Dr. Haszan Haszanov, az Azerbajdzsáni Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Grúziában született azerbajdzsán családban. Három évvel Sztálin halála után, 15 és fél éves fejjel élte át az alább leírt feledhetetlen eseményeket, melyek kitörölhetetlenül beleivódtak emlékezetébe és életére jelentős hatást gyakoroltak. Az alábbi részletek a Tbilisziben 1956 márciusában lezajlott eseményeket elevenítik fel.

Úgy tűnt, a mi iskolánkból mindenki az utcára ment, hamarosan láthattuk azon ban, hogy nem a mi iskolánk volt az egyetlen, hanem minden iskolából és felsőoktatási intézményből az utcára vonultak a diákok. A teret körülvevő összes utcát elözönlötte a fiatalság és mindenkit felszólítottak, hogy vegyen részt a tüntetésen. Megállt a városi forgalom. A trolibuszok és villamosok akadozva jártak, a fiatalok elfoglalták a buszokat és átvették az irányítást, a szokott útvonaltól eltérve mindenhonnan összegyűjtötték az embereket. Az örökösen zsúfolt Rusztaveli sugárút most kihalt, a járdák helyett az utakon tolongott a tömeg. Az épületekből kilépőket azonnal felszólították, hogy csatlakozzanak a tüntetőkhöz. Mintha hatalmi űr keletkezett volna a városban, mintha elrejtőzött volna a rendőrség. 15-16 éves fejjel megéreztem a rendkívüli helyzetet. Számunkra természetesen igen szokatlan volt mindez. 1956-ban egészen fiatalok voltunk, ahhoz a korosztályhoz tartoztunk, amely semmit sem tudott az 1937-es évről, nagyon ködös elképzeléseink voltak a háborúról, éppen csak beléptünk az életbe és úgy véltük, az élet mindig is olyan volt, amilyennek látjuk. Fogalmunk sem volt róla, voltak-e korábban tüntetések, vagy nem, az akkorit azonban egy szempillantás alatt felfogtuk és a legtermészetesebb módon átadtuk magunkat az események sodrának.
A tüntetésen az egyik felszólaló azt mondta, hogy a moszkvai kormány egy ezredet Azerbajdzsánból elindított és Tbiliszibe vezényelt azzal a céllal, hogy leverje a felkelést. Az ezred azonban Aksztafban megállt, mert a katonák megtagadták a továbbhaladást. Aksztafot ismertem, jártam is ott a nagybácsimnál, Amdamnál, aki ott dolgozott. A város nem messze fekszik határától. Az „Azerbajdzsán” szó akkor különös melegséggel töltötte el a szívünket. Iskolatársaim félig viccesen, félig elismerően lökdösni kezdtek, mondván, Haszan, látod, milyen nagyszerű emberek az azerbajdzsánok. Erősködtek, hogy lépek fel a tribünre és szóljak az azerbajdzsán fiatalok nevében, erősítsem meg, hogy a hadsereg tényleg nem vonul be Tbiliszibe. Nekem persze fogalmam sem volt, miféle ezredet és honnan indítottak ellenünk és miért állt meg Aksztafban. Egészen a tribünhöz löktek, de addigra nem csak én „törtem át magam” a tömegen, hanem iskolánk összes diákja. Közülük az egyik odament a tüntetés szervezőjéhez és szólt neki, hogy azt mondják, az Azerbajdzsánból indított ezred megtagadta a parancsot és nem vonul be Tbiliszibe, itt van egy azerbajdzsán fiú, aki az azerbajdzsán fiatalok nevében kíván szólni. Engem persze nem hatalmaztak fel, hogy a fiatalok nevében beszéljek, azerbajdzsán fiatalokat is csak a közvetlen környezetemből ismertem. Addigra azonban már annyian akartak szóhoz jutni és rontottak a tribünre, hogy a nálamnál idősebbek mellett már nem került rám sor. Őszintén szólva, nem is voltam felkészülve ilyesfajta fellépésre.
