A HM Honvéd Vezérkar főnöke e lap 2005. októberi számában a szolgálati kultúra megújításának szükségességéről értekezett. Szólt a „párbeszéd” jelentőségéről is. Hajós Dezső pedig a 2005. novemberi folyóiratszámban arra vállalkozott, hogy a szervezeti kultúra változásait értelmezze. E két írásra reagálok.

Havril András vezérezredes veze-
tői offenzíváról beszél a haderő

egységéért, jó közérzetéért, a bizalom erősítéséért, a honvédségben folyó értékteremtő munka társadalmi elismeréséért. Úgy minősített, hogy külső megítélésünk pozitív szintje magasabb, mint a katonák jövőképe, közérzete, hangulata. A HM HVK főnöke által kezdeményezett párbeszédeknek egyik célja a régi szolgálati kultúra megújítása, amely „a feladatok értelmezésének, megoldásának akadályává vált”. Később: „A környezet radikális változásának hatása életképtelenné tesz korábbi értékrendeket, tradíciókat”, majd hozzáteszi, hogy: „Lassan távozóban vannak azok a vezetők, parancsnokok, akik egy más kultúrán nőttek fel.” Kijelenti, hogy „… köszönhetően a személyi állomány értékrend iránti elkötelezettségének, a Magyar Honvédség helyzete szilárd és kiegyensúlyozott”. Hajós Dezső említett írásában arról is szól, hogy a szervezeti kultúra csak „közös értékrend” alapján működhet, később pedig ő is megjegyzi, hogy le kell bontani a „…diszfunkcionálissá vált szervezeti kultúraelemeket”.
Egyikőjük írásából sem tudom meg, hogy melyek a régi kultúra lebontandó, akadályokká vált, életképtelen értékei és tradíciói, hogy melyek az új értékek, kik értékelték és minősítették (milyen szempontok szerint) azokat!

