A szerzõ kényes témát tekint át az alábbi cikkben: a kábítószer-fogyasztás jelenségét és az ellene folytatott küzdelmet a magyar társadalomban, és ezen belül a Magyar Honvédségnél. Elemzi a kérdés jogszabályi hátterét, és személyes véleményét is megfogalmazza a társadalmunkat megosztó kérdésekben. Értelmezi a témához kapcsolódó legfontosabb fogalmakat, elvégzi az egyes – módosult – meghatározások összevetését, áttekinti a „kábítószerrel visszaélés” törvényi tényállás egyes elemeiben bekövetkezett változások hatását a hadseregben folytatott bûnmegelõzõ tevékenységre, beleértve a kábítószerrel összefüggõ valamennyi tevékenység kategorikus tiltását, azaz a „zéró toleranciát”.

Magyarországon az illegális kábítószer-fogyasztás és -kereskedelem minden formája büntetendõ cselekmény. A Magyar Köztársaság Nemzeti Biztonsági Stratégiája megállapítja, hogy hazánk a kábítószer-kereskedelem terén hagyományosan tranzitországnak volt tekinthetõ a termelõk és a nyugati fogyasztók között. A hazai kereslet növekedésével azonban országunk is a fogyasztó országok közé került, ami közvetlen hatással van a bûnözés és ezen belül is a szervezett bûnözés terjedésére.1
A súlyosbodó problémára a fiatalok körében tapasztalható rendszeres vagy alkalmi kábítószer-fogyasztás növekedése világít rá. Az elmúlt években a fenti bûncselekmény- kategória egyes elemei az aktuális társadalmi megítélés függvényében folyamatos változáson mentek keresztül. Elmondhatjuk, hogy napjaink egyik legdinamikusabban változó törvényi tényállásáról van szó. A Btk. egyes szakaszainak korrekciója – így a droggal kapcsolatos törvényi tényállás módosítása is – minden esetben az adott, bûnügyi szempontból releváns probléma elterjedtségét, jelentõségét jelzi, valamint az érintett deviáns magatartás és a társadalom egymáshoz való viszonyulását tükrözi. A módosítás kifejezi a jogalkotó szándékát, amelynek alapját az aktuális jogfilozófia, az eddigi magyarországi gyakorlat, valamint a Magyar Köztársaság által vállalt nemzetközi szerzõdésekbõl fakadó kötelezettségeink képezik.
A jogi környezet változása érinti a katonai közegben történõ drogbûncselekmények felderítését és az elterelésen alapuló drogprevenció egyes kérdéseit is.


A „ZÉRÓ TOLERANCIA”

A kilencvenes évek második felében a jogalkotó egyre következetesebben lépett fel a szervezett bûnözéssel szemben. Ez kihatott a „visszaélés kábítószerrel” bûncselekményre is azáltal, hogy az 1997. évi LXXIII. törvény ismét módosította a büntetõ törvénykönyvet, és határozottabban elkülönítette a keresleti és a kínálati oldalt. A szervezett bûnözéssel összefüggésben elkövetett kábítószeres bûncselekmények büntetési tételeit felemelte. A másik oldalon viszont a csekély mennyiségre történõ elkövetõk esetében lehetõvé tette, hogy a bíróság a szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés mellett közérdekû munkát szabjon ki.
A büntetõ jogszabályok újabb módosításakor nagy vitát kavart az 1998. évi LXXXVII. törvény2. A legfontosabb változások egyike, hogy az elkövetési módok felsorolásán kívül a fogyasztás szankcionálása is megjelenik a 282. § (9) bekezdésben: „Aki a hatósági elõírások megszegésével kábítószert fogyaszt … ha súlyosabb bûncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el, és két évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ.”
