Barangolás a „sebezhetőség”fogalma körül

BIZTONSÁGPOLITIKA

2005.12.05.

A biztonság fogalmában és öszszetevőinek sorában természetesen első a veszélymentesség, a fenyegetésmentesség, a békétlenségek kizártsága mint „passzív körülmények”, ezeket követi a védhetőség és a védettség mint „aktív tényező”, amely már szinte maga a biztonság, ha mind a sebezhetőséget, mind a veszélyeztetettséget, mind pedig a szavatolható képességeket tekintetbe veszi. A veszélyeztető fél szokás szerint felméri ellenfele sebezhetőségét, de kívánatos, hogy saját sebezhetőségét is józanul felmérje, mielőtt szándékát tettekre váltja.

Fél évszázaddal ezelőtt még vitathatatlan volt az Egyesült Államok abszolút sebezhetetlensége a nemzetközi és a belbiztonság meghatározó szféráiban, sokkoló hatást gyakorolt a világra és magára az ezredforduló utáni Amerikára ennek a sebezhetetlenségnek drámai megkérdőjeleződése a 2001-es terrorcselekmények és a 2005-ös természeti katasztrófák nyomán. Figyelmeztető jel volt, hogy az „egyetlen szuperhatalom” sebezhetetlensége ellen a 21. században sorompóba lépett nemzetközi „antihegemonista”, „antiglobalizációs” terrorizmus mellett olyan távoli, nem is nagy országok fürkészik a váratlanul megnyílt „sebezhetőségi ablakok” kiaknázásának lehetőségét, amelyek először létrehozták a nagy hatótávolságú célba juttató eszközök, hadműveleti-hadászati rakéták arzenálját, majd olyan „kettős rendeltetésű” atompotenciál kiépítésén munkálkodnak, amely az amerikai sebezhetetlenséghitet végképp aláaknázhatja.
Földünk, a világ, a természeti környezet, az emberiség sebezhetősége monumentális mértékben foglalkoztatja – sajnos, főképp csak elméletileg – a tudóstársadalom és számos jóhiszemű politikus problématudatát, de a biztonságpolitikai síkban meglevő és szaporodó sebezhetőségek még nem váltak az alap- és az alkalmazott kutatás komoly témáivá. Katonai enciklopédiák, értelmező szótárak, hadtudományi lexikonok keleten-nyugaton mellőzik a „sebezhetőség” szócikket, vagy kizárólag „objektumokra” vonatkoztatják. „Sebezhető” marad maga a hadtudomány, a béke- és konfliktuskutatás és ezek irodalma, amíg művelői nem kellő operativitással dolgozzák fel a területükön jelentkező, vagy új lehetőségre szert tevő fogalmakat, háttérmozzanatokat, összefüggéseket.
Ma néhány tucat „biztonság” van, két évtizeddel ezelőtt a Varsói Szerződés Szervezete nem ismerte a „katonai biztonság” fogalmát.

Az 1983-ban kiadott vaskos szovjet katonai enciklopédiai szótár csak az „objektum”, a „cél” sebezhetőségét említi. A meghatározás az, hogy „az objektum, (cél) lehetséges rombolásának foka az ellenség különböző eszközei célba csapódása során. Függ az objektum elhelyezkedésétől, méretétől, működési módjától, szilárdságától, a megóvás és védelem fokától, a rombolásra felhasznált eszközöktől. Matematikailag a megsemmisítés valószínűségével határozható meg. Számszerűleg az objektum sebezhetőségét a csapások tervezésekor és hatékonyságuk becslésekor használják fel.” Hasonlóan technikai egyoldalúság jellemzi a sokkal frissebb magyar Hadtudományi Lexikon pár soros szócikkét. Nem szerepel a „sebezhetőség” az 1985-ben Budapesten kiadott Katonai Lexikonban sem, helyén a „segédberendezés – kisegítőberendezés” utalás található. Hasztalan keresné az ember a „vulnerability” meghatározását az Oxford Dictionaryban, vagy a „Verwundbarkeit” definícióját a 2000-es kiadású ötszázoldalas Wörterbuch zur Sicherheitspolitikban.

Milyen sebezhetőségi „pluszra” számíthat egy katonai vezetés, amikor meglepetésszerű, váratlan támadást indít? Milyen sebezhetőségi kockázatok származnak a véletlenből, számítási hibából, egymás szándékainak félreismeréséből indított háború valószínűségéből? Mennyiben jelent fokozott sebezhetőséget idegen vagy koalíciós atomfegyverkészletek raktározása az azokat befogadó állam szempontjából? Mit jelenthet ez egy terrorista rajtaütés vagy zsarolhatóság vonatkozásában? Nagyobb és mennyivel összetettebb sebezhetőségi kockázatokkal terhes egy stratégiailag kiszámíthatatlan ellenfél? Mit jelent a sebezhetőség szempontjából a fegyverek és célba juttató eszközök megnövelt sebessége és hatótávolsága, a nagy pontosságú fegyverek tömeges rendszerbe állítása? Milyen összetételű új sebezhetőség ered a manőverező robotrepülőgépekből? Hogyan ítélhető meg a potenciális ellenfél vezetési, parancstovábbítási, általában információs-informatikai sebezhetősége? Melyek a következményei, kihatásai annak, ha egy állam megtévesztő adatokat publikáltat saját sebezhetőségéről? Hogyan befolyásolja a hadászati, hadműveleti, haditechnikai döntéseket a környezet sebezhetőségi viszonyainak összképe és változékonysága? A költségvetési eszközöket célszerűbb-e a saját sebezhetőség csökkentésére vagy a potenciális ellenfelek sebezhetőségének lehetséges kihasználására koncentrálni? Érdemes-e konszolidált időszakban is erőket-eszközöket rendelkezésre bocsátani a közelebbi és távolabbi politikai környezet sebezhetőségi viszonyainak felderítésére és elemzésére? Közölni kell-e vagy célszerű-e tudatni a potenciális ellenféllel, ellenfelekkel, hogy sebezhetőségük főbb elemeiben ismert, többé nem titok…?

Ezek az állami szintű katonai jellegű sebezhetőség témaköréből esetlegesen megfogalmazott kérdések jelzik, hogy itt és ezúttal csak a probléma körüljárásáról lehet szó, ténylegesen egyfajta „barangolásról”, amely szükségképpen a fogalmi útjelző táblák szemrevételezésével kezdődik.

