2006.05.23.
A 20. század számos egyéb tragikuma mellett több tucat állam és államképlet léte megkérdőjeleződésének évszázada (is) volt. Izrael a fegyveres, a vallási, az etnikai és ideológiai kihívásokat magabiztosan, megerősödötten és nagy nemzetközi elfogadottságban élte túl. Tekintélyes pártfogókra, nagy hatalmú szövetségesekre, támogatókra tett szert, de ma korántsem baráti országok tengerében, gyűrűjében van. Egy neves magyar katonai szakértő szerint, ha Izraelt az összes arab szomszédja (Egyiptom, Szíria, Jordánia és Libanon) együtt és egyszerre támadná meg, akkor nehéz helyzetbe kerülne. Következésképpen meg kell akadályoznia, hogy az arab országok hatékony katonai erőként egyesülhessenek; bármilyen regionális háború helyét, idejét és lefolyását tudnia kell meghatározni; végül nem kerülhet szembe egy időben külső támadással és „belső” arab felkeléssel.
Az izraeli–orosz viszony problematikáját hitelesen tükrözni – az eddigi témáknál
még fokozottabb mértékben – hivatalos megnyilatkozások alapján célszerű
és kívánatos. Ehhez az elmúlt egy-másfél év reprezentatív forrásanyagot szolgáltat.
Izrael Állam moszkvai nagykövete 2005 májusában hazájának nemzeti ünnepe, a Függetlenség Napja alkalmából nyilatkozott az orosz sajtónak. Felsorolta az elmúlt 57 év eredményeit, de nem hallgatta el, hogy e több mint fél évszázados időszakban „fegyverrel a kezünkben kellett védelmeznünk az élethez való jogunkat, és kellett küzdenünk a terrorizmus ellen, amely céljául tűzte ki államunk megsemmisítését”.
Arkagyij Mil-Man izraeli nagykövet visszatekintett a második világháborúra: „A szovjet katonák hősiessége mentette meg a világot a fasiszta rendszer borzalmaitól, és utat nyitott a zsidó állam megteremtéséhez. Mindig emlékezni fogunk arra is, hogy több mint félmillió zsidó katona és tiszt harcolt a győztes hadsereg soraiban.”
Az izraeli diplomata méltatta a kölcsönös megértésen, a vitás kérdések párbeszéd útján való tisztázásán alapuló kétoldalú viszonyt, és emlékeztetett rá: „Sok orosznak vannak Izraelben rokonai vagy barátai, minden ötödik izraeli állampolgár beszél oroszul, és közvetlen kapcsolatban áll Oroszországgal, a többi FÁK-állammal.”7
Hasonló gondolatkörben mozgott az az egyedi interjú, amelyet az orosz gazdasági lap, a Kommerszant készített ugyancsak 2005 májusában a Moszkvába készülő izraeli elnökkel. Móse Kacav megjegyezte: Oroszországnak továbbra is gazdasági segítséget kell nyújtania a palesztinoknak, de e segítés kötelező feltétele a terror beszüntetése. „A palesztin vezetés köteles határozottan és kompromisszumok nélkül harcolni a terrorizmus ellen. A terror ugyanúgy katasztrófa a palesztinok, mint az izraeliek számára. Fontos megjegyezni, hogy a terroristáknak az egyik helyen elért sikerei másutt való tevékenykedésre is ösztönzik őket.”
Kacav elnök azt fejtegette, hogy Iránnak nincsenek a területi épségét és biztonságát veszélyeztető ellenségei, ezért nem indokolt tömegpusztító fegyverek birtoklásával próbálkoznia. Kitért arra, hogy orosz fegyverek szállítása Szíriának bonyolítja a helyzetet, és Izraelt különösen annak lehetősége nyugtalanítja, hogy Damaszkusz korszerű fegyverekhez juttatja az Izrael biztonságát veszélyeztető olyan terrorista szervezeteket, mint a Hezbollah.
A kétoldalú viszonyra áttérve az izraeli államfő emlékeztetett arra, hogy Oroszország történelmében mély gyökerei vannak az ottani zsidó közösségnek. „Az orosz kultúrán nőtt fel a cionista mozgalom nem kevés kiváló vezetője. Izraelben jelenleg a volt Szovjetunió tagállamaiból származó több mint egymillió zsidó él, akik felbecsülhetetlen szerepet játszanak az ország politikai, gazdasági és kulturális életében.”
Móse Kacav elnök végezetül háláját fejezte ki Vlagyimir Putyinnak az oroszországi zsidó közösség iránt tanúsított baráti magatartásáért és „az antiszemitizmus elleni harcban tanúsított kérlelhetetlenségéért”.
Talán nem felesleges itt említést tenni az egészségi okokból tisztségétől nemrég megvált izraeli kormányfő orosz kötődéséről.
Ariel Saron szülei 1921-ben vándoroltak ki Szovjet-Oroszországból Palesztinába. Egy ottani zsidó faluban, Kfar Malalában született Saron (még Sejnemanként). Tizennégy éves korában, amikor Palesztina még brit gyarmat volt, csatlakozott a függetlenségi harcosokhoz, tagja lett a „Hagana” zsidó földalatti hadseregnek. Amikor 1948-ban távoztak az angolok, megkezdődött a függetlenségi háború, de egy nappal azután, hogy Tel-Avivban kikiáltották a független zsidó államot, betörtek az országba Transzjordánia, Egyiptom, Szíria, Irak, Szaúd-Arábia és Libanon hadai. Ariel Saron, akit később „Arik, a buldózer” elnevezéssel illettek, megkezdte hányatott katonaéletét.
Izraelt tehát ötöd-, de inkább negyedrészt oroszok lakják. Amikor Vlagyimir Putyin elnök 2005 áprilisában Izraelbe látogatott, Ariel Saron oroszul köszöntötte: „Oroszul szeretnék szólni önhöz, ön itt barátok között van.”
A látogatás légkörét némileg befolyásolta, hogy az orosz államfő látványos gesztust tett: megtiltotta Iszkander típusú nagy pontosságú hadműveleti-harcászati rakéták kivitelét Szíriába.8
Jóllehet az izraeli államelnöknek nincs jelentős befolyása országának folyó politikájára, Móse Kacav és Vlagyimir Putyin megbeszélései a tervezettnél jóval tovább tartottak. Az izraeli államfő kijelentette, hogy Izrael állam barátját látja az orosz elnökben. A találkozót követő sajtóértekezleten Putyin hangsúlyozta: szeretné, ha az Izrael lakosságának 25 százalékát kitevő oroszok biztonságban élnének.
„Közel-Kelet térségébe mindenfelől 9 milliárd dollár értékben áramlik a fegyver – jegyezte meg Putyin. – Korrigáljanak, de becsléseink szerint ebből mintegy 6,6 milliárd dollár esik az Egyesült Államokra, 2 milliárd dollár a Szaúd-Arábiába és Egyiptomba irányuló amerikai szállítás. Oroszország alig 500 millió dollár értékben exportál fegyvereket a Közel-Keletre. Lehet-e ez az aggodalom fő tárgya?” – kérdezte az orosz elnök, hangsúlyozva, hogy a Szíriába kerülő orosz légvédelmi rakétarendszerek kis hatótávolságúak, az orosz szakemberek ellenőrzést gyakorolhatnak fölöttük.
„Katonáink akarták a 300 kilométer hatótávolságú Iszkandereket Szíriába szállíttatni, de én megtiltottam az ügyletet. Nem lehet tehát azt állítani, hogy felelőtlenek vagyunk, éppen ellenkezőleg” – mondta Vlagyimir Putyin a föld-föld rakéták témájára visszatérve.
Az izraeli elnök viszont a közös sajtóértekezleten elmondta: „Vlagyimir Putyin veszélycsökkentő intézkedései ellenére fennmarad a fő veszély, nevezetesen az, hogy a rövid hatótávolságú rakétaeszközök a Hezbollah terroristáinak kezébe kerülnek. Bár Szíria tenne valamilyen jó irányba mutató gesztust! Bár megszakítaná együttműködését a Hezbollahhal, és becsukatná terrorista szervezetek damaszkuszi képviseleteit! Egyelőre a Szíriában levő orosz rakéták beszűkíthetik lehetőségeinket a terror elleni harcban.”
