Ahhoz képest, hogy Berlin alig 80 kilométerre van a lengyel határtól, Varsó 130 kilométerre Aljakszandr Lukasenka Belorussziájától (amely kicsiny híján egy orosz–fehérorosz államszövetségbe sodródott), ahhoz képest, hogy északon közel négyszáz kilométeres tengeri határ védelmérõl kell gondoskodnia, végül ahhoz képest, hogy országának történelme bõvelkedett katonailag végzetes fejleményekben, belpolitikailag militarista hatalomgyakorlási mozzanatokban, a lengyel központi fegyveres erõk, amelyek 1942–43-ban szovjet területen szervezõdtek és Belorusszia területén állták ki a tûzpróbát, integrálódtak a többi fegyveres csoportosulással lengyel hadsereggé, ma csendben élik a maguk beszûkült életét, nemigen kerülnek a világsajtó vagy akár az euroatlanti sajtó hasábjaira.

Regionális többszereplõs biztonságpolitikai „tájképek” alig elkerülhetõ velejárója egyazon téma ismétlõdõ szereplése különbözõ vonatkozásokban, idõbeli, viszonyrendszeri, hangsúlyi, következtetésbeli eltérésekkel. A lengyel–német és a lengyel–orosz viszony jó néhány összetevõje szerepelt az eddigiekben, de akadnak a konfrontációs viszonyoknak részletesebben megvilágítandó mozzanatai, amelyek mentik az ismétlést kronológiai tárgyalás mellett is. Szembeötlõ a második világháborús konfliktustémák feltámadása és aktualizálódása a poszthidegháborús hidegháború szolgálatában.
Berlin és Varsó viszonya 1990 után akkor süllyedt mélypontra, amikor 2004 elején már csak néhány hónap választotta el Lengyelországot az EU-taggá válástól. Eltérõ történelemfelfogás és Európakoncepció mérgezte a légkört, amit magyarázni próbált a svájci Neue Zürcher Zeitungnak adott interjújában a világszerte jól ismert lengyel történész, korábban polgárjogi harcos, publicista, Adam Michnik, aki akkor már másfél évtizede volt a legnagyobb lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza fõszerkesztõje.
Michnik úgy beszélt a német társadalomról, mint amely egyszerûen elfelejtette, hogy volt második világháború. Kifogásolta, hogy Németországban nemcsak Bush-ellenesség van, hanem meglehetõsen erõs Amerika-ellenesség is, „veszélyes retorika, sok kritika Bush címére, nagy megértés Putyin iránt, azért is, amit Csecsenföldön mûvel”. „Nem tudom – jegyezte meg Michnik –, mennyit tudnak a németek a második világháború lengyel áldozatairól. Amikor ott Lengyelország kerül szóba, leginkább azt róják fel, hogy onnan elüldözték a németeket. Ami a lengyel közvéleményt illeti, az viszont bocsánatkérést igényel a németektõl, bocsánatkérést azokért a szenvedésekért, amelyek okozója nem Lengyelország volt, hanem Hitler.”
Arra a kérdésre, hogy a lengyelek német –francia elnyomástól tartanak-e, Adam Michnik nemmel válaszolt, de félelmet jelzett attól, hogy Berlin és Párizs Lengyelországban egy „félresikerült öcsköst” lát, akinek diktálni lehet, hogy mit csináljon, aki látványos megkülönböztetéssel sújtható és akinek a mellõzésével fontos döntéseket lehet hozni. „Az Európai Uniót így vagy úgy német–francia együttmûködés fogja vezérelni, csak az a kérdés, hogy milyen mértékben. Úgy hisszük, hogy az EU-elveknek, a szolidaritásnak és az összetartásnak a jegyében mérsékelni kellene befolyásukat. Miért kell Chiracnak vagy Schrödernek mindenkori nemzeti érdekeiket európai érdekekként szerepeltetni, ugyanakkor a lengyel miniszterelnök, Miller gondjait etnikai önzésként figyelmen kívül hagyni?”
– kérdezte a lengyel történész, aki az interjú befejezéseképpen a következõket fejtette ki:
„Amikor azt hallom, hogy Brüsszelben minden euróért ölre mennek, nem tehetünk úgy, mintha nem ez volna a helyzet. Mi, lengyelek egy erõs Európát akarunk, és azt akarjuk, hogy Lengyelországnak abban erõs, jelentõs pozíciói legyenek. Másrészt nem akarjuk, hogy ez az Európa az Egyesült Államok ellen irányuljon. Az Egyesült Államok jelenléte Európában 1945 után kizárólag pozitív hatásokkal járt.”10
Lengyelországban 2005. szeptember 25-én tartottak parlamenti választásokat, két héttel késõbb került sor – október 9- én – az elnökválasztásra. A két gyõztes jobboldali konzervatív párt agresszív oroszellenes politikájáról volt ismert. Keményen bírálták Moszkvát lengyel diplomaták és újságíró bántalmazása miatt. Jaroslaw Kaczynski, aki késõbb kormányfõ lett, két nappal a törvényhozási választások elõtt a fasiszta Németországhoz hasonlította Oroszországot. „Azt, ahogy a legutóbb eljárt Oroszország – mondotta –, csak azzal lehet összehasonlítani, ahogy Berlin a hitleri idõkben bánt a diplomatákkal.” Felháborodási hullámot váltott ki Lengyelországban az észak-európai gázvezetékre vonatkozó szerzõdés aláírása, amely Lengyelország és a balti köztársaságok megkerülésével lesz hivatott Oroszországot Németországgal összekötni. Már Aleksander Kwasniewski lengyel elnök „Putyin– Schröder paktumnak” nevezte a vonatkozó megállapodást. Tény viszont, hogy amikor Horst Köhler német államfõ 2006. május 18-án Varsóban járt, Lech Kaczynski lengyel elnök biztosította õt, hogy az orosz–német gázvezetékkel kapcsolatos lengyel aggodalmak ellenére „Lengyelország a lehetõ legjobb kapcsolatokra törekszik szomszédjával, Németországgal”.
