A 20. század számos egyéb tragikuma mellett több tucat állam és államképlet léte megkérdőjeleződésének évszázada (is) volt. Izrael a fegyveres, a vallási, az etnikai és ideológiai kihívásokat magabiztosan, megerősödötten és nagy nemzetközi elfogadottságban élte túl. Tekintélyes pártfogókra, nagy hatalmú szövetségesekre, támogatókra tett szert, de ma korántsem baráti országok tengerében, gyűrűjében van. Egy neves magyar katonai szakértő szerint, ha Izraelt az összes arab szomszédja (Egyiptom, Szíria, Jordánia és Libanon) együtt és egyszerre támadná meg, akkor nehéz helyzetbe kerülne. Következésképpen meg kell akadályoznia, hogy az arab országok hatékony katonai erőként egyesülhessenek; bármilyen regionális háború helyét, idejét és lefolyását tudnia kell meghatározni; végül nem kerülhet szembe egy időben külső támadással és „belső” arab felkeléssel.

A Közel- és Közép-Keleten, ahol az afganisztáni és az iraki háború „képtelen befejeződni”, s ahol a két- és többoldalú háborús fenyegetőzések mindennaposak lettek, 2006-ra világháborús előzményekre emlékeztető helyzet alakult ki. Elemei között ott van a feszültség és a bizonytalanság, az ugrásra kész katonai erő és a fanatizmus, a területi igény és indokoltságának érvrendszere, a nukleáris eszköztár aszimmetriája és az atompotenciál ellenőrizhetetlenségéből adódó kiszámíthatatlansága, a „nemzetközi közösség” megosztottsága és konfliktuskezelési tehetetlensége, a belpolitikai káosz és a hatalmi vetélkedés, a nagyhatalmak érdekeinek és geostratégiai lehetőségeinek szóródása, nem utolsósorban az a körülmény, hogy a Közel- és Közép-Kelet a második világháború óta sohasem tette lehetővé a végleges és kategorikus válaszokat a térség nagy kérdéseire, mivel folyamatosan háború utáni és háború előtti állapotban volt.
Nem tudni, mi lenne a válasz, ha a térség államai – túl Izraelen – megköszönnék az atomsorompó-szerződés „jószolgálatait”, és közölnék: sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánják, hogy rendelkeznek atomfegyverrel, vagy hogy rakétáik elérték-e a hadászati hatótávolságot, és robbanótöltetük jellege titkos, semmiféle nemzetközi ellenőrzésben nem fogadják el a hátrányos megkülönböztetést.
Válasz helyett és a jövőben adható válaszokhoz építőkockákként összeállításunk megkísérel képet adni 2006 elejének meglepetésekben bővelkedő közel- és közép-keleti, Izrael-centrikus fejleményeiről, Izrael Állam nemzetközi kapcsolatrendszeréről, biztonságpolitikai gondjairól, reakcióiról és ezek regionális megítéléséről, ahogy fogalmazni szokás – a rendelkezésre álló és hitelesnek tűnő információk alapján és az adott terjedelmi lehetőségek között.

IDEGEN TEST AZ ARAB
TENGERBEN?

A patinás Neue Zürcher Zeitung jól megválasztja azokat az olvasói leveleket, amelyeknek teret ad hasábjain. A svájci laphoz is eljutottak Irán új elnökének Izrael létjogosultságára és földrajzi elhelyezkedésére vonatkozó kitételei, amelyek nem újak, de veszélyes időzítéssel hangzottak el. Az NZZ Jacques Messeiller nevű olvasója 2005 végén íródott levelében joggal hivatkozott az 1917-es Balfour-nyilatkozatra, amely korábbi lakhelyüket ígérte új hazának a zsidók számára, s amelynek lényegét annak idején a Népszövetség átvezette Nagy-Britannia palesztinai mandátumába.
A svájci lap olvasója némi túlzással azt írta, hogy a mai Palesztina területén mindig zsidók éltek. Megemlítette, hogy Jeruzsálemnek 1850-ben 15 ezer lakosa volt, egyharmaduk muzulmán, egyharmaduk keresztény és egyharmaduk zsidó. „A ma Izraelben élő 5,2 millió zsidó többsége Izraelben született – emlékeztet a levélíró –, de zömmel bevándorlók gyermekeként. A mai palesztinok között is vannak korábbi bevándorlók utódai. A 19. század 80-as éveiben a szegény és ritkán lakott ország az első zsidó bevándorlások nyomán gazdaságilag fellendült, ami arabokat is odahozott a környékből. Végül is – zárul az olvasói levél – a muzulmán országokból kivándorolt vagy elűzött zsidók száma megegyezett azoknak az araboknak a számával, akik 1948-ban elmenekültek Izraelből.”
De lássuk egy német elemzőnek egy német újságban megjelent rokon témájú fejtegetését.
„Izrael politikai idegen testként való beültetése – összes arab szomszédjának elkeseredett ellenállása dacára – a közel-keleti térségben kezdettől fogva egy ellenséges közegben való bizonytalan létezésre, bizonytalanságra kárhoztatta a zsidó államot.” Ezzel a mondattal vezette be az izraeli atomfegyverrel foglalkozó egyik írását két éve a neves német katonapolitikai elemző, Lothar Rühl, megjegyezve, majd kifejtve, hogy az izraeli államvezetés az első miniszterelnöktől, David Ben Guriontól kezdve három stratégiai következtetést von le, illetve levont ebből a körülményből.