Ez volt az a bekezdés – többek között –, amely 1998 õszén, a törvénymódosítás elõkészítése idõszakában felkorbácsolta az indulatokat. Ez az úgynevezett „zéró tolerancia” elvének a büntetõ törvénykönyvben is megjelenített hangsúlyozása. Az Európai Unió tagállamai a kábítószer-fogyasztás büntethetõsége tekintetében különbözõ megoldásokat fogadnak el. Az egyik modell a „zéró tolerancia”, más néven a kábítószerek illegális használatának „prohibicionalista” (tiltó) megközelítése, a drog teljes büntetõjogi tilalmán alapuló felfogás. Különbség van azonban a tiltás mértékében, a szankciók nagyságában, a szankcionálandó cselekmények és magatartásformák tekintetében (pl. a fogyasztás és a terjesztés megítélésében). A prohibíció (tiltás) a kábítószerrel kapcsolatos minden illegális cselekményt tilt és súlyosan szankcionál. A tiltást mind a keresleti, mind a kínálati oldalon érvényesíti. A kábítószerekhez való hozzájutás megakadályozása, a terjesztés és a fogyasztás szankcionálása megakadályozhatja a fogyasztás terjedését, végsõ soron a jelenség visszaszorítását eredményezheti. Egyes értékelések szerint a „zéró tolerancia” elmélet – bár logikusan épül fel – nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, hiszen a társadalmi beavatkozás gyakran ellentétes irányú, elõre nem prognosztizálható hatásokkal jár. A probléma bizonyos értelemben súlyosbodik, amennyiben a fokozott szankcionálás miatt a kábítószerekhez kapcsolódó kriminalitás növekszik. A bûncselekményekben érintettek rejtõzködõbbé válnak, a jogellenes tevékenységre mind magasabb szintû konspiráció lesz jellemzõ. A modell alkalmazása rendkívül forrásigényes, magas szintû felkészültséget igényel a bûnüldözõ szervek részérõl. A kitûzött célok azonban még jelentõs költségráfordítás mellett sem valósíthatók meg teljes hatásfokkal.
Ez a megközelítés ráadásul figyelmen kívül hagyja az ENSZ néhány ajánlását. A szankcionálás hatékonysága érdekében nem tekinti feladatának a megelõzést és az elterelést (vagyis a büntetõjog helyett más eljárás, például a leszoktatás alkalmazását). A teljes tiltás ellenzõi a drogot kipróbálók és alkalmi kábítószer-fogyasztók tö- megét vélték börtönben látni, amit a vita során a jogalkotói szándék képviselõi ráadásul nyilatkozataikkal meg is erõsítettek. Úgy tûnt, hogy a segítség helyett a büntetés válik hangsúlyosabbá, tehát tovább kriminalizálódik a magyarországi droghelyzet. A Btk. ebben az idõszakban az elterelést csak a drogfüggõk számára biztosította azzal a megszorítással, ha csak csekély mennyiségû kábítószer elõállítását, termesztését vagy megszerzését, illetve kábítószer fogyasztásával összefüggõ – kétévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendõ – más bûncselekmény elkövetését bizonyították a kábítószerfüggõ személyre. Az elterelés tulajdonképpen csak kábítószer-függõséget gyógyító kezelés lehetett.
Megszületett tehát „Európa legszigorúbb drogtörvénye”. Ezt a kifejezést számtalan alkalommal szalagcímek hozták, politikusok használták. Van-e jó drogtörvény? Mitõl jó egy drogtörvény? A vita során a szóhasználat szakmai pontatlanságával már senki sem törõdött. A jogszabály hátterében meghúzódó büntetõpolitikát akkoriban a szigorítási szándék jellemezte, amely a büntetõjog eszközeivel akarta mind a keresleti, mind a kínálati oldalon történõ kábítószer-jelenséget visszaszorítani, és ennek érdekében bõvítette a büntetendõ cselekmények körét.
A kábítószer termesztését, elõállítását, megszerzését, tartását, az országba történõ behozatalát, az onnan történõ kivitelt és az ország területén történõ átvitelt alapbûncselekményként definiálta, az összes többi megvalósulási formát pedig privilegizált esetként büntette. A fogyasztást – mivel jellemzõen valamilyen más elkövetési magatartáshoz kapcsolódik, mint pl. termesztéshez, elõállításhoz, megszerzéshez, tartáshoz – másodlagos (szubszidiárius) bûncselekményként fogalmazta meg. Kimondta, hogy a „kábítószerrel visszaélés” csak szándékosan valósítható meg. Az elkövetõ tudatának ki kell terjednie arra, hogy az elkövetés tárgyát képezõ anyag kábítószernek minõsül. A terjesztõi magatartás elkülönítése az 1999 márciusától hatályos Btk. alapján: „Aki a hatósági elõírások megszegésével kábítószert kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bûntettet követ el, és két évtõl nyolc évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ.”