Köhler is úgy vélekedett, hogy „minden jel szerint jól fejlõdnek a két ország jószomszédi kapcsolatai”, és kifejezte meggyõzõdését, hogy „Berlin és Varsó képes lesz építõ módon megvitatni és végsõ soron megoldani a balti-tengeri gázvezetékkel kapcsolatos nézeteltéréseket”.
Két-három évvel ezelõtt a német sajtóban kezdték magyarázgatni, hogy német –lengyel konfrontációról beszélni nem lehet, már csak azért sem, mert Németországban a lakosság nem észlel ilyesmit. Valójában nincs is olyan egyértelmû álláspont, amelyet „németnek” lehetne nevezni – írták. Azok a németek, akik ferde szemmel néznek a lengyelek- re, csak „védekezõ kisebbség”. Más a helyzet Lengyelországban – mutattak rá –, ahol tombol a nacionalista németellenesség és átterjed azokra is, akik éveken keresztül küzdöttek az említett nacionalizmus ellen.


LÉNYEGES VITATÉMÁK

A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2005. október elején a két ország közötti vitatémákat elemezte. Az egyik az, hogy a németek át akarják írni a második világháború történetét, hogy leplezzék, kinek a vétke volt a háború kirobbantása, a másik az, hogy mit lehet ez ellen tenni. A német lap lengyelországi belpolitikai okokra vezette vissza az ottani németellenességet, egy olyan helyzetre, amikor az uralkodó elit szítani igyekszik a nacionalizmust. Tény, hogy az NSZK-ban egyre többet beszélnek a második világháború német áldozatairól.
Állandó vita tárgya Németország és Lengyelország között a Berlinben létrehozandó dokumentációs központ terve. A lengyeleket nyugtalanította, hogy bár ez a központ az európai kiüldözésekkel, áttelepítésekkel, etnikai tisztogatásokkal kíván majd foglalkozni, a németek második világháborús kelet- és közép-európai kiûzetését fogja a középpontba állítani, úgymond átértelmezi majd a történelmet.
A lengyeleknek egyre jobban fájt Berlin és Moszkva kiemelkedõen jó viszonya; célozgattak arra, hogy ismét nagyhatalmi politika folyik oroszok és németek között a kisebb közép- és kelet-európai államok, fõleg a lengyelek és a baltiak feje fölött. Berlin, Moszkva és Párizs ellenezte az iraki háborút, amelyet a lengyelek támogattak és jelentõs csapatkontingenst is küldtek a közép-keleti országba.
Amikor XVI. Benedek pápa 2006. május 25–28. között Lengyelországba látogatott, az egész világsajtó tele volt azzal, hogy a német nemzetiségû egyházfõ Varsóban „II. János Pál nyelvén beszélt”, s hogy elõzõleg jó ideig lengyel nyelvleckéket vett. A német pápa biztonságára 15 ezer lengyel rendõr és mesterlövész vigyázott, NATO AWACS gép ügyelte a légteret, két Mercedes „pápamobil”, egy BMW luxuskocsi és két Mi–8-as helikopter állt rendelkezésére.
A lengyel államfõ, Lech Kaczynski úgy fogalmazott, hogy a látogatás nemcsak II. János Pál emlékének szólt, hanem „egykor a németek által létrehozott totalitárius rendszer áldozatai emlékének is, egyszersmind a katolikusok és a zsidók közötti megbékélés folytatódását is jelentette”. Felszólította a lengyeleket és különösen a politikusokat, emlékezzenek II. János Pál szavaira: „A demokrácia értékek nélkül könnyen átalakul nyilvánvaló vagy álcázott totalitarizmussá.”
Némileg visszatérve az elõzményekre, Jaroslaw Kaczynski lengyel miniszterelnök 2006. augusztus végén a Financial Times Deutschland (FTD) lapnak adott interjújában nacionalizmussal vádolta Németországot és annak a nézetének adott hangot, hogy a németeket terheli a felelõsség a két ország között feszültté vált viszony miatt. Úgy vélekedett, hogy a németek „új nemzeti identitásukat keresik. Eközben – mint hangoztatta – fennáll az a veszély, hogy a háború tettesei helyett annak áldozataiként akarják feltüntetni magukat. Németországban olyan folyamatok zajlanak, amelyek nyugtalanítanak bennünket” – jegyezte meg Jaroslaw Kaczynski.11
Konfliktushelyzetet teremtett 2006 végén – mint erre történt már utalás –, hogy a lengyel államfõ angliai látogatása során egy válságövezetekben bevethetõ, vagy Európa védelmére használható százezer fõs EU-hadsereg létrehozását javasolta.
