A Külföldön Élő Azerbajdzsániakkal Foglalkozó Állami Bizottság meghívására 2006 áprilisában háromfős újságíró-küldöttség járt a kaukázusi köztársaságban. A látogatás megszervezésében aktívan közreműködött Azerbajdzsán mintegy másfél éve működő budapesti nagykövetsége. A Metró című napilap, valamint a Hadtudomány és az Új Honvédségi Szemle folyóiratok munkatársainak a vizit során alkalmuk volt megismerkedni az ország múltjával, jelenével, és impressziókat szerezhettek a perspektivikus politikai, gazdasági elképzelésekről. A látottakat-tapasztaltakat háromrészes cikksorozatban adják közre. Az első írásban a diaszpórával és az etnikai konfliktussal, jelen cikkben a menekültüggyel és a kibontakozás esélyeivel, míg a befejező részben a hadsereggel, a gazdasági helyzettel és a jövőre vonatkozó azeri álláspont bemutatásával foglalkoznak.

A menekültekről

Jelenleg a hivatalos azerbajdzsáni adatok szerint csaknem egymillió menekült található az országban (minden nyolcadik személy). Adminisztratív szempontból őket három alapvető kategóriába sorolják be:

- Azok a tényleges menekültek, akik Örményország területén éltek, de az 1988-ban kirobbant etnikai konfliktus kapcsán erőszakkal áttelepítették Azerbajdzsán területére (különböző adatok láttak napvilágot, de a legtöbb forrás 250 ezerre teszi a számukat).
- Azok az eredetileg is azerbajdzsán állampolgárok, akiket Hegyi Karabahból, illetve a környező hét megszállt régióból üldöztek el az örmény fegyveresek 1988 és 1993 között (számuk a leghitelesebbnek tekinthető források szerint 660 ezer). Rájuk külön kifejezést használnak, „belföldi hontalannak” nevezik őket (internally displaced person – IDP).
- Végül a menekültstátusért folyamodó, harmadik országból érkezett – és nem azeri nemzetiségű – személyek (például 50 ezer Közép-Ázsiából elüldözött meszheti török, Csecsenföldről menekült oroszok, afgán, iraki vagy iráni állampolgárok).

Az azerbajdzsáni vezetés különösen nagy figyelmet fordít az első két kategóriára. A saját tapasztalataink szerint a hivatalos politika hármas célt követ:

- Egyrészt az anyagi lehetőségek függvényében igyekszik fokozatosan javítani a menekültek valóban áldatlan életkörülményeit.
- Másrészt viszont a látszatát is igyekszik elkerülni annak, hogy ezen menekültek véglegesen otthonra lelhetnek jelenlegi lakóhelyükön, amelynek ideiglenes jellegét állandóan hangsúlyozzák.
- Harmadrészt megpróbálja megnyerni a nemzetközi közvélemény támogatását, de legalább együttérző szimpátiáját annak érdekében, hogy ez előmozdítsa a konfliktus rendezését, ezen belül a menekültek hazatérését.

Sajnálatos módon a harmadik cél elérésének egyik feltétele, hogy az első célkitűzés csak részben és lassan teljesüljön (tehát hogy a menekültek sanyarú létfeltételeiről közvetlenül győződhessenek meg az oda invitált látogatók).
Az említett két kategóriába tartozó több mint 900 ezres menekültáradat eredete a karabahi konfliktus. Érdemes felvillantani, hogy milyen adatok jellemzik ezt a konfliktust a menekültügy szempontjából. A menekültek időben első hullámát az Örményországból elüldözöttek jelentették. Az ő megítélésük azért különleges, mert esetükben nincs remény a visszatérésre eredeti lakóhelyükre – ezt az azerbajdzsáni hatóságok is így értelmezik. Ez a hullám mintegy 250 ezer embert tett ki. Őket követte a közvetlenül Hegyi Karabahból elüldözött azeriek mintegy 60 ezres tömege.
Karabah egyik önálló körzete az adminisztratív egység déli részén elterülő Susa régió, amely történetesen azeri többségű volt. Ezt a régiót 1992. május 8-án szállták meg az örmény csapatok, az innen elmenekültek száma meghaladja a 20 ezret.
Ezt követően a karabahi térséggel közvetlenül határos hét régiót szállták meg fokozatosan, a következő sorrendben:

Lahin régió (megye): 1992. május 18. (az elűzöttek száma mintegy 67 ezer),
Kelbadzsar régió: 1993. április 2. (62 ezer),
Agdam régió: 1993. július 23. (145 ezer),
Fizuli régió: 1993. augusztus 23. (több mint 106 ezer),
Dzsabrail régió: 1993. augusztus 23. (több mint 62 ezer),
Gubadli régió: 1993. augusztus 31. (majdnem 32 ezer),
Zangilan régió: 1993. október 29. (36 ezer menekült).

