyos betegséggel küzd, huzamosabb ideig orvosi kezelésre szorul, vagy éppen ezzel összefüggésben sokat költenek a gyógyszerre stb.) tevõdnek össze.
A nyugállományú katonák helyzetét mutatja a háztartások kiadási szerkezete, amit néhány éve egy nem reprezentatív mintán keresztül vizsgáltunk. Ez nagyjából megegyezik a társadalom nyugdíjas háztartásaival. A jövedelem legnagyobb részét (mintegy 30-30%-át) élelmiszerre, illetve lakásrezsire költik. Az életkor elõrehaladtával csökken az élelmiszerre költött hányad, míg a rezsiköltség aránya változatlan marad. A gyógyszerköltség jövedelmük több mint 15%-át viszi el, míg a ruházkodás ennél valamivel kisebb hányadot képvisel. Ugyancsak valamivel 15%-ot meghaladó mértéket tesznek ki az egyéb kiadások, amibe beletartoznak a színházra, mozira vagy koncertlátogatásra, tartós fogyasztási cikk cseréjére, üdülésre vagy például az unoka névnapi, születésnapi megajándékozására, esetleg takarékosságra félretett összegek. Ez utóbbiból látszik, hogy a jövedelem szabadon felhasználható viszonylag szerény hányadát mennyi mindenre kell beosztani. De ez azt is mutatja, hogy egy váratlan kiadás milyen nehéz helyzetbe hozhat szinte bárkit.
Mielõtt áttekintjük és értékeljük a honvédelmi tárca által mûködtetett szociális ellátórendszer legfontosabb tapasztalatait, az objektív megközelítés érdekében meg kell állapítanunk, hogy ez felépítésében, szervezettségében, juttatási formáiban lényegesen magasabb színvonalat képvisel, mint a társadalomban meglévõ, a szociális törvény normáira épülõ átlagos szociális ellátórendszer.




A rászorulók segítése és támogatása a gondoskodást ellátó hadkiegészítõ parancsnokságok (központok, irodák) és a nyugállományú egyesületek, klubok kezdeményezésére, vagy az egyes személyek kérelmére történik és a már említett formákban (segélyezés, kedvezményes üdülés, étkezés stb.) valósul meg. A szociálisan rászoruló nyugállományúak támogatását szolgálja a segélyezés rendszere, mely most már teljes egészében a Magyar Honvédség Szociálpolitikai Közalapítványán keresztül valósul meg, alapvetõen a tárca költségvetésébõl biztosított fedezetbõl. Ez a döntés a korábbiakhoz képest viszonyítva mintegy 30%-kal növelte a támogatások mértékét. A rendelkezésre álló összeg a gondoskodási körbe tartozó (nyugállományú katona, özvegy, honvédelmi kötelezettséggel összefüggõ balesetet, betegséget szenvedett vagy hozzátartozója) mintegy 35 ezer fõbõl 800-1000 fõ segélyezését teszi lehetõvé, személyenként átlagosan 30 000 forint értékben.
Jelentõs támogatási forma az üdülés, melyet a tárca a csökkenõ számú üdülõben (Balatonkenese, Mátraháza, Erdõbénye, Buják, Hajdúszoboszló) biztosít. Ezt a lehetõséget – amely a tapasztalatok alapján szinte minden igénylõ részére biztosítható – évente a gondoskodási körbe tartozók 10%-a használja ki. Az üdülést igénybe vevõk alacsony száma feltehetõen azzal függ össze, hogy a piaci árakhoz viszonyítva kedvezõ – az inflációnál azonban gyorsabban emelkedõ – térítési díjak a nyugállományúak egy része számára már nehezen megfizethetõk.
Kedvezõ szociális támogatási forma az étkezés. Azokban a helyõrségekben, ahol katonai szervezetek mûködnek, az ebéd igénybevételét az étterminél sokkal kedvezõbb árért teszi lehetõvé. Tapasztalataink szerint a segítésnek ezt a módját a nagyobb helyõrségekben a nyugállományúak több százan használják ki. Ez a támogatás mellett jó alkalmat teremt a volt katonai szervezettel való kapcsolattartásra, a kollégákkal történõ találkozásra.
A nyugállományú katonák egészségi állapotán – mint már utaltunk rá – megmutatkozik a katonaélettel együtt járó életmód, mely fokozottabban igénybe veszi a szervezetet. A már említett nem reprezentatív felmérés szerint a nyugállományúak 60%-a havi rendszerességû orvosi ellenõrzésre, ellátásra szorul és nem kivételek ebben a fiatalabb korosztályhoz tartozók sem. A legjellemzõbb betegségek közé tartoznak a magas vérnyomás, a mozgásszervi és érrendszeri, illetve a tumoros megbetegedések. Az egészségügyi állapot szempontjából is a legkritikusabbak a nyugdíjazást követõ hónapok, amihez az új életvitelre történõ felkészülés, vagy a felkészülés hiánya miatt sokaknál különbözõ vélt vagy valós betegségek alakulhatnak ki.
A nyugállományú katonákat érzékenyen érinti, hogy életkoruknál fogva kimaradtak az önkéntes egészségbiztosítási formából, ugyanakkor szerény, szoros beosztást igénylõ jövedelmükbõl egyre többet kell költeniük egészségük megõrzésére, vagy kezelésére, gyógyítására.