Német kormánytisztviselõk meglepetésüknek adtak hangot a lengyel kormányfõ indítványa kapcsán, Berlint különösen az az elképzelés aggasztotta, hogy a lengyel fél által javasolt EU-haderõ „a NATO keretében mûködhetne”, ami azonban felveti azt a kérdést, hogy a haderõ európai vagy amerikai ellenõrzés alatt állna-e – írta a Financial Times, amelyben a javaslat napvilágot látott.12
Újabb német–lengyel pengeváltáshoz vezetett Anna Fotyga lengyel külügyminiszter 2006. december 19-i bejelentése, miszerint kormánya azt tervezi, hogy újratárgyaltatja az újraegyesült Németországgal 1990-ben és 1991-ben megkötött szerzõdéseket, hogy elhárítsa az 1945- ben Lengyelországhoz került területekrõl elûzött németek követeléseit. Berlin válasz- panasza december 20-án az lett, hogy a lengyel hatóságok megsértették az elûzött németek jogait, amikor kitették õket háború elõtti otthonukból a határok 1945-ös átrajzolásakor.
A lengyel kormányfõ még aznap válaszolt: közölte, sürgetni fogja a parlamentet, mielõbb alkosson olyan törvényt, amely megerõsíti, hogy a lengyelek jogosan vették birtokba a második világháború után elûzött németek javait.
Németországban értetlenséggel fogadták a lengyel fenyegetõzést. A berlini külügyminisztérium december 20-án emlékeztetett nyilatkozatában arra, hogy Angela Merkel kormánya nem támogatta az elûzöttek követeléseit. Hangsúlyozta, hogy Németország rendkívül fontosnak tekinti a szóban forgó két szerzõdést, amelyek egyrészt megerõsítették Lengyelország nyugati határainak végleges jellegét, másrészt széles körû kétoldalú együttmûködést irányoztak elõ.
Berlini belügyminisztériumi források ezek után tudatták a nemzetközi sajtóval, hogy a német fõvárosban nem számolnak egyhamar a kétoldalú kapcsolatok javulásával…
A lengyel–német viszonyban a 2007- es „nyitány” az a parlamenti vita volt, amely január 25-én azzal a jelszóval indult Varsóban, hogy a Németországban élõ lengyel kisebbségnek ugyanolyan jogokat kell kapnia, mint amilyeneket a lengyelországi német kisebbség élvez. Anna Fotyga, a lengyel diplomácia vezetõje azt állította, hogy Berlin még azokat a kötelezettségeket sem teljesítette, amelyeket a jószomszédi kapcsolatokról 1991-ben aláírt kétoldalú szerzõdésben vállalt. Némileg fonákul hangzott az a megjegyzése, hogy míg Lengyelországban kétmillió diák tanul németül, Németországban csak 2600-an tanulják a lengyelt. Varsó becslése szerint mintegy másfél millió lengyel él az NSZK-ban, zömmel olyanok, akik politikai vagy gazdasági okokból emigráltak a közeli vagy távolabbi múltban.
A lengyel vezetés Németország elleni támadásai februárban sem mérséklõdtek. A lengyel kormányfõ, Jaroslaw Kaczynski egy jobboldali lengyel lapnak adott interjújában kényes kérdések sorát tette fel eléggé gunyoros megfogalmazásban: „Vajon Lengyelország-e az, amelyik nem akarja megerõsíteni Németország tulajdonjogát területének egyharmada fölött? Vajon Lengyelország-e az, amelyik át akarja írni a történelmét, hogy a vétkes felelõsségének egy részét az ál- dozatra hárítsa… Talán a lengyelországi német kisebbség az, amelyiket korlátozásoknak vetettek alá, olyan korlátozásoknak, mint annak megtiltása, hogy az emberek saját nyelvükön beszéljenek gyermekeikhez?”
„Fontosnak tartjuk, hogy jó viszonyt ápoljunk Németországgal, de szomszédainknak el kell ismerniük bizonyos evidenciákat a tulajdonjogot, a történelmet, a biztonságot illetõen” – hangzott Kaczynski összegzése, egy viszonylag „friss” NATO-tag üzenete egy „veterán” NATO-tagállamhoz.13


A HARAPÓFOGÓ KELETI SZÁRA

A Lengyelországot szorongató „harapófogó” keleti – orosz–fehérorosz – száráról történelemkönyvet lehetne írni, de be kell érnünk az utolsó évek fejleményeinek és azok intenzitásának felvillantásával, illetve érzékeltetésével. Képezzen kivételt két olyan mozzanat, amely a történelmi feledékenységre irányítja a figyelmet.