„Ismétlem – hangzott a válasz –, rövid hatótávolságú rakétákról van szó. Ahhoz, hogy érintkezésbe kerüljenek velük, meg kell támadniuk Szíriát. Talán csak nem ezt akarják?”9
Putyin elnök mosolyogva fogadta az egyik tudósítónak azt a kérdését, hogy nem lehetne-e a kitűnő orosz harci repülőgépekből Izraelbe exportálni, a sajtó képviselői pedig azon derültek, amit az orosz vendég e kérdés után mondott: „Az az érzésem, hogy ami az atomtémát és annak egyes mozzanatait érinti, ahogy érzékelem, Izrael nem szorul a mi segítségünkre.”
Akkoriban egy izraeli holokausztkutató élénken tárgyalta, hogy a lengyelországi zsidók tragédiája a Molotov–Ribbentrop paktum aláírásával kezdődött, ez adott szabad kezet Németországnak Lengyelország megszállásához. Vlagyimir Putyin röviden reagált: „Miért nem említik, hogy jóval korábban volt egy müncheni paktum?”
Izrael és Moszkva viszonyában említésre külön méltók a nemzetbiztonsági főnökök immár intézményesített cserelátogatásai. Az oroszországi Biztonsági Tanács titkára 2005 tavaszán járt Izraelben. Igor Ivanov látogatását a múlt év őszén viszonozta Gior Ejland, az izraeli Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, aki Moszkvában kijelentette: „Izrael soha többé nem tér vissza Gázába.”
Gior Ejland 2005 szeptemberében nemcsak orosz kollégájával váltott szót, hanem találkozott az orosz vezérkari főnökkel, Jurij Balujevszkijjel is, akivel a védelmi tárcák közötti együttműködés szorosabbra fűzéséről, a nemzetközi terrorizmus és a szélsőséges vallási irányzatok elleni fellépésről tárgyaltak, az ITAR–TASZSZ szerint távlatilag közös hadgyakorlatok és antiterrorista gyakorlatok rendszeresítése is szóba került.
Moszkvai sajtóértekezletén az izraeli nemzetbiztonsági főnök nem szólt a megbeszélések részleteiről, de azt kiemelte, hogy a Gázai övezet egyhetes kiürítésében szükségessé vált izraeli katonai egységek igénybevétele is. „A Hamász vezetői kihasználhatták volna terrorcselekményekre a rendzavarásokat, de megőrizték semlegességüket” – jegyezte meg Gior Ejland, aki szerint a szervezet irányítói számot vetettek azzal, hogy ha véres erőszakot provokálnak, Izraelnek nem marad más választása, mint az „adekvát válasz”, amelynek következtében emberek százai pusztultak volna el. „A Hamász tekintélye komoly mértékben csorbát szenvedett volna a palesztinok között.” Az izraeli nemzetbiztonsági illetékes rámutatott, hogy akkor – 2005. szeptember végén – mind az izraeliek, mind a palesztinok 60 százaléka a több évtizedes szembenállás feloldása mellett foglalt állást, ami pozitív tény.
Gior Ejland az akkori helyzetet úgy jellemezte, hogy a Gázai övezetben a Hamász törvényes kormánya egyenrangú szervezetként viselkedett, és hogy a palesztin állam vezetői képtelenek voltak hatékonyan ellenőrizni ezt a területi egységet. Az autonómia rendőrsége egyszerűen nem tudott eljutni egyes körzetekbe, „mert azokat a Hamász őrizte”.
Az izraeli kormány 2005 őszén azon a véleményen volt, hogy a Palesztinával való politikai párbeszéd felújításának záloga és kötelező feltétele az összes militarizált csoportok lefegyverzése. „A katonai erő megőrzése Izrael agresszív beállítottságú ellenfeleinél az erőszakos cselekmények kiújulásához vezethet a tárgyalások bármely szakaszában, a fennálló problémák politikai megoldásai kutatásának bármely stádiumában, ha a palesztinok valamilyen oknál fogva nem lesznek megelégedve a békefolyamat menetével és az elérhető megállapodásokkal. Ezért Izrael a legkategorikusabban ragaszkodik a fegyveres csoportok feloszlatásához” – erősítette meg moszkvai sajtóértekezletén Gior Ejland.
A palesztin vezetés az ellentétes állásponton volt: meg kell kezdeni a politikai párbeszédet, a kölcsönösen elfogadható megoldások kimunkálását, és csak ezután kezdődhet meg a „törvénytelen” katonai csoportosulások felszámolása. Ez persze Izrael számára teljesen elfogadhatatlan volt. „Az izraeli politikusok legnagyobb sajnálatára – jegyezte meg az izraeli politikus – újabb erőszakhullám követte a palesztin területek felszabadulását, rakéták tucatjai zúdultak a Gázai övezetből izraeli településekre, bebizonyosodott, hogy csak a terroristák lefegyverzésével indulhat a konfliktus megoldásának politikai folyamata.”
Gior Ejland elmondta még, hogy a Hamász a pénzt 60 százalékban Szaúd-Arábiától és néhány más arab országtól kapja, a fegyvereket Egyiptomban vásárolja és saját erőből állítja elő palesztinai területen. A szervezet Palesztina legszegényebb lakosságából toborozza harcosait „kereskedelmi alapon”. A Hamász vezetőinek nagy politikai ambíciói vannak, és jelentős mértékben ez különbözteti meg az „Iszlám Dzsihád” és más olyan félkatonai palesztin csoportok terroristáitól, amelyek – akárcsak az al-Kaida – „egyszerűen nem törődnek a közvéleménnyel” – fogalmazott moszkvai sajtóértekezletén az izraeli Nemzetbiztonsági Tanács elnöke 2005 szeptemberében.
Az izraeli–orosz viszonyt természetesen befolyásolta, hogy Teherán 2005 végén szellőztetni kezdte Moszkvával létrejött megállapodását a TOR M–1 légvédelmi rakétakomplexumok ügyében. Az egymilliárd dolláros orosz fegyverexportról négy évig folytak a tárgyalások. A rendszer egyszerre 48 cél követésére képes, egyszerre két repülőeszközt semmisíthet meg 20–6000 méter magasságban, 1–13 kilométer távolságban. Orosz részről nyomatékosan hangsúlyozták, hogy védelmi fegyverrendszerről van szó, az ellenvetés pedig úgy hangzott, hogy „Irán büntetlen maradhat, ha ellenséges cselekményre vetemedik Izraellel szemben”.
Amerikai részről siettek kijelenteni, hogy az eladás „nem felel meg Washington közel-keleti érdekeinek, Irán a terrorizmus anyagi támogatója, részese olyan cselekményeknek, amelyeket mi ellenségesnek és ártalmasnak tekintünk”.10
A párizsi Le Monde 2005. december 7-i számában a TOR M–1 ügylettel kapcsolatban nemcsak Izrael és az Egyesült Államok háborgásának adott hangot, azt is érzékeltette, hogy ily módon milyen akadályok gördültek az Európai Unió és Irán atomügyekben folyó alkudozásai elé. A francia lap emlékeztetett arra, hogy Oroszország TOR M–1 rendszereket adott el már Görögországnak és Kínának is, mely utóbbi a rakétákat Tajvannal szemben telepíti.
Moszkva nemegyszer állt értetlenül az olyan amerikai vádakkal szemben, hogy Oroszország együttműködik Iránnal. Ellenvádja az volt, hogy az Egyesült Államok viszont rakéták vonalán együttműködik Izraellel, amely Irántól eltérően rendelkezik atomfegyverrel. Kiegészítő érvként nemegyszer elhangzott, hogy az orosz–iráni együttműködéshez „amerikai részről teremtik meg a feltételeket”. Az Egyesült Államok egyébként mindent elkövet – állítják –, hogy akadályozza az orosz gyártmányú fegyverek kijutását más piacokra.
