Negyven esztendeje annak, hogy a Honvédelmi Minisztérium a Magyar Írószövetséggel közösen évente irodalmi pályázatot hirdet a honvédelem témaköre iránt elkötelezett alkotók részére. A díjazott alkotásokat a Zrínyi Kiadó több kötetben is közreadta. A legutóbbi négy év pályázati anyagaiból készült válogatás, Hazatérés címmel, 2007 januárjában, a magyar kultúra napjára idõzítve jelent meg a Zrínyi Kiadó gondozásában. Alább az irodalmi antológia címadó írásából, Majoros Sándor azonos címû elbeszélésébõl közlünk részleteket. A szerzõ drámai erejû munkájában, a részt vevõ katona elbeszélésében, naplószerûen láttatja az olvasóval a délszláv háború mindennapjait.

…A fekete ruhás ekkor azt mondta, a magyarok lépjenek elõre egy lépést. Kis Jóska rögtön elõrelépett. Kicsit tétovázva, de mi is követtük. Kiderült, hogy a csapatban topolyai és bajai magyarok is vannak. Tóth Lacival, Szabó Lajkóval, Juhász Janóval, Török Pistával, Kis Jóskával és velem éppen tucatnyian voltunk. A tiszt elkérte a katonakönyvünket, és mindenkinek fölolvasta a nevét. Magyarul jelentkeztünk. Továbbra is úgy nézett ránk, mint a gyilkosokra, de aztán visszaadta a dokumentumokat, és a kukoricás felé mutatott. Arra van Magyarország, mondta, vagy vissza a falhoz. Nekivágtunk a kukoricásnak. Ilyenkor, szeptember derekán már zörgõsre szárad a szár, de a termést még zöld csuhé borítja. Százas szegbõl készített fosztóval lehet csak kibontani, ám azzal is keservesen. Apám ilyenkor már nem járogat ki a határba, nem nézi meg, miként fejlõdnek a csövek, mert fontosabb dolga akad: meg kell reparálni a górét, a villanymotorral mûködtetett elevátort, s ami még ennél is lényegesebb, idõpontot kell egyeztetni a rokonsággal. Be kell írni a kalendáriumba, mikor segítünk Bálint bátyáméknak, mikor Liduska nénéméknek, s ennek függvényében közölni velük a nekünk legjobban megfelelõ idõpontokat. Nagyon, de nagyon rá kell készülõdnünk a törésre. Apám egyedül is elkapálgat, de a törés az egészen más. Ekkor már nem lehet olyasféle eszmecseréket folytatni, amilyeneket Szilveszter barátommal vittünk végbe, miközben módszeresen irtottuk magunk körül a tarackot, a mácsonyát, a vadcirkot s a többi ismeretlen nevû gyomnövényt. Két kapavágás között a vajdasági irodalomról beszélgettünk, éspedig úgy, hogy hozzáálmodtuk saját nem létezõ köteteinket. A közép-bácskai ég alatt semmi sem látszott lehetetlennek. Éppen csak lábszárunkig ért a kukorica, s mégis: a belõle sugárzó, irodalomteremtõ misztikum az egész határt körbelengte. Néha megálltunk, rátámaszkodtunk a kapanyélre, s elnéztünk a távolban kéklõ konzervgyár felé, vagy ittunk pár kortyot a magunkkal hozott artézi vízbõl. Mennyivel másabb, mennyivel idegenebb volt ez a baranyai kukorica- föld! Pedig még nem is sejtettük, milyen meglepetéseket tartogat. Bebújtunk a szárak közé, s amilyen gyorsan csak tudtunk, elindultunk a fekete ruhás által megjelölt irányba, de úgy fél óra múlva elfogyott belõlünk a szusz. Lerogytunk a földre, és kupaktanácsot tartottunk. Török Pityu azt ajánlotta, váljunk széjjel, mert így, falkában maradva akkora zajt csapunk, mint egy kombájn. Az is kiderült, hogy egyikõnknek sincs kedve Magyarországra menni, kiváltképpen katonaruhában, de a kukoricában kóvályogni még ennél is veszélyesebbnek látszott. Végül az egyik bajsai azt mondta, õ bizony megpróbálja a határátlépést, mert ezek után már semmi szín alatt nem mehetünk haza. Katonaszökevények lettünk, érvelt, s azt is hozzátette, hogy ha a szerbek valamiképpen megússzák a birtokon történteket, akkor tanúskodni fognak ellenünk. Alaposan benne voltunk a lében. Már teljesen besötétedett, amikor két csoportra osztódtunk: Tóth Laci, Szabó Lajkó, Juhász Janó meg a bajsaiak elindultak a Sarkcsillag, vagyis Magyarország felé, mi többiek – Kis Jóska, Török Pityu, a topolyaiak meg én – pedig kelet felé kanyarodtunk...
