Napjainkban senki sem kérdõjelezi meg az olaj fontosságát. Óriási hatása van az életformánkra, valószínû, hogy a „fekete arany” nélkül az ipari forradalom megtört volna, s egy mély civilizációs válsággal kellett volna szembenéznünk. Feltételezhetõen a közeljövõben is hasonló veszéllyel találkozunk, ugyanis a Föld olajkészletei fogytán vannak. Ez vitathatatlan tény, mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a legutóbbi évtizedben elmaradoztak a valóban nagy felfedezések. A társaságok találnak még olajat, de ezek jelentõsen elmaradnak például a hatvanas években felfedezett gigantikus mezõktõl. A hidegháború idõszakában végig több olajat tártak fel, mint amennyit kitermeltek, vagy legalábbis minden kitermelt hordóra1 jutott egy másik, amit épp feltártak. A kilencvenes évektõl kezdve kevesebb olajat fedeznek fel, mint amennyit kitermelnek. Az 1990 és 1994 közötti idõszakban a kitermelt olaj 62%-át pótolták újonnan felfedezett mezõkkel. A következõ ötéves periódusban 1995 és 1999 között ez az arány már 52%-ra esett viszsza. Ma jó, ha a negyven százalékot eléri. A szakemberek szerint az igazi problémák a tetõpont elérésénél kezdõdnek majd.

Világviszonylatban sok olyan látens vagy manifeszt konfliktust tudunk felsorolni, amelyekben a „fekete aranynak” kiemelt jelentõség jutott. George W. Bush iraki háborúja talán a legegyértelmûbb példa erre, de említhetnénk az elsõ, illetve a második öbölháborút is. Könnyedén ide sorolhatjuk az utóbbi évek diplomáciai csatározásait Japán és Kína között, melynek célja Putyin orosz államfõ megnyerése a szibériai olajmezõk kitermelésének ügyében.2 Ebben a fejezetben több olyan afrikai konfliktust szeretnék röviden bemutatni, ahol az olajnak kiemelkedõ szerepe volt. Ezek a konfliktusok David Morse szerint „láthatatlanok”. 3 Láthatatlanok, mert a világsajtó nem foglalkozik velük, legfeljebb egy lábjegyzet erejéig. Számítása szerint Amerika vezetõ hírszolgáltatói megdöbbentõen keveset foglalkoznak a problémával. Az esti fõ mûsoridõs híradóban 2005-ben egész év során az ABC News 18, a NBC 5, míg a CBS mindösszesen 3 percet foglalkozott Dárfúrral,4 ami csak elhanyagolható töredéke a Michael Jackson pedofil botrányára szánt idõnek. Sok esetben a legtöbb ember számára nehéz megtalálni az összefüggést az olaj és a háborúk között, ilyen hírszolgáltatással pedig szinte lehetetlen. Persze a média is érdekelt abban, hogy a társadalom támo gassa az olajcégeket tevékenységükben, legalábbis, hogy ne gördítsen akadályokat elé. Gondoljunk csak a sok gépkocsi-, benzin- vagy olajreklámra az újságokban és televíziókban. A média jelentõs bevételi forrásoktól esne el, ha ezeket nem közvetíthetné. Pedig az emberek, fõleg az amerikai állampolgárok tudatos politikaformálóként léphetnének fel, meggátolva, hogy sok afrikai ország olajjövedelmeit fegyverekre költve destabilizálja a régiót. Vagy épp nyomást gyakorolhatnának a kormányra, hogy az kikényszerítse a multinacionális cégektõl a környezetvédelmi elõírások betartatását, ami, mint késõbb látni fogjuk Nigéria esetében, jelentõsen csökkentené a feszültséget a deltában. Természetesen nemcsak az amerikai cégek okoznak problémákat a harmadik világban, de Washingtonnak, mint a világ vezetõ hatalmának, letagadhatatlan a felelõssége ezen a téren, erõs energiaügyi lobbi ide vagy oda. Mivel Fekete-Afrika legjelentõsebb olajkincse Nigériában található, nem véletlen, hogy itt a legkomolyabb a helyzet, és errõl a régióról lehet a legtöbbet írni.


