A fenti címmel tartotta meg az MHTT Kiss Károly Hadtudományi Klub és aNemzetbiztonsági- Hírszerzõ Szakosztály legutóbbi vitadélutánját. Dr. Tömmösváry Zsigmond nyá. dandártábornok, levezetõ elnök a megjelentek köszöntése után elmondta: azért esett e témára a választás, mert érdekes és nem lezárt konfliktusról van szó, amelynek elemzése számos tanulsággal szolgál a szakemberek számára.

A körülményeket pontosan ismerni kell! – folytatta e gondolatsort dr. Kis-Benedek József nyá. ezredes, felkért elõadó, aki volt katonai attaséként a térség jó ismerõje. Ám azokon kívül – mondotta – figyelembe kell venni a rendezésre vonatkozó terveket, elképzeléseket is. Ezek ugyanis összefüggnek egymással, s ezen ok miatt egy csokorba szedetten kell vizsgálni. E tényhalmazba tartozik a szír csapatoknak a libanoni kivonulása ugyanúgy, mint az USA szívélyes szövetségesi viszonya Izraellel.
Természetesen elemzésre érdemes, hogy a szír kivonulás gyakorolt-e valamilyen pozitív hatást a közel-keleti térségre, ha közben Izrael az USA iránta elnézõ magatartása tudatában néhányszor provokálta Szíriát. Az elõbbi mellett vizsgálandó az is: mit kell alkalmazni, hogy a térségben megszûnjék a viszály. Mindenekelõtt a megszakadt tárgyalásokat kell folytatni. Hiszen a zöld posztós asztaloknál legfeljebb csak a szavak hullanak el az összecsapásokban, míg a tényleges csatatereken emberéletek vesznek oda, anyagi értékek pusztulnak el. Talán ez a felismerés is hozzájárult ahhoz, hogy erõteljesebbé vált a fogolycsere megvalósítása iránti igény. Ezt jól mutatja, hogy mind a két fél külön csoportot hozott létre a fegyveres erõk állományából fogságba esett katonák kimentésére.
A virtuális listán a harmadik helyre a libanoni Hezbollah katonai képességének a csökkentése szerepel, hogy a szervezet ne tudjon csapást mérni Izraelre. Az elõbbi fegyveres szervezet négyezer rakétát indított Izraelre, amely légi erejével tizenötezer harci bevetést hajtott végre, hogy megakadályozza az iráni fegyverszállítást (ennek ellenére ezen libanoni fegyveres vallási alakulat a kilõtt rakétákat pótolta). Az izraeli különleges alakulat bevetése is lényegében ezt szolgálta, amíg a két elrabolt izraeli katona ürügyül szolgált az izraeli–libanoni háború kirobbantásához.
Ha pusztán az erõviszonyokat vennénk figyelembe, Izrael a három – szárazföldi, légi és haditengerészeti – haderõnemével (amelyek százötvenezer fõt tudtak, tudnak soraikban) döntõ gyõzelmet arathatott volna a hatvanezer fõs, valójában csak szárazföldi haderõnemmel rendelkezõ libanoni hadsereg felett, amelynek légiereje csak papíron van, haditengerészete pedig még úgy sem. S hogy ez a gyõzelem mégsem következett be, annak elsõdlegesen politikai okai voltak.
De nem feledkezhetünk meg arról sem – hallhattuk az elõadótól, hogy a szemben álló felek nemcsak állandóan figyelik egymást, hanem folyamatosan készen állnak egy lehetséges csapás kivédésére. Mert a felek minden olyan korszerû felderítési eszközzel, módszerrel rendelkeznek, amelyek az adatszerzés-elemzés-terjesztés (kongramináció) vonatkozásában a korszerû hadseregekben is megvan. S habár mindkét oldalt illetõen folyamatos a hírszerzés-felderítés, az izraeliek mégis csak késõn fedték fel, hogy mennyire kiterjedt föld alatti labirintust (körlet-, raktárbunkereket, a fegyverek szállításához és a védekezõ állomány mozgatásához alagutakat) épített ki és mûködtet az ellenfél, s amelyet az USA-tól kért bunkerromboló bombák bevetésével sem tudtak megsemmisíteni.
