Kenyeres Dénes nyugállományú alezredes immár hatodik kötetével jelentkezett a közelmúltban. A Kecskeméti katonai repülés története kezdetektõl a Gripenig címû munkája figyelemreméltó alkotás. A mû 440 oldal terjedelmû, szerzõi kiadás, de 21 szervezet (benne Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzata) és magánszemély támogatta a megjelenését. A könyvben közölt sok száz fekete- fehér és 98 színes (személyeket, harceszközöket és egyéb tárgyi emlékeket – emlékmûvek, pilóta-, légiharc- és repülõcsapat-jelvényeket – bemutató) kép felbecsülhetetlen értékû forrássá teszi a mûvet.

Dr. Szécsi Gábor, Kecskemét egykori polgármestere így összegzett az ajánlásban: „A kecskeméti repülõk az elmúlt kilencven évben több mint félmillió alkalommal szálltak fel, 268 ezer órát töltöttek el a levegõben, s ezalatt mintegy 800 ezer tonna üzemanyagot használtak fel. Legalább 60-féle géptípust üzemeltettek a hírös város repülõterén. Ezenfelül több száz külföldi polgári és katonai repülõgép is hajtott végre a légi támaszpontról különbözõ feladatot… Ajánlom ezt a kötetet mindazoknak, akik részletes, ugyanakkor jól követhetõ áttekintést kívánnak olvasni a kecskeméti katonai hagyományok e fontos szegmensérõl…”
Sági János vezérõrnagy, a légierõ közelmúltban nyugállományba vonult parancsnoka pedig így ír az elõszóban: „2004-tõl Kecskemét lett a merev szárnyú repülõgépek bázisa. 2006 tavaszán pedig Gripenek landoltak a hírös város repülõterén. Ezek a negyedik generációs gépek a NATO kötelékében oldják meg feladataikat a jövõben. A kecskeméti vadászpilóták a NATO egységes légvédelmi rendszerében õrködnek hazánk légterének biztonsága érdekében. A kecskeméti repülõknek nemcsak dicsõséges (a) múltja, de fényes (a) jövõje is.”
A húsz fejezetre, továbbá függelékekre és mellékletekre tagolt kötet errõl a 90 évnél is hosszabb idõintervallumról ad átfogó – egyúttal a magyar légierõ történetét jelentõs részben tartalmazó – képet.
Jóllehet a szerzõ alapvetõen a kecskeméti katonai repülés történetét dolgozza fel, de ezzel együtt összegzõ, általánosító áttekintést nyújt az olvasónak a repülõharcászat és a repüléstechnika helyzetérõl, sõt a légi hadviselés fejlõdésének fõbb irányairól és kölcsönhatásairól is.
Érdeme a könyvnek, hogy egészen részletesen számol be a Kecskeméten szolgált pilóták tevékenységérõl. Így például közreadja 45 kecskeméti vadászpilóta felszállásai számát és repült idejét. Közöttük 10 személy hétezernél is több felszállást hajtott végre. Három tábornokot is találtam, akik bár nem kerültek bele az élcsoportba, de teljesítményük tiszteletre méltó. Kovács Béla vezérõrnagy (késõbb MN-repülõfõnök) 5970 felszállás/2200 repült óra; Petõ István dandártábornok: 4500/2700; Sági János dandártábornok: 5200/3120. Itt említem meg Vári Gyulát, nemzetközi repülõversenyek gyõztesét (3100/1625), aki parlamenti képviselõ is lett. Az õrnagyi rend- fokozatnál kisebb „sarzsival” rendelkezõk közül hárman is szerepelnek K. D. kimutatásában: Kovács Péter százados (1900/1000); Mészáros László fõhadnagy (730/250) és Rátkai József fõhadnagy (665/220). Õk koruk miatt nem teljesíthettek még többet.
A listavezetõk tehát a következõk: Eõri Elek ezredes (10 000/5750), Szabó Ferenc alezredes (9800/3600), Pintér Sándor ezredes (8200/3820), Kozmács István alezredes (7969/4006), Hegedûs Ernõ alezredes (7950/3000), Sirák Géza alezredes (7865/3800), Kovács Sándor alezredes (7800/4000), Kálmánczhey László alezredes (7650/3712), Schadl György ezredes (7510/3027), Balogh Lajos ezredes (7110/2500).