NIGÉRIA

Nigériában az olaj már évtizedek óta a feszültségek egyik fõ forrása. A hidegháború idõszakának talán leghíresebb afrikai szeparatista háborúja is a „fekete arannyal” összefüggésben robbant ki. A biafrai háború nem véletlenül akkortájt tört ki, amikor feltárták a terület olajkincsét. Persze igencsak egyoldalú lenne azt állítani, hogy a konfliktusban nem játszott szerepet az etnikai ellentét, amit a gyarmattartók mesterségesen is szítottak a függetlenné válás elõtt. A kontinens országait akkoriban uraló „hurráoptimizmus” is felelõssé tehetõ, hiszen ekkoriban alakulnak a gyarmatokból új, független államok. Biafrának tényleg megvolt az esélye, hogy önálló, szuverén államként folytassa létezését.
A felületes szemlélõ számára mindössze „csak” etnikai alapú szembenállás rajzolódik ki, azonban a híresen gazdag afrikai nyersanyagoknak itt is komoly szerep jutott. Tény azonban, hogy a brit gyarmati örökség, mely mintegy 200 különbözõ népcsoportot kényszerített együttélésre Nigéria határain belül, jelentõsen megterhelte a régió viszonyait. Az ország lakosságának körülbelül 21%-a hausza, 18%-a joruba, 18%-a ibó és mintegy 10%-a fulbe. Az egyszerû nigériai állampolgárok jelentõs részének Biafra ténylegesen csak a törzsi-népcsoporti konfrontáció dimenziójában jelent meg. Tisztán kell látnunk azonban, hogy a hidegháború nagyhatalmai korántsem, mondjuk, az ibó–hausza vagy a keresztény –muzulmán ellentétek miatt jelentek meg egyik vagy másik fél támogatóiként, sokkal inkább saját gazdasági-hatalmi érdekeik miatt. Nigériában 1963 és 1964 során fedezték és tárták fel az olajmezõket. Itt jegyezném meg, hogy a joruba Wole Soinka is érintett volt a háborúban, hiszen békítõ szándékkal lépett fel, ám ezt a kormány félreértette, és börtönbe záratta az ország talán legismertebb íróját.
Lényeges megvizsgálnunk a háború kitörése elõtti politikai viszonyokat. Nigéria 1960. október 1-jén nyerte el függetlenségét, s 1966. január 15-éig az ország történelmében rövid intermezzónak tekinthetõ demokratikus vezetés irányította az országot, amikor is fiatal katonatisztek puccsal magukhoz ragadták a hatalmat. A véres események során számos magas rangú tisztviselõt megöltek, köztük a miniszterelnököt, Tafewa Balewát is. Az ibó származású Aguiyi Ironsi tá bornok vette át az ország irányítását, aki az egységes Nigéria megteremtését tûzte ki célul.5 Ironsinak, bár jelentõs reformok végrehajtását tervezte, nem volt ideje ténylegesen megvalósítani terveit. Már 1966. június 28-án, több tiszttel egyetemben megölik. Az új diktátor, a hausza származású Jakubu Gowon alezredes (egyes források szerint ezredes) puccsa erõteljesen hozzájárult a konfliktus kirobbanásához. Ironsi alatt ugyanis megnõtt az ellenszenv az ibókkal szemben, fõleg északon. Az ibók már korábban is vállaltak tisztviselõi állást Észak-Nigériában, hiszen többségük jól beszélt angolul és tudtak írni-olvasni. Ironsi továbbá megszüntette azt a kitételt, miszerint az északon munkát vállaló tisztviselõknek beszélniük kell a hausza nyelvet. Ezenfelül sok ibó vándorolt szezonálisan Nigéria- szerte (egész falvak lakosságáról van szó), akik fõleg nyersgumi feldolgozásából éltek. A hatalomátvételt véres leszámolások és pogromok követték északon, melynek következtében mintegy 30 000, többségükben ibó, illetõleg a keleti tartományból való ember veszítette életét. A kegyetlenkedések következtében mintegy 1,5–2 millió ember menekült el a térségbõl a keleti tartományba.6
Már ez a kegyetlenkedés is eléggé feszült helyzetet produkált az országban, fõleg az ibók között, azonban Gowon közigazgatási reformja tovább borzolta a kedélyeket. Az eredeti négy, etnikai alapú tartományt 12 tagállamra osztotta. A keleti tartomány például 3 részre esett, ugyanakkor leválasztották Port Harcourtt és a hozzá tartozó Niger-deltát is, ahol az ország olajtartalékainak több mint kétharmada volt megtalálható. A keleti tartomány már korábban is sérelmezte, hogy bár a szövetségi költségvetés 35%- át az innen származó bevételek adták, a kormány összes jövedelmének mindöszsze 14%-át forgatta vissza ide. Az olajkincs elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban.
