A cikksorozat második részében elemeztük és értékeltük az EU harccsoportokkal kapcsolatos koncepcióját. Az okmány alapdokumentumként szolgál azon tagországok számára, amelyek a szervezet katonai képességeinek erősítése érdekében reális és hiteles „erőcsomagokkal” szándékoznak hozzájárulni a válságkezeléssel és gyors reagálással kapcsolatos összetett feladatrendszer – többnemzetű keretek között történő – végrehajtásához. Folytatásként rávilágítunk az EU és az ENSZ válságkezelő tevékenységére, és áttekintjük az EU harccsoportjai és a NATO gyorsreagálású erő közötti kapcsolatrendszert. Ismertetjük a harccsoport-koncepció megvalósításának aktuális helyzetére vonatkozó információkat, és a multinacionális együttműködésben létrehozott erők szerepét illetően kialakult nemzeti, többnemzetű elképzeléseket az EU-harccsoportokkal kapcsolatos együttműködés területén.

és az ENSZ válságkezelő tevékenysége

Az ARTEMIS-művelet tapasztalatai rávilágítottak, hogy az EU gyors reagálású elemeinek alkalmazása képes jelentős hiányt pótolni az ENSZ békefenntartó tevékenységében. A világszervezet válságkezelő képességeit a jelentkező igények egyébként is messze meghaladják, ezért természetes, hogy fokozott érdeklődés tapasztalható a regionális szervezetek ilyen irányú képességeinek igénybevételére. Az ENSZ békefenntartó törekvéseit – a krónikus forráshiányon túl – tovább súlyosbította a nemzetközi szervezet látványos negligálása amerikai részről az iraki konfliktus kezdeti szakaszában.
Az EU és az ENSZ kapcsolatára az elmúlt két évben a folyamatos közeledés volt jellemző. Ennek egyik csúcspontja volt a 2003 szeptemberében kiadott Közös Nyilatkozat.
A 2004 első felének ír EU-elnöksége – amint arra korábban már utaltunk – aktív tevékenységet folytatott az EU és az ENSZ válságkezelő tevékenységének minél szorosabb összekapcsolása érdekében. Ezért a közös EU–ENSZ Irányító Csoport (Steering Board) tevékenységének tartalmi elemekkel való feltöltésén túl az elnökségi programba illesztett más rendezvényekkel is igyekezett előremozdítani a kérdések nyilatkozatokon túlmutató, minél gyakorlatiasabb megközelítését. Ennek érdekében szemináriumot is szerveztek magas rangú nemzetközi részvétellel 2004 májusában.1 A kétnapos szeminárium három panel körül csoportosult:

1. A műveletek paraméterei (politikai-stratégiai döntéshozatal, mandátumok, közös doktrína és stratégia, képzés és interoperabilitás).
2. Képességépítés a műveletek érdekében a rutinidőszakban (korai előrejelzés, stratégiai értékelés, stratégiai tervezés és kommunikáció, készenléti idők és elkötelezettségi szintek, jogi kérdések, kutatás és információcsere).
3. Gyors reagálás és hatékony műveletek a válság előtt, alatt és után (felderítés, kockázatelemzés, haderő-generálás, telepíthetőség, hatékony harci alkalmazás, ISTAR2, vezetés és irányítás, fenntartás, információs műveletek, bevetési szabályok, civil-katonai koordináció, köztájékoztatás, követő műveletek, megszerzett tapasztalatok, a legjobban alkalmazható gyakorlati fogások).

