Napjainkban senki sem kérdõjelezi meg az olaj fontosságát. Óriási hatása van az életformánkra, valószínû, hogy a „fekete arany” nélkül az ipari forradalom megtört volna, s egy mély civilizációs válsággal kellett volna szembenéznünk. Feltételezhetõen a közeljövõben is hasonló veszéllyel találkozunk, ugyanis a Föld olajkészletei fogytán vannak. Ez vitathatatlan tény, mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a legutóbbi évtizedben elmaradoztak a valóban nagy felfedezések. A társaságok találnak még olajat, de ezek jelentõsen elmaradnak például a hatvanas években felfedezett gigantikus mezõktõl. A hidegháború idõszakában végig több olajat tártak fel, mint amennyit kitermeltek, vagy legalábbis minden kitermelt hordóra1 jutott egy másik, amit épp feltártak. A kilencvenes évektõl kezdve kevesebb olajat fedeznek fel, mint amennyit kitermelnek. Az 1990 és 1994 közötti idõszakban a kitermelt olaj 62%-át pótolták újonnan felfedezett mezõkkel. A következõ ötéves periódusban, 1995 és 1999 között, ez az arány már 52%-ra esett vissza. Ma jó, ha a negyven százalékot eléri. A szakemberek szerint az igazi problémák a tetõpont elérésénél kezdõdnek majd.

Atetõpont azt a pillanatot jelenti, amikor is feléltük a világ összes olajkészletének a felét, innentõl kezdve ugyanis nem leszünk képesek újabb mezõket feltárni. A pesszimisták szerint a tetõzés nyomban észrevehetõ lesz, hiszen az olaj árának drasztikus emelkedése és a rendszeres és egyre hosszabb ideig tartó hiány fogja jellemezni az energiapiacot. Az olajkitermelés mennyisége meredeken zuhanni fog. Az optimista nézetek szerint a tetõpont elérése után nem következik be azonnal esés, mert még képesek leszünk kisebb és drágábban kitermelhetõ olajmezõket találni, és ez meghosszabbítja egy kissé az olajkorszakot, illetõleg lehetõvé teszi a stabilabb átmenetet. Ebben az esetben a kitermelési grafikon nem megy át zuhanórepülésbe, hanem egy (ismételten bizonytalan idõre) vízszintesen halad tovább, csak ezután kezd folyamatos és remélhetõleg lassú ereszkedésbe. Ezt a vízszintes vonalat nevezi Paul Roberts és más olajipari szakértõ platónak, vagy fennsíknak.2 Tehát nem tudjuk növelni kitermelésünket, de legalább szinten tudjuk tartani. Itt ismételten közbeszól a technika fejlõdése, ami az olaj hirtelen eltûnése ellen dolgozik. Korábban egy olajmezõ 30-40%-át tudták csak a felszínre hozni, ma már bizonyos technológiák alkalmazásával 70%-ra tornászták fel ezt az arányt. Persze súlyos befektetések árán, de korábban kimerültnek bélyegzett mezõkbõl facsarhatnak még ki olajat, méghozzá ideális esetben majdnem akkora mennyiséget, mint az elsõ mûvelésbe vonásakor. Sajnos azonban senki nem tudja, sõt még megbecsülni is nehéz, vajon mennyi volt a Föld teljes olajkészlete, így nem tudható, hogy mikor érjük el a tetõpontot. Más kutatók szerint már elértük a tetõpontot, és most épp az említett kisebb olajmezõk felfedezése segít a grafikon platóján, fennsíkján tartani a kitermelést. Ha ez igaz, akkor Nyugat-Afrikának már így is komoly szerepe van az olaj árának szabályozásában, hiszen a guineai-öbölbeli felfedezések nélkül az iraki háborúval párhuzamosan akár a 100 dolláros hordónkénti árat is elérhettük volna. Egy biztos, hogy az olcsón kitermelhetõ olaj korszaka a vége felé közeledik. Fogyasztásunk pedig nemhogy csökkenne, hanem évrõl évre nõ, és nem csak a fejlett, ipari társadalmakban. 2004-ben például Kína olajfogyasztása 33%-kal, Indiáé pedig 11%-kal nõtt, ami ekkora országok esetében több mint tetemesnek mondható.3 Remélhetõleg az olaj nem egyik pillanatról a másikra fog eltûnni világunkból, hanem egy ideig az õt felváltó új energiaforrással párhuzamosan tovább létezve, csak lassan szorul ki életünkbõl. Azt azonban igazából senki sem tudja, mikor és hogyan fog ez pontosan bekövetkezni.


