Az elrettentési stratégia általános elmélete szerint e módszer hatékonysága attól függ, hogy a felek hogyan érzékelik egymás szándékait a kölcsönös viselkedés alapján. Ugyanazon cselekedetet a két fél másképpen értelmezi, az értelmezési különbségek pedig megjelennek a stratégia kialakításában és alkalmazásában. Így a másik fél szándékainak félreértése az elrettentés kudarcához vezethet. Az Egyesült Államok az 1990-es Öböl-válság (Kuvait iraki lerohanása) előtti hónapokban képtelen volt határozott álláspontot kialakítani Szaddám Huszein esetleges agressziójával kapcsolatban. Ennek következtében a válság gyors eszkalációja során az amerikai diplomácia nem tudta hatékonyan alkalmazni az elrettentést a fegyveres konfliktus megelőzése érdekében. Az elrettentés kudarcához külső tényezők is hozzájárultak. Bár az amerikai kormány Huszein irracionális viselkedésével indokolta a háború elkerülhetetlenségét, az iraki elnök lépéseinek elemzésével racionálisan megérthető a Kuvait elleni támadás motivációja. Ennek figyelembevételével az is nyilvánvalóvá válik, hogy a konfliktus felszínre kerülésekor már nem volt lehetséges elrettentéssel megakadályozni a háborút.

Amikor Irak lerohanta Kuvaitot 1990. augusztus 2-án, világossá vált, hogy az Egyesült Államok – a támadást megelőző időszakban Irak ellen alkalmazott elrettentési stratégiája kudarcot vallott. A kudarcnak több, egymást nem kizáró oka különböztethető meg.
Először is, az Egyesült Államok preventív diplomáciájának erőtlensége a fegyveres konfliktus előtti hónapokban gyakorlatilag hatástalanította az elrettentési kísérleteket. Másrészt az is valószínű, hogy Szaddám Huszein alábecsülte az Egyesült Államok Kuvait iránti elkötelezettségét. Ez utóbbi forgatókönyv szerint az iraki elnök a maga módján racionális opportunista volt, akit jól felépített és konzekvensen előadott elrettentési politikával el lehetett volna téríteni a háborús megoldástól. Végül amellett is szólnak érvek, hogy Huszein már jóval a konfliktus látható felerősödése előtt döntött Kuvait megszállásáról – ebben az esetben viszont az elrettentés nem a megfelelő módja volt az Egyesült Államok részéről a fegyveres összecsapás elkerülésének. Jelen írás az első, talán legfontosabb okkal foglalkozik részletesebben.

A konfliktus kiéleződése

Az Irak és Kuvait közötti konfliktus 1990 májusában került felszínre, mikor egy bagdadi arab csúcstalálkozón Szaddám Huszein kifejezte elégedetlenségét amiatt, hogy az Öböl-menti arab államok túl alacsonyan tartják az olaj árát, aláásva ezzel Irak gazdaságát. Július 10-én Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia, Katar és az Egyesült Arab Emírségek olajminiszterei megállapodtak ugyan, hogy mérsékelik az olajtermelést annak érdekében, hogy a hordónkénti ár 18 dollárig emelkedjen, Kuvait azonban már másnap bejelentette, hogy átgondolja ezt a kötelezettségvállalást, és 1990 őszén esetleg vissza is vonná azt. Ezen szándékát Kuvait a következő OPEC-találkozón megerősítette.
Ebben az időszakban az Egyesült Államok kormánya nem adott egyértelmű jelzéseket a hivatalos amerikai álláspontról. Dick Cheney védelmi miniszter megerősítette az Egyesült Államoknak még az irak–iráni háborúban bejelentett elkötelezettségét Kuvait védelme mellett, ám a Pentagon szóvivője, Pete Williams később azt állította, hogy Cheney szavait a sajtó „némileg szabadon” idézte.1
A kuvaiti határ mentén észlelt első iraki csapatmozgásokról szóló hírszerzői jelentések hatására az Egyesült Államok két repülőgép-hordozót és egy szállítóegységet küldött a Perzsa-öbölbe az Egyesült Arab Emirátusokkal közös hadgyakorlatokra. Szaddám Huszeinnek szóló figyelmeztetésként hat hadihajót is közelebb irányítottak Kuvaithoz. H. Laurence Garnett haditengerészeti miniszter az amerikai képviselőház szakbizottsága előtt azt állította, hogy az amerikai hajók a Perzsa-öbölben riadókészültségben állnak. Nem sokkal később azonban egy tanácsadója úgy kommentálta Garnett szavait, hogy a miniszer tévesen nyilatkozott.