1967. május 27-én Biafra néven az egész keleti tartomány elszakadt Nigériától, amikor a katonai kormányzó, Ojukwu Odumegwu tábornok proklamálta a függetlenséget. Ez a lépés tökéletesen megfelelt a nagy olajvállalatoknak, s a Shell, a British Petrol és az American Overseas hamar bejelentették, hogy Ojukwu tábornoknak utalják át a Biafrában kitermelt „fekete arany” ellenértékét. A nemzetközi politikai élet szereplõi is belefolytak a konfliktusba. Anglia és Olaszország, bár szerény mértékben, de a kormányt támogatták. Lagos oldalán álltak a szovjetek is, ám õk jelentõsebb segítséget biztosítottak. Franciaország ezzel szemben tevékenyen lépett fel a szakadárok pártján, amit Nigéria a mai napig nem bocsátott meg Párizsnak. Az Egyesült Államok kormánya lényegében semleges maradt, és teljesen tétlen volt, ugyanakkor az amerikai közvélemény erõteljesen támogatta Ojukwut. Ez nem kis részben annak köszönhetõ, hogy a nigériai kormány megpróbálta teljesen elzárni Biafrát a külvilágtól, s ennek következtében éhség ütötte fel a fejét a területen. Több tízezer biafrai halt éhen már a háború elsõ évében, fõleg gyerekek. Az amerikaiak szimpátiáját nem kis mértékben a róluk szóló tudósítások váltották ki, melynek következtében rengeteg segélyszervezet lépett akcióba és küldött élelmiszert a szakadároknak, függetlenül attól, hogy az ENSZ nem ismerte el Biafra függetlenségét, és hogy Lagos erõteljesen tiltakozott minden ilyen támogatás ellen is.
A tényleges fegyveres harcok 1967. július 6-án kezdõdtek, Gowon ugyanis nem törõdött bele, hogy a politikai rendezés kudarca folytán Nigéria elveszítsen egy ilyen értékes területet. A harcok három hadmûveleti irányban zajlottak, a kormányerõk északról, keletrõl a szárazföldön és délrõl, deszant hadmûvelettel próbálták összeroppantani a szakadárok államát. Eleinte a lázadók komoly ellenállást tudtak tanúsítani, de idõvel a túlerõ és az embargó megtörte õket.
Az utolsó offenzíva 1969. december 22-én indult meg a két biafrai enklávé ellen, amely során igen hamar térdre kényszerítették a többéves küzdelemben teljesen felõrölt szakadárokat.7 Owerri, az utolsó komoly erõsség 1970. január 9-én esett el, két nappal késõbb, január 11-én Ojukwu tábornok Elefántcsontpartra menekült. Utódja Effion tábornok lett, aki szorult helyzetében kénytelen volt kapitulálni. A megadásról január 13-án írtak alá békepaktumot Amichiben. A háború három éve alatt mintegy kétmillió ember veszítette életét, akiknek jelentõs része nem is a tényleges harci cselekmények, hanem inkább az éhezés miatt halt meg. Nigéria nagy árat fizetett egysége (és olaja) megõrzéséért, ám Afrika- szerte nagy gyõzelemnek értékelték Biafrát a szeparatista mozgalmak felett. Ne felejtsük el, hogy az OAU, az Afrikai Egységszervezet 1963-ban kifejezetten a szeparatizmus ellen foglalt állást, félve, hogy az esetleges precedensek konfliktusok egész lavináját indíthatják el a „fekete kontinensen”. Nigéria ugyan megõrizte egységét, de belsõ feszültségeit és ellentéteit is, melyek a mai napig jelen vannak hol szelídebb, hol durvább formában.
Látható, hogy a biafrai háború kirobbanásában az olaj kulcsszerepet játszott. Amennyiben Gowon közigazgatási reformja meghagyta volna az olaj legfõbb lelõhelyét, a Niger-deltát a keletiek kezén, könnyen elképzelhetõ, hogy nem is robban ki a felkelés, mely annyi áldozatot követelt. Az ezt követõ idõszakban békésebb napok jöttek Nigériára, azonban az olajalapú konfliktus a kilencvenes évek során ismét fellángolt.