…A katonák a JNA-ban rendszeresített elemlámpájukkal ránk világítottak és megparancsolták, hogy feküdjünk hasra. Nem láttam semmit, de éreztem, hogy a puskájuk csöve egyre közelebb kerül a tarkómhoz. Arcunkat a porba fúrva, széttárt karral feküdtünk, ugyanúgy, mint gyerekkorunkban, amikor a derékig érõ hóba vetõdve próbáltunk Jézus-lenyomatokat csinálni. Régi telek, nagy havazások surrantak elõ abból a puskacsõbõl, az ereszrõl fátyolként lekúszó porhó, a kocsiúton kerék- és szánkónyomoktól hasított vágatok. Az artézi kút vize sosem fagyott be, mert akkor még bõséggel ömlöttek elõ a földek vizei, és ezek kristályosan tiszta vizek voltak, meg persze zamatosak is, nem csoda, hogy az egész falu ezt fogyasztotta. Hol a húgom, hol én látogattam el a kúthoz egy kannányi ivóvízért, s ha én voltam a soros, mindig kitaláltam valami unalomûzõ elfoglaltságot. Legemlékezetesebb „kalandom” egy jégdarabbal esett: a kapunktól egészen a kútig hajszoltam, onnét meg vissza, s közben azt képzeltem, tankot terelgetek, amelyrõl állandóan hullnak, foszladoznak az alkatrészek. A fél vekni nagyságú jégdarabból alig diónyi ért célhoz, de ez csöppet sem csorbította a feladatteljesítés miatt érzett örömömet. Lesepert flaszteren, buckás kocsiúton, porcukorszerû hósivatagon, kóródzsungelen, lejtõn és emelkedõn meg még ki tudja mi mindenen nem kergettem át csúszás-elven mûködõ jármûvemet, ám ha akkor valaki megvillantja elõttem a jövõt, s bebizonyítja, hogy ez a kancsónyi fagyott vízbõl képezett harci jármû idõvel az égig fog magasodni, olyan gyorsan futok el tõle, amilyen gyorsan csak lehetséges. Az amfíbios jármû mintha ebbõl a rég elhagyott télbõl kacsázott volna elõ; büszkén, de mozdulatlanul uralkodott a robbanásoktól és kutyaugatástól hangos baranyai éjszakában. És mintha jeges „korszakából” is megõrzött volna valamit: olyan mohón szívta magába a fûszálak tövénél rekedt melegséget, hogy nem maradt utána más, csak zúzmara. Ezekbõl a puskákból nem lõhettek, jutott eszembe hirtelen, mert emlékeztem a travniki céllövészetekre, ahol a kemény, boszniai télben a fegyverek csövénél melegedtünk. Elszedték tõlünk a katonakönyveinket – nagy jóságot cselekedett velünk az a fekete ruhás, amikor visszaadta – és a JNAban rendszeresített batris-lámpák fényénél mindegyiket megvizsgálták. „Elkaptak bennünket az usztasák, de sikerült kibasznunk velük...”, hadarta Kiss Jóska még mindig arccal a porban, ám ehhez képest kifogástalan szerbséggel. Nem gyõztem csodálni. Ekkora vakmerõséget, ennyi bátorságot még nem pipáltam. Már a birtokon is koc- kázatos volt megszólalnia, itt meg, ebben a halálfutással súlyosbított éjszakában maga volt az õrültség. „Kibasztatok ám a jó édes anyátokkal!”, mondta egy rekedtes hang, de a cimborám nem hagyta magát. „Bevittek bennünket egy birtokra, és bezártak a marhaistállóba. Amikor ránk csapták az ajtót, leszedtük a cserepeket (honnét tudhatta, hogy a cserepet szerbül crepnek nevezik?), aztán kiugráltunk és berohantunk a kukoricába. Lõttek utánunk, mint a háborodottak.” Ezt már talpon állva mondta, sõt cigarettát is kért az egyik katonától. Régi igazság, hogy az ember a háborúban mutatja meg az igazi arcát. A csöndes, magának való Kiss Jóskáról álmomban sem tételeztem volna föl ekkora merészséget. Megmentette az életünket. Neki köszönhetjük, hogy hõsöknek kijáró tisztelettel fuvaroztak bennünket vissza a batinai bázisra, s hogy az ezredparancsnok elõterjesztésére a C-listáról mindannyiunkat átminõsítettek az Alistára, vagyis a sima tartalékosokból frontharcosokká avanzsáltunk. Három nap múlva már a Vukovár környéki erdõben tanyáztunk...