Július 24-én, miután két iraki hadosztály közelebb vonult a kuvaiti határhoz, Pete Williams nyilatkozatában kijelentette: „Továbbra is erősen elkötelezettek vagyunk perzsa-öbölbeli barátaink egyéni és kollektív önvédelmének támogatása mellett.” Ugyanakkor Williams nem válaszolt a Kuvait elleni agresszió esetén nyújtandó esetleges amerikai segítségre vonatkozó kérdésre. 2
Ezen a napon April Glaspie, az Egyesült Államok iraki nagykövete a külügyminisztérium utasításainak megfelelően hangsúlyozta az Egyesült Államok baráti szándékait Irak felé, azonban arra is figyelmeztetett, hogy „Washington biztosítani akarja az olaj szabad áramlását a Perzsa-öbölből, és támogatja az Öböl-menti országok szuverenitását és egységét. Továbbra is megvédjük fontos érdekeltségeinket az Öbölben.”3
A szintén július 24-én tartott sajtótájékoztatón Margaret Tutweiler, a külügyminisztérium szóvivője némileg határozatlanul és ködösen beszélt az esetleges amerikai reakcióról. Egyrészről kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak nincs védelmi szerződése Kuvaittal, nem történt hivatalos tiltakozás amerikai részről az iraki csapatok mozgása ellen, és nincsenek semmiféle biztonsági vagy védelmi megállapodások Kuvait és az Egyesült Államok között. Másrészt megismételte, hogy „továbbra is erősen elkötelezettek vagyunk perzsa-öbölbeli barátaink egyéni és kollektív önvédelmének támogatása mellett, mély és régóta tartó kapcsolatunk van velük”.4
Az Egyesült Arab Emirátusokkal közösen folytatott amerikai hadgyakorlatokra válaszul Szaddám Huszein azonnali találkozóra hívta April Glaspie-t. A találkozó jegyzőkönyve szerint Huszein azt állította, hogy az amerikai jelenlét felbátorítja Kuvaitot és az Egyesült Arab Emirátusokat Irak jogainak negligálására. Erre Glaspie így felelt: „Nincs véleményünk az arab–arab konfliktusokról, mint az önök nézeteltérései Kuvaittal.” Az amerikai nagykövet azt is elmondta, hogy már amikor az 1960-as években a kuvaiti amerikai nagykövetségen dolgozott, a szóvivők utasítása úgy szólt, hogy „az ilyen dolgokról ne nyilvánítsunk véleményt, ezek nem kapcsolódnak Amerikához”.5
Glaspie meg volt győződve arról, hogy Huszein őszintén támogatja a konfliktus békés megoldását, ezért azt üzente Washington felé, hogy „enyhítsék Irak nyilvános kritikáját, amíg meglátjuk, merre fejlődnek a tárgyalások”. Ezt követően George Bush amerikai elnök táviratot küldött Szaddám Huszeinnek, melyben biztosította az iraki elnököt arról, hogy az Egyesült Államok szerint „a nézeteltéréseket a legjobb békés eszközökkel megoldani, és nem katonai fenyegetéssel vagy konfliktussal. Kormányom továbbra is javítani szeretné kapcsolatait Irakkal.”6 Táviratában Bush nem tett említést a kuvaiti határ mentén felsorakozott iraki hadosztályokról.
1991 áprilisában a szenátus külügyi bizottsága előtti beszámolójában Glaspie azt állította, hogy a találkozó során figyelmeztette az iraki elnököt arra, hogy az Egyesült Államok megvédi öbölbeli érdekeltségeit. Tarik Aziz akkori iraki külügyminiszter szerint azonban az iraki fél másképp értelmezte a nagykövet magatartását: „Az elnök elmondta neki, hogy a helyzet egyre romlik, és hogy az iraki kormány nem vet el semmilyen lehetőséget. Tudtuk, hogy a nagykövet utasítások alapján cselekszik. Határozatlan diplomatanyelven beszélt, és mi tudtuk, milyen helyzetben van. Klasszikus diplomata módjára viselkedett, és így nem befolyásolt minket.”7
A találkozó utáni napokban az Egyesült Államok nem tett további kísérletet az iraki katonai lépések elrettentésére, bár a hírszerzői jelentések egyre erősödő katonai készülődésről számoltak be a kuvaiti határ mellett. Sőt John Kelly külügyminiszter-helyettes a képviselőház külügyi bizottságának közép-keleti albizottsága előtt az iraki kölcsönök meghosszabbítása mellett érvelt. A kérdésre, hogy az Egyesült Államok alkalmazna-e erőt abban az esetben, ha Irak megtámadná Kuvaitot, Kelly így válaszolt: „Ez hipotetikus kérdés. Legyen elég annyi, hogy nagy aggodalommal fogadnánk.” Kelly azt is elismerte, hogy az Egyesült Államoknak nincs szerződéses elkötelezettsége Kuvait fegyveres védelmére.8 Ez idő alatt Bush elnököt telefonon külön-külön felhívta Huszein jordán király, Fahd szaúdi király és Mubarak egyiptomi elnök, és bizonyára ennek is köszönhető, hogy amerikai részről az iraki támadás előtti napokban nem érkezett újabb nyilatkozat az ügyben. Huszein jordán király biztosította Busht afelől, hogy Szaddám nem fog katonai erőt alkalmazni. Fahd király és Mubarak elnök szintén azt állították, hogy nincs ok komoly aggodalomra, és megkérték Busht, hogy ne csináljon semmi olyasmit, ami az ügy „arab módra” történő elintézését befolyásolná.