Jóllehet a felsorolt panelek mindegyikében számos, a katonai-technikai területen megvitatható tapasztalatot és ajánlást lehetett volna felvetni, a szeminárium szinte mindvégig megfigyelhetően a politikai kontroll, valamint a stratégiai tervezés és irányítás témaköreire koncentrálódott.
Mivel a szemináriumon elhangzott megállapítások zöme a későbbiekben a hivatalos dokumentumok kidolgozása során is egyfajta hivatkozási alapot képezett, nem árt, ha némileg részletezzük a legfontosabb gondolatokat.
A rendezvényen elhangzottak szerint az ENSZ elvárásai és az EU által biztosítható képességek, erők-eszközök között különbség mutatkozik. Az ENSZ az EU-tól kétféle műveleti beavatkozást vár, mindkettőt a gyors reagálás területén. Egyrészt a konfliktus kialakulása esetén szükségesek a korai belépő (early entry) típusú műveletek, melyekre a konfliktusok váratlan eszkalációja során is sor kerülhet. Ennélfogva egyre inkább teret nyer az „áthidaló művelet” („bridging operation”), illetve „áthidaló erők” („bridging force”) fogalma. Erre a típusú műveletre az EU harccsoport-koncepciója adhat egyfajta gyakorlati választ. Másrészt az ENSZ egyfajta horizonton túli („beyond the horizont”) készenléti erőket és eszközöket igényelne, amelyek úgymond elrettentő erőt jelentenének a konfliktusban érintett felek számára a megfelelő BT-határozatok betartatásában. Ettől a fajta szerepvállalástól azonban a jelenlévő EU-tisztségviselők egyelőre meglehetősen idegenkedtek. (Jóllehet a harccsoport-koncepció nyomán létrejövő kötelékek legalábbis részben kielégíthetik ezt az igényt is.)
Elhangzott ezen túl, hogy az ENSZ számít arra, hogy az EU megfelelő testületei (jelesül az EUMS) egyfajta „clearing house” szerepkörben felvállalhatná az EU-tagállamok direkt egyéni felajánlásainak koordinálását az EU és a tagállamok között. A megnyilvánulások alapján ez is erőteljes szkepticizmusba ütközött az EU részéről.
A vezetés és irányítás terén egyértelműen tisztázódott, hogy az ENSZ által igényelt és az EU által biztosított műveletek során az EU kizárólag teljes műveletirányítási funkciót kézben tartó „alvállalkozóként” („sub-contractor”) jöhet szóba. Más szóval az ENSZ BT vonatkozó mandátumának kiadását követően az EU a műveletek során a teljes politikai kontrollt gyakorolni kívánja. A nem az EU által vezetett műveletek során az ENSZ az EU-tagállamoktól alapvetően magasan képzett és technikailag a kor színvonalán álló egyéni hozzájárulást vár el. Mint elmondták, a terepen tevékenykedő klasszikus szárazföldi kötelékek vonatkozásában az ázsiai régióból érkező felajánlások általában kielégítik az igényeket. Azonban az azok telepítését és fenntartását megvalósító erőkből, főleg a kötelék működését elősegítőkből („force enablers”) viszonylag kevés áll rendelkezésre. Ezek az erők általában – a teljesség igénye nélkül – a stratégiai szállítókapacitásra, a berakó- és kirakópontok működtetésére, a stratégiai híradás, a légtérkezelés területein jelentkező szakfeladatok végrehajtására szükségesek. Ezeken a területeken szinte kizárólag az észak-amerikai és az EU-országok rendelkeznek említésre méltó és nagy távolságokon is tartósan működtethető kapacitásokkal.
Fokozott igény tapasztalható az interoperabilitás biztosítására, különösen, ha ENSZ, EU- (és esetleg NATO-, illetve EBESZ-) irányítás alatt álló erők ugyanabban a műveleti körzetben tevékenykednek. Különösen üdvözlendő a helyi regionális szervezetek kapcsolatfelvétele és kölcsönös eszmecseréje a békefenntartás témájában. A szemináriumon ez elsősorban abban a gondolatban öltött formát, miszerint az EU fokozottan támogathatná az Afrikai Unió ilyen irányú erőfeszítéseit.3
Kimunkálásra és továbbgondolásra érdemes téma az EU jövőbeni gyors reagálási képességének derékhadát képező harccsoportok és az ENSZ készenléti dandár (SHIRBRIG) (esetleg a jövőben dandárok) közötti együttműködés megvalósítása. A műveletek előkészítése terén fokozott igény jelentkezik az ENSZ és az EU politikai döntéshozatali eljárásaiban az összehangolást lehetővé tévő megfelelő kapcsolódási pontok megállapítására. (A témához szervesen hozzátartozó tényezők egy részében, így a felderítési információk megosztásában és a műveleti előtervezés összehangolásában azonban egyelőre merev elzárkózás volt tapasztalható az EU részéről.)
A szemináriumon többen nagy hangsúlyt fektettek az ENSZ és az EU béketámogató erőfeszítései polgári és katonai oldalának összehangolására. A téma mindkét oldalról azonos súlyú igényként jelent meg, ugyanakkor kézzelfogható ajánlás nem született. Az egyetlen konkrét javaslat az EUMS állandó összekötői képviseletének létrehozására irányult az ENSZ DPKO-nál New York-ban.4 Összegezve, a szemináriumon alapvető megállapításként teret nyert az a gondolat, miszerint az ENSZ és az EU egymás természetes partnerei a katonai válságkezelő műveletek területén. A szeminárium elérte azt a célt, hogy kölcsönösen információt szolgáltasson a részt vevő felek számára a békefenntartó műveletek jelenére és jövőjére vonatkozó elgondolásokról.
A szemináriummal párhuzamosan, annak eredményeit is figyelembe véve, az unió tanácsi dokumentumban foglalta össze az ENSZ és az EU Közös Nyilatkozatából fakadó feladatokat. Tisztázták, hogy az unió harccsoportjait az ENSZ érdekében alapvetően eseti jelleggel, gyorsan bevethető áthidaló erőként (bridging force) célszerű felhasználni. Az ENSZ-erők stratégiai tartalékaként való felhasználástól az EU elzárkózik. Ennek az a magyarázata, hogy nem biztosítható, hogy egy hosszú ENSZ-békefenntartó művelet teljes időtartama alatt az egymást követően rotációs rendszerben rendelkezésre álló EU-harccsoportok mindegyike esetében garantálható lenne a bevetésre vonatkozó pozitív döntés. Itt ismét emlékeztetünk arra, hogy a harccsoportok konkrét bevetésének engedélyezése az azt létrehozó tagállamok joga marad. Ennélfogva az EU mint szervezet részéről nem lehet ilyen tartós elkötelezettséget vállalni.

