A Külföldön Élő Azerbajdzsániakkal Foglalkozó Állami Bizottság meghívására 2006 áprilisában háromfős újságíró-küldöttség járt a kaukázusi köztársaságban. A látogatás megszervezésében aktívan közreműködött Azerbajdzsán mintegy másfél éve működő budapesti nagykövetsége. A Metró című napilap, valamint a Hadtudomány és az Új Honvédségi Szemle folyóiratok munkatársainak a vizit során alkalmuk volt megismerkedni az ország múltjával, jelenével, és impressziókat szerezhettek a perspektivikus politikai, gazdasági elképzelésekről. A látottakat-tapasztaltakat háromrészes cikksorozatban adják közre. Jelen írásban a diaszpórával és az etnikai konfliktussal, a folytatásban a menekültüggyel és a kibontakozás esélyeivel, míg a befejező részben a hadsereggel, a gazdasági helyzettel és a jövőre vonatkozó azeri álláspont bemutatásával foglalkoznak.

A Fórum rovatunkban megjelentetett írásokban, vitacikkekben közöltek nem feltétlenül egyeznek meg a szerkesztőbizottság és a szerkesztőség álláspontjával.

Azerbajdzsán a volt kaukázusi szovjet szocialista köztársaságok egyike, azaz a Szovjetunió egyik utódállama, a Független Államok Közösségének tagja.
Magyarországhoz hasonló területű (86 600 km˛) és lakosságú (8,3 millió) ország, ahol elég nagy a gyermekszületések száma (15/1000 fő). A lakosság – etnikai összetétel szempontjából – szinte egynemű, 90,6% azerbajdzsáni (közkeletű formában azeri), 2,2% lezgin, 1,8% orosz, 1,5% örmény. Világi állam, de a lakosság 93,4%-a muszlim, ezenkívül elterjedt vallások az ortodox (pravoszláv) és az örmény apostoli egyház (Magyarországon tévesen örmény katolikusnak nevezzük). A muszlimok kétharmada az iszlám síita ágához tartozik, egyharmada szunnita, de ennek ténylegesen semmi jelentőséget nem tulajdonítanak.
A Kaszpi-tengerrel határos öt ország egyike, maga a főváros, Baku is a tengerparton fekszik. Az ország gazdaságának gerincét az olajkitermelés és -export képezi.
Azerbajdzsán területét illetően két sajátosságról kell említést tenni (lásd a mellékelt térképet):
l egyrészt a Nahicseván autonóm körzet exklávét képez, területileg nem érintkezik az ország nagyobbik részével, és csak légi úton vagy más országon (jellemzően Iránon) keresztül közelíthető meg,
l másrészt az ország területének 20%-a jelenleg örmény megszállás alatt van a Hegyi Karabah kapcsán 1988-ban kirobbant etnikai konfliktus következtében (amiről a későbbiekben részletesen szólunk).
Az ország szomszédai: északon Oroszország, északnyugaton Grúzia, nyugaton Örményország (amely elválasztja egymástól az anyaországot és Nahicsevánt, így az utóbbihoz képest keleten–északkeleten van), délen Irán, keleten – a Kaszpi-tengeren keresztül – Kazahsztán és Türkmenisztán. Nahicseván egy rövid 18 kilométeres szakaszon Törökországgal is határos. A török és az azeri nyelv közeli rokonok, és Törökország Azerbajdzsán legnagyobb támogatója.
Azerbajdzsán sajátos ország. Geopolitikai fekvése alapján lakói joggal mondják, hogy összekötő kapocs Kelet és Nyugat között: a legkeletibb „európai” ország a hagyományos értelemben vett Kelet nyugati szegélyén.1 Tagja az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek (EBESZ, 1994-ig Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, EBEÉ), az Európa Tanácsnak (2001 óta), aktív tagja a NATO békepartnerségi programjának, de tagja például az ECO nevű szervezetnek (Economic Cooperation Organization – Gazdasági Együttműködési Szervezet), amely összefogja Törökországot, Iránt, Pakisztánt, Azerbajdzsánt, az öt közép-ázsiai volt szovjet köztársaságot és Afganisztánt.

