Vajon a katonai etika valóban a hadviselés lényegi erkölcsi kérdéseit megfogalmazó filozófia, vagy csupán a szolgálati szabályzatban rögzített magatartási elveket indokoló magyarázatgyûjtemény? Szabad-e egyáltalán e kettõt szétválasztani? Lehet-e egyáltalán katonai etikáról beszélni? Létezik-e egyáltalán olyan erkölcsi vezérfonal, amely – összhangban a társadalom által elfogadott általános erkölccsel – meghatározza a magyar katona számára, hogy kötelessége teljesítése során, békében és harcban milyen erkölcsi vezérfonal irányítsa tetteit? A katona számára a kötelességtudat annak a vállalásnak maradéktalan teljesítése, amire fölesküdött.

Himmer Péter figyelemre méltó eszmefuttatása ültetett az íróasztalhoz és adott bátorságot ahhoz, hogy a katonaetika-kérdésrõl nem hivatásos katonaként fejtsem ki véleményemet. Sõt, bevallom, írásom címét is Himmer Pétertõl kölcsönöztem – nagyon megtetszett. A „címszavak – etikához”1 tömörségével pontosan jelzi, mit takar tartalma. Ráadásul a klasszikus filozófiai háttérbe kitûnõen építette be – felidézve a magyar olvasók által is jól ismert, második világháborúban történt szélsõséges katonahelyzeteket –, milyen összetett és bonyolult kérdés a katonai etikát megfogalmazni.
Nem véletlen, hogy az ez irányú kísérletek legtöbbször megrekednek a minden katonára érvényes magatartási, viselkedési szabályok – tehát valójában inkább egy etikett, mint etika – kidolgozásánál. Legfeljebb frázisok szintjén deklamálják, hogy szerintük mi a katonai etika. Pedig véleményem szerint a probléma nagyon is húsbavágó! Különösen most, amikor átmeneti idõszakban vagyunk – legalábbis a közgondolkozásban – a minden állampolgárra egyformán vonatkozó hadkötelezettségbõl a szerzõdéses vállalás, illetve hivatás választása irányába történõ folyamatban.
Ismereteim bõvítése és a tárgyra irányítása érdekében, elsõ nekifutásként, átolvastam a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem 2004-ben kiadott „Katonai etika” tankönyvét. Valóban értékes tanulmányainak többsége sokat segített problémáim tisztázásában és jelentõsen bõvítette etikatörténeti ismereteimet. Ezek közül is kiemelkedik dr. Döröm bözi János és dr. Himmer Péter két átfogó áttekintése az etikai alapfogalmakról, értékekrõl, értékrendszerekrõl és az etikai gondolkodás fõbb irányzatairól, valamint dr. Horváth Csaba eszmefuttatása a magyar katonai értéktradíciókról, amelyek történelmünk folyamatában a társadalommal együtt változó katonai eskükben tükrözõdnek legtömörebben. Pontosan kiolvasható belõlük, hogy a korabeli magyar politika és az azt meghatározó uralkodó elit mit várt el a katonáktól. Sok kérdésben azonban a tankönyv – bár esetenkénti részkísérletekkel találkoztam – adós maradt a válasszal. Többek között azzal, hogy végsõ soron mi is a katonai etika? Valóban a katona, a hadviselés lényegi erkölcsi kérdéseit megfogalmazó filozófia, vagy csupán a szolgálati szabályzatban rögzített magatartási elveket indokoló magyarázatgyûjtemény? Szabad- e egyáltalán e kettõt szétválasztani? Lehet-e egyáltalán katonai etikáról beszélni? Van-e egyáltalán egy olyan erkölcsi vezérfonal, amely összhangban a társadalom által elfogadott általános erkölccsel – meghatározza a magyar katona számára, hogy kötelessége teljesítése során, békében és harcban milyen erkölcsi vezérfonal irányítsa tetteit? Hiszen az etika tettekben nyilvánul meg! Vagy úgy is feltehetem a kérdést: lehet-e, szabad-e egyáltalán az erkölcs(tan) egészébõl egyegy hivatás vagy szakterület egyedi problémáit, jellemzõit az erkölcs egészébõl kiszakítani? (Zárójelbe téve teszem fel a kérdést: lehet- és szabad-e a mi kultúrkörünk erkölcsét az emberiség összes kultúrkörére általánosítani?) És folytathatnám hosszan kérdéseimet. Nem könynyû kérdések. Elég egyetlen dilemmára utalnom, amely végsõ soron minden embert érint: az emberi élet elvételére, magyarán az emberölés kérdésére gondolok. Ismereteim szerint a „ne ölj!” (Biblia, Mózes, II.20.13.) mint általános alapvetõ erkölcsi elvárás az emberi társadalom egészében, összes kultúrkörében megtalálható. Természetesen szinte kultúránként eltérõ kivételekkel, felhangokkal (például – maradva kultúrkörünkben – „szemet szemért, fogat fogért”).