Az EU harccsoportjai és
a NATO-gyorsreagálású erő

Az EU-harccsoportok létrehozásának folyamata óhatatlanul felkeltette a figyelmet a nemzetközi biztonság másik nagy letéteményes szervezete, a NATO politikai és katonai köreiben is. Mivel az Észak-atlanti Szerződés Szervezete hidegháború utáni transzformációjának egyik meghatározó vetülete a gyors konfliktusmegelőzés és -kezelés, a gyorsan bevethető, expedíciós feladatokra alkalmas kötelékek létrehozása és folyamatos működtetésük a NATO-ban is az érdeklődés homlokterében állt. Nyilvánvalóvá vált, hogy – legalább az elgondolások szintjén – rendezni szükséges a két hasonló képességcsomag kialakítása, rendeltetése és felhasználása körül felmerülő kérdéseket.
Annak érdekében, hogy az olvasó számára lehetőséget biztosítsunk az EU harccsoportjai és a NATO-gyorsreagálású erő közötti első összehasonlító elemzések elvégzésére, valamint – a cikksorozat második részében bemutatott EU Harccsoport Koncepció ismertetésén túl – a Szövetség NRF5 koncepciójának megismerésére, az alábbiakban szükségesnek tartjuk az NRF bázisdokumentuma születésének politikai hátterét és kulcsfontosságú elemeit is kiemelni.

Az NRF a NATO alapvető képességcsomagja

Amikor az amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld – a NATO védelmi minisztereinek varsói találkozóján (2002. szept. 23–24.) – felszólalt, az alábbi gondolatokkal kezdte beszédét: „Az igazság az, hogy ebben a világban, ahol nem, vagy csak igen csekély mértékben jelezhetők előre a veszélyek, az olyan haderő, mely csak hónapokkal később képes a válaszadásra, kevésbé hasznos a számunkra. Már két-három napon belül készen kell állnunk, és ehhez szervezettnek, felszereltnek, kiképzettnek kell lennünk, megfelelő parancsnoki vezetéssel kell rendelkeznünk.”
A fenti idézet tulajdonképpen egy határozott javaslatot takar, amely egyértelmű bizonyítékát adta annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i tragikus események hatására – az új típusú kihívások kezelése érdekében – hatékony, többnemzetű, gyorsan bevethető, magas technológiai fejlettséggel rendelkező szövetséges katonai képesség kialakítását és fenntartását tartja kívánatosnak.
Nézzük, hogy miért született meg az amerikai javaslat: A hidegháborús korszak lezárásával bizonyossá vált, hogy az egyedüli szuperhatalom, az USA katonailag már csak aszimmetrikusan fenyegethető. Az említett megállapítás konkrét bizonyítékát adták a World Trade Center és a Pentagon elleni terrortámadások. Ennek megfelelően 2002-ben átgondolták a számba vehető ellenlépéseket politikai, diplomáciai, gazdasági és katonai téren egyaránt. A gondolkodást – elsősorban amerikai részről – tettek követték. Ennek következménye lett a „talibán-rendszer” megdöntése Afganisztánban. A veszély azonban nem múlt el, és „a jövőben katonailag is készen kell állnunk a fenyegetések elhárítására, vagy beváltásuk esetén azok megtorlására” – hangzott el egyre többször a védelmi stratégia alakításának és a katonai műveletek tervezésének szakmai műhelyeiben, a tengeren túl és innen egyaránt. A NATO-tagállamok többségének reakciója az amerikai elgondolásra pozitív volt.
Amerikai kezdeményezést követően a NATO Prágai Csúcstalálkozóján (2002. november 21–22.) az állam- és kormányfők döntöttek a NATO NRF felállításáról, melynek a közbenső hadműveleti készenlétet (IOC) legkésőbb 2004 októberében kellett, a végleges hadműveleti készenlétet (FOC) pedig 2006 októberében kell elérnie. A tanács ezt követően feladatot szabott a Katonai Bizottság számára az NRF katonai koncepciójának kidolgozására, mely alapján az NRF számára szóba jöhető önálló küldetések az alábbiak lehetnek:
Korlátozott képességű ellenséggel szembeni „kezdeti bevonuló erő” (Initial Entry Force), katasztrófák, csapások következményeinek felszámolása, a kialakult helyzet kezelése (ABV és radiológiai védelem), válságreagáló műveletek (békekikényszerítés), embargóműveletek, terrorizmus elleni harc, rugalmas „elrettentő” műveletek a diplomáciai erőfeszítések támogatására, közvetlen harcérintkezésen kívüli műveletek (kutatás-mentés és menekítés).