Az elõbbi – majdnem teljes – kudarchoz hozzájárult az is, hogy Izraelben elhanyagolták a tartalékosok kiképzését, felkészítését, s emiatt mikor azok a harctérre kerültek, nem ismerték a hagyományos harctevékenység fogásait, módszereit. E hiányosságot fel akarják számolni, hogy a terroristák ellen irányuló tevékenység – arra felkészültek! – mellett a hagyományos harceljárások alkalmazásával is helyt tudjanak állni.
Mivel – úgymond – a végsõ gyõzelem nem következett be, az Izrael által indított háború megszakadt, nem pedig befejezõdött. Ezt a tényt – vagyis azt, hogy a befejezetlen háború olyan, mint a hamu alatt izzó parázs, amely, ha van éghetõ anyag, azt bármikor lángra lobbanthatja – emelte ki hozzászólásában dr. Pirityi Sándor aranytollas újságíró, a hadtudomány kandidátusa, az MHTT Etikai Bizottság elnöke. Dr. Bognár Károly nyá. ezredes, az MTA doktora azt fogalmazta meg (s ezzel talán a legfontosabb tényre utalt): ha Izrael a libanoni, palesztin erõk ellen megsemmisítõ háborút indít, az arab világ 800 milliós tömbjével találta volna szemben magát. E helyzet nem lett volna biztató a számára.
Dr. Botz László nyá. altábornagy, az MK KFH egykori fõnöke három témáról is kifejtette gondolatát. Elsõként azt vizsgálta, hogy a nemzetközi közösség hogyan keresi a béketámogató mûveletek kiterjesztési lehetõségeit, hogy kikényszerítse a békét. Következõleg arról ejtett szót – érintve a harccselekmények hatására a térségbõl elmenekült 900 ezer fõnyi óriási tömeget –, hogy a nemzetközi közösség olyan eleme, mint az ENSZ, a NATO vagy az EU mit tehet, vagy tesz – UN felirattal ellátott harceszközökkel járõrözõ katonai kontingensek máris mûködnek a háború színterén – az eredeti status quo visszaállítása, fenntartása érdekében. Erõfeszítéseik tényeirõl napról napra értesülünk, de az idõ még nem kecsegtet végleges rendezéssel.
Végül azt említette meg – ma már a NATO transzformációs parancsnokságán is foglalkoznak vele –, hogy létezik aszimmetrikus fenyegetés, s a haderõket hogyan lehet, kell felkészíteni az aszimmetrikus hadviselésre (noha a második világháború harccselekményeinek kétharmada aszimmetrikus jellegû volt), amikor az ilyen jellegû összecsapásban nem garantált a siker, hiszen nem látni az ellenséget, sõt sokszor szemben álló reguláris haderõ nincs is, vagyis a hadvezetés bár törekszik arra, hogy megtudja, mi (vagy milyen erõ) van a másik oldalon, de arról – ezen erõ „felszívódása” okán – a modern eszközök ellenére alig-alig képes bármit is megtudni.
Összefoglalójában a levezetõ elnök úgy fogalmazott: az elõadás és vita sok olyan részletet világított meg a résztvevõk számára, amelyek még a szaksajtóban sem kaptak publicitást.


VITADÉLUTÁN A HADERÕ-ÁTALAKÍTÁS HELYZETÉRÕL

Az MHTT Biztonságpolitikai Szakosztály vitadélutánt tartott „A haderõ-átalakítás helyzete (intézményi és szervezeti reform)” címmel. A moderátor, dr. Csery Péter nyá. mk. alezredes, szakosztályelnök bevezetõje után dr. Buknicz Ferenc alezredes, PhD szakosztálytitkár (nem is elõször e témában) vetítettképes elõadást tartott. Talán éppen azért keltett nagy érdeklõdést a téma, mert az az egyik alkotmányos alapintézményükkel volt kapcsolatban.
A szervezet-átalakítás napjainkig végbement folyamatának a tartalmáról és az egyes „állomások” jellemzõirõl elhangzottak élénk vitát váltottak ki.