Innen tehát a menekültek tömegei, akik az ország egész területén szétszórva mintegy 1600 táborban, települési helyen, ideiglenes szállásokon kerestek menedéket. Az elhelyezési feltételek a legváltozatosabbak voltak: barlangok, földbe vájt gödrök, sátrak (egész sátortáborok), előre gyártott elemekből összerótt faházak, mezőgazdasági melléképületek, vasúti tehervagonok, nádból font, illetve vert falú viskók stb. Sokan kollégiumokban, iskolákban, turistaközpontokban, nyaralókban vagy szanatóriumokban nyertek ideiglenes elhelyezést. Egy részük mind a mai napig majdnem változatlan körülmények között él. (Meg kell jegyeznünk, hogy a különböző azerbajdzsáni területekről elüldözött örmények számáról vagy létfelté teleiről semmilyen információt nem kaptunk. Egyetlen tárgyalópartnerünk említette meg, hogy célszerű lenne információinkat kiegészíteni egy örményországi látogatás során kapott tájékoztatással.)
Tény és való, hogy a menekültek kérdése prioritást élvez Azerbajdzsánban, ezt maga Heydar Aliyev, az ország nagy tiszteletnek örvendő volt elnöke állapította meg több ízben is, mind hazai, mind nemzetközi rendezvényeken. Így például az olajexportból származó állami jövedelem felhasználása során is elsődleges szempont a menekültek legelemibb szükségleteinek kielégítése.
Jellemző, hogy az évek során 44 elnöki határozat, 23 parlamenti határozat és 198 kormányhatározat foglalkozott a menekültek problémáinak megoldásával, továbbá két törvényben fogalmazták meg a menekültek státusát, illetve szociális védelmét. (Ez a nagyszámú intézkedés persze arról is árulkodik, hogy minden részletkérdéssel külön foglalkoztak, és nem sikerült átfogó megoldást találni ebben a rendkívül bonyolult problémakörben.)
A menekültek problémájával való foglalkozás koordinálására 1998-ban létrehozták a Menekültügyi Állami Bizottságot. Ennek elnöke miniszterelnök-helyettesi rangban Ali Haszanov. A bizottságnak egyébként az ország minden megyéjében – régiójában – működnek kirendeltségei. Ugyancsak 1998-ban fogadtak el egy hosszú távú állami programot a menekültügy gyökeres rendezésére. Ekkortól némileg felgyorsultak az elhelyezési körülmények javítását célzó munkálatok, de például mind a mai napig jelentős számú sátortábor létezik.
1999 decemberétől létezik a Szociális Fejlesztési Alap, amelyet a Világbank hozott létre 10 millió dollárral. Ebből az alapból mintegy 150 kisebb lélegzetű tervet (úgynevezett mikroprojekteket) finanszíroztak, és körülbelül 150 ezer menekült életkörülményein javítottak. Külön bizottságot hoztak létre (természetesen elnöki rendelettel) a nemzetközi humanitárius segély elosztására és koordinálására.
Egy sor nemzetközi konferenciát tartottak 1999-től kezdődően mind Azerbajdzsánban, mind a FÁK különböző országaiban, mind pedig más országokban kimondottan a menekültek problémájáról, illetve a megoldás lehetőségeiről. Ezeken a konferenciákon már egyre inkább éltek azzal a módszerrel, hogy dokumentumokban, röplapokon, fotóalbumokban stb. foglalták össze az azerbajdzsáni hivatalos álláspontot a menekültek sorsával, illetve a kiváltó okokkal kapcsolatosan.




