Remélem, elnézi nekem a nyájas olvasó – és nem követek el szentségtörést sem, ha egy tudományos és nagyon színvonalas katonai folyóiratban emlékeket, benyomásokat és tapasztalatokat mesélek el. Nem használok fennkölt és nagyon tudományos szavakat, kifejezéseket sem, hiszen csak azokat az impressziókat kívánom átadni önöknek, melyek „hadkieges” pályafutásom alatt, de leginkább az elmúlt öt évben értek. A gondolatfolyam megindulására az adta az apropót, hogy 2007. január elsejétõl új rendszerbe szervezõdött a hadkiegészítés területi rendszere. Olyan struktúra alakult ki, amely – bár hasonlóságot mutat az 1955-ig fennállt többszintû területi katonai igazgatással – ebben a formában még nem szerepelt a honvédség hosszú története alatt. De kezdjük az elején, pontosabban: mi is történt ennek a sokat változott, állandó kihívásnak kitett, de feladatának mindig megfelelõ szervezet életében? Mik is voltak – ahogy a köznyelv emlegette õket – „A kiegek”?

Nos, a „kiegek” bár katonai szervezetek voltak, mindig „kilógtak” a haderõ szervezeti elemei közül, mintegy átmenetet képezve a katonai és a polgári igazgatás között. A számtalan átszervezés dacára a szükségességüket soha nem kérdõjelezték meg. A hadkiegészítõ parancsnokságok elég hosszú idõn át biztos alapjai voltak a honvédelmi igazgatás területi rendszerének. A vesztes „nagy háború” után a trianoni békeszerzõdés csak önkéntes, hivatásos hadsereg felállítását engedélyezte. A kiegészítõ parancsnokságok csak mint rejtett szervek mûködhettek, különbözõ fedõszervezetek égisze alatt végezték a toborzási és a hadkiegészítési feladatokat. A nyílt mûködésüket csak 1939 szeptemberétõl folytathatták.
1945-ben a „hagyományos” (háború elõtti) rendben újjászervezõdtek, de az elkövetkezõ tíz évben, majdnem évente az éppen aktuális szervezési ciklusban módosították számukat, feladatukat, rendszerüket. Jelentõs átalakítást szenvedtek el 1955- ben, amikor a Honvédelmi Tanács határozatot hozott a területi katonai igazgatás átszervezésérõl. Ekkor felszámolták a kerületi és a kiegészítõ parancsnokságok rendszerét és helyettük megalakultak a Budapest fõvárosi, a megyei, a járási, illetve néhány helyen városi, Budapesten a kerületi kiegészítõ parancsnokságok. Sok évet ez a rendszer sem élt meg, hiszen 1972-re közel egy évtizedes tervezõ-szervezõ munka eredményeként befejezõdött a járási, városi (kerületi) kiegészítõ parancsnokságok összevonása. Az összevonással alakult ki – ami 2006. december 31-ig tartott – a katonai igazgatás egyszintû rendszere.
Bár az elkövetkezendõ idõszakban a megnevezése, feladata néha változott, azonban gyakorlatilag 2001-ig töretlenül végezte a – katonai szervezetek parancsnokai által kissé lenézett – hadkiegészítéssel összefüggõ feladatait. A megyei közigazgatás- ban a „civil” szereplõk partnernek ismerték el, a polgári lakosság – de különösen a hadköteles korú férfiak – respektálták tevékenységét.
Miután Magyarország 1999. március hónapban a NATO teljes jogú tagjává vált, erõteljesen felvetõdött a „hivatásos” (profi) hadsereg létrehozásának igénye. Ekkor a katonai igazgatási feladatokat a 19 megyei és a Fõvárosi Hadkiegészítõ Parancsnokság, valamint a Katonai Igazgatási és Adatfeldolgozó Központ végezte. A katonai igazgatás szervezeti rendje az államigazgatási szervek felépítéséhez igazodott. A szervezeti lépcsõk száma minimális volt, a területi elhelyezkedés pedig biztosította, hogy az állampolgárok ügyeiket személyesen, hosszabb utazgatás nélkül intézhették.