Az orosz védelmi minisztérium napilapja, a Krasznaja Zvezda 2005. május 31-én „Stratégiai stabilitási küszöb” című elemzésében rámutatott: „A világközvélemény ismét nyugtázhatja az Egyesült Államoknak azt a törekvését, hogy a tömegpusztító fegyverek elterjedésében akadályozni hivatott folyamatot saját feladatainak megoldására hasznosítsa. Így Washington aktívan felértékeli az Irán vagy Észak-Korea irányából fenyegető nukleáris veszélyt, közben azonban semmiféle nyugtalanságát nem érzékelteti Izrael igencsak nyomasztó atompotenciálja kapcsán (összevethető Nagy-Britannia atomarzenáljával, csak Izrael nem végzett atomkísérleteket, mindent megkapott külföldről, egyebek között az Egyesült Államoktól).”
Moszkvának igazán 2006 januárjában kezdett meggyűlni a baja Tel-Avivval (és viszont), amikor a palesztinai választások nyomán előállt helyzet a két országban szögesen ellentétes reagálást váltott ki. Az éppen Londonban tartózkodó Szergej Lavrov orosz külügyminiszter január 31-én egyértelművé tette: „Moszkva kész együttműködni a Palesztin Hatóság új vezetésével még akkor is, ha azt teljes egészében a Hamász-mozgalom képviselői alkotják.”
Vlagyimir Putyin február 9-én Madridban már arról tájékoztatta a nemzetközi közvéleményt, hogy Oroszország kapcsolatban áll a Hamász szervezettel és arra készül, hogy a közeljövőben meghívja a mozgalom vezetőit Moszkvába. Az orosz külügyminisztérium szóvivője közölte: orosz részről elsősorban azért hajlandók találkozni a Hamász-vezetőséggel, hogy ne romoljon meg komoly mértékben az izraeli–palesztin viszony, illetve hogy folytassák a Palesztin Hatóság, Izrael és a „nemzetközi közösség” számára elfogadható rendezés keresését.
Háled Mesaal, a Hamász politikai irodájának vezetője üdvözölte a „bátor orosz álláspontot és Putyin elnök nyilatkozatát, miszerint nem tartja a Hamászt terrorszervezetnek”. Washington magyarázatot kért, Párizs ezzel szemben jelezte: az orosz kezdeményezés előbbre viheti a közvetítő „kvartett” (ENSZ, EU, Egyesült Államok, Oroszország) keretében képviselt álláspontok közeledését.
Az izraeli oktatásügyi miniszter úgy nyilatkozott, hogy az orosz elnök „valósággal hátba döfte Izraelt”. Feltette a kérdést: mit szólna Moszkva, ha mi válaszul meghívnánk a csecsen szakadárok képviselőit Jeruzsálembe? Izraelben voltak olyan hangok is, hogy Oroszországot ki kell zárni minden közel-keleti tárgyú egyezkedésből.
2006 tavaszára holtpontra jutott a hivatalos Oroszország és a hivatalos Izreael viszonya. Maradt a kompromisszumokban reménykedő kivárás, annak a szerény tapasztalatnak a jegyében, hogy „a remény hal meg utoljára”. És maradt az a régi tapasztalat, egyben nyers valóság, hogy bármennyire demokratikus egy választás, egykettőre elévül demokratikus minősítése, ha nem tetsző eredményt hoz.
IZRAEL–IRÁN: HELYETTESEK HIDEGHÁBORÚJA
Ha 2006 palesztinai fejleményei némileg háttérbe is szorították az ostromállapotban levő Irán kettős vétkének – atomfegyver-ambíciók és terrorizmusszimpátia – diplomáciai és sajtólármáját, ez nem jelenti, hogy a vádak elévültek vagy alaptalanok. Irán és Izrael konfrontációja, Irán és az „atomklub” civakodása továbbra is kemény vádaskodással, fegyveres fenyegetőzéssel, a hidegháborúra emlékeztető „két tábor” kialakulásával fenyeget. Irán nem Irak és nem Afganisztán. Burkoltan az a kérdés érlelődik, hogy lehet-e és kell-e a térségben Izrael után és vele szemben is egy második atomhatalom.
Gregory Schulte nagykövet, aki az Egyesült Államok állandó képviselője Bécsben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnél, 2005. november 17-én előadást tartott az osztrák fővárosban működő Diplomáciai Akadémián és azt hangoztatta, hogy az atomfegyverek elterjedése minden országot veszélyeztet, és egyetlen állam sem vállalhatja Irán atomhatalommá válásának kockázatát, különösen azok nem, amelyek az iráni rakéták hatótávolságán belül vannak. A hivatalos Teherán megnyilatkozásai nem tűnnek ki egyértelműségükkel, az elmélet és a gyakorlat összhangjával.
A korábbi iráni elnök, Mohamed Hatami már évekkel ezelőtt hangoztatta, hogy országa nem tervezi atomfegyverek előállítását. Teheráni sajtóértekezletén, 2004. augusztus 28-án egyebek között kijelentette: „Készek vagyunk minden biztosítékot megadni arra vonatkozóan, hogy nem törekszünk nukleáris fegyver birtoklására. Mi muzulmánok nem alkalmazhatunk atomfegyvert, és aki nem használhat atomfegyvert, az nem is gyártja” – állította.
Hatami elnök ugyanakkor bírálta Washingtont az iraki háborúért, és felszólította George Busht, ne ismételje meg az elkövetett hibát, és ne támadja meg Iránt. Kifejezte azt a reményét, hogy az amerikai közvélemény, amely „Bush úr ellen hangolódott az iraki amerikai emberveszteségek miatt”, nem engedi meg az amerikai vezetésnek olyan országok megtámadását, amelyeket a Fehér Ház ura a „gonosz tengelyéhez” sorolt. Hatami Izraelt is figyelmeztette, hogy egy Irán elleni támadás „öngyilkosság” lenne számára.11
A megközelítések, de nyilván a források ellentmondásosságát is tükrözi, hogy az angol Telegraph „Kommentár nélkül” rovatában közölte 2004. augusztus 20-i számában tudósítóinak beszámolóját arról, hogy Irán figyelmeztette Amerikát és Izraelt: kész megelőző csapásokat mérni, hogy megakadályozza atomlétesítményeinek bombázását. A tudósítók idézték Ali Samhani iráni hadügyminisztert, aki – saját érveléssel – közölte, hogy az amerikai erők jelenléte Irakban és Afganisztánban nem jelent fenyegetést Teheránra nézve. „Az amerikai katonák immár Irán túszai” – jegyezte meg a miniszter, aki az Al-Dzsarira műholdas televíziónak adott nyilatkozatában figyelmeztetett: „Nem fogjuk ölbe tett kézzel várni, hogy mások mit tesznek velünk kapcsolatban.”
Helyszíni tudósítások szerint – nyomatékul – 2004. szeptember 21-én az iraki–iráni háború kitörésének 24. évfordulója alkalmából rendezett katonai díszszemlén bemutatták az észak-koreai Nodon–1 továbbfejlesztett változatát, az 1300–1700 km hatótávolságú Sahab-rakétát. „Eltörölni Izraelt a Föld színéről”, „Szétzúzzuk Amerikát” – hirdették már akkor a rakétákra festett feliratok.
Mahmud Ahmadinezsád 2005. júniusi iráni elnökké választásával Irak és Izrael viszonyában a feszültség új időszaka kezdődött. Az új iráni államfő egy általános ideológiai radikalizálódás keretében 2005. október 26-án tette azt a kijelentését, amely aztán az egész világot bejárta, nevezetesen, hogy Izraelt „le kell törölni a térképről”. Annak a konferenciának, ahol ez elhangzott, „Cionizmus nélküli világot!” volt a címe. Ahmadinezsád figyelmeztetni kívánta azokat az arab, illetve muzulmán országokat, amelyeket „megkísértett” az Izraelhez való közeledés gondolata a Gázai övezetből való kivonulás kapcsán. „Mindazokat – mondotta –, akik elismerik Izraelt, a muzulmán közösség dühének tüze fogja elemészteni.”