1999-ig a Nemzetközi Vöröskereszt juttatott rendszeres támogatást a menekülteknek, de a segélyek forrásai akkor elapadtak. 2002-től az Egyesült Államok kongresszusa felfüggesztette a korábban létező tilalmat, és azóta juttat segélyszállítmányokat Azerbajdzsánba. 1999-ben Aliyev elnök kérésére az ENSZ 2005-ig meghosszabbította az azeri menekülteknek nyújtott élelmiszer-támogatásokat, ennek keretében 75 millió dollár értékben mintegy 120 ezer tonna élelmiszer jutott Azerbajdzsánba. Jelenleg 130 ezer menekült részesül rendszeresen havi élelmiszersegélyben. Összesen pedig a nemzetközi szervezetek, pénzügyi intézmények és a különböző országok 1993-tól 670 millió dollár értékben nyújtottak humanitárius segítséget a menekülteknek. Természetesen a nemzetközi segélyek nem oldhatnak meg minden problémát.
2003-ban például a nemzetközi segítség és támogatás együttes összege mintegy 40 millió dollár volt, amit az azerbajdzsáni állam további 120 millióval pótolt ki.
A fennálló gazdasági nehézségek ellenére az azerbajdzsáni kormány is jelentős részt vállal a menekültek ellátásából. Különösen érezhető mértékű az állami támogatás 2001-től, amikor erre a célra kezdték igénybe venni az Állami Olaj-alap forrásait. Ekkortól felgyorsult a sátortáborok felszámolása és a menekültek nagy tömegeinek elhelyezése a számukra épített, egyszerű, de komfortos házakból álló összefüggő telepeken.
Az első időkben a menekültek egészen minimális pénzügyi segélyt kaptak az államtól, elsősorban a létfenntartáshoz szükséges élelmiszerek megvásárlására. A csekélyke összeget azóta némileg emelték. Természetesen alapvetően az azerbajdzsáni kormánynak kell megoldania a szociális biztonság olyan kérdéseit, mint az oktatás, az egészségügy, a kultúra.
Azerbajdzsánban hivatalosan 1,2%-os a munkanélküliség. Teljesen biztosak vagyunk abban, hogy ez a szám nem tartalmazza az egymillió menekült adatait. Ugyanis a menekülteket érő megpróbáltatások közül hosszú távon kiemelkedően fontos a foglalkoztatottság, amely körükben kirívóan alacsony. Igaz, ezrekben számolható a fokozatosan földhöz, állatokhoz juttatott családok száma, és természetesen sokan jutottak ideiglenesen vagy állandó jelleggel munkához, de ez szinte csepp a tengerben.
2004-ben (szintén elnöki rendelettel) egy új, a kapott információk szerint négyéves állami program végrehajtása kezdődött meg. Ennek a programnak a gerincét a munkahelyteremtés alkotja, természetesen a lendületbe jött gazdaság bázisán (a gazdaságról később részletesen szólunk). Közlésük szerint 600 ezer új munkahelyet kívánnak létesíteni, ami nemcsak felszívja a hivatalosan alig létező munkanélküliséget, de átmenetileg jelentős munkaerőhiányt idézhet elő. És nyilvánvaló, hogy ezen munkahelyek nagy többsége a jelenlegi menekültek körében teremt új munkaalkalmakat. (Statisztikai adatok szerint a 300 ezer munkaképes menekültből 200 ezernek nincs semmiféle munkalehetősége.) Igaz, a kormány nagy kockázatot vállal ezzel, hiszen a munkához jutott menekültek hajlani fognak arra, hogy egyre inkább véglegesnek tartsák eddig ideiglenesnek tekintett lakóhelyüket.
Ott-tartózkodásunk során módunk volt három, menekültek által lakott körzetbe ellátogatni. Belasuvar körzetében olyan telepet néztük meg, ahol a menekültek már az elhelyezésükre szolgáló épületek második fázisánál tartanak: a sátrak, illetve a nádkötegekből összetákolt kunyhók helyét „állandó” jellegű épületek foglalták el, amelyek falát gallyfonatokra kívül-belül rátapasztott agyag képezi, padlójuk döngölt agyag, tetejüket pedig hullámpala borítja. A villanyt bevezették, a fűtést pedig palackos gázzal oldják meg, amelyet bizonyos mennyiségben az állam biztosít. A főzés vagy villanyrezsón, vagy gáztűzhelyen oldható meg. A vizet vödrökben hordják, a legnagyobb távolság a víznyerő helyig 300 méter. A padlót több rétegben szőnyegek borítják, a bútorzat rendkívül szegényes, a helyiségek átlagmagassága nem több két méternél, tetőszigetelés nincs. Végeredményben nyirkos, sötét, alig fűthető, illetve minimálisan szigetelt, télen nagyon hideg, nyáron nagyon meleg „lakások” ezek.