Az ember élethez való joga meghatározó alapelv a mi társadalmunkban is (gondoljunk csak a mai napig nem nyugvó társadalmi vitákat kiváltó halálos ítéletek jogosultságára vagy jogtalanságára).
Zsidó-keresztény kultúráról beszélünk, de tágabban értelmezve és beszámítva a görög-latint (rómait) is, mint ahogy tették az említett katonai etika tankönyv szerzõi is. Tehát, van egy – úgy tûnik sarkalatos – morális alapelvünk, amelyet kodifikálnak jogszabályaink is. Ugyanakkor (és e kérdésben ne legyünk szemérmesek) a katonákat nem kiscserkésznek neveljük, bár az említett tankönyv egy-két erre utaló gondolattal is kacérkodik.
Mi, katonák a fegyveres honvédelemre, a harcra, az ellenség visszaverésére, szükség esetén megsemmisítésére (tehát életének elvételére) készülünk fel. Arra, hogy szükség esetén, a harc során, akár életünk feláldozásával is megvédjük hazánkat. (Ha nem így lenne, akkor nem lenne szükség hadseregre, értelmetlen lenne azt fenntartani az adófizetõk pénzén; elegendõ volna egyetlen díszalakulat a külföldi államfõk fogadására.) A harc lényege pedig az, hogy minél kevesebb saját áldozattal rákényszerítsük akaratunkat az ellenségre, azaz legyõzzük. Ennek tudományát sajátítják el tisztjelöltjeink a ZMNE-n. A harc pedig – tetszik vagy nem tetszik – emberöléssel jár. Kiáltó ellentmondás ez az etika és a mindennapi élet könyörtelen törvényei között! Megkerülhetetlen erkölcsi dilem ma. Úgy tûnik, hogy igaza volt Alexandriai Szent Kelemennek (Kr. u. 150–215), amikor leírta: „Mert nem minden igaz dolog része az Igazságnak, mint ahogy nem szabad az emberi nézetek alapján igaznak tûnõ igazságokat elõnyben részesítenünk a valódi hit szerinti Igazsággal szemben.” Úgy tûnik, Szent Kelemennek – a történelem tükrében nézve az etika kérdéseit – tökéletesen igaza van abban, hogy az emberi társadalmi viszonyok között az elfogadott és az adott, a kort meghatározó erkölcsi (etikai) elvárások sokkal inkább az adott kor politikai elvárásai szerinti igazságok, mint az örök emberi igazság kérdéseire alapozottak. Számomra úgy tûnik, hogy nem a „königsbergi” (Immanuel Kant), hanem a „budapesti” (Lukács György) gondolatait igazolta a történelem hatásvadászóan. (Hatásvadászó és vulgarizáló példával élve: így lett Königsbergbõl Kalinyingrád.) Visszatérve a kiindulópontomhoz, az „ellenség megsemmisítése” kérdéséhez, talán a filozófiával egyidõs hadtudomány sok ezer évét áttekintõ múltra tekint vissza. Nekem meglehetõsen soknak tûnõ, de valójában csak töredéknyi részét olvastam végig a hadtörténeti, hadtudományi irodalomnak, azonban eddig még egyet sem találtam, amely az „ellenség megsemmisítését” pusztán erkölcsi kérdésnek tekintette volna. Ezzel a néhány gondolattal jelezni kívántam, hogy a katonai szakma – amellett, hogy vitathatatlanul önálló és az emberiség legrégebbi szakterületeinek egyike, ráadásul nem egyszerûen egy a sok szakma közül – egyben hivatás is. Egész életre szóló elkötelezettség (hasonlóan a szintén teljes életet követelõ egyházi vagy orvosi szolgálathoz). Olyat vár el tagjaitól, amelyet más szakmák még fölvetni sem mernek: a katona saját életének föláldozását a haza, a hit vagy az emberi élet megvédése érdekében. Egyértelmû tehát, hogy szükség van egy katonai etikára, amely az eltérõ igényeknek, körülményeknek megfelelõ elvárásokat fogalmazza meg. A kérdés tehát az, hogy mit tartalmazzon ez az etika?