Szilvan Salom izraeli külügyminiszter nyomban az ügynek az ENSZ elé vitelét követelte, Simon Peresz pedig Iránnak az ENSZ-ből való kizárását javasolta, miközben a teheráni egyetem előtt egymást érték a tüntetések „Halál Amerikára!” és „Halál Izraelre!” jelszavakkal.
2005 decemberében az új iráni államfő azzal váltotta ki nemcsak Izrael, hanem az ENSZ-főtitkár felháborodását is, hogy meg nem történtnek nevezte a holokausztot, másfelől Izraelnek a Közel-Keletről Európába való áthelyezését indítványozta.
Mahmud Ahmadinezsád a mekkai iszlám csúcsértekezleten, majd az iráni televízióban is kifejtette, hogy a „náci rendszer zsidómészárlásait” annak idején hivatkozási alapnak használták fel Izrael Államnak Palesztinában való létrehozására. „Ha azonban Németország és Ausztria az eredeti bűnt elkövette, akkor saját területük egy részét kell a cionistáknak felajánlani egy állam elhelyezéséhez” – javasolta az iráni elnök.12
Az iráni Forradalmi Gárda, az iszlám rendszer nagy befolyású ideológiai hadserege egyébként már 2004. július 27-én közölte: Irán „letörli a világtérképről” Izraelt, ha támadást hajtana végre atomlétesítményei ellen. A szervezet Izraelt az erejét fitogtató Egyesült Államok „veszett kutyájának” minősítette. (Egy másik minősítése a „rákos daganat” volt.)
A Forradalmi Gárdát az 1979-es iráni forradalom után hozták létre, közvetlenül Irán vallási vezetőjének van alárendelve.
Emlékeztetni lehet arra is, hogy az izraeli hadsereg vezérkari főnöke, Móse Ajalon altábornagy 2004 augusztusában az orosz Izvesztyija tel-avivi tudósítójának még úgy nyilatkozott, hogy Iránnal szemben nem feltétlenül csak a katonai megoldás jöhet szóba. „A politikai, diplomáciai, gazdasági és egyéb ilyen jellegű erőfeszítésekre jó példa Líbia. Ám hadseregünk, légierőnk felkészült az események bármilyen fajta alakulására. Az atombombával rendelkező Iránnak nemcsak Izraelt kell nyugtalanítania, hanem az Egyesült Államokat is, Európát és a mérsékelt rendszerű arab országokat, a szabad világ valamennyi államát” – mondotta az izraeli katonai vezető.13
Néhány héttel később az izraeli katonai hírszerzés vezetője az AFP francia hírügynökségnek nyilatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy ha nem sikerül megállítani Iránt időben, az „dominóeffektust” idézhet elő a térségben. Ahron Zeévi-Farkas nem tért ki Izrael atomhatalommá válásának hasonló következményeire.
Nem mellékes, hogy Izrael 2005. október 28-án hivatalosan kérte Irán kizárását az Egyesült Nemzetek Szervezetéből. Az indokolás úgy szólt, hogy „azok a tagállamok, amelyek erőszakra, rombolásra buzdítanak – miként az iráni elnök – nem érdemlik meg, hogy helyük legyen az ENSZ civilizált szervezetében”. A hivatalos kérésre hivatalos reagálás nem került nyilvánosságra.
Jellemző az ENSZ-beli viszonyokra, hogy az iráni elnök Izraellel kapcsolatos „letörölni a térképről” követelését 2005. október 30-án elítélte ugyan a Biztonsági Tanács, de ezt csak egy sajtónyilatkozat formájában tette meg, ami a legenyhébb bírálati forma.
Az iráni elnököt persze hiba lenne egyoldalúan megítélni. Mahmud Ahmadinezsádnak volt bátorsága 2006. február 2-án az atomerőművéről elhíresült Busehr tartományban a nagyhatalmak atomfegyvereinek leszerelését követelni. „Azt szorgalmazzuk – mondta –, hogy a nagyhatalmak ne csak atom-, de vegyi és biológiai fegyverkészletüket is semmisítsék meg… Robbanásveszélyes az a helyzet, amelyben az országok fegyverkezési versenyre kényszerülnek.”
Teheránban nem titkolt örömmel szemlélték az izraeli választási hadjáratot: ha az izraeli jelöltek teli szájjal fenyegetőznek atomreaktorok megsemmisítésével, ürügyet szolgáltatnak az irániaknak, hogy atomprogramjukat „sajnos, kényszerű” védelmi intézkedésnek tüntessék fel.
Benjamin Netanjahu egykori izraeli miniszterelnök, aki rendre hangoztatta, hogy az iráni fenyegetés Izrael létét fenyegető veszély, kijelentette: ha kormányfő lesz, elődje, Menahem Begin hagyományát kívánja folytatni, aki nem engedte meg Iraknak, hogy ilyen atomprogramot valósítson meg Izraellel szemben, és „bátor, önfeláldozó lépésével két nyugodt évtizedet ajándékozott nekünk”. Netanjahu Oszirakra, az iraki atomreaktor csendben előkészített lerombolására (1981) utalt.
Dan Haluc izraeli vezérkari főnök azonban figyelmeztette Netanjahut egy ilyen akció nehézségére: Irán 2000 kilométerre van, több nukleáris berendezéssel bír, jó néhány mélyen a föld alatt van…
Az izraeli védelmi tárca vezetője a Likud vezetéséért küzdő vetélytársának azt vetette a szemére, hogy emelt hangvételével „egyenesen az izraeli biztonságot veszélyezteti”. Saul Mofáz „a nemzeti felelősségérzet hiányát” vetette Netanjahu szemére.
Elgondolkoztató mondanivalóval lepte meg a világot a múlt év december 10-én Mohamed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója, aki a 2005-ös Nobel-békedíj ünnepélyes átvétele alkalmából tartózkodott a norvég fővárosban. Kijelentette, hogy az atomfegyvert az egész világon be kellene tiltani, ahogy betiltották a rabszolgatartást vagy a népirtást. „A világon 27 ezer nukleáris robbanótöltet van, és ez túl sok” – mondotta.
Közvetve – arra figyelmeztetve Izraelt, hogy ne mérjen katonai csapást Irán atomlétesítményeire – a NAÜ-főigazgató meglepő kijelentést tett: „Nem alkalmazhatunk erőszakot arra, hogy megakadályozzunk egy országot nukleáris fegyverek beszerzésében. A félig szétbombázással csak késleltetni lehet a terveket, azok újból megjelennek és megtorlást követelnek…”14
Hangsúlyozni kell, hogy az egyiptomi Mohamed el-Baradei nem nevezte nevén Izraelt. Előzőleg – mint ezt már említettük – Benjamin Netanjahu, az izraeli Likud párt első embere (és kormányfőjelöltje) azzal fenyegetőzött, hogy miniszterelnökké választása esetén „csapást méretne” iráni atomobjektumokra a néhai izraeli kormányfő, Menahem Begin szellemében, aki 1981-ben parancsot adott az Oszirak iraki atomközpont lerombolására, elejét véve annak, hogy Bagdad már a 20. században atomfegyver birtokába jusson.15
Orosz katonai sajtóorgánumok 2005 végén összehasonlító adatokat közöltek Izrael és Irán légierejéről és légvédelmi eszközeiről, kiegészítve ezeket az adatokat néhány egyéb haditechnikai információval.
Eszerint az izraeli légierő több mint 700 harci repülőgéppel rendelkezik, mégpedig nagyjából a következő összetételben: 86 F–15-ös elfogó vadászgép, 232 F–16-os vadászbombázó, 50 F–4-es Phantom típusú vadászbombázó, 100 Skyhawk csatagép és 250 Kfir mintájú vadászbombázó.
