A fentieket alátámasztja, hogy az események során gyakori volt a „Cselekedjen saját belátása szerint!”, sőt az egymásnak ellentmondó parancs is. Hasonló tájékozatlanság, bizonytalanság és ellentmondás nyomta rá bélyegét a budapesti tűzrendszerhez tartozó, Dunakeszi térségében lévő légvédelmi tüzérüteg tragikus napjaira is. Az 1956-os októberi forradalomnak az üteggel kapcsolatos, néhol ellentmondásos eseményeit a Hadtörténelmi Levéltár korabeli iratai – megfelelő forráskritikával – és az átélők visszaemlékezése alapján időrendben az alábbiak szerint próbáltam rekonstruálni:
1955-től Budapest légi oltalmazását ÉK-i irányból a 33. honi légvédelmi tüzérezred biztosította. Ezen belül az ezred 4. ütege Dunakeszitől 2-3 km-re É–ÉK-re lévő tüzelőállásban látott el készültségi szolgálatot. Az üteg parancsnoka Kampf István hadnagy volt. Az üteg jelentős tűzerejét a 8 db 85 mm-es légvédelmi löveg nyújtotta, melyeket a közepes magasságú ellenséges repülőgépek megsemmisítésére rendszeresítettek, de harckocsik megsemmisítésére is alkalmasak voltak. Az üteg a harcfeladatát az ezred centralizált vezetésével látta el, de a békeidőszak napi gondjaiban legtöbbször magára volt utalva – akárcsak az októberi események kritikus napjaiban.
Október 24-én délután a várható támadás megakadályozására az ezredparancsnok utasítására a kijelölt állomány levonult a helyi vagongyár védelmére. Hamarosan közúti ellenőrzéssel bővült az üteg feladata. Ennek keretében tiszt vezetésével (M. L. hdgy.) néhány katona ellenőrizte a járművek utasait és a szállítmányt, hogy az idegenek és a fegyveresek mozgását megakadályozzák.3
24-én este már nagy tömeg vonult a gyár felé, de a katonákkal nem történt összeütközés. A felvonulók ledöntötték a szovjet emlékművet, és lefegyverezték a rendőrséget. Az akkor már némi fegyverrel rendelkező civilek megalakították a helyi nemzetőrséget. Székhelyüket a rendőrőrs épületében rendezték be. A parancsnok Roncsek Sándor lett, aki korábban a helyi konzervgyár DISZ-titkára volt. Fegyver- és lőszerkészletüket ezután folyamatosan bővítették (pl. alagi repülőtérről, gödi MÖHOSZ-tól).4
25-én délelőtt a katonák felfegyverezték a vagongyár kommunistáit. Eközben fegyvert követelő nagy tömeg érkezett a gyárhoz. Hosszú huzavona után fegyver nélkül vonultak el.5
26-án a felkelők a Budapest–Vác közötti úton barikádot építettek. Ennek szétlövésére az üteg gyorsan felkészült, és erre az „építőket” figyelmeztették. Lövésre nem került sor, mert a felszólításra a barikádot szétszedték. A nap folyamán az ütegálláshoz is fegyvert és lőszert követelő tömeg érkezett, de nem kaptak, mert elzavarták őket. Ezután a vagongyárhoz mentek fegyverért. A vezérükkel, Roncsek Sándorral, Kampf hadnagy hajlandó volt tárgyalni, de a fegyver és lőszer kiadását megtagadta. Emiatt feszült viszony alakult ki közöttük, amely később még tovább romlott.6
28-án az ezredparancsnok – hogy az ütegállás biztosítva legyen a körülötte csoportosulókkal szemben – visszarendelte a katonákat a gyár védelméről. A gyárból a korábban kiosztott fegyvereket is magukkal vitték.

