Az elmúlt két-három évtizedben a nemzetközi feszültség enyhülésével, az 1975. évi helsinki csúcstalálkozó után és a haderõ-csökkentési megállapodásokkal, majd a Varsói Szerzõdés felbomlásával és a Szovjetunió széthullásával szinte teljesen megszûnt a globális atomháború veszélye. A fegyveres erõk állományának és fegyverzetének csökkentésével jelentõsen mérséklõdött az európai államok közötti, reguláris katonai erõkkel megvívott helyi háborúk lehetõsége is. Ugyanakkor ugrásszerûen megnõtt a faji, vallási és etnikai konfliktusok száma Európa délkeleti térségében és a Kaukázus, valamint a közép-ázsiai volt szovjet utódállamok területén, továbbá a Közel-Kelet és Afrika számos régiójában.

A különbözõ nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBESZ, Nyugat-európai Unió) vezetõi úgy vélték, hogy ezeknek a konfliktusoknak a rendezése megoldható békés úton, diplomáciai és gazdasági lépésekkel, valamint a politika egyéb eszközeinek és módszereinek felhasználásával. A katonai erõ bevetését és alkalmazását csak a végsõ esetben, mint a lehetõ legrosszabb megoldást (a „worst case”), tartották szükségesnek. Az ilyen céllal bevetett katonai alakulatok rendszerint zászlóalj-, ezred-, esetleg dandárerejûek voltak. Tehát csak harcászati szintû tevékenységre voltak alkalmasak.
Egyes ENSZ- vagy EBESZ-határozatok alapján létrehozott nemzetközi katonai csoportosítások (például a volt jugoszláv régióban vagy Szomáliában) meghaladták a dandárerõt, de a katonai alakulatok megmaradtak a saját nemzeti parancsnokaik alárendeltségében, és tevékenységük ilyen esetben is csak harcászati szinten folyt. A szárazföldi csapatokat támogató légierõ is rendszerint kis erõkkel (géppár vagy repülõraj) hajtotta végre feladatait.
A hadtudomány terén jelentõs változás nem következett be. A politika nyomására a katonai szakértõk is elsõsorban a békemûveletekkel foglalkoztak, amelyek számos, elsõsorban technikai és együttmûködési problémát vetettek fel, és amelyek gyors megoldása egyelõre nem hadtudományi felkészültséget és választ igényelt.
A közép- és kelet-európai országokban (nyugati mintára) a politikai elit soraiból kikerült személyek vették át a fegyveres erõk irányítását. Ezek zöme semmiféle hadtudományi ismerettel nem rendelkezett, ezért a nemzetközi politika által használt olyan fogalmak kerültek elõtérbe, amelyeket a biztonságpolitika, a védelempolitika, a gazdaságpolitika és más tudományok és tudományszakok (szakmák) szótáraiból vettek át.
Felmerült hazánkban is, hogy nem kell a hadtudománnyal foglalkozni, mert az a múlt tudománya. Helyette be kellene vezetni és el kellene fogadtatni a biztonságtudományt, a védelemtudományt, a rendvédelmi tudományt és más, a hadtudományt helyettesítõ diszciplínákat.
Teljesen egyetértek Szabó Miklós akadémikussal, aki a Hadtudományban azt írja, hogy az „…instabilitás azonban nem lehet a tudomány nézõpontja, a változó idõszak nem alkalmas sem az osztályozásra, sem a fogalomalkotásra, ugyanakkor új kutatásokat motiválhat”.1
Szilárd véleményem, hogy a hadtudomány továbbra is önálló tudományág, amelynek kutatási területei és módszerei vannak. A hadtudomány gazdag elméleti irodalommal és oktatási intézetekkel rendelkezik. Ez mellett kevés tudományág bír olyan széles körû és több ezer éves gyakorlati tapasztalatokkal, mint a hadtudomány.
A korunkban lezajló fegyveres konfliktusok kezelése, a haladó emberiséget fenyegetõ veszélyek elhárítása megköveteli a hadtudomány mûvelését és továbbfejlesztését. Korunkban számos olyan problémával kell szembenézniük a hadtudomány mûvelõinek, amelyek megoldása követeli a tudományos kutató, elemzõ és a gyakorlati megoldást nyújtó válaszokat. Vizsgáljunk meg néhány ilyen problémát, amelyek az elmúlt évek konfliktusaiban merültek fel, vagy amelyek a közeljövõben jelentkezhetnek. Olyanokat, amelyek szükségessé tették, illetve teszik katonai erõk bevetését.