A Nyezaviszimaja Gazeta katonai melléklete hozzátette: „Nem szabad elfelejteni, hogy Izrael bizonyos becslések szerint 100–200 atomeszközzel rendelkezik. Ehhez járul az izraeli haditengerészet három Delphin osztályú tengeralattjárója, amelyek atomrobbanó-töltettel is szerelhető manőverező robotrepülőgépek indítására alkalmasak.”
Az iráni hadiipar ráállt az amerikai Hawk rendszeren alapuló légvédelmi rakétakomplexumok, valamint Sztrela–2 és Stinger légvédelmi rakéták gyártására. Az iráni hadsereg 164 indítóállásból tud légvédelmi rakétákat alkalmazni, ezekhez járul mintegy másfélezer légvédelmi ágyú. Az iráni légierő 25 repülőszázadban 270 harcoló repülőgéppel rendelkezik.
Az idézett moszkvai forrás szerint Irán „válaszcsapást mérhet Izraelre, mindenekelőtt az 1300 km hatótávolságú Sahab–3 rakétákkal. Folynak munkálatok a 2000 km hatótávolságú Sahab–4 és a hadászati Sahab–5 rakétákkal.
Ahogy a támadó föld-föld rakéták rendszerbe állítását követi és sok esetben kíséri a rakétavédelmi rendszerek kiépítése, már az iraki Scudokkal szemben nem túl eredményes Patriotok példája arra ösztönözte Tel-Avivot, hogy ellenszert keressen az iráni rakétafenyegetéssel szemben. Ezért Izrael viszonylag korán, az 1991-es Öböl-háború után megkezdte a Hec (Nyíl) elnevezésű rakétaelhárító rakétarendszer kifejlesztését közös amerikai–izraeli finanszírozásban. Úgy reklámozták, mint a világ egyetlen olyan rakétavédelmi rendszerét, amely képes 50 kilométeres magasságban is megsemmisíteni a támadó ellenséges ballisztikus rakétákat. „Valós körülmények között” a rendszert először 2004 júliusa végén próbálták ki az egyesült államokbeli Los Angelestől mintegy 110 kilométerre délnyugatra fekvő San Nicolas szigetről. Előzőleg egy tucat elfogási kísérlet már volt a Heccel.
Ha megkísérelnénk végül csokorba gyűjteni Irán nemzetközi katonapolitikai megítélésének, az iráni államfő meghökkentő nyilatkozatai fogadtatásának, Irán és Izrael jelenlegi konfrontációjának, valamint az Iránnal szemben szóba jöhető nemzetközi fellépésnek, egyáltalán az új keletű „iráni kihívás” kezelésének súlyponti elemeit, a következő mozzanatok kínálkoznának megfontolásra:
l az atomsorompó-rendszer részese merőben más megítélési kategóriába sorolandó, mint egy olyan állam vagy államcsoport, amely soha nem foglalkozott az atomfegyverkezésről való nemzetközi jogi hátterű lemondás gondolatával;
l az államok szuverén egyenlőségének az ENSZ Alapokmányában rögzített tétele nem korlátozza a tagállamok jogát a jogos önvédelem, illetve az elrettentés-fékentartás katonai eszköztárának megválasztásában;
l az ENSZ Biztonsági Tanácsában belátható időn belül nem hozható létre az állandó tagok konszenzusa egy Irán elleni nemzetközi katonai fellépést elrendelő határozat meghozatalához;
l Irán világgazdasági, gazdaságbiztonsági tényező, a világ negyedik legnagyobb olajexportőre, a világ második legnagyobb gázkészletével, a Föld felderített kőolajkészletének 10 százalékával rendelkezik;
l az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es létrejöttétől politikai és ideológiai vonatkozásban Izrael-ellenes volt, de semmiféle tényleges gyakorlati agresszív lépést nem tett a zsidó állam ellen (erre az erőviszonyok miatt nem is volt reális lehetősége);
l Mahmud Ahmadinezsád iráni köztársasági elnöknek – függetlenül megnyilatkozásaitól – nincs alkotmányos befolyása az ország fegyveres erőire, amelyek alkotmány szerint és ténylegesen is a legfelsőbb politikai és vallási vezető, ez idő szerint Szajed Ali Hamenei ajatollah fennhatósága alatt állnak (ugyancsak az ő joga Irán hivatalos külpolitikai irányvonalának meghatározása);
l Ariel Saron izraeli miniszterelnök 2005 áprilisában kijelentette: Tel-Aviv nem készül egymaga csapásokat mérni Irán atomlétesítményeire; ha Izrael mégis bombázná Iránt, ezt a térségben mindenképpen úgy értelmeznék, hogy az Egyesült Államok hozzájárult az akcióhoz. Ennek egyebek között az lenne a következménye, hogy még több amerikai katona életét oltanák ki Irakban és Afganisztánban, Teherán erősítené a terrorista szervezetek, főképp a Hezbollah tevékenységét.
IZRAEL/PALESZTINA – BÉKÉTLEN EGYÜTTÉLÉS VAGY ÁLLAM
AZ ÁLLAMBAN?
Meddő vállalkozás lenne a 2006. januári palesztinai parlamenti választások kampányszakaszát, a választási eredmények politikai mondanivalóját, a fogadkozásokat és vitákat, az értékeléseket és jóslatokat letisztult, kikristályosodott folyamatok kategóriáiban, az alkudozási céllal szélsőségesen megfogalmazott dogmák mellőzésével bemutatni. Marad az illusztratív megoldás, lehetőség szerint hitelesnek vélt személyekre, testületekre, sajtótermékekre támaszkodva, nagyjából választások előtti, választási és választás utáni bontásban.
Egy évvel ezelőtt, 2005. április 25-én a palesztin nemzeti adminisztráció feje, Mahmud Abbász kijelentette, hogy a Hamásznak – hivatalos nevén Iszlám Ellenállási Mozgalom – már a júliusi helyhatósági választások után le kell szerelnie. A szervezet vezetői akkor kategorikusan visszautasították ezt a követelést. Az egyik moszkvai lap, a Kommerszant tudósítója felkereste a Jordániából 1999-ben száműzött és Szíriában menedéket talált Háled Mesaalt, a Hamász politikai irodájának vezetőjét, aki egyebek között azt állította, hogy a palesztin politikai folyamatban való részvétel és a leszerelés elutasítása között semmiféle ellentmondás sincs. „A Hamász fegyverei az izraeli megszállás ellen irányulnak. Soha nem kerülnek alkalmazásra belpolitikai folyamatban. Ami a parlamenti választásokban való részvételre vonatkozó döntést illeti, az beleillik azokba az erőfeszítésekbe, amelyek Palesztinában polgári társadalom építését célozzák.”
Az orosz laptudósítónak arra a kérdésére, hogy ellenzi-e a párbeszédet Izraellel, Háled Mesaal ezt válaszolta:
„Izrael nem ismeri el a palesztin nép jogait. Ezért nem vagyunk hajlandók politikai tárgyalásokra. Először Izraelnek kell véget vetnie a megszállásnak, és csak akkor fogjuk megvizsgálni a tárgyalások lehetőségét. Nem vagyunk készek elismerni a megszállást. Idegen területek elfoglalása nem válik törvényessé az elévülési határidő lejártával. Egyelőre nem tudjuk visszaszerezni hazánk egy részét, ez azonban nem jelenti, hogy le kell mondanunk róla. Ma háborúk és konfliktusok támadnak kis szigetek miatt is, ott vannak a Kuril-szigetek. Egyetlen állam sem mond le önként területekről. Miért a palesztinok mondjanak le? Bármely spekuláció az Izraellel való párbeszéd lehetőségéről csak ösztönzi kérlelhetetlenségét. Példának okáért, minden arab rendszer, beleértve a palesztin hatóságot is, beszélt a béke lehetőségéről, de ez egyáltalán nem vitt közelebb bennünket e béke végső céljainak eléréséhez.”
