Ez a fontos és szép könyv a Magyar Tudománytörténeti Intézet kiadásában jelent meg (Piliscsaba, 2005).

A könyvet olvasva jó elidőzni a hadikultúra kérdéseinél. A könyv jelentős eredményeire szeretném ráirányítani az olvasók figyelmét, továbbgondolva a jelenkorban is érvényes vonatkozásait. A szerző a kultúrafogalom sokrétű és mély elemzésével kezdi a tárgy bemutatását. A kultúrának több száz fogalma van, de a kultúrát minden fogalma leszűkíti, fogalmilag nehezen ragadható meg, csupán a kutatások és az oktatás számára lehet bizonyos meghatározásokat bemutatni. A kultúra esetében minden fogalom leegyszerűsítés. A szerző ugyan nem veti fel, hogyan fejlődik a kultúra, de kitűnő fejezetekben mutatja be annak folyamatait: A Magyar Tudományos Akadémia és a hadtudomány; Katonaelméleti és hadtudományi irányzatok; Magyar tudósok, technikusok és a hadiröppentyű; A magyar hadügyi rendszer fejlődése.
A hadikultúra és a háború összefüggése azonban nem olyan közvetlen, amilyennek Applegate, R. A. D. és Moore, J. R. feltételezi a hivatkozott munkájukban.1 Sokkal inkább helytálló feltételezés, hogy mindenki úgy harcol, ahogyan tud, mert a harc változó dinamikája, hevülete által előidézett frusztrációk és szükségletek megsemmisítik a kulturális diszpozíciókat a parancsnokokban és a katonákban egyaránt. Ilyen jelenségeket láthatunk napjaink helyi háborúiban is. Ez azt jelenti, hogyha a kultúrát egymással kapcsolatban és összefüggésben lévő viselkedési készletek vagy válaszok rendszereként fogjuk fel – Willey, M. M. nyomán –, akkor azt tapasztaljuk, hogy más faktorok vezérlik a viselkedést, a konkrét szituációban való cselekvést, mint a gondolkodást. Különösen harchelyzetben, még az egyik legerősebb ösztönünk, az életösztön sem determinálja végső soron a cselekvést, az önfeláldozás gyakori választása bizonyítja e tényt, vagy az ellenkezőjét, mivel a harcban számtalan olyan szituáció keletkezik, amelyekben az ösztön átszakítja az intellektuális kontroll minimumának határát is és szélsőséges viselkedést eredményez (fegyvertelenek, sebesültek, gyerekek lemészárlása). A hadtörténelemben azt látjuk, hogy soha nem volt valódi korlát a küzdők számára, amely a harcot végső fázisában is szabályozta volna. Ezért a harcolók részéről a saját nép felé féktelen altruizmus, az ellenség felé pedig féktelen destruktivitás nyilvánul meg. Mindebből arra következtethetünk, hogy szélsőséges helyzetekben a magatartás nem a kultúra által kondicionált koherens rendszer. A vizsgált korban azonban a kulturális hatások a harcoló egyén ösztöntörekvéseit már nagyobb sikerrel fékezték, ezzel megnyitottak egy etikai rést, amelyben bizonyos viselkedések mérlegelés tárgyát képezhették, különösen a háború kezdeti időszakában.

Visszautalva az önfeláldozásra való készenlétre – amennyiben a készenlétet mint olyant feltételezhetjük –, ez az a mező, amelyből a nemzetek történetében az értékek keletkeztek. Valószínű, hogy a történelemben ez az erőszakos halállal terhelt szenvedésalapú kultúra keletkezett először. A halállal szembeszálló küzdelmi értékek jelenléte az értékhierarchiákban előkelő helyet foglal el. Az elszenvedett vagy az előidézett fájdalom, valamint a fájdalom látványának elviselése férfias értékek. A fájdalom elviselésének ismert heroikus formája jelenik meg Mucius Scaevola (i. e. 133) esetében, amikor Porsena etruszk király Rómát ostromolta, hazájának megmentése végett az ellenség táborába ment, és a király helyett tévedésből annak írnokát ölte meg. Porsena fenyegetésére a karját a tűzbe tartotta és arcrándulás nélkül süttette.2 A király megdöbbent a fájdalom eltűrésének, a lelki összeszedettségnek ilyen fokán, és rettenthetetlen bátorságáért szabadon engedte a merénylőt.
A szerző által vizsgált korban, a Monarchiában a magatartást vezérlő előkelőbb értékek is voltak, amelyek mind az osztrák, mind a magyar főtisztikart jellemezték, így például a méltóság, a fenségesség, a lovagiasság, a műveltség, a személyi szuverenitás, az uralkodó iránti feltétlen lojalitás, a haza iránti hűség, és az érte való küzdelmi készenlét. A Monarchiában, ha tipologizálni kellene, azt mondhatnánk, hogy karakteres udvari (curialis), hivatalos kultúra is létezett.
A hadsereg és a polgári értékek kapcsolata már a reformkor kezdetén felvetődik, e tekintetben kevésbé ismert Wesselényi Miklós megfigyelése, amit angliai körutazása során (1821) jegyzett le: „Angliában a katona az, aminek igazán lennie kell. Nem az ellenséges érzelmű heterogén elem és külön állam az államban, nem a vak eszköz, s a rettegett büntetés és kényszer az egyes kezében, mely által az önkény törvénnyé s a törvény játékszerré válik. Nem az emberiséget meggyalázó garantia, melynek félelemgerjesztő ereje által a nép tehetetlenségét a hűség nevetséges címével s minden valamely jobb után törekvő erőt a revolutio nevével bélyegzenek. Itt igazi szolgái nemcsak az államnak, de az egyes polgárnak is… Igaz, hogy a polgár nem remeg a katona előtt s a szabad ember önérzetesen néz le a zsoldosra, de az igazi becsület sehol sincs anynyira a renddel összekötve, mint itt, és egy katonának sem virulnak méltóbb kitüntetések és az érdemnek nemesebb jutalmai.”3

