Az iszlám terrorizmus napjainkban

2006.03.24.

Ahhoz, hogy az iszlám terrorizmus jövőjét világosan lássuk, fontos nak tartom néhány olyan szervezet állásfoglalásainak és értékeléseinek áttekintését, amelyek a világ jövőjének meghatározásával foglalkoznak. Ha az Egyesült Államok Nemzeti Hírszerzési Tanácsának anyagát nézzük, amely a világ helyzetét 2020-ig prognosztizálja (Mapping the Global future), akkor témánk szempontjából a következő jelenségek kiemelése indokolt:

l a globalizáció visszafordíthatatlan marad, és valószínűleg nem csak a Nyugathoz kötődik, a feltörekvő ázsiai országok bizonyára új „játékszabályokat” fognak megvalósítani ezen a területen;
l a világgazdaság nagyobb lesz, nő a gazdagok és a szegények közötti szakadék, a demokrácia szempontjából bizonytalan (törékeny) országok kevésbé tudják kezelni a válságot;
l a globális cégek számának növekedése a technológia elterjedésével jár, ami növekvő kihívást jelent a kormányok számára;
l Ázsia felemelkedése várható, kérdés, hogy ez India és Kína szempontjából mennyire fog zökkenőmentesen történni;
l a lakosság fokozódó elöregedésével számolhatunk, kérdés, hogy az egyesülő Európa világhatalommá válik-e, képes lesz-e Európa és japán munkaerőt befogadni és szociális hálót kiépíteni;
l az energiaellátás szükségessége globális szinten jelentkezik, kérdés, hogy az energiatermelő országok belső problémái hogyan hatnak az ellátásra;
l a nem állami tényezők szerepe várhatóan növekszik, kérdés, hogyan tudják ezt kezelni az állami intézmények;
l a politikai iszlám potenciális tényező marad, kérdés a vallás és az állam viszonya, illetve a dzsihádista ideológia terjedése, illetve annak kezelése;
l egyes államok a tömegpusztító fegyverek növekvő kapacitására tesznek szert, kérdés, ezt hogyan lehet megakadályozni;
l terrorszervezetek igyekeznek a tömegpusztító eszközöket megszerezni;
l a Közel-Keleten, Afrikában és Ázsiában fennmarad az instabilitás, ennek következtében egyes rezsimek megdőlhetnek;
l a nagyhatalmak közötti összeütközés valószínűtlen, kérdés, hogyan tudják az ellentéteket (különös tekintettel az energiaforrásokra) kezelni;
l környezeti és etikai problémák keletkezhetnek, kérdés, hogy az új technológiákkal hogyan lehet ezeket kezelni;
l gazdaságilag, katonailag és technológiailag az Egyesült Államok egyedüli nagyhatalom marad, kérdés, hogy képes lesz-e technológiai fölénye megtartására, lesz-e kihívója.

A nyugati szövetségi rendszer kialakulása (1949) óta még soha nem volt ennyire „cseppfolyós” a nemzetközi kapcsolatok helyzete és természete. Az Egyesült Államok meghatározó tényező marad a világpolitikában. Ugyanakkor India és Kína felemelkedése meg fogja határozni a geopolitikai helyzetet, legalább úgy, mint ahogy azt tette Németország a 19. században.
A globalizáció tartósan meghatározza a világrendet. A világgazdaság 2020-ra a jelenlegihez képest 80 százalékkal fog megerősödni. Ennek ellenére a globalizáció nem lesz globális. A legnagyobb hasznot azok az államok tudják húzni a globalizációból, amelyek képesek az információs technológia alkalmazására. Meghatározó szerepük lesz azoknak a cégeknek, amelyek képesek a globális világban szerepelni.
A politikai iszlám is globalizálódik, olyan nemzeti és etnikai jelleget ölt, amelyek nem ismernek határokat. Olyan tényezők, mint a gazdasági elmaradottság, a vallás hatása az oktatásra, az intézmények és szakszervezetek, az NGO-k és a politikai pártok iszlamizálódása hozzájárul a politikai iszlám domináns jellegének fennmaradásához. A közel-keleti térségen kívül a politikai iszlám Európában is kifejti hatását, azokra igyekszik alapozni, akik emigránsként érkeztek Európába és a társadalom peremére kerültek. Azok a rendszerek, amelyek képesek alkalmazkodni, fennmaradnak, az autokrata rendszerekre pedig egyre nagyobb nyomás fog nehezedni. A demokratizáció harmadik hulláma eléri a volt Szovjetunió államait is.
A nemzetközi terrorizmus okai nem fognak megszűnni, következésképpen az elkövetkező 15 évben a terrorizmus legyőzése nem valószínű. A globális kommunikáció miatt a muszlim identitás erősödni fog a Közel-Keleten kívül Közép- és Dél-Ázsiában, valamint Nyugat-Európában is, ahol a muzulmán vallás korábban nem volt erős. Az iszlám újjáéledése magával hozza a szolidaritást a csecsenekkel, a palesztinokkal, az irakiakkal, az afgánokkal stb. 2020-ra az al-Kaida iszlám szélsőséges csoportokra esik szét, amelyek nem rendelkeznek központtal, felhasználják a kommunikációt, a madrasszákat, a havala rendszert, az adományokat stb. A tömegpusztító eszközök megszerzésére irányuló törekvés megmarad.

