„A katonaságot, mint Aristoteles az Asszonyt
– Malum necessariumnak tartották.”
(Mészáros Lázár: A katonaságról. 1845)

Derűsebb és szakszerűbb, hosszabb és találóbb mottót szántam írásom elejére, de végül úgy gondolom, mondanivalóm lényegét a legjobban kifejező idézetet választottam ki Mészáros Lázár „A katonaságról” című akadémiai székfoglaló értekezéséből. A mészárosi műből kiragadott passzus, a meghökkentő arisztotelészi mondásból kiindulva, tükrözi azt a minden korban létező, vitatott álláspontot, amely a hadsereget „szükséges rossznak” tekinti. E tétel hirdetői – mintha nem a társadalom és az állam, hanem a katonák tehetnének róla, lennének felelősek a hadsereg létéért, főleg a békésebb időszakokban – azt mondják: „a Katonaság kiállhatatlan teher!”

Nem kis huzavona után, 160 esz tendővel ezelőtt, 1846 júliusá ban kapta kézbe a „Magyar Tudós Társaság levelező tagja kineveztetésemről szolló oklevelet” Mészáros Lázár ezredes, az 5. huszárezred parancsnoka.1 Mészáros Lázár olyan kiemelkedő, tudós katonánk volt, aki tetteivel, karddal és tollal írta be nevét történelmünkbe, katonai és tudományos életműve szerves részét alkotja a 19. század első fele magyar hadikultúrájának és tudományosságának. Az közismert, hogy a kortársai által „a legbecsületesebb magyar”-nak nevezett Mészáros Lázár (Baja, 1796. február 20. – Eyvood, 1858. november 16.) honvéd altábornagy és történelmünk első felelős magyar kormányának honvédelmi minisztere volt.2 Ám az már kevésbé, hogy nemcsak az 1848–49-es forradalom és szabadságharcnak volt az egyik fő szerepvivője, karakterhordozója és jelképessé lett alakja, hanem az eseményekben és változásokban gazdag reformkornak is.
Reformkori működésével, írásaival érdemeket szerzett a gazdaság és tudomány fejlesztésében. Mi most ebben a dolgozatunkban csak egy reformkori művére, Mészáros szavaival „szerény és igénytelen írt zsengém”-re, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagi székfoglalójára térünk ki, amelyben felvázolta, összefoglalta reformgondolatait a katonaság átalakításáról.3


Akadémiai székfoglaló a korszerű haderőről

Mészáros pályájának jelentős állomása volt az 1844. esztendő, amikor alezredesi előléptetésének napján, a Magyar Tudós Társaság XV. Nagygyűlése 1844. december 16-i első ülésén javasolták levelező taggá választását. Az ajánlólistán ez olvasható: „Mészáros Lázár főőrmestert ajánlja levelező tagul Széchenyi István. Scheidel Ferencz mint a magyar ügy apostolát Lombardiában. Különösen ajánlja B. Eötvös József.” Ezek után az ajánlást az alábbi sorrendben aláírták: Fáy András, Kubinyi Ferenc, Kiss Károly, Tarczy Lajos, Fogarasi János, Vörösmarty Mihály, Balasházy János, Luczenbacher János, Frivaldszky Imre, Szontagh Gusztáv, Beghard Xavér Ferenc, Döbrentei Gábor, Nagy János, Vásárhelyi Pál. A december 21-i ötödik ülésen felolvasott 29 levelező tagnak ajánlott sorrendjében a 17. Mészáros Lázár volt, akit a december 24-i hetedik ülésen 21 szavazattal választottak meg.4
Széchenyi István másod elölülő és Toldy Ferenc titoknok 1844. december 30-i leveleikben értesítették Mészárost, hogy az MTA levelező tagjává választották. Ő a megtiszteltetést Lodiból, 1845. január 17-én a Magyar Tudós Társaságnak írt levelében köszönte meg, kijelentve: a „Tekintetes Tudós Társaság ügyét helyzetem s tehetségem szerint magaménak vallani, és előmozdítani igyekszem”.5 Terhes szolgálati elfoglaltsága mellett, nagy szorgalommal kezdte meg levelező tagi kötelességeit teljesíteni. Ezt bizonyítják 1845. július 9-i és augusztus 26-i leveleinek mondanivalói és a hozzájuk mellékelt tudományos munkák.6 Ezek közül a legfontosabb A katonaságról című székfoglalója, amit az MTA kisgyűlés 1845. október 28-i ülése, Schedius Lajos igazgató tag elnöklete alatt, az első napirendi pontként tárgyalt. Az eseményt a jegyzőkönyv így örökítette meg: „Korponay János 1. t. olvassa Mészáros Lázár 1. tagnak beköszöntő értekezését a katonaságról.”7