John Kelly csak augusztus 1-jén jelezte az Egyesült Államok aggályait Muhammad al-Mashat iraki nagykövetnek, amikor a CIA jelentései már arról szóltak, hogy Irak egy napon belül megindítja a támadást. Mikor Kelly ismételten nyomatékosította a békés megoldás fontosságát, és közölte a nagykövettel, hogy az iraki csapatoknak távolabb kell húzódniuk a határtól, al-Mashat azt mondta, hogy Iraknak nincsenek agresszív szándékai.9 Tarik Aziz később azt állította, hogy Szaddám Huszein azután döntött a támadás megindításáról, hogy Jiddában a kuvaiti–iraki tárgyalások
összeomlottak – azaz augusztus 1-jén. Ha ez igaz, akkor Huszein döntése előtt nem értesülhetett Kelly figyelmeztetéséről. April Glaspie a szenátus külügyi bizottságának azt is állította, hogy az elrettentési stratégia kudarcát az okozta, hogy Huszein irracionálisan viselkedett: „Nem hitt az egyértelmű és ismételt figyelmeztetéseinknek, hogy megvédjük fontos érdekeltségeinket. Mint az összes többi állam kormánya, mi sem gondoltuk, hogy az ésszerűség és a diplomácia ellenére fog cselekedni.” A fentieket figyelembe véve nyilvánvaló, hogy nem állják meg a helyüket Glaspie állításai, melyek szerint az Egyesült Államok minden elvárható lépést megtett annak érdekében, hogy eltérítse Szaddám Huszeint Kuvait megtámadásától. Az iraki támadás előtti amerikai diplomácia bizonytalan volt, határozatlan és erőtlen. Még ha lehetséges is lett volna sikerrel alkalmazni az elrettentés stratégiáját, az Egyesült Államok semmiképpen nem az optimális módon kezelte a konfliktust.

Az elrettentés határozatlansága

Ugyanakkor közel sem egyértelmű, hogy az adott helyzetben az Egyesült Államok mégoly határozottan közölt elrettentési szándéka is elérte volna célját. Feltételezhetően az amerikai politika megformálói tisztában voltak az elrettentés eszközének működési mechanizmusával – tehát azzal, hogy hihetően kell kommunikálni a másik fél felé: a támadással olyan mértékű büntetést kockáztat, amely sokkal jelentősebb, mint az esetleg elérhető haszon. Ez esetben tehát a stratégia olyan tényezők következtében vallhatott kudarcot, mint például a válság megítélése az amerikai belpolitikai színtéren és az arab világban, illetve az Egyesült Államoknak a válságot megelőző időszakban folytatott Irak-politikája.
Washington úgy értelmezte Szaddám Huszein viselkedését, hogy az iraki elnök erőpolitikát alkalmaz, és legfeljebb a határvitát kiváltó olajmezőket és egyes stratégiailag fontos szigeteket foglalna el. A CIA igazgatóhelyettese, Richard Kerr akkori értékelése szerint az iraki csapatok várhatóan átlépik a határt, de nem mennek túl a vitatott olajmezőkön és az említett szigeteken. Janice Gross Stein külügyminisztériumi vezetőkkel készített interjúiból kiderül, hogy a kormány még a támadás előtti napokban is megosztott volt abban, hogy mi lenne az amerikai válaszlépés egy esetleges iraki katonai akcióra.10
Az amerikai vezetés határozatlansága jól látszik egy magas rangú kormánytisztviselővel készült 1990. szeptemberi interjúból: „Vonakodtunk attól, hogy meghúzzuk a vonalat a homokban. Nem hiszem, hogy az amerikai közvélemény támogatná a csapatok beküldését egy húszmérföldes területről szóló vita kedvéért és kérdéses volt, hogy a környező országok támogatták volna-e az efféle akciót. Nagy felbolydulás lett volna, ha csak részleges invázió történt volna. Az amerikai válaszlépés meghatározásában nem az invázió ténye, hanem annak mértéke volt a döntő tényező.”11
Az amerikai közvélemény mellett az egyiptomi és a szaúdi vezetés is visszahúzó erőként hatott Washingtonra az elrettentés alkalmazásában. Mubarak elnök és Fahd király egyértelműen azt kérték, hogy az Egyesült Államok ne avatkozzon be a válságba, és biztosították Bush elnököt, hogy a konfliktus békésen rendeződik. Az Egyesült Arab Emirátusok volt az egyetlen arab állam, amely elképzelhetőnek tartotta az iraki fegyveres akciót (az Egyesült Arab Emirátusok kérte fel Washingtont a közös hadgyakorlatra, mellyel Irak felé kívántak elrettentő jelzést küldeni).
Az Egyesült Államok egyfajta 22-es csapdájába került: nem lehetett az elrettentés hatékony eszközeihez folyamodni addig, amíg a másik fél durván meg nem sértette a békét. Az Egyesült Államok nem húzhatta meg a vonalat a homokban, mert a hazai és az arab támogatást kockáztatta volna, ha azelőtt lép fel katonai erővel, mielőtt az iraki csapatok jóval a vonalon túlra hatolnak. Az amerikai kormány így belföldről és az arab országok részéről is korlátozva érezte magát, ezáltal az elrettentés eredményes alkalmazásának lehetőségei is nagymértékben csökkentek.
