Ahhoz képest, hogy Berlin alig 80 kilométerre van a lengyel határtól, Varsó 130 kilométerre Aljakszandr Lukasenka Belorussziájától (amely kicsiny híján egy orosz–fehérorosz államszövetségbe sodródott), ahhoz képest, hogy északon közel négyszáz kilométeres tengeri határ védelmérõl kell gondoskodnia, végül ahhoz képest, hogy országának történelme bõvelkedett katonailag végzetes fejleményekben, belpolitikailag militarista hatalomgyakorlási mozzanatokban, a lengyel központi fegyveres erõk, amelyek 1942–43-ban szovjet területen szervezõdtek és Belorusszia területén állták ki a tûzpróbát, integrálódtak a többi fegyveres csoportosulással lengyel hadsereggé, ma csendben élik a maguk beszûkült életét, nemigen kerülnek a világsajtó vagy akár az euroatlanti sajtó hasábjaira.1

Legyen szabad feltételezni, hogy történelmi és hadtörténeti szempontból sem érdektelen felidézni az 1990-es – tehát még a rendszerváltás elõtti – lengyel katonai doktrína fõ tételeit, amelyeket a Varsói Szerzõdésbõl eredeztetnek, de amelyek „örökölhetõknek” bizonyultak.
A doktrína legmagasabb rendû célként jelölte meg a nemzetbiztonság alapvetõ érdekeinek érvényesítését, a békés élethez való jog, az állam szuverenitása és függetlensége, határainak sérthetetlensége biztosítását.
A tömbközi bizalmatlanság, a közép-európai helyzet kikristályosodásának elhúzódása, roppant haderõ-csoportosítások és fegyverkészletek jelenléte kapcsán – figyelmeztetett a doktrína – „Lengyelország, akár akarata ellenére –, hadászati helyzeténél fogva belesodródhat a háborúba”.
A lengyel katonai doktrína „az összes államok és népek békés együttélésének elvét, a nemzetközi jog normáinak betartását tartja szem elõtt. Lengyelországnak nincsenek semmiféle területi igényei és egyetlen államot sem tart ellenségének, a nem- zetközi viszonyok demilitarizálására és ideológiamentesítésére, valamint a teljes és szilárd politikai és katonai enyhülésre törekszik Európában és szerte a világon” – állt az 1990-es dokumentumban. Egy igazán „lengyel” katonasors drámai fejezetei is tolmácsolásra kínálkoznak e történelmi bevezetõben, mégpedig egy „echt” német sajtótermék tolmácsolásában.
A lengyel lelkületi vívódás, szinte tudathasadásig menõ „kettõs látás”, a dolgok, a fejlemények újból és újból való át- és újragondolása, a mindmáig tartó boszorkányüldözés és vétkeskeresgélés plasztikusan jelent meg abban az interjúban, amelyet a Frankfurter Allgemeine Zeitung készített a 83 éves Wojciech Jaruzelski volt lengyel kormány-, illetve államfõvel, s amely a lap 2006. augusztus 7-i számában jelent meg. „Várakozásom egy célra összpontosul: minél hamarabb elhagyni ezt a világot” – nyilatkozta a politikus-katona tavaly nyáron, akire akkor állítólag még nyolc év börtönbüntetés várt…
Jaruzelski 14 éves korában került deportált családjával Szibériába, petróleumlámpa mellett olvasta az orosz klasszikusokat, akik megismertették vele az orosz lelkületet. Rájött idõben, hogy hazájába visszatérni csak katonaként van esélye. Elõször Anders tábornok 1941-ben felállított lengyel hadseregében akart szolgálni, de csak a Szovjetunióban Berling tábornok körül kialakult lengyel haderõben kapott helyet, itt kezdett „oldódni” kommunistaellenessége. A rjazanyi szovjet tiszti akadémián szinte teljes autonómiájuk volt a lengyeleknek, tábori lelkésszel, annak felismertetésével, hogy Lengyelországnak a németektõl való megtisztítása csak a szovjetekkel lehetséges.
Jaruzelski Németországban 1945-ben járt elõször, a Vörös Hadsereggel együtt harcoló lengyel kötelékek tisztjeként bejárhatta az éppen felszabadított sachsenhauseni koncentrációs tábort, a háború után megcsodálta a németek helyreállítási buzgalmát, késõbb a tisztaságot, a jólétet, az infrastruktúrát. Nagyon jó tapasztalatai voltak az NDK-val, amely 1950-ben elismerte az Odera–Neisse határt, Kelet-Berlinben emlékmûvet emelt a Hitler ellen küzdõ lengyel katonáknak. Politikai síkon barátiak, emberiek, természetesek voltak az NDK–lengyel kapcsolatok.