ÉN ÍGY LÁTOM

Ha elfogadom, hogy a Magyar Honvédség feladata speciális (azt egyetlen más intézmény sem tudja ellátni), hogy szervezete szigorúan hierarchikus, hogy működése speciális eljárásokat kíván, továbbá, hogy a katona foglalkozása, szakmája, mestersége, hivatása „eljárásmódjában” különül el más tevékenységi formáktól, akkor azt mondom, hogy tényleg, ideje van a haderő munkakultúrájának elemzésére, s ha kell, megújítására, amelyben főszerep „… a tenni akarásé, a kreativitásé és a felelősségvállalásé”. Én tehát munkakultúráról beszélek a legszívesebben.
A vezérkari főnök úr legnagyobb problémája azonban mégiscsak az lehet, hogyan lehet új munkakultúrát kialakítani (megalapozni) „új” kultúrán felnőtt parancsnokok nélkül? Egy több évtizede állandóan reformkényszer alatt lévő haderő nem teremthetett ilyen katonákat. Ki is mondja, hogy nem hatékony az „… egyoldalú, erős egyéni parancsnoklás módszere”, és hozzáteszi, hogy „… az együttműködésre kell építeni”, a parancsnok emelkedjen ki szakmai környezetéből. „A kiemelkedéshez kontingencia jellegű felkészültség a megoldás.” Ez „a kialakult helyzetre való megfelelő reagálás” – magyarázza a VKF úr. Az ember úgy érzi, hogy a Magyar Honvédség a „levegőben lóg” a munkakultúra ügyében, mert nem támaszkodik egy demokratikus tapasztalatokkal rendelkező, modern vezetési tudással bíró, a különböző parancsnoki szinteken a parancsnoklást biztos jogi, kötelességi és szakmai tudással művelő egyenruhás állampolgárra. (Akik önálló egzisztenciával rendelkeznek, szabadok, jogaikat gyakorló demokraták, kötelességteljesítők, öntudatosak és saját teljesítményeikre büszke polgárok. Ezek lehetnek talán az új értékek?)
Az új munkakultúra általánossá tételéhez kimunkált célok, bátor és erős vezetők, és elkötelezett érték- és érdekvédők szükségesek.
A VKF szerint: „a mai feladatorientált (…) vezetést fel kell váltani a célorientált (azaz csak célokat szabunk meg) vezetési gyakorlattal.” Mik ezek a célok, a jelen témánál maradva? Ki mondja meg? Ki biztosítja a végrehajtás általános és konkrét feltételeit? Hol vannak a bátor vezetők? Erő is kell hozzá: nem a rendfokozati, beosztási erőre gondolok, hanem az életerőre, amely az emberszeretethez kell.
Nincs ok felforgatni a haderőt, de még kevésbé van ok az elégedettségre és a tétlenségre. Bátorság, kiszámíthatóság, igazságosság – egy összetartóbb haderőért. Érték- és érdekvédőkre is szükség van! Mert nekik kell felhívni a vezetők figyelmét a hibákra, ők segítik a jogok és lehetőségek felismerését, védik a gyengébbeket, az esélytelenebbeket, büszkeséget (tartást) adnak az értékek képviselőinek. Céljuk sosem a legyőzés, hanem a közös gondolkodás – az igazi párbeszéd során elért megegyezés. (Erről jut eszembe, hogy a parancsnokoknak nemcsak a beosztottakat kell megkérdezniük, hanem azok elismert – választott – vezetőit is! Akik, ha kell, kikényszerítik a tisztességes játékszabályokat.) A jó értékvédők nemcsak a rossz ellen küzdenek, hanem fel tudják mutatni a jót is: támogatnak, dicsérnek. Elismernek, mint például mi, a BEOSZ a Katonák Példaképe Díj alapításával és a Katonanemzedékek Találkozója című kiemelkedő rendezvény keretében történő átadásával.
Itt jegyzem meg: nagyon helyes, ha a HMK a közös jövő felelősségteljes építésének megkerülhetetlen közéleti szereplőit látják az érdekvédelmi szervezetekben. Ez is kultúra kérdése.
Munkakultúráról én nem tudok úgy beszélni, hogy a közéleti kultúráról ne szóljak. Katonákat a – belső és külső – közéletbe! (A „külső” közélet politikai megosztottsága, a honvédség vezetői nemegyszer hadsereg-ellenessége – aggodalommal tölt el bennünket). A katonák a túlpolitizált közélet példás ellensúlyai lehetnek. Megszállottan nem lehetünk csak magunkkal elfoglalva. A közéletet lehet nem szeretni, de nem lehet abban nem részt venni! A Magyar Honvédség méltányosabb társadalmi megítéléséhez ezért aktív közéleti tevékenység kell – ehhez pedig közéleti kultúra szükségeltetik.
A belső stabilitás, a biztonságos, kiszámítható katonai pálya már régen nemcsak a laktanyák, intézmények falain belül élőknek üzen. A közéletben nem részt venni ezért egyenlő lenne a bezárkózással! Ha egy szakma önmagába fordul, saját kiszolgáltatottságát fogja tudni „szétosztani” emberei között. Ha egy szakma nem akar változni, fejlődni – akár „csak” munkakultúrájában – akkor nem akar új célokat, új feladatokat. A változatlanság néhány embernek akár biztonságos is lehet, de az ő – bármilyen – „pozíciójukat” úgyis kikezdi a helyzetén javítani akaró többség.
A közéletben való részvétel már régóta igény. Biztosítani kell tehát, amely nemcsak magamutogatás, hanem tanulás is: felkészülés a változásokra, a változtatásokra. Leginkább azonban azt fogja bizonyítani, hogy mi katonák is meg tudjuk állni helyünket a versenyben és az együttműködésben egyaránt.
A közéletben részt venni:

– Szolidaritás adása és kapása is, a felelősség kölcsönösségének bizonyítása.
– Azt jelenti, azt üzeni, hogy együtt alakítjuk életünket. Nem hittük eddig sem, hogy mi nem másoktól függünk, ők se higgyék, hogy azt tehetnek velünk, amit akarnak. Sok munka vár ránk, katonákra: ha a haderőt integrálni akarják a társadalomba, akkor azt a társadalmat szolidárissá kell tenni, és ebben kötelességünk részt venni.
– Azt jelenti, hogy mi is jobban megérthetjük: egy közösség csak akkor tartható egyben, ha tagjai képesek egy alapvető norma (kultúra) szerint élni, és beláthatjuk, beláttathatjuk, hogy nincs áthidalhatatlan szakadék a belső és külső kultúra, vagy éppen az erkölcs között.
– Befektetés: a tudásban, a kultúrában leszünk gazdagabbak mi, „ők” pedig a hon szeretetétől, védelmének közös felelősségétől gazdagodhatnak. Mi a teljesítés jobb lehetőségeit kérjük katonai biztonságuk szavatolásáért.
– Önálló ítéletalkotásra késztetést, aktivitást igényel. Aki ezt teszi, nem alamizsnát kér, nem kiszolgáltatott.
– Tartást, felelősséget, méltóságot teremt, amely újfajta habitust eredményez.
– A haderő érdekeinek és értékeinek megjelenítési képességét jelenti. Ezek ugyanis legtöbbször nem elvontan, hanem nagyon is konkrétan helyőrségekhez, csapatokhoz, intézményekhez, civil szervezetekhez, emberekhez köthetők. A haderő munkakultúrájának képviselete a közéletben a célok támogatására való megnyerést szolgálhatja.