Az emberiséget fenyegetõ egyik legaktuálisabb veszély a nemzetközi terrorizmus, amelynek támadását és akcióit nehéz elõre jelezni. Ezeknek sem célját, sem idõpontját, sem erejét, sem az alkalmazott fegyvereket nem lehet pontosan elõre megállapítani. Az afganisztáni és iraki katonai mûveletek eddigi tapasztalatai arra utalnak, hogy a nagyméretû „terrorizmus elleni” hadmûveletek e két országban gerillaellenes hadmûveletekbe nõttek át. Kiderült, hogy a helyi lakosság zöme nem fogadta lelkesedéssel és támogatással az Egyesült Államok vezetésével bevetett külföldi, más vallású és kultúrájú katonákat, és ellenük gerilla-hadviselést folytat. A gerilla-hadviselés elleni katonai mûveletek más módszereket és eszközöket követelnek, mint a viszonylag kis létszámú terrorista csoportok (szervezetek) elleni küzdelem.
Külön kezelendõ óriási veszélyt jelent a tömegpusztító fegyverek elterjedése és váratlan bevetése. A hidegháborúban szereplõ öt atomhatalom (USA, Szovjetunió, Egyesült Királyság, Franciaország és Kína) mellett megjelent India, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea mint atomfegyverrel rendelkezõ ország, és ismert, hogy további államok is folytatnak titkos fejlesztõmunkát az atomfegyver birtoklásáért. A felsoroltnál jóval több ország rendelkezhet vegyi és biológiai fegyverekkel, valamint sugárzó harcanyagokkal.
A veszély nagysága jelentõsen fokozódik azáltal, hogy reálisan kell számolni a tömegpusztító fegyvereknek a terrorista szervezetek általi alkalmazásával. (Ennek elõjele volt 1995-ben a tokiói metróban az Aum Shinrikyo japán terrorszervezet által bevetett Szarin típusú harcanyag.)
Jelentõs veszélyként kell kezelni a high-tech legújabb eredményei által kifejlesztett fegyvereket. A kézi légvédelmi és páncéltörõ rakéták mellett a közeljövõben reális veszélyként kell kezelni az irányított energiafegyvereket – elsõsorban a lézerfegyvereket – és a harci robotokat is.
A hadtudománynak elemeznie kell azokat a veszélyeket is, amelyek az ûrhadviselési képességek kifejlesztésére irányulnak a különbözõ államokban. E téren külön tudományos problémát jelent a rakétavédelem, amely nemcsak a hadászati rakéták ál- tali veszély elhárítását, hanem a harcászati rakéták elleni védelem problémáját is megoldandó feladatként kezeli.
A különbözõ feladatokra bevetésre kerülõ katonai erõk gyakran nagy távolságra való légi és vízi úton történõ szállítása is aktuális probléma. A személyi állományt légi úton, míg a nehéztechnikát hajókkal célszerû a konfliktus térségébe eljuttatni. Ez a probléma jelenleg csak az Egyesült Államok fegyveres erõinél van megoldva. Az európai haderõknél meg kell találni a legcélszerûbb megoldásokat.
A 90-es évek közepétõl kezdõdõen merül fel, mint megoldandó probléma, az egy feladatra kikülönített és bevetett többnemzeti katonai erõk vezetése. Bár az Egyesült Államok szakértõi kidolgozták a CJTF-elvet2 és a „hálózatos hadszíntér”, sõt „a hálózatos katona” informatikai és híradó követelményrendszerét, berendezését, felszerelését, a kisebb NATO-tagállamok, így Magyarország haderejénél is további kutatásokra és fejlesztésekre van szükség.
Külön kutatási feladatokat jelent és megoldási módszereket kíván a katonák kiképzése és felkészítése korunk veszélyeinek és kihívásainak elhárítására.
A katonát és a katonai erõket ma már nemcsak a támadó és védelmi harcra, hanem olyan helyzetekre és feladatokra kell felkészíteni, amelyek korunkat megelõzõ idõkben nem képezték a haderõk feladatait. A kiképzés és felkészítés folyamatában kiemelt figyelmet kell fordítani a békemûveletek és a gerilla-hadviselés elleni harc feladataira és problémáira, amelyekkel a katona találkozhat egy konkrét katonai mûveletben. Nagy gondot kell fordítani a katonák fizikai és szellemi felkészítésére, a várható mûveleti terület domborzati, éghajlati viszonyainak, a lakosság nyelvi, vallási és kulturális helyzetének alapos megismerésére, továbbá a szövetséges katonai erõk közötti együttmûködés részleteire.