FONTOS DÖNTÉSEK

Ezen a napon (28-án) a forradalom további menetét meghatározó párt- és kormánydöntések születtek: kihirdették az azonnali tűzszünetet (a fegyveres erők csak támadás esetén tüzelhetnek), a korábban ellenforradalomnak minősített eseményeket nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánították. A magyar és szovjet kormány megállapodott, hogy azonnal megkezdik a szovjet csapatok kivonását Budapestről. Megszüntették az ÁVH-t és a honvédség, a rendőrség alakulataiból, a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból megalakították az új karhatalmat, a nemzetőrséget, törvényesnek nyilvánították a munkástanácsokat és az új, demokratikus önkormányzati formákat. Tárgyalásokat kezdeményeztek a Szovjetunióval a kölcsönös kapcsolatokról és a haderők visszavonásáról, visszaállították a nemzeti ünnepeket és jelképeket stb. A kormány döntéseit a rádióban Nagy Imre ismertette, melyet az MDP Központi Vezetősége közleményben helyeselt.8
A megállapodás ellenére a szovjet csapatok kivonása elhúzódott, ami türelmetlenséget váltott ki. A lakosság egyre nyomatékosabban sürgette a végrehajtását. Több gyár, intézmény bejelentette, hogy addig sztrájkolnak, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak az országból. (30-án délután az Országos Légvédelmi Parancsnokság – OLP – is közzétette négypontos követelését, amelyben sürgette a szovjet csapatok kivonását.)

LEVÉL A NEMZETŐRSÉGHEZ

A fegyveres civilek egyre veszélyesebb fenyegetéséről Kampf hadnagy a Dunakeszibe kijáró katonákon keresztül értesült – azzal ijesztgették, hogy őt és családját is kinyírják. Ezért arra az elhatározásra jutott, hogy felveszi velük a kapcsolatot. Úgy látta, hogy ez a legjobb megoldás, így talán elkerülheti a gyár és az üteg elleni támadást. Ilyen elgondolással 28-án este a helyi nemzetőrségnek címezve levelet írt, amelyben felajánlotta az üteg támogatását. Hogy szavainak nagyobb hitele legyen, 15-20 kézigránátot csatolt a levélhez. A levelet és a gránátokat 2 katonával leküldte a nemzetőrséghez. A levél tartalmazta azt is, hogy eddig nem látott tisztán, de már átlátja a helyzetet, és ezért ajánlja fel segítségét.9
A Dunakeszin megalakult Nemzeti Bizottság küldöttsége 29-én dél felé az ütegállásban felkereste Kampf hadnagyot. Kérték, hogy legyen segítségükre a rend helyreállításában, a községben szervezze meg a nemzetőrséget, szüntesse meg a rendőrség épületében lévő fegyveresek közötti káoszt, csináljon rendet. Kampf az ajánlatot elfogadva 30-án elment a rendőrségre, ahol megtalálta a fegyveresek parancsnokát, Roncseket. A feladat jellege és a köztük lévő ellentét miatt egyeztetésre együtt mentek át a Nemzeti Bizottsághoz. Itt abban állapodtak meg, hogy a parancsnok Roncsek lesz továbbra is, de Kampf hadnagy segít a soraik rendezésében. Elhatározták, hogy „megrostálják” az állományt, hogy a nemzetőrség katonaviseltekből álljon – eddig ugyanis sok volt a fiatalkorú gyerek. Ettől kezdve Kampf hadnagy egyre többet találkozott a nemzetőrség vezetőivel, legtöbbször ő ment hozzájuk. A fegyveresek „megrostálásával” 3 csoportot szerveztek, akik váltással látták el a járőrözést és a készenlétet, illetve pihentek.10
Az ütegparancsnok ezután 4-5 katonát vezényelt felszereléssel együtt a nemzetőrséghez a rend fenntartása érdekében. Őket rajonként osztották el. Főleg járőrparancsnoki feladatot láttak el. A község rendjének fenntartása érdekében együtt járőröztek a civil nemzetőrökkel, személyeket és gépjárműveket igazoltattak. Roncsek parancsa szerint, ha igazoltatás közben ávósokra akadnak, be kell vinni őket a nemzetőrségre. Ennek alapján két tisztet és 8 sorkatonát vittek be. Az ávós tisztek Roncsekék vallatása után Újpestre kerültek, a sorkatonákat pedig Kampf hadnagy a tüzelőállásba irányította – így nem lett bántódásuk.11