A „magyar hadsereg” reformjának szükségessége

Magyarország reformkori históriájának egyik jellemzője, hogy váltakozó eredményű harc folyik a Habsburg birodalmi hadügytől és hadseregtől független magyar hadügy és az önálló nemzeti hadsereg megteremtéséért. Ennek a több területen folyó küzdelemnek egyik értékes, a politikát is érintő, tudományos mozzanata az Akadémián elhangzott levelező tagi értekezés.
Amikor felolvasták a reformgondolatait közreadó székfoglalóját, Mészáros már a hadsereg egyik legtekintélyesebb ezredese, hazájának ismert katonafia, aki polgári kötelességének tartja, hogy tudományos munkásságával, írásaival részt vegyen az ország közügyeiben. Ő a cs.-kir. hadsereg egyetlen ezredparancsnoka, akit szülőhazája tudományos akadémiája levelező tagjává választott. Ez az elismerés indította arra, hogy nem keveset kockáztatva – a katonai előírásokat figyelmen kívül hagyva – a magyar tudományos közvélemény elé tárja a hadikultúra alapterületeit gyarapító és fejlesztő hadügyi reformgondolatait. Az európai hadtudomány új eredményeinek hazai adaptálásában megtalálta a magyar sajátosságoknak megfelelő formákat és módszereket. A magyar katonai gondolkodás reformkori történetében Mészáros Lázár volt az első magasabb rendfokozatú hivatásos törzstiszt, aki leírta és nyilvános fórumon kifejtette a hadügyre és a honvédelemre vonatkozó tételeit. Magyarország reformkori históriájának egyik jellemzője, hogy váltakozó eredményű harc folyik az Habsburg birodalmi hadügytől és hadseregtől független magyar hadügy és az önálló nemzeti hadsereg megteremtéséért.
Mészáros Lázár „A katonaságról” című értekezésének mondanivalója az ország átalakításáért és a haladásért folyó reformküzdelmet kívánta támogatni. Nagy érdeme, hogy kora legkiemelkedőbb katonai teoretikusai tételeinek felhasználásával fejti ki nézeteit az angol és francia forradalom szerepéről, a háború jellemzőiről, a hadviselés eszközeiről, a hadsereg és a fegyvernemek szerepéről, az általános hadkötelezettségről és a katonai szolgálati időről, a katonai nevelési és kiképzési elvekről. Értekezésének első részében az erőszak szerepét tárgyalja az emberi társadalom fejlődésében, és elítéli az esztelen háborút. Értekezésének második részében a hadsereg funkcióit veszi bonckés alá, és objektíven rajzolja fel a hadsereg fő kötelességeit. Rámutat a cs.-kir. hadsereg legkirívóbb hibáira és a tudományosan megalapozott hadügyi reform égető szükségességére és jelentőségére.
Mészáros elmélyülten tanulmányozta, hogy miként alakult ki a magyarországi torz hadügyi szimbiózis és az ósdi honvédelmi rendszer. Jól tudta, hogy előzményei az 1715. évi VIII. törvényig nyúlnak vissza, amely szabályozta Magyarországon a nemesi felkelés rendjét és az állandó hadsereg tartását. Ismerte, hogy a nemesség az országgyűléseken a katonáskodás kötelezettsége alól a „vérrel adózás” fikciójának hangoztatásával részben kibújt, az állandó hadsereg fenntartásának súlyos terheit (újoncállítás, adók stb.) pedig teljesen a jobbágyságra hárította. Mészáros előtt, aki jól ismerte kora hadtudományi irodalmát, nem volt titok, hogy az európai országok hadügyeiben kevés változás történt, viszont a katonai gondolkodásban nagy a szellemi pezsgés és óriási a hadtudomány fejlődése. Saját bőrén tapasztalta, hogy a Habsburg Birodalom hadseregére a pangás, sőt a visszalépés, az egészségtelen bürokrácia nyomta rá a bélyegét. A cs.-kir. hadsereg fő funkciója a birodalmi rendészeti feladatok ellátása volt: a belső elnyomás biztosítása, a nemzetiségi és szabadságmozgalmak elfojtása. A hadügy területeire az volt a jellemző, hogy a hadsereg és fegyvernemei szervezete nem változott, a gyalogsági és a tüzérségi fegyverzete alig fejlődött, ellátása romlott, a kiképzést a formalizmus uralta el, a hadviselési (hadászat, hadművelet) eljárásaiban nem haladt előre, sőt a harcászatában inkább visszalépett. Nem volt titok előtte az sem, hogy a centralizált birodalmi hadügy és a történelmileg, jogilag önálló magyar hadügy közötti nézetütközésének alapvető oka az, hogy az uralkodó mint magyar király, figyelmen kívül hagyva a magyar érdekeket és az országgyűlések határozatai sérelmére, rendszeresen a hadügyet és az állandó hadsereget kizárólag a birodalmi érdekeknek rendelte alá.
Látta azt is, hogy ezek a körülmények, hazája helyzete miatt, még súlyosabban érintik a császári-királyi hadsereg jelentős részét kitevő, a Magyar Királyságból származó katonaságot. A császári-királyi hadsereg békelétszáma 371 ezer fő volt: a gyalogság 285 000 fő, a lovasság 57 000 fő, a tüzérség 23 000 fő, a műszaki és utászkar 6000 fő. Az országgyűlési határozatokban „magyar hadsereg”-nek nevezett haderő szervezete és létszáma szerint Magyarország 101 ezer gyalogost és lovast, Erdély 21 ezer gyalogost és lovast, a határőrvidék 50 ezer gyalogost állított ki. Egy 1842. évi adat szerint a 15 magyar sorgyalogezred békeállománya 66 510 ember, háborús állománya 86 385 fő volt, a 12 huszárezred békében 17 766, háborúban 23 960 főt számlált. A 18 határőrezred létszáma békében 46 842 fő, háborúban 84 720 fő volt, a csajkás zászlóalj békében 1297, háborúban 2049 főt számlált.8 A tényleges létszám kiállítása azonban ennél jóval kevesebb volt. Figyelemmel kísérte a korabeli, különösen az 1839–40. és az 1843–44. évi magyar országgyűléseken a honvédelmi kérdésekben mindig élesen folyó vitákat. Ismerte a követek jelentős részének – köztük számos ismerősének – követeléseit a hadsereg nemzeti jellegének erősítésére, a magyar tisztek alkalmazására, a magyar ezredek külföldre helyezésének megtiltására, a magyar szolgálati nyelv bevezetésére, a rövidebb szolgálati időre, a civil törvénykönyv alkalmazására, az újoncállítás visszásságainak megszüntetésére, az általános katonai összeírás bevezetésére, az elavult nemesi felkelés helyett nemzeti katonaság létesítésére, a Ludovika Katonai Akadémián a magyar nyelvű képzés megindítására és más égetően szükséges katonai reformokra, hadügyi újításokra.
Mészáros tehát sok kútfőből és forrásból merítve, „A katonaságról” című székfoglaló értekezésében, amely két részből áll, sokoldalúan vizsgálta a társadalom és a háború összefüggéseit, a hadikultúra és a hadsereg jellemzőit, szerepét kora átalakuló világában, a Habsburg Birodalomban és a Magyar Királyságban.