A felsorolt – megközelítõleg sem teljes – problémák és a haladó emberiséget fenyegetõ veszélyek elhárítása megköveteli a hadtudomány mûvelõitõl, hogy részletes és kielégítõ válaszokat adjanak a katonai mûveletek sikerét biztosító elvekre, eljárásokra, erõkre és eszközökre. Úgy gondolom, hogy ez nem könnyû feladat, de a magyar tudományos életben elfoglalt helyünk kötelez erre.
Úgy vélem, hogy nem szükséges a 21. század magyar katonáit arra figyelmeztetni, hogy hazánk haladásában, az európai történelemben és a tudományos életben milyen szerepet játszottak a korábbi évszázadok magyar katonái és katonatudósai. Hunyadi János, a két Zrínyi, Széchenyi István, Tanárky Sándor, Korponai János, Mészáros Lázár és mások bizonyították azt, hogy hazánknak és Európának szüksége van a veszélyt felismerõ és annak kivédéséért cselekvõ katonára. Tanárky Sándor az MTA elsõ – hadtudományi – rendes tagja, az 1838. november 19-én megtartott székfoglalójában mondotta: „A hadtudományok hasznairól akarok értekezni. Úgy akarom a hadtudományokat elõállítani, mint a nemzeti élet fenntartásának leghatalmasabb eszközét; elhanyagolásukat, mint politicai halálra vezetõ legegyenesebb utat.”3 Hiszem, hogy a ma magyar katonagondolkodójának útmutatóul szolgálnak ezek az intelmek.

És végül néhány gondolat a hadtudomány fogalmáról. Úgy gondolom, hogy az elõzõekben felsorolt tények és gondolatok alapján javasolhatom a 21. századi hadtudomány problémáit, területeit és feladatait összefoglaló meghatározás (fogalom) bevezetését és elfogadását.
A 21. századot megelõzõ korok katonai erõit a háborúkra és azokban a fegyveres küzdelem megvívására készítették fel. Ezért a hadtudomány feladatait és fogalmát is elsõsorban a háborúhoz, a fegyveres küzdelemhez kötötték. Nézzünk meg néhány példát: Az 1995-ben kiadott magyar Hadtudományi Lexikon szerint: „… a hadtudomány az ókor óta mûvelt tudományágazat, amelynek objektumát (tárgyát) szinte mindig a haderõk, flották és azok »viselt« dolgai képezték…”, majd kibõvítve ezt a megállapítást „… A 20. sz. két világháborújának tapasztalatai és az e század második felében végbement hadügyi forradalom következtében a hadtudományt úgy kezdték értelmezni (ez volt jellemzõ Magyarországon is), hogy annak legfontosabb része a hadmûvészet, amely magába foglalja a hadászat, a hadmûveleti mûvészet és a harcászat elméletét és gyakorlatát, valamint az ilyen tevékenységek vezetésének elméletét…”
Az 1966-ban kiadott Szovjet Katonai Értelmezõ Szótár a következõkben határozta meg a hadtudományt: „… A hadtudomány a fegyveres küzdelem természetérõl, lényegérõl és tartalmáról, a fegyveres erõk harci tevékenységének erõirõl, eszközeirõl és vezetésének módjairól, valamint azok mindenoldalú biztosításáról szóló ismeretek rendszere ...” 1986-ban kissé módosítva jelent meg a hadtudomány meghatározása az új szovjet Katonai Enciklopédikus Szótárban: „A hadtudomány a háború törvényeirõl és katonai-hadászati jellemzõirõl, a fegyveres erõk és az ország felépítésérõl és felkészítésérõl, valamint a fegyveres küzdelem vezetésének módjairól szóló ismeretek rendszere.”
A Webster 1986-ban kiadott nemzetközi szótárában a következõ meghatározást találjuk: „A hadtudomány (Military science) a katonai konfliktusok ismert alapelvei.”
1996-ban kiadott Webster nagyszótár kétféle módon határozza meg a hadtudomány (Military science) fogalmát: „…(1) a hadviselés okozati tényezõirõl és harcászati elveirõl szóló tudás (study); (2) egy tudományos tevékenység (acedemie course), amely ezekkel a tényezõkkel és elvekkel foglalkozik…”
Simon Sándor altábornagy egy 1998-ban kiadott tansegédletben – a korábbiaktól eltérve – így fogalmazta meg a hadtudományt: „… A hadtudomány a béke és az ország alkotmányos rendjének katonai erõvel és eszközökkel történõ megõrzésérõl, a háború és a fegyveres küzdelem elkerülésérõl, a válságok és konfliktusok kialakulásáról, a lehetséges háború katonai stratégiai jellegérõl, törvényszerûségeirõl a Magyar Honvédség és más fegyveres szervek, valamint az ország, a lakosság ezekre való felkészítésérõl, a szükség esetén a védelmi háború fegyveres megvívásáról, s a békeállapot visszaállításának katonai jellegû összefüggéseirõl szóló ismeretek komplex rendszere…”
Szabó Miklós a Hadtudomány 2006. 1–2. számában megjelent „A hadtudomány jelenkori felelõssége, lehetõségei és határai” c. tanulmányában így fogalmaz: „A hadtudomány korszerû és adekvát módja a jelenlegi, feszültségektõl, sõt fegyveres küzdelmektõl sem mentes valóság kutatásának.”
A hadtudomány meghatározásában, elsõsorban a szovjet forrásokban, mindig találkozunk a „hadmûvészet”-tel, amelyet a hadtudomány legfontosabb elméleti részének a hadászatot, a hadmûveleti mûvészetet és a harcászatot felölelõ elméleti területként kezelnek.
Érdemes ezt a problémát egy brit szakember, Michael Howard véleményével összevetni. Õ egy 1974-ben a RUSI Journalban megjelent tanulmányában, amelynek címe „Hadtudomány a béke korszakában” (Military Science in an Age of Peace) így ír errõl: „… A hadtudomány bizonyos szempontból nem szerencsés fogalom. Felveti a régi kérdést, hogy a hadviselés tudomány, avagy mûvészet. De nem lehet mûvészet addig, amíg nem lehet gyakorolni, ez pedig a béke korszakában megoldhatatlan…. A »katonai gondolkodás« pontatlan, nehezen meghatározható. Ezért elfogadom a »hadtudomány « fogalmat, amely nem más, mint rendszerezett gondolkozás a katonai ügyekrõl…”
M. Howard véleménye megerõsíti, azt a Nyugaton is elfogadott elvet, hogy a „mûvészet” elsõsorban a hadmûveleteket vezetõ parancsnokok tevékenységében jelenik meg.
A felsoroltak alapján megállapítható, hogy számos egymástól eltérõ megfogalmazása van a hadtudománynak. Korunk veszélyeit és kihívásait elemezve úgy vélem, szükség van az e veszélyek elhárítására és a kihívásokra választ adó katonai erõk tevékenységét elõkészítõ és irányító hadtudomány fogalmának újszerû meghatározására a következõk szerint: A hadtudomány a nemzetközi és nemzeti biztonságot fenyegetõ kihívások és veszélyek ellen alkalmazott katonai erõk és eszközök sikerét meghatározó elméleti tételek és gyakorlati tapasztalatok összefoglaló ismeretrendszere.
Kérem kollégáimat és a hadtudomány mai problémáival foglalkozó szakembereket, hogy kritikával és javaslataikkal tegyék teljesebbé kissé kapkodva megfogalmazott gondolataimat és javaslataimat.