Az iszlám
fundamentalizmus célja
és megjelenési formái

2001. szeptember 11-ére reagálva több megfigyelő és politikus azon a véleményen volt, hogy az iszlám minden megjelenési formáját összevonja, és véleményét a radikális jelszóval látja el, az iszlámot pedig fenyegetésnek tartja. A megközelítés alapjaiban téves, az iszlámnak nagyon sok árnyalata van, és csak kevés tartozik a veszélyesek közé. Ezért a „másik oldalon” is diszkriminatív stratégiára van szükség, amely figyelembe veszi az egyes irányzatok közötti különbségeket. Kétségkívül igaz, hogy Irak megszállása, a rendezetlen izraeli–palesztin konfliktus, továbbá a terrorizmus elleni háború hozzájárult a dzsihádista tendenciák kialakulásához. Az iszlám különböző áramlatainak megértéséhez kiindulási pontként szolgál a szunnita és a síita iszlám megkülönböztetése. A politikai iszlám először az 1979-es iráni forradalomban jelentkezett, a síiták tevékenységét világszerte fenntartásokkal fogadták. Oka viszonylag egyszerű, a síiták a muzulmánok 20 százalékát képezik, kisebbségben vannak az államokkal és a lakossággal szemben is (Irán kivételével). Vallási vezetőiknek köszönhetően – ellentétben a szunnitákkal – a síiták egységesek maradtak. A szunnita iszlámizmus – amit ma a Nyugat veszélyesnek tart – alapvetően fundamentalista, radikális, és veszélyezteti a Nyugat érdekeit. Nem monolitikus vallás – sőt éppen ellenkezőleg –, három típusa alakult ki, amely sajátos modus operandival és szereplőkkel rendelkezik. Ezek a típusok a következők:
Politikai iszlám

Az iszlám politikai mozgalmat alapvetően az egyiptomi Iszlám Testvérek Szövetsége (Society of the Muslim Brothers in Egypt) és annak különböző szervezetei (Algériában, Szudánban, Jordániában, Kuvaitban, Szíriában és a palesztin területeken) testesítik meg. Ezenkívül helyi gyökerű mozgalmakkal is találkozhatunk, például az Igazság és Fejlődés Pártja (Justice and Development Party) Törökországban, illetve a Párt az Igazságért és a Fejlődésért (Party for the Justice and Development) Marokkóban, amelyeknek célja hatalmi pozíciók elérése nemzeti szinten. Ezek a pártok elfogadják a nemzetállamot, alkotmányos keretben működnek, elítélik az erőszakot, kivéve az idegen megszállást, inkább reformista, mint forradalmi nézeteket vallanak. A politikai iszlám szereplői a militánsok.

Misszionáriusok

Két ismert szervezeti formája létezik: a szervezettebb a tabligi, míg a lazább szervezetűek a szalafisták. Politikai hatalomra nem törekszenek, céljuk az iszlám identitás és arculat megőrzése a hitetlenekkel szemben. Képviselőik a misszionáriusok.