A FEGYVERES FESZÜLTSÉG
NÖVEKEDÉSE

30-án délután az ezredtől megérkezett az üteghez az OLP felhívása, amely többek között követeli, hogy a „szovjet alakulatokat 12 órán belül Budapestről vonják ki. … Amennyiben ez nem történik meg, a Néphadsereg légvédelme és légiereje fegyveresen áll ki az egész magyar dolgozó nép követelése mellé.”12 A községből az ütegállásba visszatérő ütegparancsnok – az utasításnak megfelelően – az egész állomány előtt megjegyzés nélkül hirdette ki a felhívást. Ez észrevehetően fokozta az állományban meglévő, de eddig részben elfojtott szovjetellenességet. A közhangulat máshol is hasonlóan alakult.13
Amikor az ezredparancsnok tudomást szerzett az OLP-ultimátum kiadásáról, azt parancsban módosította „… úgy, hogy nem szabad a szovjetekre lőni. Ez a módosítás 31-én lett szétküldve, de megtörténhetett az is, hogy Kampfékhoz későn érkezett, vagy egyáltalán nem jutott el hozzájuk”14
Mivel megkezdődött a szovjet csapatok Budapestről történő kivonulása, az OLP csapatai nem kezdték meg a beígért támadást. A szovjetek viszont csak a peremkerületek határáig vonultak vissza. Az országba beözönlő megerősítő csapatokkal Budapestet körülzárták, készültek a Moszkvában hozott döntés szerint a támadásra. Ennek hatására Budapest térségében pattanásig nőtt a fegyveres feszültség, melyet jól mutat az OLP egyik korabeli jelentése: „… az alárendeltektől érkező jelentések azt bizonyították, hogy a peremvárosokban lévő szovjet gépesített csapatok és a polgári lakosság, valamint a tüzelőállásban lévő honi légvédelmi tüzérütegek között olyan feszült a hangulat, hogy bármelyik pillanatban fegyveres összeütközésre kerülhet sor.
A szovjet csapatok parancsra megakadályozták a repülőgépek fel- és leszállását, és így a repülés megszűnt.” A helyzetre való tekintettel az OLP Forradalmi Katona Tanácsa (FKT) a HM-ben kérte, hogy „… szüntessék meg a szovjet csapatok és a budapesti tüzérség között fennálló feszült állapotot, mert ez a fegyveres összeütközés katasztrófát idézhet elő”.15