ALTERNATÍV LEHETÕSÉGEK

Hogy mi válthatja fel az olajat? A földgáz jó eséllyel indul, hiszen ma még jelentõs készletekkel rendelkezünk, s az tisztábban is ég, mint az olaj. Tárolása és szállítása azonban nehezebb. Próbálkozhatunk szénbõl olaj elõállításával, ám ez környezeti problémáinkra nem jelent megoldást. Meg kell említeni az úgynevezett tiszta, megújuló energiaforrásokat, mai technológiánkkal azonban egyelõre képtelenek vagyunk megfelelõ mennyiségben áramot elõállítani ezzel a módszerrel. Egyesek a hidrogéngázról beszélnek és az azzal mûködõ energiacellák környezetbarát és tiszta világát vetítik elénk. Sõt Moszkva hivatalos ûrprogramjának részét képezi egy holdbázis megépítése, amelyre 2015-ig kerülne sor, ahonnan az egész Földet elláthatnák deutériummal és tríciummal, vagyis nehézhidrogénnel. 4 Már csak a szállítást kell megoldani, a holdbázis gazdaságos fenntartását és nem mellékesen a hidegfúziót, melyet a nehézhidrogén táplálna. Ezzel Oroszország biztosítaná nagyhatalmi pozícióját, és a világ energiaellátásának fõszereplõjévé válna. Más nézetek szerint már rég készen áll valamilyen technológia az olaj pótlására, csak a kiépített infrastruktúra hatalmas értéke és az olajban rejlõ üzleti lehetõségek, illetve az ezek kiaknázására létezõ érdekek olyan erõsek, hogy még rejtve kell tartani ezeket az eljárásokat. Gondoljuk csak el, micsoda veszteséget jelentene az olajcégeknek, ha minden egyes drága pénzen épített olajkutat, csõvezetéket, finomítót le kellene bontani. Vagy mennyibe kerülne az összes benzinkutat átalakítani az új energiahordozó tárolására. És milyen irdatlan összegeket emésztene fel az öszszes személygépjármû, teherautó, munkagép vagy harcjármû átalakítása, hogy képesek legyenek az új energiaforrással üzemelni.
Az afrikai országok olajfogyasztása kifejezetten alacsony, a kontinensen öszszesen éppen annyi, mint amennyit Oroszország egyedül felél. Mindösszesen három kiemelkedõ országnak van je- lentõs energiaigénye: Egyiptomnak, Algériának és Dél-Afrikának, tehát a vizsgálatunk tárgyát képezõ fekete-afrikai térségben5 csak egy jelentõs felvevõvel számolhatunk. Az említett három ország mellesleg megközelítõen annyi olajat használ fel, mint a kontinens fennmaradó, többi része, vagyis hármuk fogyasztása teszi ki a belsõ felhasználás 50%-át.6 Akkor hová „vándorol” az afrikai olaj? 38%-a az USA-ba és Kanadába, 35%-a Ázsiába és a csendes-óceáni térségbe, 20%-a Európába, 5%-a Dél-Amerikába és mindösszesen két százaléka marad a kontinensen.7
A világ olajkészleteinek mintegy 9,4 százaléka8 található Afrikában, s ennek az olajmennyiségnek a nagy része, 70 százaléka a Guineai-öbölben és annak partvidékén koncentrálódik. A nyugatafrikai olaj több technikai jellegû elõnynyel is rendelkezik közel-keleti társával szemben. Kéntartalma alacsonyabb, vagy egyáltalán nem is található benne ilyen szennyezés, ami megkönnyíti és olcsóbbá teszi a finomítást. Lerövidül a szállítási útvonal is, hiszen a klasszikus olajút, amely a Perzsa-öbölbõl indul, délrõl megkerüli Afrikát, és így jut el Amerika vagy Európa