A „BARANGOLÁS” IRÁNYA ÉS INDÍTÉKAI

Az elmúlt években boldog-boldogtalan megállapította: szeptember 11., az Amerika ellen végrehajtott látványosan borzalmas támadás kíméletlenül a világ elé tárta, mennyire sebezhető „minden társadalom”, beleértve a legmodernebb társadalmakat, a világgazdaság szinte minden idegközpontját, mennyire felkészületlenek a „civilizált nagyhatalmak” a meghökkentő fejleményekre. (Pedig 2001-ben a „globális” sebezhetőségnek csupán töredéke került felszínre.) Ismét megfogalmazódott a régi tanács: a kockázat-megelőzés és a kockázatvállalás ésszerű egyensúlyával, a sebezhetőség alapos, tárgyilagos elemzésével, valószínűségi mérlegelésével, rendszeres nemzetközi vélemény- és tapasztalatcserével, valamint érdekközösségen alapuló együttműködéssel hosszabb távon sikerülhet ennek a problémának a kezelése, megoldása, egyszer majd megelőzése is. Úgy tűnik azonban, a világ mindmáig nem tudja érdemben, miért történtek a merényletek, melyek voltak a „rendezők” pillanatnyi és távlati céljai, megelőzhetőek, elkerülhetőek lettek volna-e a történtek.
A terrorizmus gyökereinek feltárása kormányszinteken nem történt meg, az ideológiai, politikai, szociális következtetések levonása úgyszintén. A világközvélemény a különböző kommentárokból megtudta, hogy „a katasztrófák nem tekinthetők a világtörténelem étlapja normális választékának”, vagy hogy „a globalizálódás jegyében társadalmaink sebezhetőbbekké váltak”. Globalizálódott az erőszak, a banditizmus, és persze globalizálódott a tudás és a technika is: többé nem kizárólagos az „öldöklési ismeretekhez” való hozzáférés, nincs hétpecsétes zár az államilag elbarikádozott atomfegyvergyárak bejáratain és így tovább. A komplex ipari társadalmak, úgymond minden eddiginél sebezhetőbbekké váltak, viszonylag szerény fizikai és anyagi eszközök elégségesek nehezen elképzelhető hatások eléréséhez.
A megnövekedett sebezhetőséget illusztrálták olyan statisztikák, hogy míg a múlt század hatvanas éveiben látványosak voltak az 50 millió dolláros kárral járó „balesetek”, a 70-es években ez a szint tízszeresére emelkedett, a Pasadenában (Kalifornia) 1992-ben történt robbanás átlépte az egymilliárd dolláros küszöböt. Ráadásul „mind elképzelhetetlenebb” katasztrófák következtek. Nyilvánvalóvá vált egyfajta aszimmetria az információs társadalom magas bonyolultsági fokú struktúrái és azok között a messze egyszerűbb eszköztárak és módszerek között, amelyek a terrorizmus háza táján jelentkeztek. Nem kellett nagy fantázia annak felismeréséhez, hogy ennek az aszimmetriának sebezhetőségfokozó hatása van, hiszen egy kevésbé bonyolult támadó mindig előnyben van az agyonbonyolított rendszerekkel szemben. A terrorista csapások emellett túljárnak a kockázatelemzők eszén, mivel a tettesek tudatosan a gyenge pontokra orientálódnak, ez a módszer „negatív kockázatkezelés” elnevezéssel jó ideje ismert volt.
A hiányos ismeretek, a gyér tapasztalatok, nemkülönben a veszélyek semmibevétele és tagadása az egyébként köny-
nyen észlelhető sebezhetőségeket is „érdektelenné”, „jelentéktelenné” minősíttetik, amiben egyébként a jól fizetett titkosszolgálatok is vétkesek. A mulasztások összefügghetnek azzal, hogy az információkat árasztó képernyők előtt ülő munkatársnak kockázatos lehet minden gyanút a főnök elé tárni, ugyanis tapasztalat szerint a gyanúk többsége alaptalan: a munkatárs túlbuzgónak tűnhet, aminek nemegyszer állásának elvesztése a következménye. Így jelentéseit újraolvassa, és ha kétségei vannak, félreteszi azokat. Egyébként a legnagyobb kockázatok a legproblematikusabbak. Ezek az utóbbi években megszaporodtak, ugyanakkor megítélésük „nagyvonalúbb” lett.
Értelmezés kedvéért, a teendők és lehetőségek érzékeltetésére néhány közismert dologra kívánatos emlékeztetni, nem bocsátkozva „romantikus” részletekbe.

Minden állam, minden rendszer, minden katonai tömb gyűjti az „ellenségére” vonatkozó információt, mind saját határain belül, mind azokon túl. A hadseregek és a rendőrségek természetesen mindenütt szakosított felderítés alapján tevékenykednek, a „titkosszolgálatok” elnevezés főként a titkos információ begyűjtésére létesített intézményeket jelenti. Ezek a szolgálatok nem csekély energiát pazarolnak egymás „tanulmányozására”, ügynökeik egymáshoz beépítve is működnek. A kormányzati és parlamenti ellenőrzés illuzórikus, a „megrendelt értesülések” célirányos hasznosítása rendszerektől függetlenül általános.
Az érintett fővárosok említése nélkül – a tömegtájékoztatás ebben a vonatkozásban a szórakoztatóipar szintjén működik – a témához kapcsolódóan itt a „szolgálatok” „stratégiai” szintű tevékenysége két területének említése megengedhető. Az egyik: barát és ellenség sebezhetősége jellegének, mértékének, területeinek kiderítése, értékelése a politikai vezetés által igényelt mélységben. A másik: a saját sebezhetőség álcázása, a szükséges mértékű dezinformáció irányának, tartalmának, stílusának és időzítésének ajánlásszintű megalapozása.
Ami a sebezhetőségkezelés eredményességének távlatait illeti, a jóslatok egyelőre túlságosan „légiesek”, amire példa a következő.

Svájci és belga sebezhetőségelemzők (Matthias Haller, Stephan Wehowski) négy évvel ezelőtt azt jósolták a Neue Zürcher Zeitung hasábjain, hogy „a megcélzott kockázatvállalás és a kockázatmegelőzés között létrejön majd egy új egyensúly, és ezzel bekövetkezhet a sebezhetőségek hosszú lejáratú mérséklődése. Ez azonban csak ott elképzelhető, ahol a mintaszerű gondolatok és eljárások legalább megértéssel találkoznak. Egy széles körű eszmecsere a kockázatokról olyan impulzusokat adhat, amelyek hidat teremtenek az egyes társadalmak gondolatvilága között és az egyes kultúrák fölött.” Ez nyilván vonatkoztatható a sebezhetőségekre is.

A „BARANGOLÁS” NÉZNIVALÓI

Eszményi állapot lenne az emberiség történetében, ha az államok, társadalmak, sőt az egyének (hangsúlyozottan átvitt értelemben vett) „sebezhetősége” egyszerre értelmét vesztené, ha a nemzetközi viszonyok, a civilizációk, a koalíciók, az államok és a társadalmi rétegek síkjában, de az egyének viszonylatában is megszűnnék a mások sebezhetőségére spekulálás, a gyengébbek, a védtelenek, a problémákkal küszködők állapotával való visszaélés, a makro- és mikroerőpolitika szokásjoggá minősítésének gyakorlata. Minden derűlátás ellenére – a fogalmak legszélesebb értelmezésében – nemcsak a háború maradt a „politika folytatása más eszközökkel”, hanem fordítva, a politika sem vetkőzött ki abból a hagyományos funkciójából, hogy benne a háborúskodás, a fölény- és előnykeresés, a kicsikarás és kikényszerítés szellemisége ölt testet, megtévesztően elegáns, szinte erőszakmentes, sőt együttműködő problémamegoldási formát.

