A gerontológia az öregedés kutatásával, a geriátria a kóros öregedéssel és az idősek betegségeivel foglalkozó tudományág. Két szakmát határoz meg a beteg életkora: a korábban önállósult gyermekgyógyászatot, majd újabban az idősgyógyászatot, a geriátriát. A geriátria a szülészetet és gyermekgyógyászatot kivéve lefedi az egész klinikumot. Ennek ellenére a geriátria mégsem vált önálló klinikummá a gyakorlatban, szubklinikumai – pl. a mindennapokban is oly szükséges „gerontosebészet” – pedig még kevésbé léteznek. Ha megvizsgáljuk a katonák gerontológiai folyamatát, akkor nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy a katonai pálya nem nyugdíjas állás. A történelem háborúi a nemzetek fiainak színejavát irtotta és irtja ki ma is az emberre jellemző, általa kimunkált kegyetlen eszközök, anyagok segítségével. Az állandó fegyverkezési verseny, a fejlesztések, kutatások kényszere rányomja súlyos bélyegét az ebben részt vevő katonára. Ilyen életritmusban, sajátos életkörülmények között csak a katona él. Az állandó stressz, készenlét, kiképzés, a megfelelési kényszer, a gyakorlatok, háborúk, végül, de nem utolsósorban az idő előtti meghalás fenyegetettsége elsősorban a hivatásos katona életét befolyásolja negatív irányba! A nyugdíjkorhatárt elért tisztek, tiszthelyettesek 70%-a nem éri meg a 70. életévét, 25%-a meghal 65 éves korára, míg 5%-a él „boldogan” hetven éven túl. 1986. november 10-én nyílt meg az akkori Magyar Néphadsereg Betegotthona, amely a mai napig 100 ágyon igyekszik segíteni, gyógyítani a Magyar Honvédség geriátriai ellátásra szoruló állományát.

Az öregedéssel már az ókorban, pontosabban az Olümpuszon is akadt probléma. A monda szerint Eósz istennőt Aphrodité arra kárhoztatta, hogy állandóan halandó földi férfiak után sóvárogjon. Ettől kezdve Eósz, bár szégyellte a dolgot, egymás után csábította el a halandó ifjakat. Ötödik partnerével, Titónosszal olyannyira egymásba szerettek, hogy számára kikönyörögte Zeusztól az örök létet. Zeusz kaján örömmel teljesítette a kívánságát, de nem figyelmeztette Eószt, hogy elfelejtett mellé örök fiatalságot is kérni. Titónosz továbbra is rajongva szerette Eószt, naponta forró szerelmet vallott neki, ám ahogy telt az idő, egyre inkább megöregedett, ráncos lett, hangja magassá, sipítozóvá vált, egyre jobban összetöpörödött, azonban nem halhatott meg. Külseje visszataszítóvá, szerelme, folyamatos udvarlása terhessé vált Eósz számára, aki egyre jobban viszolyogva ápolta az aggastyánt. Végül amikor Titónosz már egészen öszszezsugorodott és megfeketedett, ám vékonyka hangján még tovább hirdette Eósz iránti végtelen és immár plátói szerelmét, az istenek mindkettőjük iránti kö- nyörületből tücsökké változtatták őt. A balkáni tücskök azóta is Titónosz szerelmét ciripelik.
Ha átfutunk a történelmi korokon, érdekes képet kapunk az idősek helyzetéről. Az őskori társadalmak viszonya az idősekhez különbözőképpen alakult, és mindenkor függött azok társadalmi helyzetétől. A felsőbb osztálybeliek, ha megöregedtek is, megtartották tekintélyüket: tanácsadóként, egyes társadalmakban irányító szervek tagjaiként működtek. Az idős, munkaképtelen rabszolgát viszont megölték, vagy legjobb esetben megtűrték. A keresztény középkorban éhínség idején az idősek haltak meg leghamarabb. Még a történelmi közelmúltban is számos kultúrkörben élő gyakorlat volt az idősek önként vállalt öngyilkossága. Az idős, szegény calabriai halász, ha már úgy érezte, vagy inkább éreztették vele, hogy nem tud segíteni családjának, elbúcsúzott tőlük, és vihar előtt egy ócska ladikon kievezett a tengerre. Az idős székely éhínség idején bement az ún. „büdös” barlangba. A múlt század fordulóján a szegény japán földműves családokban az elsőszülött fiú tiszte volt anyját 70 éves korában messze elvinni a hegyekbe, és magára hagyni. A még ma is természeti körülmények között élő nomád törzsek egy részénél az idősek a konvencióknak megfelelően elhagyják a csapatot, ami számukra a biztos pusztulást jelenti. Más törzsek ugyanakkor gondozzák, tisztelik öregeiket. Sok törzsben szintén működik a vének tanácsa. Az iszlám világában nagy tiszteletnek örvendenek az öregek – főleg a férfiak. Az időseket „kiküszöbölő” szokások tehát a történelem folyamán mindig jelen voltak, és demográfiai-gazdasági kényszerhelyzetek megoldására szolgáltak, néha ideológiai és vallási magyarázattal körítve.