Orosz részrõl nemigen mulasztják el emlékeztetni Varsót, hogy a második világháborúban a szovjet hadsereg hatszázezer katonája áldozta életét Lengyelország felszabadításáért. Varsó szívesen hagyja figyelmen kívül, hogy Lengyelország mai területének egyharmadát – Szilézia, Gdansk – éppen Jaltának köszönheti. Ezek a „Harmadik Birodalom”-hoz tartoztak a második világháború végén és Varsónak esze ágában sincs lemondani róluk.
Néhány mozzanat talán a 2005-ös lengyel –orosz „pengeváltásokból”. Varsó igencsak hajlamos volt és maradt a csecsenföldi szakadárok és illegális – egyebek között fegyveres – struktúrák támogatására mind hivatalos szinten, mind a központi sajtó szintjén. A lengyel külügyminisztérium sajtótitkára 2005. március 9-én Aszlan Maszhadovnak „Icskéria” (Csecsenföld) elnökének a felszámolását „bûntettnek” és „politikai hibának” minõsítette. Az orosz diplomácia vezetõje, Szergej Lavrov március 11-én telefonon felhívta lengyel kollégáját, aki bocsánatot kért az orosz külügyminisztertõl. Március 21-én a moszkvai külügyminisztérium határozottan elítélte Varsó egyik utcájának Dzsohar Dudajevrõl, a csecsen „partizánvezérrõl” való elnevezését. A moszkvai képviselõ-testület az udvariatlan varsói döntésre válaszképpen azt indítványozta, hogy Moszkvának azt az utcáját, amelyikben a lengyel nagykövetség székel, nevezzék el Mihail Muravjov grófról, aki vérbe fojtotta az 1863–64-es lengyel felkelést.
2005. május 5-én a lengyel törvényhozás Joszif Sztálin elítélését követelte a Molotov–Ribbentrop paktum egykori aláírása miatt. Válaszul Moszkva a május 9-i ünnepségekre nemcsak Kwasniewski lengyel elnököt hívta meg, hanem a kommunista Lengyelország utolsó államfõjét, Wojciech Jaruzelskit is. Vlagyimir Putyin nem volt hajlandó vezetni az Európa Tanács 2005. május 16–17-i varsói csúcstalálkozóján részt vevõ orosz küldöttséget olyan indoklással, hogy „több más államfõ is távolmaradt a tanácskozásról”.
Ugyanakkor, ugyanabban az esztendõben, augusztus 13-án az orosz külügyminisztérium közleményben állapította meg, hogy az orosz–lengyel kapcsolatok adott helyzete nem megfelelõ, felül kell kerekednie a józan észnek és a jóindulatnak, ami mindkét félnek segítene a köl- csönösen elõnyös együttmûködés és a jószomszédi viszony fejlesztésében. Az orosz katonalap, a Krasznaja Zvezda 2005. október 25-i számában, elõre konstatálva, hogy az orosz–lengyel kereskedelmi csereforgalom abban az évben meghaladja a 10 milliárd dollárt, megjegyezte, hogy az orosz–lengyel viszony ettõl függetlenül „sohasem volt baráti szellemû”, és hogy a lengyel sajtó Varsó második világháborús lerombolásával rendre és elsõsorban a szovjeteket vádolja.
Az orosz védelmi minisztérium lapja 2005. november 29-én Radoslaw Sikorskinak, a lengyel védelmi tárca vezetõjének, illetve Kazimierz Marcinkiewicz lengyel miniszterelnöknek azokkal a bejelentéseivel kapcsolatban, hogy nyilvánosságra hozzák a Varsói Szerzõdés Szervezetének bizonyos titkos aktáit, megjegyezte, hogy azokban a hadgyakorlatokban, amelyekben a NATO-ra mérendõ nukleáris „válaszcsapások” jelentették a fõ témát, „másokkal együtt Lengyelország is részt vett, komolyan mérlegelve a túlélés esélyét az atom-rakétacsapásokat követõen. Most viszont azt állítani, hogy akarata ellenére volt a Szovjetunió szövetségese és hogy most lelkiismereti indíttatásból lebbenti fel a fátylat katonai és állami titkokról, ezúttal is mosolyt hoz szomszédai (és természetesen saját állampolgárai) arcára.”
Sikorski egyébként a bejelentéskor külön hangsúlyozta, hogy egy potenciális VSZSZ–NATO fegyveres konfliktus esetén Lengyelország hatalmas veszteségeket szenvedett volna, több mint kétmillióra rúgott volna a halottak és sebesültek száma, atomcsapás ért volna a 43 lengyel várost, az ország számottevõ része került volna sugár-, illetve vegyi szennyezõdés alá.
Ami pedig magának az akták nyilvánosságra hozásának nemzetközi jogi vonatkozását illeti, a lengyel védelmi minisztérium úgy foglalt állást, hogy a Varsói Szerzõdés Szervezetének feloszlatásakor a volt tagállamok által 1991-ben aláírt titkossági kötelezvények Lengyelországra nem kötelezõek, mert azokat a lengyel törvényhozás nem ratifikálta, következésképpen – állítják lengyel jogászok – a hazai jognak elsõbbsége van az egyezménnyel szemben.
2005. december 4-én már a régi orosz és az új német külügyminiszternek kellett nyugtatgatnia Varsót a balti olaj- és gázvezeték ügyében. Szergej Lavrov hangsúlyozta, hogy semmiféle titkos alku nincs a háttérben, egyszerûen arról van szó, hogy Moszkva az általa eladott kõolajat és földgázt a lehetõ legolcsóbban és leghatékonyabban kívánja szállítani.