Az a tény is az elrettentés hatékonysága ellen szólt, hogy az Egyesült Államok Irak-politikája a válság felerősödése előtti időszakban Szaddám és a „lator” iraki rezsim reszocializációját (a „normális” államközi kapcsolatok helyreállítását) szorgalmazta. A politika tehetetlenségi ereje miatt nem volt könnyű gyorsan alkalmazkodni az 1990 júliusában kialakult helyzethez. A közvetlenül ez előtti időben az Egyesült Államok igyekezett javítani kapcsolatait Irakkal, Szaddám Huszein együttműködési hajlandóságáért cserébe gazdasági és politikai ösztönzőket ajánlva.
Az amerikai kormány úgy látta, hogy az iraki–iráni háború vége felé Huszein viselkedése visszafogottabb és mérsékeltebb lett. Alexander L. George felsorolja, mi minden indokolta ezt a véleményt: „Irak kevésbé ellenségessé vált az arab–izraeli békefolyamattal szemben, Szaddám kiutasította a vezető terroristák egy részét (bár nem mindenkit), Irak bocsánatot kért, majd később 27 millió dollár kártérítést fizetett a STARK amerikai hadihajó elleni rakétatámadás 37 áldozata családjainak, Irak beleegyezett a diplomáciai kapcsolatok helyreállításába Washingtonnal, és meglepően barátságosan bánt az amerikai tisztviselőkkel, enyhítette a külföldre utazásra vonatkozó megszorításokat, jelentős piacot kínált amerikai mezőgazdasági termékek részére, és befektetési lehetőségeket nyitott.”12
Szaddám jó magaviseletének látszatát az arab országoktól érkező megerősítések is alátámasztották. Az iraki elnök új imázsának elfogadását jelezte az 1989-ben kiadott 26-os számú nemzetbiztonsági irányelv (National Security Directive – NSD), mely az Egyesült Államok perzsa-öbölbeli politikájáról szólt és azt hangsúlyozta, hogy a Washington és Bagdad közötti kapcsolat normalizálása Amerika hosszú távú érdekében áll, és a Közép-Kelet stabilitását mozdítja előre. Bár az NSD 26 kiemeli a kémiai és biológiai fegyverek ellenőrzésének és az emberi jogok kérdésének a fontosságát, kimondja azt is, hogy „az Egyesült Államok kormánya ajánljon fel gazdasági és politikai ösztönzőket Irak részére, hogy mérsékelje viselkedését, és hogy növeljük befolyásunkat Irakkal kapcsolatban”. Az irányelv megjelöli az együttműködés egyes módjait: „Arra kell törekedni és annak a lehetőségét kell megteremteni, hogy amerikai cégek részt vegyenek az iraki gazdaság rekonstrukciójában ... Az Egyesült Államok fontolja meg fegyvernek nem minősülő katonai eszközök – például kiképzési anyagok vagy gyógyászati eszközök – eladását ...”13

A huszeini politika téves értelmezése

Ez a politika Huszein törekvéseinek – mint később kiderült – téves értelmezésén alapult. Bár az iraki elnök felháborodásának adott hangot, amikor az Amerika Hangja arab nyelven sugárzott jegyzetében Irak rendőrállam voltát kritizálták, és már-már az iraki rendszer megdöntésére buzdítottak, az amerikai kormányban az általános vélemény az volt, hogy Huszein hirtelen természetével csak túlreagálta a dolgot. Csak kevesen gondolták, hogy Szaddám átgondolt nyilatkozatot tett, amikor az Egyesült Államok ellenséges szándékairól való meggyőződéséről beszélt, és rosszallását fejezte ki az amerikai haditengerészet öbölbeli jelenlétét illetően.
Az, hogy Washington kevésbé volt hajlandó Huszein nyilatkozatait az iraki elnök agresszív törekvéseinek kifejezéseként értelmezni, a pszichológiában jól ismert észlelési hiba klasszikus példája, melyben az új információ meglévő előítéletekhez, illetve elvárásokhoz asszimilálódik. Mikorra a feltételezések tévesnek bizonyultak, már túl késő volt – az elrettentés nem volt alkalmas a váratlanul jött válság gyors elhárítására. A jó viszony kialakítására beállított amerikai politikát saját lendülete vitte tovább, bár Washingon némi bizonytalan jelét adta elrettentési szándékának. Mint az előzőekben kiderült, gyakorlatilag minden amerikai nyilatkozat, amely az Egyesült Államok elrettentési elkötelezettségét jelezhette volna, egyben biztosította Irakot arról, hogy az Egyesült Államok továbbra is jó kapcsolatokra törekszik vele.