ÖREGEDŐ MŰVÉSZEK

Az öregedés megjelenése a művészetben, az öregedő művész teljesítményében tanulságosan tükrözi a művészek és a kor emberének viszonyát az öregedéshez (1. kép).
Az alkotóművészek, festők, szobrászok művei kevés derűs idős embert ábrázolnak. A kivételek közé tartozik talán Csók István: Keresztapa reggelije (2. kép) A legtöbb művész az esendőséget, a kivetettséget, a szomorúságot társította az öregedéssel. Tanulságos összevetni a nagyszámú önarcképet festő Rembrandt első önarcképét (3. kép), az élete delén készült (4. kép), illetve az utolsó előtti önarcképével (5. kép). Különösen a német reneszánsz mesterei; Dürer és Cranach ábrázolták kegyetlen realizmussal az öregséget (6. kép). A reneszánszban az emberek már nem siettek annyira a mennyekbe, mint a középkorban. Témává vált az öregedés!



Eltérő módon élték meg öregedésüket a kor nagy festőművészei. Aki megőrizte látását, sikeres maradt, kapott állandó megrendeléseket, megelégedett volt, így megtartotta művészete lendületét is (pl. Tiziano) (7. kép). Az idős kor keresztje a magány. Két, polgári jólétben és biztonságban élő régi barát egymás mellett is lehet magányos (8. kép). Viszont a mindig is magányos Leonardo da Vinci időskori önarcképe szinte sugározza az egye- düllétet, az öregség tökéletes képi összefoglalóját adja (9. kép).




A közelmúlt két magas kort megélt sajátos művésze (Picasso és Dalí) időskorukra is megőrizték tudatos játékosságukat, nem utolsósorban a publicitásban való maradásért (10–11. kép).
Érdekes, hogy a súlyos rheumatoid arthritisben szenvedő Renoir korát és baját is legyőzve tudott festészetében fiatal maradni [1] (12. kép).
A zene világában is sokszínű a megöregedés módjának tükröződése. J. S. Bach vagy Liszt késői művei bizonyítják, hogy az idős személyiség megőrizheti, sőt koránál fogva még magasabb szintre emelheti alkotóképességét. A romantika nagy zsenije, Verdi is nagyívű pályát futott be a fiatalkori Nabuccótól, Trubadúrtól a megöregedetten alkotott Otellóig, Falstaffig, Don Carlosig, Requiemjéig. Az öregedést – zenéjét hallgatva – a mélyebb hangzással (alt, bariton, basszus), a lassúbb ütemmel, a nyugodalmas dallamvezetéssel fejezi ki.