kikötõibe, s az óriás tankereknek mintegy két hétre van szükségük ennek megtételére. Ezzel szemben a nyugat-afrikai olaj egyenesen futhat ki, pár nap alatt az észak-atlanti térségbe érkezik, és legfeljebb egy hét alatt eléri az Egyesült Államokat is. Tehát a szállítási idõtartam a felére csökken. Stratégiai szempontból pedig kedvezõ, hogy nem kell olyan veszélyesen szûk, iszlám országok által ellenõrzött keresztmetszeteken, csatornákon, szorosokon áthaladni, mint amilyen a közel-keleti térségbõl érkezõ olaj esetén a Hormuzi-szoros, a Bab el Mandeb, a legnagyobb hajók átengedésére képtelen Szuezi-, vagy akár a Mozambiki- csatorna. A nyugat-afrikai olaj legnagyobb volumenét a Guineai-öböl tengeri olajmezõi rejtik magukban. Biztonsági szempontból egyértelmû, hogy ezek védelme sokkal egyszerûbb, mint a szárazföldieké, bár az ezek ellen végrehajtott terrorista/gerillatámadást sem lehet kizárni, kicsi, gyorsan mozgó csónakokkal. Ne felejtsük el, hogy a kontinensen két helyen találkozhatunk a kalózkodás, sokak szerint tévesen anakronisztikusnak bélyegzett jelenségével. Az említett két régió pedig Szomália és Nigéria partvonala. Ami elõny az egyik oldalon, az hátrány a másikon, ugyanis a tengeri olajmezõk kitermelése fejlettebb technikát igényel és sokkal drágább, mint a szárazföldi. A technika jelenkori állása azonban jelentõsen megnöveli a feltárható területeket. 1978-ban csak 300 méter mélységben lehetett a felszín alatt kutatni, 1999-ben ez megközelítette a 2 km-es mélységet, napjainkban már a 3 km-t is átlépték. Ez a tendencia jelentõsen kitolja a partvonaltól a feltárható olajmezõk legtávolabbi peremét. Ebben az esetben természetesen már nem lehet talapzatra épített olajkutakkal operálni, az új módszer sokkal flexibilisebb, rugalmasabb. A lényege, hogy egy tengerfenékre telepített szivattyúegység egy rugalmas csövön keresztül pumpálja fel az olajat egy, a felszínen várakozó tankerbe, amely ké- pes valamelyest elmozdulni, ellensúlyozva a víztömeg mozgásait. Ezután már csak át kell szivattyúzni a „fekete aranyat” egy másik tankerbe, amely már viheti is rakományát úti célja felé.9 A kontinens rendelkezik továbbá olajpalával is, amit az olaj utáni hajsza végsõ szakaszában felhasználhatnak. Ám ahhoz, hogy az olajpalából olajat nyerjünk, rengeteg víz és energia kell, hiszen az összetört követ 450 C°-ra kell melegíteni. Ezzel is csak gyenge minõségû petróleumszerû anyagot nyerünk, s az eljárás eléggé drága. A 1970-es évek nagy olajválságai hatására a cégek kísérleteztek az eljárás gazdaságosabbá tételével, végül azonban feladták. Ennek ellenére az olajpalának még lehet szerepe az energetikában, ha már mindenhonnan felszipkáztuk az utolsó csepp nyersolajat is. Mellesleg az olajpalát el lehet égetni feldolgozás nélkül is, csak hát ebben az esetben a hatásfoka nagyon alacsony. A kontinensen a Dél-afrikai Köztársaság rendelkezik egyedül számottevõ olajpalakészletekkel, mintegy 73 millió tonnával. Ennek minõsége azonban nem túl jó, egy tonna kõzet feldolgozásával mindösszesen 10 kg nyersolajat lehet nyerni. 10