2006 tavaszán egyebek között az mérgesítette el a lengyel–orosz viszonyt, hogy az Oroszországi Föderáció katonai fõügyészsége nem minõsítette „politikai represszió áldozatainak” az 1940 tavaszán Katynban kivégzett lengyel tiszteket. A lengyel társadalom és elsõsorban a kivégzettek hozzátartozói felháborodással fogadták a moszkvai lengyel konzulhoz eljuttatott tájékoztatást. Lengyel részrõl továbbra is követelték az 1940. március 5-én agyonlõtt lengyel tisztek névsorának, eltemetésük helyének közlését, a velük szemben elkövetett bûn „jogilag helyes minõsítését”.
Moszkva nem nézte jó szemmel, hogy 2006 derekán a varsói törvényhozás bõvítette azon lengyel állampolgárok körét, akik a „szocialista Lengyelország” állambiztonsági szerveivel álltak kapcsolatban a rendszerváltás elõtt. Egy internetes listán 240 ezer név jelent meg. A lengyel parlament 372 szavazattal 44 ellenében hozzájárult a belbiztonsági levéltárak nyilvánossá tételéhez. 2006. jú- nius végén távoznia kellett a gyanúba keveredett lengyel pénzügyminiszter asszonynak, miközben a magánvállalatoknál azok vezetõire bízták, kiktõl akarnak megválni. Gyanúba keveredett több száz lengyel pap is, de a kormányon volt jobboldali–centrista koalíció végül is nem akart ujjat húzni a katolikus egyházzal.14
A lengyel parlament 2006. május 24- én döntött a Katonai Felderítõ Hivatal (WSI) megszüntetésérõl. A 2005. õszi parlamenti választások elõtt a hivatal feloszlatása kulcselem volt a kormányzó nemzeti-konzervatív Jog és Igazság Párt (PiS) kampányában. A titkosszolgálatok, úgymond, politikai eszközzé váltak a korábban kormányzó baloldal kezében, a WSI-t korrupció szõtte át, kétes kereskedelmi ügyletekbe bonyolódott, és ami a legfõbb: túl szoros kapcsolatokat ápolt az orosz hírszerzéssel. Egyébként a WSI volt az egyetlen olyan lengyel titkosszolgálat, amelyet a kommunizmus 1989-es bukása óta elkerültek a reformok. A helyébe lépõ két új szervezet (Katonai Felderítõ Ügynökség és Katonai Kémelhárító Ügynökség) nem a hadügyi tárcának, hanem a titkosszolgálatokat felügyelõ miniszternek lett alárendelve.
2006 októberében Lengyelországba látogatott Szergej Lavrov orosz külügyminiszter. A párizsi Le Monde „szimbolikusnak” nevezte a látogatást, amely után megmaradtak a lengyel–orosz ellentétek, háttérben az ukrajnai „narancsszínû forradalom” és a grúz külpolitika lengyel támogatásával. Raslaw Sikorski lengyel védelmi miniszter egy lapinterjúban úgy fogalmazott, hogy Lengyelország üzletfele akar lenni Oroszországnak, nem pedig „zsarolás tárgya”. Megjegyezte, hogy az amerikai globális rakétavédelmi rendszer elemeinek lengyelországi telepítésére vonatkozó döntés nem fogja váratlanul érinteni Moszkvát, mert errõl a kérdésrõl Lengyelország konzultációkat folytat szomszédaival, köztük Oroszországgal és a NATO-val.15
A 2006. október 20-án Lahtiban megtartott EU-csúcs elõtt vált ismertté, hogy Lengyelország földgázellátása 60 százalékban Oroszországtól függ, a 11 milliárd köbméteres évi fogyasztásból 6 milliárd köbmétert majdnem kizárólag Oroszországból hoznak be. Ennek ellenére a lengyel vezetés 2006. november 13-án megvétózta az Európai Unió és Oroszország új partnerségi megállapodását célzó tárgyalások megkezdését, amíg Moszkva nem oldja fel a lengyel élelmiszerekre már 2005 novemberében kimondott behozatali tilalmat és nem nyújt garanciákat az energiaszállítások biztosítására.
Némi kitérõvel szót kell ejteni azokról az orosz külpolitikai elvekrõl, amelyek közvetetten érintik Lengyelországot. Oroszország nem szakítja meg a párbeszédet a NATO-val, a szövetséget részben stabilizáló tényezõnek tekinti, az európai biztonság fontos, de nem egyetlen tényezõjének. Helyesnek tartaná a NATO „európaizálását”. Tekintettel van a változó katonai egyensúlyra, de nem akar a konfrontáció zsákutcájába kerülni. Javaslatokat szorgalmaz az európai biztonsági rendszer olyan átdolgozott tervére, amely ésszerûtlenné tenné a NATO keleti kiterjesztését, az egész kontinens érdekeit szolgáló olyan kollektív védelmi rendszert tart szem elõtt, amelynek tagjai „nem nyúlnak fegyverhez”, elvetik az erõszakot.