A kétmilliós fővárosban az emberek európai módon öltöznek, csak elvétve látni keleties ruházatú férfit vagy nőt.
Hétköznap is sok férfi hord öltönyt. Szinte minden felnőtt jól beszél oroszul (érthető okoknál fogva), de gyarapodik az angolul vagy más nyelveken értő fiatalok száma is. És természetesen mindenki ért törökül, illetve sokan beszélnek más kaukázusi nyelveket is. Az utcákon rengeteg a gépkocsi (az a benyomás, hogy több, mint amennyi elfér), többnyire Ladák és Volgák, de gyorsan növekszik a nyugati márkák aránya. Kerékpárt viszont egyet sem láttunk. A közlekedési morál sajátos: mindenki tolakszik, furakodik, dudál, a gyalogosok pedig életüket kockáztatva cikáznak az autók között. Érdekes módon kevés a baleset. A magyarázat: mindenki vigyáz magára. Egy sajátosság: a körforgalmi csomópontoknál is közlekedési lámpákat alkalmaznak, mintha még nem bíznának a gépkocsivezetők fegyelmezettségében. A főváros jelképe pillanatnyilag az emelődaru lehetne: óriási ütemű építkezés folyik. Egyre-másra épülnek a sokemeletes irodaházak, szállodák és lakóépületek, a város külső negyedeiben pedig a – hagyományosan magas kőfallal körülvett – földszintes vagy egyemeletes lakóházak. A tervek szerint a kaotikus közlekedés gondjait alul- és felüljárók építésével kívánják a közeljövőben megoldani. A vidéki úthálózat jelentős fejlesztésre szorul, ennek tudatában van az állam vezetése is. Az olajjövedelmek egy részét az infrastruktúrába kívánják fektetni. A közlekedési rendőröknek igen nagy a tekintélyük, a gépkocsivezetők már messziről lassítanak a feltételezett, vagy jól ismert posztok előtt.
Azerbajdzsán távlati célja az európai integráció. A NATO-val már kialakult a kapcsolatuk, amit a fegyveres erők ismertetésénél részletezni fogunk. Akikkel beszéltünk, mindannyian meg vannak győződve arról, hogy a csatlakozás már rövid távon elképzelhető. Ami az Európai Uniót illeti, senki nem kételkedik abban, hogy ez a csatlakozás is csak idő kérdése. Jellemző példa, hogy 2006. január elsejétől vezették be az új pénzt (a neve manát), amelynek formai kialakítását az euró tervezőjére bízták. Jelenleg a régi és az új pénz egyaránt forgalomban van. 5000 régi manátot tettek egyenlővé egy új manáttal, ami külön megnehezíti az áttérést, de így elérték, hogy egy új manát majdnem egyenlő egy euróval (és kicsivel jobb a dollárnál). A külső megjelenése pedig kísértetiesen emlékeztet az euróra, ugyanazok az alapmotívumok, ugyanazok a névértékek, ugyanaz az elv érvényesül a váltópénz esetében. Jelképes lépés...

Ami a közeledés egyéb jelképeit illeti, az azerbajdzsániak az elmúlt évszázadban néhányszor írásmódot változtattak (vagy talán jobb lenne írásjeleket mondani). Használták a számunkra oly idegen arab betűket, majd rövid időre áttértek a latin betűs írásmódra. A szovjethatalom éveiben „önként” választották a cirill betűs írást, mígnem néhány éve újra visszatértek a latin betűkhöz, némi törökös sajátosságokkal. Mindenesetre ez nagyon megkönnyíti a fiatalok számára az idegen nyelvek elsajátítását, kivéve persze az oroszt...
Jelenleg óriási erőfeszítéseket tesznek a könyvállomány „lefordítására”, vagyis kinyomtatására latin betűkkel. A könyvtárakban párhuzamosan megtalálhatók ugyanazok a művek mindkét formában. Az újságok döntő többsége latin betűkkel jelenik meg, de például a Bakui munkás című – egyébként 1906 óta megjelenő – orosz nyelven és természetesen cirill betűkkel olvasható.
Érdemes beszámolni még egy divatos témáról: hatalmas erőfeszítéseket tesznek a sport népszerűsítésére és elterjesztésére, illetve az ifjúság egészséges fejlődésére.
A diaszpóra