HATALMI RIVALIZÁLÁS
A TÉRSÉGBEN

Az európai hatalmak már régóta foglalkoznak a kontinens természeti kincseinek kiaknázásával, az olaj sem kivétel, de minden hatalmi központ megjelent már Afrikában. A világ két legnagyobb olajfogyasztója, az USA és Kína természetesen részt követel magának Fekete- Afrika „fekete aranyából”. Washington esetében tetten érhetõ, hogy csökkenteni akarja a függését a közel-keleti olajtól és az arab világ politikai viszonyaitól. Az olajzsarolás kivédésének jó módja, ha más forrásokat is bevonnak, diverzifikálják importjukat. Az USA jelenleg (2005. október) olajszükségleteinek mintegy 22%-át szerzi be a Perzsa-öbölbõl, és csak 15%-át Afrikából. Ez az arány a jövõben azonban jelentõsen megváltozhat. Dick Cheney11 Afrikát jelölte meg, mint az USA leggyorsabban növekvõ energiaforrása. Ez nem új jelenség, Walter Kansteiner, az afrikai ügyekért felelõs helyettes államtitkár 2001. február negyedikén az afrikai olaj „nemzeti stratégiai érdekké” válásáról beszélt.12 A National Intelligence Council jelentése szerint kívánatos ezt a 15%-ot a közeljövõben 25%-ra feltornászni. Ebben persze nagy szerepe lehet annak a diplomáciai bravúrnak, ami az USA és Líbia, a kontinens legnagyobb olajkészleteinek birtokosa között történt, ugyanis ismét felvették a hivatalos kapcsolatot egymással. 2003-ban, amikor Tripoli lemondott atomfegyverprogramjáról, azonnal feloldották az embargót. Arról persze csak találgathatunk, hogy Kadhafira mekkora hatással voltak az amerikaiak diplomáciai lépései, és mennyivel esett latba határozottságuk és hajthatatlanságuk Irak és Szaddám Huszein esetében. Valószínû azonban, hogy a két ország viszonya nem lendült volna ennyire meg az iraki katonai intervenció nélkül. Az amerikaiaknak ezt a sikerét sokszor elfelejtik az iraki háborút bírálók, az Egyesült Államok táma- dásának és a megszállásnak sok negatívuma mellett.
Napjainkban az Egyesült Államok és a kontinens közötti kereskedelem volumene jelentõsen nõtt. Az USA legfontosabb kereskedelmi partnere természetesen a Dél-afrikai Köztársaság, de a második helyen álló Nigériával 2004-ben például 44,5 milliárd dollár értékben cseréltek árut. Persze Nigéria fõképp olajat adott el, de bevételeinek nagy részét a fogyasztói társadalomra jellemzõ anyagi javak behozatalára fordítják, többek között az USA-ból. A Chevron Texaco saját bevallása szerint 1998 és 2002 között ötmilliárd dollár értékben invesztált be Afrikában, a 2003–2007-ig terjedõ idõszakban ez az összeg valószínûleg eléri majd a 20 milliárd dollárt is.13
Az USA eltökélte, hogy biztosítja maga számára az afrikai olajat, és kész áldozatokat is vállalni. Az Amerikai Parti Õrség jelentõsen növelte õrjáratainak számát a Guineai-öböl térségében, ezenfelül komoly segítségben részesíti a térség országai közül Sao Tome és Principe-t, a Zöld-foki Köztársaságot, Ghánát, Benint és Egyenlítõi-Guineát. A Parti Õrség támogatást nyújt a kiképzésben, megosztja tapasztalatait a közkapcsolatok területén a helyi hatóságokkal és még hírszerzési információkból is „csöpögtet” a számukra.14
Washington a szeptember 11-i támadások után lépéseket tett a biztonságpolitikai együttmûködés terén is. Ennek jegyében indította a Szahara-közi Terrorellenes Kezdeményezést, aminek keretében például katonákat képeznek ki Nigerben, Mauritániában, Maliban és Csádban is. Ezenfelül Dzsibutiban katonai bázist tartanak fenn, ahonnan a kontinens antiterrorista akcióit koordinálják. 2004 telén több magas rangú amerikai katonatiszt látogatott Afrikába, köztük James L. Jones tábornok, az Európában állomásozó amerikai csapatok fõparancsnoka is.15