Mindmáig a politika „a háború folytatása más eszközökkel”. Versenykategóriákban gondolkozni ma már szinte kötelező, és ennek megvannak a kemény játékszabályai. Talán nem „bellum omnium contra omnes” (mindenki háborúja mindenki ellen) a helyzet fő jellemzője, de kevés „sebezhetőség” marad kihasználatlanul, akár szervezett békétlenségről, akár versengő együttélésről van szó. Az előbbi – a szervezett békétlenség – talán jobban igényli az egykori latin „bellum” mai megfelelőinek áttekintését.
Ha tekintetbe vesszük, hogy az általános mai szóhasználatban beszélünk totális és korlátozott háborúról, polgárháborúról, partizán- és testvérháborúról, törzsi, faji, nemzeti felszabadító háborúról, de kereskedelmi és propagandaháborúról is, célszerűnek látszik háború alatt két vagy több fél politikai célzattal kirobbant vagy kirobbantott fegyveres konfliktusát érteni, amelyben az ütköző érdekek képviselői erő alkalmazásához folyamodnak. Ezzel együtt tény, hogy a háború mint jelenség egészen tisztázatlan keretek és határok között mozog, ami a felek sebezhetőségét is bonyolult értelmezési tartományba sodorja.
Akadtak „különös háborúk”, amikor a felek „hadat viseltek” egymással, de hadműveleteket nem folytattak, viszont voltak és vannak fegyveres összecsapások formális hadüzenet nélkül. Politikai, de főképp ideológiai vonatkozásban elmosódtak a határok a nemzetközi tömbök konfliktusai és a polgárháborúk között.
A háborúk kitörésének okairól ismert módon számos elmélet van forgalomban. Egyesek szerint a háború az emberi természetre vezethető vissza, az emberi természetre jellemző önzés, kíméletlenség, hatalomvágy nagy formátumú megnyilvánulása. Mások, különösen a neorealisták bizonyosak abban, hogy az emberiség történelmében állandósult háborúk egy idejétmúlt nemzetközi rendszer következményei. Az elméletek többsége viszont arra épül, hogy a háborúk alapja az államok politikai berendezkedése és az ideológia, továbbá hogy a háború az államok jogos akciója a „nemzeti érdekek” védelmében. Az első és a második világháborúból mind többen vonják le azt a következtetést, hogy általában az összes résztvevők kölcsönös vereségeinek és veszteségeinek esélye és lehetősége, tényleges nagyságrendje egyértelműen felülmúlta valamelyik fél győzelmének abszolút értelemben vett lehetőségét, a győztesnek bizonyult vagy kikiáltott fél a legyőzöttekkel összemérhető veszteségeket volt kénytelen, sokszor persze csak utólag elkönyvelni. Ez alól immár csak az a háború kivétel, amelyet az önvédelem végső eszközeként vívnak. Az említett tanulságot csak megerősítette, hogy világra jött és beköltözött vagy törvényszerűen beköltözik az arzenálokba az atomfegyver, amelynek akkora a pusztító-ereje, hogy elmossa a határvonalat a teljes győzelem és a totális vereség között. Ez természetesen új megvilágításba helyezi a sebezhetőség egész problematikáját is.
Nem vált teljesen kizárttá a katonailag kevésbé erős országok közötti háború, valamint egyes nagyhatalmak és kisebb országok konfrontációja (szinte azonos hadszíntéri sebezhetőségi kockázatokkal), ami mára teljesen nyitottá tette azt a kérdést, hogy segíteni kell-e vagy hátráltatni és megakadályozni atomfegyverek elterjedését, aminek elméletileg egyszerre van vagy lehet sebezhetőségnövelő és sebezhetőségcsökkentő hatása.
Mint manipulatív érdektényezőt, mint az állam saját sebezhetőségét indokoltan kockára tevő, ugyanakkor mások számára sebezhetőségi kockázatot is okozható tényezőt kívánatos körüljárni a nemzeti érdek, illetve a nemzeti értékek fogalmát. (Az „értéktelenségeket”, a nyilvánvaló negatívumokat mélységes hallgatás övezi.) Előre lehet bocsátani, hogy a nemzeti érdek olyan államérdek, amelyeket a kormányok határoznak meg. A „nemzeti érdekeket” két síkban szokás hasznosítani. Egyfelől politikusok hasznosítják, akik döntéseikhez, eljárásaikhoz, nemzetközi fellépéseikhez ilyen-olyan támogatást igyekszenek szerezni. Minthogy a nemzeti érdekben társadalmi és politikai közösség látszik megtestesülni, a róla való gondoskodás támogatásra méltó. A nemzeti érdek fogalma másfelől jól hasznosítható külpolitikai síkban, a világközvéleményben segít olyan nemzet, illetve állam képét kialakítani, amely oltalmazza „sebezhető” érdekeit, ha azokat a fennálló nemzetközi rendben – vagy rendetlenségben – veszély fenyegeti.
A nemzeti érdek iránymutatóul szolgálhat a társadalom számára legelőnyösebb és legtetszetősebb nemzetközi kapcsolatrendszer kiépítéséhez. Felhasználható a külső veszélyekre, fenyegetésekre való figyelemfelhívásra, egyben rámutat, milyen tényezők (szerződések, eltérő vagy ellentétes érdekek, más hatalmak ereje stb.) akadályozhatják az illető állam ellenőrzésén kívül eső területeken egy adott kormány cselekvési szabadságát (például földrajzi helyzet és távolságok, a külkereskedelemtől való függés az ebből eredő sebezhetőséggel). Itt már bekapcsolódik a fogalomba a nemzetbiztonság. Az államban testesül meg mind a nemzeti érdek, mind a nemzetbiztonság, mind a kettő kölcsönhatása.
Probléma viszont – mint erre már utaltunk –, hogy nincs egységesen elgondolt és elfogadott módszer a konkrét nemzeti érdek meghatározására. Egyesek beérik azzal, hogy a nemzeti érdeket objektívan meghatározza az államnak a nemzetközi rendszerben elfoglalt helye, és feltárható az illető állam történelme, politikai sikerei és kudarcai alapján. Mások azt hangoztatják, hogy a nemzeti érdeket a kormányok teljesen szubjektív alapon értelmezik. Utóbbi esetben számtalan trükklehetőségről lehet szó: a nemzeti érdek az, amit a politikusok azzá léptetnek elő.

IRÁNYVÁLASZTÉK: ERŐ-HATALOM, JOG, FENYEGETÉS, KÉNYSZER

Alapkutatást igényel és külön tanulmányt is megérdemel a hatalom, az erő viszonya a sebezhetőséghez pozitív-negatív, aktív-passzív értelemben, de a fogalmi meghatározás és a funkcionális értelmezés vonalán is. A tartalmi sokféleséget, összefonódásokat érzékelteti, hogy a „power” angol szó magyar megfelelői között a szótárak egyaránt említik az erőt és a hatalmat, az erősséget, az energiát és a képességet, az uralkodást, a hatáskört, a meghatalmazást és sok egyebet.
Az Oxford University Press politikai értelmező szótára az erő-hatalom fogalmat úgy közelíti meg, hogy az a saját akarat másra vagy másokra való rákényszerítésének, mások cselekedetei, magatartása erőszakos vagy nem erőszakos eszközökkel és módszerekkel való megszabásának és irányításának képessége. A vonatkozó szócikk egyik klasszikus tétele, hogy a politika sokkal inkább kötődik az erőhöz, a hatalomhoz, mint a joghoz, hogy valójában az erő, a hatalom szüli a jogot, mivel azok birtoklása vagy megszerzése teremt „illetékességet”. Említés történik továbbá a célok megvalósíthatóságáról, az érdekek másokéinál hatásosabb érvényesítéséről, mások választási és cselekvési lehetőségeinek befolyásolhatóságáról, mégpedig a saját szándékoknak megfelelően, az ellenállás megtörésének képességéről sebezhetőség kihasználásával.
Az angol értelmező szótár megkockáztatja azt a megállapítást, hogy szándékosság nélkül, célzatosság nélkül paradox, ellentmondásos, sőt hasznavehetetlen a politikai vagy katonai értelemben vett erő-hatalom. Vannak példák arra is, hogy az „áldozat” ébreszti ezt a szándékot: sebezhetősége, gyengesége „provokálja” az ellene irányuló fellépést, de előfordulhat, hogy az „erős”, a „hatalmas” egyszerűen nem enged a kísértésnek, nem él a kínálkozó lehetőséggel.
A hatalom érvényesítésének, az erő alkalmazásának, a befolyási és befolyásolási térség bővítésének, távoli helyszíneken való kialakításának lehetnek a sebezhetőségi viszonyoktól független ösztönzői, de korlátai is. Mindenesetre a túlerő, a kivetíthető hatalom birtokosainak célszerű és kívánatos tárgyilagosan felmérni és tekintetbe venni nemcsak az erő-, hanem a változható sebezhetőségi viszonyokat is, általában a hatalom gyakorlásának, a túlerő alkalmazásának összes következményeit.
Nem lényegtelen, hogy ezek az intézkedések a számított mértékben és módon érintik-e a megcélzottakat, s hogy a saját sebezhetőség nem lesz-e nagyobb mértékben kárvallottja a konfrontatív fellépésnek, mint amennyire kiaknázható a megcélzott sebezhetősége. A manapság divatossá vált „távoli küldetések” illusztrálhatják, hogy megalapozottak az ilyesféle aggályok. A nagy távolságokban mindig rejlenek újabb sebezhetőségi kockázatok, nemkülönben a tervezett és a megcélzott eredményekhez képest észszerű időkeretek kilátástalan túllépésében. Ráadásul a megtámadottnak támadhatnak a támadó sebezhetőségét növelő olyan új szövetségesei vagy támogatói, akik korábban nem kerültek ebbe a látómezőbe.
Az idézett oxfordi politikai értelmező szótár a sebezhetőségre, a sebezhetőség kiaknázására, kiaknázhatóságára vonatkozóan szélesebb értelmezési tartományban is elgondolkoztató analógiát említ: egy embert meg lehet ölni, gúzsba lehet kötni, vagy megfosztani tudatától, de akkor nem érhető el, hogy egy akaratnak engedelmeskedjék. Valójában az erő alkalmazásával való fenyegetés a célszerűbb kényszerítés a kívánatos cselekvésre, magatartásra a megkövetelt irányban és rendeltetéssel. Ez kínál ésszerűbb lehetőséget leginkább a sebezhetőség kihasználására a hatalom, az erőfölény érvényesítése jegyében.
A kényszerítés végső fokon a hatalom érvényesítésének, konkretizálódásának, a sebezhetőség, a nagyobb sebezhetőség „kiaknázásában” támaszt találó olyan válfaja, amely az ellenfél ellenőrzés alatt tartásában nyilvánul meg egyértelmű vagy burkolt fenyegetések révén. Fenyegetéshez nem, vagy alig kapcsolódik a sebezhetőség kihasználásának olyan eszköze, mint a manipulálás, amely inkább információkra és dezinformációra, eszmékre vagy éppen tájékozatlanságra épít: viszont szinte észrevehetetlennek kell lennie, tetten érhetetlennek kell lennie ahhoz, hogy hatásos legyen.