Különösen súlyos gondot jelent a nyugállományú katonák egyes rétegei számára a gyógyszerek magas, sokszor számukra megfizethetetlen ára. Tekintettel arra, hogy általában nem egyszeri, ha- nem tartós szükségletrõl van szó, egyes betegségek kialakulása elkerülhetetlenül maga után vonja az érintettek anyagi ellehetetlenülését. A segélykérelmek nagy része is betegséggel, gyógyszerszükséglettel függ össze.
Nehezményezik a nyugállományúak, hogy az elmúlt idõszak intézkedései miatt egyre körülményesebb az évtizedek alatt bizalmat élvezõ egészségügyi intézmény vagy orvos szolgáltatásait igénybe venni. A szakorvosi ellátáshoz szükséges beutaló nagyobb utánjárást, több idõráfordítást igényel és igazából nem sikerült összhangot teremteni a háziorvosi jogosultságok és a kórház igénybevétele között.
A nyugdíjasok lakhatásának helyzetét igen differenciáltan lehet megközelíteni. A bérlakásban élõk viszonylag kisebb csoportja kiegyensúlyozott, kevés szociális problémával küzd. Konszolidált viszonyok között, az átlagnál jobb szociális körülmények között él a nyugállományúak egy része. A honvédségtõl megvásárolt, saját tulajdonú lakásban élõk egy kisebb hányada kedvezõtlenebb helyzetbe került: jövedelmük jelentõs részét lekötik a nyugellátásukhoz képest igen magas közüzemi számlák.
A közelmúlt problémájaként jelentkezik, hogy folyamatosan emelkedik a magukra maradt, a lakásban egyedül élõ, sokszor önmagukat ellátni képtelen idõsek aránya. Ennek nyomán egyre nagyobb igény nyilvánul meg a nyugdíjasotthoni elhelyezés iránt. Ez jelenthetne megoldást a tartós gondozásra, ápolásra szorulók elhelyezésére is. Hiszen ezt legtöbb esetben a gyermekek sem tudják tartósan vállalni, mert saját családjuk fenntartása, esetleges hiteltörlesztéseik nem teszik lehetõvé a betegápolás miatti munkából történõ kiválást, kiesést.
A méltó idõskort – különösen az egyedül maradtak esetében – a nyugdíjasotthoni elhelyezés biztosíthatná, melyet a minisztériumnak a törvényi kötelezettségeknek megfelelõen 2004. január 1-jétõl kellene mûködtetnie. Jelenleg ennek pótlására évi 31 millió forint határig (az igénylõk szociális helyzetétõl függõ mértékig) támogatást nyújt a tárca a civil otthonban történõ elhelyezéshez. Ebben a konstrukcióban napjainkig két fõ elhelyezését sikerült megoldani.