Úgy tartják számon, hogy mintegy 50 millió azerbajdzsáni él a világban, ebből az ősi szállásterületek északi részén (a mai Azerbajdzsán területén) 8,3 millió, a déli, nagyobbik részén (a mai Irán területén) mintegy 30 millió. Erről a területi megosztásról az orosz–perzsa háborúkat lezáró 1828-as békekötés rendelkezett.
Ezenkívül kisebb-nagyobb azeri népesség él a világ közel hetven országában, jelentősebb létszámban Törökországban és Oroszországban (3-3 millió), Irakban és az Egyesült Államokban (1-1 millió), Egyiptomban (900 ezer), Pakisztánban (650 ezer), Afganisztánban (450 ezer), Grúziában és Németországban (300-300 ezer).
A diaszpórában, külföldön élő azerbajdzsániak ügyeivel való foglalkozás céljából 2000-ben létrehoztak egy különleges bizottságot, a Külföldön Élő Azerbajdzsániakkal Foglalkozó Állami Bizottságot. A bizottság miniszteri rangú elnöke, Nazim Ibrahimov közvetlenül a kormánynak (vagyis a miniszterelnöknek) van alárendelve. A bizottság a térség országai közül csupán kettővel nem foglalkozik: az Iránban élő – és ott állítólag többséget alkotó – azeri népességgel, valamint Örményországgal, ahol lényegében nem maradt azeri lakosság. Forma szerint a bizottság tevékenysége elsősorban a külhoni országokban élő személyek és csoportok anyaországhoz való kötődését hivatott biztosítani. Tény, hogy a világban – saját kezdeményezésre vagy kényszerűségből – szétszóródott örmény diaszpóra legendásan kötődik az anyaországhoz.

Az etnikai konfliktusról

Hegyi Karabah2 nevét 1988-tól kezdte megtanulni a világ, amikor – a Szovjetunión belül első ízben – súlyos összetűzésekkel, emberek erőszakos halálával terhes etnikai villongások törtek ki, adott esetben az azeriek és az örmények között. Ekkor tanultuk meg azt is, hogy ez Azerbajdzsánon belül egy örmény többségű autonóm terület. Megtanultuk továbbá, hogy a két nép között nem ez az első „nézeteltérés”, hiszen csak a 20. században már ezt megelőzően is legalább kétszer robbant ki súlyos emberáldozatokat is követelő fegyveres konfliktus. Azerbajdzsánban 1998-tól kezdődően március 31-én emlékeznek meg az 1918-as népirtásról, amelynek során – azerbajdzsáni hivatalos adatok szerint – csupán Bakuban mintegy 30 ezer azerit mészároltak le három nap alatt. A szovjet hamu alatt tehát izzott a parázs, amely 1988-ban lángot is vetett.
Az előzményekről még annyit érdemes tudni, hogy 1921-ben, a kaukázusi népek és államok fokozatos betagolódásakor a szovjet struktúrába az ország déli szegélyén található Zangezur régió (a magyar megye megfelelője) Örményországhoz került, és így vált Nahicseván elszigetelt azerbajdzsáni földdé – aminek a Szovjetunió fennállása időszakában nem volt különösebb jelentősége, később annál inkább.
Hegyi Karabahról pedig a történelmi hűség kedvéért elmondhatjuk, hogy ebbe a körzetbe 1828-ban telepítettek be nagyobb számban örményeket Iránból, az orosz–perzsa háború után megkötött – már említett – békeszerződés értelmében. A szovjet vezetés 1988-ban nem tudta kezelni a teljesen szokatlan konfliktushelyzetet, így az alaposan elmérgesedett. A két fél kölcsönös vádaskodásai csak részigazságokat tartalmaztak, és a nemzetközi közvélemény sem tudott eligazodni az események között. És nem tudtak hathatósan beavatkozni a nemzetközi szervezetek sem, amelyek közül elsősorban az EBESZ vállalta a rendezés hálátlan feladatát – eredménytelenül.