Engem, a kamaszt elöntött a büszkeség és meg voltam győződve az események reális voltáról. Amikor véget ért a tüntetés és szétszéledtünk, elmeséltem a bátyámnak, Akpernek, ő meg tovább adta a szomszédoknak. Fülébe jutott a szüleimnek is. Ők aztán érthetően pánikba estek, mivel jobban eligazodta a helyzetben és felfogták, milyen veszélyeket jelent ez számukra. Hisz 1956-ot írtunk, csak három év telt el Sztálin halála óta. Ők jól emlékeztek 1927-re, a háborúra és frissek voltak az emlékeik a rettegett 1950-es évről, amikor a nénikémet száműzték. Ezért azonnal tiltott témának nyilvánították a történteket, nehogy elfecsegjek valamit. Fűnek-fának azt hajtogatták, hogy Haszan csak tréfált, mit keresett volna a tribünnél, nemhogy még beszélt is volna… Az udvaron a legkülönbözőbb életkorúak jöttek össze, leültek az udvaron, az utcán, késő éjszakáig beszélgettek a grúziai és az országos helyzetről…
Több napon át tartott ez a feszült helyzet. Március 7-én Jerevánból Tbiliszibe érkezett a Kínai Népköztársaság elnökhelyettese, Csu De marsall és ezen a napon a Z. Paliasvili Opera és Balett Színházban koncertet adtak tiszteletére. A felkelők a kínai vendég fogadására próbáltak bejutni azzal a motivációval, hogy Sztálin és Mao Ce-tung barátok voltak. Arra számítottak, hogy Kína és részben Mao Ce-tung fellépése meg fogja állítani a szovjet vezetés Sztálin-ellenes politikáját. De találkozni nem tudtak vele. Március 8-án Csu De elutazott Tbilisziből. A mozgalom, ami kezdetben Sztálin védelmére szerveződött, nemzeti-felszabadító mozgalommá fejlődött és immár Grúziának a Szovjetunióból való kilépését hirdette meg. A felkelők megkísérelték elfoglalni a Távközlési Központot a Rusztaveli sugárúton, onnan szándékozták tudatni rádión keresztül a világ valamennyi országával, népével, hogy kilép a Szovjetunióból és ott akarták kihirdetni Grúzia függetlenségét.
A tüntetés kegyetlen harcba ment át. Késő éjjel családunk idősebb tagjai, szüleim és unokatestvéreim azzal a hírrel jöttek haza, hogy megtámadták a Távközlési Központot és a Rusztaveli sugárúton tömegesen lelövik a fiatalokat. A házunk karnyújtásnyira volt a Rusztaveli sugárúttól és a központi tértől. Ezért is jól emlékszem, hogy azon az éjszakán egy szikrát sem aludtunk, percenként kiszaladtunk az utcára és megkérdeztük az onnan jövőket, mik az újabb hírek a Rusztavelin, mi a helyzet. Az egész éjszaka rettegéssel telt el, egyre azon járt az eszünk, hogy az emberek, köztünk a fiatalok ott halnak meg és a mi családunkat is eléri a megtorlás. A hadsereg gépfegyvereket, tankokat vetett be, a felkelők igen nagy számban haltak meg az utcán, sok elfogott személyt a városon kívül szállítottak, a holttesteket eltüntették. Azt beszélték, hogy a holttesteket azon az éjszakán átadták a hozzátartozóknak, azzal a feltétellel, hogy észrevétlenül, titokban kell őket eltemetni. Még az éjjel elkezdték feltakarítani az utcákat, mosták az emberi vértől vöröslő aszfaltot, hogy reggelre ne maradjanak nyomok. A tbiliszi felkelők nem tudták elfoglalni a Távközlési Központot és nem tudták felolvasni a nemzethez intézett felhívásukat…