AZ „ÖLELKEZŐ HIDEGHÁBORÚ” HAGYATÉKÁT KIKEZDI AZ IDŐ

Ha a stratégiatörténet a béke tanítómestere, mint ezt a militarista ideológia hirdeti, akkor talán nem a logika megcsúfolása az elrettentés és a sebezhetőség viszonyának felvillantása a „nagy konfrontációk” korszakából.
A fegyveres küzdelem logikája, az agresszió megelőzésének és a háború elkerülésének logikája – a jogos önvédelem logikájának keretében is – megerősíti, hogy a katonai értelemben vett elrettentésnek meghatározó kelléke egyik oldalon a megfelelő támadóeszköztár, a másik oldalon a sebezhetőség. (Tökéletes vagy tökéletesnek vélt sebezhetetlenség és/vagy „öngyilkosságra szántság” esetén nem működik, következésképpen értelmetlenné, tárgytalanná válik az elrettentés.) A kölcsönös elrettentés – elsősorban atom- és rakétahatalmak viszonylatában elismert – feltétele a mindkét oldalú sebezhetőség, amely megfelelő adottságokkal rendelkező hadászati támadófegyver-rendszerek szavatolt kölcsönös megsemmisíthetőségét jelenti – végső, valójában csak hipotetikus fokon.
Vannak szakírók, akik az elrettentésben az ellenfelek magatartása fölötti, fenyegetésre támaszkodó ellenőrzést látják, amelynek keretében az elrettentést gyakorló fél arról igyekszik meggyőzni ellenfelét, hogy azok a lépések, amelyeket (az elrettentés keretében) megakadályozni szándékozik, „többe kerülnek” a potenciális támadónak, mint amilyen haszna származnék belőlük. A múlt században a nukleáris megtorlással való fenyegetés a szuperhatalmak katonapolitikájának gerincévé vált, egyebek között egymástól való nagy távolságuk miatt – és óriási területi kiterjedésüknek köszönhetően – is. A NATO stratégiája az elrettentés „eszkalációs lépcsőjét” állította szembe a Varsói Szerződés Szervezetével. A felek igyekeztek kiépíteni és megóvni másodikcsapásmérő képességüket, egyben biztosítani a „találkozó válaszcsapás” abszolút lehetőségét.
Ugyanakkor kölcsönös és együttes intézkedéseket is foganatosítottak az atomháború véletlenből, számítási hibából, egymás szándékainak félreismeréséből származó kirobbanása ellen – bizalomerősítő intézkedésekként esküdt ellenségek között…
A sebezhetőségi megfontolások érvényesülésének egyik maradandó terméke lett a „garantált kölcsönös megsemmisítés”, ha tetszik a „kölcsönösen szavatolt megsemmisítés” tana vagy elképzelése, amelynek hátterében eredetileg az a – már vázolt – feltételezés állt, hogy két vetélkedő szuperhatalom, amely megfelelő atom- és rakétapotenciállal rendelkezik, tartósan stabil viszonyokat is teremthet egymás között, mivel mindegyikük tudja, hogy képes megsemmisíteni a másikat, illetve megsemmisíthető a másik által. A koncepció a szakirodalomban az angol elnevezés („mutual assured destruction”) alapján a MAD jelzést kapta, ami angolban („mad”) melléknévként „őrültet”, „tébolyodottat”, „esztelent” jelent.
Az elképzelés alapja – hangsúlyozottan a sebezhetőség oldaláról tekintve – az volt, hogy mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió egyfajta „azonos sebezhetőségre” tett szert: mindkettő rendelkezett a másik megsemmisítéséhez szükséges és elégséges nukleáris válaszcsapásmérő erőkkel és képességekkel; ennek a válaszcsapásnak a lehetősége és elkerülhetetlensége visszariasztotta a feleket a kezdeményezéstől. Mindkettő meg volt győződve arról, hogy ilyen sebezhetőség nemcsak „könnyebbé” teszi az elrettentést, hanem stabilizálja is azt. A koncepció mindmáig él, mint a „minimális elrettentésnek”, mint az „egzisztenciális”, vagyis a fennmaradást illető fékentartásnak az alapeszméje.
Az USA azért fogadta el a kétoldalú sebezhetőség doktrínáját, miután a Szovjetunió a múlt század 70-es éveinek elején interkontinentális hadászati paritást teremtett, mivel a technikai lehetőségek szintje kilátástalanná tette a hathatós hadászati védelmet, és mivel azt hitte, hogy a Szovjetunió kész egy, a mind támadó-hadászati, mind fegyverzet-csökkentés politikai stabilitáson alapuló állapotot elfogadni. Bebizonyosodott azonban, hogy a Szovjetunió nem volt hajlandó saját sebezhetőségét elfogadni, viszont igyekezett az Egyesült Államok sebezhetőségét növelni. Szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétáit több, önállóan manőverező robbanótöltettel szerelte – gyorsabban, mint számítottak rá –, és lényegesen növelte azok találati pontosságát. Ráadásul elutasította Washingtonnak azt a javaslatát, hogy a felek mondjanak le „destabilizáló” szárazföldi indítású interkontinentális ballisztikus rakétáikról a gyakorlatilag sebezhetetlen, második csapás mérésére igen alkalmas tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéták javára. Az amerikai másodikcsapásmérő képességet még tovább gyengítették, az USA sebezhetőségét tovább fokozták a szovjet műholdellenes fegyverek, amelyek módot nyújtottak az amerikai felderítő és korai előrejelző-riasztó műholdak kiiktatására, az amerikai kormányzat döntési és reagálóképességének korlátozására.