„Soha nem felejtettem el – nyilatkozta Jaruzelski –, hogy Honecker egy évtizedet töltött a nácik fogságában. Ez nagyon erõsen befolyásolt.”
A FAZ szerkesztõjének arra a kérdésére, hogy a nyugati sajtó rendre „exdiktátornak” minõsíti, Jaruzelski azt válaszolta, hogy nem volt diktátor. „Megvolt a parlament a maga kollektív mechanizmusával. A rendkívüli állapot védõernyõje alatt lépésrõl lépésre próbáltam reformokat keresztülvinni. Gorbacsov nem véletlenül jelentette ki hivatalosan is, hogy a Lengyelországban Jaruzelski vezetése alatt kimunkált liberalizálási út nélkül nem lett volna peresztrojka. Lengyelország a peresztrojka egyik laboratóriuma volt.”
Nem kizárt, hogy mire ezek a sorok megjelennek, már közkatonává lefokozták, minden katonai rendfokozatától, rendjelétõl megfosztották Jaruzelski tábornokot, volt lengyel kormány- és államfõt. Legalábbis ezt ígérte az a törvénytervezet, amely február elején lépett a végleges kidolgozás stádiumába a jelenlegi lengyel államfõ kezdeményezésére.
Átugorva közel két évtizedet megvallható, hogy a lengyelországi katonai-katonapolitikai fonákságok nem jelentették a Jaruzelski-korszak monopóliumát. Nem is olyan rég NATO-zászló alatt köszönt vissza a múlt.

Úgy alakultak a viszonyok, hogy 2006 elsõ negyedévében a három balti köztársaság légterének biztosítása, mint NATO-feladat, Lengyelországra hárult és Lengyelország ennek a megbízatásának szovjet gyártmányú MiG–29- esekkel tett eleget. A litván hadügyminisztérium egy magát megnevezni nem akaró képviselõje ez alkalomból kijelentette, „nem kételkedem abban, hogy az oroszok élnek az alkalommal, próbára teszik a lengyel pilóták felkészültségét és reagálásuk gyorsaságát”. A NATO-fõhadiszálláson hozzátették: „A lengyelek biztosak lehetnek abban, hogy a litván légtérben nem kell unatkozniuk.”
Az ügyeletes NATO-gépek támaszpontja a Litvánia északi részén fekvõ Zoknia, amelyet korábban a szovjet légierõ használt.
A lengyel vezetés védelempolitikai jelen- és jövõképére kitérve nyugtázható, hogy a lengyel fegyveres erõk 2005–2010-es fejlesztési terve a katonai költségvetés, fõképp a legkorszerûbb fegyverrendszerek beszerzésére szolgáló ráfordítások folyamatos növelését, szerzõdéses katonákból álló 110 egység kialakítását, a haderõ 40 százalékának NATO-szabványokhoz igazítását, németországi USA-támaszpontok befogadását irányozza elõ.
Moszkvában észrevételezik, hogy „szorul a lengyel hurok” Kalinyingrád térsége körül, ami nemigen magyarázható a terrorizmus elleni harccal. Másfelõl az Egyesült Államok szorgoskodik annak az 1995-ös kongresszusi határozatnak a megvalósításán, amely az enklávé demilitarizálását tûzte ki távlati feladatnak. (A NATO- és EU-tag Hollandia szentpétervári fõkonzulja néhány éve „orosz kakukknak az európai fészekben” nevezte Kalinyingrádot.)
Lengyel illetékesek 2006 októberében újabb konkrétumokkal jelentkeztek a hadseregfejlesztési témák vonalán, illetve konkretizálták a korábban közölteket. Lech Kaczynski államfõ bejelentette, hogy országa már 2010–2012-re teljesen hivatásos, 150 ezres létszámú hadsereggel fog rendelkezni. Ebbõl 30 ezer fõ intenzív felkészítés és a megfelelõ szerzõdések aláírása után a tartalékot fogja alkotni. Az önkéntesek vagy három hónapos felkészítés után ideiglenes szerzõdést kötnek vagy hivatásosak lesznek. Sikorski védelmi miniszter ehhez hozzátette, hogy a NATO-szabványoknak megfelelõen a személyi állomány 8 százaléka „gyorsan reagáló”, 40 százaléka állandóan mozgósításra kész lesz. „Ez gazdasági elõnnyel is jár – tette hozzá –, mivel takarékoskodhatunk a mûszaki javítások vonalán, ha a hivatásosak szakszerûbben bánnak majd a technikai eszközökkel.”
A katonai és a gazdasági-energetikai biztonság kölcsönhatása nem lengyel találmány, de az Európai Unió ilyen értelmû „NATO-sítása” – egy tavalyi jellegzetesen lengyel kezdeményezés tanúsága szerint – igen.