Az elrettentés és a jó szándékról való biztosítás kombinációja hatékonyan akadályozhatja meg a katonai agressziót abban az esetben, ha alappal feltételezhető, hogy a potenciális támadónak eltúlzott képe van a másik fél ellenséges törekvéseiről. Az ilyen vegyes stratégia olyan helyzetben alkalmazható, amikor az ellenfél motivációja a status quo megsértésére saját sebezhetőségéből és gyengeségéből fakad. Tulajdonképpen ez azon tipikus elrettentési alapszituációnak egyfajta megfordítása, amelyben az ellenfél motivációja abból a meggyőződéséből ered, hogy a támadás költsége és kockázata elfogadható mértékű. 1990-ben azonban az amerikai diplomácia éppen olyan homályos utalásokkal közölte Irak megnyugtatására szánt jelzéseit, mint az elrettentésére szolgáló jeleket – jó eséllyel akár ellentétes hatást váltva ki ezzel.
Más szempontból vizsgálva az eseményeket az is védhető álláspont, hogy Szaddám Huszein tévedett, és elszámította magát az Egyesült Államok eltökéltségét és a fegyveres akció esetleges következményeit illetően.

Az iraki motIvációk

Huszein agresszióját az motiválta, hogy Irak egyrészt történelmileg igényt tartott Kuvait egyes területeire, másrészt jelentősebb részt akart magának az Öböl menti olajtermelésből. Kuvait elfoglalásával Irak nagyobb befolyást szerezhetett volna a termelés mennyisége és az olajárak meghatározása fölött. Ezzel Huszein nemcsak közvetlen gazdasági céljait valósította volna meg, hanem hosszú távú terveit is, melyek szerint Irak az Öböl menti térség domináns hatalmává válhatott volna. Az iraki elnök közvetlenül a hidegháború vége utáni időt vélte megfelelőnek a cselekvésre, amikor a nemzetközi színtér átalakulóban volt, és a globális hatalmi egyensúly megbillenése a regionális biztonsági rendszereket is megbolygatta.
Elképzelhető, hogy Huszein úgy gondolta: a szuperhatalmak szembenállásának megszűntével a térség országai nagyobb egyéni cselekvési szabadsággal rendelkeznek – azaz akár növelhetik hadi képességeiket. Azzal is számolhatott, hogy miután vége szakadt a hatalmi versengésnek és a Szovjetunió lényegében kivonult a Perzsa-öböl térségéből, az Egyesült Államok kevésbé törődik majd a regionális döntéshozatallal. Mindezekkel együtt nem valószínű, hogy Szaddám elhitte volna, hogy az Egyesült Államok nem foglalkozik tovább egy stratégiailag ilyen fontos területtel. Reálisabb az az értelmezés, mely szerint Huszein abban bízott, hogy a közép- és kelet-európai változások és a szovjet rendszer szétesésének kezelése annyira lekötik az amerikai vezetés figyelmét és erőforrásait, hogy – a stratégiai érdekeltségek ellenére – kevésbé koncentrál majd Irakra.14
Mindenesetre tény, hogy az szuperhatalmi szembenállás végét követően Huszein nyíltan egyfajta hatalomátvételre buzdította a Közel-Kelet arab országait, hogy ne rászorulóként kérjék a Nyugat jóindulatát, hanem megerősödve követeljék ki maguknak a megfelelő bánásmódot. Azt remélte, hogy Egyiptom és Szaúd-Arábia követni fogja Irakot e törekvéseiben. Richard K. Hermann szerint az iraki elnök „lényegesen nagyobb katonai erejével megfélemlítette volna ezen országokat, továbbá Izrael- és Amerika-ellenes, valamint arab nacionalista belső hangulatkeltéssel elvágta volna az útjukat attól, hogy amerikai segítséghez folyamodhassanak”.15
A bipoláris világrend felbomlásából azonban arra is lehetett következtetni, hogy nemcsak a regionális hatalmak, de a megmaradó szuperhatalom is egyszeriben nagyobb mozgástérhez jut. A hidegháború győzteseként az Egyesült Államok számára megvolt a lehetőség arra, hogy helyzeti előnyét kihasználva kiterjessze befolyását és ráerőltesse akaratát a számára fontos térségekre – akár a megerősödő regionális szereplők rovására. A támadás megindítása előtti beszédei arról tanúskodnak, hogy Szaddám Huszein számolt ezzel a helyzettel, sőt nagyon is fenyegetve érezte magát.
1990. február 24-én, az Arab Együttműködési Tanács ammáni ülésén az iraki elnök figyelmeztette az arab vezetőket, hogy ha az Egyesült Államok sikerrel hajtja uralma alá a Közel-Kelet hatalmas tartalékokkal rendelkező olajtermelőit, minden arab ország ki lesz téve az amerikai döntéshozók kényének-kedvének: „Az Egyesült Államoknak lesz a legnagyobb befolyása a térségben az Arab-öböl olaján keresztül, és versenytárs nélküli szuperhatalomként fogja megtartani azt. Ez azt jelenti, hogy ha az Öböl országai és az arab népek nem vigyáznak, az Arab-öböl térségét az Egyesült Államok igényei fogják kormányozni.”16
Összességében tehát úgy tűnik, hogy az új helyzet adta lehetőségek számbavételekor Szaddám Huszein figyelembe vette, hogy az Egyesült Államok valószínűleg nemcsak hogy megvédené érdekeltségeit a Közel-Keleten, de egy esetleges válságot felhasználna pozíciói megerősítésére a térségben. Elképzelhető volt, hogy az Egyesült Államok az adott pillanatban inkább az európai változásokra koncentrál, de várhatóan nem sokáig hagyná figyelmen kívül a közel-keleti eseményeket. Huszein minden bizonnyal úgy értékelte, hogy van némi ideje cselekedni, de a megfelelő pillanat hamar elmúlhat – ezért gyorsan kellett lépnie.
