„A megelõzõ háború olyan, mintha
halálfélelembõl öngyilkos lenne az ember.”
(Otto von Bismarck, 1815–1889)

Kettõezeregy szeptember 11-én a veszélytényezõk egy új elemmel egészültek ki, a terrorizmus sajátos, összetett új változatával. Nem mondhatjuk, hogy a terrorista akciók elhárítása, vagy a következmények enyhítése érdekében az elmúlt évtizedekben az érintett országok nem alkalmaztak fegyveres erõket, egy meghatározott szempontok alapján kiválogatott és felkészített részt, bár az is tény, hogy a nemzeti biztonsági és katonai stratégák általában nem tették az ország haderõinek feladatává a terrorizmus, különösen nem a nemzetközi terrorizmus elleni fellépést. Példaként említhetjük a brit Special Air Service,1 vagy a német GSG-92 és az izraeli Sayeret Matkal3 szervezeteket, melyek nem egy alkalommal léptek fel a terrorista csoportok felszámolásában a repülõgép-eltérítések elhárítása során. Ezek az akciók viszont minden esetben viszonylag kis erõk alkalmazását igényelték és egy jól körülhatárolt feladat meghatározott idejû végrehajtását jelentették.
A különbözõ terrorista akciókra adott válaszlépések sorában a szeptember 11-ei, polgári repülõgépek felhasználásával végrehajtott támadás után hozott döntés az elsõ olyan eset, amikor egy nemzet katonai képességeinek teljes skáláját felhasználandónak tekintette. Tekintettel a nemzetközi veszélyre a szuverén államok és a nemzetközi szervezetek kifejezték határozott szándékukat a stabilitást veszélyeztetõ törekvések megfékezésére, ha szükséges, többek között a katonai eszközök alkalmazásával is. De facto, a fegyveres erõk egyik legfontosabb feladatává vált a terrorizmus elleni harc, azaz az abban való közvetlen részvétel.4 A biztonságpolitikai dokumentumokban is viszonylag hamar megjelent az a tény, hogy a terrorelhárítás a fegyveres erõk közvetlen feladatává vált.
A különbözõ katonai erõk antiterrorista célú felhasználása során feltétlenül különbséget kell tennünk a speciális csoportok bevetése és a hagyományos erõk nagy- méretû alkalmazása között. Utóbbira példa az amerikai csapatok afganisztáni küzdelme, ahol több haderõnem csapatai a fegyveres erõk eszköztárának klasszikus alkalmazásával vívják harcukat egy korántsem hagyományos ellenfél ellen. És ezzel a megállapítással elérkeztünk egy lényeges problémához. Mivel az ellenfél teljesen más típusú, mint amihez a katonák eddig „hozzászoktak”, a hadviselés módján és a katonák hozzáállásán is változtatni szükséges. A fegyveres erõknek a korábbinál még nagyobb rugalmasságot kell mutatniuk, ugyanis arra egyetlen ország sincs felkészülve, hogy minden veszélytípus elhárítására külön szervezzen erõket. Arra kell tehát törekedni, hogy a meglévõk a veszélyek széles skálájának hatékony kezelésére legyenek képesek.
Ez természetesen maga után vonja, hogy a kiképzésnek sokkal többirányúnak kell lennie, valamint azt, hogy fegyverzettechnikai eszközeik – lényeges átalakítás nélkül – alkalmazhatóak legyenek a különbözõ jellegû feladatok végrehajtására. A szervezeteknél pedig fontos, hogy rugalmasan lehessen õket változtatni. Ezeket úgy kellene kialakítani és felkészíteni, hogy alkalmasak legyenek a méretükhöz szabott támogatások befogadására, illetve a velük való együttmûködésre. Ez persze azt feltételezi, hogy az egyéni és kötelékkiképzés egyaránt hatékony, az utóbbi pedig egészen a magasabbegység szintjéig terjed, illetve több haderõnem csapatainak együttes tevékenységét is tartalmazza.
Ezeket a követelményeket nem valószínû, hogy az általános hadkötelezettség alapján bevonult és rövid ideig szolgálatot teljesítõ sorkatonáknál meg lehet valósítani. A többcélú alkalmazásnál inkább a hosszú ideig szolgálatot teljesítõ hivatásosok, a rendszeres és alapos kiképzésben részesülõ, általános és speciális ismeretekkel egyaránt rendelkezõ katonákra gondolok. A professzionális haderõk tehát ezen a téren is elõnyben vannak az általános hadkötelezettségen alapuló szervezetekkel szemben. A NATO-ban, illetve egyes tagállamaiban már alkalmazott CJTF-elv (Combined Joint Task Force – Egyesített Többnemzeti Alkalmi Harci Kötelék) a többcélú alkalmazhatóság, az elvárt rugalmasság és megnövelt hatékonyság irányába tart.
Ahhoz, hogy a feladatok végrehajtását az erre hivatott testületek megtervezhessék, hiteles, pontos és idõszerû információkkal kell rendelkezniük a szemben álló fél erõirõl, képességeirõl, illetve a feladat végrehajtását befolyásoló összes tényezõrõl. A különbözõ katonai szervezetek rendelkeznek információgyûjtõ és feldolgozó szervezetekkel, de ezek a korábbiakban nem elsõsorban a terrorszervezetekkel foglalkoztak, és ma sem az az elsõdleges funkciójuk.