Az első egy milícia rendszerű ütőképes szárazföldi hadsereg kiépítése volt, műszaki és hadműveleti vonatkozásban elsőrendű légierővel, egy kis „part menti” haditengerészettel, amely a szomszédságban levő parti és tengeri célpontok ellen hatásos támadópotenciállal rendelkezett. A második következtetés az északi és a keleti települések előretolt, határközeli védelme kialakításában öltött testet, a harmadik pedig az atomfegyverkezés lett a támadóképesség érzékeltetésére, atom-, illetve vegyi fegyverekre támaszkodó ellenséges támadó szándékok elrettentésére. Végeredményben megsemmisítő megtorló csapással való fenyegetésről lett szó Izrael létét vagy létérdekeit veszélyeztető fejlemények esetére.
E három tényező nem biztosított oltalmat 1991-ig, amikor is hagyományos robbanótöltetű iraki rakéták zúdultak Izraelre, és amerikai Patriot légvédelmi rakétáknak kellett „besegíteniük”. Azóta Izrael regionális rakétavédelem kiépítésére vállalkozott, de biztonsága a légierőn és olyan támadórakétákban megtestesülő „megelőző képességeken” nyugodott, amelyek 1500–2000 kilométerre tudtak akár vegyi és nukleáris fegyvereket is eljuttatni. Az atomfegyverzetben a végső eszközre való hagyatkozás testesült meg, a célba juttató eszközök szerepét egyfelől nagy hatótávolságú/hatósugarú harci gépek töltötték be, amelyeknek nem jelentett problémát légi utántöltéssel eljutni nyugaton Marokkóig, délen Afrika „szarváig”, keleten Iránig, másfelől az 500 kilométeres hatótávolságú Jerikó–I és 2000 kilométeres hatótávolságú Jerikó–II támadórakéták.
Izrael, úgy tűnik, a 90-es években légierejével hadászatilag ellenőrizte a közép-keleti térséget, és konfliktus esetére rendelkezett az „eszkalációs uralom” képességével, miközben biztonságát az amerikai „védőernyőnek” is köszönhette. Természetesen tekintetbe vette a fenyegetések hagyományos eszközökkel való „megelőző semlegesítését” is, ahogy ez 1981-ben történt a franciák által Iraknak szállított atomreaktor szétbombázásánál. (A Bécsben székelő Nemzetközi Atomenergia-ügynökség becslése szerint ez az akció egy évtizeddel visszavetette az iraki atomfegyverprogramot.) Folytatva a német elemző fejtegetését, Lothar Rühl úgy véli, Izrael – amennyiben meg akarja őrizni cselekvési képességét egy válság esetén – nem fogadhat el sem egy közép-keleti atomfegyvermentes övezetet, sem kölcsönös lemondást az atomfegyver elsőként való alkalmazásáról. Izrael atomfegyverei nem egyszerűen ellenséges atomcsapások elrettentésére szolgálnak, hanem bármilyen fegyverrel – beleértve a terrorista fegyvereket – tervezett, Izraelt létében veszélyeztető támadások elrettentésére is. A megtorló eszközök megválasztása – minként bármilyen más katonai eszközé – teljesen szabad. Ezt a döntési szabadságot szolgálja a „stratégiai kétértelműség”: a támadó szándékú ellenségnek számot kell vetnie azzal, hogy az ellencsapás döntő és megsemmisítő lesz, de nem szabad tudnia számolni azzal, hogy ezt az ellencsapást milyen eszközökkel, milyen célok ellen és mikor hajtják végre. Ebből is következik, hogy Izrael csak atomhatalomként csatlakozhatna az atomsorompó-szerződéshez, aminek a következménye természetesen nem enyhülés lenne arab-iszlám Keleten. Irak leszerelése után – állapította meg elemzése végén Lothar Rühl – Szíria és Irán maradt meg Izrael veszélyes potenciális háborús ellenfelének: Szíria a közelsége folytán, Irán pedig az ország nagysága, a kőolaj, valamint az atomfegyverre és rakétákra összpontosító hadászati támadó fegyverkezése kapcsán.1

ATOMARZENÁL –
BIBLIAI HELYEN?

Mohamed el-Baradei a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatójaként első ízben 1998-ban járt Izraelben. Látogatását teljes titoktartás övezte. A második látogatásra 2004. július 6–8-án került sor. A világsajtó szenzációként fogadta, hogy az izraeli atomenergia-bizottság megtette az első lépést a nyitottság irányába: honlapot nyitott, amelyen a Negev-sivatagban levő dimónai atomreaktor képe is látható volt. Az internetes oldalon (www.iaec.gov.il) azonban csak általános tájékoztatás volt a reaktorról, az izraeli atomkutatásról, igaz, állásajánlatok is szerepeltek.
Az izraeli katonai rádiónak nyilatkozva Ariel Saron miniszterelnök 2004. július 6-án szűkszavúan kijelentette: „Izraelnek rendelkeznie kell az ország védelméhez szükséges eszközök valamennyi öszszetevőjével. A nukleáris kérdésekkel kapcsolatos politikánk, a kétértelműség politikája bevált, éppen ezért folytatni kell.”
Egy 2004. július 30-i AP-jelentésben, amelyet a Frankfurter Allgemeine Zeitung másnap átvett, szó szerint ez állt: „Saron izraeli miniszterelnök célzást tett arra, hogy Izrael Amerika egyetértésével birtokolja hivatalosan tagadott atomfegyvertárát. Tel-Avivban egy pártösszejövetelen Saron utalást tett arra, hogy Washington olyan országokra, mint Irán és Észak-Korea, nyomást gyakorol atomfegyverprogramjuk leállítása értelmében. Ezzel szemben az Egyesült Államok Saron szerint elismeri Izraelnek azt a jogát, hogy mindenütt védekezzék a veszélyekkel szemben, és megőrizze elrettentési képességét.”