Az NRF alkalmazásának keretei

Az NRF mintegy 21 000 főt számláló összhaderőnemi erő. Technológiailag fejlett magas készenlétű kötelékekből áll, gyorsan bevethető, önállóan 30 napig, utánpótlás esetén annál tovább alkalmazható. Három haderőnemi komponenssel és speciális funkciókkal rendelkezik:
Légi komponens: Teljes körű légi műveletekre, precíziós fegyverek, 200 küldetés/nap (és utánpótlási feladatok) bevetésre képes. Alkalmas légvédelmi, felderítési, légi támogatási, harci kutatás és mentés, célkijelölés, korai előrejelzés, taktikai légi szállítási, légi utántöltési feladatokra. A szükséges mértékben stratégiai utánpótlási képességgel is rendelkezik.
Szárazföldi komponens: Bármilyen területen és előre tervezhető műveletben a feladatai elvégzésére képes, manőverező és a szükséges utánpótlást biztosító, a feladatra megfelelően összeállított dandárszintű erő. Minimumként tartalmaz nehéz, könnyű és levegőből bevethető, továbbá az egész NRF, vagy egy részének kiszolgálását biztosító harctámogató és kiszolgáló elemeket (légi irányítás, tüzér-, műszaki, speciális erők, logisztika és fenntartás, kommunikáció, légvédelem, atom-, biológiai, vegyi- és radiológiai védelem, szállítás, pszichológiai hadviselési képesség, civil-katonai kapcsolatok, katonai rendőrség, egészségügyi, közszolgálati).
Tengeri komponens: Egy repülőhordozó, a hozzá tartozó felszíni és felszín alatti egységekkel, partraszálló erőkkel, tengeri kötelékekkel, kiegészítő támogató vízi járművekkel. Part menti támadásra, kísérésre, tengeralattjáró és tengeri aknák elleni harcra, légi csapásra, stratégiai szállításra képes.
Felépítés: Az NRF erőit a NATO létező haderőstruktúrájából hozzák létre, de a NATO-tagállamok más felajánlása is szóba jöhet. A magas készenlétű parancsnokságokat (HRF HQ-k) kijelölhetik az NRF telepíthető (telepíthető) parancsnokságaiként. Bevetésük esetén az erőket egy összhaderőnemi alkalmi harcikötelék-parancsnokság (CJTF HQ) vezeti.
Az NRF funkcionálisan két részből áll: Az (azonnali készenléti idejű) készültségben lévő elemből, és az éppen a kiképzés és értékelés fázisában részt vevő komponensből (hosszabb idejű készültséggel). A gyors reagálási képesség szükségessé teszi egy állandó, telepíthető összhaderőnemi alkalmi harcikötelék-parancsnokság (DJTF HQ) törzs meglétét, egy- vagy kétcsillagos tábornok irányításával, egyszemélyi vezetéssel, J1–J9 területekkel, mely alapját képezi egy 5 napon belül telepíthető hadműveleti szintű előretolt parancsnoki vezetési pontnak.
Követelmények: Az NRF nagymértékben függ a közös képességektől, mely magas fokú multinacionalitást, interoperabilitást, rugalmasságot, kiképzettséget igényel. Ezért fontos, hogy a kötelékébe felajánlott erők egymással eljárásaikban és technikai felszereltségükben interoperábilisak legyenek. A hozzájáruló nemzeteknek biztosítaniuk kell, hogy felajánlott erőik megfeleljenek a stratégiai parancsnokok által meghatározott és a Katonai Bizottság által jóváhagyott követelményeknek. Az NRF erői kiképzési és harckészültségi értékelő folyamaton esnek át, mielőtt készenléti kategóriába való besorolásukra sor kerül. Rotáció: Biztosítja a katonai hatékonyságot, egyenlő teherviselést és a tapasztalatok közreadását a nemzeti haderőkben. A stratégiai parancsnok részletes rotációs tervet készít, és az NRF haderő kialakítási és fejlesztési konferencia alapján felügyeli az erők rotációját, melyről jelentést készít a Katonai Bizottság elnökének. A rotációs időszak hat hónap. Felelősségek: A hadműveleti stratégiai parancsnok az NRF-gyakorlatok végrehajtásáért, az egységesítésért és az értékelési folyamatokért felel. Felelős az általános hadműveleti elgondolás kidolgozásáért. A Transzformációs Stratégiai Parancsnokság (ACT) parancsnoka az NRF felszerelésével kapcsolatos követelmények, valamint a doktrínák kimunkálásáért és a kiképzési követelmények meghatározásáért felel, együttműködve a hadműveleti stratégiai parancsnokkal. Javaslatot tesz az NRF átalakítására, új koncepciók és technológiák alkalmazására.
Logisztika: Az NRF erőinek és eszközeinek gyors, hatékony, nagy távolságra történő szállításához elsősorban légi, valamint földi és vízi szállítóeszközökre, képességekre van szükség. Befogadó nemzeti támogatás és megfelelő infrastruktúra nélkül az NRF saját logisztikai ellátó bázisának 30 napig kell biztosítania a műveletek végrehajtását. A logisztikai biztosításhoz egészségügyi, szállító, műszaki, javító-karbantartó, tárolási képesség és megfelelő infrastruktúra szükséges. A leghatékonyabb logisztikai támogatás érdekében a nemzetek megfelelő logisztikai vezetés-irányítási hatáskört és képességet biztosítanak a parancsnokok részére.
Kiképzés: Az alegység-, egységszintű kiképzés nemzeti felelősségi körbe tartozik. Az erőket biztosító nemzetek az előre meghatározott NATO-előírásoknak megfelelően még a kötelékkiképzés megkezdése előtt hajtják végre felajánlott erőik kiképzését. A kötelékkiképzés a magas készenlétű parancsnokságok parancsnokai (komponensparancsnokok) felelőssége. A kötelékszintű harckészültségi értékelés az összhaderőnemi parancsnok feladata. A kiképzés egy összhaderőnemi – éleslövészettel egybekötött – gyakorlattal zárul, ahol az egész kötelék interoperabilitását és harcképességét felmérik.
Jogi kérdések: Az NRF katonai koncepció nem foglalkozik jogi kérdésekkel, azonban a gyors reagálási képesség feltételezi bizonyos nemzeti és nemzetközi jogi szabályzók átalakítását, illetve meghatározását. A fenti dokumentumok hiánya, illetve a döntéshozatal lassúsága erősen befolyásolhatja azt a műveleti képességet, melynek kialakítása az NRF-koncepció alapgondolata.