A sajtó és a lőpor hatása A hadügy fejlődésére

Álláspontja szerint a „sajtó az emberi ész kifolyásainak terjesztője, szellemi tehetségek művelője, legjótékonyabban hathatott” a társadalmi életre, ha az ész és értelem egyszerűen az embert és vele viszonyban álló külvilág tényezőit teszi vizsgálata tárgyául. Megjegyzi, hogy a könyvtárak több százezer kötettel gazdagodtak, de a munkák többségére jellemző Christoph Georg Lichtemberg (1742–1799) német fizikus és kitűnő humorú, ironikus író szellemes aforizmája: „Ami bennük valódilag igaz s tudott, egy pár ívre könnyen ráfér, de amit tudni hiszünk, azt sok ezer teve hátán sem lehet elhordani.” A lőpor feltalálása következményeként a katonaság által használt haditechnikai eszközök és a hadviselési eljárások fejlődtek, de nem változott sokat a népek sorsa, „mivel háborúk háborúkat váltottak fel, melyeknek indokai nem mindig felebaráti szeretetből keletkeztek”. A „háborút normális állapotnak” tartották és az azt megvívó hadseregeket is „nélkülözhetetlen eszközöknek” tekintették, „melyek nélkül nemzetek nem létezhetnek”.10
Röviden kitér az angol és a francia forradalmakra, a napóleoni háborús időszakra és súlyos következményeire, felhasználható társadalmi és gazdasági eszméire, a meghirdetett emberi jogokra, amely teoretikus eszme maradt, mivel a gyakorlatban nem sikerül az egész társadalom jogával egyesíteni. Többek között szigorú ítélete az, hogy a sajtó feltalálása után a tudomány és az irodalom nem sokkal gyarapította az emberiség és a társadalmak humánus eszméit. Sőt a „nemzetek világítói”, a tudósok és írók „az úgy vélt valódi tudománynak élve, működésük, eszmélkedésük, tudós fáradságuk eredményeivel szerencséltették a világot, az emberi nem boldogításának abc-jéhez nem emelkedtek fel”. Nem sok sikerrel munkálkodtak a népek sorsának és a társadalmi „élet tűrhetőbbé” tételének javításán, pedig a népek, nemzetek a „jobb felé sóvárogtak”. Megállapítja, Európa országaiban bekövetkezett „sok változás után egy olyas jó is születhet”, amely által „az élet tűrhetőbbé válik”. Már ébredeznek azok az erők, melyek belátták, hogy „új és más módokról kell gondolkozni, miképen alkottassék egy jobb lét”.11
Jelzi azt, hogy mivel ismertnek tekinti, nem tér ki arra, hogy „mik történtek alkotmányos és nem alkotmányos országokban” a 19. században. Ám azt szükségesnek tartja kiemelni, hogy a „népek sorából keletkeznek ki a katonák, a népek sorába térnek vissza, ha kiszabott idejűk letelik, ezek tárgyalását”, vizsgálatát kísérli meg, „a mostani civilisatio kelléke szerint”, értekezésének második részében elvégezni.


Si vis pacem, para bellum vagy Si vis pacem, para pacem?