A Moszkvában, Londonban és Washingtonban 1968. július 1-jén aláírásra bocsátott és 1970. március 5-én hatályba lépett atomsorompó-szerződéshez – Indiához és Pakisztánhoz hasonlóan – Izrael sem csatlakozott, így a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek nem volt felhatalmazása a dimónai létesítmény ellenőrzésére. A stratégiai „kétértelműség” abban nyilvánult meg, hogy Izrael nem ismerte el, de nem is tagadta saját atomfegyver birtoklását, úgy érvelt, hogy egyrészt el akarja rettenteni térségbeli ellenségeit, másrészt nem akar fegyverkezési versenyt szítani a Közel-Keleten.
A NAÜ 2003 szeptemberében indokoltnak érezte, hogy önálló napirendi pontként foglalkozzék Izrael atompotenciáljával, és annak a közel-keleti térség biztonságára gyakorolt hatásával. Az ügynökség titkársága akkor annyit hozott nyilvánosságra, hogy arab tagjainak egy csoportja Omán kezdeményezésére tűzette napirendre a kérdést, és a témát az amerikai, illetve az orosz atomhatóság főnökei, Abraham Spencer és Alekszandr Rumjancev vezették fel. 2
Az ENSZ-közgyűlés 2003. szeptember 30-i ülésén Szaúd-Arábia, Szíria és Egyiptom képviselői felszólították a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget, vizsgálja meg az izraeli fegyvertárat. „Elfogadhatatlan, hogy más államokat tömegpusztító fegyverek birtoklásával vádolnak, miközben Izrael atompotenciálját figyelmen kívül hagyják” – hangoztatták a három ország külügyminiszterei, hozzátéve, hogy Izraelt általában atomhatalomnak tartják, még akkor is, ha a jeruzsálemi kormány ezt sohasem ismerte be. Szaud herceg, Szaúd-Arábia külügyminisztere úgy érvelt, hogy éppen Izraelnek az atomsorompó-szerződésen való kívülmaradása „ok az ellenőrzésre”.3
Második izraeli útja előtt a NAÜ főigazgatója Moszkvában járt. Hangsúlyozta, hogy a közel-keleti atomfegyvermentes övezet megteremtését célzó tervei Izraelt is érintik. „Egyenlőtlenségi érzés van a Közel-Keleten. Ha van valami igazságtalanság a helyzetben, akkor ez az, hogy egyes országoknak megtiltjuk atomfegyver birtoklását, másoknak megengedjük” – jelentette ki az orosz fővárosban Baradei, hozzátéve, hogy „Izraelnek teljes komolysággal kell viseltetnie az atomleszerelési tárgyalások iránt, akkor is, ha nem ismeri el, hogy van ilyen fegyvere”.
A moszkvai Kommerszant jeruzsálemi tudósítója akkor ezt írta: „Az izraeli álláspont ebben a kérdésben változatlan: az atomleszereléssel foglalkozó tárgyalások csak azután lehetségesek, hogy a Közel-Keleten békemegállapodások születnek, amelyek előirányozzák a biológiai és vegyi hadviselési eszközök teljes megsemmisítését (izraeli értesülések szerint ilyenekkel rendelkezik például Szíria), valamint biztosítékokat szolgáltatnak arra, hogy nem kerül atomfegyver Irán kezébe. Arab országok és Teherán viszont azt hangoztatják, hogy az Izrael atomleszereléséről szóló tárgyalások megkezdése a feltétele annak, hogy a leszerelés bármely más vonatkozását meg lehessen tárgyalni. A NAÜ-főnök kompromisszumos állásponton van: a béketárgyalásoknak és az atomkérdéssel foglalkozó tárgyalásoknak párhuzamosan kell haladniuk.
Sajátos módon mindkét fél tudott felhozni olyan példát, amely eszményi forgatókönyvet kínált a Közel-Keletre vonatkozóan. Izrael, amely előnyben részesítette a senkit semmire nem kötelező párbeszéd formáját öltő tárgyalásokat, hivatkozhatott arra, hogy 1966-ban éppen ilyen módszerrel sikerült létrehozni a mexikói Tlatelolcóban a Latin-Amerikát atomfegyvermentes övezetté nyilvánító megállapodást. Az arab országok afrikai példát emlegetnek, az 1996. április 11-én aláírt pelindabai szerződést, amely egy afrikai atomfegyvermentes övezet kialakításáról szólt: az akkori Afrikai Egységszervezet égisze alatt létrejött megállapodás alapján a Dél-afrikai Köztársaságnak, amely lemondott az atomfegyverről, meg kellett nyitnia kapuit a nemzetközi ellenőrzés előtt, és csatlakoznia kellett az atomsorompó-szerződéshez.
A Kommerszant idézte az izraeli Háárec titkosszolgálati berkekben járatos munkatársát, Joszi Melmant, aki Baradei izraeli útja előtt megírta: „Mohamed el-Baradeinek nincsenek illúziói, Izrael tapodtat sem tér el atompolitikájától, és nem áll el attól a követelésétől, hogy a tlatelolcói elvek szerint folyjanak a tárgyalások, de önmagában az a tény, hogy Izrael kész a nukleáris téma megbeszélésére, nyilvánvaló eredmény.”