KÍNAI ÉRDEKEK

Kínának is fontos az olaj, növekvõ gazdasága nem mûködhet nélküle. Afrika a szükségleteinek mintegy negyedét fedezi már most is. Jelentõs mennyiségû olajat importál Angolából, Csádból, Szudánból és dinamikusan terjeszkedik Egyenlítõi- Guineában, Gabonban és Nigériában. A kínai Afrika-politikának mély gyökerei vannak, ám a hidegháború befejezésével ez teljesen átalakult. A korábbi idõszakban, melynek kezdete 1960-ra tehetõ, Peking ideológiai oldalról közelítette meg a kontinenst, és egy sor lázadó szervezetnek támogatást nyújtott antikolonialista harcához, illetve segítette azokat az államokat, amelyek marxistának vagy szocialistának tekintették magukat. Ezzel szemben az 1990-es évektõl inkább a kereskedelmi érdek dominált, itt is elsõsorban az olaj utáni hajsza, ami nélkül a kínai gazdaság stagnálásra vagy recesszióra volna ítélve. Ha a baloldali beállítottság most már nem is fontos Peking számára,16 az Egy Kína-elvhez azért ragaszkodnak. 2006-ban 7 afrikai állam tartott fent diplomáciai kapcsolatokat Tajvannal, Peking azonban komoly erõfeszítéseket tesz, hogy ez ne így legyen. Csak azon országokkal kereskednek, akik õket ismerik el. Azért vannak kivételek is. Csád például Tajvant ismeri el Peking helyett, de a kecsegtetõ olajkészletei miatt ennek ellenére is tevékenykednek az országban.
Kínának, mint a legtöbb diktatórikus autoriter rezsimnek, nem olyan fontosak az emberi jogok. Ez óriási elõny az USAval szemben, amely egyre-másra kritizálja az afrikai politikusok emberjogi hiányosságait, és követeli a demokrácia bevezetését és meghonosítását. Ez azonban nem egyszerû feladat, nem megy egyik pillanatról a másikra. A nyugati jogvédõknek és a médiának semmi sem elég jó, igazából nem is értik a helyi viszonyokat (mint ahogy nem értették, értik Afganisztánt, Irakot, sõt megkockáztatom, hogy Európa viszonyait sem). Ezzel nem is lenne probléma, csak hát a közvélemény hatással van Washingtonra, amelynek így valamelyest korlátozott a mozgástere, illetõleg nyílt beavatkozás helyett kerülõ utakat kell választania, esetleg Párizsra hagyja a „piszkos munkát”. Ezzel szemben Kínának bármilyen véreskezû diktátor megfelel, ne felejtsük el, hogy Peking gazdasági segítsége tette lehetõvé a stabilizációt 2004-ben a zimbabwei Robert Mugabe17 rendszere számára. Kína „nem ejt könnyeket”, ha egykét állampolgárát megölik vagy elrabolják, de Amerikában ez (is) másként van. S amikor az USA kivonul valahonnan, Kína azonnal betölti a vákuumot. Ez történt például 1997-ben Szudánban és 1998-ban Etiópiában is. Peking nem fogja bírálni az afrikai vezetõket, ha azok elnyomják az ellenzéket (milyen jogon is tenné?), vagy ha azok háborút, etnikai tisztogatást indítanak.
További gesztusokat is tesz Kína Afrika felé. A kínai külügyminiszternek – most már tradicionálisan – minden évben elsõ tengerentúli látogatása Afrikába vezet. Ezenfelül orvosokat, nõvéreket küldenek a kontinensre, ösztöndíjakat hoznak létre afrikai diákok számára, hogy Kínában tanulhassanak, és számos kétoldalú kapcsolatot építettek ki a régióban az üzletemberek befektetési kedvének elõmozdítása végett. De Kína katonákat is vezényel a kontinensre, nemcsak orvosokat.18 2003-ban például Libériába érkeztek békefenntartó katonák, s láss csodát, Monrovia két hónapon belül Pekinget ismerte el Tajvan helyett. De küldtek kéksisakosokat a Kongói Demokratikus Köztársaságba, a korábbi Zairébe is. Ezenfelül Kína kész eladni fegyvereket is bármelyik afrikai vezetõnek, s ami nagy elõnye a Nyugattal szemben, hogy olcsóbban teszi. A helyi háborús viszonyok