A 70-es évek második felében, amikor a „rugalmas reagálás” meghirdetésre került, az Egyesült Államok – amely érdekelt volt abban, hogy minél kisebb legyen egy európai háború a Szovjetunióval folytatandó hadászati szintű atomháborúvá való terebélyesedésének kockázata, ami létében veszélyeztette volna az Egyesült Államokat – áldását adta egy nyugati hagyományos védelmi képességre, amelyet a Szovjetunió nem egyedül hagyományos eszközökkel, hanem csak atomfegyver elsőként való bevetésével lett volna képes leküzdeni. A nyugat-európaiak azonban kezdtek attól tartani, hogy eltűnik a fejük felől az amerikai nukleáris védőernyő, számottevően megnő a sebezhetőségük a felfokozódó szovjet politikai és katonai agresszivitás következtében. Ezért aztán nem mondtak le a kifejezetten „nukleáris eszkalációs fenyegetésről” a Varsói Szerződés Szervezetének csak hagyományos erőkkel indított támadása esetére.
A sebezhetőség, konkrétabban az eltérő jellegű sebezhetőség problémája már akkor jelentkezett az amerikai–európai érdekkonfliktus hátterében: az Egyesült Államoktól eltérően, Nyugat-Európa számára a kontinensre korlátozódó szovjet atomtámadás hadászati szintű, vagyis „egzisztenciális”, azaz létét veszélyeztető fenyegetést jelentett volna.
Megismételhető: Moszkva ténylegesen sohasem azonosult a háború kölcsönös sebezhetőséggel való megakadályozhatóságának amerikai stratégiai elképzelésével (szinte a saját rakétavédelem kiépítésével kezdte…), Washington végeredményben ezért mondta fel a rakétavédelmi rendszereket korlátozó 1972-es kétoldalú szerződést.
A hidegháború állítólagos lezárása után a korábbi fő ellenfelek megkísérelték az áttérést az említett „minimális elrettentésre”, így viszonylag pozitív lépést tettek a konfrontáció „szűkítése” irányába, ugyanakkor egyre nehezebbé vált és válik meggyőzniük más államokat arról, hogy le kell mondaniuk a saját atompotenciállal, saját atomelrettentési képességgel való rendelkezés jogáról. (Szuverén egyenlőség az ENSZ Alapokmány értelmében!) Washington számára mind kényesebb feladat lesz folytatni a kettős mérce alkalmazását, például egyfelől Izrael, másfelől Irán és Észak-Korea vonatkozásában.
Hasonlóan nehéz lesz kezelni „otthon” egyebek között az amerikai katolikus püspöki kar már idézett állásfoglalásait. Ezekből ugyanis az tűnik ki, hogy különbséget tesznek az úgynevezett „egzisztenciális elrettentés”-t megtestesítő atomfegyver-birtoklás és e fegyverek bevetésének szándéka között. Az utóbbi elvetendő, az előbbi megengedhető…
Akárhogy is nézzük, a másik fél sebezhetőségére hagyatkozás, támaszkodás még jó ideig – és nem csak Washington–
Moszkva viszonylatban – mind a „maximális”, mind a „minimális” elrettentés fő passzív kelléke marad.
Persze, ha etikai szempontból vizsgáljuk az atomelrettentést, akkor felvetődik a kérdés: fenyegetőzhetnek-e az államok azzal, amit tulajdonképpen soha nem volna szabad megtenniük, és kell-e olyasmivel rendelkezniük, amit voltaképpen sohasem volna szabad felhasználniuk.

LEGSEBEZHETŐBB A BÉKE?
MIÉRT NEM A MILITARIZMUS?

A „kollektív konfrontációk” világtörténelme aligha ismer régebbi kategóriát, pontosabban kategóriacsokrot, mint a „béke sebezhetőségének”, a békétlenségekre való kényszerű vagy önkényes, mindenesetre szakadatlan felkészülésnek, a „békét célzó háborúnak”, a háború permanens veszélyétől újra és újra aláásott látszatbékének a kategóriáját. Bizonyíték: a klasszikusok.
A katonai sebezhetőség kockázatainak és e kockázatok remélt csökkentésének, netán kizárásának érintkezési pontján felötlik emlékezetünkben az örökérvényűnek hitt bölcsesség: „Si vis pacem, para bellum!” – „Ha békét akarsz, készülj háborúra!” A késő római hadtudományi író, Vegetius Renatus Flavius másfél évezreddel ezelőtt rögzítette a háború, a támadás „megelőzésének” (ma ismét elterjedtségnek örvendő) szentenciáját, de az övéhez hasonló gondolatokkal Liviusnál, Horatiusnál és Plátónál (Platonnál) is találkozhatunk.
Némi önkényességgel a „kockázatcsökkentés”, a „prevenció” előfutárairól beszélhetünk, de akár a militarizmus korai előfutárairól is. A militarizmus ma jelenti a fegyverkezés, a háborús készülődés politikáját, magas rangú katonák csoportjának politikai uralmát, a katonás szellem eluralkodását a polgári életben, a gazdasági és szellemi élet alárendelését katonai céloknak, katonai értékrendnek és érdekeknek. Ezen az alapon militarizálásnak minősül a katonai szervezeti formák, módszerek, stílus átvitele polgári viszonyokra, polgári társadalmi folyamatok, tevékenységek katonai módszerekkel való irányítása.

A militarizmus nemzetközi szinten egy államnak, egy kormányzatnak az a gyakorlata, hogy politikai céljainak elérésén munkálkodván elsőrendű jelentőséget tulajdonít és kölcsönöz a háborúnak, a katonai erő alkalmazásának, illetve az ezzel való fenyegetésnek. A belföldi „toldalék” olyan helyzet, olyan gyakorlat kialakítása, amikor a hazafiasság, az egység, az összeforrottság, a fegyelem, a szigorú hierarchikus rend szertelen mértékben érvényesül a társadalom egészében. Maga a militarizmus fogalma a 19. században született, amikor a középosztályokat egyre jobban nyugtalanította katonai köröknek az az ambíciója, hogy uralmuk alá hajtsák a polgári társadalmat, a polgári kormányzást, háttérbe szorítsák a világi liberális értékeket.
Mindmáig folyik a vita, hogyan lehet a katonákat a polgári hatalom „alárendeltségében” tartani, a fegyveres erők demokratikus polgári-parlamenti ellenőrzését nemcsak látványosan, hanem ténylegesen és hatásosan is biztosítani, hogyan lehet elsősorban a vezető nagyhatalmak „erőpolitikáját” visszafogni, korlátozni immár nemcsak a katonai-ipari komplexumok, hanem a katonai-ipari-akadémiai-információs komplexumok diktátumát is.
Mindemellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy a korábban „harmadiknak” nevezett fejlődő világban – nem ok nélkül – a militarizmust a közvélemény nem annyira a nemzetközi békétlenségekkel, mint inkább a belső válságokkal, politikai kuszasággal, gazdasági fejletlenséggel, társadalmi forrongással, nem egy esetben polgárháborúk, államcsínyek, zendülések, terrorcselekmények elburjánzásával hozza oksági kapcsolatba. Nem vitás, hogy a súlyosbodó biztonságpolitikai sebezhetőségnek ez a kategóriája a közmondásos „világrendetlenségnek” még jó ideig gyógyíthatatlan, de legalábbis nehezen kezelhető eleme marad. És akkor még nem beszéltünk az atomfegyverkezési igény és divat járványszerű terjedéséről ebben az egyik fajta sebezhetőséget másfajta sebezhetőségekkel felváltó közegben.
Bármennyire ellentmondásos és „illetlen” is, jelezni kell, hogy voltaképpen egyszerre hat az államok és a társadalmak, a nemzetgazdaságok és a világgazdaság sebezhetőségének növekedése és csökkentése irányában a militarizmus olyan „kétarcú” megjelenési formája, mint a fegyverkezési verseny és átfogó jelenségként a fegyverkezési hajsza. A fogalmak (arms race) szülőatyja az 1953-ban elhunyt angol tudós, L. F. Richardson, a tudományos meteorológia megalapítója volt. Még az első világháború előtt vizsgálódásai arra a következtetésre vezették, hogy az időjáráshoz és más fizikai jelenségekhez hasonlóan Anglia fegyverkezése bizonyos időszakokban Németország fegyverkezése következményének bizonyult, és egy újabb német fegyverkezési hullám az angliai fegyverkezés fellendülését követte. Richardson úgy találta, hogy ez a versengés jellegű folyamat katasztrófába torkollhat, de akár stabil egyensúlyt is teremthet.