KÖZELÍTSÜNK A TÉMA
LÉNYEGÉHEZ

Tisztázni kellene, meg kellene mutatni a munkakultúra új elemeit, eszközeit, a változtatás tényleges (és nemcsak elvi) okait, a katonai szolgálat kulturális háttere szerepének fontosságát. (A NATO, Európa, a világ „katonai világában” nemcsak alkalmazkodás, kompatibilitás és képesség-felajánlás, hanem verseny is van, a munkakultúrában is).
Meg kellene értenie mindenkinek, hogy az új munka- és közéleti kultúra kialakítása és fejlesztése állandó, felelős cselekvést igényel. Nyilván más egy tábornok, egy parancsnok ebben vállalt munkájának mértéke és tartalma, mint egy szerződéses katonáé: több, összetettebb, felelősségteljesebb. A vezető beosztású katonák valamilyen szintű beosztottak is egyben, de nem egyszerű végrehajtók, hanem alakítói is az őket foglalkoztató nagy szervezet akaratának, stílusának: munka- és közéleti kultúrájának. A beosztott sem „egyszerű” katona, hanem sokidentitású egyenruhás állampolgár. Az új katonai rétegstruktúra sokdimenziós, bonyolult, amelyben a szigorú alá- és fölérendeltség kizárólagossága mellett verseny és együttműködés van. Vagyis nem az átláthatatlan akadályokról kell beszélni, hanem arról, hogy az „új” munka- és közéleti kultúra arról ismerszik meg, hogy van mit tanulni a másiktól, hogy a saját hitem, véleményem mellett van a másiknak, is egyenrangú és érvényes véleménye, meggyőződése.
A változás a munkakultúrában nemcsak a tartalmakat érinti, hanem változást jelent az eszközökben, módszerekben, a vitákban. A párbeszéd alapja és kerete a humanizmus. Az a meggyőződés, hogy a munka- és közéleti kultúra főszereplőjének emberi méltósága, (egyenruhás) állampolgári szabadsága mindenek felett áll. Minden szereplőnek jogában áll eldönteni, hogy követi-e az új kultúra szabályait, de követni fogja, ha azt látja, hogy azok számára hasznossá is válhatnak. A már bekövetkezett változások minél előbbi elemzése – ezért is – egyre sürgetőbb feladat.
Az MH érdekei és a katonák pillanatnyi érdekei – megtapasztaltuk – nem mindig esnek egybe. Azt is tudjuk, hogy a HM Honvéd Vezérkar nem közvélemény-kutató intézet. De közvéleményt formál, felvállal feladatokat, programokat ajánl és feladatokat határoz meg. A sok éve tartó ide-oda, de főleg leszervezések miatt, a politika és a társadalom által egyértelműen támogatott biztos jövőkép hiánya miatt a haderő reformjába vetett hit kiüresedett. A bent maradottak között is sok a csalódott ember – hát még azok között, akik „idő előtt” elmentek. (Ez is visszavezethető a munkakultúra hibáira.) A katonák új távlatokra vágynak. A vezérkarfőnök új haderőre tett ígéretei akár vonzóak is lehetnek. Az új munka- és közéleti kultúrának olyan programot kell felmutatnia, amely az emberi és morális tőkére alapoz, amelyre felépíthető a modern Magyar Honvédség. Megoldások kellenek, amelyek megnyugvást hoznak, és nem konfliktusokat, indulatokat, rombolást, előítéleteket és egzisztenciális félelmeket.
A politikai-katonai vezetésnek a munka- és közéleti kultúra megújítására vonatkozóan is bizonyítania kell, hogy van programja. Újra és újra el kell mondaniuk annak lényegét, célját, módjait. Meg kell erősíteniük hitükben főleg a tiszteket, el kell hitetniük a tiszthelyettesekkel, hogy milyen kulcsfontosságú a szerepük ebben az építésben. A katonák köz- és magánfelelősségét többször, többféle módon, rendszeresen kell hangsúlyozni. Ez talán ráébreszti az embereket a következő évekre való tudatosabb felkészülés jelentőségére.
Ha az egyén többet, jobbat (kulturáltabbat) szeretne kapni, többet és jobbat (kulturáltabban) kell tennie. A felelősség nélküli munka- és közéleti kultúra fikció: kultúra-tudatosabb emberekre van szükség! Nincs egyéni felelősségből elszakított közös felelősség: a parancsnok és a beosztott felelős partner ebben a rendszerben. Az önmagáért, csapatáért, a honvédségért felelősséget nem vállaló emberek nem alkothatnak felelős, jól, kulturáltan működő haderőt.
Alapozni arra lehet, hogy a katonák egy nagy csatát már megnyertek: egyenruhás állampolgárok lettek! Politikai jogaik vannak, szabadok, európai szokásaik lettek, hasonlóan gondolkodnak, mint a NATO-s katonatársaik, rendelkeznek a civil élet függetlenségéhez szükséges személyes és társadalmi javakkal, állandó és stabilizálódó munkájuk van, megfelelő nyugdíjra számíthatnak stb. Úgy gondolom, elmúlt már az az idő, amikor érvényes volt az amerikai tengeralattjáró-parancsnok vicce: „A demokráciát itt mi megvédjük, de nem gyakoroljuk”. A társadalom középrétegéhez tartoznak, és minden esélyük megvan arra, hogy ott is maradjanak.
Az MH munka- és közéleti kultúrája a közfelelősség lényegéről szól. A vezetés kultúrájában megtestesül az egész haderőre ható szisztematikus, szolidaritási elvű, készenléti és képességmegtartó kockázatokat kezelő közösség fenntartása és működtetése. A haderő (kulturált) működésének terheit megtervezetten osztják szét az abban önkéntesen szolidaritást vállaló tagok között. Ugyanakkor nem érdemes és nem is lehetséges a munka- és közéleti kultúra területén minden katonai szervezetre mindenben egységes sablont alkalmazni. (A laktanyai, elhelyezési, lakóhelyi, szociális, kulturális stb. különbségek még igen nagyok.) De a stratégiai elemek, célok ne legyenek megosztóak, azoknak egységes rendszert kell alkotniuk, mert csak így lesznek azok az MH-ra jellemzők, s ezek az értékek a helyi vezetéstől függetlenül biztosítják a nagy közösség egységét. A fő felelősség a honvédelmi vezetésé, meghagyva a helyenkénti szabad értékválasztás jogát. Ezek pedig a helyi demokratikus értékvitákban dőljenek el.
Az MH munka- és közéleti kultúrája egységes, de ne egyszínű legyen. El kell fogadni és ösztönözni a helyes, netán már „bevált” elemeket, módszereket. Meg kell hagyni az egyes katonai szervezetek – egymástól pl. speciális feladataik miatt – egyébként is eltérő munka- és közéleti kultúráját. Sőt arra kell őket biztatni, hogy az minél mélyebb és hasznosabb tartalmakkal bővüljön. A katonai vezetés felelőssége persze az, hogy ezen többszínűség mögött garantált minőség legyen. Ehhez képzés, mérés és minősítés kell.
Közös értékek – közös célok olyanok legyenek, amelyekre mozgósíthatók az emberek, s amelyekért – mert belátják – érdemes erőfeszítéseket tenni és áldozatokat hozni: dinamikusak, átfogók, körülhatárolhatók, végrehajthatók, mérhetők; igazodási pontok és irányok legyenek.