Másik nagy érdeme a szerzõnek, hogy miközben páratlan szorgalommal összeállított kötetében ott találjuk azok névsorát (57 fõ), akik 1937. 04. 26. (Gunya Sándor zászlóssal kezdve) és 1991. 09. 12. (Horváth Sándor õrnagy) közötti idõben harcbavetés, repülõkiképzés során repülõkatasztrófát szenvedtek a kecskeméti hajózók közül. Az összveszteségbõl 22 repülõhalál 1937/43 között történt, s az elõbbinek fele a második világháború idõszaka idején következett be. Csupán érdekességként jegyzem meg, volt olyan légierõ-kötelékünk (a 3/1 Táltos – „Pegazus” – közelfelderítõ repülõszázad), amely túlhaladta az 1000. harcbavetését.
Ebben gyümölcsözött vitéz Háry László repülõ ezredes – 1940. 12. 24-ig a Honvéd Légierõ parancsnokának és e beosztásban õt követõ vitéz Kenese Valdemár altábornagynak a követelménytámasztása. A késõbbi idõkbõl két nevet citálok. Az egyik (ma) dr. Iván Dezsõ nyá. ezredes, több szakkönyv szerzõje, a méltatott mû lektorainak egyike, aki egykor a 66. vadászrepülõ hadosztály megfigyelõje (1951/53), majd parancsnokhelyettese (1953/54), majd mb. parancsnoka (1956/57). A másik (ma) dr. Szabó József nyá. re. vezérõrnagy, az MTA doktora, az MHTT nyugalmazott elnöke, egyetemi tanár, korábban a magyar ûrhajósjelöltek felkészítésének vezetõje, aki huzamos ideig dolgozott a Repülõ Kiképzõ Központ állományában.
Még egy – igen jelentõs – tényre irányítom rá a tisztelt olvasó figyelmét: 1944- ben Vidonyi János m. kir. re. hadnagy Az ég felé… címû versében (K. D. mottóként illesztett kötete élére) így foglalt össze: „… Ki az Égre tör, a mélybe zuhan.” Ám a repülõkatasztrófák nem mindig végzõdtek repülõhalállal. 1963. május 16-án Kálmánczhey László százados (az elõrébb levõ alezredes) MiG–21 géppel kiképzési repülést hajtott végre, mikor a gép hajtómûve leállt 4500 m-en. Mintegy 600 km/óra sebességnél sikeres katapultálást hajtott végre (e típusnál a magyar hajózók közül elsõként). 1968. október 13-án Vámosi Ferenc õrnagy az elõbbi típusú elfogó vadászgéppel a sztratoszférában repült, amikor a hajtómû leállt, de sikeres kényszerleszállást hajtott végre a kecskeméti betonra. Ha Kenyeres Dénes nem is részletezte, hogy mit élt át az õrnagy, Beregovoj repülõ tábornok, ûrhajós, háborús hõsbõl lett berepülõpilóta hasonló eseményt tár memoárkötetében az olvasó elé: 90 km-re volt a legközelebbi repülõtér, amelyet leállt motorú/hajtómûjû gépével vitorlázó repülési módban sikerrel elért a kísérleti géppel, s Koroljov fõkonstruktõrtõl kézikamerát kapott a tett után.