Reggelre zavaros helyzet uralkodott. Mindenkiben ott kavargott az elesettek miatt érzett fájdalom, a több száz fiatal letartóztatott sorsa iránti aggodalom, a rettegés. Rettegés a történtek és a még ismeretlen, meg nem történt események miatt. Sokan emlegették, hogy ez kihatással lesz az események résztvevőinek sorsára, sőt egész Grúzia sorsára…
Mi bizonyos mértékben e mozgalom részeseinek tekintettük magunkat, igaz, beszélgetéseink iskolatársaimmal egymás között zajlottak, nyilvánosság előtt nem mindenki szerepelt. Mégis az az érzés töltött el minket, hogy valamit „véghezvittünk”. Korunknál fogva nem is fogtuk fel mindannyian, mivel fenyeget ez minket. Tudtuk, hogy vér folyt és mi láttuk ezt a vérfürdőt, ez már éppen elég komoly dolog. Folyton arra gondoltuk, közülünk több diákot megbüntetnek…
… A tények tények, a magam 15 és fél évével, iskolatársaimmal együtt három napon át részt vettem a tüntetéseken, láttam és hallottam mindent, szivacsként szívtam magamba az elemi erővel feltörő és kibontakozó felkelést. Bizonyára akkor plántálódott belém a népi, nemzet-felszabadító mozgalom szelleme és az a törekvés, hogy a nép javára, a nemzeti érdekek védelmében cselekedni kell.
Emlékezetemben úgy maradt meg ez a nap, hogy pontosan ilyen formában kell végbemenjen a szövetségi köztársaság Szovjetunióból való kiválása. Az elszakadás folyamatában számomra a tüntetés volt az első mozzanat, aminek fegyveres harcba kell átmennie…
Hogy is van ez. Hogy lehet az, hogy én, aki azerbajdzsánnak születtem, aki családunkban megtapasztaltam a sztálini represszió következményeit, Sztálin védelmére szintén az utcára mentem. Sok örmény azonban, Mikojan iránti motivációi miatt, nem vett részt a felkelésben. Úgy gondolom, hogy nemcsak nekem, hanem sok grúz honfitársamnak első elemi reakciója a „Sztálinnal való nemzeti szolidaritás” lett, majd a valódi helyzet felismerésekor már mindannyian a Sztálin halála után is folytatódó „kommunista tiltások és nemzeti korlátozások” ellen léptünk fel. Meg vagyok győződve afelől, hogy Sztálin csupán ürügyet jelentett a tüntetésre, a manifesztumra, a mártírrá vált ifjak felkelésének és önfeláldozásának valódi oka valójában a grúz nép és a vele szolidaritást vállaló más népek szabadság és függetlenség iránti törekvése volt. Hruscsov, miután a Szovjetunió vezetője lett, leleplezte a Sztálinhoz fűződő titkokat, bűntetteket, az általa véghezvitt repressziót. De ugyanilyen buzgalommal titkolta el a saját maga által véghezvitt repressziót, saját véres akcióit. Köztük az általam leírt 1956. márciusi tbiliszi felkelés eseményeit.
1956-tól a peresztrojkáig ezeket a tényeket elhallgatták…
Az 1956-os tbiliszi eseményekről hivatalosan először az 1989. április 9-ei tbiliszi események után beszéltek, amikor a békés tömegdemonstrációban 16 embert gyilkoltak meg. Ezután a Szovjetunió más népei is felkeltek és ennek következtében széthullott a Szovjetunió. Az 1956-os év volt életem tbiliszi periódusának legemlékezetesebb, politikai eseményekben legmozgalmasabb éve.
Akkor az egész világ forrongott, szovjetellenes és kommunistaellenes tüntetések, sztrájkok, utcai megmozdulások indultak Lengyelországban, Magyarországon a magyar nép fegyveres nemzeti felkelését a szovjet hadsereg kegyetlenül vérbe fojtotta.

Fordította: dr. Babirák Hajnalka