A különbözõ terrorista csoportok ma már széles körû nemzetközi kapcsolatrendszert alakítottak ki, tevékenységük elsõsorban a kriminalisztika legkülönbözõbb területeit érinti, továbbá a kapcsolattartásban felhasználják a legkorszerûbb kommunikációs eszközöket éppúgy, mint a hagyományos személyes érintkezési formákat, az információszerzés meghaladja a katonai hírszerzõ és felderítõ szervezetek képességeit. De az is igaz, hogy a rendelkezésükre álló speciális adatok birtokában képesek hatékonyan együttmûködni más titkosszolgálatokkal, kiegészítve egymás ismereteit az aktuális vagy potenciális veszélytényezõkkel kapcsolatban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a NATO-tagországok katonai hírszerzõ szolgálatait illetõen a célirányosság és az összehangoltság tekintetében a helyzet korántsem kielégítõ. A katonai erõk alkalmazása általában hosszadalmas, nemritkán nehézkes döntés- elõkészítõ, döntéshozatali és felkészítõ tevékenységet igényel. Demokráciákban, ahol a fegyveres erõk egészének vagy egyes részeinek alkalmazásra több hatalmi ág egybehangzó döntésének lehet az eredménye, a probléma megjelenésétõl a válaszlépés megtételének kezdetéig hosszú idõ telhet el. Ne feledkezzünk meg ugyanakkor a katonai szervezetek reagálóképességének, rugalmasságának növelésérõl sem. Ez elsõsorban a tervezõ és elõkészítõ tevékenység, illetve a kiképzés-felkészítés függvénye. A katonák megszokták, hogy többnyire csak katonákkal, katonai szervezetek ellen kell tevékenykedniük, amelyek létszámáról, fegyverzetérõl, képességeirõl, az általuk alkalmazott eljárásokról többé-kevésbé pontos információkkal rendelkeznek. Az ellenfél is egyenruhát visel, meghatározott magatartási szabályok vonatkoznak rá, melyeket bizonyos helyzetekben nem hagyhat figyelmen kívül, ráadásul ugyanazok a törvényszerûségek határozzák meg tevékenységét. Ezzel a szemben a terrorista ismeretlen, nehezen azonosítható, céljai és módszerei irracionálisnak, normái elfogadhatatlannak és követhetetlennek tûnnek. Nem ritka, hogy a terrorista csoportok nõket és szinte még gyerekeket toboroznak soraikba. Egy katonának nagyon nehéz elfogadnia, hogy az eredményesség érdekében esetleg élete és hivatása alapvetõ normáit kell felrúgni, jobb esetben újrafogalmazni – gyerekekkel, nõkkel harcolni.
Ennek az évtizednek talán az egyik leglényegesebb tanulsága, hogy az aszimmetrikus hadviselés rendkívül komoly elõkészítést, erõ- és eszköztervezést, valamint nagyfokú önmérsékletet igényel a fejlett államok és a korszerû szervezetek részérõl. Az aszimmetrikus hadviselés egyik sajátossága a „kontroll”, amelynek két fontos öszszetevõje az erõfölény és az információs fölény. Amennyiben a hadviselõ felek valamelyike rendelkezik mindkettõvel, az komoly stratégiai fölényt biztosít számára a hadmûveletek megvívásához.
A fegyveres erõk megismerték önmaguk korlátait, tisztában vannak vele, hogy a társadalmi, nemzeti és államközi problémák megoldásának nem mindenható és nem is elsõdleges fontosságú eszközei. A nem megfelelõ idõben és módon használt eszköz nem hozza a tõle elvárt hatékonyságot, az eredmény nem esik egybe a célkitûzésekkel. A döntéshozóknak tudniuk kell, hogy a konfliktuskezelésnek melyik az a pillanata, amelyben a katonai erõ alkalmazása a legkisebb veszteségek mellett a stratégiai célkitûzéseknek leginkább megfelelõ eredményt hozza majd.
Hadtudományi kutatók már régen hangoztatják, hogy ha a terrorizmust a XX. század végére nem sikerül „béklyóba zárni”, akkor nagy valószínûséggel csak mérhetetlen nagy erõfeszítéssel lesz megfékezhetõ. Ebben a gondolatban van is némi igazság, mert az új évezred eddig eltelt néhány évében minden eddiginél kíméletlenebb terrorcselekmények történtek (többek között az USA-ban, Izraelben, Spanyolországban, Irakban, Oroszországban, Egyiptomban). A terrorista erõk nagy offenzívára készülnek, legalábbis ez derül ki az al-Kaida második emberének több országnak címzett fenyegetõ nyilatkozatából. A terroristák számos országot meg akarnak leckéztetni az iraki szerepvállalás miatt. A civilizált világnak ez esetben az a feladata, hogy az arabok szent háborújához (dzsihádhoz) hasonlóan „keresztesháborút” hirdessen a terrorizmus ellen, olyan számvetéssel, hogy azt gyõztesként be is fejezze.5