Egy Nigériában közszájon terjedõ legenda szerint a viszály kiújulása 1991-re tehetõ, amikor is Sani Abacha, az akkori diktátor Abudja, az új fõváros átadására meghívta a Niger-delta törzseinek képviselõit is. A vendégek csak ekkor szembesülhettek az óriási kontrasztokkal és különbségekkel, mely a deltát és a fõvárost jellemezte. Pedig az olajjövedelmek nélkül nem lehetett volna felépíteni Abudját. 8 Ezzel szemben a deltában hiányt szenvednek az ott élõk mind kórházi ellátottság, mind iskolázottság, mind pedig az általános életszínvonal tekintetében. A legenda több helyen is ellentmondásba ütközik, hiszen 1991-ben még Ibrahim Babangida volt az ország vezetõje, és Abudját az 1980-as évek végén adták át. Lehetséges, hogy ez volt a tényleges kiváltó ok, lehet, hogy nem, tény azonban, hogy Abacha diktátorsága idején jelent meg a MEND, a Mozgalom a Niger Delta Jogi Egyenlõségéért elnevezésû gerillaszervezet.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy becslések szerint az olaj 350 milliárd dollárral gazdagította Nigériát, amelynek csak töredékét fektették a delta fejlesztésébe, akár gazdasági, akár szociális téren. Sõt a helyi lakosoknak az életét jelentõsen megnehezíti az ottani olajtársaságok felelõtlen mûködése. Egyes adatok szerint heti négyszer következik be olajömlés, amikor valamelyik csõ vagy szivárgó vezeték elárasztja a környezõ vidéket, s ezen szenynyezõdések eltakarítására a kormány nem kötelezte a nyugati olajvállalatokat.9 Ez nem csak a gerillatámadásoknak köszönhetõ, békeidõszakban is nagyon gyakran elõfordul a csövek elöregedése, korrodációja végett. Ilyen esetekben a termõföld egy része emberi léptékkel számítva örökre kiesik a helyiek számára. Sokszor el sem takarítják a szennyezõ foltot, ám az sem jobb, amikor azt annak felgyújtásával távolítják el. Az eredmény 10-20 cm vastag kõkemény réteg, ami visszamarad, és mintegy 1000 évre meggátolja a terület újbóli mezõgazdasági mûvelés alá vonását. Ezenfelül a levegõ szennyezettsége is igen magas, szén- és kén-monoxid, valamint jelentõs mennyiségû szén-dioxid-többlet található benne. A vizek is egyre szennyezettebbé válnak, s ez jelentõsen veszélyezteti a halászatot, ami korábban a fõ megélhetési formájuk volt a helyieknek a térség természeti adottságai miatt. A delta mocsaras vidéke ugyanis sokkal jobban kedvez a halászatnak, mint a földmûvelésnek. Az emberek egyre kisebb halakat is kifognak, sokszor már saját fogyasztásra sem elegendõ, illetõleg a szennyezett vízben, a halakban is felszaporodnak a méreganyagok.
Ezeket a problémákat még csak fokozza, hogy a területen sokan laknak. Az 1500 fõ/négyzetmérföldes népsûrûségével talán az egyik legsûrûbben lakott vidék Nigériában. A túlnépesedés kizsarolja a földeket, az ugarperiódus 20 évrõl 5- re csökken, s ez a talaj leromlásához vezet.10 A nyugati cégek pedig, teljesen lélektelenül, mindent bevetnek. Feljegyeztek olyan esetet is, amikor a Chevron saját helikoptereit bocsátotta a nigériai hadsereg szolgálatára. A katonák a levegõbõl tüzeltek békés környezetvédõ tüntetõkre, hogy feloszlassák a tömeget. De nem csak a MEND harcolt az olajtársaságok és a környezetszennyezés ellen. A „Mozgalom az Ogoni Nép Túléléséért” elnevezésû csoportosulás természetesen az ogoni etnikum tagjaiból alakult, és elnöke az a Ken Saro Wiwa lett, akit 1994-ben alternatív Nobel-díjjal tüntettek ki. Igaz kitüntetését nem vehette át személyesen, mert akkor éppen börtönben ült. A mozgalom komoly kártérítést követelt az olajcégektõl és azt, hogy számolják fel a környezetszennyezés hatásait. A feszültség egyre nõtt, eleinte csak békés tüntetéseket és felvonulásokat szerveztek, majd 1993 januárjában már egy olajmunkást is megvertek, az olajtermelés pedig visszaesett az akciók következtében, majd le is állt. A kormány részérõl a reakció nem késett sokáig, 1993 közepén katonai alakulatok nyomultak a térségbe. Az akciót O. Komo alezredes vezette. A hadsereg különféle atrocitásokat követett el és megkezdõdtek a letartóztatások. Az ogoni rendõröket, függetlenül lojalitásuktól, etnikai alapon elbocsátották, majd több falut megtámadtak, Kat települést pedig teljesen eltörölték a föld színérõl. 1993 õszén 11 támadás érte a területet a hadsereg részérõl, melynek következtében 750 ember életét veszítette és több mint 30 000 ház semmisült meg, menekültek áradatát generálva. 1994. május 21-én teljesen megszállták az ogoni földet. A hivatalos közlések szerint Komo alezredes csak négy katonát veszített az akciókban. Ken Saro Wiwa ekkor már börtönben ült, s az olajtermelést is újraindították. Ez ismételt erõszakhullámhoz, megmozdulásokhoz vezetett. 1994 májusa és júliusa között további 40 ember veszítette életét, 60 vezetõt letartóztattak, melyek közül sokakat bántalmaztak a börtönben, páran életüket is vesztették. Ezenfelül 30 falut leromboltak, és a menekültek száma is elérte már a 100 000-et.