A hadkiegészítõ parancsnokságok (központok, irodák) szomorú kötelességként közremûködnek a kegyeleti gondoskodás (az elhunyt katonák katonai tiszteletadással történõ temetése) megszervezésében, feladatainak lebonyolításában. Évente 650-700 nyugállományú kollégától kell végsõ búcsút venni. A jogszabályi rendelkezéseknek megfelelõen a honvédség egy bizonyos normahatárig (sírhely esetében az illetményalap háromszorosáig, a kegyeleti szolgáltatások esetében az illetményalap négyszereséig) átvállalja a költségeket. Sokat segít ez abban, hogy a hátramaradt családtagok a veszteség miatti fájdalom mellé ne adósodjanak el hosszabb idõszakra. Új eleme a szabályozásnak, hogy 2002. január 1-jétõl a honvédséggel 20 évig munkaviszonyban állók, nyugdíjazásra onnan kerülõ köztisztviselõk, közalkalmazottak elhalálozásánál is megtérítik a temetési költségeket.


A SZOCIÁLIS GONDOSKODÁS

2003-ban alakult meg a Honvédelmi Idõsügyi Tanács, amely ugyan nem minõsül tipikus szervezeti elemnek, mégis elsõként vesszük sorra, mivel a honvédelmi miniszter irányításával mûködik. Egyszerre segíti a nyugdíjasok érdekeinek érvényesítését és a tárca vezetésének döntéshozó, jogszabályalkotó munkáját. A testület konzultatív, tanácsadó jogkörökkel bír, tagjait az érdekképviseleti szervezetek ajánlására a miniszter kéri fel.
A nyugállományúakat érintõ kérdések megvitatásába, a jogszabályok véleményezésébe – amelynek fõ színtere a Honvédelmi Érdekegyeztetõ Fórum (HÉF) – az idõsebb korosztályt tömörítõ érdekképviseleti szerveket is bevonták. A fórum lehetõséget teremtett a nyugállományúakat érintõ kérdésekben is az álláspontok kifejtésére, a döntések befolyásolására vagy a napirend elõtti felszólalásokban az aktuális problémák jelzésére. Új kezdeményezésként vezették be a rendeletek, utasítások elfogadás elõtti nyilvánosságra hozatalát a Honvédelmi Minisztérium honlapján, ahol mód nyílik akár szövegszerû vélemények, javaslatok megfogalmazására.
A nyugállományú katonák és a gondoskodási körbe tartozó más kategóriák (özvegyek, árvák) létszáma – mint arra már korábban utaltunk – meghaladja a tényleges állomány számát. Ez a két dolog szorosan összefügg egymással. A honvédség létszámának jelentõs csökkentése idézte elõ ezt az átmeneti arányeltolódást. A honvédség szervezetének, létszámának stabilizálódásával a kiáramlás természetes keretek közé történõ szorításával visszaállhatnak a helyes arányok. Ugyanakkor a gondoskodási körbe tartozók növekedése nem igényel több költségvetési forrást. A fiatalabbak jellemzõen csak néhány év elteltével kapcsolódnak be a nyugállományú klubok munkájába, nem növelik az üdülést igénybe vevõk számát, nem igényelnek kedvezményes étkezést és szociális segélyt.
A Honvédelmi Minisztérium szintjén az idõsgondozás feladatai teljes egészében a HM Személyzeti Fõosztály feladatkörébe kerültek. Így a továbbiakban ez a szervezet hivatott arra, hogy végezze az idõsgondozás alakításával járó feladatokat; irányítsa és ellenõrizze a hadkiegészítõ parancsnokságok szakmai tevékenységét; felügyelje a gondoskodási körbe tartozók számítógépes és manuális nyilvántartását; a munkaterületrõl készülõ elemzésekhez, a szakmai döntésekhez készítse el a szükséges leválogatásokat, statisztikákat.