Egy háború menete és kimenetele nem ugyanaz, ha a szereposztás egyszer ez, máskor az. A terrorizmus háborújában a támadók a terroristák, a terrorszervezetek, a megtámadott pedig a „civilizált világ, vagy annak egy szelete”. A szereposztás pont fordított a terrorizmus elleni háború esetén. A terrorizmust az emberiség csak akkor tudja megzabolázni, ha kezdeményezõen lép fel vele szemben, azaz háborút indít ellene, és nem a terrorizmus háborújának szenvedõ részese marad, csak jogos önvédelmi harcot folytat. A világ terrorfenyegetettségének ismeretében „a legjobb védekezés a támadás” elvet kell érvényesíteni. Az eddigiekbõl egyértelmûen következik, hogy ebben a párharcban egyrészt a terrorizmus háborújáról, másrészt a terrorizmus elleni háborúról beszélhetünk. Úgy vélem, bármelyik háborúról is van szó, az nem azonos a klasszikus értelemben vett háborúk egyikével sem. Ebbõl eredõen a háború minden ismérve nem is igaz rá. A terrorizmus által és ellene viselt háború egy különleges öszszeütközés, egy olyan harc, amelyben az egyik félnek nem mindig van alkalma fegyvert használni.
A XXI. század emberiségének a terrorizmus elleni háborúja sok tekintetben különbözni fog az eddigi értelemben vett háborúktól. A terrorizmus elleni küzdelem egy sokszorosan átgondolt elmélet alapján álló komplex gyakorlati tevékenységrendszert jelent, amelyben fontos szerep hárul a fegyveres erõkre, a bûnüldözõ, felderítõ, katasztrófavédelmi, rendvédelmi stb. szervezetekre.
A terrorizmus háborúja emlékeztet a partizán-, valamint a gerillaháborúra. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a partizán- és gerilla-hadviselésben fellelhetõ emberiességi vonások, a hadijog bizonyos elemeinek tiszteletben tartása racionális vonások, de mindezek hiányoznak a terrorcselekmények eltervezõinek és végrehajtóinak eszköztárából. A klasszikus értelemben vett háborúk elmélete csak részben igaz a terrorizmushoz köthetõ háborúkra. A háborúkról szóló elmélet így szükségszerûen változik, meglátásom szerint kiegészül a terrorizmus által és az ellene viselt háborúk fejezetével.
A terrorizmus elleni háború a háborúk egy új, a XXI. századi formája. Ez a háború a maga politikai, gazdasági, diplomáciai oldala mellett egy különleges módon megvívott fegyveres összeütközést jelenít meg. Ezt a háborút az ENSZ jogos, a világ népeinek oldaláról nézve igazságos háborúnak (a nemzetközi szervezet szóhasználata szerint fegyveres fellépésnek) kell, hogy elismerje. A terrorizmus elleni háborút politikai, gazdasági, diplomáciai területen csak indirekt módon lehet folytatni. A katonai fellépés (fegyveres küzdelem) megindítására sem a klasszikus szabályok az érvényesek, mert nagy valószínûséggel nem reguláris fegyveres erõk ellen kell ezt a harcot megvívni. A világon szétszórtan terrorista szervezetek valóban léteznek, de a derékhad, a „fekete sereg” nem egy szervezett katonai alakulat, az esetek többségében a harcosok egészen az akciók megkezdéséig „láthatatlanok” maradnak.
A történelembõl ismert, hogy a hadiállapot kinyilvánítása hadüzenettel történik, „A hadüzenet állam, vagy koalíció akaratnyilvánító hivatalos diplomáciai közlése a fegyveres támadás megindításáról, azoknak az okoknak a megjelölésével, amelyek miatt a háborút indokoltnak tartja.”6 A terroristák, terrorszervezetek médiumokon (rádión, televízión) keresztül történõ üzengetése azt valószínûsíti, hogy létezõ szerveze- tekrõl van szó. Az üzengetés a maga nemében hadüzenetnek fogható fel. A terrorista szervezetek részére a hadüzenetet vagy ultimátumot a hadviselésben meghonosodott módon nem lehet átadni, mert a címzett „lakhelye” ismeretlen. Egy rejtõzködõ ellenfélnek csak úgy lehet hadat üzenni, ahogy azt õ is megteszi, erre a feladatra maradnak a modern technikai eszközök, többszörös áttételen keresztül a közvetítõk, ugyanis egy illegális szervezethez diplomáciai út nem is vezethet.
„Az 1907. évi III. hágai egyezmény 1. cikke kimondta, hogy az ellenségeskedéseknek nem szabad megkezdõdniük elõzetes és minden kétséget kizáró értesítés nélkül, mely akár megokolt hadüzenetnek, akár ultimátumba foglalt feltételes hadüzenetnek az alakjába foglalható.”7 Az al-Kaida hazánknak is címzett fenyegetésének valódiságáról találgatások folytak, egy ilyen üzengetés „a minden kétséget kizáró értesítés” kritériumának nem felel meg.8 Megjegyzendõ, hogy – a terroristák kiszámíthatatlansága miatt – nem kizárt a fenyegetés betartása. A terrorizmus természetébõl fakad, hogy „nem akar az ellenfél szemébe nézni.” A terrorizmus elleni háborúban tehát a kezdeményezõ fél csak a korábban leírt formában, indirekt módon tudja a másik fél számára egyértelmûvé tenni szándékát.
A hadtudomány azt is elismeri, hogy a háborús cselekmények megindulását nem mindig vezeti be hadüzenet, mert a támadó egyrészt nem akar lemondani a meglepetés nyújtotta katonai elõnyökrõl, másrészt pedig nem mindig akarja vállalni a háború kirobbantásáért a felelõsséget. A felelõsségvállalás és a „szembenézés” kérdésében vannak „nehézségei” a terrorista szervezeteknek. Az ellenük viselt háborúban sokkal elõnyösebb, ha meglepetésszerû akciók után a „barlangjában” pusztul el a „fenevad”, errõl az elõnyrõl nem szabad lemondani, mert a terrorizmus nem érdemel könyörületet.