„A világ bennem is történik, nemcsak a térben is idõben” – írta roppant találóan élete legnehezebb idõszakában, Budapesten, a második világháború hazánkra nézve legtöbb kínt és szenvedést hozó 1944-es esztendejében, kitûnõ írónk, Márai Sándor.2 Pontos látlelet! Minden ember egyénként, önálló személyiségként éli életét, fogja fel és értelmezi életének eseményeit (legyenek azok bármilyen meghatározóak akár számára, akár nemzete számára) és erkölcseit.

Roppant felelõsségteljes minden általánosítás. Ez vonatkozik a filozófiára éppúgy, mint a jogra, politikára. Nagyon könnyû vakvágányra szaladni. Életem közel nyolc évtizede alatt jó néhány félresikerült politikai kísérletet éltem át a legszélsõségesebb nacionalista elképzelésektõl, a demokráciát zászlajára tûzõn át, egészen a sztálinizmusig. A félreértések elkerülése végett azonnal leszögezem: nem értékítéletet akarok mondani most. Én a demokráciát tartom (hibáival együtt) a messze legemberibbnek.
A végletek felsorolásával azt szeretném érzékeltetni, hogy alig nyolc évtized alatt itt, Közép-Európában, ezen belül Magyarországon, az emberek milyen hihetetlenül ellentétes körülmények között voltak kénytelenek élni, dolgozni, szeretni, családot nevelni. Milyen ellentétes ideológiákat valló nézetekkel szembesültek.
Mindegyik rendszernek azonban volt egy közös vonása: kivétel nélkül mind az erkölcsre, természetesen a saját céljainak megfelelõ erkölcsre hivatkozva hozta meg törvényeit, dolgozta ki többek között katonai etikáját. És követelte többek között katonái életét akkor is, amikor már teljesen értelmetlen volt.
A legtöbb általam ismert katonai etika (vagy az etika alapján a szabályzatokban leírt, katonákkal szembeni elvárás) többnyire nem haladta túl az adott társadalomban meggyökerezõdött és a társadalmi hierarchia vezetése által meghatározott, a katonai szubordinációra és a katonai esküben megfogalmazott kötelezettségvállalásra épülõ magatartási, viselkedési elvárásokat, szabályokat összefoglaló tételhalmazjelleget. Ebbõl fakad hiányérzetem is. Idézek a Katonai etika címû tankönyv 237. oldaláról néhány sort:

„A NATO-tiszttel – mint egyenruhás állampolgárral – szemben támasztott követelmények:
1. Meg kell felelnie az etikai normarendszernek.
2. Történelmi-politikai képzettséggel kell rendelkeznie és törekednie kell a továbbképzésre.
3. Professzionális módon kiképzettnek kell lennie.
4. A modern vezetési módszerek birtokában kell lennie, mert a modern hadseregben a katona: szabad ember, jó állampolgár, tökéletes katona. A demokráciában a katona egyenruhás állampolgár, vezetõ, aki a döntéseiért felelõsséggel tartozik, aki toleráns, kompromiszszumkészséggel rendelkezik… stb.”