A hozzászólók konkrétan fogalmaztak. A katonai szakértõk közül megszólalt Sebõk János nyá. vezérõrnagy, volt parlamenti képviselõ (korábban egy harcászatihadmûveleti magasabbegység törzsfõnöke – vezérkari fõnöke –, majd parancsnoka), dr. Teller Tamás nyá. ezredes, a hadtudomány kandidátusa (volt HM-tisztségviselõ), dr. Hautzinger Gyula nyá. ezredes, a Magyar Atlanti Tanács alelnöke, az Irakban mûködött lengyel hadosztály egy idõben volt logisztikai fõnöke, dr. Kassai László nyá. ezredes, jogász (HM jogi-igazgatási szakértõ), valamint doktoranduszok: Czene Gréte és dr. Csery Péter nyá. mk. alezredes.
Az elõbbi – sokféle fejtegetésre, egyúttal biztató kép kialakítására okot adó – tárgyhoz kapcsolódott az MHTT Kiss Károly Hadtudományi Klub havi vitaestje (amelyet ezúttal az MHTT Biztonságpolitikai Szakosztállyal közösen rendezett meg), amelyen „Az angolszász vezetési modell, terv vagy valóság?” címû elõadás hangzott el, s majd azt vita követte. A házigazda, dr. habil. Héjja István nyá. ezredes, a ZMNE docense megnyitójában kiemelte, hogy a fegyveres erõ átalakítása (újjászervezése vagy új létrehozása soha nem volt egyszerû feladat. Hiszen a konszolidációnak, az átalakításnak és a modernizációnak (az élenjáró nemzetekhez való felzárkózásnak) egyszerre, egyidejûleg nem könnyû megfelelni, miközben tekintettel kell lenni a közjó (salus publica) által támasztott igény kielégítésére is.
Az elõadó, dr. Szenes Zoltán nyá. altábornagy, a ZMNE docense pedig azzal kezdte mondanivalóját, noha a katonai szervezet (a Magyar Honvédség) alkotmányos alapintézmény, az nincs benne annyira a köztudatban, mint azt a haza és a szövetség (NATO) védelmét szolgáló feladatok és más nemzetközi szervezetekhez (ENSZ, EU és EBESZ) kapcsolódó – missziós – feladatok színvonalas teljesítése okán megilletné (a nemzetközi szervezetektõl az elismerést különben az MH az eredményeivel kiérdemelte, kivívta).
A haderõ-átalakítás nehézségei pedig abból adódtak, adódnak, hogy mindig ki kell alakítani az állam politikájából eredeztetett, azzal megfeleltetett célrendszert; meg kell határozni a célrendszer megvalósítását biztosító költségeket; de gondosan dönteni szükséges arról is, milyen legyen a fegyveres erõ szervezete: hagyományos szárazföldi haderõre jellemzõ?, angolszász mintát adaptáló, követõ?
A Magyar Köztársaságban az elõbbiek kidolgozása a XX. század 80-as éveinek a végén, a 90-es évek elején indult meg úgy, hogy már akkor felvetõdött (de teljesen megnyugtató vagy végleges döntés máig sem született rá), hogy kihez telepítsék az erõforrást és az eszközöket. A döntés-elõkészítés folyamatában az angolszász minta mellett górcsõ alá kerültek skandináv és mediterrán vezetési modellek, sõt kísérlet történt a finn modell adaptálására is. Az angolszász modellen kívül a Magyarország környezetében bekövetkezett, végbement változások – fõként a délszláv háborúból leszûrt tanulságok – miatt a többi modell nem vált be.
Az elõbbiek mellett az is elhangzott, bár az angolszász mintának megfelelõen a Magyar Honvédségen kívülre kerültek a nem harcos feladatok, ám a többi modellt sem vetettük el véglegesen. Hiszen meg kellett, kell nézni, vizsgálni, melyik milyen tapasztalatokat biztosít(ana) részünkre. Itt figyelembe szükséges venni ugyanis, hogy csak konkrét feladat esetén derül ki, hogy a létrehozott, létrejött szervezet hatékonyan mûködik-e.
A megnevezett folyamat közben ismertük meg azt a sok jóval kecsegtetõ megoldási módot, hogy egyes országokban a kiképzést, felkészítést már békeidõben a kijelölt (pl. a hadszíntéri) parancsnokra testálják, s ennek révén könnyebben, hatékonyabban lehet véghezvinni a hadszíntéren majdan végrehajtandó mûveletekre való felkészülést, s arra támaszkodva a mûveleti feladatot.