Dzsihádisták

Azok, akik a fegyveres küzdelmet választják. Három irányzatuk van: belső (harc azon iszlám rendszerek ellen, amelyek istentelenek), irredenták (harc azok ellen, akik elfoglalták a muszlim területeket, illetve idegen megszállók) és globális harc a Nyugat ellen. A fő szereplő ebben a kategóriában a mudzsahid (harcos). Mindhárom említett irányzat közös jellemzője, hogy modern körülmények között igyekszik megvalósítani a hagyományos iszlámot. Abban különböznek, hogy miként foghatóak fel az iszlám világgal szembeni kihívások, illetve ezekre mi a lehetséges, szükséges és célszerű válasz. A politikai iszlám az igazságtalanságok kiküszöbölésére törekszik és a politikai reformokat részesíti előnyben (választások eredményének vitatása, politikai akciók). A misszionáriusok az iszlám értékek és a hit megőrzésére törekednek, míg a dzsihádisták az iszlám értékeinek védelme érdekében erőszakkal lépnek fel. Hogy melyik ágnak lesz a jövőben nagyobb szerepe, abban meghatározó a nem iszlám országok által követett politika is.
Az iszlám célja mindig is az egységesítés volt mind vallási, mind politikai értelemben. Minden muzulmán hívő, akár arab, perzsa, afroamerikai, indonéz, filippínó stb., az iszlám nemzet, az Umma tagja. Az Umma az iszlám legfontosabb eszméje, különös tekintettel kialakulásának körülményeire. Mohamed próféta célja volt az egymással torzsalkodó törzsek egyesítése, és a külső ellenség ellen fordítása. Az iszlám mindig nagy szerepet szánt az egységesítésnek. Az egységes iszlám világ azóta sem valósult meg, pánarabizmusról sem beszélhetünk. Az egységet számtalan ellentét, köztük a területszerzés, a vezetők közötti ellentétek, háborúk, illetve az igaz iszlámért folytatott harc bontották meg. Az iszlámért indított harc tulajdonképpen a megosztottságot hivatott leplezni. (Hivatalosan az iszlám világ egységes, létezik, csak bizonyos eretnekek akarják megosztani.) Valójában az iszlám világ nemcsak a síita és szunnita ellentétek miatt megosztott, hanem a jelzett ágakon belül számos irányzat is létezik (vahabizmus, szalafizmus, szufizmus stb).
Tény azonban, hogy a síita és szunnita ellentéteket is félreteszik, ha a közös ellenség legyőzéséről van szó (pl. Irakban a síiták és a szunniták együttműködése a koalíciós erők ellen). A két irányzat közötti küzdelem Mohamed próféta halála után kezdődött el. A szunnitákon belül a legismertebb irányzat a vahabizmus, amely a 18. században született, ehhez kapcsolódik a mai szaúdi dinasztia. A vahabizmus az ősi iszlámhoz való visszatérést hirdeti, attól minden eltérést visszautasít. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a vahabizmus az elmúlt évtizedekben számos változáson ment át. Kénytelenek voltak olyan tényezőkkel számolni, mint az iraki háború, illetve az Egyesült Államok jelenléte több arab államban. Mindezek a tényezők újabb irányzatok létrehozásához vezettek. A síiták gyakorlatilag csak Iránban játszanak vezető szerepet, de jelen vannak Azerbajdzsánban, Bahreinban, Libanonban és természetesen Irakban is. Az igazi iszlám vezetőjének csak Mohamed vér szerinti leszármazottját fogadják el, és az öt pillérhez (hit, ima, alamizsna, böjt és mekkai zarándoklat) hozzákapcsolják az imamátust. Az imamita irányzat szerint az utolsó legitim imám több mint ezer éve eltűnt, és csak messiásként tér vissza újra. Addig a síita főpapok, az ajatollahok képviselik. A harmadik irányzat, a szufizmus a síita iszlámból eredhet, hívei arra törekszenek, hogy misztikus kapcsolatba kerüljenek Allahhal. Az iszlám fundamentalizmus tehát rendkívül megosztott, egymással is ellenséges csoportokra, nézetekre oszlik. Figyelemre méltó sajátosság, hogy sokkal több terrorista verbuválódik azokból az országokból, amelyek szövetségesei vagy barátai az Egyesült Államoknak, mint azokból, amelyeket Washington terrorista országoknak minősít. Az Egyesült Államok jelenléte az arab világban tízszeresére növelte a terrorizmus jelenlétét és a merényletek valószínűségét. Egyes nézetek szerint, ha Oszama bin Ladent elfogják (egyes vélemények szerint már nincs is életben), minden marad a régiben addig, amíg az amerikai jelenlét marad a térségben. Léteznek olyan nézetek is, amelyek szerint a terrorizmus legyőzhető, ha a mostani terrorista nemzedéket elpusztítják, és a következő létrejöttét megakadályozzák. Véleményem szerint azonban egyáltalán nem biztos, hogy a katonai megoldás a legcélravezetőbb változat a terrorizmus elleni harcban.
Az iszlám fundamentalizmus célja a Nyugat eltávolítása az iszlám világból, megváltoztatni a keresztény és a zsidó kultúrát, befejezni a korrupt rendszerek támogatását, eltüntetni Izraelt (ugyanis elviselhetetlennek tartják, hogy a zsidók elfoglalták a Szentföldet, az Egyesült Államok pedig Irakot). Harcot hirdetnek az ital, a pornográfia és a prostitúció ellen.
Az al-Kaida negyedik generációs (aszimmetrikus) hadviselést valósít meg. Harcászatilag kisméretű, de a világ különböző területein jelentkezik, szellemszerűen fel- és letűnik. A terrorizmus az Egyesült Államok védelmi stratégiáját (korai riasztás, megelőző csapás, elrettentés) alapjaiban szétverte, ugyanis az aszimmetrikus küzdelem módszere a hagyományos hadviselési eljárásoktól gyökeresen eltér.