Értékes hadügyi reformgondolatainak kifejtését ebben a részben az alábbi meghökkentő mottóval indítja: „Semmire sem jó, legyen katona.” Majd sorra veszi, melyek voltak a 19. század első felében azok a legfontosabb körülmények és viszonyok, amelyek meghatározták és befolyásolták a hadügy, a hadsereg változását.
Az egyik legjelentősebb körülménynek azt tartja, hogy az „1816.-ki bécsi béke felszabadítván a statusokat a háborúk által igénylett terhektől”, az államok, hogy „borura derű következzen”, minden törekvésüket a bevétel és kiadás közti egyensúly megteremtésére, a „pangó ipar és földművelés” felébresztésére, a „termesztő erők lehető legjobb kifejtésére” fordították. Ám a gazdaságfejlesztéshez a költségeket azokon takarították meg, „kinek tevőleges szolgálatokat, a tartósabb békét ígérő új állapot beálltával nélkülözhetni lehetett. S így kezdetett a katonasági nagyobb szám, azon legszükségesebbre levonata”.12 Az európai államok haderejük szervezetét, létszámát és ellátását oly mértékben csökkentették, hogy „ha a szükség kívánná” a belső rend és külső támadás esetén feladataikat megfelelően elláthassák.
Megállapítja azt is, hogy a háború kirobbanásának veszélye fennáll, mivel „a század négy első évtizede, elég hamu alatt lappangó élőparázst rejt, mely a légkörrel érintkezésbe jőve lángot adhatott, noha némely népek új átalakulásánál az ővelük viszonyban álló más népek érdekével érintésnél, többször elkerülhetetlennek látszott az összeütközés; noha az életbevágó sokféle és más utáni haladás, sok zavarral és ebből összeütközési veszéllyel fenyegetett”. Ám a közvélemény és az uralkodók erőfeszítései ezeket a törekvéseket visszaszorították, és „minden zavarral fenyegető nemzeti kérdés” békésen oldódott meg. De kételyének is hangot adott, amikor kijelenti: „ez volt, s ez is a legfőbb haszon, melyet a civilisatio szült, mert még majd úgyszólván minden valódi elintézést vár.”13
Érdekes, hogy általános tételeinek bemutatásakor, esetenként ugyan körülírva vagy óvatosan fogalmazva a magyarországi átalakulás folyamatait, a nemzet reformtörekvéseit is jelzi. Különösen akkor, amikor elemzés alá veszi „a mostani kor másik szüleményét, melynek legtöbb jövendője van, az egyesületek eszméjét és ennek gyakorlatba hozását”. Nagy reményeket fűz az erőket egyesítő egyesületekhez és társaságokhoz, amelyek, ha mindannyian az egésszel összeköttetésbe kerülnek, a haladást, az ember és a nemzet szabad fejlődését szolgálhatják. Szemléletes érvül a neves angol költő, Alexander Pope (1688–1744) Essay on Man (Az ember próbája) című verséből idéz angol és magyar nyelven.14
E fenti tételéből vezeti le és tekinti nagy vívmánynak, hogy a katonaságnál bevezették a „hadösszeírást”, vagyis a minden férfire majdnem kiterjedő általános hadkötelezettséget és a „rövidebb szolgálati időt”. Utalva arra, hogy „a háború forgatására kevesebb nyereségű jótéteményben, mi magyarok is részesülünk”, mivel a magyar országgyűlés elfogadta 1840. II. tc. 2. pontja 10 évre csökkentette a kötelező szolgálati időt. De bírálja a „minden jótéteményben előkelő részt” vevő magyar nemességet, mivel a hadösszeírásban nem vesznek részt, és az csak a „szegény sorsúaknak” kötelező.15 Kiemeli, hogy minden európai nemzet, legyen az bármilyen állami berendezkedésű, „új életet kíván”, „anyagi és szellemi jobb lét behozatalát”, aminek érdekébe állítják a termelőerőket. Ennek az eszmének megvalósítására törekszik a társadalom, és ezért működik az államgépezet, amelynek alkotóeleme a takarékos gazdálkodásra ítélt katonaság, amely nem termelőerő. Gondolatának további kibontása során meghökkentően újszerű axiómát fejt ki a háború elkerülhetőségéről, a katonaság ésszerű átalakításáról és békefunkciójának kibővítéséről.16
Tétele szerint a hírhedt machiavellista mondást – „Si vis pacem, para bellum – Ha békét akarsz, készülj a háborúra” – el kell vetni. Fel kell cserélni a „nemesebb, felségesebb és emberiségesebb mondással – Si vis pacem, para pacem – Ha békét akarsz, készülj a békére.” Ezért „a katonaság is, amit számra és mennyiségre vesztet, azt az értelemnek nagyobb kifejtésével” kell felruházni kötelessége végrehajtásához. Ezt kívánja „a nemzetek kifejlődése és csinosodása” és ha „a mostani civilizáció elbírta hárítani a közönséges háborút egy negyedszázadon át”, ennek ellenére elképzelhető a fegyveres összeütközés és a rendbomlás az egyes európai országokban. Ilyen esetben a „legfőbb anomália a háború, mint a festményben a fény mellett az árnyék, szükségesnek, nélkülözhetetlennek, s így normális állapotnak kell tartani”. Ezért a háború tényezőit állandóan figyelembe kell venni, és legfőbb eszközét, a hadsereget úgy kell alkalmazni, hogy a nemzet többi részét „békés működésében és vagyonszerzésében ne hátráltassa”, hanem inkább előmozdítsa.17 Ez a katonaságnak is érdeke, mivel kötelességének teljesítéséhez szükséges ereje növekedését idézi elő.
Mészáros Lázár a hadikultúra haladását szolgáló hadügyi reformelgondolásait három kérdés köré csoportosítva mutatja be. Igaza van abban, hogy „ha a kérdés jól van téve, félig fel is van oldva”. Ebből az elvből kiindulva tette fel az első kérdést és fogalmazta meg rá a feleletet.


Mi a katonaság, mért van felállítva és mi a kötelessége?