Ami a Münchenben 2007 februárjában megtartott magas szintû nemzetközi biztonsági értekezletet illeti, az Egyesült Államokat és a NATO-t kíméletlenül ostorozó Putyin-szónoklat látványosan kímélte nemcsak Lengyelországot, hanem Csehországot is.
Nagyságrendi és rendszersaját különbségekbõl kiindulva, illetve adódóan másfajta tartalmi és stílusbeli jegyei voltak a távolabbi és a közelmúltban Lengyelország és Fehéroroszország viszonya alakulásának.
Kiemelést érdemel a 2005. augusztus 19-én megnyílt krími négyes találkozó, amelyen a grúz, a lengyel, a litván és az ukrán államfõ a fehéroroszországi helyzetet tekintette át. Marek Belka akkori lengyel miniszterelnök elõre jelezte, hogy négyhatalmi munkacsoportot kíván összehozni a Minszkkel szemben folytatandó politika összehangolásáról.
A moszkvai sajtó tág teret szentelt a fehérorosz-ellenes koalíció összehozását célzó lengyel erõfeszítéseknek. Rámutatott, hogy ennek hátterében az EU-ba való belépés utáni helyzet áll. A lengyelországi zûrzavar, a gazdasági visszaesés és az Európa-rekord munkanélküliség Fehéroroszország felé mozdítja a mérleg nyelvét, ahol ilyesmi nincs, sõt a gazdasági fejlõdés üteme nyugati elemzõk szerint a kínaiét is felülmúlja.
Marek Belka lengyel kormányfõ 2005 augusztusában közel 300 ezer dollárnak megfelelõ összeget folyósított egy belorusz nyelven sugárzó rádióállomás felállítására, tény, hogy az Európai Unió egy negyedévvel korábban hozott határozata alapján, amely nyilván tekintetbe vette a kétmillió fehéroroszországi katolikus hívõt.
Nem maradt el Lukasenka belorusz elnök reagálása: „A fehéroroszországi lengyelek Belorussziában saját földjükön élnek, nem kívánnak Lengyelorságban élni. Nem engedünk állampolgárainkból bábokat csinálni. Országunk állampolgárai, beleértve a lengyeleket, nem lesznek ágyútöltelékek sem Varsó, sem Washington számára.” Megvolt a lengyel „beismerõ” válasz is. A Nie címû hetilap írta: „A lengyel állam nem titkolja, hogy érdekelt a Lukasenka-rendszer megdöntésében. A demokrácia szeretete csak mellékérv. Az igazi cél – elûzni Oroszországot a lengyel–fehérorosz határról. Függetlenül attól, hogy helyesen megválasztott és a legközelebbi idõben megvalósítható célról van-e szó.”
2006 tavaszán egy lengyel diplomatát Minszkben õrizetbe vettek, és 15 napi elzárásra ítéltek ellenzéki megmozdulásban való részvétele miatt. Varsó a Lengyelországban élõ „nem kívánatos” fehéroroszok listájának bõvítésével fenyegetõzött, majd EU-közbeavatkozást helyezett kilátásba. Minszk visszahívta varsói nagykövetét konzultációra, majd meglepõ nyilatkozatot adott ki, amely szerint szomszédai viszonylatában „kizárólag a jószomszédi partnerség elvébõl fog kiindulni”.


RAKÉTAVÉDELEM KÉRDÕ- ÉS FELKIÁLTÓJELEKKEL

„Lengyelország mint amerikai rakétahordozó”, „Amerika bejövetele – Bulgária és Románia után Lengyelország és Csehország” egyfelõl, másfelõl „Nem eszik olyan forrón a rakétavédelmi kását”, „Addig még sok víz lefolyik a Visztulán és az Elbán” – nem kell magyarázni milyen kelet-közép-európai fejlemények gyûrûznek be az „elõretolt védelem” és a „közelbõl való veszélyeztetés ” hullámain két korábbi VSZSZ-, ma pedig NATO-tagországba. Az Amerikába ki- vándorolt több millió lengyel ellentételezésére, akik a „mérleg nyelve” is lehetnek bizonyos választásokon, több száz rakétaszakembert készül a Pentagon – igaz, távlatilag és feltételesen – egy sok vihart látott európai térségbe delegálni. Ezúttal az idõben visszafelé haladva idézzünk néhány komolyabb elemzést és állásfoglalást.
Varsó biztonsági aggályait és igényeit a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2007. január 23-án így foglalta össze:
„A Kaczynski-testvérek varsói kormánya – Németországgal, Oroszországgal és Európával szemben hangoztatott fenntartásaira való tekintettel – nagymértékben érdekelt az Amerikához fûzõdõ szoros kapcsolatokban, másfelõl tart attól, hogy egy lengyelországi amerikai rakétatámaszpont még jobban megterhelhetné Oroszországgal való viszonyát. Még õszszel (2006) jelezte az orosz vezérkari fõnök, Jurij Balujevszkij, hogy a tervezett lengyelországi rakétaállomásoztatás – »enyhén szólva barátságtalan lépés« – Vlagyimir Popovkin orosz tábornok január 22-én megújította ezt a figyelmeztetést és azt mondta, hogy a Cseh Köztársaságba és Lengyelországba tervezett berendezések »nyilvánvaló fenyegetést« – jelentenek országára nézve.”