A fatvák szerepe

Oszama bin Laden és szervezete számos fatvát adott ki az elmúlt években, ami komoly PR-tevékenységre utal. Célja a figyelemfelkeltés, a nyugati világ megfélemlítése, az iszlám világ befolyásolása, de egyes terrorelemzők szerint néhány üzenetnek operatív értéke is van, azaz jelzéseket, utasításokat ad terrorakciók végrehajtására. Az új típusú, de régi gyökerekkel bíró iszlám terrorizmus három alapvető célt valósít meg:

l A szegények fegyvereként, aszimmetrikus módszerekkel támadja a nálánál erősebbeket etnonacionalista, vallási fundamentalista (iszlám radikális csoportok Izrael ellen, IRA–Nagy-Britannia).
l Figyelemfelhívás (bombázok, tehát vagyok, féljetek tőlem).
l Új társadalmi rend létrehozása, a jelenlegi szétverése.

Az iszlám fundamentalizmuson alapuló terrorszervezetek képesek megújulni és alkalmazni az információs technológia új módszereit. A szervezetek átalakulnak, a hierarchikus szervezetekből az információs korszaknak megfelelő hálózatok jöttek létre. A toborzás többnyire az interneten keresztül történik.
Az iszlám fundamentalizmus stratégiájának jellemzője a halálos akciók végrehajtása új módszerekkel, változó körülmények között, lehetőleg új célok ellen. Az alkalmazott technológia korszerű, a logisztikai utánpótlás megfelelőnek értékelhető. Megvalósítják a netwar (hálózatos) háborút, ami a konfliktus és a bűnözés új formája, amely magában foglalja a hagyományos hadviselést is, de a résztvevők hálózatos formában és szervezetekben tevékenykednek az információs korszaknak megfelelő sajátosságokkal. Szétszórt csoportok működnek internet általi kommunikációval, központi parancsnokság nélkül. A hálózatos háború komoly nehézséget okoz a terrorizmus ellen harcolóknak. Sajátosságai:

l egyre növekvő számú terrorcsoport alkalmazza a hálózatos szervezeti formát, és a logisztikai támogatásban felhasználja az információs technológia vívmányait;
l az újabb csoportok inkább hálózatosak, míg a régiek kevésbé;
l a hálózatos struktúrákon alapuló szervezetek statisztikailag több merényletet hajtanak végre;
l az információs technológiát főként az utánpótlásban (személyi és tárgyi), valamint a támadó hadviselésben alkalmazzák;
l a fiatal újoncok jobban ismerik a számítógépet, ezért gyakrabban használják;
l a terrorcselekmények egynegyede vallási eredetű, nehéz elválasztani egymástól a politikai és a vallási motívumokat (Hamasz, Hezbollah);
l bonyolítja a helyzetet az állami támogatás kimutathatóságának nehézsége, a vallási csoportok fedezete jól jöhet az államnak.

Az államilag támogatott terrorizmus kritériumai:

l terrorcselekményt állami alkalmazottak hajtanak végre;
l a terroristákat az állam alkalmazza;
l az állam pénzügyileg vagy fegyverekkel támogatja a csoportokat;
l az állam logisztikai támogatást ad;
l az állam hozzájárul terrorista bázisok működtetéséhez;
l az állam sem aktív, sem passzív szerepet nem játszik, azaz hallgatólagosan tudomásul veszi a terrorszervezetek működését.