Korlátozott
összehangoltság

Sajnálatos módon az EU-harccsoportokra vonatkozó elgondolás kialakítása és az első felajánlások abban az időszakban történtek, amikor a két szervezet közötti együttműködés soha nem látott mélypontra zuhant. Alig titkolt kölcsönös gyanakvás miatt egyelőre nem alakult, nem alakulhatott ki tartalmi dialógus azokban a kérdésekben, amelyeket mindkét oldalról az egymás kölcsönös erősítése és a komplementer (egymást kiegészítő) jellegű gyorsreagálású erők alapgondolatai körül fogalmazódtak meg.6 Úgy véljük, hogy ennek két alapvető, egyértelmű, bár fennhangon ki nem mondott oka van. Az egyik a két szervezet vonatkozó koncepcióinak hasonlósága. Szomorú igazság, hogy szakmai szemüvegen keresztül szemlélve még elméleti téren sem figyelhető meg komplementaritásra való egységes törekvés. Ezen a tényen az sem változtat, hogy – elsősorban brit oldalról – léteznek olyan felvetések, amelyek a harccsoportokat (hasonló felkészítésük és közel azonos készenléti szintjük miatt) az NRF-dandár „építőkockáiként” is el tudják képzelni.7
Érvelhetnénk azzal, hogy a beavatkozás földrajzi térségének „kvázifelosztásában” érvényesül némi komplementaritás: a NATO stratégiai figyelme a közel- és közép-keleti térség felé fordul, míg az EU, jóllehet szisztematikusan ügyel a mediterrán térségre, ideértve a Közel-Kelet egyes forró pontjait is, katonai válságkezelés szempontjából egyre inkább Afrika irányába fordul. Jellemzőként vázolható fel még a két szervezet együttműködése a válságkezelés egymást követő fázisaiban is, hiszen a nemzetépítést célzó szakaszban már másodszor szerepel az EU a NATO-műveletek utógondozójaként.8
Ez azonban nem jelenti azt, hogy létrejöttek volna a feltételek a valós „munkamegosztásra” is,9 és ez különösen nem igaz a gyors beavatkozást igénylő műveletekben. Ráadásul nemrégiben a NATO főtitkára megpendítette a létrejövő EU-harccsoportok háborús (értsd: közös védelmi) alkalmazására vonatkozó gondolatot is,10 ami érthető módon némi idegességet válthat ki a semlegességükre kényes EU-tagállamok vezetőiben.
A másik – a gyakorlati – ok pedig az, hogy mindkét szervezet azonos forrásokra, jelen esetben a tagállamok gyors reagálásra alkalmas, magas szinten felszerelt és felkészített erőire és eszközeire apellál. Márpedig ezen erők-eszközök és képességek száma korlátozott, mivel felkészítésük, felszerelésük és készenlétben tartásuk a nemzeti haderők többi komponenséhez képest nagyságrenddel drágább. Ismert ugyan, hogy a NATO-reagáló erő esetében az a gondolat is felmerült, hogy a gyorsreagálású erők egyfajta katalizátorként segítsenek a teljes nemzeti haderő átalakításában és modernizációjában – csak hát időközben kiderült, hogy ez jelentős ráfordítások nélkül, különösen rövid távon nem lehetséges.
Mivel egyelőre nem mutatkoznak a jelei a „munkamegosztás” tartalmi elemeiről szóló dialógus megkezdésének a két szervezet között, ezért egyelőre a tagállamoknak kell kiutat találniuk a kettős elkötelezettségből fakadó ellentmondások feloldására. Nyilvánvalóan a mindkét szervezetben tagállami jogú államok vannak a legkevésbé irigylésre méltó helyzetben, de nem szabad elfelejteni, hogy a PfP-ben együttműködő nem NATO-tag EU-tagállamok számára is fejtörést jelent a probléma. (A másik oldalról érdekes színfolt a NATO-szövetséges, de nem EU-tag Norvégia EU-harccsoportban való részvétele, feltehetően hasonló aggályokkal.)
A rövid és középtávú megoldást minden bizonnyal a tagállami felajánlások időben való elosztása, azaz a NATO és EU gyors reagálású elkötelezettség egyidejűségének elkerülése jelenti. Ez azonban óhatatlanul elvezet a nemzeti védelmi tervezési kérdések újragondolásához, hiszen az NRF-felajánlások már meglévő elkötelezettségével kell összehangolni az újonnan jelentkező EU-igényeket (és a helyzetet tovább bonyolítja, ha a kérdéses tagállam mindkét kötelezettségét multilaterális alapon tervezi kielégíteni). Külön nehézséget jelent(het), ha a két gyorsreagálású kötelékbe más és más jellegű, készenléti szintű és alaprendeltetésű egység, alegység kerül felajánlásra. (Ekkor csak az a vészforgatókönyv képzelhető el, hogy egyik kötelezettség teljesítéséről mindjárt a másik feltételeinek megteremtésére ugrálunk tűzoltó jelleggel anélkül, hogy bármilyen stratégiai szempontból értelmezhető és hosszú távon kiszámítható fejlesztési irányvonal mellett tennénk le a voksot.) Az összehangolt tagállami törekvéshez szervezeti téren értelemszerűen az EU és a NATO közötti fokozott átláthatóság és a nyitottság teremtheti meg a feltételeket.
Összefoglalva, az NRF–EU-harccsoport viszonyának jelenlegi helyzete egyik szervezet számára sem kielégítő, de leginkább a tagállamokat sújtja. Ennélfogva lényeges, hogy a mindkét kötelék létrehozásában és működtetésében érdekelt országok összehangolt álláspontot érvényesítsenek mindkét szervezet tárgyalóasztalainál. De még ennél is fontosabb, hogy a tagállamok következetes és átgondolt fejlesztési politikát valósítsanak meg a haderőikben annak érdekében, hogy a két gyorsreagálású erőben való részvétel jelentős humán és anyagi ráfordításai a katonai képességek modernizációjának valós motorjává váljanak.