A nyár folyamán Komo alezredes tárgyalásokba kezdett az ogoni népcsoport megmaradt vezetõivel, természetesen az erõ pozíciójából. Elõször nem akart a vezetõség belemenni a Shell újraindításába, azonban nyilvánvalóvá vált, hogy engedniük kell.
A mozgalom legmagasabb szintû vezetõségét, Ken Saro Wiwát és nyolc társát a nemzetközi közösség tiltakozása ellenére, 1995 novemberében, Port Harcourban a delta olajipari központjában kivégezték, amit akár „ironikusnak” is nevezhetünk. Sani Abacha tábornok,11 az akkori diktátor kemény politikájának azért meglett az eredménye. Nigéria brit nemzetközösségi tagságát felfüggesztették, az Európai Unió szankciókat vezetett be. A fõ gond azonban nem az ogoni nép repressziója volt, hanem az, hogy Abacha ódzkodott a demokratikus reformoktól.
Az ogoni nép pacifizálása után nem sokáig volt béke a területen. A Niger-deltában több mint 2 millió idzsó él, õk alkotják a MEND fõ bázisát, de megtalálhatjuk itt az itszeriki, az urhobo és az ibibó népcsoportot is. 1997-ben az idzsó etnikum kelt fel, de az ogoni néppel szemben õk már erõszakosabb módszereket alkalmaztak. A konfliktus különbözõ hevességgel, de mind a mai napig tart, évente mintegy 1000 ember veszíti életét ennek következtében a deltában. A MEND elsõ nagyobb offenzívájára 1998-ban került sor, amikor is az ország olajkitermelését egyharmaddal csökkentették. A régióban az összes nagyobb olajcég képviselteti magát. Megtalálható itt az Exxon, a Shell, az olasz ENI csoportba tartozó Agip, a Chevron, de megjelentek a délkoreaiak, sõt az elmaradhatatlan kínaiak is. A CNOOC,12 a kínai állami olajvállalat igyekszik növelni a befolyását a régióban. A 2003-ban kiújuló konfliktus már több mint 40%-os visszaeséssel járt. 2004-ben a legfontosabb olajtársaságok mind beszüntették a kitermelésüket a romló biztonsági körülmények és a szaporodó emberrablások, valamint az olajipari létesítmények elleni támadások miatt. Nemcsak a Chevron Texaco, de a Shell és a Total FINA Elf is leállt. 13 Afrika kaotikus konfliktusaiban ritkán találunk csupán egy lázadó szervezetet. Akár etnikai, akár regionális alapon, akár valamilyen erõs hadúr köré csoportosulva sok kisebb-nagyobb gerillahadsereg alakul egy országon belül. Nigériában is ez a helyzet. A MEND-en kívül meg kell említenünk az NDPVF-et, a Niger Delta Népi Önkénteseinek erejét, melynek vezetõje Mujahid Dokubo-Asari, valamint az NDVS-t, a Niger Deltai Polgárõr Szolgálatot, melynek vezére Ateke Tom.14 Ezen csoportok természetesen egymással is rivalizálnak, és adott esetben még fegyveres harcokra is sor kerül közöttük. 2004 õszén Dokubo Asari és Olusegun Obasabjo tárgyaltak is egymással, de a lázadó vezér nem tudta elérni, hogy Nigéria elnöke teljesítse követeléseit. Az NDPVF célkitûzései között nemcsak az olajjövedelmek igazságosabb elosztása szerepelt, de területi autonómia kivívása is. A tárgyalásokra azért kerülhetett sor, mert szeptemberben a hadsereg és a lázadók összecsapásai több mint ötszáz életet követeltek, s ez a magas szám végre tárgyalóasztalhoz ültette a feleket. A fegyverszünet ideje alatt Dokubo Asari megfenyegette az összes olajmunkást, és felszólította õket, hogy távozzanak. Ekkor még egyes olajvállalatok nem tartották komolynak a fenyegetést, mondván, ha egy hajuk szála is meggörbül az embereiknek, a kormány „háborúba kezd”, s a gerillákat elsöprik. Ez a vélekedés már akkor sem állta meg a helyét, és látszik, hogy a delta kiváló terep gerilla-hadviselésre, az olajipari létesítmények pedig tökéletes puha célpontoknak minõsülnek, hisz a nigériai hadsereg nem tud minden egyes kutat, csövet, irodát vagy olajtankert biztosítani. 