A német lap emlékeztetett arra, hogy az Oroszországból eredõ ilyesféle jelzések miatt Sikorski lengyel hadügyminiszter már 2006 õszén „Patriot” légvédelmi rakétákat kért Washingtontól, ha országának területe belekerül a világméretû rakétavédelmi rendszerbe. Ezek a rövidebb hatótávolságú rakéták oltalmazhatják Lengyelországot Oroszországgal szemben, ha a két ország viszonya tovább rosszabbodik. Sikorski hozzátette, hogy ez a reláció fontosabb Lengyelország számára, mint Irak vagy Afganisztán, minthogy országa az elõkészítés alatt álló döntések következményeit még évtizedek múlva is érezni fogja, ezért a lengyel kormány csak egy alapkövetelménybõl indulhat ki: az ország biztonságának „per saldo” (egyenlegként) erõsödnie kell.
A lengyel védelmi miniszternek teljes mértékben igazat adott Daniel Fried amerikai külügyminiszter-helyettes, ezúttal is hangsúlyozva, hogy a globális ellenrakéta- rendszer nem irányul Oroszország ellen, beleértve azt is, hogy nem szolgál majd orosz rakéták elfogására. A Varsóban több mint negyedmilliós példányszámban megjelenõ Rzeczpospolita 2006. december végén szakértõi véleménycsokrot közölt az amerikai rakétavédelmi rendszer tíz indítóállásra tervezett európai komponensének „esetleges” lengyelországi telepítésérõl. A vélemények megegyeztek abban, hogy a rakétavédelem szükségességéhez nem fér kétség, megoszlottak viszont abban a tekintetben, hogy Lengyelország-e a legjobb hely Európában az amerikai rakétavédelmi támaszpont kiépítésére és megbízhatóan oltalmazható-e ugyancsak amerikai légvédelemmel.
A tárcája élérõl nemrég távozott lengyel védelmi miniszter, Radoslaw Sikorski 2006. november 1-jén, közvetlenül az Egyesült Államokba való elutazása elõtt óvatos hangot ütött meg: „Varsó figyelembe veszi Moszkva aggodalmait, ha döntést hoz egy amerikai rakétaelhárító rendszer esetleges lengyelországi telepítésérõl – jelentette ki. – Oroszország nagyon fontos szomszédunk, és szomszédaink véleményét mi figyelembe vesszük. Oroszországnak megvan a képessége arra, hogy olyan gyakorlati intézkedésekkel válaszoljon az ilyen telepítésekre, amelyek érintik biztonságunkat. Moszkva álláspontja ezért nyilvánvalóan fontos.”
A miniszter akkor még szóba hozta: jó volna, ha a NATO Lengyelországot választaná, amikor arról dönt, melyik országba telepít földi radarhálózatot a szövetség közös védelmi rendszere keretében.
(Feltételezhetõ az ellenrakétákat és a radarhálózatot adott esetben külön-külön befogadó két ország logikus egymásrautaltsága; bármelyikük „különutassága” keresztülhúzhatja a program megvalósíthatóságát.)
Az óvatosság indokoltságát hangsúlyozta egy korábbi legmagasabb szintû megnyilatkozás. Lech Kaczynski lengyel államfõ bizonyos fenntartásokkal beszélt az amerikai rakétavédelmi elképzelésekrõl a sajtó képviselõi elõtt Lódzban, 2006. július 27-én. „Nem titkolom, hogy fenntartásokkal viseltetem az amerikai támaszpontok területen kívüliségének problémájával szemben. Az Egyesült Államok Lengyelország északkeleti részén szándékozik elhelyezni egyik támaszpontját a globális rakétavédelmi hálózat kiépítésének terve keretében. Amellett áll ki, hogy a rakétavédelmi támaszpontnak szuverén amerikai területnek kell lennie, munkatársainak külön jogokkal kell rendelkezniük, lengyel katonai szakértõk és jogászok nem felügyelhetik a bázist. Lengyel hatóságok még nem adtak választ… Meglátjuk, hogyan fognak alakulni az események. Nyilvánvaló, hogy egy rakétaelhárító pajzs megjelenése Lengyelországban reagálást vált ki más államokból, amelyek határosak vele. És Lengyelországra felelõsség hárul ezekért az intézkedésekért.”17
Alig több mint fél évvel késõbb ez az államfõi megnyilatkozás „testvéri módosításban” részesült. Jaroslaw Kaczynski lengyel kormányfõ a varsói közszolgálati rádiónak úgy nyilatkozott, hogy a tervezett amerikai rakétarendszer befogadásáról Lengyelországban nem lehet népszavazást tartani, „nem szabad felnagyítani a rakétavédelmi rendszerrel szembeni orosz kifogásokat, amelyeknek Vlagyimir Putyin orosz elnök adott hangot a müncheni biztonságpolitikai fórumon.”