Az a véleményem, hogy azok, akik ezt a korábbi évtizedekben olvasottakhoz hasonló szöveget leírták, nemhogy harcban nem voltak, de életükben nem vezettek, mondjuk még egy századot sem. Nem kezdem vitatni egyenként a leírtakat (a késõbbiekben még visszatérek egy gondolattal az „íróasztal szülte” etikai elvárásokra). Nem adnak választ egy sor, szerintem meghatározó jelentõségû, alapvetõ erkölcsi kérdésre. Arra például, hogy milyen lelkiismereti problémákkal kerül szembe a katona, amikor meghúzza fegyverének elsütõbillentyûjét, vagy mint parancsnok tûzparancsot ad ütegének azért, hogy kioltsa idegen katonák életét. Olyanokét, akiket soha nem látott, akik neki semmit sem ártottak. De az adott helyzetben meg kell ölnie õket, mert háború van, mert kíméletlen, könyörtelen harc folyik! És ha õ nem lõ (vagy nem vezényel tüzet), akkor azok fogják õt lelõni, mivel „ellenség”. És az „Etikai tankönyv” sem ad arra választ, hogy egy hazánkfia (akinek addigi neveltetése alapján kialakult erkölcsi tudatában alapvetõ tétel a „ne ölj!”), miként jut el oda, hogy katonaként (immár tudatosan és teljes erkölcsi egyetértéssel) vállalja a korábbi erkölcsi felfogásával bizonyos mértékig ellentmondásban lévõ hivatást. Az eskütétel során pedig kijelentse: „A Magyar Köztársaság függetlenségét… a rám bízott katonák és fegyverek erejével, életem árán is megvédem.”

És itt lép be egy újabb tanulmány a képbe. Az eddig leírtakból – gondolom – kiderült, hogy nehezen tudom eldönteni: a hivatkozott szerzõk tanulmányaiban végeredményben erkölcstanról, etikáról, vagy inkább a katonai magatartást, viselkedést, szolgálati és társadalmi kapcsolatokat, érintkezést indokoló és megfogalmazó etikettrõl van szó. (Ez utóbbit nem pejoratív értelemben használom, mivel az emberek közötti kapcsolatokat, magatartási elvárásokat a mindennapi élet – beleértve a katonaéletet is – elsõsorban meghatározó, befolyásoló részének tartom és ez vonatkozik az ezeket rögzítõ szabályok gyûjteményére is.) Az írás, amely jelentõs mértékben megerõsített gondolataimban, Nagyné Berecki Szilviának az ÚHSZ 2007/3. számában megjelent „Missziókban szolgálatot teljesítõ katonák pszichikai alkalmasságvizsgálatának tapasztalatai” címû, figyelemre méltó, tanulságos cikke. Látszólag távol áll a katonai etikától, valójában – legalábbis szerintem – igencsak a lényegére tapintva arra adott választ, milyen komoly belsõ emberi, lelki konfliktusokat, krízishelyzeteket válthat ki a két említett erkölcsi felfogás (ti. a belénk nevelt és a hivatásunk által harctéri körülmények között megkövetelt) összeütközése. Az elmúlt fél évszázados, viszonylag békés légkörbõl átmenet nélkül az állandó veszélyérzetet, belsõ feszültséget kiváltó légkörbe, harckészültségbe, sõt esetenként konkrét harccselekményekbe kerülõ katonák lelki állapota viszonylag gyorsan felmorzsolódik.
Még a vietnami háború idején állapította meg McNamara, akkori amerikai védelmi miniszter: „a feladat néha fölemészti az embert”. A két világháborút, a vietnami háború poklát megjárt katonák harctéri lelki traumáit, majd hazatérésük utáni tragédiáit számtalan ragyogó irodalmi és filmalkotás dolgozta föl. A jelenség azonban nem speciálisan amerikai, hanem mindenütt megtalálható. Elég a magyar irodalomból Móricz Zsigmond megdöbbentõ erejû novelláira, a francia Henry Barbusse „Tûz” címû alkotására vagy a német Erich Maria Remarque regényeire, az „Életünk legszebb évei”, a „Szarvasvadász” amerikai, a „Tiszta égbolt” és a „Szárnyak” címû szovjet filmekre gondolni. Nem véletlenül nevezték „elveszett generációknak” világszerte a háborúkat megjárt nemzedékek fiait. Gondolom, az sem véletlen, hogy az afganisztáni szovjet beavatkozás után oly sok orosz katona hasonlott meg és züllött le. Ez is etikai kérdés! A katonai etika bonyolultságának és összetettségének egyik lényeges sajátossága éppen az, hogy egyformán szükség van a lelki, erkölcsi elemekre, valamint a hihetetlen belsõ igénybevételt bizonyos mértékig ellensúlyozó alaki, magatartási, viselkedési törvényekre. Nemcsak kiegészítik, hanem erõsítik is egymást.