Az első kérdésére – „Mi a katonaság, mért van felállítva és mi a kötelessége?” – szokatlan, de logikailag mégis elfogadható meghatározását adja a hadsereg rendeltetésének, a katonaság általa elképzelt hármas feladatkörének. Megállapítása szerint a népek, nemzetek függetlenségének, az ország szuverenitásának védelmére az államok felállítják a hadsereget, amelynek kötelességi köre:
Először, „a külső támadást visszaverni, azért elégtételt kivívni”, ami „rendeltetésének legszebbike”.
Másodszor, „ha törvényelleni belső rendbomlás mutatkoznék, melynek kiegyenlítését a törvény önnön tekintélye által nem bírta – azt helyre állítani eszközleni összemunkálkodjék”.
Harmadszor, még „más kötelessége is lehetne, melly a mostani majd csaknem általános terménytelenségét terményítővé alakíthatná; ti. a rómaiak példája – és más újabb nagy tekintélyű hademberek javaslata szerint, ollyan nagy munkákban, melyeknek hasznát az egész haza, vagy több hazák egy statusbani egyesülete érezné, … tevőlegesen részt venni”.18
Mit kell a katonaságtól követelni, hogy a mostani civilisatio iránya szerint, békés és hadi hivatásának megfelelhessen?
Egy máig heves vitákat kiváltó problémakört vetett fel második kérdésében: „Mit kell a katonaságtól követelni, hogy a mostani civilisatio iránya szerint, békés és hadi hivatásának megfelelhessen?” Válaszában először hangsúlyozza a kor követelményeinek megfelelő tisztképzés és sorkatonai kiképzés nagy fontosságát. Álláspontja szerint, hogy „rendeltetésének célszerűen megfelelhessen”, a katonaság, a „cselekvési téren, mind azon eszközöknek és szereknek ismeretét magáévá kell tenni, melly által tehetségei kifejtésével és alkalmazásával biztosan megfelelhessen”. A katonáktól olyan tudást kell követelni, amivel értelmét és erejét a gyakorlatban alkalmazni tudja, amikor „az ország függetlensége veszélyeztetve” van.19
Fontos tételként emeli ki, hogy a katonai tudás gyakorlati alkalmazásához nélkülözhetetlen a hadsereg hármas rendeltetését biztosító korszerű szervezet, fegyverzet és a fegyvernemek szerinti kiképzés. Ezért határozottan kijelenti, hogy „ezt a hadi szolgálatra rendelt nemzeti rész biztosan tehesse, szükséges többféle fegyvernem, melyekből egy értelmes és a hadkellék szerint hasznos sereg alakuljon, mindegyiknek tulajdonsága szerint, azon kiképzési tért és időt kell kiszabni, mely által a tudni és gyakorolni valókat megszerezhesse, ezek magáévá tétele után pedig a közjó kívánatát is kielégíthesse. Úgy hogy eltérvén egyenes hivatása köréből, összemunkálván a közjótól igénylett tárgyakban, újra körébe visszatérjen, a tanultakat ismétlendő, az újat tanulandó” célból.20
Kifejti egy örök problémáról is a véleményét: „A katonaságot, mint Aristoteles az Asszonyt – Malum necessariumnak tartották:” Ám a szükséges rossz tétele megingott, mivel Európában 1825 óta nem volt háború, és azt feltételezték, hogy az még további 30 évig elkerülhető. A hosszú békeidőszak hatására egyes körök elkezdték hirdetni: „A katonaság kiállhatatlan teher.”21 Jelzi, hogy édes honunkban, ahol nem a nemzet hibájából csak később indultak meg a boldogulási, boldogítási, haladási, vagyon- és jogszerzési reformfolyamatok. Ám „a teher ki van mondva”, ez a nézet jelentkezett a hazai közéletben is, sőt „a katonai élelemmegváltás fölött” és más katonai ügyekben folyó éles vitában, az 1839–40. évi és az 1843–44. évi reformországgyűlésben. A véleménye szerint a követek egy része nem vette figyelembe, hogy ez a teher, amikor a katonaság a cselekvés mezejére lép, nemzeti haszonná alakul át.
Mészáros álláspontja az, hogy a katonák nem vitatják, hogy a társadalom és az állam számára a hadsereg fenntartása nagy teher, de azért nem ők a felelősek. Ezt a megállapítását a következő érvekkel világosan megindokolja, amikor azt írta: „Hogy pedig béke idejében igazán teher a többi rendekre nézve, azt senki sem tagadja, sőt be is vallja, csak hogy ezen tehernek tartott testület, bátran kérdezheti, kié a hiba? – Az övé nehezen, mert közvetlenül rontásra nevelve, közvetve rendbomlott esetekben egyenlítőül, és fájdalom csak hébe-hóba itt ott a közjót előmozdító munkákra használtatva, egyéniségén túl nem léphet.”
Sajnálattal állapítja meg, hogy még nem tártak fel olyan eszméket és fejlődési utakat, amely alapján „a társadalmi kellékeket jobb, igazabb és emberségesebb alakba bírták volna helyezni, úgy nem kellene talán most egy osztályát, ugyanazon népcsoportozatnak rendkívülinek, s így tehernek nevezni”. Egyértelműen leszögezi, hogy a katonaságot „még sokáig, vagy amint az okosabbak nálamnál mondják, – soha sem fogják tudni elkerülni, tehát amit nélkülözni nem lehet, kár ócsárolni, mivel jöhet idő, hol használni kell, hogy a rossz után jó következzék”.22


Amint most áll és szerkesztve van, megfelelhet-e
legszélesebb értelemben vett hivatásának a katonaság?