A fegyverkezési versenynek azóta van egy olyan definíciója, hogy olyan folyamat, amelynek során két vagy több egymással szemben álló ország saját biztonságának fenntartása érdekében növeli fegyverkezésének volumenét „egymásra nézve”. Ez alapjában véve még mennyiségi fegyverkezési verseny, amelynek kimenetelét, egyben a sebezhetőség konfigurációját is mind döntőbben befolyásolja a minőségi fegyverkezési verseny. A 20. század egyik nagy tanulsága, hogy a véget nem érő fegyverkezési hajsza kikényszerítése akár nagyhatalmak, koalíciók, rendszerek összeomlását is „eredményezheti”. Az ilyen rendeltetésű szándék, illetve politikai-katonai stratégia „halálra fegyverkeztetés”-ként került a publicisztikai szóhasználatba, érzékeltetve a kritikus arányú hadigazdasági és általános gazdasági-pénzügyi túlterhelés következtében totálissá vált sebezhetőség végzetes voltát.
A kérdéskör, ha nem is egészében és nem is kizárólag a Szovjetuniót érintette, időtálló tanulságok levonására és a változatlan kísértések jelenlétére figyelmeztette elsősorban Moszkvát, amely hazai és külföldi források alapján ma is szinte tényként könyveli el a fegyverkezési hajsza poszthidegháborús folytatódását, a „reagálás kényszerét” és a fennmaradt kockázatokat. Az ezredforduló időszakából és a közelmúltból is adódnak illusztrációk. Az orosz külügyminisztérium diplomáciai akadémiájához közel álló Szergej Jemeljanovnak az amerikai hadtudomány konverziójáról szóló, 1999-ben Moszkvában megjelentetett könyvében olvasható a „sebezhetőséget” nem említő, de érzékletesen illusztráló, tekintetbe vételét igazoló következő részlet:
„A hadiipari termelés koncentrációja Oroszországban mindig a meglepetésszerű intervenció logikájának volt alávetve. Ezért különösen a második világháború után a hadiipari vállalatokat zömmel az ország belső térségébe telepítették (Volga-mellék, Ural, Nyugat-Szibéria). A haditechnikai kísérleti telepek és a velük kapcsolatos tudományos kutatóintézetek viszont közvetlenül a határ közelében kaptak helyet. A Szovjetunió felbomlása után ezért csak 70 százalékuk maradt Oroszország területén. A hadászati szintű kutatások a zárt városokban és a legnagyobb tudományos központokban folytak (Moszkva, Leningrád, Novoszibirszk stb.).
Figyelembe veendő az a tény, hogy a Szovjetunióban, amelynél a NATO-országok ötszörte nagyobb erőforrásokkal rendelkeztek, a fegyverzeti hadászati paritás fenntartásához a bruttó nemzeti termékhez viszonyítva sokkal nagyobb kiadásokat kellett eszközölni. Ennek következtében a hadiipari termelés zömét adó térségek védelmi függősége elérte, sőt meghaladta a 40 százalékot, amely majdnem nagyságrenddel magasabb, mint az Egyesült Államokban.”
Az idézet után, amely az „öröklődő sebezhetőséget” és annak következményeit is illusztrálja, lássuk, enyhültek-e a fegyverkezési verseny utótünetei, a fegyverkezési verseny „recidivái” egy-másfél évtizeddel a hidegháború búcsúztatása után, módosult-e a némileg tágabbá vált kölcsönös sebezhetőségi tájkép.
Az amerikai Natural Resources Defense Council egyik kutatója, Robert S. Norris 2000 októberében, amikor már elhalványodni látszott a két táborra szakadt világ képe, egy nemzetközi konferencián olyan becslést ismertetett, amely szerint Oroszországban 2260, Kínában, Irakban, Iránban és Észak-Koreában együttvéve 100 atomhadászatilag számba vehető célpont van (volt 2000-ben). Oroszországban még 1100 működő nukleáris objektummal, 500 hagyományos katonai objektummal, 500 hadiipari vállalattal és 160 vezetési ponttal számoltak. A 2000. júniusi állapot szerint az amerikai hadászati támadóerők akkor 6200 atom-robbanótöltettel rendelkeztek többé-kevésbé operatív felhasználásra. Az összes bevethető erők töltetállományából (7200) interkontinentális ballisztikus rakétákhoz kapcsolódott 2000, tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakétákhoz 3450, hadászati bombázókhoz 1750 töltet. A hidegháború deklarált lezárása után egy évtizeddel számításba vett sebezhetőség és a tekintetbe vett „elrettentési” eszközök statisztikája önmagáért beszél – természetesen csak a becslések szintjén.
Három évvel később a moszkvai Nyezaviszimoje Vojennoje Obozrenyije 2004. évi 12. számában két orosz hadászati szakértő háborgó cikke jelent meg, amelynek szerzői az Egyesült Államokkal egykor fennállt „hadászati paritás” elvesztésére figyelmeztettek, és meglehetősen lehangoló „sebezhetőségi” elemzést adtak országukról. Eszerint az orosz hadászati támadó „hármas” tengeri és légi összetevője, korszerűsített Minuteman III. típusú amerikai interkontinentális ballisztikus rakétákkal és a módosított, nagy találati pontossági Trident II. tengeralattjáró-fedélzeti rakétákkal végrehajtott első csapás esetén 90 százalékban kiiktatható, a további 10 százalék az amerikai rakétavédelemre, illetve az amerikai–NATO tengeralattjáró-elhárításra „van bízva”. Ezzel állítólag az amerikai szaksajtó is szívesen egyetért.
A „para bellum” tehát igencsak virulensnek bizonyult. Vajon ok nélkül?

AMERIKA REÁLIS„SEBEZHETŐSÉGI TÜKÖRBE” TEKINT – JÓZANUL ÉS BIZAKODÓAN, DE „ÚJ
TÁVÉRZÉKELŐKET” KERES

Világunk már olyan, hogy viharos történelmi múltra visszatekintő földrészek, szövetségi rendszerek, államok, kormányzatok biztonsági sebezhetősége az esetek többségében magától értetődő, természetes állapotnak számít; ha egy vagy néhány nagyhatalom évtizedeken keresztül saját sírját ássa, világháborút robbant ki, világforradalmat szít, bajkeverést exportál és végül összeomlik, drámai fejlemény, de a kárvallottakból nemegyszer haszonélvezők lesznek, és minden megy tovább a maga módján. Ha azonban egy több ezer kilométeres óceáni védősávval körülvett, a világkonfliktusok színtereitől óriási távolságokra fekvő, és ameddig lehet, azoktól távolmaradó szuperhatalom támadhatóvá, potenciálisan megsemmisíthetővé válik, biztonsági síkban egyre-másra sebezhető lesz, ez már világpolitikai, sőt világtörténelmi fordulat, amelyet monumentális változások, átrendeződések, átértékelődések, a rettegés, a pánikhangulat állandósulása, lázas ellenségkeresés és szövetségeskeresés, a „sebezhetőségi ablakok” páncélredőnyeinek, a pragmatikus különutasság csupán partnerségi kitekintést engedő redőnyeinek lehúzását célzó próbálkozások követnek.
A 21. század majdnem olyan megrázkódtatásokat hozott és „ígér” az Egyesült Államoknak, mint amelyet fél évszázada a szovjet atom- és rakétafegyverek hatótávolságába való kerülése okozott. Azt sikerült feltételesen ellensúlyoznia, azonban a terrorizmus már saját területéről támadta az „egyetlen szuperhatalmat”, érzékeltetve és látványosan demonstrálva egy új típusú sebezhetőséget, e fenyegetettségtípus elhárításának gigászi nehézségeit, hacsak nem lehetetlenségét. De a baj nem jár egyedül.
Másrészt: az amerikai sebezhetetlenség megkérdőjelezését (is) szem előtt tartja az az államcsoport, amely mind nagyobb hatótávolságú rakéták, nagy pontosságú fegyverek arzenálját építgeti, hogy azt idővel atomfegyverek célba juttatására is alkalmassá téve elrettentési, egyszersmind zsarolhatósági potenciált hozzon létre akár az Egyesült Államokkal szemben is. „Érdekházasság” a nemzetközi terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek között sem kizárt, és máris összeáll az „antihegemonista internacionálé”, amelynek természetesen semmi köze sincs a nacionalista, szeparatista, vallási terrorizmusokhoz, hacsak nem a barbár, tömeggyilkos módszerek alkalmazása vonalán.
Lényegesek persze a fejlemények sajátosan amerikai megítélései, különösen, ha azok realisták a sebezhetőséget illetően.