Az új típusú vallási terrorizmus célja az Iszlám Kalifátus létrehozása, ami folyamatnak tekinthető, és egyes iszlám elemzők szerint a következő fázisokból áll:

1. fázis: 2000–2003-ig (Bagdad elestéig) tartott és az „ébresztés” jelzőt kapta. 9/11 célja volt háború provokálása az iszlám világ ellen és ezáltal „felébreszteni” a muzulmánokat. Iszlám elemzők az akciót sikeresnek tartják. A harctér megnyílt, az Egyesült Államok és nyugati szövetségeseik közelebb kerültek a harcosokhoz és célpontokká váltak.
2. fázis: 2006-ig tart. A Nyugat kellő óvatossággal tekint az iszlám világra. Az al-Kaida szervezetből mozgalommá vált, elkezdődött a fiatalok toborzása. Irak műveleti területté vált, több arab országban bázisok jöttek létre.
3. fázis: „felemelkedés” jelzőt kapta, 2007–2010-ig tart, és Szíriára összpontosul. A harcos állomány már létrejött, egy részük jelenleg Irakban tartózkodik. Támadások Törökországban, és még intenzívebben Izraelben várhatók. Az iszlám kitervelők azt várják, hogy az izraeli támadások elismertté és szervezettebbé teszik a csoportokat. Irak többi szomszédai – különös tekintettel Jordániára – is veszélyeztetve lesznek.
4. fázis: 2010–2013 a gyűlölt arab kormányok bukását hozza. A rendszerek bukásával párhuzamosan erősödik az al-Kaida. Ebben az időszakban támadásokat indítanak az olajtermelő országok ellen, ezzel egyidejűleg pedig támadják az Egyesült Államok informatikai rendszereit.
5. fázis: 2013–16 az iszlám kalifátus kikiáltása. Csökkentik a nyugati befolyást az iszlám országokban, Izrael meggyengül, komolyabb ellenállásra nem kell számítani. Az al-Kaida reményei szerint az iszlám állam új világrendet jelent.
6. fázis: 2016-tól a teljes konfrontációt hozza magával. Az Iszlám Kalifátus kikiáltásával elkezdődik a harc a hívők és a hitetlenek között, amint azt Oszama bin Laden már többször megjósolta.
7. fázis: a döntő győzelem, a világot legyőzi a másfél milliárd muszlim úgy, hogy a Kalifátus mindenképpen győzni fog. Az időszak 2020-ig tart, jóllehet a kemény harc csak két évig húzódik el.

Ami a terv realitását illeti, az erősen vitatható. Mára ugyanis az al-Kaida hálózata jelentősen meggyengült, a vezetők pedig nem képesek a műveletek irányítására. Az elmélet, amely szerint az al-Kaida képes Iszlám Kalifátus létrehozására a világban, abszurdnak tekinthető. Néhány gondolat azonban bírhat némi realitással, például az, hogy Szíria a mudzsahidek központjává válhat. A dzsihádisták szemszögéből vizsgálva Törökország és Izrael is célponttá válhat, úgy vélem, ennek is van némi realitása. Jordániát is többször támadták, és az sem vitatható, hogy Jeruzsálem a célpont. Nem lehet elmenni olyan nézetek mellett sem, hogy az al-Kaida mozgalommá válik és vonzza a csalódott fiatalokat. Figyelemre méltó továbbá, hogy nem beszélnek nyugati városok ellen indított nagy támadásokról. Ma már az al-Kaida csoportokra hullott szét, és inkább eszme, mint szervezet. Nehéz azt is elképzelni, hogy a napi túlélésért küzdő Oszama bin Laden (ha egyáltalán létezik) utasításokat adna. Nem bizonyított az iszlám harcosok és a szimpatizánsok kapcsolata sem. Az iszlám fundamentalizmusnak célja ugyan a Kalifátus létrehozása, de ez inkább végcélnak tekinthető. Közvetlen cél az iszlám ellenzék növelése a létező iszlám rendszerekben, felkelést, elégedetlenséget szítva egyes országokban. 9/11-vel bizonyította az Egyesült Államok sebezhetőségét, jelezve az iszlám országok felé is, hogy a patrónus sebezhető. Kikényszerítette a választ, ami növeli az ellenségérzetet az Egyesült Államokkal szemben. Ha nem harcol, akkor papírtigris, ha harcol, akkor ellenség.
Mi történt 2001 után? Bush elnök meghirdette a háborút a terrorizmus ellen. Vajon ez valóban háború? Ha a háború kritériumait vizsgáljuk, akkor ezt a nézetet többen vitatják. A háborút ellenség ellen vívják, a terrorizmus pedig egy aszimmetrikus hadviselési módszer, ami ellen nehéz háborút folytatni. A háború nemzetek ellen folyik, az al-Kaida pedig nem nevezhető nemzetnek. Azt pedig igen nehéz eldönteni, hogy ezt a háborút ki nyeri meg. Az iszlám országokban a terrorizmus elleni háborút azonosítják az iszlám elleni háborúval, ami igen veszélyes. 9/11 utáni történések:

l az al-Kaida megtámadta az Egyesült Államokat sajátos és új módszerrel;
l szept 11-től Európában és több muzulmán országban terrortámadások sorozata volt, de az Egyesült Államokat nem támadták meg;
l az Egyesült Államok egy hónap múlva megtámadta Afganisztánt, és elűzte a tálibokat a nagyobb városokból;
l néhány vezetőt elfogtak, de Oszama bin Ladent nem sikerült letartóztatni, az utóbbi időben Afganisztánban a tálibok újraszerveződését tapasztalhatjuk, ami a koalíciós erők elleni támadásokban nyilvánul meg;
l az Egyesült Államok 2003-ban megtámadta Irakot azzal a szándékkal, hogy az al-Kaida ellen harcol, de többen bírálták az adminisztrációt, mondván, hogy az al-Kaida nincs jelen Irakban;
l az Egyesült Államok azt remélte, hogy a háború gyorsan véget ér, ehelyett belekeveredett egy olyan gerillaháborúba, amelyből belátható időn belül nincs kiút;
l az al-Kaidának nem sikerült elérnie elsődleges célját (felkelés kirobbantását legalább egy muszlim országban) és létrehozni egy dzsihádista rendszert;
l nincs általános felkelés a muzulmán országokban, sőt több állam együttműködik az Egyesült Államokkal;
l nem folytatódik a támadás az Egyesült Államokban (kérdés, hogy ez a hatékony védekezés miatt, vagy a másik oldalon a képességek hiánya miatt van).

Ma már tudjuk, hogy az iraki háborúnak nem az volt a célja, amit Bush elnök megfogalmazott 2002 nyarán a West Point katonai akadémián, hanem az alábbi okai voltak:

l Nyomást gyakorolni az al-Kaidát támogató szaúdi kormányra, hogy állítsa le a pénzek áramoltatását, és működjön együtt az Egyesült Államokkal.
l Ellenőrzés alá helyezni a stratégiailag fontos helyen fekvő Irakot, amely több igen fontos állammal határos, területe igénybe vehető esetleges katonai műveletek támogatásához.
l Érzékeltetni az iszlám világgal, hogy az Egyesült Államok katonailag erős.

Mi a mai helyzet?

l négy éve nem támadták meg az Egyesült Államokat;
l egyetlen al-Kaidát támogató kormány sem bukott meg;
l Az Egyesült Államok nem győzött sem Afganisztánban, sem Irakban;
l Oszama bin Laden szabad, és készen áll újabb akciók végrehajtására.