Az irodalom is számos lehetséges modelljét adja az öregedésnek. Az életük alkonyáig alkotó költők időskori témaválasztása, képi világa általában letisztult, lehiggadt, mélyebb emberi témákat dol- goznak fel (pl. Arany János). Faludy György időnkívülisége, időskorban is megtartott lendülete és alkotóképessége irodalomtörténeti ritkaság. A próza kiválóságai V. Hugo, Lev Tolsztoj vagy az univerzális Goethe aggkorukig megőrizték írói képességüket. Viszont Jókai Mór időskori művein érződik a szellemi hanyatlás: következetlen jellemrajz, kuszább meseszövés. Ellenben Kolozsvári Grandpierre Emil vagy Tersánszky Józsi Jenő időskorukban is megtartották írásaik frissességét és báját.
Szemben az alkotóművészekkel, az előadóművészek a „reál idő” szorításában élnek. Az egész életen át tartó memóriatréning, amely a színészi életpálya sajátja, egyes idős művészeket még aggkorukban is elgondolkodtató teljesítményekre teszi képessé (pl. Lukács Margit, Páger Antal, Agárdi Gábor, Tolnai Klári vagy a német Heinz Rühmann). Szintén értékes intellektuális teljesítmény az, amikor egy színész hitelesen 20-30 évet öregszik szerepe kedvéért (Gobbi Hilda, Agárdi Gábor). A hangszeres előadóművészek közül a zongoristák, orgonisták őrzik meg legtovább művészi előadóképességüket (Liszt, Rubinstein, Horowitz, Fischer Annie). A csellisták között is vannak nagy öregek (Casals, Rosztropovics). Az öregedés a karmestereket csak érlelte, művészetüket elmélyítette (Solti György, Ch. Münch, Toscanini, H. von Karajan, Furtwängler). A zenei előadóművészek (Liszt, Menuhin) zeneszerzők esetében is sokszor tapasztalható, hogy öregedésük kapcsán a hangszeres művészetükön túl, a karmesterként történő önmegvalósulást is igénylik (Mahler, Brahms, Dvorvak, Kodály, Sosztakovics).
A művészek és művészetek világa az alkotó ember öregedési modelljeinek számos példáját adva gazdagítja ismereteinket az öregedésről. Az idős emberek számára biztonságot és megbecsülést csak a megfelelő társadalmi pozíció (városi polgár, papság, arisztokrácia) és a vagyoni helyzet jelentett. Ez volt a kivételes, ám általában csak a társadalom egy szűk rétegére korlátozódott. A tudás és tapasztalat birtoklása csak a hatalommal vagy vagyonnal karöltve volt a biztonság záloga. Ugyanakkor ezek az emberek sem voltak teljes biztonságban (pl. megölt királyok, pápák, feudális urak). Európában a középés újkorban megjelentek ugyan az időseket gondozó, pontosabban életben tartó egyházi intézmények, ispotályok, szeretetotthonok, de igen kis számban és területileg szétszórva. A magányos idősek jelentős hányada hajléktalan koldus volt, ellepve a templomok és piacok környékét, alamizsnán tengődve. Viszont a szegényeken segíteni szent dolog volt (pl. Árpád házi Szent Erzsébet, Irgalmasrend stb.). Az összes időskorú viszonylag biztonságos életének előfeltétele a polgárság megerősödése, az emberi élet fokozottabb tiszteletének megjelenése volt.