2006 elején is újabb „offenzíva” vette kezdetét. A MEND hivatalos közlése szerint a cél az olajkitermelés 85%-os viszszaszorítása. Január vége felé 30 fegyveres jól szervezett támadást hajtott végre az Agip egyik kirendeltsége ellen Port Harcourtban. Az akciónak 11 halottja volt, a heves tûzharc áldozatainak túlnyomó többsége a létesítményt védõ nigériai rendõrök közül került ki. Az, hogy a lázadók képesek az ország második legnagyobb kikötõje ellen támadást intézni, komoly aggodalmakra ad okot. Mindent összevetve, Elias Zamani tábornoknak, a deltában állomásozó kormányerõk parancsnokának nincs könnyû dolga. Az olajjövedelmeket nem csak a kormányerõk használják fel. A feketepiac a delta olajkészletének igen nagy szeletét tartja kezében. Becslések szerint Nigéria kitermelésének egy tizedét, napi 200 ezer hordót csempésznek ki illegálisan az országból. Chris Alvin Lackey szerint: „Tankhajókkal lopják ki az olajat az országból!”15 Nemzetközi vizeken várakoznak a tankhajók, majd az éj leszálltával a parthoz úsznak, megtöltik õket kõolajjal, és amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálják elhagyni Nigéria felségvizeit. Ez legtöbbször sikerül, de van, hogy a haditengerészet elfog egy-egy hajót. Ilyenkor, ha a csempészbárka parancsnoka meg tudja vesztegetni a tengerészeket, megeshet, hogy a hajó teljes rakományát az öbölbe engedik, s ebben az esetben bizonyíték nélkül marad a nigériai hatóság. 16 Igen valószínû, hogy a csempészett olajból befolyt pénzeket fegyvervásárlásra fordítják. A kaotikus viszonyok egyeseket meghátrálásra késztethetnek. A nyugati olajcégek idõrõl idõre ki kell, hogy vonják embereik egy részét vagy akár mindet, leállítva a teljes kitermelésüket. Egyre szaporodnak az emberrablások és a váltságdíjak kifizetése tetemes költségeket ró az olajcégekre. A Shell 2006 februárjában 770 000 dollárt fizetett ki 4 alkalmazottjáért, de már ezt is másfél millióról alkudta le. Nincs semmi garancia arra, hogy nem történik egy újabb emberrablás, például a jövõ hónapban, vagy akár már holnap. A túszejtés majdnem mindig követel halálos áldozatokat, és nem mindenki olyan szerencsés, hogy élve hazakerüljön, mint az elõbb említett 4 alkalmazott. 2004 áprilisában két magas beosztású Chevron Texaco-alkalmazottal és teljes kíséretükkel végeztek, feltehetõen egy túszejtõ akció fajult el.17 Ezenfelül nem csak a delta szárazföldi területe in történnek emberrablások. Több példát is lehetne említeni, amikor könnyû, gyors motorcsónakokkal rajtaütöttek a parthoz közeli olajlétesítményeken. Ez jelentõsen megnöveli az olajcégek üzemeltetési költségeit, nem olyan könnyû embereket toborozni erre a munkára. A Shell – az erõszak elharapódzásától tartva – lehetségesnek tartja, hogy 2008-ra teljesen kivonul az országból. A részvénytársaságokkal szemben sokkal nagyobb mozgásterük van az állami vállalatoknak, hiszen azok az állampolgárok pénzét kockáztatják, és nem a befektetõikét. Ez stabilabb mûködési feltételeket biztosít számukra. A CNOOC kiváló alkalmat lát a nyugati olajcégek visszahúzódásában, és esze ágában sincs elszalasztani a kínálkozó lehetõségeket. A kínai rezsimet valószínûleg nem hatja meg, ha pár emberét túszul ejtik, amikor fejlõdésének kulcsáról, a stratégiailag fontos kõolaj biztosításáról van szó. Nem az emberélet a legfõbb kincs Kínában. Az elõretörést mutatja, hogy 2006 januárjában a CNOOC 2,27 milliárd dolláros üzletet kötött a nigériai kormánnyal. Egy, eredetileg a Total által felfedezett félezer négyzetmérföldes olajmezõ 45%-át vette meg készpénzért a kínai állami olajcég. Bármely kecsegtetõ is a tengeri olajmezõ, a kitermelés csak 2008-ban kezdõdhet, hiszen maga a „fekete arany” mintegy 1000 méter mélyen található.18


SZUDÁN