A fenti értelmezés két kérdést vet fel: mennyiben tekintette Irak ellenségének vagy potenciális ellenségének az Egyesült Államokat, és mennyiben számolt az iraki vezetés azzal, hogy a Kuvait elleni agresszióra az Egyesült Államok válaszolni fog?
Az első kérdésre a válasz kitetszik Szaddám Huszein nyilatkozataiból – az iraki elnök háború előtti és utáni propagandájának egyik fő eleme az amerikai imperializmusra való hivatkozás volt. Az Egyesült Államok volt az egyetlen olyan hatalom a térségben, amely képes lehetett megakadályozni Huszein expanziós törekvéseit, és számítani lehetett arra, hogy Kuvait elfoglalása, tehát az amerikai stratégiai és gazdasági érdekek nagymértékű sérelme esetén ezzel a képességével élni is fog. Ezáltal iraki szempontból az Egyesült Államok természetszerűen Irak ellensége volt.

Kockázatok és reakciók

Valamivel összetettebb a második kérdés megválaszolása. Ha Huszein a pillanat adta lehetőséget akarta kihasználni, feltételezhette, hogy az Egyesült Államok vagy más térségekre összpontosít és ezért nem tud azonnal reagálni, vagy egyszerűen nem akar beleszólni Irak és Kuvait vitájába. Huszeint ez utóbbiról biztosíthatta Glaspie amerikai nagykövettel július 25-én folytatott beszélgetése. Az iraki elnök szerint kétszeresen is: először Glaspie azon kijelentése, mely szerint az Egyesült Államok nem foglal állást Irak és Kuvait határvitájában, másodszor pedig az a megjegyzése, hogy az amerikaiak közül sokan az Irak által előnyben részesített, hordónként 25 dolláros olajárral volnának megelégedve. Ezenfelül bizonyára Irakban is értesültek John Kelly nyilatkozatáról, melyben az amerikai külügyminiszter-helyettes nyomatékosította, hogy az Egyesült Államokat nem kötelezi szerződés Kuvait katonai erővel történő megvédésére.
Ám mindezt – Washington vonakodását az egyértelmű elrettentéstől, valamint egyéb történésekkel való időleges elfoglaltságát – feltételezve is aligha gondolhatta azt Szaddám, hogy az amerikaiak belenyugszanak Kuvait teljes iraki megszállásába. A bemutatott előzményekből arra lehet következtetni, hogy Washington reakciója valószínűleg visszafogottabb lett volna, ha Irak csak a vitatott olajmezőket foglalta volna el. Mi késztethette tehát Szaddám Huszeint Kuvait teljes területének lerohanására?
A BBC által készített interjúban Tarik Aziz azzal magyarázza a teljes megszállást, hogy Irak meg volt győződve arról, hogy az Egyesült Államok mindenképpen meg fogja támadni Irakot: „Talán egy-két másik arab állam megállt volna [a vitatott területeknél] – ez semmin nem változtat. Az egyetlen szuperhatalom döntött, és George Bush olyan politikai helyzetben volt, hogy rákényszeríthette a világot a döntés végrehajtására.”17 Az iraki külügyminiszter állítása azt támasztja alá, hogy Szaddám Huszein olyan összeesküvés-elmélet hatása alatt volt, amelyben az Egyesült Államok célul tűzte ki az iraki rendszer szétverését. Azonban Szaddámot racionális politikusnak tekintve kételkedni lehet az ő és kormánya tagjai által adott nyilatkozatok őszinteségében – ezeket ugyanis minden bizonnyal azzal az átgondolt céllal fogalmazták, hogy más arab államokat Irak mellé állítsanak.