esetében úgysem feltétlenül a csúcstechnológia a legfontosabb. Mozambik csak egyenruhákat vásárolt, Mali és Angola helikoptereket, Zimbabwe Karakorum kiképzõ vadászgépeket vett, Namíbia és Sierra Leone pedig különbözõ fegyvereket. Peking szívfájdalom és erkölcsi aggályok nélkül adott el fegyvereket az etióp–eritreai háborúban mindkét félnek, mintegy 1 milliárd dollár értékben. És talán „jól” is tette. Hiába kapta meg a bírálatot az amerikaiaktól, számos esetrõl tudunk, amikor az USA fegyvereladásai tették lehetõvé egy adott konfliktus elmélyülését, vagy tették lehetetlenné anyagi támogatásai a békés megoldást. A nagyhatalmak saját érdekeiket követik és nem morális meggondolásokat. 19
2000 óta a kínai–afrikai kereskedelem volumene is megnõtt. Öt év alatt megháromszorozódott, csak 2002 és 2003 között mintegy 50%-kal emelkedett, 18, 5 milliárd dollárra, de 2006 végére valamennyivel a 30 milliárd dollár éves forgalmat is meghaladják majd. 700 kínai cég van jelen a kontinensen és 49 országban tevékenykednek sikeresen. Angolában vasutat építenek, Gabonban kikötõt, Algériában hoteleket, Ruandában utakat és hidakat, Zambiában mobiltelefon-hálózatot hoznak létre és érceket bányásznak, Nigériával és Dél-Afrikával kiváló kapcsolatokat ápolnak.20 Valószínûleg 2006-ban sikerül a britektõl elhódítani az Afrika harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere címet.
Egyes elemzõk szerint épp az elsõ felvonását éljük egy amerikai–kínai hidegháború kibontakozásának, mely az olaj, illetõleg az energia körül fog összpontosulni, s ennek egyik színtere nagy valószínûséggel Afrika lesz. Az azonban már most is biztos, hogy a két nagyhatalom fegyvereladásai nem teszik sem békésebbé, sem biztonságosabbá a kontinenst. Az érintett felek már felismerték egymásban a riválist. Ennek nagyon jó példája, hogy az amerikai kormányzat megakadályozta, hogy a kínai állami olajcég megvásárolja az Unocal amerikai olajcéget. Mások szerint az USA olyan erõs, hogy Kína nem lesz képes vele sohasem konkurálni. Katonai szempontból egyet kell értenünk ezzel a megállapítással, hiszen Washington fejlesztésekbe ölt milliárdjai biztosíthatják számára az eddig megszerzett elõnyének megtartását, demográfiai és gazdasági vonalon ez az állítás azonban nem feltétlenül állja meg a helyét. A két fél sok esetben már most is egymás ellen politizál. Peking olajszükségleteinek 20%-át szerzi Iránból és Szudánból, abból a két országból, melyek nem feltétlenül az amerikai politika „kedvencei”, sõt a jövõben esetleges célpontjai is lehetnek.21 Ez bizonyosan Peking valamilyen szintû ellenlépéseit váltaná ki. Napjainkban, ha egy állam növelni akarja az energiabiztonságát, akkor nem arra kell gondolnunk, hogy finomítói és erõmûvei objektumvédelmén erõsít. Ez minden esetben azt jelenti, hogy a külföldön található olajlelõhelyek kiaknázását és azok szállítását kell biztosítania. Ez akár háborúhoz is vezethet, mint ahogyan vezetett is korábban több alkalommal, de a gazdasági verseny vagy akár egy gazdasági vonzatú hidegháború majdhogynem bizonyos az USA és Kína között. Azért használom ezt a kifejezést, mert a világon nem érvényesülnek a tiszta szabadpiac jellegzetességei. A legtöbb termék esetén igaz a nemzetközi kereskedelemben, hogy az adott országok politikája befolyásolja a partnerek viselkedését és megválasztását, az árat. Különösen igaz ez az olajra és a fegyverekre, s mint láthattuk, adott esetben e kettõ komolyan összefügghet. Ezenfelül még nem is említettük a titkosszolgálatok mûködését, amely szintén befolyással lehet a piacra.