FELKÉSZÜLÉS

A dunakeszi ütegnél is nőtt a feszültség. Az OLP-ultimátum kihirdetése után Cs. I. őrvezető telefonügyeletes jelentette, hogy távmondat érkezett, mely szerint 2 löveget le kell vinni Dunakeszire, a község közvetlen védelmére. (Az ügyeletes nem rögzítette, hogy ki adta a parancsot, felkutatása is eredménytelen maradt – legvalószínűbb, hogy a 33. ezred harcálláspontjáról, vagy az OLP-ről adták.) Az ütegparancsnok a 2 löveget a parancs hitelességének ellenőrzése nélkül állította ki. A két löveg parancsnoka Herceg József szakaszvezető, illetve Sz. V. tizedes, a szakaszparancsnokuk pedig M. L. hadnagy volt. Kampf hadnagy megtartotta részükre az eligazítást.16
Az üteg nem rendelkezett gépjárművel, ezért az ütegparancsnok a Nemzeti Bizottsághoz fordult segítségért. Ők küldtek gépkocsit, és a két löveget ezzel vontatták le. Az ágyúk helyeit Dunakeszi északi részére, a Budapest–Vác közti út mellé, a temető térségében – a temető Budapest felé (Kardos pékségéhez), illetve Vác felé eső sarkához – jelölte ki a szakaszparancsnok jelenlétében. (Az üteg tüzelőállása a tiszti lakásoktól és a kiállított két lövegtől mintegy 3 km-re volt. Az ütegparancsnok lakása és a tüzelőállás közt telefon-összeköttetés volt.) A lövegek csöveit lebillentették földi célnak megfelelő állásba, csővel Vác irányába. A feladat végrehajtását az üteg- és a szakaszparancsnok ellenőrizte.17
A két löveg felállításakor Kampf hadnagy nem mondta, de az OLP-felhívásból, a kialakult szovjetellenes hangulatból mindenki érezte, hogy a védelem a szovjetekkel szemben történik. Erre utalt az az általánosan elterjedt vélemény – amit többen az ütegparancsnoktól származónak véltek –, hogy a szovjetek Budapestről kifelé mehetnek, de befelé nem. Néhányan ezt úgy értelmezték, hogy a Budapest felé haladó szovjet járművet meg kell semmisíteni. A községben kialakult erős szovjetellenes hangulat is ezt erősítette. Eléggé ismert volt ugyanis, hogy a Vác déli térségében lévő Máriaudvaron szovjet üzemanyagbázis van, ahonnan a szovjetek rendszeresen szállítottak utánpótlást a budapesti csapataik részére.18
A továbbiakban csak a Kardos pékség közelében lévő lövegnél történtekre térek ki részletesebben, mivel a másik lövegnél nem volt említésre érdemes esemény. A löveg személyzete az alábbi volt:
Lövegparancsnok: Herceg József szkv.
1-es kezelő: Czédli István őrv., oldal-irányzó;
2-es kezelő: Korsós József őrv., aki a löveget betöltötte és elsütötte;
3-as kezelő: H. L. honvéd, gyújtóállító;
4-es kezelő: Novotni-Farkas Ferenc honvéd, aki az emelkedést irányozta;
5-ös és 6-os kezelők: Trescsik József és Baki László honvéd, lőszeradogatók.19
A késő esti órákban rendbe tették a löveget, amit a szakasz- és az ütegparancsnok ellenőrzött. Kampf hadnagy ekkor azt határozta meg, hogy tüzet nyitni csak tiszt parancsára lehet, kivéve, ha rájuk tüzet nyitnak, illetve, ha megtámadják az üteget.20
Hajnalban 8-10 tankból álló szovjet harckocsiraj ment Budapest felé, velük szemben nem tettek semmit.21 Világosodás után megjelentek a kíváncsiskodó civilek. A löveget már kora délelőtt fegyveres civilek vették körül, akik a kezelőket egyre hangosabban arra biztatták, hogy ha jönnek a szovjetek, támadják meg őket.
9 óra felé 4 harckocsi tűnt fel Vác irányából, Budapest felé tartottak. A kezelők harchoz álltak, betöltötték a csövet és vártak. Látcsövön át az egyik harckocsin nemzeti zászlót vettek észre, ebből megtudták, hogy magyarok. Amikor közelebb értek a löveghez, a középen haladó személygépkocsiból Mindszenty integetett (a rétságiak kísérték Budapestre). Elvonulásuk után a kezelők a csövet kiürítették.22
Később Vác felé elhaladt egy szovjet tartály- és egy biztosítókocsi. A löveg köré gyűlt tömeg – több százan voltak – már ekkor a megtámadásukat követelte, főleg, ha jönnek vissza. A katonák a szovjetellenes hangulatot szító fegyveresek hatása alá kerültek, egyre erőszakosabb lelki pressziónak voltak kitéve.23
A lövegnél időnként megjelenő szakaszparancsnok ezt a feszült helyzetet látva elsietett telefonálni a tiszti lakásokhoz, hogy az üteg tüzelőállásában tartózkodó ütegparancsnoktól segítséget kérjen. Kampf hadnagy távbeszélőn azt az utasítást adta M. L. hadnagynak, hogy mindenáron akadályozza meg a szovjet gépkocsik kilövését. Az ágyúkból vegye ki az ütőszeget és a katonákat vonja ki. Ezután D. P. hadnagy üteg politikai tisztet motorral leküldte az ágyúkhoz, hogy akadályozza meg a lövést.24