A szerző által vizsgált szempontból a reformkor lényegét a birodalmi és a nemzeti közötti feszültség adta. Ez a feszültség mobilizálta az érzelmi, a szellemi és a gyakorlati viselkedéseket egyaránt. Idézzünk egy részt a könyvből, ahol a szerző Raksányi Imre 1847-ben keletkezett egyik vallomásszerű gondolatát közli: „Az az elnyomottságnak leglázítóbb oldala, hogy képmutatókká teszi, s mintegy kiforgatja formájából az embereket. A benyújtott programban saskörmökkel fojtám meg keblemben minden moccanását a hazaszeretet gerjedelmének, és én is tisztán birodalmi érdekeknek ajánlám szolgálataimat. S e szörnyű önmegtagadásnak mi lett a sikere? Az, hogy mint valami pártütőket utasítottak el bennünket, mivel magyar hadirodalmat rebesgetni merészkedénk.”4 Az idézetben szeplő „benyújtott program” kifejezés egy, a magyar kormány részéről támogatott hadtudományi lap megindításának kérelmére vonatkozik, amelyet a bécsi hivatalhoz nyújtottak be megerősítés végett. A szerző egyik következtetése is az alapkonfliktus okaként jelöli meg, hogy: „A centralizált birodalmi hadügy és a történelmileg, jogilag önálló magyar hadügy közötti nézetösszeütközések oka, hogy az uralkodó, mint magyar király, figyelmen kívül hagyva a magyar érdekeket – és az országgyűlések határozatai sérelmére – rendszeresen a hadügyet és az állandó hadsereget kizárólag a birodalmi érdekeknek rendelte alá.”5
A reformok tekintetében a könyvben is több, megalapozott utalás vonatkozik arra, hogy a hadügy nemzeti fejlesztésében nem hagyhatók figyelmen kívül a francia forradalom és a napóleoni háborúk tapasztalatai. (Markó Árpád is foglalkozott e kérdéssel.) A minőségi színvonal szempontjából elég egy pillantást vetnünk a Különleges Császári Katonai Iskola (Ecole Imperiale Spéciale Militaire) felvételi tárgyainak összetételére a vizsgaszabályzat alapján 1869-ben. Írásbeli vizsgák: 1. Francia esszé (3 óra), 2. Latin fordítás (2 óra), 3. Matematika dolgozat (4 óra), 4. Leíró geometriai vetületi rajz számadatok alapján (3 óra), 5. Egy élő nyelven történő szöveg fordítása (2,5 óra), 6. Egy modelltárgyról készítendő imitációs rajz az eredeti méret 5:6-os kicsinyítésében (3,5 óra). Csak az mehetett szóbelire, aki az írásbeli vizsgákat sikerrel vette. A súlyos helyesírási hibákat vétő vizsgázókat eltanácsolták. A szóbeli vizsgák után a fizikai állóképességet ellenőrizték, amely vívásból, lovaglásból és gimnasztikából állt. Meg kell jegyeznünk, hogy a Különleges Császári Katonai Iskolát a X. évi Floréal 11-i törvény (1802. május 1.) értelmében alapították meg.6 Gondoljuk meg, csak az írásbeli vizsgák összideje 19 óra és a tárgyak sokrétűsége, valamint minősége klasszikus. Ebben a korban Európában általában analóg felvételi követelmények voltak.
A hadseregekben a tisztikar fogékonyabb csoportjai – elsősorban taktikai és stratégiai megfontolásokból – megkülönböztetett figyelemmel fordul a haditechnikai újítások felé, amelyek a gondolkodását is mobilizálják. A szorosan vett katonai gondolkodásban, a fejlődésre való nyitottság egy területen a technikain érvényesült hatékonyan. Napjainkban is megfigyelhető, hogy egy új haditechnika megjelenése feszültséget indukál a törzskari gondolkodásban. A szerző Döbrentei Gábor éles vitát kiváltó mondatát is idézi, amely így szól: „Látjuk, mint fejlett ki először a testi erő a harcokban, későbben az ész egész mostanáig, midőn a Congrev rakéta viszi a főszerepet.”7 A napóleoni háborúkban a tüzérségi eszközök tömeges alkalmazásával kezdetét vette az ipari hadviselés korszaka. Nem véletlen, hogy a tűzerő és a pusztítóképesség növekedésében a rakéta megjelenése révén az egyedi katona képességnövekedését is felismerték. Az akadémikusok közötti viták azonban arra engednek következtetni, hogy ebben a korban kell keresni a technikához való ambivalens viszony keletkezését is a magyar honvédség esetében, amely összefüggésben volt a gazdasági, valamint az oktatási hiányosságokkal, valamint a tradicionális szemlélettel. A hiányosságokat a magyar katona leleményességével és saját erejének megfeszítésével pótolta. A magyar katona leleményességének ezernyi változata és kombinációja, valamint fizikai többletmunkájának elismerése (feldolgozása) a katonai irodalomban még várat magára.