Ha tehát az iraki elnök számolt az amerikai reakcióval, akkor ezzel együtt úgy döntött a katonai akció mellett, hogy vagy alábecsülte az Egyesült Államok válaszlépésének erősségét, vagy azt pontosan felmérte, és tűrhető mértékűnek vélte. A két lehetőség közül az utóbbi sokkal valószínűbb, hiszen Kuvait esetleges iraki megszállása Szaúd-Arábiára is közvetlen fenyegetést jelent, ez pedig egyértelműen maga után vonja az Egyesült Államok határozott válaszát. Tehát feltehető, hogy az iraki számítások szerint a kockázat elfogadható volt, az amerikai reakció erejét visszafogja majd a hazai közvélemény és a nemzetközi politikai helyzet. Huszein az amerikai nagykövetnek is jelezte, hogy véleménye szerint a földrajzi sajátosságokat és az amerikai társadalom működését figyelembe véve Irak képes szembeszállni az Egyesült Államok fegyveres fellépésével: „Nem becsülöm le önöket. De ... az önök társadalma nem képes elfogadni, ha tízezren halnak meg egy csatában.”18 Szaddám annyiban tévedett, hogy Kuvait teljes elfoglalása a számára vártnál sokkal egységesebb ellenállást váltott ki. A legnagyobb meglepetést az iraki elnök számára az okozta, hogy Szaúd-Arábia nemhogy beengedte, de egyenesen behívta az amerikai csapatokat az országba.19
Racionális szereplőként – amint azt a hivatalos iraki magyarázatok megerősítették – Huszeint gazdasági kényszer motiválta, és ha nem is tévedett a várható amerikai reakciót illetően, olyan mértékű fenyegetettséget érzett, hogy a háború kezdeményezését a kisebbik rossznak tekintette. Saját felfogásában Irak az arab világ védelmezőjeként hatalmas áldozatok árán győzedelmeskedett az Irán elleni hosszú konfliktusban, majd közvetlenül e győzelem után szembe kellett néznie azzal, hogy Kuvait olajpolitikájával ellehetetleníti az iraki gazdaságot. Kuvait ugyanis az OPEC-beli megállapodás ellenére növelte olajtermelését, többek között a vitatott hovatartozású, iraki–kuvaiti határ menti mezőkön is. Huszein nem hagyta szó nélkül az Irak szempontjából ellentmondásos helyzetet, melyben a háború győzteseként egyre inkább függővé vált az általa megvédett államoktól. 1990 februárjában Szaddám Irak háborús kölcsöneinek elengedését követelte az Öböl menti országoktól, és 30 milliárd dolláros azonnali segélyt kért az iraki gazdaság helyreállítására. Ezen felül arra kérte az OPEC tagországait, hogy mérsékeljék olajtermelésüket, ezzel lehetővé téve Irak számára, hogy növelhesse saját termelését anélkül, hogy ezáltal csökkentené az olaj árát.20
Kuvait és az Egyesült Arab Emirátusok figyelmen kívül hagyták Irak kérését, és továbbra is túllépték a termelési kvótákat. Az olaj ára alacsony maradt, így a már amúgy is súlyosan eladósodott Irak további bevételkieséssel nézett szembe. Az ország gazdasági helyzetének romlása gyengítette Szaddám Huszein belföldi támogatottságát és fenyegette az elnök politikai pozícióját. Ezt érzékelve szólította fel Huszein az 1990. májusi arab csúcstalálkozón a térség vezetőit, fejezzék be az Irak elleni gazdasági szabotázst, és ne tegyenek olyan lépéseket, amelyek kárt okoznak országának. Tarik Aziz később megerősítette az akkori iraki álláspontot. Az iraki külügyminiszter szerint Huszein a csúcstalálkozón közölte: „Az arab országok minden gazdasági ok nélkül növelték az olajtermelésüket. Ez számunkra bevételcsökkenést jelentett. Minden egyes dollár, amellyel esett az olaj ára, évi egymilliárd dollár kiesést okozott nekünk. Nagyon hosszú és nagyon költséges háborút vívtunk és ezzel az önök biztonságát is megvédtük. Ha nem akarnak háborúzni Irakkal, akkor fejezzék be.”21
Huszein ugyanígy April Glaspie-nek is jelezte, hogy Kuvait és az Egyesült Arab Emirátusok viselkedését gazdasági hadviselésnek tekinti. Az iraki elnök hangsúlyozta, hogy eltökélt szándéka ellenállni a felé irányuló nyomásnak: „Nem fogadjuk el, hogy bárki megsértse az irakiak büszkeségét vagy az irakiak jogát a magas életszínvonalhoz.” A találkozó során Szaddám tulajdonképpen bejelentette elhatározását a fegyveres harc megindítására: „Nem akarunk háborút, mert tudjuk, mit jelent a háború. De ne kényszerítsenek minket arra, hogy a háborút tekintsük az egyetlen kiútnak arra, hogy büszkén és jómódban élhessünk.”22
Kuvaitnak a konfliktus kiéleződése folyamán tanúsított magatartása erősítette az irakiak gyanúját, hogy a kis ország egyedül nem merné provokálni a térség legerősebb haderejével rendelkező államát. Az iraki kormány meggyőződése volt, hogy Kuvait az Egyesült Államok csatlósaként működik. Huszein ennek bizonyítékát látta abban is, hogy mind az arab államok részvételével zajló hivatalos, mind az informális tárgyalások eredménytelenek maradtak. Bár a szaúdi, egyiptomi és jordániai vezetés még 1990. július 31-én is megkísérelték kibékíteni a feleket, Kuvait nem engedett, és nyilvánvalóvá tette, hogy kitart álláspontja mellett. Sőt az utolsó tárgyalásokon egyenesen kihívó volt: „Ne fenyegessenek... Kuvaitnak erős barátai vannak. Nekünk is vannak szövetségeseink. Kényszeríteni fogják önöket, hogy megfizessék, amivel tartoznak nekünk.”23 Ezzel a kijelentéssel fejeződött be a jiddai tárgyalás, melyet közvetlenül követett az invázió megindítása. Huszeinnek a támadás előtti viselkedése kétféleképpen értelmezhető. Őszintének tekintve a háború előtti hivatalos nyilatkozatokat és a későbbi magyarázatokat a már említett következtetésre lehet jutni, mely szerint az iraki elnököt frusztrálta az országára nehezedő gazdasági nyomás, és politikailag sarokba szorítva úgy döntött, hogy a kisebbik rosszat választva háborút kezdeményez. Így inkább vállalta, hogy harcolva bukik el, mint hogy lassan ellehetetlenüljön saját népe előtt. A másik forgatókönyv szerint Szaddám már jóval a válság kifejlődése előtt döntött Kuvait megszállásáról, és stratégiájának része volt az amerikai–kuvaiti ellenségkép kialakítása a hazai és a regionális támogatás megszerzése céljából. Ez utóbbi értelmezésbe szintén beleillenek a gazdasági tényezők. Huszein nem feltétlenül paranoid tévképzetei miatt állította be ellenségként Kuvaitot és az Egyesült Államokat – ez lehetett akár ravasz manipuláció is, melynek során kihasználta az arab világban mélyen gyökerező Amerika- és Izrael-ellenességet.