A minisztérium szintjén a kommunikációs feladatokban a civil szervezetekkel (vagyis a nyugállományú klubokkal) történõ kapcsolattartásban jelentõs szerepe van a HM Kommunikációs és Toborzó Fõosztálynak is a rendezvények, ünnepségek elõkészítésében és a hagyományok ápolásában.
A tárca nyugdíjasai a két hadkiegészítõ parancsokság és alárendeltjeik, valamint az alakulatok révén tartják a kapcsolatot a honvédséggel. A hadkiegészítõ parancsnokságok szervezetében az érdekvédelmi beosztottakhoz tartoznak a nyugállományúakról történõ szociális gondoskodás operatív feladatai. Az elmúlt másfél évtized átszervezései következtében a szakterületen dolgozók többször kicserélõdtek, ami átmenetileg bizonyos fokig visszavetette, szûkítette a személyre szóló ügyek intézésére fordítható idõt, a gondoskodás színvonalát. Az újonnan beosztásba kerültek más munkaterületekrõl érkeztek, ezért a személyügyi vezetõ szervek idõközönként a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen szaktanfolyamszerû képzést szerveztek részükre.
A hadkiegészítõ parancsnokságokon, a toborzó- és érdekvédelmi központokban, irodákban dolgozók munkáját segítették a tárca által finanszírozott olyan módszertani kiadványok, segédletek, mint az Érdekvédelmi Kézikönyv, Végtisztesség vagy a Kegyeleti CD. A nyugállományú katonák és ellátásra jogosult hozzátartozóik tájékoztatására készült az Obsitos nevû kiadvány, mely igyekezett orvosolni azt a problémát, hogy az igényjogosultak ismeretek hiányában ne veszítsék el járandóságaikat. Az alapvetõ cél mellett azonban ez a kis füzet hasznos segítséget nyújt a katonai szervezeteknél és a hadkiegészítõ parancsokságokon ilyen irányú munkát végzõ kollégáknak is.
A hadkiegészítõ parancsnokságok kedvezõ fogadtatásra találó kezdeményezése volt az elmúlt idõszakban a helyszíni ügyfélfogadás. Az irodák elõre közzétett, meghirdetett idõpontban kitelepültek egy-egy helyõrségbe, ahol nagy érdeklõdésre számot tartó tájékoztatókat tartottak a nyugállományú katonákat érintõ kérdésekrõl. Egyebek mellett lehetõséget biztosítottak a helyszíni ügyintézésre is, a katonai nyugdíjasigazolványok igénylésére, üdülési kérelmek, segélyezési adatlapok átvételére, adatok pontosítására. A hadkiegészítõ parancsnokságok munkatársai ezeken a találkozókon sok-sok ismerethez jutottak, olyan személyes sorsokról szereztek tudomást, melyek korábban nem jutottak el hozzájuk. Néhány helyen több tucatnyian, vagy százat is meghaladóan vettek részt ezeken a rendezvényeken. Azok is kapcsolatot találtak, akiknek már a megyeközpontba való bejutás is nehézséget okoz.
A nyugállományú katonákról történõ gondoskodásban fontos feladatot látnak el a volt katonai szervezetek is. Mivel azonban azok közül sokat felszámoltak vagy a jogutód más helyõrségbe települt, egyre kevésbé képesek ennek a kötelességnek eleget tenni. Ezt a szerepet (például nyugdíjas-találkozók megszervezése, elismerései javaslatok, kerek évfordulós köszöntések stb.) a jogutód nélkül megszûnt katonai szervezetek nyugállományú katonáinak vonatkozásában a területileg illetékes hadkiegészítõ parancsnokságok (központok, irodák) látják el.