A szóban forgó beszéd 2007. február 2-án hangzott el és a varsói Rzeczpospolita a következõ kommentárt fûzte hozzá:
„Vlagyimir Putyin a legcsekélyebb kétséget sem hagyott afelõl, hogy a rakéta- védõernyõ, amelyet az amerikaiak akarnak kiépíteni Lengyelországban, nem Irán ellen irányul. Putyin elnök jól tudja, hogy Oroszország ellen irányul, és bejelenti az ellenintézkedéseket. Varsó valójában hálával tartozik Putyinnak tegnapi szavaiért. Az amerikaiak azt ismételgetik, hogy a katonai támaszpont nem igényel további védelmet, mivel meg tudja védelmezni saját magát, magától értetõdõen a Közel-Keletrõl érkezõ nagy hatótávolságú rakétákkal szemben. De amikor Varsó azt mondja, hogy a bázis mégis további védelemre szorul, ez alatt valami mást ért. Nem a rakéták, hanem Lengyelország védelmérõl van szó, mégpedig egy egészen más irányból jövõ fenyegetéssel szemben… Lengyelország biztonságot igényel. Putyin szavai ezt tegnap megerõsítették.”18
Ami másrészt Csehországot illeti, a „fontolva haladás” mellett döntött a lengyelországi rakétavédelmi bázist kiszolgáló radarrendszer befogadása kérdésében. Mint utólag kiderült, Washington 2007. január 19-én tette meg ajánlatát, amire a prágai kormány igennel válaszolt már január 24-én, jelezve, hogy a rádiólokátor- kérdést nem bocsátja népszavazásra. Kilátásba helyezte, hogy a vonatkozó megállapodás ratifikálása 2008-ban megtörténhet.
A CTK cseh hírügynökség január 21- én ismertette egy lengyel tábornok, Stanislaw Koziej nyilatkozatát, aki nem zárta ki, hogy az amerikaiak valójában azért kezdeményezték a tárgyalásokat a csehekkel, hogy amennyiben ezek nem kecsegtetnek eredménnyel, Lengyelország kapjon felkérést az amerikai rakétavédelmi rendszer mindkét összetevõjének befogadására és kiépítésére.
Az év elején végzett közvélemény-kutatások szerint a csehek többsége elutasítja általában amerikai támaszpont létesítését, de konkrétan egy radarállomással kapcsolatban „elfogadóbb” az álláspont: a polgárok 60 százalékának várhatóan nem lenne ellenvetése. A legnagyobb csehországi ellenzéki párt, a Cseh Szociáldemokrata Párt elutasította, hogy az országban amerikai radarállomás létesüljön. Jiri Paroubek pártelnök sajátos ellenvetést fogalmazott meg: „Amerikai radarállomás Csehországban kétoldalú megállapodás alapján történõ létesítése ellentmond annak az elvnek, hogy az ország biztonságát kollektív módon a NATO keretében kell biztosítani.”
Vlasta Parkanová cseh védelmi miniszter február 4-én nem kevésbé sajátos módon foglalt állást a Prima kereskedelmi televízióban. Ellenezte az ügyben népszavazás kiírását, megjegyezve: a politikusoknak kell vállalniuk a felelõsséget a döntésért, s nem szabad azt áthárítaniuk a lakosságra.
Václav Klaus cseh államfõ néhány nappal késõbb a döntés meghozatalához szintén megvitatandónak nevezett olyan kérdéseket, mint Csehország és az Egyesült Államok kapcsolatainak hozzáigazítását a cseh–NATO és a cseh–EU kapcsolathoz. „Legitim követelménynek” minõsítette e hozzáigazítást Prága „más országokkal fenntartott kapcsolataihoz” is.19
Január végére kiderült, hogy Ukrajna támogatja, Szlovákia viszont ellenzi a Lengyelországot és Csehországot érintõ amerikai rakétavédelmi elgondolásokat. Az ukrán külügyminisztérium sajtószolgálata közleményben tudatta: Ukrajna úgy tekint az amerikai rakétaelhárító rendszer csehországi és lengyelországi telepítésére, mint a terrorizmus elleni harc újabb eszközére.
A szlovák kormányfõ, Robert Fico kijelentette: felkérés esetén nemet mondana a rakétavédelmi rendszer Szlovákia területén történõ telepítésére. Hozzátette: Szlovákiának joga van ehhez az álláspontjához, egy ilyen rendszer semmiben sem járulna hozzá a biztonsági helyzet javításához.
Végül egy állásfoglalás a „nem provokatív védelem”, a „defenzív védelem” rég feledésbe merült elve és doktrínája mellett. Szergej Kiszljak orosz külügyminiszter- helyettes 2007. január 23-án figyelemre méltó megjegyzést tett: „Minden országnak úgy kell gondoskodnia önvédelmérõl, hogy ne keltse azzal szomszédaiban a fenyegetettség érzését.”

(Vége)

PIRITYI SÁNDOR

10 Neue Zürcher Zeitung, 2004. február 6.
11 FTD, 2006. augusztus 30.
12 Financial Times, 2006. november 6.
13 Dziennik, 2007. február 3.
14 Kommerszant, 2006. július 24.
15 Nyezaviszimaja Gazeta, 2006. október 12.
17 www.kommersant.ru/leaders
18 Rzeczpospolita, 2007. február 3.
19 Hospodárské Noviny, 2007. február 9.