Külön szankcionálja a törvény az üzletszerûséget, a fegyver használatát, a közfeladatot ellátó személy esetleges terjesztõi magatartását, vagy a bûnszervezetben elkövetett terjesztést. Új elemként jelenik meg ehhez a bekezdéshez kapcsolva a védett helyszínek bevezetése: „A büntetés a (2) bekezdés esetén öt évtõl tíz évig terjedõ szabadságvesztés, ha a bûncselekményt oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közmûvelõdési feladatok ellátására rendelt épületek területén, annak környezetében, a fegyveres erõk vagy a büntetés-végrehajtási szervezet objektumaiban követik el.”
Ennek az újításnak az elfogadottsága egyértelmû volt, ugyanakkor a jogalkalmazó nehézsége a bizonyításban rejlik. Nem lehet mindenhová kamerát helyezni, rendõrt állítani. Az operatív eszközök alkalmazása is korlátozott. Sajnos, ezekben az években az iskolákban a kábítószer-probléma miatti félelem torzulásai is jelentkeztek.3 A törvény mögött meghúzódó kriminálpolitika alapvetõ célja a „drogmentes társadalom” megteremtése volt. A nemes szándék ellenére azonban a hétköznapok gyakor- latában – a szigorú szabályozás ellenére – nem történt kedvezõ változás. Több évet kellett várni arra a kutatásra, amelybõl idézek.
„A vizsgálat eredményei alapján elmondhatjuk, hogy a kábítószeres bûnözés büntetõjogi megítélésében jelentõs változást hozó jogszabály-módosítás hatásossága megkérdõjelezhetõ. Ha azt tételezzük fel, hogy a kívánt társadalmi cél a kábítószerrel visszaélés jelenségének (ezen belül kiemelten a fogyasztásnak és a kereskedelemnek) a visszaszorítása volt, és az azóta eltelt idõszak statisztikai adatai, kutatási eredményei mentén mérjük az eredményességet, azt láthatjuk, hogy nem sikerült visszaszorítani sem a kábítószer-fogyasztás elterjedtségét, sem a kábítószer-kereskedelmet. A jogszabály és a joggyakorlat érvényesülése közötti eltérések ellentmondásokkal terhesek. Az új szabályozás a jogrendszer összetevõjeként nem járul hozzá a rendszer kielégítõ mûködéséhez, így annak mûködési zavarai is visszahatnak a jogrendszerre. A büntetõjog – jellegénél fogva – nem alkalmas a kábítószer-fogyasztás visszaszorítására. Azt gondolom, hogy a cél meghatározásával volt az alapvetõ probléma.”4
Ennek a törvénynek nagy hibája volt az, hogy az alkalmi fogyasztót kihagyta abból a kedvezménybõl, amely a kábítószerfüggõ személy esetében érvényesült. A kábítószerfüggés szakértõi megállapítása után lehetõséget adott az elkövetõnek arra – feltéve, hogy két évnél nem súlyosabban büntetendõ cselekményt követett el –, hogy a büntetõügyet eltereljék. A terheltnek az elsõfokú ítélet meghozataláig hitelt érdemlõ okirattal igazolnia kellett, hogy legalább hat hónapig folyamatos kábítószer-függõséget megelõzõ vagy gyógyító kezelésben részesült. S ez – mint büntethetõséget megszüntetõ ok – késõbb az eljárás megszüntetéséhez vezetett. Ebbõl a kedvezménybõl 2003. március 1-jéig az alkalmi fogyasztó kimaradt.
Az 1998. évi törvény fogyatékosságait a 2003. évi II. törvény részben orvosolja, számos kérdést viszont továbbra sem rendez. Kiiktatja ugyan a korábbi törvényi tényállásból a fogyasztást mint önálló elkövetési magatartást, de továbbra is büntetni rendeli a kábítószer megszerzését és tartását. A fogyasztás a megszerzésen, illetve tartáson keresztül minõsül bûncselekménynek, mert ugyan maga a kifejezés már nem szerepel a Btk.-ban, de lehetetlen úgy drogot fogyasztani, hogy azt elõtte ne szerezze meg vagy ne birtokolja valaki. Természetesen az is megszerzésnek számít, ha valaki elfogadja az ingyenesen felkínált kábítószert. Az Európai Unió több államában is alkalmazott kompromisszumos megoldáshoz képest a törvényi szabályozás alapvetõen a prohibicionista drogpolitika elveit valósítja meg.5 Ebben a kompromiszszum elvû megoldásban is a büntetõjog szabályozza a kábítószerrel visszaélés cselekményét, de egyéb prevenciós eszközöket is alkalmaz, a büntetõjogi útról való elterelést bizonyos esetekben megengedi. A keresleti oldalhoz tartozókat döntõen betegnek tekinti, és a célt a gyógyításban keresi. Szélesíti a büntetõ útról való elterelés lehetõségét, az alkalmi fogyasztó számára is lehetõvé teszi azt. Ugyanakkor következetesen kizárja e kedvezmény alól mindazokat, akik terjesztõként követik el a bûncselekményt. A kábítószer forgalomba hozatala esetén ugyanis nem kerülhet sor az elterelésre.