A GONDOLKODÁS KEZDETEI

Az iparosodás létrehozta a vagyontalan bérmunkások nagy létszámú csoportját, amelyek tagjai nyomorogtak, tartalékot gyűjteni nem tudtak, megöregedve elveszítették létalapjukat is. Ez a helyzet kényszerítette ki a intézményes megoldást a XIX. században: létrejöttek a munkás-, majd a magán- és közalkalmazotti nyugdíjpénztárak. (Ezeknek atyjaként Bismarck német kancellárt tekinthetjük: 1887.) E rendszer finanszírozásában a munkáltatók és az állam is részt vállaltak. Gyors, de még korántsem befejezett változások kezdődtek az egészségügyön belül a munkamegosztásban, amit som- másan egészségügyi reformnak neveznek.
A „gerontológia” az öregedés kutatásával, a „geriátria” a kóros öregedéssel és az idősek betegségeivel foglalkozó tudomány. Az egyes orvosi szakmák különböző rendezőelvek alapján fejlődtek ki vagy rendeződtek át. Egyesek módszertani alapon (radiológia, sebészet), mások szervre (szemészet), szervrendszerre (ideggyógyászat) specializálódva alakultak ki. Míg az a tény, hogy a gyermek nem kis felnőtt, beivódott a közgondolkodásba, az már kevésbé, hogy az idős ember nem pusztán megőszült és ráncos felnőtt, hanem attól sok mindenben eltérő tulajdonságú ember. A gyermek- és időskorban az a közös, hogy mindkét populáció a felnőttektől függ. Ennek megfelelően orvosi ellátásuknak az a sajátossága, hogy az a család, vagy az eltartó bevonásával és segítségével történik. Ez az idősek ellátásának alapvető jellemzője. Minél idősebb és betegebb valaki – akár a kisgyermek – annál kiszolgáltatottabb családjának, környezetének. A geriátria a szülészetet és gyermekgyógyászatot kivéve lefedi az egész klinikumot.
Ezzel szemben a geriátria még nem vált önálló klinikummá a gyakorlatban. Szubklinikumai – pl. a mindennapokban is oly szükséges „gerontosebészet” – még kevésbé léteznek. Egyre több az idős ember, akik nagy számban betegek, betegségeik idültek, egyre betegebbek lesznek, és egyre több a „bajuk”. A geriátriának tehát egyre nagyobb számú, egyre súlyosabb beteget kell ellátnia a klinikai szakmák majd minden területén. E feladathoz képest a geriátria intézményhálózata – még szerényen szólva is – csökevényes. A hazai egészségügy a jelenlegi GDP ráfordított összegéből még optimálisan működve is nehezen finanszírozható. Az idősekről való gondoskodás legjobb esetben is tisztes erkölcsi kötelesség, és még jó, ha nem nyűg. Mindebből következik, hogy a geriátriára fordítható összegek még szerényebbek, mint az egészségügy más területeire szánt pénzek [2]. Magyarul a geriátriai ellátás is alulfinanszírozott. Ma egy krónikus ágy napi OEP finanszírozása 6075 Ft. Ebbe benne foglaltatik a teljes ellátás, gyógyszer, gyógyászati segédeszköz (pl. pelenka), víz, villany, bérek stb. A napjainkban egyre-másra nyíló idősotthonok csalóka szivárványként fénylenek. Szinte kivétel nélkül extra ellátást, elhelyezést ígérnek – tisztelet a kivételnek – szemérmetlen áron. Horribilis beugrópénzt, ingatlanleadást írnak elő, ráadásul még havidíjjal is megfejelik az OEP-térítést. Gyakran a „vállalkozó” tönkremegy, a beutaltak kisemmizetté, csaknem földönfutókká válnak.
Az elmúlt évtizedekben a jóléti államokban a GDP növekedésével a nyugdíjasok anyagi helyzete, az orvostudomány fejlődésével pedig egészségi állapotunk is javult. Átlagos életkoruk és részarányuk a lakosság soraiban nőtt. Korábban az egyén életét három szakaszra bontották: az első a munkavállalásig terjedő időszak, amikor az ember eltartott, tanul; a második az aktív munkavállalási szak, amikor ő tart el másokat is; a harmadik, amikor ismét kiszolgáltatott, mások tartják el. A fenti második és harmadik életszakasz között a jóléti társadalmakban manapság megkülönböztetnek egy újabb életszakaszt: az aktív öregséget. Az ebben élő személy bár már nem termel, anyagi helyzete mégis stabil, aktivitását kora, egészségi állapota még nem korlátozza, hobbijának szenteli magát, utazik, tanul. Ennek a rétegnek, mint a választók jelentős csoportjának, politikai súlya is van! Nyilvánvaló, hogy a jóléti államokkal szemben az átalakuló kelet-európai társadalmak geriátriájának merőben más feladatot kell megoldaniuk, igen nagy esélyegyenlőtlenség mellett. A jelenkor fejleménye, hogy az időskorra felhalmozódott tudás és tapasztalat, amely az idősek tekintélyének, hatalmának a történelem során mindig záloga volt; devalválódott. Ennek oka, hogy a fejlődés olyan iramú, hogy az idős ember csak kivételes adottságok mellett képes azt követni. Ma már nemcsak az idős, de a 40 fölötti korosztály is igen hátrányos helyzetben van a munkaerőpiacon. Talán csak a kreatív értelmiség dinamikusabb része nem kerül hátrányos helyzetbe, de az átlag munkavállaló számára ez a változás a társadalmi öregedés részévé fog válni.
Néhány számadat az idős népesség demográfiai és „szociálökonómiai” jellemzőiről [5].
Az időskorú (60 év feletti) korosztály aránya hazánkban 1960 óta a következőképpen alakult:


letti korosztály még csak 5,1%-ot tett ki (történelmi Magyarország). Az időskorú népesség eloszlása regionális különbséget mutat. A legidősebb Heves-megye: 21,4%-kal, a legfiatalabb Szabolcs-Szatmár: 17,1%-kal.


EPIDEMIOLÓGIAI JELLEMZŐK

Hazánkban a 60, illetve 70 éves korban még várható élettartamok az elmúlt 50 évben a férfiak esetében csökkentek, a nők esetében ezen időszakban kissé emelkedtek. Az utóbbi években ismét enyhe csökkenés tapasztalható. A férfiak 68,6, a nők pedig 76,9 évet élhetnek meg manapság. (Mindez Franciaországban 78, ill. 84 év.) A vezető halálokok mindkét nem esetében a keringési rendszer betegségeiből adódnak. A 65–74 éves kor feletti populációban ezek az összhalálozás 50-52%- át, a 75 éves kor feletti populációban pedig több, mint 60%-át teszik ki [3].
Második helyen a daganatos betegségek, harmadikon a krónikus májbetegség és májzsugor, a negyediken a krónikus légzőszervi megbetegedések állnak. Az ötödik helyen a 10%-ot megközelítő erőszakos halálozás következik. Az ún. elkerülhető halálozások részaránya magas. Az évi 2000-3000 befejezett öngyilkosság 30-36%-a a 60 évesnél idősebb korosztályban következik be. A hazai időskori öngyilkossági ráták nemzetközi öszszehasonlításban is a legrosszabbak. Ennek valószínű oka lehet a nyugdíjazással járó presztízs- és státuszveszteség (depresszió, feleslegessé válás érzete), az időskorra ható és leggyakrabban érintett pszichés területek beszűkülése: pl. ítélőképesség, memória, intellektuális teljesítmény, hangulati élet, tájékozódás.
Az öregedő embert számos kedvezőtlen környezeti hatás éri: a nyugdíjazás Az idősek arányának növekedésében a teljes népesség demográfiai összetételének kedvezőtlen változásai; az élve születések számának csökkenése és a középkorú népesség növekvő halandósága játszik szerepet. Hazánkban a 60 éves kor feletti népesség aránya 1960 és 2004 között 13,7%-ról 21%-ra emelkedett, miközben a teljes népesség átlagéletkora 68 évről 72,6 évre nőtt. 1890-ben a 60 év fe- maga, anyagi veszteség, az emberi kapcsolatok hiánya, a fizikai és szellemi teljesítmény csökkenése, az önállósodás, az önértékelés bizonytalansága, lebecsülés a környezet részéről, izoláció, a betegségek sokasodása, idősotthonba, kórházba kényszerülés stb.
A család szerepe nem mindig pozitív: az idős embert kihasználják vagy túlkímélik – éreztetik fölöslegességét – ellátása időbeosztási, anyagi, pszichés terhet jelenthet. Amennyiben a felsorolt pszichés változások jelentkeznek, a család is támogatásra szorul. A magányos idősek helyzete nehezebb: céltalanok, kiesnek a napi ritmusból, nélkülözik a fizikai és lelki támogatást. Ráadásul az átlagnyugdíj 15-20%- kal haladja meg a minimálbért…
2004-es statisztikai adatok szerint a tartósan szociális intézményekben kezelt betegek száma: 78 462 fő. Ehhez kb. 8000 fő számítható, akiket pszichiátriai intézményekben kezelnek. 2004-től az alulfinanszírozás miatt az ellátás minősége csak az ápolószemélyzet emberségétől függ. Ugyanakkor őket is az ún. „kiégés” veszélye fenyegeti (nyilvánvalóan nem a túlfizetés miatt!).