Alig két évvel ezelőtt már voltak olyan hangok, hogy Irán ellenőrzése előtt Izrael ellenőrzése nyithatja meg a kaput. Szokványossá vált az a megállapítás, hogy ha egy perzsa vagy arab ország hallgatna atomprogramjáról, ezt a civilizált világközösség nem tűrné, Izrael hallgatása fölött viszont szemet huny, mert ez az ország „tagja a civilizált világközösségnek”. Ha Irán tenne szert atombombára, félelem fogná el Amerikát és Európát, ha Izrael birtokolja, akkor viszont semmi ok az aggodalomra, hiszen ott demokrácia van, szabad választások, politikai felelősségtudat és a társadalom ellenőrzése alatt álló hatalom…
A NAÜ főigazgatója 2004 júliusában „sétarepülést” végezhetett Izrael légterében, állítólag azt kívánták érzékeltetni vele, milyen közel vannak a palesztin területek Izrael stratégiai központjaihoz. Előadást tartott a jeruzsálemi Zsidó Egyetemen, de nem kereste fel akkor sem a dimónai atomkomplexumot, sem a Nahal-Szorekben levő izraeli atomkutató központot.
Izrael 1957 őszén kötött egyezményt Franciaországgal utóbbinak a dimónai 24 megawattos atomreaktor megépítésében való közreműködéséről, de a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség nem végzett ott ellenőrzést, bár Izrael ugyanabban az évben tagja lett a NAÜ-nek anélkül, hogy aláírta volna az atomsorompó-szerződést. Nahal-Szorekbe bebocsátást nyertek az ügynökség ellenőrei, ott megfordult Mohamed el-Baradei is, de a dimónai komplexum hozzáférhetetlen maradt számukra.
Az amerikai hírszerzés a múlt század 60-as éveinek végén szerzett tudomást arról, hogy Izrael képes atomfegyvert előállítani, de sem hivatalos megerősítés, sem hivatalos cáfolat nem következett.
A The Sunday Times 1986-os vizsgálódásai elvezettek oda, hogy a dimónai 2. objektumban évi 40 kilogramm plutónium termelődött, ami Izraelnek akár több száz atomeszköz előállítására is módot adhatott.4
A „sem megerősíteni, sem megcáfolni” politika folytatódott, bár az utóbbi években a nukleáris problematika a sajtóban vita tárgya lett: környezetvédelmi aggályok jelentkeztek, de a francia közreműködéssel épült dimónai objektum elavultságát kifogásoló véleményekre hivatalosan kategorikus cáfolat volt a válasz. Viszont 2004 júniusában az izraeli kormány – hangsúlyozottan megelőző jelleggel – védőtabletták kiosztásáról rendelkezett Dimóna és Nahal-Szorek térségének lakossága számára.5
Mohamed el-Baradei 2004. július 8-án olyan értelmű nyilatkozattal vett búcsút Izraeltől, hogy az ország „készen áll a tárgyalásokra a közel-keleti atomfegyvermentes övezet létrehozásáról”. Ariel Saronnal folytatott tárgyalásai után kijelentette: „A miniszterelnök úr megerősítette nekem, hogy az izraeli politika továbbra is a közel-keleti békével összefüggésben kezeli ezt a kérdést. Izrael várakozással néz a közel-keleti atomfegyvermentes övezet kialakítására, a fegyverkorlátozási tárgyalásokban való izraeli részvételt az »útiterv« megvalósításával kapcsolja össze.” Valamivel több mint egy évvel később, 2005 augusztusában Egyiptom hivatalosan bejelentette: nem írja alá az atomsorompó-szerződés szigorúbb és váratlan ellenőrzéseket is lehetővé tevő kiegészítő jegyzőkönyvét, tekintve, hogy Izrael még magához a szerződéshez sem csatlakozott. (Izrael kivételével minden közel-keleti ország részese a szerződésnek.) Kairó méltatlankodva jelezte külügyminisztériumán keresztül, mindent megtett azért, hogy a közel-keleti térség mentes legyen az atomfegyverektől és minden más tömegpusztító fegyvertől, „mégis nukleáris fenyegetéssel kell számolnia” (Izrael részéről).
Az AP amerikai hírügynökség egyébként 2005. január 7-én szenzációként tálalta, hogy a „Tízes Csatorna” nevű izraeli televízió videofelvételt mutatott be az Izrael déli részén levő „szupertitkos dimónai atomreaktorról”. „Korábban még soha ilyen felvétel nem készült és nem került a nyilvánosság elé erről a létesítményről” – hangzott a kísérő szöveg. A „Tízes Csatorna” nem árulta el, hogyan jutott a felvétel birtokába. „A különben rendkívül szigorú katonai cenzor mindenesetre engedélyezte a 14 perces felvétel bemutatását, ami azt sejteti, hogy felsőbb jóváhagyással történt a forgatás” – állt az AP-jelentésben, amely nem titkolta, hogy jól ápolt, szinte idilli kerteket, pénzfelvevő automatánál sorban álló embereket láthattak a nézők, és csak egyszer-egyszer sejlettek fel a háttérben a reaktor körvonalai. Belső felvételek nem készültek.
Témánk záróakkordjaként még egy mozzanat. Globalizálódó világunkban egy nem kívánatos „híd” ível a Közel- és a Távol-Kelet között, amely a zsidó állam legnagyobb patrónusának sem tetszik. Akár meggyőződés, akár feltételezés, hogy Izraelnek atomfegyvere van, nehezíti Észak-Korea rákényszerítését az atomfegyverről való lemondásra. A KNDK 2005 októberében eljutott egy olyan követelésig, hogy az Egyesült Államok ismerje el „de facto atomhatalomként”, egyúttal képmutatással vádolta meg Washingtont, amiért szemet huny afölött, hogy Izrael „feltehetőleg” atomfegyverrel rendelkezik („kettős mérce”). Phenjan felhánytorgatta azt is, hogy Washington mélyen hallgat Japánról, „amely lépéseket tett, hogy atomhatalommá váljék, több plutóniumot tárol, mint amenynyire jelenleg szüksége van…”

IZRAEL–USA: MEGSZÉPÍTŐ MESSZESÉG

Izrael és az Egyesült Államok viszonya államfők, időszakok, térségek, problémák függvényében változékony, inkább esettanulmányokkal, mint egyértelmű minősítésekkel jellemezhető képet mutat.