Itt volt alkalmunk találkozni egy csoport menekülttel, akik a Magyarországon éppen bíróság elé került Ramil Safarov földijei voltak, tehát egy helyről üldözték el őket az örmények. Beszéltünk annak az iskolának az igazgatójával, amelyben az akkor serdülőkorú Safarov tanult. Elmondta, hogy fegyelmezett, jó tanuló fiú volt, és csak az elszenvedett pszichés megrázkódtatások válthatták ki belőle ezt a reakciót.
A második telep, amelyet meglátogattunk, Sabirabad térségében terült el, és üdítő színfolt volt az első után. Itt egy kis városka épült látszólag csupa egyforma házakból, amelyek egy-egy családnak adtak otthont. A család létszámától függően két-, három- vagy négyszobás házak téglából épültek, kis udvar tartozik hozzájuk, amelyet természetesen ugyanilyen kőtéglából épült magas fal (kerítés) vett körül. A házak komfortosak, a víz és a villany be van vezetve.
Fogadott bennünket a település elöljárója, aki elmondta, hogy a városka négy éve épült, lakói egy körzetből valók és egy közösséget alkotnak (és reményeik szerint egyszerre fognak majd visszatérni szülőföldjükre). Van iskolájuk és kultúrházuk (mindkettőt meglátogattuk), illetve kicsiny kórházuk is. Az iskolában két műszakban folyik a tanítás (a tanítók és tanárok is zömmel menekültek ugyanabból a régióból). Úgy értettük, hogy 11 osztályos oktatás folyik. A tanításon belül nagy súlyt fektetnek az elhagyott szülőföld ismertetésére, a visszatérés reményének és hangulatának ébren tartására (ebbe beletartozik az örményekkel szemben táplált ellenérzés „ápolása” is).
A kultúrházban egy nagy terem szolgál népgyűlések céljára, illetve műsoros estek, koncertek szervezésére, esetleg filmvetítésekre. Működik egy kicsinyke könyvtár és egy zeneiskola (a kaukázusi népek rendkívül muzikálisak és szeretik is a zenét). Büszkén mutattak egy ütött-kopott pianínót, amelyet a menekülés zűrzavarában mentettek ki. A városka szélén parkot telepítettek szökőkúttal és egy szimbolikus szoborral, amely letört ágú fát ábrázol. Szándékuk szerint a szobrot ott fogják hagyni az utókornak, amikor hazaköltöznek.
Isimli városka vasútállomása volt a következő látogatási hely. Itt mintegy 600 család él körülbelül 350 vasúti tehervagonban, ahová annak idején hevenyészve beköltöztették őket. „Meglátogattunk” egy négytagú családot, amely 13 éve lakik ebben a vagonban. Két fiúgyermekük már itt született. A teherkocsik már „belerozsdásodtak” a sínekbe, a kocsi alatti térséget is berendezte a család raktárnak meg játszótérnek, illetve a kocsi előtt elkerítettek mintegy száz négyzetméteres „gazdasági” udvart, ahol néhány tyúkot is tartanak. A gyerekek a városka iskolájában tanulnak, együtt a helybéliekkel. Az árnyékszék 200 méterre, a kút 300 méterre található. A vagonban nyáron 60 fokig felmegy a hőmérséklet, télen a réseken beesik a hó. Petróleumot kapnak norma szerint, amelyet fűtésre használnak, a vagonba bevezettvék a villanyt. A látottak alapján érthetőek azok a statisztikai adatok, amelyek szerint a menekültek körében magas a halandóság, és az országos átlagnak csupán a fele a gyermekszületési ráta. A menekültügy végső megoldása az azerbajdzsáni hivatalos álláspont szerint a menekültek szülőföldjükre való visszatérésével valósulhat meg.