2001 JÚNIUSA – MEGALAKULNAK A TOBORZÓ SZERVEZETEK

Mi teszi különlegessé a megalakulásukat? Véleményem szerint az a tény, hogy a hadkiegészítõ parancsnokságok állománytáblájában egyszerre élt és dolgozott a múlt és a jövõ. A nyilvántartó osztály által lajstromba vett hadköteleseket a kiegészítési osztály továbbra is sorozta, majd behívta sorkatonai szolgálatra. A mozgósítási osztály határozottan és megalkuvás nélkül végezte a „nagy mozgósítás” végrehajtásának elõkészületeit, egyre csökkenõ tartalékosbehívással – és egyre csökkenõ lelkesedéssel.
Közben irigykedve szemlélték a toborzók minõségi mutatóit (és eszközeit), és persze (emberi gyarlóság) igyekeztek (néha összefogva is) lebecsülni a toborzók munkáját.
Ennek ellenére a toborzók – az új csapat – szárnyaltak és egy kis színt vittek a hadkiegészítési szakterület (de talán a honvédség) kissé egyhangú életébe is. De térjünk vissza a megalakuláshoz, hiszen az sem volt mindennapi.
Pályázat – a civil szférában a munkaerõ keresésének bevált és a versenyszférában gyakorlatilag egyedül alkalmazott módszere. De nem egy szigorúan hierarchikus, alá-fölé rendeltségû szervezetben. A vezetõ-, illetve a beosztott állomány kiválasztása gyakorlatilag egyszemélyi döntésen alapul, amely döntést sok esetben nem elõzi meg versenyhelyzet. Ez változott meg a toborzó szervezet teljes állományának kiválasztásakor. Nincs tudomásom arról, hogy volt-e valaha is a Magyar Néphadsereg vagy a Magyar Honvédség életében ekkora méretû pályázati kiírás, ami közel 400 fõt érintett. Az eredmény önmagáért beszél.
Létrejött egy CSAPAT, amelyet – elsõként a Magyar Honvédség történetében – teljes egészében pályázat útján töltöttek fel.
A pályázat, a válogatás meghozta az eredményt. Lelkes, kreatív, nyitott szellemiségû toborzó szervezet alakult. Kezdetben nemcsak a feladatok újszerûségével kellett megküzdeni, hanem az emberi gyarlósággal is, hiszen – mint már említettem – a hadkiegészítõ parancsnokságok szervezetében párhuzamosan létezett a hadkötelezettségen alapuló szervezeti elem: a mozgósítási és a kiegészítési szakirány is. Mindez nem csökkentette az eredményességét. A CSAPAT azonnal a mély vízbe került. Számtalan, a honvédséget, az önkéntes jelentkezést, a toborzást népszerûsítõ rendezvényen kellett megjelenniük. Minden megyében volt olyan rendezvény, amely országos visszhangú volt. A különbözõ fesztiválok, a toborzó roadshowk, repülõnapok, illetve – nem tagadom, számomra a legkiemelkedõbb – a kapolcsi Mûvészetek Völgye rendezvénysorozat.
Botladoztunk, tévedtünk sokat, kezdetben a médiaszerepléseink sem voltak hibátlanok. De fûtött bennünket a lelkesedés, a tenniakarás. Az eredmény közismert: eredményesen mûködik a toborzó rendszer. Ezt nemcsak a honvédelmi vezetés, de a külföldi szakemberek is elismerik.
Visszatérve a megalakulásra, nem mehetek el szó nélkül a szervezet mellett „bábáskodó” szakember, Szabó Kálmán ezredes ténykedése mellett. Elnézést kérek a többi érintettõl, hogy nem méltatom szerepüket, bár jelentõs szerepet játszottak a szervezet létrehozásában. Így például Kladek András ezredes, Nagy Gyula ezredes, vagy Szabó József alezredes, de velük más természetû „vitáink” voltak. Nos, Szabó ezredes úr felelt többek között a képzésünkért, a médiaszereplésünk megszervezéséért is. Szó szerint belénk verte azt az érzést, hogy képesek vagyunk mindenre, képesek vagyunk toborozni, képesek vagyunk magas színvonalú munkát végezni. Kiölte belõlünk a kishitûséget, a megalkuvást.
Szabadszálláson, az elsõ médiatréningen szikrázó összecsapások, szóváltások zajlottak le a toborzók és közte. Õ látott bennünk fantáziát. Mi, magunkban nem! Hiszen akkor még kishitûek voltunk, akkor még nem hittünk magunkban, akkor még nem láttunk tovább az orrunk hegyénél. Akkor…