Az EU-harccsoport-
koncepció megvalósításának aktuális helyzete

Mint arra már korábban utaltunk, az elméleti alapok kidolgozásával párhuzamosan került – és napjainkban is kerül – sor az EU-harccsoportok létrehozását célzó gyakorlati lépésekre. Ennek egyik első lépése volt a Katonai Képességfelajánlási Konferenciát (MCCC) követő, úgynevezett post-MCCC értekezlet, amely a harccsoport-koncepcióban meghatározott teljes készenléti állapotig (ami a rotáció beindulását jelenti) tartó átmeneti időszak készenlétben álló harccsoportokkal való „lefedését” célozta meg. (Ezt az időszakot egyébként, mint korábban jeleztük, a kezdeti műveleti képesség [IOC] fogalmával is jelölik.) A konferencián az átmeneti időszakban harccsoportot biztosító tagállamok képviselői mellett más tagállamok képviselői is részt vehettek. A konferencia alapvető célja a 2005-re felajánlott harccsoportcsomagok (battlegroup packages) műveleti korlátozásainak beazonosítása, valamint a harccsoportjegyzék pontosítása volt. Ugyanakkor ez egyúttal lehetőséget teremtett a 2006-ra felajánlott harccsoportcsomagokról történő előzetes megbeszélésre is. (1. ábra)
A konferencián elhangzottak szerint 2005 első félévében párhuzamosan, az Egyesült Királyság és Franciaország biztosította a szükséges harccsoportot. A műveletek és a rendelkezésre álló erők függvényében vagy egyik, vagy másik részről küldték volna ki a szükséges köteléket. A brit részről a kialakításra kerülő harccsoport alapja a légi szállítású alkalmi harci kötelék egy zászlóalja volt, amely 5 napos készenlétben állt. Az Egyesült Királyság külön kiemelte, hogy semmilyen műveleti korlátozása nincsen, az egyedüli problémát a távolság okozhatja. Meglátása szerint 6000 km-ig nem lett volna gond, ezen túl lehettek volna problémák, de a feladat nem lett volna megoldhatatlan. A stratégiai szállítást az Irakban már bevált nemzeti forrásokon alapuló eszközök bázisán tervezték végrehajtani. A harccsoport kiképzése nem tért el a jelenlegi kiképzési tervektől, azonban készen álltak a feladatfüggő változások függvényében történő módosításokra és adaptációra. Hiányzó résképességeket nem azonosítottak be. A műveleti parancsnokságot a brit PJHQ bázisán működő brit nemzeti felajánlott EU-műveleti parancsnokság biztosította (aktiválás után).
Francia részről kiemelték, hogy a kijelölt erőket a francia riasztási rendszerben szereplő erőkből és módozatoknak megfelelően alkalmazták. Aláhúzták, hogy semmilyen műveleti korlátozással nem számoltak, a stratégiai szállítást nemzeti alapon oldották meg. A dandárszintű (EMF – Etat-Major de Force) harcálláspont alapú kötelékparancsnokság (FHQ) kialakítása során számoltak bizonyos többnemzetű beosztásokkal (műszaki, CIMIC, Information Operation, NBC), azonban erről előzetesen már tárgyaltak Belgium és Németország képviselőivel.
Olaszország megerősítette, hogy 2005 második felében felajánlja nemzeti harccsoportját, amelyet a „Lagunari” lövészezred alakulataira alapoz.11 Meglátása szerint semmilyen műveleti korlátozással nem kell számolni. A stratégiai szállítási feladatok végrehajtására nincs kijelölt eszköz, az ehhez szükséges technikai hátteret a polgári szférából tervezi biztosítani (légi és tengeri eszközöket egyaránt). A műveleti vezetést az EU részére is felajánlott római műveleti parancsnokság (Comando Operativo di Vertice Interforze – COI) útján biztosítja, a kötelékparancsnokságot (FHQ) a „Pozzuolo del Friuli” páncélos felderítődandár parancsnokságának bázisán alakították ki.
A gyakorlati tevékenység terén a korábban megállapított ütemtervnek megfelelően kezdetüket vették a rendszeres harccsoport-felajánlási konferenciák. 2005 májusában rendezték az EU-harccsoportok első soros, féléves felajánlási konferenciáját, amelynek során már a teljes műveleti készenlét időszakára vonatkozó felajánlások összehangolását is megkezdték. Novemberben pedig – a mellékelt táblázatban feltüntetett módon – a 2010-ig terjedő időszak vállalásainak pontosítására is sor került. (2. ábra)
A konferenciákon vállalt határidőknek megfelelően a tagállamok megkezdték a harccsoportok összeállítását, felkészítésüket-kiképzésüket és hitelesítésüket a teljes műveleti készenlét elérése érdekében. Konkrét intézkedésekkel teremtik meg a harccsoportok alkalmazásához elengedhetetlenül szükséges stratégiai és harcászati szállítóképességek rendelkezésre állását, és létrehozzák azokat az anyagi és eszközkészleteket, amelyek lehetővé teszik a harccsoportok műveleteinek fenntarthatóságát. Kialakítják azokat a belső és nemzetközi jogi (bilaterális, multilaterális) alapkereteket, amelyeken belül a harccsoportok zökkenőmentes tevékenysége hitelesen biztosítható lesz,12 költségvetési terveikben pedig rögzítik a készenlétben tartáshoz, a felkészítéshez és az esetleges bevetéshez szükséges előirányzatokat.