...A sárga város elõtt letáboroztunk, és vártuk, hogy a halál elénk lovagoljon. Napközben nehéztüzérséggel gyapáltuk a láthatatlan ellenséget, este meg a közeli csárdában söröztünk. Senki sem kérte rajtunk számon a pacuha öltözködést, meg a hatnapos borostát. Banda voltunk, a tisztek meg idegbolond, félig vagy teljesen alkoholista bandavezérek. Egy kamionnyi lõszer volt a napi norma, ennyit kellett az ütegnek kilõnie, hogy megszolgálja az ennivalót Kis Jóska meg én cibáltuk ki a ládákból a lövedékeket, és gyûjtöttük össze a még füstölgõ, csípõs szagú hülzniket. A csapatnak tíz perc alatt kellett élesítenie, betöltenie és tüzelnie. Senki sem kérdezte, milyen célt támadunk, s hogy támadunk-e egyáltalán. Sztepánovics százados volt a parancsnokunk, neki kellett volna beállítania a célkoordinátákat, de nem emlékszem, hogy valaha is bajlódott volna ilyesmivel. Üvegbõl itta a brandyt, s ha úgy jött ki a lépés, minden különösebb lelkifurdalás nélkül beleokádott az útjába kerülõ lõszeresládába. Az erdõszéli település kutyái bezzeg nem okádhattak. Gazdáikat már hetekkel korábban evakuálták, õk meg ott maradtak a bezárt nagykapuk mögött. Lehet, hogy egyikért- másikért késõbb vissza is jött valaki, de a többség pár napi ágyúzás után a szó igaz értelmében megháborodott. Csorgó nyállal kaparták a kapudeszkákat, s ha sikerült rést szakítaniuk, véres nyomokat hagyva iszkoltak be a fák közé, ahol újabban nem farkasokkal, hanem a horvát szttajperekkel kellett szembenézniük. De kit érdekelt a gazdátlan ebek lelkivilága! Tömtük az ágyút, akár a morzsológépet, amikor meg beesteledett, vedeltünk a sört nyakló nélkül. Beszélgetéssel egyikünk sem próbálkozott, inkább ablaküvegekben, tükrökben raktározott arcokra, pillantásokra emlékeztünk, s közben eszünkbe sem jutott, hogy a fegyvereink ugyanilyen módon rögzült arcokat és pillantásokat törhetnek széjjel. Ám éjjel fölröppentünk és elvitorláztunk megnézni a várost. Láttuk a tereit, a macskakõvel borított utcáit, a sarkokon fénylõ tûzrakásokat. Hanyatt fekvõ nõ volt ez a város, enyhén szétvetett, félig fölhúzott combja között bársony drapériák, följebb meg zöld tetõmoha, és ameddig a szem ellát, kupolára emlékeztetõ domborulatok. Jó lett volna ráhasalni erre a fej nélküli városra, vagy ha nem, hát utasként dülleszkedni valamelyik pályaudvarán. Vukovár, Dublin, Budapest; három város, három álmodás, és ez a hármas kapcsolódás, mint a vasmacska ágai támogatta meg képzelgésünket. Nem is tudtunk máshová, csak az ostromszagú ébredésbe leszédülni...

MAJOROS SÁNDOR