Ezek után tekintsük át, hogy a szerzõ által felhasznált képanyag hogyan, menynyiben ad átfogó képet a nagy egészrõl, tehát a magyar légierõ történetérõl. Az Osztrák–Magyar Monarchia fegyveres erõi 1911 elején vásárolták meg az elsõ repülõgépet, egy év múlva pedig megkezdték a katonai repülõterek, repülõiskolák létesítését. Az elsõ repülõbázis Bécsújhelyen létesült 1910-ben. S ott a magyarok kö- zül elsõként nemes Petróczy István százados tett sikeres vizsgát, majd õ lett a repülõiskola parancsnoka. Az oktatók között pedig ott volt Kenese Valdemár fõhadnagy (a magyar légierõ késõbbi parancsnoka). Az oktatás olyan színvonalas volt, hogy az elsõ világháborúban 5450 magyar (2856 tiszt, 2600 altiszt és legénységi állományú; a földi részlet 38 ezer fõs volt) szolgált a Monarchiában a Légjáró Csapat és a Tengerészeti Repülõk századaiban. Közülük is kiemelkedett Kiss József repülõtiszt-helyettes, aki 1918 májusi hõsi haláláig 19 légi gyõzelmet aratva a legeredményesebb magyar vadászpilóta lett azon idõben.
Mivel az elsõ világháborút lezáró trianoni békeszerzõdés megtiltotta a Magyar Királyság számára, hogy légierõt tartson hadrendjében, ezért – a németekhez hasonlóan – hazánkban rejtett (titkos) repülõkiképzés folyt, amelyet a Kereskedelmi Minisztérium IX. Légiforgalmi Osztály irányított Petróczy István repülõezredes (az elõbbi repülõszázados) volt tábori pilóta vezetésével. Õ 1917/18-ban a Fischamendi Kísérleti Bázis parancsnoka volt, és e beosztásában az elsõ helikopterek (PKZ1 és PKZ2) megrendelõje volt.
A 3. könnyûfelderítõ (harcfeladatra kiképzett) repülõosztály 1. Táltos (Pegazus) százada (22 tiszt és tisztjelölt, állomány 60 fõ, 12 WM–21 „Sólyom” típusú – hatótávolsága 700 km; repülési magassága 8100 m, fegyverzete 3 géppuska – harci géppel felszerelve, amelyeket azonban rossz tulajdonságai miatt gyorsan le is cseréltek Fw/Focke Wulf/189 „Bel Ami” felderítõgépre; amelyek mutatói általában megegyeztek az elõbbi típuséival, de annál korszerûbb és így megbízhatóbb volt) 1943 áprilisában került ki a frontra és ott jól felhasználta a 3/2. KF re. századnak 1942. június 22-e és október 25-e közötti tevékenysége (mintegy 300 bevetés, 3 légi gyõzelem) során szerzett tapasztalatait.
Különben 1942. 08. 20-án eme század állományából légi bevetésre indult He 46- os egyik vadászbiztosítója volt vitéz Horthy István fõhadnagy, kormányzóhelyettes, aki repülõhalált szenvedett. (Közvetlensége, bajtársiassága okán a tragédia mélyen megrázta a személyi állományt. Egyébként még ma is tartja magát az a vélemény, hogy a náci titkosszolgálat idézte elõ a halált okozó légi katasztrófát.)
Nos, a Táltos század rövid harctéri tevékenysége május 22-én vette kezdetét, és július elsejéig már 224 gépbevetésnél (felderítés, bombázás, fedélzeti fegyverekkel való tûzcsapások) tartottak, személyzetenként pedig a 25. légi bevetésnél. Július 25- re elérték az 500. (személyzetenként az 50.), október végére pedig az 1000. (több személyzet a 100., Czigány Endre zászlós pedig a 147. harci) bevetést, amit frontszolgálatuk végére (1943 decembere) 1100 bevetésre növeltek és öt légi gyõzelmet arattak, maguk pedig harc közben 2 gépet és 5 fõt vesztettek, 72 gépsérülés (légi harc és légvédelmi találat) mellett. Az 51 fõs állománytól ez nem kis teljesítmény.
A második világháború befejezésétõl napjainkig terjedõ idõszakból való képek közül is felvillantok néhányat, de máris visszautalok 1940-ig. Ugyanis az évben tett pilótavizsgát a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert. Abból az évbõl való az a felvétel is, amely megörökítette azt, amikor a nemzetközi hírû zenetudós, Kodály Zoltán ellátogatott a M. Kir. Honvéd Légierõ Zenekarához. 1952 októberébõl való az a felvétel, amely csehszlovák katonavendégek fogadását ábrázolja (a fogadók között ott volt Iván Dezsõ is). A viszontlátogatás 1961-ben zajlott le Brnóban. A légi bázison 1966- ban Malinovszkij marsallt, minisztert köszönthették. 1970-ben ünnepi rendezvényü- kön részt vett Kárpáti Ferenc tábornok, miniszterhelyettes (a késõbbi honvédelmi miniszter).