A kibontakozás esélyei

Jelenleg a karabahi konfliktus ügye nyugvóponton (azt is mondhatnánk, holtponton) áll. A szuverén állam, Azerbajdzsán területének 20%-a megszállás alatt van, mégpedig egy másik szuverén állam, Örményország részéről. A megszállt területnek kevesebb mint a felét Hegyi Karabah (korábban autonóm terület) teszi ki, a többi eredetileg is dominálóan azeri lakosságú terület volt, ahonnan az őslakosokat elüldözték – ez a létszám teszi ki a mintegy egymillió menekült döntő többségét. 1994 májusa óta tűzszünet van érvényben a két fél között, amelyet egyrészt a nemzetközi szervezetek erőfeszítései ellenére nem sikerült béke-megállapodással felváltani, másrészt mindennaposak a tűzszünetsértések. Amikor a jelenlegi helyzet kialakult és megmerevedett, Azerbajdzsán igen súlyos válságot élt át, és alig kezdte meg a kikapaszkodást a gödörből. Hadserege (mint majd látni fogjuk) még csak alakulófélben volt, gazdasága romokban hevert, társadalmi és politikai megrázkódtatások gyötörték. Nem volt abban a helyzetben, hogy előnyösebb pozíciókat harcoljon ki, hogy érvényt szerezzen például az ENSZ BT vonatkozó határozatainak. Ráadásul a 90-es években Örményország élvezte a térség nagyhatalmának, Oroszországnak a támogatását.
Azerbajdzsán azonban rendelkezik néhány nem elhanyagolható adottsággal. Ezek közül elsőként a népesség lélekszámát említjük: 15 éve is és most is az ország népessége legalább kétszeresen felülmúlja Örményországét. A népszaporulat adatai (a születési arányszámok) egyértelműen Azerbajdzsán javára szólnak, a felnövekvő fiatal generációk létszáma igen nagy.
Másodszor érdemes említést tenni Azerbajdzsán olajvagyonáról, amely nemzetközi vonatkozásban is igen szilárd pozíciót biztosít az országnak. Az olaj ma már óriási bevételeket eredményez, amelyek a közeljövőben tovább fognak nőni. A kilencvenes évek közepére az ország rendezte zilált viszonyait mind politikai-társadalmi téren, mind gazdaságilag, mind pedig pusztán katonai értelemben.
Oroszország álláspontja a karabahi konfliktussal kapcsolatban kiegyensúlyozottabbá vált, a Putyin elnök nevéhez köthető pragmatikus politikai vonalvezetésnek megfelelően Moszkva vélhetően számol a realitásokkal. Természetesen a térség másik befolyásos középhatalmát, Törökországot sem szabad kihagyni a számításból, amelynek szimpátiája egyértelműen Azerbajdzsán oldalán van. A harmadik térségbeli ország, Irán álláspontja nem egyértelmű, de mindenesetre – Baku szempontjából – nem ellenséges.
Nem feledkezhetünk meg a Kaszpi-tenger térségében saját érdekeiket megjelenítő nagyhatalmakról, például az Egyesült Államokról és Kínáról sem (véletlenül mindketten nagy olajfogyasztók és mindketten az ENSZ BT állandó tagjai). Ezen országok számára – bármilyen térségbeli konfliktus esetében – elsődleges szempont az olajszállítások biztonsága.
Az utóbbi időben Azerbajdzsán eredményes erőfeszítéseket tett álláspontjának megismertetése, a helyzet tarthatatlanságának tudatosítása, a széles értelemben vett nemzetközi közvélemény szimpátiájának elnyerése érdekében. Ehhez társul a nemzetközi intézmények (ENSZ, EBESZ) tulajdonképpen egyértelmű támogatása.
Meg kell említenünk egy olyan megoldási változatot, amelyről házigazdáink is beszéltek, és amelyet Azerbajdzsán állítólag támogatna. Ez pedig – a palesztin–izraeli konfliktus analógiájára – a „területcserét békéért” elv. Konkrétan Örményország megtartaná a Hegyi Karabahhoz vezető korridort, amelyet létfontosságúnak tekint, cserébe lemondana az ország déli részén egy földsávról, amely – Baku szempontjából – összeköttetést teremtene Nahicsevánnal. Ez természetesen azzal a következménnyel járna, hogy megszűnne Örményország és Irán közös határa, illetve másrészről feltételezhető lenne Hegyi Karabah végleges annexiója. Azeri tárgyalópartnereink szerint a megoldás egyik ellenzője Oroszország, amely a maga szempontjából hátrányosnak tartaná egy „hídfő” elvesztését Irán felé.
Fogas kérdés, hogy mi történne Karabahhal, ha a konfliktus az azerbajdzsáni szempontok szerint nyerne megoldást. A hivatalos álláspont az, hogy a térség Azerbajdzsánon belül a legmagasabb szintű önkormányzatiságot (autonómiát) kapná, és természetesen garantálnák a lakosság teljes és maradéktalan biztonságát. Ez az álláspont összhangban van az EBESZ lisszaboni csúcsértekezletének (1996) elveivel.
Másrészt ma már nem kézenfekvő az a megoldás, hogy az államok szuverenitására hivatkozva egy népcsoportot arra kényszerítsenek, hogy akarata ellenére lemondjon önrendelkezési jogáról. Nem tehető ez meg Koszovóban, és valószínűleg nem tehető meg egykönnyen Hegyi Karabahban sem. Látogatásunk azért is rendkívül hasznos volt, mert egy elhúzódó etnikai konfliktus természetrajzához, előzményeihez, következményeihez és megoldási lehetőségeihez kaptunk „első kézből” származó információkat. Ezek az információk megerősítették azt a korábban is meglévő meggyőződésünket, hogy ezeknek a konfliktusoknak nincs mindenki számára elfogadható, igazságos megoldásuk. Ennek megfelelően pedig nincs gyors megoldásuk sem.

Nagy László– Kulcsár István–Kiss Zoltán
(Folytatjuk)