A továbbiakban néhány dolgot összefoglalásképp – nem logikai rendben – felvillantva érzékelhetõvé válik, hogy a terrorizmus ellen viselt háború, a vele szembeni fegyveres fellépés miért különleges.

A világ terrorizmussal fertõzött részein csak multinacionális erõk egyidejû fegyveres fellépésével lehet sikert elérni.
Kizárt a hadtudomány által hirdetett módon a szemben álló felek közötti nyílt fegyveres összeütközés katonai szervezetekkel, eszközökkel és tervek szerint. A szemben álló félnek, a terrorista szervezeteknek nincs reguláris fegyveres erejük.
Hadszíntér a klasszikus értelemben nem létezik. A fegyveres cselekmények nem a klasszikus értelemben folynak, mivel a terroristák legkedvezõbb létezési módja „oszolj el a tömegben és a világon”.
A terrorizmus elleni háború nem hagyományos módon kezdõdik. Nincs csapatösszevonás, hadmûveleti felvonulás és szétbontakozás, arcvonal, harcrend, nincs egységes elgondolás és terv alapján folyó hadi tevékenység.
Egyidejûleg több helyszínen, nagy valószínûséggel megbízható felderítési adatokra alapozva meglepetésszerû rajtaütéssel történik a rejtõzködõ terroristák elleni támadás, a helyzettõl függõen ezt követi a lefegyverzés, az elfogás, végsõ esetben az élõ erõ, valamint a terrorakciókhoz felhasználni kívánt eszközök elpusztítása.
Gócokban jóval a háborús küszöb alatti fegyveres összeütközés folyik.
A terroristák egy idõben sokféle harcmódot alkalmaznak, ezért az ellenük fegyveresen fellépõknek kiválóan felkészültnek, felkészítettnek kell lenniük. Kommandókra épülõ (kis kötelékekkel történõ) harc folyik.
Összességében a világnak csak nagyon kis szeletében jelenít meg „hadiállapotot”.
A fegyveres fellépés idõtartama nem határolható be, valószínûsíthetõ az elhúzódó háborús állapot.
A megtámadottnak nem mindig van alkalma fegyvert használni.
Különleges hadviselési móddal lehetséges az ellenfél felõrlése. Ez hasonló ahhoz, mint amikor a szovjetek – a II. világháborúban – Sztálingrádban (ma Volgográd) minden házért külön csatát folytattak. Ezt a mai helyzetre átültetve azt jelenti, hogy a terroristák minden sejtjét külön fel kell kutatni és ellene fegyveresen fellépni, azt tudva, hogy térben azok jelentõs távolságra helyezkedhetnek el egymástól.
A terroristákat sok helyen a nép fiainak tekintik, tisztelet övezi õket, ezért az ellenük való fellépés népharagot vált(hat) ki.
Különleges szerepet kap a polgári katonai együttmûködés (CIMIC).9