Afrika területileg legnagyobb államában 56 népcsoport él, melyek 115 nyelvet beszélnek. Népsûrûsége igen alacsony. Az ország sosem volt egységes, az északi területek az arab világhoz tartoznak, s Szudán lakosságának 60%-a muzulmán. Ugyanakkor a déli területen jelentõsebb számban élnek az õsi animizmus hívõi, akik leginkább a négerek közül kerülnek ki. A keresztények aránya mindössze 4%. A lakosság 80%-a a mezõgazdaságban dolgozik, vidéken a legtöbb helyen önellátó gazdálkodást folytatnak. Ez kifejezetten sebezhetõvé teszi az országot a szárazságok és a sáskajárások hatásaival szemben. A nomád arab és a fekete földmûvelõ gazdálkodás ellentéteket generál. Mindazonáltal, a helyzet nem ilyen egyszerû. Vannak olyan négerek, akik szintén vándorló, állattenyésztõ életmódot folytatnak. Az õslakosságot képviselõ niloták is nomádok, csakúgy, mint a X. századtól a területre beszivárgó arabok. Õk könnyen átvették az arab kultúra teljes egészét. A bantu négerek ellenben alapvetõen földmûveléssel foglalkoznak. Sok fekete áttért az iszlám hitre, ugyanakkor megtartotta nyelvét, nem tanult meg arabul, és az arab öltözködési normákat sem sajátították el.19 Tehát nincsenek éles választóvonalak az országban. Szudán 1956. január 1-jén az afrikai népek családjában elsõk között nyerte el függetlenségét, s két rövidebb demokratikus periódustól eltekintve katonai diktatúra és észak dominanciája jellemezte. Valójában 1955 óta folyamatos a küzdelem a két régió között, eleinte inkább szórványosan, majd az 1960-as évek elejétõl az úgynevezett Anyanya20 mozgalom jegyében. A Joseph Lagu vezette Dél-Szudánnak végül 1972-ben, az addisz-abebai szerzõdésben sikerült elnyernie az önrendelkezés jogát, mely meghozta a területnek a várva várt gazdasági fejlõdést.
A rövid békeidõszak azonban nem tartott sokáig. Jafar Mohammed Nimeri ezredes, az ország akkori vezetõje kénytelen volt visszavonni az autonómiát 1983- ban, ami a konfliktus kiújulásához vezetett. A szudáni polgárháború második etapja egészen 2005 januárjáig tartott. A háború kirobbanásának több oka is volt. Ezek között tartják számon a félelmet dél megerõsödésétõl és esetleges szeparatista törekvéseitõl. Továbbá ide sorolhatjuk azt, hogy Nimeri ismét közelítette politikai nézeteit az iszlám szélsõségesekhez, ami a saria bevezetésével járt együtt az egész országban, valamint az olajat is meg kell említeni. Szudánban 1978-ban talált olajat a Chevron, mégpedig a déli területeken. Mivel az olaj volt az elsõ értékes exportcikk Szudán történelmében, a kormány teljes egészében birtokolni akarta az ebbõl befolyó jövedelmeket, és ha nem is egyedüli okként jelent meg az olaj, de elég sokat nyomhatott a latba a konfliktus kiújulásánál. A déliek természetesen fegyvert fogtak autonómiájuk és érdekeik védelmében. Ekkor alakult az SPLM/A, a Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalom/Hadsereg, melynek vezetõje John Garang volt. A lázadók sokszor ütöttek rajta olyan puha célpontokon, mint például a csõvezetékek vagy az olajkutak. Az olajipari létesítmények, Garang egyik korai bejelentése nyomán, legális háborús célpontnak minõsültek az SPLA számára.21 A háború következményeképp az olajcégek elmenekültek, kivonták embereiket, és csak a kilencvenes években kezdtek visszaszivárogni, ekkor is elsõdlegesen a kínaiak és az indiaiak. Az 1990-es években a kitermelést komoly katonai biztosítással kezdték meg, egyes meg nem erõsített források szerint a Kínai Néphadsereg több száz, vagy akár ezer katonája is érkezett Szudánba az olajlétesítmények védelmének erõsítésére. A katonák állítólag civilként érkeztek az országba és ott sem saját egyenruhájukat használták. Katonai tanácsadóval viszont szinte bizonyos, hogy ellátták Kartúmot.