A lengyel gazdaságügyi minisztérium 2006 elején Kaczynski elnök sugalmazására foglalkozni kezdett egy olyan elgondolással, hogy az Európai Unió hívjon életre egy „energiaellátás-biztonsági szövetséget”, amely közös földgáztartalékot képezne és kölcsönös segítségnyújtást vállalna arra az esetre, ha valamelyik tagállama – például Moszkvával bekövetkezett konfliktusa esetén – egyszerre nem jutna földgázhoz. A lengyel kormány sajátos módon „ENERGIA-NATO”-t kezdett emlegetni, kifejezve azt a reményét, hogy a tervet támogatják majd a többi „visegrádiak”, Csehország, Szlovákia és Magyarország, továbbá esetleg Ausztria és Litvánia. A lengyel gazdaságügyi minisztérium számított a „tömbön kívüli” Ukrajna és Moldova bekapcso- lódására is, amelyek szintén erõsen függnek az orosz gázszállításoktól, sõt a lengyel Jog és Igazságosság párt egyik EU-parlamenti képviselõje e szövetségi rendszer egész Grúziáig való kibõvítését javasolta, az Európai Uniótól független intézményrendszer létrehozásával.2
Lengyelország lehetõségeihez mérten, mértéktartó aktivitással vett és vesz részt a 21. század nemzetközi békefenntartó küldetéseiben, többször módosítva vállalásait.
Janusz Zemke lengyel védelmi miniszterhelyettes 2005 nyarán úgy nyilatkozott az Associated Press amerikai hírügynökségnek, hogy lengyel, német és dán tisztekbõl álló nemzetközi erõ („Multinational Corps Northeast”) veszi át 2007 februárjától hat-kilenc hónapra a NATO afganisztáni mûveleteinek parancsnoki teendõit. A varsói védelmi minisztérium akkor mintegy ezer katonát ajánlott fel a NATO külföldi küldetéseihez. Az atlanti szövetségnek annak idején 8000 katonája volt az ISAF-ban, az afganisztáni nemzetközi biztonsági erõkben, õk feleltek Kabul, valamint Észak- és Nyugat-Afganisztán biztonságáért.
Az iraki többnemzeti erõben Lengyelország 25 állam haderõinek csapataiért volt felelõs, 2005 derekán 14 nemzeti kontingens állt lengyel parancsnokság alatt Irak középsõ részén. Varsó akkor 2006 elejére idõzítette csapatai hazahozatalát Irakból.
Az új konzervatív lengyel kormány 2005 decemberében úgy döntött, hogy 2006 végéig meghosszabbítja az Afganisztánban és a volt Jugoszlávia területén szolgálatot teljesítõ erõinek mandátumát. Afganisztánban akkor 120 lengyel katona tevékenykedett, egyrészt a terroristaellenes feladatokat végzõ Enduring Freedom mûveletben, másrészt az ISAF-ban, a kormány által elképzelt 2006. december 31-i határidõig. Varsó úgy döntött, hogy egyrészt 2006. november 21-ig hosszabbítja meg az Európai Unió boszniai stabilizációs erõiben (Eufor) részt vevõ 300 lengyel katona megbízatását és 2006. december 31-ig annak a 400 lengyel katonának a mandátumát, akik a volt Jugoszlávia más térségeiben (Koszovóban, Montenegróban, Macedóniában) kaptak béketámogatói feladatokat.
Radoslaw Sikorski lengyel védelmi miniszter 2006. szeptember 14-én bejelentette, hogy országa további legalább 900 katonával egészíti ki az afganisztáni NATOerõkben részt vevõ százfõs kontingensét, miután világossá vált, hogy a tálib lázadók egyre hatásosabb támadásaival szemben a 20 ezer fõs ISAF-nak 2000-2500 további katonára van szüksége. (Varsó már 2005-ben fontolgatta, hogy 2007-ben küld további ezer katonát Afganisztánba, de Sikorski 2006 júniusában közölte, hogy ennek a számnak csak a fele jöhet szóba.) Végül is Lech Kaczynski lengyel köztársasági elnök 2006. november 7-én úgy döntött, hogy 1200 fõre növelik az Afganisztánban tevékenykedõ lengyel kontingens létszámát, de londoni látogatásán úgy nyilatkozott – idézte a PAP lengyel hírügynökség –, hogy „a nemzetközi mûveletekben való részvételi lehetõségünk korlátozott, és nem járunk messze ezektõl a korlátoktól”. Radoslaw Sikorski nemzetvédelmi miniszter egyébként már 2006. október végén kénytelen volt beismerni, hogy az afganisztáni lengyel kontingens létszámának növelése „népszerûtlen lépés”. Ennek korábbi tekintetbevétele elejét vehette volna a követhetetlen kuszaságnak.