Tévednek azok, akik a módosító jogszabály kritikájaként említik, hogy a március 1-jétõl hatályos szabályozás a kábítószer-kereskedõk, a „dealerek” tevékenységét segíti. A terjesztõk ugyanis fogyasztóként sem mentesülhetnek a büntetõjogi felelõsségre vonás alól. A törvény külön szabályozza a 18. életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett visszaélést. Következetesen szétválasztja a kábítószer fogyasztójával és terjesztõjével kapcsolatos rendelkezéseket. Külön rendelkezik a függõ személy cselekményeirõl.


A KRIMINALIZÁLT DROGPREVENCIÓ A VÉDELMI SZFÉRÁBAN

Mint tudjuk, a hadsereg sem mentes azoktól a devianciáktól, melyek a civil társadalomban jelen vannak. Így van ez a kábítószer-bûnözéssel is. Ennek egyik oka az, hogy a társadalomban végbemenõ folyamatok a katonákra is ugyanúgy hatnak, mint bárki másra. A másik fontos tényezõ, hogy a hadsereg olyan élet- és munkakörülmények között mûködik, amelyek a civil szférához viszonyítva jelentõs pluszterheket rónak a katonákra. Gondoljunk csak a komoly felkészültséget igénylõ fizikai igénybevételre, a fokozott stresszre és pszichés megterhelésre, amelyeknek katonáink egyre gyakrabban vannak kitéve. Az állomány naponta szembesül a kényszerû együttélés, a parancsvégrehajtás és a folyamatos megfelelési kényszer nyomásával. A nemzetközi miszsziókban részt vevõ katonáink esetében ez a fokozott igénybevétel kiegészül az úgynevezett „háborús stressz” embert próbáló hatásaival. Mindamellett – a dolog természetébõl adódóan – a hadsereg fokozottan veszélyes üzemnek minõsül, ahol az ott dolgozók fegyverekkel, robbanóanyagokkal és más veszélyes harcanyagokkal bánnak.
A Magyar Honvédség nem tartozik ugyan az alapvetõ szocializációs intézmények közé, mégis részt kell vállalnia abból a társadalmilag hasznos cselekvésbõl, amely hosszabb távon a drogprobléma enyhüléséhez vezethet. A Magyar Honvédség alapvetõen abban érdekelt, hogy a szervezettel tartósan – hivatásos és szerzõdéses katonaként – szolgálati viszonyba kerülõk körében egyáltalán ne forduljon elõ a drogérintettség. Minden jel arra utal, hogy a társadalomban mutatkozó kedvezõtlen jelenségek – erõfeszítéseink ellenére – jelen vannak a laktanyák falai között is. Így mára (s ezt a rendelkezésünkre álló adatok is alátámasztják) a drogfogyasztás és a drogokkal összefüggõ, törvények által szankcionált egyéb magatartásformák növekvõ számban fordulnak elõ a hadseregben is.
Mint ahogy a korábbiakban ezt már megvizsgáltuk, Magyarországon ma a drogpolitika központi eleme a büntetõjog. Ha objektív elemzést próbálunk készíteni arról, hogy az elmúlt években bekövetkezett Btk.-módosítások mit eredményeztek a védelmi szférában folytatott drogprevenció viszonylatában, ha meg akarjuk vonni az elmúlt idõszak mérlegét, akkor meg kell említenünk, hogy pozitív vonatkozásai mellett néhány tekintetben ellentmondások is jellemezték a folyamatot.