KÕSZEGVÁRI TIBOR

Jegyzetek:

1 Szabó Miklós: A hadtudomány jelenkori felelõssége, lehetõségei és határai. Hadtudomány, 2006. 1–2. szám, 3–8. oldal
2 CJTF = Combined Joint Task Force = Többnemzeti összhaderõnemi alkalmi harci kötelék
3 Ács Tibor: Haza, hadügy, hadtudomány. MH OTF Budapest, 32001. 19. oldal


FELHASZNÁLT IRODALOM

A hadmûvészet ókori klasszikusai. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1963
A hadmûvészet középkori és újkori klasszikusai. Zrínyi Kiadó, Budapest 1974
Hadtudományi Lexikon. Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995
Ács Tibor: Haza, hadügy, hadtudomány. Budapest, 2001. HM Oktatási és Tudományszervezõ Fõosztály
Michael Howard: Military Science in an Age of Peace. The RUSI Journal, March 1974, pp. 3–11.
Heribert Illig–Klaus Weissgerber: Magyarok a kitalált középkorban. Allprint kiadó, 2003.
László Gyula: A „kettõs honfoglalás”. Budapest, 1978
Simon Sándor: Az ókor hadtörténete. A hadtudomány alapjainak kialakulása és fejlõdése az ókorban. ZMNE tansegédlet, 1998
Szabó Miklós: A hadtudomány jelenkori felelõssége, lehetõségei és határai. Hadtudomány, 2006. 1–2. sz. 3–8. oldal
Webster’s Third New International Dictionary, Random House Value Publishing Inc. Avenuel, New Jersey, 1986
Webster’s Encyclopedic Unabridged Dictionary of the English Language, Random House Value Publishing Inc., Avenuel, New Jersey, 1996