Sem a lengyel népet, vagy államát, sem a lengyel hadsereget nem lehet történelmietlenséggel vádolni. A lengyel mentalitásban mindig „élt” a történelem, nagy fordulói fontos szerepet játszottak és játszanak a politikusok és a polgárok életében és gondolkodásában. A porosz, orosz, osztrák idegen utalom a 19. században, az állam újraszületése az elsõ világháború végén, a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg 1939-es betörése, a sztálinizmus sötét évei, végül a „Szolidaritás” 1981-es és a szocialista rendszer 1989-es összeomlása Lengyelországban a kollektív tudat tartós elemeivé váltak.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Lengyelország, amely az elsõ világháborúnak „köszönhetõen” 1918. november 11-én vált független köztársasággá, katonai rezsim uralma alatt állt 1926-tól 1939-ig, ezután szovjet–német osztozkodás, majd német megszállás tárgya lett. A második világháború után földrajzilag nyugatabbra, rendszerpolitikailag keletebbre került, belpolitikai, gazdasági, szociális helyzetében nem volt sok irigylésre méltó, az elégedetlenség, a sztrájkok, a tömeges letartóztatások után 1989-ben bukdácsoló reformidõszak következett, a választásokra politikai közöny nyomta rá a bélyegét, a belpolitikai zûrzavar útjában állt a komoly gazdasági fellendülésnek. A „volt szovjet” katonai erõk 1992 novemberére kivonultak Lengyelországból, az orosz katonai jelenlét 1994 szeptemberében zárult.
A megboldogult Varsói Szerzõdés jó okkal megválasztott névadóját, Lengyelországot Csehországgal és Magyarországgal együtt 1997 júliusában hívták meg hivatalosan a NATO-hoz való csatlakozásra, 1999. március 12-én váltak a tömb teljes jogú tagjaivá.
Varsó számára nem lett ráfizetéses ügylet a NATO-tagság. Az utóbbi évek átlagában a NATO majdnem kétszer annyit fektetett be Lengyelországba, mint amennyi tagsági hozzájárulást kapott tõle. (2005-ben például a NATO 42 millió eurót fektetett a lengyel katonai infrastruktúra fejlesztésébe, miközben az észak-atlanti szövetség alapjához való lengyel hozzájárulás nem haladta meg a 20 millió eurót.) 2010-ig a lengyelországi NATO-beruházások megközelíthetik a 400 millió eurót. Fõképp kikötõk és repülõterek építésérõl vagy korszerûsítésérõl van szó, de üzemanyagraktárak és radarállomások létesítésérõl is. Az utóbbi években két tucat NATO-objektum létesült Lengyelország területén, a szövetségi infrastruktúra lengyelországi kiépítése várhatóan 2010-ben zárul.
A lengyel védelmi miniszter 2006. február 1-jén jelentette be nyilvánosan, hogy – mintegy a rakétavédelmi ügylet biztonsági elõlegeként – szándéknyilatkozatot írt alá Lengyelországnak a NATO AWACS „repülõ radarközpontokkal” mûködõ légi figyelõ és elõrejelzõ rendszeréhez való kapcsolódásáról. Radoslaw Sikorski úgy fogalmazott, hogy „szemeket adunk” a Lengyelországba érkezõ F–16-os amerikai harci repülõgépeknek. Hozzátette, hogy amint Lengyelország tagja lesz a NAPMO (NATO Airborne Early Warning and Control Programme Management Organization – a NATO Repülõgép-fedélzeti Korai Riasztó és Irányító Program Kezelõ Szervezete) rendszernek, társtulajdonossá válik és teljes körû jogot kap az AWACS gépek használatára. A lengyel légierõ fõparancsnoka ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy „180 kilométerrel messzebbre fogunk látni”, ami a NATO külsõ határán fekvõ Lengyelország számára „jelentõs”.
Az ilyesmit célszerû a tömbpartnerek felé emlegetni, mert „a szövetséges nem alszik”.
Az ellenzéki brit Konzervatív Párt 2007 elején olyan elgondolást szellõztetett, hogy fel kellene függeszteni azon NATO-tagállamok szövetségi tagságát, amelyek keveset költenek a katonai védelemre. Liam Fox, a konzervatív árnyékkormány védelmiminiszter- jelöltje egy sajtótájékoztatón elmondta, hogy járt Lengyelországban és Magyarországon, amelyek „beléptek a NATO-ba, zsebre vágták a biztonsági garanciákat, majd csökkentették védelmi kiadásaikat”. Liam Fox mellékesen bírálta Németországot, Olaszországot és Spanyolországot is, amiért azok „nem töltik be teljes mértékben a rájuk háruló szerepet az afganisztáni hadmûveletekben, ezért a brit hadseregre ott aránytalanul nagy teher nehezedik”. „A brit hadsereg még soha nem volt olyan túlterhelt és képességhiányos, mint most” – állapította meg 2007. január 9-én.3
A hagyományosan Washington-barát – kevésbé London-barát – Lengyelország igyekszik nem elhanyagolni kapcsolatait a NATO kontinentális nyugat-európai „nagy veteránjaival”, amint azt egy tavalyi „föld alatti” összejövetelük illusztrálta.