És itt térek vissza a Katonai etika címû könyvre. Meggyõzõdésem, hogy minden hadsereg alapja a fegyelem; minden hadsereg meghatározó eleme a parancs, amelyet a katonának (legyen bármilyen beosztásban, rendfokozatban) maradéktalanul végre kell hajtania. (Most ne foglalkozzunk a jogos, a jogtalan, sõt a törvénytelen paranccsal, bár ezek is megérdemelnének egy önálló vitát). Ez nem jelenti azonban, hogy a parancs hatalmával végtelenül lehet élni vagy visszaélni. A magyar törvények értelmében a katonai esküt nem tett fõparancsnoktól és honvédelmi minisztertõl egészen a rajparancsnokig, minden szintû katonai vezetõ, parancsnok morális és szakmai kötelessége figyelembe venni parancsai kiadásakor annak beosztottjaira gyakorolt hatását. Nagyné Berecki Szilvia írása figyelmeztet minden érintettet, hogy a rendkívül feszített, gyakran túlfeszített szolgálat és légkör fölemésztheti a ma katonáit is.

A katonai etikákban csak elvont fogalomként, mint a téma tárgya szerepel a katona. Nem emlékszem azonban, hogy találkoztam volna a parancsnok vagy a civil vezetõ felelõsségének kérdésével. Pedig a parancsnok feladata és kötelessége, hogy megõrizze beosztottjai erejét és erkölcsi értékét, hogy mindenkor takarékoskodjon az emberi élettel, erõvel, hogy kímélje a ka- tonát, amikor a helyzet lehetõvé teszi – de ha kell, követelje meg a legnagyobb teljesítményeket is. A parancsnok „teljes mértékben felelõs mindazért, amit a vezetés érdekében tett, vagy amit tenni elmulasztott”.3 Amikor katonai etikáról beszélünk, alapvetõ kiindulási pont, hogy a „katona” fogalmába mind a parancsnok, mind a beosztott beletartozik. És mindkettõ mint „ember”, mint egyedülálló és megismételhetetlen személyiség. Irodalmunk egyik meghatározó költõje, Ady Endre írja önmagáról: „Vagyok mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség / „lidérces, messze fény”. Ennél tökéletesebb és gyönyörûbb, költõibb megfogalmazása annak, hogy valójában mi is az Ember, még nem olvastam.
Valójában, mi is egy ember? Ezt feltétlenül tisztáznunk kell önmagunknak, mielõtt éthoszról egyáltalán beszélünk. Ember nélküli, önmagának való erkölcs, véleményem szerint, nincs. A morál és az etika – mint erkölcstan – mindig emberekben kristályosodik ki és emberek egyéniségében hat. Az ember – követte Ady gondolatát – tehát szuverén egyéniség (fenség). Ugyanakkor önmagába zárt, más ember számára szinte elérhetetlen, feltörhetetlen; „titok”, „idegenség”, „lidérces, messze fény”, amit szeretne más ember – más egyéniség – megismerni, de ezt soha sem fogja elérni. Nem hinném, hogy bárki ennél megragadóbban és pontosabban megfogalmazta volna az ember lényegét.
De olvassuk tovább a költõt, mert azonnal meg is határozza az ember lényegét: „De, jaj, nem tudok így maradni. / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak...” Az ember társadalmi lény és akkor tud igazán ember lenni, ha kapcsolatot tud teremteni embertársaival. És itt érkeztünk el az erkölcs lényegéhez. Meggyõzõdésem, ha õszintén magunkba fordulunk, mi is pontosan érezzük, hogy társakra vágyó közösségi lények vagyunk. Olyanok, akik akkor érzik igazán emberi lénynek magukat, ha vágyaikat, gondolataikat, álmaikat meg tudják osztani embertársaikkal. Arról nem is beszélve, hogy nagy tetteket véghezvinni (például a hazát megvédeni az ellenség támadásától) egyedül nem lehet, csak közösen, közös erõfeszítéssel. Ahhoz viszont, hogy az egyéni erõfeszítések valóban eredményesek legyenek, össze kell hangolni azokat.