A történések RÖVID krónikája

1988 februárjában a Hegyi Karabah Autonóm Terület önkormányzata (tanácsa) határozatot hozott, hogy a terület kiválik Azerbajdzsán kötelékéből, és egyesül Örményországgal. Tiltakozásul február 22–23-án Bakuban és Szumgaitban (Bakuhoz közeli iparváros) gyűléseken fogalmazták meg a jelszót, hogy Karabah Azerbajdzsán elidegeníthetetlen része. Február 24-én viszont már vér folyt: Karabahban megöltek két azerbajdzsáni férfit. 28–29-én Szumgaitban véres leszámolások (pogromok) kezdődtek, amelyek során 26 örmény és 6 azeri halt meg. Megkezdődött az azerbajdzsániak kiűzése, illetve menekülése Örményországból, párhuzamosan pedig az örmények kitelepítése Azerbajdzsánból. Júniustól Karabahból is üldöztek el azerieket.
Július 12-én a karabahi regionális parlament ülésén határozatot hoztak az Azerbajdzsánból való kiválásról (kvázi törvényerőre emelték az önkormányzat által már megszavazott elszakadást). Másnap az Azerbajdzsáni Legfelső Tanács ezt a határozatot alkotmányellenesnek minősítette. Július 18-án a Szovjetunió Legfelső Tanácsának elnöksége Hegyi Karabah Autonóm Területet Azerbajdzsánhoz tartozónak nyilvánította.
Szeptember 3–21. között Sztyepanakertben (Hegyi Karabah fővárosában) sorozatos atrocitások érték az azeri lakosságot. November 24.: Bakuban és egy sor más városban rendkívüli állapotot hirdettek ki. Decemberben azeriek tömegei hagyták el Örményországot (105 ezer fő).
1989 májusában a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa bizottságot hozott létre Hegyi Karabah ügyében.
Július 29-én leállították a forgalmat az Azerbajdzsán és Örményország közötti vasútvonalon. Megkezdődött Nahicseván „blokádja”.
Augusztus 16-án a karabahi önkormányzati képviselők kongresszusa elutasította a térség autonóm státusát Azerbajdzsánon belül (mert kevesellte) – tíz nappal később Azerbajdzsán Legfelsőbb Tanácsa a határozatot illegálisnak minősítette.
November 28.: a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa újabb határozatot hozott a helyzet normalizálása érdekében. December 1-jén viszont Örményország Legfelsőbb Tanácsa hozott határozatot az ország és Hegyi Karabah egyesítéséről. December 7-én az azeri Legfelsőbb Tanács ezt a belügyekbe való beavatkozásnak minősítette. 1990. január 4-e és 10-e között a Szovjet Hadsereg harckocsikat, továbbá tüzérségi és légvédelmi eszközöket adott át Örményországnak.
Január 20.: a szovjet egységek elfoglalták Bakut, 131 embert megöltek. Azerbajdzsán fővárosában és több városában rendkívüli állapotot hirdettek ki.
Február 13-án az örmény Legfelsőbb Tanács hatályon kívül helyezte az Oroszországi Kommunista Párt Kaukázusi Irodájának 1921. július 5-én született határozatát Hegyi Karabah Azerbajdzsánhoz tartozásáról. Az azeri Legfelsőbb Tanács március 6-án hivatalosan tiltakozott. Június 25-én Gorbacsov elnök rendeletben tiltotta meg a Szovjetunió törvényeivel nem harmonizáló fegyveres kontingensek szervezését, és előírta az illegális fegyverek elkobzását. Szeptember 23-án a központi szovjet parlament azeri képviselői tiltakoztak az erőszakos kitelepítések ellen Örményország területéről.

1991. május 9-én a Szovjetunió védelmi és belügyminisztériuma, valamint a KGB csapatai megpróbálták lefegyverezni a két ország határa közelében, illetve Hegyi Karabahban az illegális fegyveres alakulatokat. Az eredmény legalábbis kétes.
Szeptember 2.: örmény szeparatisták kikiáltották a Hegyi Karabah Köztársaságot, a fegyveres csoportokból megalakították a mintegy 15 ezer fős önvédelmi erőket, létrehozták a Védelmi Bizottságot. Szeptember 23.: az oroszországi Zseleznovodszkban – az orosz és a kazah elnök közvetítésével – találkozott az örmény és az azeri elnök, és megállapodtak a konfliktus békés rendezésében.
Október–november folyamán örmény csapatok elfoglaltak mintegy 30 azeri többségű falut Karabah területén, a szovjet légierő támogatásával. November 20-án Hegyi Karabah egyik körzete fölött lelőttek egy Mi–8-as helikoptert, amelyen egy orosz–kazah békemissziós csoport és néhány azeri vezető utazott, a 22 áldozatot követelő incidens véget vetett az első megoldási kísérletnek.
December közepén a szovjet belügyi csapatokat kivonták Hegyi Karabah területéről – fegyvereiket hátrahagyták. December 30-án az éppenhogy megalakult FÁK országainak vezetői felhívással fordultak a szemben álló felekhez tárgyalások megkezdésére.
1992. január: az örmény fegyveresek a 366. orosz lövészezred támogatásával megkezdték az utolsó azerbajdzsáni települések felszámolását Karabahban. Közben január 30-án az EBEÉ Tanácsának prágai ülésén felvették Azerbajdzsánt és Örményországot a tagok sorába. Elhatározták tényfeltáró misszió küldését a konfliktus térségébe, a misszió első látogatására már február 12–18-a között sor került.
Február 25–26.: Kodzsali városka elfoglalása, elpusztítása és az azeri lakosságtól való megtisztítása Karabah területén, a támadásban aktívan részt vett a 366. lövészezred. Az áldozatok száma 613, de mintegy 150 ember sorsa azóta is ismeretlen. Ezt követően a lövészezred elhagyta a körzetet, de fegyvereit zömmel hátrahagyta.
Március 24.: az EBEÉ Tanácsának soron kívüli ülése, amelyen határoztak egy „minszki konferencia” összehívásáról Karabah ügyében.
Áprilisban Oroszország megkezdte közvetítői tevékenységét. Ugyanakkor május 7-én iráni közvetítéssel Teheránban találkozott az azeri és az örmény elnök. Május 8-án viszont orosz csapatok elfoglalták Susa régiót (Karabah déli része), ezzel befejeződött az etnikai tisztogatás Hegyi Karabahban. A teheráni kezdeményezés kudarcba fulladt. Május 18–19-én megkezdődött a Karabahot Örményországtól elválasztó Lahin régió megszállása, a konfliktus utolsó fázisa, amelynek végére további hat azerbajdzsáni régiót is megszálltak örmény csapatok (erről a menekültek kapcsán történik említés).