A Hamász-vezető nem rejtette véka alá, hogy amerikai és izraeli részről megpróbálták „beszervezni” szervezetének egyes vezetőit, de ez felsőbb szinten nem sikerült. „Ami a titkosszolgálatok harcát illeti – tette hozzá –, az izraeli hírszerzés és a Hamász embereinek kölcsönös beépülése kétségtelenül megtörtént.”
2005 áprilisában Háled Mesaal a fő tennivalót a „teljes felszabadításban” és a szuverenitásban jelölte meg. „Ha nem összpontosítunk ezekre, nem lesz sem államunk, sem szabadságunk. A második elvi kérdés számunkra a palesztin nép véleményének figyelemmel kísérése. Nem lesz sikere egyetlen olyan eszmének sem, amelyet rákényszerítenek a népre. A Korán intelme, nevezetesen hogy kényszernek sehol nem lehet helye, számunkra vezérelv. Abból indulunk ki, hogy a nép számára biztosítani kell a szabad választást.”
„Mi kulcsfontosságú erő vagyunk Palesztinában – mondta végezetül Háled Mesaal. – Ezzel nem lehet nem számolni. A béke elérése a mi részvételünk nélkül nem lehetséges. Az amerikaiak is kapcsolatot tartanak velünk.”16
Háled Mesaalt 2005. december 13-án Teheránban fogadta Ali Hamenei ajatollah, Irán legfőbb vallási és politikai vezetője, aki figyelmeztette: az elmúlt fél évszázad tapasztalatai szerint a „cionista megszállókkal” kötött kompromisszum, illetve a velük folytatott tárgyalás nem javít a helyzeten, „a győzelmet csakis ellenállással lehet kivívni”.
Hamenei a találkozón – a teheráni televízió szerint – dicsérte a Hamász vezette fegyveres felkelést, amely bizonyítja, hogy „a palesztin nép hatalma nagyobb, mint a cionista rezsim és Amerika képessége”.
A palesztinai választások után néhány nappal a Hamász politikai irodájának vezetője cikket írt a legnagyobb brit baloldali lapba, a The Guardianba. „Azon a napon – állapította meg –, amelyen a Hamász megnyerte a palesztin választásokat, a világ vezető demokráciái megbuktak a demokrácia vizsgáján. Az Egyesült Államok és az Európai Unió ahelyett, hogy elismerte volna a Hamásznak mint a palesztin nép szabadon megválasztott képviselőjének” törvényességét, kollektív büntetéssel fenyegette meg a palesztinokat, amiért azok éltek jogukkal és megválasztották parlamenti képviselőiket.”
Háled Mesaal szerint mozgalmát semmi nem fogja eltéríteni attól, hogy elérje kitűzött célját, a „felszabadítást és a visszatérés jogát”. A Hamász soha nem fogja elismerni a palesztinok földjén létrehozott „cionista állam” törvényes létét. Hozzátette: a szervezet „immunis a megvesztegetéssel, a megfélemlítéssel és a zsarolással szemben”.
„A Hamász nem azért harcol Izrael ellen, mert annak lakói egy bizonyos vallás vagy kultúra követői. A zsidók tizenhárom évszázada élnek békében és harmóniában a muszlim világban, a konfliktus velük nem vallási, hanem politikai jellegű” – zárta írását a száműzetésben élő palesztin politikus.17
Mahmud az-Zahar, a Hamász másik vezető személyisége két nappal a választások előtt, január 23-án Gázában felvetette annak lehetőségét, hogy a mozgalom harmadik fél útján tárgyalásokba bocsátkozzék Izraellel. „Ha Izraelnek bármilyen ajánlata van (az általa végrehajtott) támadások felfüggesztéséről, a kivonulásról vagy a (palesztin) foglyok szabadon bocsátásáról, akkor ezer módot lehet találni (annak megvitatására).”18
Egy korábbi időszakra visszatérve említésre méltó, hogy az Európai Unió 2003 szeptemberében a Hamász katonai szárnyát minősítette terrorszervezetnek, politikai szervezetét nem. Izrael és az Egyesült Államok viszont nem volt hajlandó különbséget tenni a katonai és a politikai szárny között, az egész mozgalmat a terrorista szervezetek kategóriájába sorolta. George Bush elnök 2006. február 1-jei beszédében Nashville-ben úgy fogalmazott, hogy „ha egy párt részt kíván vállalni egy demokratikus társadalomban, nem lehet, hogy fegyveres szárnya működjön, amellyel a párt kikényszerítheti akaratát”.
Izraeli részről még 2005 közepén is azzal vádolták a Hamászt, hogy gyárt „házi készítésű” Kasszám rakétákat, és folytatja a fegyvercsempészetet a Sinai-félszigetről a Gázai övezet és Ciszjordánia felé.
Tel-Aviv egyébként 2005 őszén aggodalmának adott hangot amiatt, hogy az Európai Unió engedélyezett bizonyos érintkezést a palesztinai választásokon induló Hamász-képviselőjelöltekkel, jóllehet a szervezet 2003-ban felkerült a „terrorista szervezetek EU-listájára”. Benita Ferrero-Waldner, az EU külügyi biztosa úgy reagált, hogy bizonyos körülmények között megengedhető az érintkezés, ahhoz, hogy a 175 tagú EU megfigyelő csoport jobban végezhesse munkáját, konkrétan a palesztinai választásokkal kapcsolatban, tagjainak lehetővé kell tenni a jelöltekkel való találkozást. Hozzátette: szigorúan ellenőrzött és korlátozott körülmények között, ha a megbeszélés „abszolút szükséges”.
Az EU hetilap, a European Voice 2005 novemberében az üggyel kapcsolatban megjegyezte: a döntést meglehetősen kikezdhetővé teszi, hogy 2006 márciusára tervezték az izraeli választásokat…
Oded Eran, Izrael EU-nagykövete külön nyilatkozatban kijelentette: az uniónak nyomást kell gyakorolnia a Palesztin Hatóságra, hogy ne engedje indulni azokat a képviselőjelölteket, akik nem mondanak le az erőszakról, és nem támogatják az állami jogot az iszlám joggal szemben…
Az EU végül is egy szélesebb folyamat részeként fogta fel a palesztinai választásokat, amelyek a feleket „összehozhatják egy politikai áramlatba”. Izrael EU-képviselője egyszerűen „naivnak” nevezte ezt a vélekedést.19
A Háárec című izraeli lap egy – később „belső használatra készült dokumentumnak” minősített – izraeli külügyminisztériumi jelentést szellőztetett 2005. december 12-i számában. Ez a nemzetközi jog rendelkezései elleni vétséget rótt fel egyes EU-tagállamoknak, amelyek „hivatalos párbeszédet folytatnak” a Hamász palesztin mozgalommal és a libanoni Hezbollah-szervezettel. A jelentés az ENSZ Biztonsági Tanácsának azon határozataira hivatkozott, amelyek megtiltják az államoknak, hogy bármiféle támogatást nyújtsanak terrorista tevékenységben részes szervezeteknek vagy személyeknek.
Bizonyos változásokra utal, hogy a Hamász 1988-as „chartája” még Izrael „eltűnését” hirdette, egész Palesztina felszabadítását irányozta elő, a fegyveres harcot állította alapelvként tagjai elé, de egy idő múltán vezetői már nem zárták ki a párbeszédet Izraellel, ami akár ennek elismeréseként is értelmezhető volt. A Hamász elkezdett foglalkozni a lakosság igényeivel és elvárásaival, tennivalói közé került a korrupció elleni harc, a biztonság helyreállítása az adott területen, de ott maradt az izraeli megszállás elleni harc folytatása is. Programjának vallási vonatkozásai reálisak maradtak, de nem döntő súlyúak. A Hamász tagjai számára az iszlám jog a „jog forrása”, de nem minősül kizárólagosnak. Mohamed Abu Ter sejk, a mozgalom második embere mindenesetre úgy fogalmazott, hogy „legitimitásunkat Istentől származtatjuk”.