Erre a megállapításra alapozva veti fel a harmadik kérdést: „Amint most áll és szerkesztve van, megfelelhet-e legszélesebb értelemben vett hivatásának a katonaság?” A válasza élesen elutasító, mivel egyértelműen kijelenti, hogy a cs. kir. hadsereg és a magyar honvédelem, az anakronisztikus nemesi felkelés rendszere nem felel meg hivatásának. Lesújtó véleményét indokolva kifejti, hogy a hadsereg „mostani szerkezete megfelel hivatása felének, ti. a hadforgatásnak [hadviselésnek], noha az előkészület ehhez is sok javítást kíván, és honától több akadályok elhárítását, és a kisebb osztályok nagybani gyakorlataihoz könnyebb hozzájárulást igényelhetne; mellyel sok háborúban elő nem forduló fegyverforgatásokat, mozdulatokat, vagy egészen elmellőzni, vagy a javíthatókat egyszerűsíteni, vagy újakkal és gyakorlatiasabbak felcserélni”.
Kifejti, hogy noha a rövidebb szolgálati idő a nemzet egyetemes érdekei hasznára fordítható, de sajnos a nemesi privilégiumok és a jobbágyság elmaradottsága miatt a katonaság „hivatása másik felének sem felelhetett meg. Mivel a műveltebb rész vagy kiváltság által ment, vagy a mostani uralkodó szellem a katonai szolgálatot sem kívánni, sem keresni nem ösztönzi, azon tömeg [parasztság] pedig, amelyből véve van, maga is jólétben, reális és körülményeire hasznos tudásban nem részesülvén, nem részesülhetvén, semmi olyas előkészülettel nincs ellátva, midőn új pályára lép a katona, mely őt képessé tegye hivatásán túl más tárgyban, vagy munkában önértelműleg részt venni.”23
Mondanivalójából félreérthetetlenül kiderül, hogy a hadügyi alapterületeinek megújítása a Habsburg Birodalom kötelékében vagy azon kívül csak egy polgári átalakuláson keresztülment Magyarországon valósulhat meg. Mészáros, bár tisztában volt saját kora lehetőségeivel, mégis feltette a kérdést: milyen módon lehetne a hadügy súlyos hibáit megszüntetni, és a hadsereget modernizálni. „Miképp lehet a hibákon javítani?” Válaszában a hadügy átalakításában a nemzet, a társadalom és az állam általa legszükségesebbnek tartott teendőit négy – a társadalmi műveltség és a katonai nevelés fejlesztése, az elavult hadkiegészítés helyett a mindenkire, a nemességre is kiterjedő hadkötelezettség, a korszerű szerkezetű haderő és a katonaság megbecsülése, az állam első kötelessége a nemzet és tagjai erejének növelésével elősegíteni a katonaság cselekvő erejének kiképzését – problémakörbe csoportosítva vázolta fel.24
Az elsőben kifejtette, hogy „amint most léteznek a társadalmi ügyek, bátran ki lehet mondani, hogy minden e tárgyban, az eddigi jobb, szebb s tudósabb javaslatok még mindig életbe léptetést várnak, úgy azokat, ezen firkálással szaporítani kár volt, noha, ha ezen értekezés, egy új szempontból felfogást” szeretett volna adni, de lehet, hogy alapvető reformgondolatai megvalósításához időtlen időre lesz szükség. Pesszimista értékelésének okai, „a jelenkor társadalmi viszonyaiban” rejlenek, bár értekezésének egész mondanivalójával a hadügy hibáinak megszüntetésére, a régi előítéletek eloszlatására és új igazságok kimondására törekedett. Idézi a hadtudomány műveiről nevezetes Friedrich Wilhelm Bismark würtembergi tábornok mondását: „Az előítélet nyűgbe tetessék, az ítélet szabad legyen.”25
A hibák egyik fő forrásának az ország elmaradott feudális, társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyait tartja és leszögezi, hogy még oly „szűk körben forog honunk, mindig szűk lesz művelése, és evvel szegény marad, mert a tudatlanság a legnagyobb és legrosszabb szegénység; hiányos lesz a nevelés is, mely a katonára szintén vissza hat, és látszik is rajta; amint pedig gyarapodik az érték, gyarapul a nevelés, és evvel javul az ember, úgy mivel a katona is először az, javul már elemében ő is. Ha pedig már falusi iskoláinkban földművészeti, és ahhoz a legszükségesebbre szorított műerői ismereteket szívhatnak be, mellyek a kiskortól egész akkorig tanulva lennének, midőn az egyén szerzett ismereteit gyakorlatba hozza, akkor a katona is jobbá, műveltebbé válván” megszűnnének a viták a fölött, hogy az emberiséget megalázó büntetés a katonáskodás és az a férfi, aki megfelelő műveltséggel vonul be a hadseregbe, a rövidebb szolgálati ideje letöltése után könnyebben illeszkedne vissza korábbi civil foglalkozásába. Most az újonc kevés és hiányos ismeretekkel kezdi el a 10 évi szolgálatát és azt letöltve, mint obsitos visszatérve a civil életbe, „kevés kivételekkel; először engedetlen és csak később nyomor által okulandó egyén válik belőle”.26
Másodszor, egy társadalom próbaköve az, hogy a jogokat és kötelességeket igazságos arányban osztja-e el polgárai, rendjei között. Természetellenes és igazságtalan az a rendszer, ahol létezik egy olyan rend, amelynek tagjai a „legnagyobb jótéteményt élvezik, magukat a közös tehertől felmenteni annál kevésbé szép, mennél jobb a nevelésük, több ismeretek halmaza mellett, az elöljáróságok úgyis előkelőleg nekik jutnak”. Ezért tartja feleslegesnek a sok meddő vitát az „újoncállítás fölött” és szükségesnek tartja „még egy másik, az emberiséget szinte alacsonyító tárgy, a hadfogadás”, az erőszakos katonafogdosás megszüntetését. Bírálja „nemes honfitársait”, akik a már régen elavult törvény „holt betűire” hivatkozva feladatuknak tekintik, hogy „a hazát midőn veszély fenyegeti, védeni”.
Ám a hadviselés rohamos fejlődése következtében Magyarországon is, a nemesség „véráldozat” adóját, az ósdi nemesi felkelés fikcióját, „a régi modorokat haladásiakkal kell felváltani” és mindenki számára polgári kötelezettség legyen a katonai szolgálat, a hadösszeírás. Megemlíti, hogy az országban közismert és a „családi köreikből ki nem irthatják, azon szójárást – semmire sem jó, tehát legyen katona”. Ezután a porosz példát idézve, ismételten leszögezi, hogy a társadalom minden tagja, a nemesek számára is legyen kötelező a katonai szolgálat, ami „polgári kötelességünk elsejének kellene lenni – Lásd Poroszországot”.27
Harmadszor, a nemzet és a társadalom részét képező katonaságnak becsülettel kell helytállnia békében és háborúban. A nemzet katonaság cselekvési feladatkörét rendkívüli körülmények között látja el, és ezért a legnagyobb becsülettel kell működnie. „De a becsülethez még kenyér is szükséges, azaz gondnélküli lét. Naponkénti kenyér és kilátás becsületre és dicsőségre, az elég, mert a háborúban a katona, az ég és föld közt egyedül áll.”
Tételének igazolására gróf Bismarck tábornok lovas fegyvernem jellemzőit tárgyaló művére hivatkozik.28 Álláspontja: a hadseregbe sorozott egyéneket az igazság egyenlő mércéjével kell megítélni. De nem helyesli azt a szokást, hogy a törvényt áthágó egyént, akit a társadalom megvet, megfenyít és „elzár”; tehát a börtönöket kiürítve a bűnözőket a katonaságnak „ajándékozza, melynek hivatása egyik része a belbéke fenntartása, és ha már teszi, még is azt követeli, hogy a bélyegzett egyén, ruha változattal, Angyal legyen”. A társadalom és az állam abból az elvből indul ki, hogy „hol több a felvigyázat, és a fenyítő eszköz, ott a javulás is könnyebb, és ha száz elestek közt csak néhány jobbul, a haszon világos”. A polgári hatóságok abból indulnak ki, hogy az ilyen bűnöző egyénekből lett katonákból a hadsereg szigorú fegyelme „az engedelmességet kicsikarja”. Engedelmességet lehet, de bizalmat nem. Nézete szerint a hadsereg a nemes érzések felébresztésére neveli a katonáit, de a bűnözőkből lett katona jellemének meg változtatása csak akkor lehetséges, ha egy jobb társadalmi rend jön létre, „mivel egy jobban szerkesztett és igazságosabb világ, az embert is igazságosabbá teszi”.29
Negyedszer, az államnak fel kell ismernie, hogy hol és miben létezik „legnagyobb ereje, ezt legjobban kifejteni, anélkül, hogy a viszonyban lévő mellékes erők, kifejtését elhanyagolja, az első kötelessége”. Az egyén érdekeit a társadalmi érdekekkel kell összehangolni, és az érdekek érvényesítését „a nemzetre átruházni”, hogy az állam erejével törekedjen az igazi célra, „a positív jóra”. Az államnak a katonaságot is fel kell használnia „a positív jóra”, és ezért nem szabad lemondania a hadsereg és fegyvernemei szervezetének, kiképzésének korszerűsítéséről, mivel ez előmozdítja a nemzet egyetemes „erejének növelését is”.30
Tárgyilagos álláspontjának bizonyítására, nem kis elfogultsággal a magyar huszárságról, idézzük ezeket a mészárosi mondatokat: „És itt álljon szeretett, és 32 évek által viselt fegyvernemem, mely nemzeti szellemünkhöz és állásunkhoz illik, a lovasság, melynek magyar része európai nevet vívót ki, és amely a sarat, jó vezetve mindenhol diccsel állta ki. Mely iránt minden más fegyvernem, ha a cselekedet ideje elő áll, szíves hajlammal viseltetik, és amelyet a külföld talán többet becsül mint a belföld; a lovasság mondom, mit hadi szempontból szinte, mint status gazdaságiból [államgazdasági], jó és erős karban tartani szükséges.
Evvel nem akarom azt kijelenteni, mint ha az ország egyedül figyelmét arra a fegyvernemre intézze, nem mert a többi fegyvernemekre szint oly szükségesek, hogy egy a tökéletességhez közelítő sereg alkottassék. Amelynek túlnyomó része mindig már csak azért is, a gyalog marad, mivel a civilisatio, az ember sok szükségeinek kipótlását, csak azon terek műveltetésével eszközölheti, amelyek éppen a lovakoni, és lovakkali nagy testületek működését akadályozzák, és azon országot kevés kivételekkel műveletlennek szabad kijelölni, hol a világ négy sarkai felé, szabadon fejtheti ki erős osztályokban erejét.”31