TÁRSADALMI SZERVEZETEK

A nyugállományú katonák önszervezõdései az érintettek összefogásának, közösségi kapcsolataik ápolásának, a testületi szellem megõrzésének céljából jöttek létre és az egyesülési törvény alapján, többnyire nyugállományúak klubja formájában mû- ködnek. Jelenleg három országos szervezet, a Bajtársi Egyesületek Országos Szövetsége (BEOSZ), a Honvédségi Nyugdíjas Klubok Országos Szövetsége (HOKOSZ) és a Honvédszakszervezet (HOSZ) Nyugdíjas Tagozata fogja össze tevékenységüket.
Az egyesületek, klubok nagy átfedéssel (egy-egy személy esetenként 2-3 szervezetnek is tagja) a nyugállományú katonák alig több mint 1/3-át fogják össze. A fiatalabb korosztály, a közelmúltban nyugállományba helyezettek nem keresik rögtön a kapcsolatot a nyugállományú közösségekkel. Ez a magatartás összefügg a honvédségbõl történõ kiválás okozta sértõdöttséggel, azzal, hogy még fiatalnak érzik magukat a klubokban folyó munkaformákhoz, vagy a család életszínvonalának megõrzéséért kénytelenek munkát vállalni.
A fiatalabb korosztály megnyerésére néhány helyen (például Tata) biztató kísérletek indultak el, ahol a klubon belül külön csapatba fogják össze a 45 év alattiakat és érdeklõdésüknek megfelelõ programokat (internetfelhasználás, számítógépes ismeretek, nyelvtanulás stb.) ajánlanak az érintetteknek és családtagjaiknak. A tapasztalatok azt is bizonyítják, hogy a klubok részérõl sokan személyes megszólításra, hívó szóra várnak. Segíthet a probléma megoldásában az is, ha a vezetõ testületekben a fiatalabb korosztály is szerepet kap.
A személyügyi vezetõ szerv és a nyugállományú közösségek között a 2002-ben született megállapodások segítették a nyugállományú katonák szélesebb köréhez történõ személyes eljutást. A szervezetek kinyilvánították, hogy szervezeti hovatartozástól függetlenül erkölcsi felelõsséget éreznek a teljes nyugállományú közösségért és részt vesznek a kedvezõtlen helyzetben lévõ támogatásra szoruló pályatársak feltérképezésében.
A megállapodás azért bírt nagy jelentõséggel, mert megfelelõ koordinálással kiszélesítette a hadkiegészítõ parancsnokságok lehetõségeit. Ezáltal pontosabb, megbízhatóbb ismereteket lehet szerezni a nyugállományú katonákról, el lehet jutni azokhoz is, akikrõl személyi, tárgyi feltételek hiányában hosszabb ideje semmilyen ismeret nem volt. Jobban a figyelem középpontjába kerültek azok az igazán segítségre szorulók, akik a katonát jellemzõ tartásból, szerénységbõl vagy valamilyen szégyenérzet miatt inkább nélkülöztek, minthogy segítséget kérjenek.
A tárca szándéka ellenére napjainkig nem sikerült tisztább helyzetet teremteni a nyugállományú szervezetek támogatásában. A támogatás továbbra is szolgáltatások biztosítása révén, szolgáltató szervezetek (közhasznú szervezetek) útján jut el az érintettekhez, amely csak közvetve és részben szolgálja a szervezetek célkitûzéseinek megvalósítását. Tisztább helyzetet teremthetne a támogatás valós mértékének megismerésében, felhasználásában a szervezetek által kezdeményezett normatív támogatás bevezetése.
Az elmúlt idõszakban fenyegetõ veszélyként jelentkezett, hogy a megszûnt helyõrségekben a határozott ígéretektõl eltérõen úgy adják el vagy át az önkormányzatoknak a honvédségi mûvelõdési intézményeket, hogy nem teremtik meg a nyugállományú klubok mûködési feltételeit. Többszöri figyelemfelhívás, beavatkozás ellenére ma sem lehet teljes biztonsággal kijelenteni, hogy ilyen a nyugállományú közösségek munkáját ellehetetlenítõ megoldásra most már sehol sem fog sor kerülni.