Hamász-körökben olyan vélemény alakult ki az idők folyamán, hogy a Palesztinai Felszabadítási Szervezetnek 1993-ban olyan megállapodáshoz kellett hozzájárulását adnia, amely semmibe vette a palesztinok történelmi jogát: lemondott az erőszakról Izraellel szemben, miközben utóbbi semmiféle biztosítékot nem adott a megszállás beszüntetésére. Az „oslói időszakban” majdnem kétszeresére nőtt Ciszjordániában és a Gázai övezetben a zsidó telepesek száma, a palesztinok osztályrésze „brutális elnyomás” lett. A Hamász azt sugallta, hogy meg akarja óvni a palesztinokat olyan egyezményektől, amelyek folyományaként nemzetközi jogilag kötelezően le kellene mondaniuk „Palesztina történelmi mandátumterület” részeiről.
Utalnunk kell itt az ENSZ, az EU, az Egyesült Államok és Oroszország által felvázolt hosszú távú rendezési programra. A nemzetközileg kidolgozott „útiterv” (Roadmap) háromszakaszos. Az első szakasz véget vetni hivatott az erőszaknak és a terrornak. Ha ezt sikerül elérni, akkor felállhat egy ideiglenes palesztin állam az úgynevezett autonómiaterületek határai között. Ezután kezdődhetnek tárgyalások a konfliktus alapkérdéseiről: a határokról, a településekről, Jeruzsálem sorsáról és a palesztin menekültekről.
Az amerikai külügyminiszter asszony 2005. november 14-én Rámaláhban emlékeztette Mahmud Abbász palesztin elnököt: „útiterv”-kötelezettsége a Palesztin Hatóságnak a terror elleni harc és a terror infrastruktúrájának leépítése.
Nyugat-Európa sajtója a 2006. január 25-i palesztinai törvényhozási választások előtt egyetértett abban, hogy a három számottevő politikai csoport, a nacionalista Fatah, az iszlamista Hamász és a baloldali függetlenek tömörülése egyaránt nagy politikai „újrakezdés” reményében vágott neki a választásoknak, amelyek eredményétől a korrupció leküzdését, rendet és az egyetértés megteremtését várták. Ezen belül a Hamász „a nemzet lelkiismereteként” azt tűzte ki célul, hogy az iszlám erkölcsiségre alapozva egy új társadalmat és hatékony intézményeket épít ki.
A Hamász iszlamistái első ízben indultak választásokon20 és a szavazatok egyharmadára számítottak. Több hónapos választási hadjáratukban képesek voltak egységfrontot kialakítani, legfelkészültebb jelöltjeiket vonultatták fel, szigorú fegyelmet követeltek meg tőlük, a választási kampány kezdetétől egészen a szavazásig. Jelszavuk az volt, hogy „az egyik kéz épít, a másik harcol”. Azt a kérdést, hogy belekapcsolódnak-e az Izraellel folyó tárgyalásokba, vezetőik ellentétesen válaszolták meg. Általában az a vélemény alakult ki, hogy a Hamász – akárcsak a Muzulmán Testvériség vonulatai a szomszéd országokban – a reálpolitika fölött rálép egy iszlám társadalom kiépítésének útjára. Ismert volt viszont az izraeli, amerikai és európai nyomás akár a kormányban való iszlám részvétellel szemben is.
A párizsi Le Monde január 24-én úgy találta, hogy a Hamász példátlan népszerűséget élvező szervezetként fog bevonulni a parlamentbe, diadalmas helyhatósági választások hullámain lovagolva, szervezettebben és jobban mozgósítva, mint nacionalista vetélytársa, a Fatah. A francia lap szerint „Európa azt választotta, hogy nem választ”, az EU-tagság megosztott, a világos állásfoglalással szemben előnyben részesíti az elmosódottat. „Az európai tudathasadás érthető. A Hamász terrorista szervezet, de olyan mozgalom, amelyben a palesztin nép java része magára ismer. Fegyveres csoportosulás, de komoly szociális és jótékonysági infrastruktúrával. Bár szembeszáll Mahmud Abbász stratégiájával, a vele való együttműködést a palesztin elnök nélkülözhetetlennek tartja. Esküdt ellensége Izrael államnak, létét is elutasítja, de másoknál – különösen a Fatahnál – jobban összenőtt a palesztin fegyverszünettel. Legkevésbé lesz zavaros.”
Egy nappal a választások előtt a Le Monde azt jósolta, hogy vitathatatlan a Hamász levétele a terrorista listáról, valamint a magas szintű párbeszédbe bocsátkozás a szervezettel. „Helyhatósági sikerei és választási részvétele dacára szilárdan áll katonai területen. Bizonyított fegyelme ellenére továbbra is ki lesz téve többszörös bel- és külföldi nyomásnak a támadásai felújítására.”
A földcsuszamláshoz hasonlítható palesztinai választások eredménye váratlanul érte a világot. A Hamász abszolút többsége, az Abbász vezette Fatah mozgalom súlyos veresége sok fővárosban zűrzavart okozott, félelmeket ébresztett. Erre a fejleményre senki sem volt felkészülve.
Javier Solana, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője nyomban a palesztinai választások befejezése után beismerte: „Ha valóban a Hamász győzött, akkor ez teljesen új helyzetet teremthet az EU számára.”
Ziad Abu Amr, a palesztin kabinet volt művelődésügyi minisztere a választások idején minősítette az Iszlám Ellenállási Mozgalom várható magatartását, mondván: „A Hamász minden törvényhozási helyet a Fatah monopóliuma rovására szerez meg. A Hamász nagyon pragmatikus mozgalom, szembe fog nézni a realitásokkal, így realistább és kevésbé politikus lesz. A Hamász tagjai a Muzulmán Testvériségből kerülnek ki, nem fognak hátat fordítani nagy elveiknek: munkálkodni a társadalom fokozatos átalakításán, tiszteletben tartva az adott politikai kereteket.”
A volt miniszter hangsúlyozta, hogy a Hamásznak át kell mennie ellenzékből a hatalom gyakorlójává. Nem felel meg a valóságnak, hogy ideológiája és doktrínája akadályozná ezt a fordulatot. Ziad Abu Amr végül megjegyezte: „A világnak tiszteletben kell tartania a palesztinok választását. Nem hiszem, hogy vérszomjasak vagyunk. A palesztinok többségükben az Izraellel fennálló konfliktus politikai rendezését kívánják. Az emberek változást akarnak mindennapi életük vonalán, azt akarják, hogy legyen vége a korrupciónak és a belső káosznak. A Hamász olyan mozgalom, amely bizonyságot tett hitelességéről. Amikor elkötelezte magát a fegyverszünet mellett, betartotta azt. Az Egyesült Államok és az európaiak tudomásul vették ezt, ami megmagyarázza, miért fogadták el a választásokban való részvételét, még ha ellenezték is a kormányban való jelenlétét…”
A 2006-os palesztinai választások részben megdöbbentették, részben előítéletek, dogmák, definíciók, minősítések újragondolására kényszerítették, mindenképpen – valószínűleg példaértékű – reálisabb megítélésekre, lassú, de lényegi új megközelítésekre ösztönözték az úgynevezett nemzetközi közösséget.
Mindjárt fel kellett figyelni az ENSZ-főtitkár megnyilatkozására, aki január 30-án Londonban kijelentette, hogy a palesztinai választások szabad, korrekt és biztonságos jellegét mindenkinek el kell ismernie. Kofi Annan annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a palesztin nép a béke, a jobb életfeltételek és egy tisztességes kormány reményében adta le voksát. A főtitkár azonnal szóba hozta a további fejlemények anyagi-pénzügyi vonzatait és jelezte: ha a választásokból győztesen kikerült Hamász fegyveres mozgalomból a játékszabályokat tiszteletben tartó politikai párttá alakul át, a nemzetközi közösség megtalálhatja a módját annak, hogy együttműködjék vele.
Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter kijelentette: az amerikai kormány gratulál ahhoz, hogy a palesztin nép élt demokratikus jogával.