A létrehozott
multinacionális erők
szerepe a harccsoportokkal kapcsolatos
együttműködésben

Az általunk vizsgált és elemzett időszakban (2003–2005) a világ biztonságpolitikai és geostratégiai térképét szinte naponta rajzolták át a különböző földrészeken zajló erőszakos események (elég, ha az Irakban, vagy például a Madridban történtekre gondolunk). Mindez sürgette a hatékony nemzeti és európai (gyors) válaszadási képesség minél előbbi kialakítását. Ezzel párhuzamosan – a harccsoport-koncepció elindításával és kimunkálásával egyidejűleg – a nemzeti érdekek figyelembevételével megmaradtak azok a prioritások is, melyek mentén a már meglévő többnemzetű katonai-technikai együttműködés erősítése is folyamatosan jelentkező kihívással járt.
Mindez azt jelentette, hogy az európai környezetben rendelkezésre álló, többnemzetű kötelékek szerepének növelése, illetőleg az általuk – hosszú éveken keresztül – tökéletesített és reálisan megjeleníthető képességek a közös regionális célkitűzéseknek megfelelően biztos alapot jelenthettek (a kisebb,
EU-hoz csatlakozni készülő országok, így hazánk számára is) a gyors reagálás katonai követelményeinek történő közös megfeleléshez és a nemzeti erőforrásoknak megfelelő mértékű tényleges hozzájáruláshoz.
A harccsoport-kezdeményezés elméleti síkon – mint azt már korábban említettük – az olasz elnökségi periódus időszakában látott napvilágot. A kezdeményező tagállamok katonapolitikai és védelmi tervező szakemberei munkájának eredményeként a koncepció „háromnemzetű tervezete” már az EU hivatalos döntéselőkészítő fórumain történő bemutatást megelőzően járt Európa fajsúlyosabb országaiban, így Itáliában is. Ennek megfelelően az akkor meghatározó szerepet betöltő római vezetés jó lehetőséget kapott arra, hogy esetleges szerepvállalását gondosan mérlegelje.
Figyelemmel arra a tényre, hogy az olaszok 2003 második félévében – EU-elnökségük idején – célul tűzték ki az Európában, két- és többoldalú katonai együttműködés keretében létrehozott sokféle többnemzetű katonai kötelék (szárazföldi, légierő, haditengerészeti) szerepének erősítését,13 a koncepció felszínre kerülésével nagyon jó lehetőséget kaptak ennek a célkitűzésnek a gyakorlati szinten, nemzeti részről történő megvalósítására és európai súlyuk, valamint regionális vezető szerepük erősítésére. Mindezt bizonyítja, hogy három harccsoportban vállaltak meghatározó szerepet, melyből kettő többnemzetű együttműködés eredményeként jön létre, egy pedig nemzeti bázison kerül kialakításra. (A legújabb elképzelések szerint azonban a teljes műveleti képesség (FOC) elérését követően a tisztán olasz harccsoport is „multinacionalizálódni” fog a reális katonai képességekkel rendelkező, új európai partnerek révén.)
Mielőtt a magyar szempontból kiemelkedően fontos IT-HU-SL harccsoport kialakításával kapcsolatos előzmények és aktualitások konkrét ismertetését elkezdenénk, egy gondolatban mindenképpen célszerűnek látszik megemlíteni, hogy EU-csatlakozásra váró hazánk kül- és biztonságpolitikai szakértői – véleményünk szerint – a koncepció kapcsán jelentkező lehetőségeket nagyon korán felismerték, és idejében jelezték a politika szintjén történő szándékok kinyilvánításának szükségességét. Ennek megfelelően Magyarország egyenrangú félként végig kezdeményező magatartást tanúsítva volt képes (és képes ma is) EU-orientációjú katonapolitikai érdekeinek két- és többoldalú keretek között történő érvényesítésére.
Ez az érdekérvényesítési képesség napjainkban egyre inkább a technikai szintű egyeztetések keretében nyilvánul meg, ahol – most már teljes jogú tagként – kell bizonyítanunk, hogy az EU válságkezelési és gyors reagáló képességének tökéletesítéséhez elsősorban többnemzetű környezetben (a Többnemzetű Szárazföldi Kötelék – MLF bázisán) hitelesen és a magyar minőség biztosításával járulunk hozzá.