A terrorizmus ellen viselt háború egy igen nehéz, hosszadalmas, nem látványos küzdelem, akár a tervezõ, szervezõ, végrehajtó, akár a védekezésre kényszerülõ oldaláról vizsgáljuk. Ebben a küzdelemben gyors eredmény talán nem is lehetséges. A terrorizmus elleni háborúra is igaz, hogy a szemben álló felek aszimmetrikus hadviselést folytatnak. Az aszimmetria többek között abban jelentkezik, hogy: Az egyik oldalon azok az államok (szövetségi rendszerek) állnak, amelyek tudományosan szervezett, modern eszközökkel ellátott (nehézfegyverekkel is rendelkezõ) haderõt tartanak fenn biztonságuk szavatolására. A másik oldalon esetenként bizonyos államok támogatását élvezõ csoportosulások, szervezetek stb. állnak, amelyek célkitûzéseik elérése érdekében titkos katonai szervezeteket, csoportokat tartanak fenn és alkalmaznak, gyakran (öngyilkosságot is vállaló) egyéneket készítenek fel az akciók végrehajtására, legtöbbször csak egy-egy kijelölt cél rombolására, megsemmisítésére elegendõ fegyver (robbanóeszköz) igénybevételével. Az akciókra való felkészítés rejtetten, a cselekmények végrehajtása nem a nemzetközi jog és a hadviselési szabályok szerint történik. A terrorcselekményeket legtöbbször azokon a helyeken hajtják végre, ahol tömegek vannak jelen és a romboláson kívül a pszichikai hatás is a legnagyobb.