Szudán kiemelkedõen fontos Kínának, több mint 10 000 állampolgára dolgozik az afrikai országban. Peking igazán büszke lehet tevékenységére, Szudán ugyanis a kínaiak érkezése elõtt olajat kényszerült importálni, s ma már jelentõs exportõrként tartják számon. 2000-ben a CNPC, a China National Petrol Corporation finomítót épített Kartúmban,22 valamint a déli olajmezõktõl Port Szudánig vezetõ olajvezetéket is létesített. A nyugati olajcégek nem mindegyike teheti meg, hogy autoriter rezsimekben is tevékenykedjék a profit érdekében. A kanadai Talisman, az ország legnagyobb olajcége bizony-bizony a társadalmi nyomás fokozódása végett volt kénytelen elhagyni Szudánt. Jelenleg eljárás folyik a cég ellen, ugyanis majdnem bizonyos, hogy a cég tudtával és ami fontosabb, támogatásával lépett fel Kartúm saját lakosai ellen. A Talisman erõsen érdekelt volt abban, hogy a szudáni milicisták templomokat robbantsanak fel, vallási vezetõket öljenek meg, melynek végsõ célja az volt, hogy az olajtársaság elõtt „megtisztítsák” a terepet. A cég a közelmúltban értékesítette érdekeltségeit az országban, amire többek között a kínaiak csaptak le. A svéd Lundin Oil AB is hasonló okok miatt vonult ki. Otthon Svédországban jogvédõ csoportok nagyon komolyan lobbiztak ezért.

HETÉNYI SOMA AMBRUS

1 Az angol barrel kifejezés, melyben az olajat mérik, 159 liternek felel meg.
2 Sõt, Paul Roberts a vetélkedést egyenesen be nem jelentett olajháborúnak titulálta. Washington Post, 2004. 06. 28. The Undeclared Oil War
3 David Morse: The War of the Future
4 Évtizedünk eddigi legsúlyosabb humanitárius katasztrófája, melyet Colin Powel népirtásnak nevezett, s melyben legkevesebb 200 ezer embert öltek meg és több milliót kényszerítettek menekülttáborokba. A szudáni Dárfurban történõ eseményeknek szoros kapcsolatuk van az olajjal.
5 Fejlõdõ Országok Lexikona, 326. o.
6 A keleti tartományban az ibók voltak túlsúlyban, a 60-as években mintegy 8 millióan éltek ott, 5 millió ibibó, idzsó és ikoi népcsoporthoz tartozó emberrel egyetemben.
7 Tom Hartman: The World Atlas of Military History (London, 1984, Leo Chopper Secker&Wartburg Ltd.)
8 HVG 2006. 02. 15. Olajbefûtés
9 http://www.globalissues.org/Geopolitics/Africa/Nigeria.asp
10 Probáld 179. o.
11 1993-ban, egy rövid demokratikus intermezzó után váltja fel Babangidát az ország élén és 1998-ban bekövetkezett halálálig ott is maradt. Az Afrikai Világ Atlasza, 149. o.
12 China National Offshore Oil Corporation.
13 HVG 2004. 11. 22. Leállíttatta az olajkitermelését a Chevron.
14 HVG 2004. 08. 09. Pénzt vagy életet.
15 HVG 2006. 02. 15.
16 Magyar Nemzet: Afrikai büszkeség orosz csempészekkel. 2005. 12. 29.
17 New York Times 2004. 04. 25.
18 HVG 2006. 01. 09. Kína olajmezõt vásárolt.