Emlékeztetni lehet bevezetőben arra, hogy Izrael 1955-ben a Dwight Eisenhower által meghirdetett „Atom a békéért” program keretében egy 5 megawattos (kis) reaktort kapott – képzési célra. Későbbi képességek szempontjából ez meghatározónak minősülhetett.
Ugyanez az Egyesült Államok a nagyobb mozgástér, a cselekvési szabadság és támogatottság érdekében egy fél évszázaddal később Izraelt szemlátomást távol tartja a nemzetközi terrorizmus ellen tevőlegesen fellépő, amerikai vezetésű koalíciótól, nehogy bármi veszélyeztesse az akció sikerét, valamint hogy ne terhelje az akciót az arab–izraeli ellentét. Washington azt hihette és hiheti, hogy Izrael bekapcsolása jelentősen megosztaná támogatói körét, egy vereség pedig (Irak, Afganisztán) az iszlám további erősödéséhez, a térség Nyugat-barát kormányainak bukásához, új hatalmi centrum (etnikailag, vallásilag egységes, nagy népességű, energiahordozókban gazdag, stratégiai fekvésű államcsoportosulás) létrejöttéhez vezetne, amely tényleg és nagy valószínűség szerint „törölné” Izraelt a világtérképről, vagy áttelepítené Európába, ahogy ezt az új iráni államfő sugallta. A Pentagon első embere már jó két évvel ezelőtt közvetetten érintette ezt a problémát.
A hagyományos müncheni nemzetközi biztonsági fórumok egyikén, 2004. február 7-én egy palesztin tábornok megkérdezte Donald Rumsfeldet, az amerikai védelmi minisztert, hogy ha már beszélt atomfegyverigény kapcsán Irakról, Iránról, Észak-Koreáról, mi a helyzet Izraellel? „Fontos megválaszolni ezt a kérdést, mert ez érinti az egész világot, azt a stratégiát, amelyet most követünk. Ha a felsoroltaktól eltérő Izrael megítélése, akkor más a Közel-Kelet megítélése is, és ez nagy probléma” – magyarázta a kérdező.
„Ön tudja a választ, mielőtt megmondanám, az egész világ tudja – kezdte válaszát Rumsfeld. – Izrael kis ország, kis népességgel. Demokrácia, és olyan szomszédságban él, amely időről időre kinyilvánította, hogy jobb lenne, ha nem ott volna, hanem máshol; olyan szomszédságban él, amely szívesebben látná a tengerbe préselve. Izrael szívesebben maradt a tengeren kívül, ezért évtizedeken keresztül úgy rendezte magát, hogy ne kerüljön a tengerbe.” (Information USA.) Ha már két vonatkozásban is utaltunk Irakra, illusztráljuk az izraeli–amerikai viszonyt egy kényes esettel, amely az amerikai intervenció egyik háttérmozzanatát érinti.
2004. augusztus végén a világsajtó az Egyesült Államok és stratégiai partnere – Izrael – viszonyában az utolsó két évtized legkomolyabb botrányáról írt: izraeli főkém éveken át „dolgozott” a Pentagonban…
Az amerikai CBS televízió 2004. augusztus 29-én elmondta, hogy az FBI akkor már másfél éve nyomozott az amerikai védelmi minisztériumban titkos információk kiszivárgása ügyében, de 2004 júniusában már hazugságvizsgáló készülékekhez folyamodott. Az ilyen információkhoz hozzáférő munkatársakat egyébként rendszeresen alávetették efféle „rutinvizsgálatoknak”. A szálak Ahmed Csalabihoz, az Iraki Nemzeti Kongresszus vezéréhez, egy a Pentagonnal évtizedes kapcsolatban álló politikushoz vezettek, aki viszont kötődött az iráni hírszerzéshez. Keresve-kutatva, hogy Teherán miképpen jut számára érdekes információhoz, a The Washington Post már augusztus 30-i számában megnevezte a kulcsembert, mégpedig az amerikai légierő tartalékos ezredese, Lawrence Franklin személyében.
Izrael látványos ellenszenvvel viseltetett Szaddám Huszein rendszerével szemben, és azon munkálkodott, kivel és hogyan lehetne eltenni láb alól az iraki diktátort. Az iraki–iráni háború idején repülőgép-alkatrészeket is szállított Iránnak, bár sohasem barátkozott vele. Amikor 2001. szeptember 11. után felvillant az amerikaiak iraki inváziójának távlata, az FBI vizsgálódásai szerint Izrael úgy döntött, hogy ilyen irányban fogja ösztönözni Washingtont, és „hasznosítja” a megfelelő beosztásban, az amerikai katonai hírszerzés közel-keleti osztályán tevékenykedő Lawrence Franklint.
Franklin szoros kapcsolatot tartott az igen befolyásos American Israel Public Affairs Committee-vel (AIPAC), és a bizottságtól nemcsak részletes információkat kapott az iraki titkos fegyverprogramokról, hanem átadott képviselőinek amerikai titkos információkat is, egyebek között az Egyesült Államok iraki politikáját körvonalazó elnöki irányelvtervezetről. Az AIPAC-nál tudták, hogy évekkel korábban „Larry Franklin” amerikai katonai attasé volt Izraelben, és beszervezték. Az FBI szerint Franklint nem a pénz vezérelte, hanem ideológiai elképzelések.