EMBER – EGYSÉG – ERŐ

A haderő professzionalitásának célja és eredménye az „alkalmas” ember. A honvédség munka- és közéleti kultúrája megújításának elsődleges célpontja is ő, a katona, az ő tudása, kultúrája. Erre épül az MH hazai és nemzetközi versenyképessége. Az emberek, a közösségek formálhatók, átalakíthatók. Az MH rendje, szervezete – mindig bizonyos határok között – megváltoztatható, de anyagi viszonyai már kevésbé. Az erkölcs, az elkötelezettség, a munka- és a közéleti kultúra mind-mind az emberi létezés termékei. Következésképpen a normákat mi alakítjuk, és megpróbálunk azokhoz igazodni. A honvédség jövőjének nagy része a ma katonáinak a kezében (fejében, szívében) van.
Az ember tökéletlen, de felelősséget vállaló lény – ha van hite. Nemcsak vallási értelemben. Ez a hite tehet rendet a rendetlenségben, megváltoztathatja a rosszat a jóra, a bizonytalanságot bizonyosságra. Az MH-ban olyan emberek is sokan vannak, akik őrzik nemzeti karakterüket, magyar katonai sajátosságainkat. Sikereik egyik oka éppen ez. Ha a magyar katona sikeres a nemzetközi küldetésekben, akkor ennek alapvető gyökereit az itthoni minőségekben – munka- és közéleti kultúrájában is – kell keresni. Ezért sokkal körültekintőbben kell a katonák külszolgálatokban szerzett tapasztalatait elemezni és általánosítani.
Amit a magyar haderő képvisel – munka- és közéleti kultúrájában is –, abban benne van a hagyomány. Téved az, aki azt hiszi, hogy a honvédség csak a jelent és csak a jövőt jelenti. De az is téved, aki úgy gondolja, hogy van/lehet embert, kultúrát, nemzeti és katonahagyományt változás nélkül megtartó hadsereg versenyképes tudás, új szakmai kultúra nélkül.
Egységünket a katonai szervezetek összetartása, szolidaritása, közös nyelvünk, viselkedésünk, kultúránk demonstrálja. A társadalom, a civil világ az öszszetartozó haderőt támogatja. Ezt az egységet kell erősíteni befelé, és ezt az egységet kell kifelé is bemutatni, megjeleníteni.
Az összetartó emberek egysége mindig imponáló erő. Sugározzuk és magabiztosan tudassuk mindenkivel, hogy képesek vagyunk a nemzetközi katonavilággal összefogva megvédeni hazánkat.
Erőnk egyik forrása munka- és közéleti kultúránk, ez ügyben szerzett tudásunk, meglévő tehetségünk. Mert ez visszatükröződik a hétköznapi viselkedésben, viszonyokban, de még szolgálati helyeink szépségében is. Ezek lehetnek egy új munka- és közéleti – szolgálati, szervezeti – kultúra prioritásai.

Közös felelősség

Bölcs akarat és megfontoltság, mértéktartó állásfoglalások. Közös felelősség és e felelősségérzetből eredő cselekvés a munka- és közéleti kultúra megújításáért, amely egy szélesebb értelmű, strukturált katonapolitikai, katonaszakmai célrendszer szerves része, s amely minden szinten aktív, jelen idejű együttműködést igényel.
Munka- és közéleti kultúránk alapja a történelmi felelősség és a honvédség jövőjéért viselt kötelezettség.
A közösségi felelősségvállalás mindig egy tudatos, közösségi gondolkodás eredménye. És mint minden fontos ügy, ez sem magánviszonyok és magánértékek dolga. A hatékony munka- és közéleti kultúra nem önmagáért való. Ha ebben értéket teremtünk, a hazánkat szolgáljuk. Erre vágyunk. Erre esküdtünk.