A Hamász politikai irodájának emigrációban élő és már több ízben idézett vezetője, Háled Mesaal jelezte: mozgalma békejobbot nyújt mindazok felé, akik az igazságra alapozott békében érdekeltek.
A magyar külügyminiszter Brüsszelben arra intett, hogy az Európai Uniónak tartalmasan és megfontoltan kell reagálnia arra a helyzetre, hogy a palesztin választásokon a Hamász győzelmével „az általános várakozásoktól eltérő választási eredmény született”. Somogyi Ferenc megjegyezte: a szintén választások előtt álló Izrael számára komoly kihívást jelenthet egy kiegyensúlyozott, alapvetően előre tekintő magatartás kialakítása.
Ide kívánkozik egy korábbi mozzanat, amely indokolja a magyar diplomácia irányítójának intelmét.
Simon Peresz, az izraeli politika nagy öregje 2006. január 20-án az izraeli közszolgálati rádiónak nyilatkozva kijelentette: Izrael hajlandó tárgyalni a Hamász radikális mozgalommal, ha az lemond az erőszakról a parlamenti választások után. „Nem egy név ellen harcolunk, hanem egy helyzet ellen. Ha a helyzet megváltozik, akkor mit sem jelent egy név” – jelentette ki, megtoldva állásfoglalását egy hasonlattal: „Ha a tigrisből macska lesz, akkor az már macska, és nem tigris.”
Az ENSZ, az EU, az Egyesült Államok és Oroszország képviselőiből álló „kvartett” januári londoni tanácskozását követően a Hamász szóvivője úgy nyilatkozott, hogy a négyes csoportnak „a megszállás és az agresszió” befejezését kellett volna követelnie Izraeltől, nem pedig Izrael jogosultsága elismerését, és minden további erőszak elvetését a jövőbeli palesztin kormánytól, nem azt, hogy „az áldozatok elismerjék a megszállást, és bilincsbe verten szemléljék az (izraeli) agressziót”.
Az egyiptomi ellenzék fő ereje, a Muzulmán Testvériség azt hangoztatta, hogy a Hamász „nem alkalmazott soha erőszakot, csak ellenállást fejtett ki Izraellel szemben”. A Népi Front Palesztina Felszabadításáért úgy értékelte a palesztinai választások eredményét, hogy „a palesztin nép az izraeli megszállással szembeni ellenállás folytatását választotta”.
Távolabbra tekintve és a megnyilatkozások lényegi hátterére utalva a már idézett Javier Solana a francia Le Monde-nak adott interjújában21 kifejtette: „A demokrácia nem korlátozódik a választásokra: magába foglalja a jogállamisággal összhangban álló magatartást és a jog tiszteletét. A legitimitás nemcsak a szavazatokból ered, hanem a tettekből is. E kell kerülni egy terrorista csoport elismerését pusztán azért, mert egy választást megnyert. Egy terrorista csoportnak nem ad legitimitást a választási győzelem”.
Arra a kérdésre válaszolva, hogy a Hamász, mint a terrorista szervezetek EU-listáján szereplő mozgalom, „kormányképes-e”, Solana az előbbi fejtegetést azzal kezdte, hogy a Hamász „egyelőre” rajta van ezen a listán.
Jó néhány elemző rámutatott: a Hamász azzal a kihívással szembesült, hogy jó viszonyt tartson az arab országok kormányaival és a világhatalmakkal, biztosítandó a támogatást a palesztin ügynek. Feltételezték, hogy a Hamász választási győzelme lökést adhat más, deklaráltan Izrael ellen és az Egyesült Államok befolyása ellen küzdő iszlám csoportoknak is. Ez a győzelem a Hamász népszerűségét bizonyította, ha viszont nem teljesíti ígéreteit, ez a népszerűség könnyen elszállhat.
Háled Mesaal a Hamász választási győzelme után Damaszkuszban sajtóértekezleten jelentette be, hogy a szíriai és az iráni elnökkel megállapodott egy „elutasítási front”, egy Izrael-ellenes „hármas” létrehozásában. A Hamász politikai irodájának főnöke egyébként 2006. február 6-án az al-Hajat al-Dzsadida című lapon keresztül azt üzente Tel-Avivnak, hogy a Hamász soha nem fogja elismerni Izrael jogát a létezésre, de tárgyalni fog egy, a zsidó állammal kötendő hosszú távú tűzszünet feltételeiről, soha nem fogja elismerni „a cionista állam legitimitását”, mivel azt palesztin területen hozták létre: „Üzenjük az Egyesült Államoknak és Európának: hiábavalók azok a törekvések, amelyek azt célozzák, hogy feladjuk elveinket és harcunkat” – írta a palesztin lapban.
Háled Mesaal olyan elképzelést kezdett terjeszteni, hogy a Hamász „fegyveres karját”, a Kasszám-brigádokat és az autonómia biztonsági erőit palesztinai hadsereggé kell összekovácsolni.
A „borúlátó” visszhangra végül két illusztráció.
A Muzulmán Testvériség jordániai frakcióvezetője, Azzam az-Haneidi a Hamász győzelmét úgy kommentálta, hogy az „az egész térségben a politikai visszafogottság időszakának végét jelenti”.
A párizsi Le Monde is nyomasztó következtetésre jutott 2006. január 28-i szerkesztőségi cikkében:
„Az iraki háború, az iráni atomfenyegetőzés után a palesztinok szavazatai olyan helyzetet teremtettek, amely csak növeli a nyugtalanságot a Közel-Kelet stabilitását illetően.”
A tekintélyes francia lapnak egyébiránt egy héttel később kedve támadt némi történelmi vájkálásra: vitarovatában nagy cikket közölt „Amikor Izrael még favorizálta a Hamászt” címmel, „A zsidó állam vezetői három évtizeden keresztül iszlámistákra hagyatkoztak a Fatah szétveréséhez” alcímmel.
Az orosz államfő, Vlagyimir Putyin január 31-én úgy nyilatkozott, hogy az iszlám radikális Hamász győzelme a palesztinai választásokon „súlyos csapást mért az amerikai diplomáciára”. Moszkva nem nyilvánította terrorista szervezetnek a Hamászt, de hangsúlyozta, hogy a mozgalomnak el kell ismernie Izrael jogát a létezésre. Túl ezen, a Hamász-vezetés meghívásával márciusban az első rést ütötte az elszigetelési törekvéseken. Példáját Peking, a NATO-tag Törökország és mások is követték. Az Ankarából Isztambulba tartó repülőgépről Háled Mesaal, a Hamász politikai vezetője felszólította a nemzetközi közösséget: ne Izrael szemével nézzen a mozgalomra.
Ehud Olmert, akkor még ügyvivő izraeli kormányfőként április 9-én két sajtóinterjúban is kijelentette:
országa számára elérkezett az egyoldalú megoldások ideje. „Tárgyalások nélkül is cselekedni fogunk” – nyilatkozta a The Washington Postnak és a Newsweeknek. Április 13-án az Egyesült Államok meghiúsította az ENSZ Biztonsági Tanácsában egy olyan nyilatkozat elfogadását, amely – arab kezdeményezésre – eltanácsolta volna Izraelt a palesztinai célpontok elleni katonai műveletektől, de a Palesztin Hatóságot is felszólította volna, hogy „nyilvánosan és egyértelműen foglaljon állást az erőszak ellen”.
2006 tavaszán Izrael szinte megnyerni látszott saját területén a terroristaellenes háborút, miközben Palesztina a pénzügyi és kormányzási „ellehetetlenülés” peremére érkezett. A két szemben álló fél szimmetrikus és nyilvánvalóan teljesíthetetlen követelésekkel ostromolta egymást. Volt olyan vélemény, hogy ez a körülmény lehetne a megegyezés alapja, valójában az a megállapítás látszott helyénvalónak, hogy egyfajta pattanásig feszült patthelyzet állandósult: a palesztin–izraeli ellentétek békés megoldásának kérdését maga az élet vette le a napirendről.