2006. július 25-én Lengyelországban találkoztak az úgynevezett „weimari háromszög” – Franciaország, Németország és Lengyelország – védelmi miniszterei, hogy megvitassák az együttmûködés módozatait a NATO béketámogató mûveleteiben, valamint a rigai NATO-csúcs elõkészületeit. Michele Alliot-Marie, Franz-Josef Jung és Radek (Radoslaw) Sikorski az összejövetelt a Krakkó közelében levõ Wieliczka sóbányájában tartotta. A lengyel védelmi minisztérium a szokatlan helyválasztást azzal indokolta, hogy a minisztereket óvni kell a hõségtõl, továbbá hogy „szép környezetet” kell biztosítani számukra.
A „weimari hármak” tárgyaltak egy 1500 fõs francia–lengyel–német közös harcászati egység esetleges felállításáról, amely 2013-ban kezdhetné meg mûködését. Sikorski miniszter annak a reményének adott hangot, hogy a NATO földi célpontokat felderítõ és területmegfigyelõ rendszerének fõ bázisát Lengyelországban létesítik majd. (A varsói kormány az ország nyugati részében fekvõ Powidz repülõteret javasolta háromezer munkahelyet teremtõ és több millió eurónyi befektetést jelentõ támaszpont helyszínének.)

Ha Kelet-Közép-Európában van valamilyen egymásra hatás a NATO és az Európai Unió funkciói és megítélése, akár „versengõ együttélése” vonatkozásában, akkor ezt nem szokatlan Lengyelország és az EU viszonya szemszögébõl is vizsgálni.
Ha csak az utolsó másfél évet tekintjük, vitathatatlan, hogy Varsó – valószínûleg nem csak amerikai sugalmazásra – nem volt kíméletes az EU-val szemben.
Jaroslaw Kaczynski 2006. február 3-án – akkor még a Lengyelországban kormányzó konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) párt elnöke – egy sajtóértekezleten úgy nyilatkozott, hogy „Lengyelország kész megvédeni szuverenitását az Európai Unióval szemben. Egyedül a lengyelek dönthetnek kormányuk összetételérõl”. Az utóbbi megjegyzés arra a kérdésre volt válasz, hogy mit fog szólni Brüsszel ahhoz, hogy egy EU-tagállam kormánya csak EU-ellenes pártok külsõ támogatásával képes többségre szert tenni. (A PiS elõzõ nap egy évre szóló együttmûködési megállapodást kötött két unióellenes kis párttal, a populista Önvédelemmel és a szélsõjobboldali Lengyel Családok Ligájával.)
„Lengyelország uniós tagságának híve vagyok, de csak az állam szuverenitásának megõrzése mellett. E szuverenitáshoz hozzátartozik, hogy mi magunk dönthetjük el, ki legyen kormányon Lengyelországban” – fejtette ki a késõbbi kormányfõ, elutasítva egyben azt az okoskodást, miszerint „az EU Németországnak nem ír elõ semmit, miközben Lengyelországnak megszab valamit, csak azért, mert Lengyelország gyengébb”.
Árnyalatnyi változás látszott kibontakozni néhány hónap múlva.
Egy éve külügyminisztere – elsõ nõi külügyminisztere – a Lengyel Köztársaságnak Anna Fotyga, aki 2005 végétõl 2006. május 10-ig EU-ügyekben illetékes külügyminiszter- helyettes volt. A „Szolidaritás” volt aktivistája és az Európai Parlament képviselõje a lengyel törvényhozástól azt a fõ feladatot kapta, hogy „biztosítsa az EUpartnereket: Lengyelország folytatja politikáját Európa viszonylatában”. Anna Fotyga ellenzõje maradt az európai alkotmánynak adott tervezeti formájában, de nem ellenezte Lengyelország jelenlétét az egyesült Európában. Egy évvel ezelõtt azonban megismételte: „A lengyel nemzeti érdekek Varsó erõs gazdasági és politikai pozícióit követelik meg az Európai Unióban.”4
Varsó már 2006. június 6-án bejelentette, hogy 130 lengyel katonát küld a Kongói Demokratikus Köztársaságba, hogy egy EU-kontingens keretében segítsék az ENSZ békefenntartóit a júliusi választások nyugodt légkörének biztosításában. A nyugat- afrikai országban negyven év óta az elsõ elnök- és parlamenti választásokra az Európai Unió kétezer katonát bocsátott a világszervezet rendelkezésére három hónap idõtartamra. Németország csaknem 800, Franciaország mintegy 500 katonával vette ki részét a küldetésbõl.