1 „Synergy between United Nations & European Union in Military Crisis Management” Dublin, 11–12 May 2004.
2 C4–ISTAR (Command, Control, Communication, Consultation, Intelligence, Surveillance, Target Acquisition and Reconnaissance. Az olasz elvek és értelmezés szerint olyan összetett képesség, amely biztosítja az alkalmazott erők és parancsnokságok vezetését és tevékenységének koordinálását a küldetések és a meghatározott feladatok végrehajtása során annak érdekében, hogy az összhaderőnemi többnemzetű műveletek keretében a különböző felelősségi szinteken lévő parancsnokok rendelkezzenek egy olyan vezetési, irányítási rendszerrel, amely hatékony, telepíthető, interoperábilis és magas fokú védettséggel rendelkezik.)
3 Az ilyen irányú támogatás 2004 nyarától az Afrikai Unió darfuri tűzszüneti megfigyelő missziójának (CFC, majd AMIS–I, AMIS–II) végrehajtása során a gyakorlatban is megvalósult.
4 Az összekötői képviselet 2005 decemberében jött létre, ezredesi rendfokozatú katonai összekötő kinevezésével. Ezt a beosztást elsőként ír személy (korábban EU-helyettes katonai képviselő, majd az ír Békefenntartó Kiképző Központ parancsnoka) tölti be. 5 NATO Response Force – NRF (NATO Reagáló [Válaszadó] Erő)
6 A helyzet normalizálódását, a transzatlanti párbeszéd újra a megszokott mederbe terelését célzó, 2005. februári brüsszeli EU–USA csúcs kézzelfogható eredményeit – a pozitív kezdet ellenére is – még nehéz felmérni. A 2005 novemberében felmerült „CIA-börtönexport” szintén nem lendítette előre a tartalmasabb viszony kialakulását.
7 UK Food for Thought Paper on EU Battlegroups and the NRF, Brussels 07 April 2004
8 Elsőként a 2003-as, a FYROM (Macedónia) területén lefolytatott CONCORDIA-műveletre, másodikként pedig a napjainkban is folyó boszniai ALTHEA-műveletre kívánunk itt utalni.
9 A két szervezet összehangolatlansága a válságkezelés terén már a nemzetközi körökben is kiaknázhatóként ismert hiányosság, elég arra utalni, hogy az Afrikai Unió a darfuri műveletének kibővítése során csaknem egymás túllicitálására késztette a NATO-t és az EU-t 2005 május–júniusában.
10 „NATO chief would not rule out EU states going to war”, EU Observer, 11. 03. 2005 – 10:00 CET | By Honor Mahony
11 A cikksorozat ezen részének megírása idején (2005 decemberében) még az olasz harccsoport áll készenlétben, így annak részletes tapasztalatairól értelemszerűen még nem eshet szó.
12 Magyar részről ez a jogi folyamat 2005 novemberében-decemberében zajlott/zajlik. A cikk megírásakor még nem került sor döntésre.
13 A multinacionális erők jövőbeni szerepével kapcsolatban szemináriumot (Firenze, 2003. október 27–28.) is rendeztek, ahol – ilyen szintű fórumon – első alkalommal találkoztak az európai többnemzetű erők parancsnokai. Az egyes kötelékek bemutatása mellett érintették a vezetés-irányítás legfontosabb kérdéseit, a NATO–EU gyors reagálási képesség kialakításával, összehangolásával és fejlesztésével kapcsolatos elgondolásokat. Javaslatok hangzottak el a jövőbeni missziók, a rendelkezésre álló források optimalizálása vonatkozásában és a gyakorlati szintű együttműködés kérdéseit illetően.