Az európai terrorizmus mai tendenciái

A 2005-ben történt európai merényleteket követően – különös tekintettel Madridra és Londonra – számos szakértő felteszi a kérdést, vajon számolhatunk-e a terrorcselekmények növekedésével Európában. Véleményem szerint új hullámról semmiképpen nem beszélhetünk, arról viszont igen, hogy az al-Kaida típusú merényletek megjelentek Európa egyes részein. A hangsúlyt az egyes részekre helyezem, ebből a szempontból vizsgálva figyelemre méltó elemzéseket tartalmaz Tálas Péter Kelet-Közép-Európa és az új típusú terrorizmus című tanulmánya. A tényeken alapuló megállapítások nem vitathatók, ugyanakkor szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a terrorakciók sajnos nem jelezhetők előre, Kelet-Közép-Európa fenyegetettségét pedig gyökeresen megváltoztathatja a térség bármelyik országában elkövetett nagyszabású merénylet. Ha a NATO és az Európai Unió terrorizmussal kapcsolatos értékeléseit vizsgáljuk, mindkét szervezetnél a fő veszélyt a terrorizmus és a tömegpusztító eszközök proliferációja jelenti. Meggyőződésem, hogy a globális terrorizmus ellen csak globális együttműködéssel lehet fellépni, amelynek nemzetközi és belföldi szinten egyaránt érvényesülnie kell. NATO- és EU-tagságunk lehetővé teszi számunkra, hogy egyesült erővel, szövetségi keretekben lépjünk fel a terrorizmus ellen. A tagság azonban nemcsak előnyökkel, hanem kötelezettségekkel is jár.
Ha az európai terrorizmusról beszélünk, akkor először mindenképpen a fenyegetettséget kell megfogalmazni, ezt követheti a különféle szervezeteknél bevezetendő ellenintézkedések sorozata. A fenyegetettség természetesen értelmezhető szövetségi és nemzeti szinten is, hiszen ha csak a NATO-t vizsgáljuk, gyökeresen eltérő Nagy-Britannia és Izland terrorfenyegetettsége, de nem egyformán fenyegetett Budapest és például Gyula sem. Az Egyesült Államok jól ismert stratégiai elemzéssel foglalkozó intézete, a National Memorial Institute for the Prevention of Terrorism (MIPT) adatai szerint Nyugat-Európában lokális terrorakciók következtében 34 ember halt meg, ugyanakkor a transznacionális terrorhálózatok akciói miatt 2001 szeptembere óta Nyugat-Európában 252 fő veszítette életét, zömében a madridi és a londoni merényletek miatt, ami minden kétséget kizáróan az al-Kaida hálózatnak tulajdonítható. Úgy vélem, hogy az említett adatokat hazánk terrorfenyegetettségének megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Az Egyesült Államok (2001. szeptember), Törökország (2003. november) Spanyolország (2004. március) és Nagy-Britannia (2005. június) ellen végrehajtott terrortámadásokat követően az euroatlanti térség országai számára a nemzetközi terrorizmus fő fenyegetéssé vált. A terroristák célja a félelemkeltés, a demokratikus társadalmi és politikai intézményrendszerek gyengítése, a társadalomnak a demokratikus államrendbe vetett bizalmának megingatása. A terrorizmus szembehelyezkedik a demokratikus értékrenddel, és destabilizáló hatást gyakorol a nemzetközi viszonyokra is. A terrorszervezetekhez kapcsolódó transznacionális bűnözés fokozottan veszélyezteti az államok és a nemzetközi intézmények működését, ami újabb – politikai, gazdasági, kereskedelmi, migrációs és egészségügyi – válságok kialakulásához vezethet.
A terrorizmus elleni felderítő munkát igen megnehezíti, hogy zárt szervezetekről van szó, tagjaik toborzása konspirált körülmények között történik. A szervezetek által létrehozott sejtek vagy csoportok sok esetben feladatfüggők. A terrorszervezetek finanszírozása konspirált, összeköttetésük titkos és korszerű, alkalmazkodik az adott biztonsági körülményekhez.