SZABAD PÁLYA

Bár új volt a helyzet, szokatlan volt az a munka-szabadság, amit kaptunk, amit akkor még nem érzékeltünk. Még a megszokott, a régi módon gondolkodtunk. Akkor… De szokatlan volt a törõdés is: médiatréningek, amiket neves szakemberek vezettek. Vitray Tamás, Acél Anna, Kertész Zsuzsa, dr. Borbély Zoltán, hogy csak egykét nevet említsek. Interjúadás, majd annak elemzése. Amikor visszanéztük „alakításunkat”, picik lettünk és a sarokba húzódtunk. A hatás azonban nem múlt el nyomtalanul, ma is tudom hasznosítani az ott tanultakat.
Kezdetben sokat és sok helyszínen szerepeltünk. De számomra a csúcs a Mûvészetek Völgye rendezvénysorozat volt. Ez azért is volt kedves számomra, mivel a „Völgyben” nemcsak a veszprémi csapat mutatkozott be, hanem a létrehozott toborzó szervezetnek ez volt az elsõ igazi megmérettetése is. Gyakorlatilag ekkor lépett, léptünk a nagy nyilvánosság elé.
Meggyõzõdésem, hogy igen kedvezõ volt a honvédség (a toborzók) megjelenése a rendezvényen, valamint az ún. „Honvédkert” kialakítása. De telitalálat volt a mûvészeti rendezvények összekapcsolása a toborzás végrehajtásával is. Ugyanakkor a Magyar Honvédség új arculatának megjelenítésére, a kedvezõ kép kialakításában jelentõs szerepe volt a toborzósátorban lefolytatott beszélgetéseknek, információátadásnak is.
A rendezvény ideje alatt a toborzósátor az eszmecsere színtere is volt. A megjelent vendégek elsõsorban a jelenlévõ toborzóknak mondták el véleményüket a honvédségrõl, a „Honvédkert”-rõl. Csak pozitív véleményeket hallottunk. A hatás nem akkor és ott volt mérhetõ, hanem késõbb. Megjelenésünk eredménye elsõsorban abban volt mérhetõ, hogy a rendezvény kezdetétõl egyre többen keresték fel a megyei toborzókat. Ekkor kaptunk nagyobb sajtónyilvánosságot is. Több esetben kereste fel a „Honvédkert”-et, a toborzósátort neves vendég (Jancsó Miklós, Baló György, Földes „Hobo” László). Véleményük minden esetben pozitív volt, mint azt a vendégkönyvbe tett bejegyzésük is bizonyította.
Ahogy növekedett a toborzás jelentõsége, azzal párhuzamosan egyre csökkent a hadkötelezettségen alapuló szervezeti elemek létjogosultsága. Drasztikusan csökkent a behívottak létszáma, egyre növekedett viszont a szerzõdést kötött katonáink száma. Majd elérkezett 2005, a váltás éve.
Január 1-jétõl a honvédelmi törvény békeidõszakban csak önkéntességen alapuló személyi kiegészítést engedélyezett. Lehet, hogy nagyképûségnek tetszik, de abban, hogy ez a törvény megszülethetett, szerepük volt a toborzóknak is. Hiszen bebizonyították, hogy képesek a honvédség személyi szükségletét biztosítani. Képesek arra, hogy „eladják” a katonai szolgálatot, képesek arra, hogy a társadalommal magas színvonalon kommunikáljanak. Mindezt természetesen folyamatos képzéssel is támogatva, „profi” szakemberek közremûködésével. Mert nem szabad kihagyni azokat a szervezeteket sem, amelyek mintegy „aládolgoztak” ennek a toborzó szervezetnek. Így a Zrínyi Kommunikációs Kht., a katonai sajtó képviselõi, újságírók, fotósok. És nem szabad figyelmen kívül hagyni a honvédelmi vezetés türelmét és esetenkénti megértését sem, dacára annak, hogy kemény feltételeket, munkamenetet, feladatot szabott a toborzó szervezetnek. A 2004. november 16-án elfogadott Hvt. teljesen új helyzetet teremtett, amire – véleményem szerint – a katonai igazgatási rendszernek nem sikerült maradéktalanul felkészülnie. Nehezítette felkészülését a törvény gyors – és valljuk be – váratlan elfogadása, valamint a Hvt.-ben meghatározott, alacsonyabb szintû jogszabályok és egyéb normatív intézkedések megjelenésének csúszása, esetenként azok hiánya.