TŰZHARC

11 óra előtt már annyi civil fegyveres volt a löveg körül, hogy alig lehetett tőlük mozogni. A katonák tulajdonképpen a fegyveresek uszító gyűrűjébe kerültek. Eközben Roncsek egy vipon gépkocsival fegyvereseket irányított a község északi bejáratához, a sportpálya térségébe. Ez a különleges csoport azt a feladatot kapta, hogy ott tüzelőállást foglalva támadja meg a Vác felől jövő szovjet gépkocsikat, semmisítse meg a tartálykocsit.25
Rövid idő múlva megjelent a Vác felől visszatérő két szovjet gépkocsi – elöl a tartálykocsi, mögötte néhány száz méterre a biztosítókocsi. Amikor a sporttelep térségében a tartálykocsi elérte az út előre megbeszélt pontját, tüzet nyitottak rá. A lövedékek nem okozhattak nagy kárt, mert a kocsi tovább haladt, sőt felgyorsult. A nemzetőrök tüzelésére a tehergépkocsin ülő biztosító szovjet katonák riasztólövést adtak le. Amikor a sportpálya térségében a teherkocsi is a nemzetőrök vonalába ért, néhány nemzetőr rájuk is tüzelt. A szovjet gépkocsik elleni sikertelen támadás után a csoport viponra szállva próbálta üldözni őket. A kocsiról leugrálva ismét tüzelőállást foglaltak, most már a temető környékén.26
11 óra körül a lövegnél is feltűnt a Vác irányából Pest felé haladó két szovjet autó. Az első benzines tartálykocsin 2, a teherkocsin 8 szovjet katona foglalt helyet. A szovjet járművek felbukkanásakor a civilek golyószóróval, géppisztollyal, puskával tüzelőállásokat foglaltak a löveg és a temető körül. A löveg beosztottai az egyre erőszakosabb, feldühödött fegyveres civilek hangzavarában egymást is alig értették. Csúcsára ért a szovjetellenes hangulatkeltés, kitört a „háborús láz”. Amikor a járművek 3-400 méterre voltak a lövegtől, irányukból kézifegyver-ropogás hallatszott.27
A tartálykocsi nagy sebességgel elhúzott a löveg mellett. Ahogy a biztosítókocsi közeledett, a feldühödött tömeg egyre indulatosabban szidta és fenyegette a löveg kezelőit, hogy miért nem lőnek már.
A biztosító tehergépkocsi jobb hátsó kerekét találat érhette, mert a sportpályától kezdve fokozatosan lemaradt a tartálykocsitól, egyre lassabban, bizonytalanul, kanyarogva közeledett. A löveg állománya megirányozta. A civilek, de a kezelők is egyre sürgették a lövést. „Lőjétek az oroszokat!”, „Lőjetek már!”, „Gyávák!”, „Majd mi lövünk!” stb. – kiáltozták.28
A biztosító kocsi egyre közelebb ért, és lassan, a lövegtől 50-70 méterre az út bal oldalán leállt (a kocsi két ablaka be volt lőve). A vezetőfülkéből egy szovjet százados szállt ki (arcán sebesülés volt), a kocsi rakterületéről a harcosok fegyverrel biztosították. Herceg szakaszvezető odament a szovjet tiszthez, és igyekezett kézzel-lábbal magyarázva rávenni (tolmács nem volt), hogy forduljon viszsza, mert nagy veszély fenyegeti. Ezután Herceg szakaszvezető – abban a tudatban, hogy a tiszt megértette, mit akart mondani – visszafordult a löveg felé. A fegyveres civilek – akik egyre közelebb merészkedtek a kocsihoz – magyarázkodását hallották, ezért felzúdultak ellene. Ekkor Herceg szakaszvezető felemelte a géppisztolyát, jelezve, hogy ne lőjenek, hiszen látta a sebesült tisztet, a kocsi platóján pedig az igen fiatal ijedt kiskatonákat. A fegyveres civilek túlerőben voltak a szovjetekkel szemben.29
Amikor a szovjet tiszt a tehergépkocsi felé indult, a löveg felől egy lövés dördült el, amely a tisztet eltalálta, térdre esett (a lövést több tanú szerint a löveg 1-es kezelője adta le). Ekkor a szovjet katonák riasztólövést adtak le. Amikor Herceg szakaszvezető a löveg közelébe ért, a nagy hangzavarban többen a „Tűz!” vezényszót vélték hallani, és az ágyú elkezdett tüzelni. (Korsós őrvezető szerint a parancsot Herceg szakaszvezető adta, de ez nem igazolódott.) Ettől a pillanattól a túlerőben lévő fegyveres civilek – akik a temetőben és környékén már korábban is tűzkészültségben voltak – minden irányból lőttek a szovjet katonákra. Az első ágyúlövedék a szovjet tehergépkocsi motorházát találta el. A kocsi elejéből ekkor nagy füst szállt fel, és lángba borult, végül teljesen kiégett – a tüzet tűzoltók oltották el. A platón tartalék lőszer is lehetett, mert égés közben több robbanás történt. (A másik három lövés nem talált, mert a löveg nem volt rögzítve, és elmozdult. A lövések után a kezelők szétszaladtak.)30
Az első lövés elhangzásának pillanatában a tehergépkocsin ülő szovjet katonák többsége a kocsiról leugrott, és felvette a harcot a rájuk lövöldöző polgári fegyveresekkel. Az erős lövöldözés mintegy 15 percig tartott. A túlerő miatt a szovjet katonákat – egy kivételével, aki megsebesült – agyonlőtték. Szovjetek után kutatva a fegyveresek még a temetőt is átfésülték, pedig odáig már nem tudtak menekülni. A temetőben 7 szovjet katonát temettek el, közülük 5 fő lövéstől, 2 pedig égéstől halhatott meg. A megsebesült katonát orvoshoz vitték, aki elsősegélyben részesítette és kórházba szállíttatta (később felépült).31
A lövések után érkezett oda motorkerékpárral az üteg politikai tisztje (a szakaszparancsnok is elkésett), aki parancsot adott a lövegek tüzelőállásba vontatására. Ezt a harci zaj elmúltával az odaérkező flottillások tehergépkocsijával hajtották végre. „Ezt követően az állomány nagy része elítélte a történteket, de voltak, akik egyetértettek vele. Kampf … a lövést közönséges orvgyilkosságnak minősítette” – mondta az üteg politikai tisztje.32
A tragikus esetet az ezredparancsnok kivizsgáltatta. Megállapította, hogy Kampf hadnagy „… nem tehet a történtekről. A hír vétele után az üteg két lövegét visszarendeltem a tüzelőállásba. Kampf telefonon nekem szintén ezt mondta.”33
A másik löveg parancsnoka tiszt jelentése és utasítása nélkül nem volt hajlandó tüzet nyitni.34
A tragikus esemény után a magyarok joggal tartottak a szovjetek visszavágásától. A szovjet páncélosok mozgását ezért a templom tornyából figyelték. A megfigyelők jelentése szerint a szovjet harckocsik a községtől Budapest felé kb. 2 km-re lévő zsidótemetőben állomásoztak. Az üteg állománya a továbbiakban még együtt tevékenykedett, majd november 4-én az ezredparancsnok intézkedésére a lövegekből kiszerelték az ütőszegeket (ezzel a lövegek harcképtelenné váltak), majd a tisztek és néhány beosztott kivételével eltávoztak az ütegtől.35
A nemzetőrök november 4-én a Dunántúlra menekültek. Onnan egy részük hazatért, a többiek – Roncsekkel az élen – nyugatra disszidáltak, de útközben szovjet csapatokkal is összetűztek (veszteségük is volt).36