A nemzetközi, nem utolsósorban a moszkvai politikai sajtó 2006 augusztusában felfigyelt arra, hogy az új lengyel kormányfõ, Jaroslaw Kaczynski elsõ külföldi útja hivatalba lépése után Brüsszelbe, az Európai Unióhoz vezetett, miniszterelnöki jelölésének szejmbeli jóváhagyása után ugyanis hamarosan tovább romlott az EU-vezetés és Varsó amúgy sem ideális kapcsolata.5
Az új miniszterelnök hatalomra jutása után kevéssel kijelentette, hogy kormánya képviselni fogja az unióban a lengyel nemzeti érdekeket és nem fogja siettetni az európai integrációt. Szembeötlõ volt az is, hogy a két évvel korábban csatlakozott tíz ország közül egyedül Lengyelország nem tûzte ki a nemzeti valutáról az euróra való átállás idõpontját. Jaroslaw Kaczynski mellesleg felhívta a lengyeleket, majd általában az európaiakat, hogy állítsák vissza a halálbüntetést. Az európai parlament 2006 júniusában viszont határozatban ítélte el a „szexuális kisebbséggel” és a zsidókkal szemben felerõsödött lengyelországi türelmetlenséget.6
Nem felesleges néhány mozzanat erejéig kitérni arra, hogy a három évvel ezelõt- ti EU-bõvítés – részben Lengyelország „jóvoltából” – miképp befolyásolta az unió törzstagok és Moszkva viszonyát.
Oroszországi elemzõk zömmel egyetértenek abban, hogy Oroszország és az Európai Unió viszonya 2004–2006 között a tíz új tagállam – egyebek mellett három posztszovjet balti köztársaság és néhány volt VSZ-tag – 2004. május elsejei EUcsatlakozásával romlott meg. Ezek ugyanis igyekeztek éket verni Brüsszel és Moszkva közé, történelmi múltú oroszellenességtõl eltelve sorozatosan szõtték az intrikákat Moszkva ellen, élükön Lengyelországgal. Azt hangoztatták, hogy Oroszországgal hatékonyan csak az erõ nyelvén lehet beszélni.
Olyan régi uniós tagok egyébként, mint Németország, Franciaország, Olaszország fõ kereskedelmi partnerei voltak Oroszországnak még a szovjet idõkbõl. A 2005- ös orosz külkereskedelmi áruforgalomból, amely 177 milliárd dollárra rúgott, majdnem 94 milliárd esett Németországra, Franciaországra, Olaszországra és Hollandiára. Ilyen körülmények között nem volt túl nagy súlyuk a politikai nézeteltéréseknek. Moszkva azonban 2004–2006 között tett egyet s mást, hogy meggyûlöltesse magát, erõsítse a keleti oroszellenes frakciót az Európai Unióban. A Lengyelországgal és a baltiakkal szemben állandósult agresszív fellépés, az „európai orientációjú” volt szovjet köztársaságokra (Ukrajna, Moldova) gyakorolt orosz nyomás meghatározóvá tette a „keleti frakció” hangját az Európai Unióban. Az Oroszországgal rokonszenvezõk aránya Olaszországban 38 százalékról 22 százalékra, Nagy-Britanniában 38 százalékról 22 százalékra csökkent. Lengyelország, ahol a felnõtt lakosság 56 százaléka viszonyult negatívan Oroszországhoz, már nem is volt olyan feltûnõ például Franciaországhoz viszonyítva, ahol csak a 2005-ös év folyamán a rokonszenvezõk aránya 30- ról 21 százalékra csökkent, az „ellenszavazók” aránya 57-rõl 62 százalékra nõtt.
Visszatérve az EU–lengyel viszony alakulására, annak hátterében elvi-politikai tényezõk mellett külkereskedelmi, gazdasági, nem utolsósorban fegyverforgalmazáshaditechnikai érdekütközések is szerepet kaptak. Európa helyesen adott hangot elégedetlenségének Varsóval szemben ilyen ügyletek nyomán.
Lengyelország nyugati részén, Krzesiny katonai repülõterén 2006. november 8- án landoltak az elsõ F–16-os harci repülõgépek, amelyeket Varsó az amerikai Lockheed Martin cégtõl vásárolt. Az ügylet 2008 végéig 48 gép leszállítására vonatkozott, hogy azok fokozatosan átvegyék a szovjet gyártmányú MiG-ek feladatkörét. A 3,5 milliárd dolláros szerzõdés aláírására még 2002-ben került sor, félretolva a francia Dassault Aviation és a svéd–brit BAE Systems–SAAB ajánlatát. Történt mindez kevéssel Lengyelország EU-csatlakozása elõtt, mérges – egyebek között francia – kritikákat kiváltva.