A 379. oldalon ott láthatók azok a hajózótisztek, akik a hazánkba látogatott Kekkonen finn elnök különgépét kísérték. Két évvel késõbb Czinege Lajos honvédelmi miniszter (a késõbbi miniszterelnök-helyettes) kíséretében szír katonai küldöttség látogatott Kecskemétre. Jelen volt Oláh István tábornok, miniszterhelyettes (a késõbbi honvédelmi miniszter). 1979-ben a kecskeméti repülõk Munkácson együttmûködési gyakorlaton vettek részt. 1980-ból való az a képsorozat, amely megörökítette Farkas Bertalan ûrhajós és Magyari Béla kiképzett ûrhajós Kecskeméten tett látogatását. De található kép a Lengyelországban végrehajtott légilövészeten részt vett állományról is.
Magyarország NATO-taggá válásával a szövetség tagállamainak és más nemzeteknek a pilótái (holland, szlovák, francia, cseh, német, olasz, svájci, török, román, brit és amerikai – legtöbbször harci gépeikkel együtt) és küldöttségei ugyanúgy megjelentek Kecskeméten, ahogy a kecskemétiek Fairfordban, Cambraiban, Hollandiában és másutt. Miközben meglátogatta Kecskemétet Károly brit koronaherceg, a bolgár hadsereg vezérkari fõnöke; V. Harald norvég király (kísérõje Mádl Ferenc köztársasági elnök, Fodor Lajos tábornok és mások), Juhász Ferenc honvédelmi miniszter, sõt Keleti György honvédelmi miniszter nemcsak ellátogatott a légibázisra, hanem a Karmazsin Sándor ezredes vezette MiG–29-cel még repült is. Amikor az elsõ Grippenek hazánkba érkeztek, az azokat iderepítõ magyar és svéd pilóták (429. old.) mellett lencsevégre került Jan Anderson svéd vezérezredes és a svéd katonai delegáció (430. old.).
Még két epizódot említek: a Szentgyörgyi Dezsõ Repülõbázis részvételét Szelevénynél az árvíz elleni munkálatokban, illetve azt, hogy milyen intenzív kapcsolatot tartanak a veterán pilótákkal (422. és 432. old.). S mindezek révén válunk nemcsak szemlélõivé, hanem kvázi résztvevõivé annak, amit Kenyeres Dénes szerzõ így fejezett ki: „A repülés rohamos léptékû fejlõdése tette lehetõvé nemcsak a levegõ meghódítását, hanem az ember kijutását a világûrbe.” És azért nagy érték a kötetben levõ minden közlés, mert alkalmas arra, hogy abból, miként dr. Szécsi Gábor megfogalmazta: „a kecskeméti repülés történetét formáló katonák tetteibõl, hitébõl, bátorságából” merítsenek az érdeklõdõk, az utódok erõt.
Befejezésül Döbrentei Gábor Bod Pétert (magyarigeni református prédikátor, az 1767-ben megjelent Magyar Athenas címû, elsõ magyar nyelvû irodalmi lexikon készítõjét) méltató sorait citálom. „… Áldás legyen az olyanok(on)…, kik a nemzetnek tudományos míveltetése végett fogyhatatlan szorgalommal dolgoztak, maradjanak elõttünk hív tiszteletben, s mi mostaniak igyekezzünk õket követni, s ahol szükséges, menjünk tovább nemes haladással a dicsõ pályán.” Vagyis hát így õrizzük a régi tudást, és így érezzünk indíttatást ahhoz, hogy azt megismerjük, továbbvigyük. Ehhez ad muníciót, emiatt jeles alkotás Kenyeres Dénes könyve.

VARGA MIHÁLY