KÖVETKEZMÉNYEK

A Dunakeszin történtekről a jelentés végigfutott – „másként tálalva” – egészen az OLP-ig.37
A bűnügyben először az OLP ügyészsége folytatott vizsgálatot, Herceg József szakaszevezetőt és Korsós József őrvezetőt bíróság elé állította.
Az elkövetett cselekmény miatt Herceg Józsefet 1957. február 13-án, Korsós Józsefet pedig 1957. március 18-án helyezték előzetes letartóztatásba. A Budapesti Katonai Bíróságnak a velük szemben 1957. 5. 10-én hozott elsőfokú ítélete – az akkori ítéletekhez viszonyítva – enyhének tekinthető: Herceg Józsefet 6 hónapi felfüggesztett, Korsós Józsefet 2 évi letöltendő börtönbüntetésre ítélték. A katonai ügyész óvása miatt a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és érdemi határozathozatalra utasította. Ez a döntés nem volt véletlen. Ekkor már a belügyminiszter vezetésével koordináltan folyt a megtorlás irányítása, amely apró részletekre is kiterjedt. Az „enyhe” büntetést nem tűrhették el, hiszen 7 szovjet katona esett áldozatul. E folyamatnak megvan a maga története, amelynek részleteire most nem térek ki, csak néhány „sarokpontját” elevenítem fel.
1957. 2. 13-a és 1958. 05. 7-e között 1 fő gyanúsítottat vettek őrizetbe. Őket a „népi demokratikus” államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntettével vagy a szervezkedésben való tevékeny részvétel bűntettével, illetve felbujtói (bűnsegédi) minőségben elkövetett többrendbeli (1-2 rendbeli) gyilkosság bűntette és annak kísérletével vádolták.
A perek során a jelen írásban teljes névvel szereplő katonákat és a sporttelep térségében lövöldöző nemzetőrök közül 4 főt elítélték. A legsúlyosabb ítéletet az elsőfokú bíróság hozta az elrendelt új eljáráskor, 1958. 6. 13-án. Ekkor a 11 vádlott közül 3 főre halál-, 1 főre életfogytiglan, 7 főre összesen 76 év börtönbüntetést szabott ki (a tanács elnöke ugyanaz a bíró volt, aki hamarosan a Jutadombi vagy Mecséri-perben hozott drákói ítéletet). Ezt a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának külön tanácsa részben enyhítette: Herceg szakaszvezető halálos ítéletét életfogytiglanira, Kampf hadnagy életfogytiglani ítéletét 10 évi börtönbüntetésre változtatta meg, viszont 2 fő nemzetőrnél a 8 évi börtönbüntetést 12 évre súlyosbította. Korsós József és Czédli István őrvezetőket 1958. 8. 9-én kivégezték. Az 1960-as években, az elkezdődött amnesztiák során a börtönbüntetésre ítéltek többsége kegyelemben részesült és kiszabadult. A pozitív vélemények ellenére Herceg József csak 1970-ben nyerte el szabadságát.