MÁS ÉRDEKLÕDÕK

Afrika olaja nem csak Kína számára vonzó a távol-keleti országok közül. Nigériában például gazdasági érdekekkel rendel- kezik a Korea National Oil Corporation, a dél-koreai állami olajcég és a Videsh, az Indiai Olaj és Földgáz Rt. is. A két cég 65%–25% arányban birtokol két tengeri olajmezõt. Ne felejtsük el, hogy Dél-Korea és India a világ negyedik és hatodik legnagyobb energiafogyasztói. India továbbá rendelkezik részvényekkel a szudáni Great Nile Oil Projectben is, ahol a kínaiak is jelentõs érdekeltségekkel rendelkeznek. Kettejüknek összesen 700 millió dollárnyi befektetésük van a szudáni olajszektorban. A két ázsiai óriás között már konkrét konfrontációra is sor került egy angolai tengeri olajmezõ megvásárlása kapcsán. Az esetre 2004 októberében került sor, amikor is a kínaiak egy jobb ajánlattal kiütötték a versenybõl az indiaiakat. India 2005-ben egymilliárd dollárnyi befektetéssel kívánta a nyugatafrikai térségben megerõsíteni most még gyengének tûnõ pozícióit.22 Az ország olajszükségleteinek 70%-át kényszerül importálni.
Az olajban amúgy gazdag OPECtagország, Venezuela is szorosabbra akarja fonni kapcsolatait a fekete kontinenssel. Hugo Chavez elnök 12 új afrikai nagykövetség megnyitását határozta el, s az együttmûködés legfontosabb területének az olajipari technikai ismeretek átadását tekinti.23 Ezenfelül célul tûzték ki, hogy a venezuelai állami olajcég, a PDVSA betörhessen az afrikai olajpiacra. Ghána és Zimbabwe pozitívan fogadta a dél-amerikai ország kezdeményezését. Venezuela térnyerése rossz ómen lehet a nyugat számára, hiszen Chavez saját országában jelentõsen megemelte az olajcégek adóját, és vegyes vállalati szerzõdéseket kényszerített rájuk a PDVSAval. Ha példája ragadós lesz Afrikában, az jelentõsen emelheti a kontinensrõl származó olaj árát. Az Amerika-ellenességérõl is híressé vált Chavez külpolitikai tevékenysége a fekete kontinensen valószínûleg újabb problémákat szülhet Washington számára.
Párizsnak is fontos az afrikai olaj, hiszen szükségletei mintegy 30%-át szerzi be onnan. 24 Algéria volt kezdetben a legfontosabb, de például Gabonból, Kamerunból és Kongóból az 1970-es és az 1980-as években átlagosan 20 millió tonna kõolajat szállítottak Franciaországba. Ebben az idõszakban az évente átlagosan 20-21 milliárd frankos francia tõkeexport mintegy fele Afrikába vándorolt, s ennek 30-40%-át a kõolajszektorba fektették be.25
Természetesen a britek is jelen vannak Afrikában. London tradicionálisan komoly hasznot húzott gyarmataiból, majd azok felszabadulása után a Nemzetközösség kereteiben maradt államok nyersanyagkészleteire, így olajára is támaszkodhatott. Gondoljunk csak a két olajipari óriás, a British Petrol és a Royal Dutch Shell tevékenységére.