Röviden szeretnék utalni Edward T. Hall amerikai kutató kultúra- felosztására,
amelyben fontos mozzanat, hogy a védelmet komplex formában fogja fel, három szektorra tagolva azt: a katonaira, az egészségügyire és a lelkire (ez utóbbinál a vallásokra, valamint a pszichológiára kell elsősorban gondolnunk).8 Napjaink eseményei indokolják, hogy a kulturális tanulmányok során a védelemre valóban ilyen komplex formában is gondoljunk. A szerzőnek a könyvet záró tanulmánya Petőfi Sándor közkatonáskodásáról szól. Miután levéltári kutatások alapján adatokat ismertet, megállapítja, hogy: „Íme ezek azok a nélkülözhetetlen hiteles és valódi katonai iratok, amelyek segítségével legendák és mítoszok nélkül rekonstruálható Petőfi Sándor közlegényi szolgálata és elbocsátása a cs. kir. hadseregből.”9 Érdemes elgondolkodnunk azonban Petőfi, a róla szóló adatok és a befogadó viszonyán, vagyis a jelek-jelentések változásáról. A mítosz az egyik terület, amellyel a történelem több mint tudomány. Baróti Lajos egyik munkájában a mitizálásnak ezt a folyamatát elemzi és azt írja: „Voltak, akik látták, mikor Petőfire támadtak a kozákok s levágták. Voltak mások, akik másnap ott látták a székely fiút Petőfi ruhájában heverni. Volt, aki látta, mikor a muszkák a fehértemplomi mezőn a közös sírba dobták a hullákat, s látta, hogy a Petőfi ruhájában levő székelyt is beledobták. Így keletkezett a hír, hogy Petőfi elesett és eltemették a közös sírba.”10 Úgy vélem, Petőfi esetében az adatoknak sokkal kisebb a jelentőségük, mint a mitikus elemeknek, ugyanis nagy bajban lenne a kultúránk, ha Petőfiből az iskolás gyerekekben az adatok maradnának meg, és nem az ige szent dühe, lírai dühe, ami költészetének lényegét adja, szüntelenül beépülve a magyarság kollektív tudatába. Talán nem véletlen, hogy a szerző is Petőfi: „Tiszteljétek a közkatonákat!” című versének első szakaszával zárta könyvét.
A könyv fontos mondanivalója, hogy a reformkorban a katonai kultúra a polgári racionalitás felé fordult, megjelent a szisztematikus tudományos igényű gondolkodás az önálló hadsereg, a katonai szervezés, a haditechnikai fejlesztés területein. Jelentős változások indultak el. Feltehetjük a kérdést, hogy ami nem változik, fejlődik-e? A válaszunk az, hogy ami nem változik, az nem fejlődik. A reformkorban – Gyulai Pál megfogalmazásában – vonzó karakterekkel, szenvedélyekkel és cselekvésekkel találkozunk. Örülhetünk annak, hogy vannak hadtörténészeink, akik olyan jelentős értékként mutatják be ezt a kort, amelyben a magyar katonai gondolkodás nagyságrendekkel fejlődött, érzékenyen figyelt a nemzetközi trendekre, és teljes összhangban volt a polgári gondolkodással, nem egy területen megelőzve azt. Ajánlom a könyvet az egyetemi oktatás, valamint az érdeklődő olvasók figyelmébe.

Jegyzet