KATONAI GERONTOLÓGIA

Most pedig tekintsük át a Magyar Honvédség feladatait, lehetőségeit az idősek ellátásában. A katonai hivatás – mert ez hivatás a javából! – semmivel nem hasonlítható össze. Jelen van benne a technikai forradalom minden formája, ötvözve valamennyi tudományággal. A legfrissebb felfedezések kipróbálása, alkalmazása először a hadsereg keretein belül történik meg. Az állandó fegyverkezési verseny, a fejlesztések, kutatások kényszere rányomja súlyos bélyegét az ebben részt vevőkre: a KATONÁRA! Így, kiemelve, mert ilyen életritmusban, életkörülmények között csak a katona él. Az állandó stressz, az állandó készenlét az elmúlt bő évtizedben a mi esetünkben bővült még egy elemmel: mégpedig a bizonytalanság elemével. A négyévenként változó haderőreform-variációk, a drasztikus létszámleépítések még inkább elbizonytalanítják a végrehajtókat.
Mint itt jó néhányan tudjuk, akik hoszszú évtizedeket éltünk meg hivatásos katonaként, a Magyar Néphadsereg 160 ezer fős létszámához méltóan messzemenően gondoskodott nyugdíjasairól. Egészségügyi szempontból problémáikkal gond nélkül fordulhattak alakulataik csapatorvosaihoz, itt kaphattak beutalást szakorvosi és kórházi kezelésre. Az állomáshelyük megőrizte egészségügyi kartonjaikat, tehát el lehet mondani: szem előtt voltak.
A helyőrségi klubok elérhető áron rendelkezésükre álltak rendezvényeikkel, kirándulásaikkal, éttermeikkel. Minden rászoruló nyugdíjas tiszt, tiszthelyettes jogosult volt ebédet hazavinni – jutányos áron – a laktanyájából. Az üdülők előés utószezoni beutalóinak nagy részét is ők vették igénybe. Akkoriban minimum másodévente el lehetett jutni Hévízre, Balatonfüredre az arra rászorulóknak. Sőt az ország több pontján kialakított hadosztály-segélyhelyeket szakrendelői színvonalúra alakították ki, amelyek szintén megkímélték a sok utazástól az igényjogosultakat (Nagykanizsa, Székesfehérvár, Debrecen stb.). És akkor még két honvédkórházzal többe volt beutalható a beteg nyugdíjas és hozzátartozója (Pécs, Győr).
1990-ben beköszöntött a rendszerváltás, majd a 4 évenkénti kormányváltás a hasonló gyakorisággal változó haderőreformmal. A lényeg: a 160 000 fős hon- védségből mára 29 000 fő maradt, de még messze a vége... Helyőrségek, alakulatok szűntek meg, velük együtt a hozzájuk tartozó – a nyugdíjasoknak „menedéket” nyújtó – helyőrségi klubokkal együtt. A nyugdíjas hivatásos és hozzátartozója a körzeti orvosok és rendelőik szolgáltatásaira szorul, ahol csak külön kérésre utalják be valamelyik honvédkórházba. A zsugorodó honvédségi területekkel egyre nehezebb a „röghöz kötött” nyugdíjasainkat gondozni, gondoskodni róluk.