FORRÁSOK

Hadtörténelmi Levéltár iratai (Peranyagok: Budapesti K B 161/1957., 315/1958., Katf. 368/1957., 608/1958.)
Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Budapest, 2003. Akadémiai Kiadó.
Horváth Miklós: A forradalmat követő megtorlás a katonai igazságügyi szervek tevékenységének tükrében. In.: Okváth Imre (szerk.): Katonai perek a kommunista diktatúra időszakában 1945–1958. Budapest, 2001. Történeti Hivatal.
Gyurgyák János (főszerk.): A forradalom hangja. Budapest, 1989. Századvég Kiadó.
Markó György: A katonai bíróságok statáriális ítéletei 1956. december–1957. október között. Hadtörténelmi Közlemények, 1996. 3. sz., 115–129. o.
Révai Valéria (szerk.): Törvénytelen szocializmus. Budapest, 1991. Zrínyi Kiadó–Új Magyarország.
Veres Mihály: Az 1956-os forradalom előzménye és hatása a légvédelmi tüzérségnél. Magyar szárnyak. Budapest, 2004. 32. sz., 140–149. o.

1 Hadtörténelmi Levéltár (HL): KGY–F–1/16. 196. f.
2 HL: KGY–F–1/2. 7. f.
3 HL: Peranyag 167–168., 179., 181–184., 328. f.
4 HL: Peranyag 1959., 179–180., 183. f.
5 HL: Peranyag 167., 182., 183. f.
6 HL: Peranyag 181. f., 193. f.
7 HL: Peranyag 181. f.
8 HL: Gyurgyák János (főszerk.): A forradalom hangja. Budapest, 1989, Századvég Kiadó, 131–134. o.
9 HL: Peranyag 167–168., 177., 180., 184., 186. f.
10 HL: Peranyag 167–168., 179–180. f.
11 HL: Peranyag 167–168., 177., 184. f.
12 HL: 68/016/427/1964. HM Titk. 342. f.
13 HL: Peranyag 167., 169., 171. f.
14 HL: Peranyag 182. f.
15 HL: KGy–E-4/27. 350–351. f
16 HL: Peranyag 168., 179–180., 185. f.
17 HL: Peranyag 168., 169., 171., 202–206. f.
18 HL: Peranyag 178–179., 181. f.
19 HL: Peranyag 169. f.
20 HL: Peranyag 169., 184., 312. f.
21 HL: Peranyag 178., 185. f.
22 HL: Peranyag 170., 178., 185. f.
23 HL: Peranyag 178. f.
24 HL: Peranyag 168., 177., 184. f.
25 HL: Peranyag 174–178. f.
26 HL: Peranyag 328–329. f.
27 HL: Peranyag 170. f.
28 HL: Peranyag 183. f.
29 HL: Peranyag 170., 172. f.
30 HL: Peranyag 170–174., 182. f.
31 HL: Peranyag 181., 183. f.
32 HL: Peranyag 184. f.
33 HL: Peranyag 182., 238. f.
34 HL: Peranyag 174. f.
35 HL: Peranyag 180., 182. f.
36 HL: Peranyag 179., 329. f.
37 HL: 1957/T–110/2; Kgy–E–4/27 352/a. f.

Korabeli térképrészlet Dunakeszi térségéről
(tüzelő- és lövegállással)