A katonának nem szabad olly életbevágó
kérdésekről tanakodnia nálunk

Mészáros Lázár értekezése befejezéseként kiemeli azt a ma is érvényes alapigazságot, mely szerint: „Minden nemzet csak annyit ér, amennyiben munkája által szerzett nyers és feldolgozott terményeivel, önnön szükségét kielégítve, feleslegével világi viszonyban is részt- vesszen.” Ezért minden erőt össze kell fogni a nemzetnek, ahol az ország földjének fele műveletlen és kietlen zónákban bővelkedik, elmaradott a földművelése és állattenyésztése, alig van ipara, hogy gazdaságát fejlessze. Ezért, mint leszögezte, szükséges a polgári átalakulás ügyét „a rohanókkal vágtatva, a fontolva haladókkal léptetve, a gazdag drága idő percét sebesebb munkával előmozdítva, a közös hasznot gyarapítani”.
A hadikultúra fejlesztésével és a hadügy átalakításával kapcsolatban leszögezi: „Míg ezen radikális hibák nem lesznek elhárítva, addig időtlen minden jobbnak tettleges elérhetése, mert hogy a mint korok szükség szülte intézvényeit – menyeknek szükségessége ugyan most is áll, bár ha általános szükségén kétkedni merészkedek – foltozgatni, és a mostani viszonyokhoz alkalmazgatni lehet, és kell is, annak idejében pedig használni, igaz. Még is minden tehetséget és akaratot nem ártana oda irányozni, hogy midőn a jó behozása elérkezik, a lehetőség, a szellemnek felvilágosítva, az alakítandó ügy egészében és részleteiben per analisim et synthesim [elemzésként és összefoglalásként] fel fogva, és átdolgozva, célirányosan döntethessen el.”32 Mészáros, amikor elutasítja az elavult hadügyi rendszert és a hadikultúra korszerűsítésének szükségességét, hangoztatja, kitér arra is, hogy minden európai (angol, orosz, porosz, hannoveri, württembergi stb.) államban vita folyik. S „nagy hadi tekintélyek beszélnek”, legutóbb Marmont marsall, a célszerű hadügyi rendszerről.33 Ő ezeknek a katonai teoretikusoknak gondolatai, ajánlásai figyelembevételével fogalmazta meg „édes hazája” számára „a legszebb jövendőrüli álmokat” a hadügy és a hadsereg átalakításának alapelveit.
A kritikus mondanivaló, a meghökkentő katonai reformjavaslatok miatt a Magyar Tudós Társaság, félve a következményektől, nem tette közre a székfoglaló értekezést az Évkönyveiben (csak 1979-ben lett közreadva). Sőt nyolc hónapon keresztül hallgattak értekezésének fogadtatásáról és levelező tagi oklevelét sem küldték el.
Ez kiderül Mészáros Lázár Kiss Károly hadtudományi rendes taggal és a Társaság titoknokával való 1846. április 27-i, május 18-i, június 20-i, 30-i, július 1-jei és 12-i levélváltásából.34 Végül az új levelező tag megkapta oklevelét és az értesítést, miszerint: „A katonaságról szóló beköszöntő értekezés, úgy a többi közlemények is figyelemmel fogadtattak társaságunk által.”35 Erre írta válaszul Mészáros, hogy örül annak, „ha szerény s igénytelenül írt zsengém figyelmet nyerhetett, és küldeményem kegyesen fogadtatott”.
Igaz, ekkor már elöljárói is figyelmeztették őt, hogy az MTA levelező tagjaként ne foglalkozzon hadügyi kérdésekkel, mert mint megjegyezte „a katonának nem szabad olly életbevágó kérdésekről tanakodnia nálunk, és nem nyílt sisakkal”.
A magyar hadtudományi irodalomban előkelő helyet elfoglaló értekezésben Mészáros Lázár nemcsak pusztán tanácscsal vagy érveléssel próbálta gyógyítani a reformkori hadügyünk súlyos betegségét, kóros állapotát, hanem egész lényével, derűjével, magatartásával. Minden gondolata állandó utalás és figyelmeztetés a józan ész, a belső egyensúly, az illúziótlan valóság parancsára a reformkori magyar politikai körök és a hazai tudományosság számára. Mészáros Lázár reformkori munkásságával alapozta meg útját az első felelős magyar kormány hadügyminiszterségéig. Nem a véletlennek köszönhette, hogy ő lett történelmünk első honvédelmi minisztere. A történelem számon tartja tanulságos életművét, tudománytörténetünkben előkelő helyet foglal el gazdag tudományos hagyatéka. Hasznos öröksége, különösen székfoglaló értekezése, nemcsak a mai országvédelem, honvédelem és a haderő-átalakításban érdekelt politikai, katonai, gazdasági és tudományos köröknek, de társadalmunk és honvédségünk minden tagjának is igazolja a régi latin közmondás igazát:

Ács Tibor

1 MTA Könyvtár Kézirattár Régi Akadémiai Levéltár (továbbiakban – RAL) 150, 212/1846.
2 Lásd életét részletesen Ács Tibor: Adalékok Mészáros Lázár tudományos munkásságához és katonai portréjához. Hadtörténelmi Közlemények, 1979. 4. sz. 623–639. o. U ö: Mészáros Lázár ifjúsága és szolgálata a 7. huszárezredben, 1796–1837. HK. 1986. 4. sz. 659–693. o. U ö: Széchenyi István és Mészáros Lázár. Kortárs. 1988. 11. sz. 91–98. o. U ö: Az első magyar honvédelmi miniszter élete és munkássága. Budapest, 1995. 87, 16 o. U ö: Mészáros Lázár. A múlt magyar tudósa. Budapest, 1996. 300. o., Mészáros Lázár és hagyatéka. Mészáros Lázár: Törökországi napló 1849–1850. S. a. r. Ács Tibor. Budapest, 1999. 5–24. o., U ö: A reformkor hadikultúrájáról. Piliscsaba, 2005. 191–208. o.
3 Lásd Mészáros Lázár az itáliai Lodiból 1846. július 12.-én írt levelét az MTA titoknokának. RAL 212/1846.
4 Lásd részletesen Ács Tibor: „helyesen tőn a nevezett tudós társaság, hogy őt nagy szerencsétlensége után tagjai sorából kitörölte”. Mészáros Lázár és a Magyar Tudós Társaság. Magyar Tudomány, 1996. 5. sz. 618–625. o.
5 RAL 112/1845.
6 RAL 190., 241/1845.
7 RAL K 1396. sz. 73. o. A székfoglaló kézirata RAL 198/1845. Lásd részletesen Mészáros Lázár: A katonaságról. A Magyar Tudós Társaság levelező tagi székfoglaló értekezése, 1845. Sajtó alá rendezte Ács Tibor. (továbbiakban – Mészáros i. m.) Budapest, 1979. 91. o.
8 Fenneberg, Ferdinánd Fenner von: Oesterreich und seine Armee. Leipzig, 1842. 224. o.
9 Mészáros i. m. 46. o.
10 Uo. 47. o.
11 Uo. 48–49. o.
12 Uo. 52–53. o.
13 Uo. 53. o.
14 Uo. 54. o.
15 Uo. 55. o.
16 Uo. 56. o.
17 Uo. 57. o.
18 Uo. 58–59. o.
19 Uo. 59–60. o.
20 Uo.
21 Uo. 60–61. o.
22 Uo. 61–62. o.
23 Uo. 62–63. o.
24 Uo. 63–68. o.
25 Uo. 64. o.
26 Uo. 65. o.
27 Uo. 66. o.
28 Lásd Bismarck, F. W.: System der Reiterie. Berlin, 1822.
29 Uo. 66–67. o.
30 Uo. 67–68. o.
31 Uo. 68–69. o.
32 Mészáros i. m. 69–70. o.
33 Marmont, Auguste Frederic Louis Viene (1774–1852) francia marsall, Raguza hercege, Napóleon egyik hadvezére, aki kiszolgálja a restaurációt, majd X. Károly bukása után emigrációba vonult. Mészáros Marmont 1844-ben közreadott De l’esprit de institutions militarires (A katonai intézmények szelleméről) című művére utalt, amelyet 1845-ben, Bécsben német nyelven is kiadtak.
34 RAL K 1398. sz. 21–22., 81. o., RAL 5., 150., 212., 213/1846
35 RAL 212/1846.