MEGVÁLTOZOTT FELTÉTELEK

A hadkiegészítõ parancsnokságok keresték helyüket ebben a megváltozott helyzetben, próbáltak megfelelni az új kihívásoknak, kísérletet tettek szerepük újrafogalmazására. Azonban megsérültek azok a jól kiépített és bejáratott együttmûködési csatornák, amelyek ezt az igazgatási rendszert jellemezték. Bizonytalanság volt tapasztalható a hadkiegészítõ parancsnokság, valamint a közigazgatás, az önkormányzati igazgatás, továbbá a gazdasági élet szereplõi közötti kommunikációban. Emellett az adott területen (megyében) lévõ fegyveres szervek és erõk sorában a hadkiegészítõ parancsnokságok alacsonyabb hierarchikus szintre kerültek,1 dacára annak, hogy több megyében egyedül képviselték a Magyar Honvédséget.
Megszûnt az a békeidõszaki tevékenysége is, amit a tartalékos rendszer kialakításában, a képzések rendszerének tervezésében játszott. Teljesen kikerült kezébõl az a hadköteles nyilvántartás, ami biztosítéka volt a tartalékok kezelésének, az igények és lehetõségek összhangba hozásának. Megszakadt a rálátása az illetékességi területén lévõ személyi tartalékokra, és idõnként – fõként az információ hiánya miatt is – csak nagy nehézségek árán tudta feladatát végrehajtani.
A hadkiegészítõ parancsnokságok megváltozott feladatai, a béke- és a minõsített idõszaki feladatok éles különválása elsõrendû feladattá emelte azon képességek és készségek kidolgozását, majd fenntartásának begyakorlását, valamint a feltételek békeidõszaki elõkészítését (okmányrendszerek, képzési tervek stb.), amelyet a hadkötelezettség újbóli bevezetése megkövetel. Egyre sürgetõbb feladattá vált ezen képzési, begyakorlási, valamint elõkészítési rendszabályoknak a kidolgozása.
Megváltozott az állampolgárok és a kiegészítõ parancsnokságok közötti kapcsolatrendszer is. Megszûnt – békeidõszakban – az a hatósági jogköre, hatósági tevékenysége, ami gyakorlatilag 2004. december 31-ig, vagyis több mint 80 éve jellemezte. Ezt követõen az állampolgárokkal való közvetlen kapcsolatfelvételt az eseti találkozások jellemzik és gyakorlatilag az állampolgár igényei szerint történik.
Nem volt biztosítva és problémákkal terhessé vált a hadköteles-nyilvántartás rendszere, gyakorlata is. Bár a Hvt. meghatározza az adatkezelési rendszereket mind béke- mind minõsített idõszakban, azonban a végrehajtási rendeletek hiányoznak, illetve ezek hiányában a szakmai intézkedések sem jelentek meg.
Ezeken az anomáliákon túl még egy gyökeres változást hozott a 2005-ös év. Ezt nemcsak az önkéntességet kimondó honvédelmi törvény megjelenése, hanem azok a szervezeti változások, amelyek ezt a csapatot érintették: az átszervezés.
A szervezési intézkedés következtében a 2001-ben létrehozott toborzó szervezetbõl – és ezzel párhuzamosan a hadkiegészítési szakszolgálat egyéb területeirõl is – igen nagy számban távoztak, többségükben nyugállományba, illetve kevés része más beosztásba. Hogy mégis mi volt ennek a változásnak, átalakításnak a legnegatívabb hozadéka? Nos, megítélésem szerint az, hogy gyakorlatilag elhagyta a szakterületet a klasszikus értelemben vett hadkiegészítés szakembergárdája. Azok, akik még végrehajtottak valós mozgósítást, akik soroztak, akik gyakorlatban végezték a hadkötelesek nyilvántartásba vételét, akik ismerték és értették a nyilvántartási rendszerek öszszefüggéseit. Akik véletlenül tovább maradtak, azok háttérbe kerültek, vagy csendben nosztalgiáztak egy iroda mélyén. Jó, tudom, hogy bizonyos mértékig eljárt felettük (felettünk) az idõ, de a hadkötelezettség újbóli bevezetése esetén elõ kell venni ezeket az „elfeledett”, elavult módszereket.2 De ki fogja feleleveníteni: Hol vannak a szakemberek? Nincsenek! De amit veszélyesebbnek tartok: nincs lefektetve a hadkötelezettség visszaállításakor végzendõ feladatok rendszere sem. Nincsenek okmányok, nincsenek gyakorlások és nincsenek koncepciók sem, dacára annak, hogy már két éve „új helyzet” van a hadkiegészítés háza táján.