HONVÉDSÉGI GERIÁTRIA

1982-ben a Magyar Néphadsereg Honvédelmi Bizottsága döntött arról, hogy az akkor még verőcemarosi (most már csak verőcei) rakétaosztály diszlokációja után, a 17 hektárnyi területen, valamilyen szociális egészségügyi intézményt kell kialakítani. Ez ésszerű döntés volt két szempontból is: az erdő közepén lévő terület infrastruktúrája teljes (összközműves), valamint azért is, mivel krónikus és időskori rehabilitáció, illetve ellátás még nem volt a honvédség egészségügyi rendszerében.
Így épült fel a későbbi Betegotthon, s nyitotta meg kapuit, illetve, ágyait 1986 november 12-én. Azóta 100, majd 65, jelenleg megint 100 ágyon ápolunk krónikus betegeket 60-on innen és 60-on túl. A hallott ágyszámváltozások is mutatják, hogy még ennek az egyetlen, ilyen jellegű intézménynek a honvédségen belüli pályafutása sem volt gondoktól mentes! Pedig higgyék el nekem – 22 éve vagyok a Betegotthon parancsnoka –, ha falai gumiból lennének, akkor is kicsi lenne. Az elmúlt évtizedben többször is el akarták sorvasztani, be akarták zárni, le akarták nyúlni, majdnem kht. lett! Az éveken át tartó létbizonytalanság végre 2003. április 15-ével enyhült, amikor elszakadván a Központi Honvéd Kórháztól, önállóak lettünk. Persze be kell vallanom, azóta is időről időre eszébe jut valakinek rémálmában, hogy kéne Verőcével valamit csinálni… (Én tiszta szívvel ajánlom azt, hogy meg lehet valósítani a maradék 14 hektáron a Magyar Honvédség szociális centrumát! Garzonlakások, szociális otthon, és kórházi háttérként már létezik a Betegotthon.)
Tehát a Magyar Honvédség Verőcei Betegotthonának ágyain az igényjogosultak és hozzátartozóik krónikus, hosszú ápolású (90–180 nap) rászorultjait fogadja. Az intézet 98 fős dolgozói létszáma komoly szakmai hozzáértéssel és empátiával ápolja betegeinket. Eddig 9252 beteget láttunk el, akik közül a legfiatalabb 16 éves, a legidősebb pedig 101 éves volt. Betegeink 58%-a teljes ápolást igényel. A Betegotthon szükségességét ágykihasználtságunk is bizonyítja:


Az igényjogosult betegek aránya 2004-ben 82,5%, 2005-ben 80,5% volt. Ha ágykihasználtságunk lehetővé teszi, akkor a régióból is veszünk fel betegeket (19,5%). Az egy betegre számított átlagos ápolási nap 61,08 nap volt. 2004-ben 419 beteget vettünk fel, 2005-ben 314 új felvétel volt, 84 beteg maradt 2004-ről. Az exitusok aránya 2004-ben 18,6% (73 fő), 2005-ben 28,2% (88 fő). Nem állja meg a helyét az a sommás megállapítás, hogy hozzánk csak meghalni jönnek a betegek. Ezt a 225 kibocsátott beteg bizonyítja 2005-ben.
Ki kell hangsúlyoznom: hozzánk igen súlyos, hosszú ápolást igénylő betegek jönnek, gyakran vég előtti állapotban. Nekünk elsődleges kötelességünk és feladatunk a betegek gondos ápolása, egészen az elmúlásig. De ezt úgy kell végeznünk, hogy a beteg méltósággal halhasson meg! Eddig ezt, úgy gondolom, hogy sikerült megvalósítanunk, mivel a Betegotthon országos hírre tett szert!

A Magyar Honvédség Egészségügyi Parancsnokságának feladata és javaslata az idősek ellátásában a következő:

1. Fenntartani a verőcei Betegotthonban folyó ellátás színvonalát.
2. A növekvő igényeket figyelembe véve a még meglévő honvédkórházakban – lehetőség szerint – krónikus osztályt kell létrehozni.
3. A régóta javasolt szociális centrum – garzonlakások (nyugdíjasházak), szociális otthon – létesítése a Betegotthon területén. Terület, infrastruktúra adott, kórházi háttér biztosított.
4. Az Idősügyi Tanács irányításával rendszerbe kell venni a nyugdíjasainkat, s felmérni egészségi állapotukat, biztosítani számukra a honvédkórházakban való szakellátást (kb. 35 000 fő) [4].

Németh Károly

[1] Dr. Síró B.–dr. Bódor Cs.: Gyakorlati geriátria. Springer Orvosi Kiadó

[2] Dr. Semsei I.: Az öregedés betegsége. Magyar Belorv. Arch.

[3] Magyar Statisztikai Évkönyv

[4] Dr. Németh Károly: A MH Verőcei Betegotthon működése 2004.

[5] Dr. Semsei I.: Miért öregszünk? IPM 2004.