Izrael washingtoni nagykövetsége nem tagadta a találkozókat és a diplomáciai jellegű véleménycseréket, de szóvivője útján leszögezte: „Nem folytatunk hírszerző tevékenységet az Egyesült Államok területén, ez képtelenség.” Az AIPAC is állást foglalt: „Dőreség
és alaptalan minden olyan vádaskodás, miszerint szervezetünk vagy munkatársai bűnös dolgokat művelnének.” Izrael washingtoni nagykövetsége elhatárolódóan emlékeztetett arra a Jonathan Pollardra, arra a zsidó amerikai állampolgárra, aki az amerikai haditengerészeti felderítés munkatársaként ezeroldalnyi titkos okmányt játszott izraeliek kezére, s akit 1987-ben életfogytiglani börtönre ítéltek.
Végső fokon megállapítást nyert, hogy Izrael – nagymértékben az amerikai légierő tartalékos ezredese által „betáplált” információknak köszönhetően – kulcsszerepet játszott az Egyesült Államoknak az iraki háborúba való „belesodrásában”. Megerősítést nyert továbbá – nem egy kommentátor szerint –, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei közötti összeütközések többnyire epizódjellegűek, hamar „lecsengenek”, és a kapcsolatok érdemben nem változnak. Így volt ez akkor is, amikor fény derült az amerikaiak folyamatos nyugat-európai ipari kémkedésére: az európaiak „lenyelték”, mert ügynökeik ugyanezt csinálták Amerikában…
Akadtak elemzők – nem utolsósorban Moszkva tájékán – akik a „Larry Franklin-eset” kapcsán egyértelműen „cionista bölcsek” ötletének minősítették mind Szaddám Huszein rendszerének megdöntését, mind az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos „cselszövéseit”.6
2005 júniusában a Pentagon azzal a bejelentéssel lepte meg a világot, hogy az Izraellel való katonai együttműködést lényegesen korlátozta, miután Izrael haditechnikai újdonságokat bocsátott Peking rendelkezésére. A The Washington Times sietett leszögezni, hogy nincs szó amerikai technológiák Izrael rendelkezésére bocsátásának „teljes tilalmáról”.
Az történt, hogy Izrael „Nagru” mintájú támadó robotrepülőgépeket adott el a Kínai Népköztársaságnak, amelyek alkalmasak ellenséges radarberendezések felkutatására és megsemmisítésére, és amikor korszerűsítették a típust, a feljavított alkatrészeket ázsiai ügyfele rendelkezésére bocsátotta, jelezve, hogy a kereskedelmi szerződés annak idején ezt előírta. A 80-as évek elejétől a kínai piac több milliárd dollárt hozott Izraelnek. Washington magyarázatot követelt, kizárta Izraelt az F–35-ös harci gép tervezési munkálataiból, ideiglenesen a Hunter–2 robotrepülőgépek gyártásából, nem szállított alkatrészeket az izraeli hadsereg „éjjellátó” eszközeihez. Mindehhez az izraeli védelmi tárca számos magas rangú munkatársának elbocsátását követelő jelzések kapcsolódtak.
Az izraeli Háárec aztán 2005. június 26-án közölte: az izraeli vezetés elébe ment az amerikai követeléseknek, Szilvan Salom külügyminiszter bocsánatot kért Washingtontól az eltitkolt fegyverexportért. Kevéssel később Ariel Saron izraeli miniszterelnök és védelmi minisztere, Saul Mofáz az Egyesült Államokba utazott, ahol új fegyverkiviteli ellenőrzési mechanizmusban állapodtak meg.
Az amerikai külügyminiszter asszony, Dondoleezza Rice ugyanebben a témában elmondta, hogy az izraeli–kínai fegyverügyletek szerepeltek az izraeli védelmi miniszterrel, Saul Mofázzal folytatott tárgyalásainak témái között. Mofáz biztosította őt, hogy Izrael „megérti az amerikai kormányzat aggodalmait”. Izrael külügyminisztere elnézést kért Washingtontól, leszögezve, hogy az izraeli kormány semmiképpen nem akart amerikai érdekeket sérteni.
Miután az Egyesült Államok Ariel Saron személyében egy olyan politikai partnertől volt kénytelen megválni, aki az utóbbi öt évben érdemben tudta befolyásolni Washington közel-keleti politikáját, most új partnerre kényszerül átállni: Ehud Olmerttel, aki ideiglenesen átvette az izraeli kormány irányítását, a Fehér Háznak 2006 elejéig semmiféle ismeretsége nem volt.
Bush és Saron 2001-ben majdnem egy időben foglalta el posztját, és a Fehér Házban forgolódó tudósítók szerint – olykor komoly nézeteltérések ellenére – szorosan együttműködtek. Nem voltak szívélyesek egymáshoz, a televíziós kamerák előtt is merevség, feszesség látszott rajtuk. Bush állítólag úgy nyilatkozott tanácsadói előtt, komolyan kétli, hogy Saron a közel-keleti béke kategóriáiban gondolkodnék. Utóbbi nem csinált titkot abból, hogy nincs nagy bizalommal a nemzetközi béketerv, az „útiterv” iránt, még akkor sem, ha azt Bush egyre magasztalja. Ennek ellenére politikailag általában gyorsan „nyélbeütötték az üzletet”.