Richard B. Myers tábornok, az amerikai Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke az Egyesült Államok Nemzeti Katonai Stratégiájának (2004) előszavában így fogalmazott: „A 2001. szeptember 11-i támadások azt mutatták, hogy szabadságunk (»liberties«) sebezhető.”
Az amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld 2004. május 29-én az adott témakörben figyelemre méltó beszédet tartott West Pointban az ottani katonai akadémia végzős hallgatói előtt. Beszélt egy nyolcvan országból összeállt nemzetközi koalícióról, amely alig három év alatt felszámolt két kárhozatos rendszert, felszabadított 50 millió embert, szétzúzott terrorista sejteket szerte a világon és meghiúsított egész sor terrortámadást.
„E sikerek ellenére – figyelmeztetett a miniszter – az az igazság, hogy közelebb vagyunk e harc kezdetéhez, mint végéhez. A civilizált társadalmak ma olyan ellenfelekkel szembesülnek, mint korábban még soha. Ezek az ellenfelek nem törekszenek fegyvernyugvásra, nincs területük, amelyet védeni kellene, nincs olyan nyilvánosság, amelynek válaszokkal tartoznának. Megfoghatatlan hálózatokkal fenyegetnek bennünket, amelyek nem egykönnyen felszámolhatók. És van egy óriási előnyük: egy terroristának csak alkalmanként kell sikerrel járnia, nekünk, mint védekezőknek, viszont mindig sikeresnek kell lennünk.
Feladatunkat bonyolítja továbbá nyíltságunk, nyitottságunk – természetesen ez a nyitottság tesz bennünket a világ legeredményesebb, legszabadabb társadalmává –, de egyedülállóan sebezhetővé is tesz bennünket azokkal szemben, akik megkísérelnek hasznot húzni ebből a nyitottságból és szabadságjogainkból.
Lehetetlen védekezni a támadásokkal szemben mindenütt, minden időpontban, minden elgondolható technika ellen. Ily módon a felülkerekedés egyetlen útja ebben a küzdelemben a terroristák felszámolása, még mielőtt az eddigieknél is hatalmasabb eszközökre tesznek szert, hogy még több ártatlan embernek ártsanak.”
„Ma – mutatott rá a továbbiakban a Pentagon vezetője – a fenyegetések előre nem látható ellenségektől erednek, akik a világ bármely tájékán csapást mérhetnek csekély riasztási idővel, vagy anélkül. Ezért koncepciók rendszerét alakítottuk ki, hogy segítsük körvonalazni Amerika felelősségét ebben az új világban, szorosan konzultálva szövetségeseinkkel és a Kongresszussal.”
Aligha lehetett volna az Egyesült Államok terrorfenyegetettségét tárgyilagosabban bemutatni, bölcsebben felvázolni ennek a sebezhetőségnek jellegét és szerkezetét, semlegesítésének egyébként magától értetődő nehézségeit, sőt korlátait.
Nem érdektelen, hogy az amerikai fegyveres erők másfajta impulzusokat is kaptak, mégpedig kevéssel a 2001. őszi tragikus, széltében-hosszában „aszimmetrikusnak” minősített merényletsorozat után.