(A Lengyelországnak szánt harci gépek „házhoz szállítását” bonyodalmak sora kísérte. Egy F–16-os úton egy németországi repülõtér felé kénytelen volt Izlandon leszállni: meghibásodott az üzemanyag-ellátási rendszere. A második gép ugyancsak a szigetországban landolt. Két F–16-os kénytelen volt visszafordulni az Egyesült Államokba, egyebek között radarmeghibásodás miatt.
„Kijátssza-e Franciaország végre az »európai kártyát?« – tették fel a kérdést európai diplomáciai és ipari fórumok nemrég, amikor Varsó 150 új polgári és katonai helikopter beszerzése iránt kezdett érdeklõdni. Az elsõ 23 helikopter leszállítására három ajánlat érkezett 150 milliós eurókeretben, mégpedig a lengyel PZI Swidniktõl, az olasz–brit Augusta Westlandtõl és az Eurocoptertõl, a francia–német EADS csoport leányvállalatától. A lengyel védelmi minisztérium állítólag 2007 elsõ felében dönt a 2 milliárd eurós megrendelésrõl, végre talán „Európa” javára…
„A lengyelek a harci repülõgépeknél az amerikai, a rakétáknál az izraeli megoldás mellett döntöttek. Legfõbb ideje, hogy az új választás Európára essék egy ilyen rangos megrendelésnél” – jelentette ki Olivier Michalon, az Eurocopter egyik regionális európai igazgatója. Hasonló módon nyilatkozott 2006. november 3-án Varsóban a francia külügyminiszter, Philippe Douste-Blazy: „Bátorítom Lengyelországot, hogy Európát válassza, konkrétan az Eurocopter katonai helikoptereket.”7

A múlt évben egyfajta „török átok” is sújtotta Varsó és Nyugat-Európa viszonyát. Törökország EU-csatlakozásának kérdésében Lengyelország szembekerült Németországgal, Franciaországgal és Ausztriával, bizonyos értelemben magával az Európai Unióval is, amely 2006 végén úgy döntött, hogy a kereskedelmet érintõ témakörökben felfüggeszti a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. A háttérben az állt, hogy Ankara nem volt hajlandó megnyitni repülõtereit és kikötõit az EU-tag Ciprus számára, másrészt és általában lassította az elvárt reformok keresztülvitelét. A török vezetést egyébként felháborította, hogy elmaradt a szakadár török észak-ciprusi államalakulat nemzetközi elismerése.
Lech Kaczynski lengyel elnök abból a megfontolásból indult ki Törökország EUcsatlakozása mellett, hogy egy népes muzulmán országról van szó, amely mind gazdaságilag, mind katonailag csak erõsítené az uniót. Ezzel valójában a brit–olasz– spanyol államcsoport platformjára helyezkedett.
Alexander Kwasniewski, aki 1995 és 2005 között, tehát már a rendszerváltás után volt egy évtizeden át Lengyelország köztársasági elnöke, és aki jelezte, hogy nem kíván visszatérni a napi politikába, a 2007-es esztendõt nem azzal kezdte, hogy boldog új évet kívánt az új, konzervatív államfõnek, hanem megvádolta, hogy elszigeteli Lengyelországot a nemzetközi politikai színtéren, és mind Lech Kaczynski elnököt, mind ikertestvérét, Jaroslaw Kaczynski miniszterelnököt a külügyek helytelen kezelésével támadta. „Markánsan gyengül nemzetközi helyzetünk” – figyelmeztetett egy sajtónyilatkozatában, megjegyezve, hogy a lengyel külpolitika irányításáért nagyban felelõs az államfõ.
Azzal kapcsolatban, hogy egy lengyel „vétó” akadályt gördített az Európai Unió és Oroszország közötti új partnerségi megállapodásról szóló tárgyalások megkezdése elé, úgy vélekedett, hogy helyes volt a lengyel ellenkezés azzal a tilalommal szemben, amelyet Oroszország a lengyel húsáruk behozatalára vonatkozóan meghirdetett, de nem volt helyes Varsó „vétójogával” élni.