Nem folytatom. Ennyibõl is egyértelmû, hogy nélkülözhetetlen a hierarchia és a szubordináció minden katonai szervezetben és erõfeszítésben. Csak így lehet gyõzelmet, eredményt elérni. Minden katona egyben szuverén egyéniség, aki életének jelentõs részét zárt közösségben tölti. Tehát rá az általa is megismert, elfogadott, életét szabályozó erkölcsi tételek – nevezzük igazságoknak – fokozott mértékben hatnak. Tételezzük fel: éppen úgy szereti, hivatásnak tekinti katonai szakmáját, mint például az orvos, a jogász vagy bármelyik egész életet és meggyõzõdést kívánó szakma képviselõje. Az életútja egyszerû és ragyogó pályafutásnak tûnik, ha fel tudja dolgozni önmaga számára életcélnak a látszólag tökéletes egészet alkotó katonai hivatást. Bizonyítja ezt az, hogy a honvédségben a katonai szakmát jól elsajátító, e foglalkozást megszeretõ és Irakot megjárt önkéntes katonák egy része – miután leszerelt és munkát vállalt – a jóval nagyobb fizetést kínáló amerikai vagy más nemzetiségû „katonai szolgáltató ipar” alkalmazottjaként ismét Irakban tûnt fel.
Beszélhetünk-e ezekben az esetekben hivatásról, hivatástudatról? Szerintem nem, csak jól elsajátított szakmáról. Mi az, ami a kettõ közötti különbséget alkotja, és meghatározza? A katonai etikának néhány olyan elvárása, amelyek egyben a katonai erkölcs elsõrendû igazságai is: a hazaszeretet, a kötelességteljesítés, a bátorság és hõsiesség. Még lehetne bõvíteni, de úgy vélem, ezek is megvilágítják, hogy hol ér véget a katonai etika és kezdõdik a csak a puszta szakértelemre való építés és hivatkozás. A Nobel-díjas német történetíró, Theodor Mommsen fogalmazta meg legtalálóbban a leírtak lényegét: „A hõs és a kalandor közötti különbséget a cél igazsága határozza meg.”
A hazához való viszony legbelsõbb és legmélyebb meghatározása a hazaszeretet. Ki lehet fejezni jelszavakkal is. A Ludovika Akadémia jelszava az intézmény szinte minden tablóján olvasható: „A Hazáért mindhalálig”. Engem a Honvéd Kossuth Akadémián avattak, 1949- ben. A mi tablónkon a jelszó így hangzott: „A néppel tûzön-vízen át.” Mi rendre tovább mondtuk és gondoltuk Petõfi szavait: „Átok reá, ki elhajítja / Kezébõl a nép zászlaját.”
Mindkettõ komolyan vett és egymást fedõ, kiegészítõ jelszó volt. Akár etikai igazságnak is nyilvánítható. Pontosan fogalmazta meg a XX. század korának és korosztályainak felfogását. De a hadsereg katonákból áll, a katonák: emberek, egyéniségek. És minden ember „…fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény…” és úgy is közeledik hazájához. A hazaszeretet legmagasabb fokát Hazám címû versében József Attila öntötte szavakba számomra: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad / édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hûséges fiad!” A hazaszeretet igazi fokmérõje a feltétel nélküli hûség. Ez a katonai etika és a katonai eskü lényege is!
A katona helytállásán áll vagy bukik gyakran sokak élete vagy a nemzet, a haza szabadsága. Nagy szavak? Valóban annak tûnnek, pedig sokszor kis, apró, de nagyon komoly erõfeszítéseket kívánó tettek soráról van szó. Elég a múlt évi árvíz eseményeire gondolnunk: mennyi ember köszönheti vagyonát, nyugalmát, mai békéjét azoknak a katonáknak, akik heteken keresztül dolgoztak a Tisza gátjain akkor és úgy, amikor a veszélyeztetett falvak lakosságának egy része a kisujját sem mozdította saját védelmére (mondván: azért fizetek adót, hogy az állam megvédjen). Azoknak a katonáknak, akiket erre ki sem képeztek (mert a mûszakiak többségét leszervezték), de mentek és jól tudták, hogy közben senki sem végzi el helyettük feladataikat, amit utólag, megfeszített munkával kell pótolniuk. Ez is a katona erkölcsi szereplésének, helytállásának a mércéje. A kötelességtudat, annak a vállalásnak maradéktalan teljesítése, amire fölesküdött.