Elmondható, hogy a 2003. március elsején hatályba lépett módosítások köre alapvetõen jó. Nagyjából az újrafogalmazott paragrafusok voltak azok, amelyek valóban módosításra szorultak. Jónak tartom, hogy a Btk. a kínálati oldalt erõsebben szankcionálja, mint a keresleti oldalt, és a szervezett bûnözéshez való viszonyt is súlyosbító körülményként kezeli. Sõt pozitív értelmû változásnak tartom, hogy a gépkocsivezetés megítélésekor a bódult állapot, mint kategória, bekerült a büntetõ törvénykönyvbe.
Ezzel egyidejûleg a törvénymódosítás néhány helyen negatív hatásokat indukált. Úgy gondolom, hogy a jogalkotónak nem lehetett célja az, hogy egy drogfogyasztásban érintett személy magát kábítószerfüggõnek nevezze, ugyanakkor bizonyos esetekben csak így lehet megmenekülni a börtönbüntetés alól. Teljesen épeszû emberi törekvés az, hogy akit bûncselekmény elkövetésekor tetten értek, vagy más módon bizonyítható a bûnössége, az próbál megszabadulni a börtönbüntetéstõl. Azt hiszem, a jogalkotó kitûzött céljaival köszönõ viszonyban sincs a gyanúsítottakat arra ösztönözni, hogy magukat drogfüggõnek mondják. Végig kell gondolni annak a dörzsölt, minden hájjal megkent katonának a helyzetét, aki úgy érzi, hogy õ bizony már „büntetésre érett” kábítószer-fogyasztó. Ezentúl bátran fordul majd orvoshoz, civil szervezethez, vagy adott esetben parancsnokához azzal a bejelentéssel, hogy segítsenek neki, mert bár akar, nem tud megszabadulni a szenvedélyétõl. Ebben az esetben, ha a nyomozást el is rendelik vele szemben, az ügyészségnek lehetõsége van arra, hogy a büntetõeljárás szabályai szerint, az elhalasztott vádemelés módszerével méltányosságot gyakoroljon. A kábítószer-fogyasztó katona ellen tehát nem emelnek vádat, ugyanakkor az állományviszony megszüntetésére sem történik automatikusan intézkedés. Az intézkedésre jogosult állományilletékes parancsnokok többsége – hibásan – „az ártatlanság vélelmére” hivatkozva nem kezdeményezi az érintett katona állományból történõ eltávolítását. Az ártatlanság vélelme ugyanis mindenkit megillet mindaddig, míg jogerõs bírói ítéletben bûnösségét ki nem mondják. A hadsereg veszélyeztetettségi szintje tehát semmit nem változott, hiszen az idõzített bomba továbbra is állandó fenyegetettséget jelent számunkra.
A pozitív irányú elmozdulás érdekében rendkívül fontosnak tartom a HM Honvéd Vezérkar fõnöke 51/2005. számú parancsának egységes értelmezését és következetes végrehajtását.6 E jogszabály értelmében az állományilletékes parancsnokoknak fokozott körültekintéssel kell megvizsgálniuk azokat a körülményeket, amelyek a drogfogyasztó katonák szolgálatteljesítésre való alkalmasságát kizárják. Indokolt esetben haladéktalanul kezdeményezni kell az érintettek ismételt egészségi, pszichikai alkalmassági vizsgálatát. A HM Jogi Fõosztály vezetõje által 2005-ben kiadott értelmezõ rendelkezés is jelentõs segítséget nyújthat az állományilletékes parancsnokoknak a látszólag bonyolult helyzetben történõ eligazodáshoz. A megoldás alapja a Hivatásos és szerzõdéses katonák jogállásáról szóló törvény „méltatlanság” megállapítására vonatkozó cikkelye.
A jogi eszközök azonban az egyre veszélyesebb méreteket öltõ drogjelenséggel szemben a Magyar Honvédség belsõ biztonságának megteremtéséhez önmagában kevésnek bizonyulnak. Sokkal inkább az ide vonatkozó miniszteri rendeletek, parancsok és utasítások elõírásainak következetes betartására, magas szintû követelménytámasztásra és a katonai fegyelem megszilárdítására van szükség. Több alkalommal tapasz- taltuk, hogy az alegységparancsnokok inkább szemet hunynak egy-egy kábítószerfogyasztó csoport vagy katona cselekménye fölött az alegység fegyelmi statisztikájának szinten tartása érdekében. Ez játék a tûzzel.