VÉGKIFEJLET

Amikor 2005-tõl átalakult a hadkiegészítés rendszere, érezhetõ volt, hogy ez csak ideiglenes, nem lesz hosszú életû. A 19 megyei és a fõvárosi hadkiegészítõ parancsnoksági rendszer elavult, léte, elhelyezkedése luxusként hatott a 26 ezer fõs teljes honvédségi létszámhoz képest. Persze – fõleg a benne dolgozók – igyekeztek feladatokat kreálni maguknak, hogy létüket igazolják, de világos volt, hogy sokáig így nem mehet. Ebben az idõszakban gyakorlatilag két fõ terület volt, ami gyakorlati, és többékevésbé napi munkát adott a hadkiegészítõ parancsnokságok dolgozóinak: a toborzás és az érdekvédelem.
Toborzóink továbbra is nagy lelkesedéssel végezték munkájukat, de már egyre kevesebb létszámot igényelt a honvédség. A katonai szervezetek feltöltöttségi mutatója állandóan 90% körül mozgott. Elõállt az a helyzet – amirõl 2001-ben még csak álmodni sem mertünk –, hogy sorra el kell utasítani a „minõségi jelentkezõket”. A honvédségnek jó volt az ázsiója, a társadalom már számon tartotta – és jó pozícióban – a honvédségi munkahelyeket, szívesen és nagy reményekkel keresték fel a toborzóirodákat. De a kevés betöltésre váró szerzõdéses legénységi beosztás és a jelentkezõk magas száma már jelezte, hogy relatíve sokan vannak a toborzók.
Az érdekvédelmi szakemberek munkája elsõsorban azzal nõtt meg, hogy tömegesen váltak ki a honvédségbõl a hivatásos katonáink. Ezek jelentõs része nyugállományba került, akik természetesen az érdekvédelmi szervezetek hatáskörébe kerültek. Ez viszont – elvileg – megnövelte feladatukat. Elvileg, mert a gyakorlatban a nyugállományba került tisztek és tiszthelyettesek nem igényelték ezen szervezet dolgozóinak „gondoskodását”. Egyrészt a hadkiegészítõ parancsnokságok „érdekvédõi” – alacsony létszámuk miatt – nem voltak képesek a szabályzatokban lefektetett feladatokat végrehajtani, hiszen a szabályzók nem ekkora nyugdíjas létszámra készültek. Másrészt a nyugállományba került volt hivatásos katonák jelentõs része teljesen elszakadt „anyaszervezetétõl”, nem igényelte a gondoskodást, mert gondoskodott saját magáról. Fõleg miután néhányszor csalódott egy-két ügyének intézése során. A szorosabb kapcsolatot jobbára csak az idõs, jóval korábban nyugállományba kerültek igényelték, mintegy nosztalgiából keresték meg a parancsnokságok még ismerõs tagjait.
A 2006 decemberében meghozott és a hadkiegészítõ parancsnokságok szervezetét érintõ döntés sok szakembert meglepett. Olyan szervezet került kialakításra, amely még a zuhanyhíradóban sem szerepelt. Bár terjengtek a jogutód nélküli megszüntetésrõl szóló hírek is, de nagy többségében a hét régiós szervezeti kialakítást tartottuk biztos befutónak. Hogy miért lett az ami, nem tudható, hiszen nem elõzte meg sem szakmai vita, sem parancsnoki egyeztetés. Ugyan 2006 elején a HM-tárca pályázatot hirdetett stratégiai kutatások végrehajtására, amelyen egy kutatócsoport tagjaként éppen e szakterület problémáját dolgoztuk fel, megtéve javaslatunkat az új szervezetre, de ez sajnos „holt anyaggá vált”.