„Határozottan kell képviselni érdekeinket – mutatott rá a volt államfõ –, de mindig szem elõtt kell tartanunk, hogy végül is kompromisszumra kell jutnunk. Legnagyobb gyengeségünk a diplomatikus megközelítés hiánya volt.”8
Varsót – mint erre másutt is kitérünk – élénken foglalkoztatja a Keleti-tengeren áthúzódó gázvezeték német–orosz terve, amely komoly biztonsági aggályokat kelt:
Lengyelországot ugyanis problémamentesen le lehet választani a gázszolgáltatásról anélkül, hogy ez az Európai Unió ellátását veszélyeztetné. (Radoslaw Sikorski – immár volt – lengyel védelmi miniszter meglehetõsen nyersen, állítólag egy „szerencsétlen” megnyilatkozássorozatában a német–orosz tervet a Ribbentrop–Molotov paktumhoz hasonlította.)9

A Németországban megjelenõ (Bonn–Hamburg) Europäische Sicherheit 2006 végén hírt adott arról, hogy egy figyelemre méltó javaslat érkezett Varsóból az Európai Unióhoz. A lengyel kormány indítványozta egy százezer fõs „európai hadsereg” felállítását, amely az EU-bizottság elnökének lenne alárendelve, de NATO-vezetés alatt állna. A német katonapolitikai folyóirat szerint a lengyel kezdeményezés meglepetést keltett Brüsszelben, diplomáciai körökben egyenesen „irreálisnak” minõsítették az elgondolást, arra való hivatkozással, hogy a biztonságpolitika még nincs „közösségesítve”. Emellett az EU-bizottságnak befolyásolási lehetõsége sincs, mert ilyen kérdésekben a tagállamok illetékesek. A javaslat azért is meglepetést keltett, mivel az Európai Unió éppen azon van, hogy „saját” katonai képességeket hozzon létre.10
Remélni kell, hogy a „saját katonai képességek” nem jelentenek kollektív atompotenciált. Ez az intés annál is idõszerûbb, mert az idén illendõ Lengyelországnak és egész kontinensünknek megemlékezni az Európa atomfegyvermentes övezetté nyilvánítását indítványozó lengyel Rapacki-terv 50. évfordulójáról.
A változékony lengyel kormánykoalíció – úgy tûnik – továbbra is „hûségérõl” biztosítja Brüsszelt és Washingtont, de a korábbinál nagyobb hangsúlyt helyez a lengyel nemzeti érdekekre. „Lengyelország számára Brüsszel vonatkozásában a parancsvégrehajtó szerepe a múlté” – hallani Varsóban, ahol hozzáteszik, hogy „tekintettel lenni a lengyel érdekekre természetes reakció”. Külföldi megfigyelõk tömören úgy fogalmaznak, hogy „Lengyelország az EU oldalán van, de kevésbé van szó arról, hogy az EU része lenne”.

(Folytatjuk)

PIRITYI SÁNDOR

1 Az Amaczi–Bombay–Héjja-féle „A világ hadseregei” címû Zrínyi-kiadvány feltehetõen 1992-re vonatkozóan 279 000-ben adta meg a lengyel fegyveres erõk teljes személyi állományát, 1,7 millióban a mozgósítható lengyel népességet. A nagy nemzetközi almanachok 2003 elején 169 ezres, 2007 elején 150 ezres körüli létszámot jeleztek a lengyel hadseregnél, 38-39 milliós lakosság mellett. Az európai hagyományos nehézfegyverzet korlátozására kidolgozott 1990-es CFE-szerzõdés a lengyel harckocsiállományra 1703-as, a nehéztüzérségi eszközökre 1610- es, a harci repülõgépekre 460-as, a harci helikopterekre 130-as maximumot állapított meg.
2 Gazeta Wyborcza, 2006. január 25.
3 Financial Times, 2007. január 10.
4 Kommerszant, 2006. május 11.
5 „Az orosz elit csak játékszernek tekinti Lengyelországot az Európai Unió legerõsebb tagállamainak kezében” – állította 2006 derekán a varsói Nemzetközi Viszonyok Intézetének jelentése.
6 Kommerszant, 2006. augusztus 30.
7 Le Monde, 2006. november 10.
8 Polityka, 2007. 1. sz.
9 Ami az orosz földgáz EU- és FÁK-beli árát illeti, az orosz „Gazprom” 2006 közepén úgy döntött, hogy meghatározóak lesznek a lengyel –német határon érvényes árak, a szállítási költségek nélkül. A legnagyobb külföldi fogyasztó Németország, évi mintegy 35 milliárd köbméterrel; az uniós fogyasztók a Németország által fizetett ezer köbméterenkénti 250 dollárra számíthatnak, plusz a szállítási költségre. „Közép-európai” árakra számíthatnak a balti országok (160–180 dollár), az évi 22 milliárd köbmétert átvevõ Ukrajna (230 dollár), Moldova (160 dollár), Fehéroroszország (200 dollár). A döntést és annak elsõ bejelentését a szentpétervári G8-csúcs diktálta. 10 Europäische Sicherheit, 2006 december