Rendszeresen találkozunk olyan esetekkel is, amikor az állomány idõ elõtt tudomást szerez a kábítószer-keresõ kutyák alkalmazásáról, illetve a drogszûrõ vizsgálatok pontos helyszíneirõl és idõpontjáról. A gyorstesztek alkalmazásakor számos esetben tapasztaltuk, hogy az ilyenkor elõírt szoros kontroll hiánya miatt a drogfogyasztó katonák különbözõ módon manipulálják a tesztek eredményeit. Ilyen körülmények között természetesen nehéz e munkát hatékonyan végezni. Úgy gondolom, ha sikerül elérnünk azt, hogy a drogjelenséget valamennyi alegységparancsnok szintjén, azonos módon, fokozott biztonsági kockázatként ítéljék meg, az már fél siker a narkománia visszaszorítása felé vezetõ úton.


FOKOZOTT KOCKÁZAT, SZIGORÚBB SZABÁLYOK

Rendkívül fontosnak tartom a társadalom jogos önvédelme érdekében a különbözõ súlyú, társadalomra veszélyes magatartásformák törvény általi szankcionálását, ezáltal megfelelõ visszatartó hatás kifejtését. Ugyanakkor látnunk kell azt, hogy az állampolgárok szubjektív biztonságérzete alapvetõen nem a büntetõjogi szabályozáson, hanem sokkal inkább a felderítés és a megelõzés eredményességén múlik. Az állampolgárokat önmagában az nem nyugtatja meg, hogy az elkövetõ ugyanazon bûncselekményért két év helyett három év szabadságvesztéssel lesz fenyegetve. E tekintetben a büntetés szigora és az állampolgárok biztonságérzete között bizony sokszor csak retorikai párhuzam vonható. A rendõrség, az ügyészségek, a rendvédelmi szervek vagy nemzetbiztonsági szolgálatok nem válnak hatékonyabbá attól, hogy egy bûncselekmény jogi megítélése változik. Egy-egy bûncselekmény-kategórián belüli felderítési arány sem attól lesz jobb, mert helyenként módosították a büntetõ törvénykönyvet. Kriminológiai értelemben a biztonságérzet alapvetõen a bûnfelderítésben érintett szolgálatok, nyomozóhatóságok és rendvédelmi szervek létszámán, felkészültségén, anyagitechnikai támogatottságán, mûszaki színvonalán és a mindezekbõl fakadó gyakorlati munka hatékonyságán alapul.
A hazai drogpolitika liberalizálódásának hatására a társadalom jelentõs része hajlamossá vált arra, hogy a kábítószer-fogyasztó fiatalokat, köztük a katonákat is inkább áldozatnak tekintse, mintsem bûncselekményeket elkövetõ állampolgároknak. Fontosnak tartom, hogy ezt a kérdést valamennyi felelõs beosztású katonai vezetõ azonos módon ítélje meg, mivel esetenként a hadseregben is találkozhatunk ezzel az elmélettel. Ez az állítás alapvetõen a gyermek-, illetve fiatalkorú kábítószer-fogyasztók viszonylatában helytálló megközelítés lehet. A fenti értelmezést azonban a professzionális hadseregre történõ áttérést követõen már hibás felfogásnak tartom. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk arról, hogy a hadseregben büntetõjogi felelõsségük tudatában lévõ, érett, felnõtt korú férfiak és nõk teljesítenek szolgálatot. Mivel a büntetõjog a kábítószer-terjesztésnek és -fogyasztásnak csak a szándékos alakzatát értelmezi, a felnõtt korú, hivatásos és szerzõdéses katonák nem válhatnak a kábítószer-bûnözés vétlen áldozataivá. A drogfogyasztás megítélésekor helyenként a hadseregben is túl- zott mértékben elõtérbe kerülnek a személyiség védelméhez, az egészséges társadalomba történõ visszavezetéshez kapcsolódó alapvetõ emberi jogok. Elfogadom azt a megállapítást, hogy az egyik fõ kérdés az, hogyan lehet ezeket az embereket a helyes irányba visszatéríteni. Én magam is meggyõzõdéssel vallom, hogy a súlyos, börtönben letöltendõ szabadságvesztés nem minden esetben célravezetõ megoldás. Társadalmunkban évek óta visszatérõ polémia tárgya az alkalmi kábítószer-fogyasztó esetében a büntetés kiszabásának várható hatása. A kíváncsi vagy próbálkozó fiatalok börtönbe zárását én magam is elkerülendõnek tartom. A kábítószer-fogyasztót nem lehet a terjesztõvel azonos mértékben büntetni.