Fontos felismerés volt az is, Nyugaton a haderõnemeknél az erõforrásokat úgy igyekeznek biztosítani, hogy egyúttal „egy kéz” fogja azokat össze. S ez az MH esetén is már majdnem pontosan így mûködik, majdnem így valósul meg. Különben a haderõnemek felett helyezkedik el az összhaderõnemi parancsnokság. Utóbbi fogja össze a hadmûveletek tervezését, vezetését, amelyhez alakul a szükséges erõforrás megteremtése, sõt delegálása is, amiként a haderõnemeknél is ugyanez a helyzet.
A hozzászólás-vita során dr. Csabai Károly nyá. ezredes, a hadtudomány kandidátusa, szervezési szakértõ azt tudakolta: az átalakítással kapcsolatban folytattak-e konzultációt hadtudósokkal? Dr. Szenes tábornok elmondta, nemcsak szakértõkkel konzultáltak, hanem az átalakításhoz konkrétan megnézték, tanulmányozták a spanyol modellt is. Hiszen ha egy mintát követés végett át akarunk venni, az azt éltetõ feltételrendszert is át kell venni, mert anélkül a modell sem nem életképes, sem nem mûködik, vagy nem tud hatékonyan mûködni.
Dr. Kassai László nyá. ezredes a „mely szerv melyiknek a munkaszerve” kérdésre azt a választ kapta, a célrendszer és az abból adódó feladatok döntik el a „ki kinek az alárendeltje” kérdést. Például a Pénzügy feltételrendszer-biztosító és már II. Rákóczi Ferenc fejedelem is így kezelte azt. S magyar körülmények – korlátozott erõés eszközrendszer – között ez nem lényegtelen tényezõ. Hiszen nem mindegy, hogy az MH tud-e külföldi tanulmányutakat szervezni, mert bár költségesek az ilyen utak, de maguk az alkalmak erõsítik, fejlesztik az egyéni és nemzeti identitást. S az ilyen utaknak nagy a hagyománya. A haladó – a jó – hagyományt pedig tisztelni kell. Majd bõvebb magyarázatként a tábornok hozzátette, a szolgálatvezetõ része a magyar katonai hagyománynak, de mára már csak múlt idõben lehet róla szólni, mert ez a „közintézmény” megszûnt.
Madaras Péter nyá. ezredes, szakértõ azt feszegette, kapcsolható-e, illeszthetõ- e a Magyar Honvédség mint szervezeti rendszer az országvédelem más rendszereihez? Természetesen a kapcsolatrendszeren keresztül ez megvalósul – hangzott a válasz –, habár a védelmi-igazgatási lánc még nem teljes. Dr. habil. Héjja István docens az elõbbiben meglevõ hiátus hátrányait részletezte. Dr. Pataky Iván nyá. ezredes, a hadtudomány kandidátusa arról beszélt, az apróbb hiányosságok ellenére a Magyar Honvédség (csak a ZMNE állományából sok száz fõ) jól szerepelt az árvíz megfékezéséért folyt heroikus küzdelemben.
Összefoglalójában dr. Szenes tábornok a sokféle feladat megnevezése (stabilizáció, integráció, tapasztalatok gyûjtése és okulás végetti felhasználása) mellett kiemelte, hogy „lépni kellene” az EU-haderõ létrehozása, mûködtetése terén is. Ide kívánkozik az a tény is, hogy a hadtudósok munkásságának az elismerését megtestesítõ, az MHTT által alapított Tanárky-díjat altábornagy úr érdemelte ki, dr. Hajma Lajos nyá. ezredes, volt szakosztályelnök pedig életmûve elismeréséül arany MHTT-gyûrût kapott.
A hadtudományi vita- és klubdélutánok, tudományos konferenciák értékes, maradandó emléket biztosító voltukat gróf Zrínyi tábornok gondolatával jellemzem, amelyet így fogalmazott meg (Zrínyi Miklós összes mûvei 273. o.): „A tanúság, az elmélkedés, a tanácskozás oktatja a hadviselõ embereket, amelyrõl én szólok, a praxis és experiencia viszi véghez a dolgokat és perficiálja” (vagyis a gyakorlat és a tapasztalat, tapasztalás tanítja meg, érteti meg a dolgokat).

VARGA MIHÁLY