Összegzésként elmondható, hogy a világ nyugodt, békés élete ennek a gyilkos kórnak a gyógyításával, a kóros állapot megelõzésével lehetséges. Elsõ lépésként a terror, a terrorizmus természetrajzát kell megismerni. Ez magában véve is nehéz dolog, de az ellene való hatékony fellépés még nehezebb. Ez utóbbi érdekében a teljesség igénye nélkül:

fel kell tárni a terrorizmus kiváltó okait (összességében, és a világ régióira vonatkozóan);
egyértelmûvé kell tenni a terrorizmus elleni háború elkerülhetetlenségét;
a lehetõ legtöbb államot meg kell nyerni ehhez a küzdelemhez, beleértve a fegyveres fellépésben való részvételt is;
ki kell dolgozni a fegyveres fellépés legcélravezetõbb módjait, módszereit;
meg kell teremteni a terrorizmus elleni háborúban részt vevõ szervezetek szoros együttmûködésének feltételeit;
létre kell hozni a terrorizmus elleni háború leghatékonyabb eszközrendszerét és fel kell készülni a viszontválaszra, a terrorakciók megelõzésére, a terrorizmus „váratlan csapásának” elhárítására.

A terrorizmus egy különleges elmélete, alattomos és orv gyakorlata a politikai célokért való küzdelemnek. Az ellene való fellépést bátran nevezhetjük háborúnak, amely a tanulmányban megfogalmazottaknak megfelelõen a XXI. század sajátos háborúja. A hadtudomány elméletében tárgyalt háborúktól sokban különbözik, ha ezt igaznak fogadjuk el, akkor a háborúkról alkotott elméletet ki kell egészíteni erre a háborúra vonatkozó részekkel.

DERESKEY ANNA

Jegyzetek:

1 A Special Air Service (SAS) Különleges Légi Szolgálat a Brit Hadsereg legfontosabb különleges alakulata. 1941-ben alapították az északafrikai hadszíntéren német vonalak mögötti rajtaütések végrehajtására. Az SAS egy viszonylag kis létszámú, titokban tevékenykedõ, ám annál közismertebb fegyveres erõ. Az SAS az Egyesült Királyság Különleges Erõi keretben tevékenykedik együtt a Special Boat Service (SBS) (Különleges Hajózó Szolgálat), a Special Reconnaissance Regiment (SRR) (Különleges Felderítõ Ezred) és a Special Forces Support Group (SFSG) (Különleges Erõk Támogató Csapat) nevû alakulatokkal. Az SAS elismerten a világ egyik legkiválóbb és legjobban kiképzett katonai egysége. (Szerzõ)

2 A német határõrség terroristaelhárító alakulata. (Szerzõ)

3 Különleges alakulat, amelynek elsõdleges feladatai a terrorelhárítás, a mélységi felderítés és a hírszerzés. (Szerzõ)

4 Ujj András (2002): A terrorizmus és a haderõ-átalakítás. Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. Budapest, SVKH-CHARTAPRESS, 139. o.

5 Hadnagy Imre (2005): A Háború és a terrorizmus, https://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/1/2005_1_2.html - 71k. Internet: 2007.04.03.

6 Hadtudományi lexikon. A–L. Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 459. oldal

7 Hadtudományi lexikon. A–L. Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 465. oldal

8 Végül is a szakértõk a fenyegetést hitelesnek fogadták el, ezért hazánkban is az illetékesek a megelõzést szolgáló rendszabályokat foganatosították. (Szerzõ)

9 Hadnagy Imre {2005}: A háború és a terrorizmus, Internet: 2007. 04. 03. https://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/1/ 2005_1_2.html - 71k