ASZIMMETRIÁK

Az amerikai szárazföldi erők kollégiumának negyedévenként megjelenő folyóirata, a Parameters az „eseményeket” követően igen hamar, 2002 tavaszán figyelemre méltó dolgozatot jelentetett meg Colin S. Gray professzor tollából az aszimmetrikus hadviselésről. A szerző mindjárt bevezetőben tett néhány szokatlan megjegyzést, és zárókövetkeztetései is helyükre tettek néhány divatossá vált fogalmat. Elöljáróban azt állította, hogy a hadseregek különleges alakulatainak tagjai általában úgy kénytelenek tevékenykedni, mint „terroristák egyenruhában”, s hogy „a nem hagyományos hadviselés minden válfaja, beleértve a terrorizmust és a gerillaműveleteket, politikailag semleges technika”. Zárógondolata az volt, hogy „többé-kevésbé minden harcászati, hadműveleti és hadászati művelet aszimmetrikus. Nincsenek egyforma hadviselők, egyforma haderőkkel, amelyek egyformán járnak el.”
Colin S. Gray professzor szerint mindaz aszimmetrikus, ami „szemünkben szokatlannak tűnik”, ami a hagyományos hadijog szempontjából szabálytalan vagy nem elismert, ami nem illik az „adott képességek és tervek” tárába, vagy amit figyelmen kívül hagyunk, mert nem tudjuk, hogy figyelni kell rá…
A szerző azt fejtegeti egyebek között, hogy a terrorizmusban megtestesülő aszimmetrikus fenyegetés stratégiailag „csak a potenciális áldozatokkal való szimpla együttműködés révén érvényesül”, ugyanakkor – már „hazai pályára” vonatkoztatva – a reagálásnak nemcsak hatékonynak kell lennie, hanem az Egyesült Államok esetében politikailag és erkölcsileg összeférhetőnek is az amerikai kultúrával. „Ha 2001. szeptember 11-én a háromezer amerikaival egy ellenséges állam hagyományos fegyveres erőinek szabványos támadása végzett volna, az Egyesült Államok válasza magától értetődően gyors és véres lett volna. Terrorakcióról lévén szó, az amerikai védelem szokatlan stratégiai viszonyok közé került. Korunk Oszama bin Ladenjei természetesen nem áshatják alá az Egyesült Államok katonai vagy pénzügyi világhegemóniáját, vagy azokat a politikai adottságokat, amelyek ezt széleskörűen elismertté tették, de az igazi terrorcselekményekben kifejeződő aszimmetrikus fenyegetés alkalmasint olyan kárt okozhat, olyan mérvű és jellegű kárt, amely komolyan alááshatja az Egyesült Államok
politikai tekintélyét a világban” – figyelmeztetett a tanulmány szerzője, hozzátéve, hogy a megfelelő elrettentésnek az empátia bizonyos elemeit is magába kell foglalnia, hogy semlegesíthetőek legyenek „a taktikailag sikeres terrorizmus politikai kihatásai”.
Gray professzor beismeri, hogy képtelenség előre látni a különleges aszimmetrikus fenyegetéseket, így nem is hárítható el minden kockázat. Megjegyzi azonban, hogy korlátozni kell az aszimmetrikus fenyegetésben rejlő legnagyobb károkozási lehetőséget, a „saját magunk által választott, tévesen megítélt válaszintézkedések foganatosítását”. „A terrorista csak a mi közreműködésünkkel lehet sikeres. Nincsenek meg az erőforrásai ahhoz, hogy jelentős közvetlen kárt okozzon. Még ha tömegpusztító fegyverre tesz is szert, az aszimmetrikus terrorista fenyegetés csak halvány árnyéka lesz egy harmadik világháborús szuperhatalmi károkozási fenyegetésnek… Lennie kell arányérzékünknek. Anélkül, hogy lekicsinyelnénk háromezer emberélet tragikus elvesztését, stratégiailag nem lenne tisztességes Amerikának, hogy engedje magát lelkileg tartósan megrázkódtatni egy ilyen bántalmazástól, vagy állandóan magas hőfokon izzítani nemzetbiztonsági politikáját” – vélekedett annak idején a neves „káosz-politológus”.
Talán megenged ezek után egy kitérőt a távolságok és a sebezhetőség viszonya. Legáltalánosabban fogalmazva: a katonai értelemben vett potenciális térbeli elérhetőség potenciális általános sebezhetőséggel való azonosulása azóta vált különösen aggasztóvá, hogy együtthatás lehetősége teremtődött meg a pusztítóerő és a hatótávolság, a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek, diktatórikus államképletek és az agresszivitás „törpékből” transzkontinentális kihívást megtestesítő „óriásokat” varázsló eszköztárai, az erőszak indítékbősége és az erőalkalmazás korlátlan indokolhatósága között.
„Barangolásunk” végéhez közeledve szenteljünk még némi terjedelmet a „rakétaglobalizáció” problémájának.
Az Egyesült Államok felderítő-hírszerző szolgálatai a Kongresszus igényei alapján minden évben jelentést készítenek arról, hogy mi a helyzet világviszonylatban a ballisztikus rakéták fejlesztése terén. Ezekben ismétlődő mozzanat, hogy a hidegháború idején viszonylag pontos, megbízható és biztonságosan tárolt rakéták veszélyeztették az Egyesült Államokat, méghozzá többezres nagyságrendben. Az „új rakétahatalmak” lényegesen kevesebb rakétával rendelkeznek, ezek találati pontossága, megbízhatósága, védettsége lényegesen kisebb, robbanótölteteik száma ugyancsak, de tényleges fenyegetést jelentenek, és ez a típusú fenyegetés évről évre fokozódni fog.
Észak-Korea több mint fél évtizede jelezte, hogy képes túllépni az 5500 kilométeres hatótávolságot, illetve meglesz ennek a lehetősége, ha megfelelő biztonságú indítási rendszert tudnak kidolgozni. A többi (Amerika szempontjából) potenciálisan ellenséges ország 2015-ig elérheti ezt a szintet. Bár kevéssé valószínű – olvasható a legutóbbi jelentésekben –, hogy ezek az országok nagyobb kárt tudnak okozni az Egyesült Államoknak, mint Oroszország vagy Kína, a kiépülő rendszerek a robbanótöltetek típusától, a találati pontosságtól és a kiválasztott céltól függően amerikaiak tízezreit, sőt millióit pusztíthatják el.
A nagy hatótávolságú rakétákon dolgozó államok nagyrészt úgy vélik, hogy e rakéták bevetésének veszélye válságok idején „bonyolíthatja a döntések meghozatalát” az Egyesült Államokban, amelynek ugyan nyomasztó a fölénye, de a vele szemben állók növekvő katonai lehetőségei „megnövelhetik a győzelem árát” Washington számára, és eltéríthetik bizonyos lépések megtételétől. Az elrettentéshez és a károkozáshoz nem kell sok rakéta, nem túl nagy jelentőségű azok pontossága és megbízhatósága, elég az, ha veszélyeztetni tudnak nagyvárosokat.
Az amerikai sebezhetőség fokozódásának veszélye tehát fennáll és növekedni fog, amilyen mértékben a „lator”, „zsivány” vagy „haramia” országokban lerövidül a ballisztikus rakéták első próbaútja és bevethetősége közötti idő, valamint érlelődik a „figyelmezető rakétacsapások” taktikája.
További sebezhetőségi kockázatnövekedést jelenthet az Egyesült Államok számára rakétaindításra alkalmas tengeri járművek megjelenése, illetve felvonultatása az amerikai partoktól mindössze néhány száz kilométer távolságban (nemzetközi vizeken), amire néhány „fejlődő” országnak hamarosan meglesz a lehetősége. A hullámverés találati pontosságot csökkentő hatásának kiküszöbölése intenzív vizsgálódás tárgya, nemkülönben a rakéták felszerelése kozmikus navigációs rendszereket hasznosító berendezésekkel.
Vannak jelek arra, hogy bizonyos ázsiai országok a szomszédos államok és távoli hatalmak ellen egyaránt alkalmazható ballisztikus rakétákban gondolkoznak, illetve a nyugati rakétavédelmi rendszereken való áthatolás lehetőségeit is kutatják. Amerikai feltételezés szerint Oroszország és Kína számos ilyen ellenintézkedést tartalékol, és alkalomadtán áruba bocsáthatják a megfelelő technológiát.
Utalva ennek az alfejezetnek kissé „légies” alcímére, megemlíthető, hogy a Pentagon 2005 júliusában vitára bocsátott egy katonapolitikai alapkérdést: megfelel-e az érvényes amerikai katonai stratégia a jelenlegi biztonsági helyzetnek. Azzal a követelménnyel szemben, hogy az amerikai fegyveres erőknek képeseknek kell lenniük egyszerre két „hagyományos háború” megvívására – sajtójelentések szerint –, teret nyert az az elképzelés, hogy egy „hagyományos” háború megvívása mellett is nagyobb erőket kell a terrorizmus elleni harcra rendelni, megnövelve a különleges egységek számát. „Sebezhetőséget teremthet haderők és fegyverzet két külföldi országban való lekötöttsége esetén újabb, további potenciális fegyveres konfliktusok kezelésének szükséges és sürgető volta.”
Az amerikai katonai stratégiákban egyébként rendre sebezhetőségi területeknek minősülnek az űreszközök, az információáramlás, a stratégiai erőforrásokhoz való hozzáférhetőség, a „környezeti szabotázs”, a kalózkodás, a menekültáradatok, az amerikai katonai képességeket semlegesítő külföldi műszaki újdonságok és mindaz, ami még alááshatja az Egyesült Államok „hitelességét, hozzáférését és befolyását”, mégpedig világméretekben.

Megvallva, hogy ebben az össze-
állításban közismert dolgok is
szerepelnek, s a terjedelem az elviselhetőség határát súrolja, a szerzőt hiányérzet gyötri: le kellett mondania számos olyan probléma kifejtéséről (az erőszakkal megoldott konfliktusok új konfliktusok forrásai, tömegpusztítás nem csak tömegpusztító fegyverekkel lehetséges, az öngyilkos terrorizmus, a mártíromság és a katonai önfeláldozás erkölcsi-politikai és társadalmi megítélése, a barbárság fogalma, az állami terror és az ellenterror funkciója, a „lefejezett terrorszervezetek” problematikája és rengeteg más), amelyek a túltárgyalt gazdasági, energetikai, környezeti, urbanizációs, demográfiai, kriminalisztikai és egyéb sebezhetőségek mellett elemzésre szorulnának. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a terrorizmus „a sebezhetőségből él”, a sebezhetőség a terrorizmus táptalaja, tevékenységi terepe, a sebezhetőség a kár- és veszteségokozási lehetőségek tárháza, a sebezhetőség csökkentése, minimálisra korlátozása mérsékli a védelemre háruló terheket, szűkös időkben számottevő gazdasági-pénzügyi tényező. A „befejezetlen barangolás” folytatásának stafétabotja tehát átvevőkre vár.

SIKERES VÉDÉS

A MTA doktori tanácsa november 16-án, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszetermében, nyilvános védést tartott dr. Szakály Sándor történésznek az MTA doktora címért benyújtott: A magyar katonai felső vezetés 1938–1945 című munkája kapcsán. Az új tudományos eredményeket tartalmazó, hiánypótló művet a bizottság tagjai a maximális 21 ponttal jutalmazták, és javasolták, hogy a jelölt kapja meg az MTA doktora címet.