A „csendben” végrehajtott és nagyobb hírverést nélkülözõ szervezeti változás lényege, hogy létrejött egy illetékességi területére nézve megaszervezet,3 sok alárendelt irodával, a feladatát tekintve azonban semmivel sem több, mint egy valamikori megyei szervezet. Létrejött a területi katonai igazgatás kétszintû rendszere, amelynek nincs valós kapcsolata azokkal a feladatokkal, amelyek jellemezhetnék ezt a szervezeti kialakítást, hiszen nem egy tömeghadsereg igényét kell kielégíteni. Véleményem szerint nincs reális kapcsolat a kialakított szervezeti rend, a Magyar Honvédség igénye, valamint a Hvt.-ben lefektetett feladatok között.
Ennek – és nem csak ennek – az új rendszernek a kialakítása magában hordozta annak lehetõségét is, hogy – elsõsorban a vezetõ beosztásokat – pályázat útján töltsék fel. Talán így reális esély lett volna arra, hogy ismét olyan tisztek és tiszthelyettesek legyenek „helyzetbe hozva”, akik – a körülményekhez képest – színvonalasan tudták volna megszervezni ennek a „megaszervezetnek” a felállítását, megválogatni munkatársaikat, kidolgozni a feladatokat, megfogalmazni a szervezet küldetését, célját. Mert sajnos, ebben a szervezési ciklusban is jelentõs létszámú tiszt, tiszthelyettes hagyta el a szakterületet, a honvédséget: vagyis tovább csökkent a képzett szakemberek száma.
Állandó kihívás, állandó változás – ugyanakkor színvonalas és maradéktalan feladat-végrehajtás. Ezek jellemezték a hadkiegészítõ parancsnokságokat, és remélem, jellemzik a jövõben is. Mert szükség van rájuk. Mert olyan feladatokat végeznek, amelyek egyedivé teszik õket, mert kapcsot képeznek a civil és a katonai szféra között. Manapság sokan megkérdõjelezik a (klasszikus) hadkiegészítõ parancsnokságok létét, szerepüket. Csak egyet felejtenek el: Toborozni és hadat kiegészíteni pedig kell!

FÖLDESI FERENC

Jegyzetek:

1 A 2005. évi I. negyedévi szervezési intézkedéssel a hadkiegészítõ parancsnokságok jogállása zászlóaljszintûre változott, a parancsnoka alezredesi rendfokozatú.
2 Most nem kívánok biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozni, hiszen azt már a téma mûvelõi és ismerõi lefektették, magam pedig nem akarok ismétlésbe bocsátkozni azzal, hogy felcserélem az összetevõket, hogy újnak hassanak.
3 A katonai igazgatás területi szervei a Magyar Honvédség Kelet-magyarországi Hadkiegészítõ Parancsnokság (székhelye: Szolnok), valamint a Magyar Honvédség Nyugat-magyarországi Hadkiegészítõ Parancsnokság (székhelye: Veszprém). Illetékességük területük határát gyakorlatilag a Duna vonala határozza meg azzal, hogy Budapest a Kelet-magyarországi Hadkiegészítõ Parancsnoksághoz tartozik. Emellett minden megyében – gyakorlatilag a hadkiegészítõ parancsnokságok helyén (Szolnokon és Veszprémben is) – irodák mûködnek. Lásd: 71/2006 (IV. 3.) kormányrendelet, 58. §