Ha Huszein már a tárgyalások kudarcát megelőzően eldöntötte, hogy megtámadja Kuvaitot, erkölcsi alapot kellett találnia a háború megindítására. Ennek egy részét szolgáltatta Irak ténylegesen kritikus gazdasági helyzete, és a nagyon is valós gazdasági nyomás a térség kisebb államai részéről. Mindez azonban még nem lett volna elég ahhoz, hogy az Irán elleni évtizedes harcokban kimerült országot új háborúba kényszerítse. Mivel valószínűsíteni lehetett, hogy Kuvait megszállását az Egyesült Államok sem hagyja szó nélkül, Huszeinnek mindenképpen szüksége volt az arab világ támogatására. Az iraki elnök propagandája széles körben elterjedt szimbólumokra hivatkozott. Szaddám először is kijelentette, hogy Kuvait és Szaúd-Arábia cionista öszszeesküvésben vesznek részt, és az Egyesült Államok csatlósaiként el akarják pusztítani Irakot gazdasági szabotázsakcióikkal. Később azt állította, hogy Washington médiakampányt indított az iraki kormány megdöntése érdekében.24 A fenyegetettség érzetét azzal erősítette, hogy közvetlen veszélyként utalt az izraeli vagy amerikai támadás lehetőségére. Ezt a gondolatot Tarik Aziz elevenítette fel 1996-ban: „Számítottunk akár izraeli, akár amerikai, esetleg mindkét irányból érkező agresszióra abban az időben, függetlenül attól, hogy bevonulunk Kuvaitba vagy sem. Meggyőződésünk volt, hogy George Bush át akarta venni a hatalmat a térségben. Rá akarta tenni a kezét az olajtartalékokra. Ezt nem tudta megtenni Irak elpusztítása nélkül ... és a nacionalista, hazafias kormány elmozdítása nélkül.”25
A fenyegetettség valódiságát és az iraki elnök erről való meggyőződésének eredetét senki nem firtatta. Az iraki érvelésben némileg feltűnő a viszonylag gyors váltás a gazdasági szabotázs vádjáról a katonai támadás közvetlen veszélyére – Huszein bizonyára úgy vélte, hogy a gazdasági helyzetre történő hivatkozás nem elegendő alap Kuvait elfoglalásához. A fizikai veszélyeztetettség azonban indokolttá tehette a megelőző csapásmérést, hiszen például Izrael korábban többször élt ezzel a módszerrel.
Összefoglalva – akár egy átgondolt stratégia részeként, akár paranoid téveszméi hatására – Szaddám Huszein következetesen hangoztatta, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei elhatározták magukat az iraki rendszer megbuktatására. Ily módon saját magát kényszerhelyzetbe állítva indokolta a már korábban meghozott döntését Kuvait megszállásáról. Ezen szándéka már jóval azelőtt megszületett, hogy 1990 tavaszán felmerültek a válság első jelei. Huszein döntését politikai, gazdasági, stratégiai és érzelmi tényezők is motiválták, melyek következtében a konfliktus láthatóvá válásakor már szinte lehetetlen lett volna elrettentéssel megakadályozni a Kuvait elleni támadást – különösen úgy, hogy az Egyesült Államok nem volt tisztában az iraki elnök eltökéltségével.

Tisztelt Hirdetőnk!
Folyóiratunk az alábbi hirdetési lehetőségeket kínálja fel Önnek.
A lap színes nyomású borítóján:
II. és III. oldal (belső borítók) 100 000 HUF
Fekete-fehér hirdetések belíveken:
egész oldal 40 000 HUF
fél oldal 20 000 HUF
A fenti árak az egyszeri megjelenés árai, az áfa-t (25%) nem tartalmazzák.
Megrendelés esetén elérhetőségeink:
HM Kommunikációs és Szolgáltató Kht.
Új Honvédségi Szemle szerkesztősége
1087 Budapest VIII., Kerepesi út 29/B.
Telefon: 459-5355; HM-vonalon: 272-02
Fax: 313-4023, E-mail: uhsz@armedia.hu