A svájci Neue Zürcher Zeitung washingtoni tudósítója írta ez év január 6-án: „Bush volt az első amerikai elnök, aki egy palesztin állam létrehozása mellett foglalt állást, ugyanakkor semmiféle konkrét lépésre nem beszélte rá Saront ebbe az irányba. Átvette annak tételét, miszerint lehetetlen a béke Izrael biztonsága nélkül, amivel a felelősséget szinte teljesen a palesztinokra hárította. Washingtonban felismerték, hogy ezzel a politikával időt lehet nyerni anélkül, hogy megégetnék kezüket a palesztin kérdésben. Clinton békefáradozásai, amelyek politikailag sokkal kedvezőbb körülmények mellett csődöt mondtak, Bush számára elrettentő például szolgáltak. Egy más alkalommal engedett Saronnak, amikor az a Gázai övezet kiürítésére vonatkozó tervét előterjesztette. Bush teljes háttértámogatást nyújtott neki, és annak biztosításával jutalmazta, hogy Izrael egy békeszerződés keretében nagyobb településeket megtarthat Ciszjordániában. Hogy Saron a választások után egy végérvényes békemegoldást elfogadott volna-e, ahogy az Egyesült Államok remélte, valószínűleg soha nem fogjuk már megtudni. Ami pedig a jeruzsálemi kormányzati vákuumot illeti, az Egyesült Államok egyelőre nyugodtan kitarthat várakozó álláspontja mellett.” Ez az elemzés két héttel előzte meg a palesztinai parlamenti választásokat.
A Rámalláh epicentrumú politikai földrengés és földcsuszamlás után történelmietlen, de tanulságos egy-két korábbi megnyilatkozás felidézése, nem bocsátkozva sem kritikába, sem irányváltási jóslatokba.
Mai szemmel nézve, mai füllel hallva még a néhány hónappal ezelőtti, általában bölcs és helyénvaló megnyilatkozások is fonákul hatnak. Stephen Hadley, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója 2005. október 31-én – egyéb elfoglaltsága miatt – csak egy megküldött előadásszöveggel vett részt Los Angelesben egy amerikai–izraeli társadalompolitikai összejövetelen. Mondanivalójának lényege az volt, hogy a demokrácia terjedése Közép-Keleten biztonságosabb szomszédságot fog teremteni Izrael számára (!), s hogy a szabadság, a demokrácia és az igazságosság térhódítása megfelelő ellenszer lesz a szélsőséges iszlámmal szemben…
A tanácsadó olyan véleményt fogalmazott meg, hogy ha a szabadság diadalmaskodik Irakban, akkor a térség más olyan országaiban, mint Szíria és Irán, nagyobb lesz a nyomás a megtorló rendszerek nyitottabbá tétele irányában… A szabadság és a demokrácia terjedése fontos a palesztinoknak is, hiszen ha szabadabban nyilváníthatják véleményüket szavazólapokkal, mint pokolgépekkel, egyengetni fogják Izrael biztonságának útját is (!) – jósolta nem sokkal a palesztinai törvényhozási választások előtt.
Hadley rámutatott, hogy azok a palesztin csoportok, amelyek megpróbálják szétzilálni a születő palesztinai demokráciát, nagyjából ugyanazok a csoportok, amelyek „felelősek ártatlan izraeli polgárok indokolatlan lemészárlásáért”. A tanácsadó egyébként Izrael odaadó barátjának nevezte Bush elnököt, aki soha nem fogja biztonsági kockázatok vállalására kérni Izraelt amerikai célok és a politika szolgálatában.
Valamivel óvatosabb és jövőbe látóbb fogadkozást vett ki a nemzetközi közvélemény Dick Cheney amerikai alelnök szavaiból, aki 2006. január 19-én a CNBC televíziónak nyilatkozva kijelentette: „Nyilvánvalóan támogatnánk izraeli barátainkat, ha megtámadnák őket.” Cheney arra a kérdésre válaszolt, hogy milyen reagálás, többek között katonai segítségnyújtás várható az Egyesült Államok részéről, ha Irán vagy egy terrorista szervezet megtámadná Izraelt. „Bármelyik amerikai kormányzat ezt tenné” – tette hozzá az alelnök.
Közvetlenül a palesztinai választások után Washington állásfoglalása tömör és kategorikus volt: „Nem foglalkozunk terrorista szervezetekkel. A Hamász terrorista szervezet.” Az izraeli–palesztin konfliktus „kétállami” megoldására is egyértelmű volt a recept: a részvevőknek a demokratikus folyamat keretében le kell mondaniuk az erőszakról és a terrorról, el kell fogadni, hogy Izraelnek joga van a létezéshez és a terrorista szervezetek lefegyverzéséhez. Az új palesztinai kormánynak el kell döntenie, hogyan reagál a palesztin népnek a békésebb jövőhöz kapcsolódó várakozásaira… Az amerikai külügyminisztériumnak némi dilemmát okozott, hogy a palesztin nép részesült az Egyesült Államoktól bizonyos anyagi támogatásban – amely persze töredéke volt az Izraelnek juttatott évi 2-3 milliárd dollárnak –, és ha Washington ezt megszünteti, az a vád fogalmazódhat meg vele szemben, hogy „bünteti a palesztin népet, amiért a Hamászt választotta”. A minisztérium szóvivőjének erre is az volt a válasza, hogy „nem adunk pénzt terrorista szervezeteknek”. „Ha egy jövőbeli palesztin kormány el kívánja kötelezni magát a békés fejlődés mellett, ennek nemzetközi szinten kell megtörténnie a nemzetközi közösség által támasztott követelmények kontextusában” – hangzott el a 2006. január 21-i sajtóértekezleten, kiegészítve azzal, hogy ha „Hamász-kormány lesz, ami valószínűnek látszik, az Egyesült Államoknak felül kell vizsgálnia segélyprogramjainak minden vonatkozását”. Hangot kapott az a remény is, hogy az Európai Unióval tárgyalások révén közös nevezőre lehet jutni a segélyezés mikéntjében.