Ugyanakkor fontosnak tartom a drogfogyasztásban érintett katonák eltereléshez fûzõdõ jogai és a társadalom önvédelmi mechanizmusához kötõdõ kényszerintézkedések viszonylatában az arányok helyes megválasztását. Ismételten szeretném azonban hangsúlyozni, hogy a fokozott kockázati tényezõkre tekintettel katonák esetében az eltereléshez fûzõdõ jogok gyakorlását kizárólag a „zéró tolerancia” következetes belsõ alkalmazásával, a Magyar Honvédség keretein kívül tartom kivitelezhetõnek.

LENKEY LÁSZLÓ

Jegyzetek:

1 2073/2004. (III. 31.) kormányhatározat a Magyar Köztársaság nemzeti biztonsági stratégiájáról
2 1998. évi LXXXVII. törvény a büntetõ jogszabályok módosításáról
3 Elõfordult, hogy potenciális drogosok és terjesztõk felkutatása ürügyén egyes iskolákban ruházat átvizsgálására, kábítószer-keresõ kutyák bevetésére, kötelezõ drogtesztre is sor került, alapos gyanú nélkül, feltételezésekre hivatkozva.
4 Ritter Ildikó: A jogi szabályozás hatásossága a kábítószer-fogyasztás és az azzal kapcsolatos magatartások kezelésében. Addiktológia, 2002/1.
5 Az EU-tagállamok viszonylatában – a teljes prohibíció és a kompromisszumos megoldás mellett – létezik a drogjelenség jogszabályi megítélésének egy harmadik típusa is. Ez a kábítószerek osztályozásán alapuló, úgynevezett holland modell. Ennek lényege, hogy a drogot két csoportra osztja: az elfogadható és az elfogadhatatlan kockázattal járó drogok csoportjára. A bûnügyi tevékenység kizárólag az utóbbira korlátozódik. A törvények mögött meghúzódó cél gyakran nemes, és a segítõ szándék vezeti a jogalkotót. A hétköznapok gyakorlatában viszont az eredeti célkitûzés olykor-olykor a visszájára fordul. (A szerzõ)
6 A HM Honvéd Vezérkar fõnökének 51/2005. számú parancsa a Magyar Honvédség fegyelmi helyzetének megszilárdításával kapcsolatos feladatokról. (HK. 13.)


IRODALOMJEGYZÉK

2073/2004 (III. 31.) kormányhatározat a Magyar Köztársaság nemzeti biztonsági stratégiájáról – II. 3.3. A kábítószerek terjedése. A Magyar Honvédség Drogstratégiája, 1999. (HK. 23.) 1294. o.
1987. évi IV. törvény a büntetõ törvénykönyvrõl – 282/A. § (2) bekezdés c) pont.
1995. évi CXXV. törvény a nemzetbiztonsági szolgálatokról – 7. §. d) pont.
A Magyar Honvédség Drogstratégiája, 1999. (HK. 23.) 1294. o.
Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítására. A kormány kábítószer-ellenes stratégiájának koncepcionális alapjai. 2000 4/2003 (I. 31.) HM-rendelet a hivatásos és szerzõdéses katonák egészségi, pszichikai és fizikai alkalmasságának minõsítésérõl. (HK. 6.) 400. o.
A kábítószer-fogyasztás bizonyításának lehetõségei. Veress Tibor, 2000 http://fu.web.elte.hu/drogeria/cikk/0172bsz20000201.html (2005. 12. 05-i letöltés).
1987. évi IV. törvény a büntetõ törvénykönyvrõl 283. § f) pont.
A HM Honvéd Vezérkar fõnökének 51/2005. számú parancsa a Magyar Honvédség fegyelmi helyzetének megszilárdításával kapcsolatos feladatokról. (HK. 13.) 964. o
66/2003 (HK. 18.) HM-utasítás a Magyar Honvédség személyi állománya kábítószer hatása alatti állapotának, illetve kábítószer fogyasztásának vagy tartásának ellenõrzésérõl (HK. 18.) 1809. o.