A GONDOSKODÁS FEJLESZTÉSÉNEK LEHETÕSÉGEI, FELADATAI

A gondoskodás legfontosabb kérdése a katonanemzedékek közötti szolidaritás erõsítése. Ez alapozhatja meg annak elfogadottságát, hogy a nyugállományú olyan megváltozott státuszú katona, aki ma is kötõdik a honvédséghez, aki hisz a sikerekben. A nyugállományúak olyan tényleges állományban érdekeltek, amely megbecsültségével elégedett. Természetesen számítanak azonban a maguk szerepének megfelelõ támogatásra is a tárca pénzügyi forrásaiból a honvédelem szélesebb körû felfogásának megfelelõen. A nyugállományú katonák tehát nem az aktívak rovására akarnak elõnyöket elérni. Másik oldalról viszont a nyugállományú katonák összefogása, közösségeik mûködési feltételeinek biztosítása, a legrászorultabbak támogatása egybeesik az aktívak érdekeivel is, mert ezen keresztül érzékelik, hogy milyen jövõ, megbecsülés vár rájuk.
A tárca szándékaival összhangban jobban szolgálhatná a nyugállományú szervezetek mûködését egy átláthatóbb, követhetõbb normatív alapú támogatás kidolgozása, ahol nem a szolgáltató szervezeteken (közhasznú társaságok) keresztül, közvetve a szolgáltatások formájában jutnak az erre a célra szánt forrásokhoz. Szükséges lenne a nyugdíjasotthon ügyét áttekinteni és döntést hozni azokról a vállalkozásalapú ajánlatokról, amelyek a cél megvalósítását segítenék anélkül, hogy ez a tárcától újabb forrásokat igényelne. Biztosítékot kellene teremteni arra, hogy a honvédségi mûvelõdési otthonokat egyik helyõrségben se adják úgy át, hogy a tulajdont átvevõ szerzõdésben ne garantálnák a nyugállományú klub mûködési feltételeit. A tárcának át kell tekintetnie a honvédségi egészségi szolgáltatások igénybevételének lehetõségeit, hogy a nyugállományú katona – anélkül, hogy a háziorvosi jogosítványok sérülnének – nagyobb nehézségek nélkül jusson el abba a kórházba, ahhoz az orvoshoz, amely vagy aki évtizedekig élvezte a bizalmát. Ebben a körben célszerû vizsgálni azt is, hogy a rászorultak miként kaphatnak támogatást egészségük megõrzéséhez szükséges gyógyszerek megvásárlásához.
Elõbb-utóbb vizsgálni kell azt a kérdést is, mit tehet a tárca azokkal az azonos beosztásban, egyforma rendfokozattal nyugállományba helyezettekkel, akik nyugdíja az elmúlt években a honvédségbõl jelenleg kiválók nyugdíjának felére, harmadára csökkent. A társadalomban ilyen mértékû leszakadás nem következett be, ezért ezzel a problémával a honvédelmi tárcának kell szembenéznie, illetve valamit kezdenie.
A fejlesztési irányok kijelölését úgy célszerû megoldani, hogy az figyelemmel legyen a hazai történelmi hagyományokra, a szociális ellátórendszer változásaira és a NATO-tagságunkból következõ elvárásokra. A fent vázolt kérdések megoldása – a nyugdíj-felzárkóztatást kivéve – valószínûsíthetõen nem igényel pótlólagos forrásokat, hanem a rendelkezésre álló keretek jobb felhasználását, a rászorultabbakhoz történõ koncentráltabb eljuttatását igényli.

GALLÓ ISTVÁN–PINTÉR FERENC

* 2000-ben a népesség 31%-a részesült nyugdíjban vagy nyugdíjszerû ellátásban.