DIPLOMÁCIAI ERŐFESZÍTÉSEK

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993 folyamán négy határozatot is hozott a konfliktus gyors és békés rendezése érdekében, amelyek előírták az örmény hadsereg (fegyveresek) kivonását a megszállt területekről, Hegyi Karabah státusának megnyugtató rendezését, a menekültek visszatérésének lehetővé tételét lakóhelyükre. Mint az várható volt, ezek a határozatok papíron maradtak, az egyetlen kézzelfogható eredmény az 1994 májusától hatályos tűzszünet a szemben álló felek között.
Az EBEÉ/EBESZ folyamatosan napirenden tartotta a karabahi konfliktust. Többek között foglalkozott ezzel a kérdéssel a budapesti csúcsértekezlet (1994. december), a Lisszabonban 1996-ban és az Isztambulban 1999-ben tartott csúcsértekezlet is.
Külön figyelmet érdemel a „minszki konferencia” története. Maga a konferencia az azerbajdzsáni területek megszállása miatt hamvába holt, az előkészítő bizottságot pedig kinevezték „minszki csoportnak”, amely június–szeptember folyamán egy sor egyeztetést folytatott a konfliktus deeszkalálása és a helyzet normalizálása érdekében. Majd 1993 márciusában a minszki csoport elnöke összehívta a két érintett fél, valamint Oroszország, az Egyesült Államok és Törökország képviselőit. Júniusban a csoport képviselői újra tanácskoztak, júliusban pedig a csoport elnöke, Bakuba, Jerevánba és Sztyepanakertbe utazott, hogy elfogadtassa a további tárgyalások napirendjét. Szeptemberben, majd októberben a csoport újra tanácskozott Párizsban.
1994 elején egész sor tanácskozás folyt EBEÉ, illetve orosz közvetítéssel egy tűzszünet nyélbe ütése céljából. Márciusban ugyanebbe a tanácskozássorozatba bekapcsolódott a FÁK interparlamentáris csoportjának képviselője is. Május 9-én Azerbajdzsán és Örményország védelmi miniszterei, valamint Hegyi Karabah képviselője aláírták a tűzszüneti megállapodást.
Júniusban a tűzszünetet támogató közös nyilatkozatot hozott nyilvánosságra a minszki csoport elnöke és az orosz közvetítő misszió vezetője. December 5–6-án, az EBEÉ budapesti csúcstalálkozóján határozatot fogadtak el a karabahi konfliktus rendezéséről, létrehozták a minszki csoport társelnökének intézményét, és előirányoztak egy békefenntartó műveletet a szemben álló felek közötti politikai megállapodás esetére.3
1995. május és december között, majd 1996 januárjától decemberéig folytak a puhatolózó tárgyalások a minszki csoport keretében. December 2–3-án, az EBESZ lisszaboni csúcstalálkozóján, három elvet fogalmaztak meg a megoldás érdekében: a két ország területi integritását, Hegyi Karabah jogi státusának meghatározását Azerbajdzsánon belül, a legmagasabb szintű autonómia keretében, valamint biztonsági garanciák nyújtását Hegyi Karabah teljes népességének. Az erről szóló nyilatkozatot Örményországon kívül mind az 53 EBESZ-tagállam elfogadta.
Még egy utolsó megjegyzést érdemes tenni az EBESZ hiábavaló erőfeszítéseinek illusztrálására: 1997. február 14-én hármas társelnöki rendszert hoztak létre a minszki csoporton belül (Oroszország, az Egyesült Államok és Franciaország) a közvetítés eredményesebbé tétele érdekében. Mindhiába. Április elején az örmény fél elutasította a további megbeszéléseket a lisszaboni elvek alapján. Amikor pedig – már a következő év novemberében – a minszki csoport társelnökei részéről felmerült Karabah kapcsán a „közös állam” gondolata, ezt az ötletet az azerbajdzsáni fél utasította el.