Tudatosan a végére hagytam a bátorság és hõsiesség kérdését. Ki a bátor és ki a hõs? Van-e különbség a kettõ között? Ha igen, miben, mivel és hogyan mérhetõ? És sorolhatnám hosszan a kérdéseket.
A választ egy kissé banális, nem túlzottan nagy mûvészi értékkel bíró, de a kérdést pontosan megfogalmazó és megválaszolni akaró amerikai western filmben találtam meg. Címe: „Cordurába mentek” (nálunk „A gyávák bátorsága” címmel forgalmazzák videón). Arról van benne szó, hogy 1916 lévén, az amerikai hadvezetés pontosan tudja, hogy rövidesen be kell lépniük az elsõ világháborúba a németek ellen. Milliókat fognak mozgósítani a polgári életbõl és a millióknak példaképek kellenek, akikre hivatkozni lehet: lám így harcol egy hõs.
De 1916-ban az Egyesült Államok még csak a mexikói forradalom harcaiba avatkozott be és csak kis egységekkel. Az egyik lovasezred egy tisztje – remek színész, Gary Cooper alakítja – az elsõ összecsapás során még a fejét sem meri fölemelni a golyózáporban. Büntetésül azt a feladatot kapja, hogy a következõ harcban az élen rohamozva találjon példaképnek való hõsöket.
Így is történt: egy teljesen értelmetlen, de végül sikeres lovasroham alatt valóban felfigyel néhány, a kapott feladatot rendkívül bátran, hõsként teljesítõ katonára. A továbbiakban kiderül, hogy a hõsöknek fogalmuk sem volt arról, hogy õk hõstettet hajtottak végre. Valójában nem is voltak többek, mint jól kiképzett – ma úgy mondanánk profeszszionális – katonák, akik a harc hevében egyszerûen aszerint cselekedtek, ahogy a kiképzéskor megtanulták. A pillanatnyi helyzet, a beidegzettség, az ütközet sodró lendülete hajtotta õket. Eszükbe sem jutott, hogy meghalhatnak. A film mondanivalója tökéletesen összecseng a már hivatkozott Márai Sándor egy újabb, 1944-es megállapításával: „Már nem szeretem a »bátor« embereket, gyanakvással szemlélem õket. Kínjában mindenki bátor, a gyáva is. A szívós embereket szeretem. Akik végül is teljesítik azt, amire vállalkoztak.”4 A kérdés lényegét már a két és fél ezer évvel ezelõtt élt és a világ elsõ hadtudósának tartott kínai Szun-ce megírta: az a hadsereg lesz sikeres, ahol tökéletes egyetértés van a vezetés és a katonák között (azaz él és hat az erkölcsi törvény: a megbízhatóság, az emberség), ahol a dolgok a katonai szabályok és a katonai rend útján haladnak, és ahol jobban képzettek a tisztek és katonák.5 Tapasztalataim szerint Szun-ce megállapításai – bár nem a mi kultúrkörünkbõl kerültek ki – katonai etikánknak is alapul szolgálhatnak, amelynek lényege az erkölcsi helytállás, a kötelességteljesítés.

PATAKY IVÁN

Jegyzetek:

1 UHSZ 2007/1. szám
2 Napló 1943–1944. Bp., Helikon Kiadó (é. n.) p. 54.
3 M. kir. Honvédség. Harcászati szabályzat. I. rész, Harcászati elvek. Bp., 1938. p. 7–8.
4. m. p. 167.
5 E gondolatok pillanatnyilag három fordításból (ti. oroszból, angolból és eredeti kínaiból) magyarított kiadásokban találhatók hazánkban. Én az eredeti kínait vettem alapul (Balassi Kiadó, 1995) és nem szó szerint idéztem.