A február 8-i amerikai külügyi sajtóértekezleten kezdett hangot kapni, hogy minden ország maga dönti el, milyen álláspontra helyezkedik majd a Hamász-kormánnyal szemben, és ez Izraelre is vonatkozik. Washington olyan palesztin kormányban reménykedik, amely partner lesz a békefolyamatban, egyébiránt „a Hamásznak kell eldöntenie, elébe megy-e a nemzetközi közösség elvárásainak”. A nemzetközi közösség fogalma ezúttal sem került definiálásra, ami az egyik újságíróval olyan kérdést fogalmaztatott meg, hogy az arab országok beleérthetők lesznek-e ebbe a közösségbe? Nem derült ki, hogy Izraelnek lesz-e és mikor lesz egyáltalán tárgyalópartnere. Az sem derült ki, hogy a nemzetközi elvárások a Hamászhoz mint politikai párthoz szólnak-e, vagy mint egy olyan szervezethez, amelynek meg kell változtatnia szervezeti szabályzatát.
Izrael és az Egyesült Államok „különleges viszonyát” érintő még egy ellentmondásos problémára helyénvaló itt kitérni. (Nemzetközi etikai kérdés, hogy elítélendőbb-e egy olyan ország, amely részese egy sokoldalú fegyverzetkorlátozási szerződésnek, de kötelezettségeinek teljesítése ellentmondásos, mint egy másik ország, amelyiknek eszébe sem jutott csatlakozni a szóban forgó szerződéshez.)
Amerikai – és nem csak amerikai – részről jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy milyen társadalmi-politikai rendszerű az az ország, amely atomfegyverre tett szert, vagy tervez szert tenni. Az adott helyzetben elsősorban Izraelről és Iránról, egyikük „előnyös”, másikuk „hátrányos” megkülönböztetéséről van szó.
2006. január 5-én egy nemzetközi sajtóértekezleten feltették a kérdést az amerikai külügyminiszter asszonynak: „Ön valóban azt tartja, hogy demokráciák, mint India vagy Izrael, rendelkezhetnek atomfegyverrel és polgári nukleáris programmal, viszont áldemokráciáknak, pszeudodemokráciáknak minősülő országok, mint Irán, nem tehetnek szert sem az egyikre, sem a másikra?”
Condoleezza Rice válaszában utalt arra, hogy az atomsorompó-szerződés minden állam esetében azonos keretfeltételeket feltételezett. „Megtanultuk azonban, hogy különböző helyeken különbözőek a feltételek. Vannak olyan országok, ahol nem aggódunk a polgári atomlétesítmények miatt, mert nem mutattak óhajt atomfegyverekre. Gyakorlatilag nem terjednek ki rájuk a NAÜ-biztosítékok.
A legrosszabb esetet azok az országok jelentik, amelyekre kiterjednek ezek a biztosítékok, az atomsorompó-szerződésben rögzített kötelezettségek, aztán semmibe veszik ezeket. És vannak olyan esetek, amelyekkel most foglalkozunk: Észak-Korea és Irán. Iránnal az a probléma, hogy nem tesz eleget megbízhatóan atomsorompós kötelezettségeinek. Emlegetik a jogokat, de mellőzik a kötelezettségeket. Van egy zárt és nem áttetsző állam és van annak egy elnöke, aki megtagadja a létjogosultságot egy olyan ENSZ-tagországtól, mint Izrael… Nem akarok általánosítható kijelentést tenni azokról az államokról, amelyek rendelkezhetnek vagy nem rendelkezhetnek atomfegyverrel. Ténylegesen azzal a kérdéssel szembesülünk, hogyan biztosítsuk az atomsorompó-szerződés hatékonyságát, hogyan szüntessük meg a kibúvókat, és hogyan reagáljunk a kötelezettségek megsértésére.”
Talán nem távolodunk el nagyon a valóságtól, ha összegzésképpen megállapítjuk, hogy Izrael viszonya az Egyesült Államokhoz nagyfokú egymásrautaltságot tükröz, stratégiai érdekközösségből táplálkozik, Tel-Aviv magatartását egyfajta magabiztos méltóság jellemzi, a szoros kapcsolat magától értetődő, nem szorul bizonyítgatásra, „szakítószilárd.”

1 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2004. július 13.
2 Krasznaja Zvezda, 2003. szeptember 16.
3 Neue Zürcher Zeitung, 2003. október 1.
4 A londoni Nemzeti Levéltárban 2005 augusztusában olyan kormánydokumentumok kerültek elő, amelyekből kiderült: Nagy-Britannia az ötvenes évek végén 20 tonna nehézvizet adott el titokban Izraelnek, aminek döntő szerepe volt abban, hogy a zsidó állam képessé vált plutónium előállítására a Negev-sivatagban. A BBC felfedte, hogy az akkori brit kormány nem szabott feltételeket a nehézvíz 1959-es eladásakor, nevezetesen nem kötötte ki, hogy plutónium csak polgári célokra hasznosítható. Simon Peresz izraeli miniszterelnök-helyettes, aki az ötvenes évek második felében hadügyminisztériumi főigazgató volt, elutasította a kormánydokumentumokban foglaltak kommentálását.
5 Jeruzsálemben az izraeli hadsereg szóvivőjére bízták 2004. augusztus 8-án annak bejelentését, hogy a Tel-Avivtól délre fekvő Nahal-Szorekben levő kisebb kutatóreaktor és a Negev-sivatagban levő dimónai reaktor térségében megkezdték a Lugul nevű jódtabletták szétosztását a lakosság körében, „megelőzendő a sugárzásveszélyt a nukleáris létesítmények valamilyen károsodása esetén”. A szóvivő elárulta, hogy e tablettából mintegy húsz éve tárolnak készleteket az egészségügyi minisztériumban.
6 Kommerszant, 2004. augusztus 30.