(Folytatjuk)

HETÉNYI SOMA AMBRUS

1 Az angol barrel kifejezés, melyben az olajat mérik, 159 liternek felel meg.

2 Paul Roberts: Az olajkorszak vége, 1–3. fejezet.

3 David Morse War of the Future

4 HVG 2006. 02. 25. Szovjet és orosz kozmikus álmok

5 A dolgozat terjedelmi korlátok miatt nem foglalkozik Észak-Afrikával és annak arab államaival, csakis a tradicionálisan Fekete-Afrikának nevezett térséggel, mely nagyjából a Szaharától délre helyezkedik el.

6 A British Petrol 2004-es jelentése alapján

7 National Geographic Magyarország 2005. szeptember, 72. o.

8 A legtöbb irodalom 8%-ra teszi ezt a számot, azonban a 2005-ös BP-jelentésben ezzel a számmal találkozhatunk. A BP valószínûleg újabb adatokkal dolgozott, hiszen már korábban is feltételezték, hogy a 8% emelkedhet, azonban pontos, számszerû adattal csak a brit cég szolgált mind ez idáig.

9 WEC Survey of Energy Resources 2001 Crude Oil and natural gas www.worldenergy.org

10 WEC Survey of Energy Resources 2001 Oil Shale www.worldenergy.org

11 A jelenlegi amerikai alelnök korábban a világ legnagyobb olajipari óriásánál, a Halliburtonnél volt vezetõ beosztásban. Magyar Nemzet: Fekete Arany a fekete kontinensrõl, 2003. 06. 13. 7. o.

12 Michael Klare: Aisa Times 2003. 10. 15.

13 Sino US Energy Competition In Africa (Power and Intrest News Report, 2005. 10. 07.)

14 http://www.navcen.uscg.gov/

15 Az európai parancsnoksághoz tartozik majd egész Afrika, kivéve a keleti részeket (például Szomália, Etiópia, Eritrea) www.globalsecurity.org

16 Benini diplomaták panaszkodtak a New York Timesnak, hogy hiába voltak 30 éven át Kína hû szövetségesei, az afrikai haladó szocialista –marxista proletárdiktatúra megvalósítói, Peking jelenleg inkább Gabonnal üzletel, mert ott több az olaj. Mellesleg ma már Benin az egyik legszabadabb demokrácia a térségben. NYT: China in Africa: All trade with no political baggagae 2004. 09. 14.

17 Mugabe 25 éve Zimbabwe elnöke, eleinte haladó elveket vallott, ám a kor elõrehaladtával az egyik legkeményebb kezû diktátorrá nõtte ki magát. Hibás gazdasági lépései miatt a várható élettartam 40 évet se éri el az országban s a Nemzetközösségbõl is kilépett.

18 Ázsia–Afrika Csúcstalálkozók, Kína–Afrika Üzleti Tanács, Kína–Afrika Együttmûködési Fórum (46 afrikai ország tagja az 53-ból). 19 Sino US Energy Competition In Africa (Power and Intrest News Report, 2005. 10. 07.)

20 The wall street journal Europe: To further global goals, China expands its role in African development, 2005. 03. 29. (A12.)

21 Sino US Energy Competition In Africa (Power and Intrest News Report, 2005. 10. 07.)

22 BBC NEWS: Indian cash eyes West Africa Oil, 2005. 11. 24.

23 BBC NEWS: Venezuela pushes ties with Africa 2006. 03. 17.

24 http://www.industrie.gouv.fr/energie/statisti/pdf/uranium.pdf

25 Salgó: 63. o.