A nemzetközi terrorizmus hatása biztonságunkra

A Magyar Köztársaság biztonsága és fenyegetettsége nem választható el szövetségeseink biztonságától. Éppen ezért hazánk terrorfenyegetettségének értékelésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a NATO és az EU egészét érintő biztonsági kihívásokat. A madridi, isztambuli és a londoni terrortámadás nyomán Magyarország – a NATO és az EU tagjaként is – szembesült azzal a ténnyel, hogy az új típusú, iszlámalapú terrorizmus elérte Európát is. Magyarország euroatlanti szövetségi rendszerhez való tartozása magában hordozza a Nyugat-ellenes ideológiájú terrorszervezetek Magyarország ellen irányuló támadásainak kockázatát, különösen hazánk különböző nemzetközi katonai és békemissziókban, illetve humanitárius akciókban való részvételével öszszefüggésben.
Magyarország – a fejlődő országokkal kapcsolatos múltja, nemzetközi tekintélye, a terrorszervezetek korlátozott műveleti lehetőségei, a magyarországi iszlám közösség csekély létszáma stb. miatt – nem tartozik a terrorizmus elsődleges célországai közé. Ugyanakkor fennáll annak kockázata, hogy terroristák merényletet követhetnek el Magyarországon, vagy külföldi magyar érdekeltségek ellen, köztük a Magyar Honvédség nemzetközi műveletekben részt vevő erői ellen.
A terrorizmus és a szervezett bűnözés egyre szorosabban összefonódik. A terrorszervezetek – legális pénzügyi forrásaik beszűkülése miatt – jól működő kapcsolatrendszert építettek ki a kábítószer-, fegyver-, gépjármű- és embercsempészetben érdekelt helyi bűnözőkkel és nemzetközi bűnözői csoportokkal. Ugyanakkor a terrorizmus és a szervezett bűnözés céljai jelentősen eltérnek egymástól.
Az Egyesült Államok által vezetett, nemzetközi terrorizmus elleni koalíció – jóllehet számos területen jelentős eredményeket ért el – eddig nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket, fennáll a veszélye annak, hogy a terrorfenyegetettség – közép- és hosszú távon – fokozódik. Ezt a tendenciát jelzi, hogy – a madridi, isztambuli és a londoni terrortámadásokkal – Európa is a közvetlenül veszélyeztetett térségek közé került. A jövőben a nemzetközi terrorszervezetek tovább radikalizálódhatnak, támadásaik száma növekedhet, a jövő merényleteit egyre több áldozat, erkölcstelenebb célpontkiválasztás, brutálisabb végrehajtási módszerek jellemezhetik. Várhatóan újabb terrorcsoportok alakulnak, és emelkedhet az öngyilkos merényletek száma is. A nemzetközi terrorszervezetek elszántsága fokozódik, miközben – a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben elszenvedett veszteségeik miatt – törekednek legfontosabb műveleti képességeik megőrzésére. Fokozódhat a szélsőséges szervezetek és terrorcsoportok tevékenysége azokban a térségekben is, ahol etnikai konfliktusok, vagy más destabilizáló tényezők miatt hazánk szerepvállalása – elsősorban a szövetségben és az Európai Unióban vállalt kötelezettségeinkből eredően – nemzeti érdek.
Annak ellenére, hogy a terrorizmus elleni küzdelemben részt vevő országok egyre nagyobb gondot fordítanak a tömegpusztító fegyverek terjedését korlátozó egyezmények előírásainak betartására és az exportellenőrzési rezsimek működtetésére, nő a kockázata annak, hogy terrorcsoportok, vagy terrorizmust támogató országok birtokába tömegpusztító fegyverek és hordozóeszközeik kerülnek. Úgy vélem, hogy ez a megállapítás akkor is elfogadható, ha a tanulmány készítésének időpontjáig Európában nem történt olyan merénylet, amelyben tömegpusztító eszközt alkalmaztak volna.
A nemzetközi közösség megosztottsága a terrorizmussal szembeni fellépés elméleti és gyakorlati kérdéseiben a közeljövőben várhatóan tovább csökken. Ugyanakkor – az eltérő érdekek, nemzeti értékrendek és sajátosságok miatt – nemzetközi jogi kérdésekben, a szélsőséges és terrorcsoportok megítélésében, továbbá a haderő, illetve a rendvédelmi erők terrorellenes műveletekben történő alkalmazását illetően a nézetkülönbségek részben fennmaradnak.
A következő években a legnagyobb veszélyt az al-Kaida és a dzsihád csoportok jelentik. Tevékenységük intenzitása feltehetően fokozódni fog. A jelzett csoportok képesek nagy áldozatokkal járó merényletek elkövetésére is. A támadások helyszínei Európa, Észak- és Nyugat-Afrika, Afganisztán és Irak (különösen a NATO Iraki Kiképzési Missziója). Terrorcselekményekre kerülhet sor a Közel-Keleten, valamint Közép- és Délkelet-Ázsiában is. Kiemelt cél Afganisztán, ezen belül az ISAF, illetve a műveletekben részt vevő országok. Szövetségi szinten meg kell említeni az egyes tagállamokban már régóta működő szélsőséges iszlám szervezeteket, amelyek szociális elégedetlenséget, nemzetmegosztást okozhatnak, illetve regionális feszültséget kelthetnek. A globális dzsihád nem jelent feltétlenül terrorizmust! Azért kezdődött, hogy megakadályozzák a nyugati kultúra terjedését. Az al-Kaida nem más, mint a globális dzsihád ideológiai ernyője. Ma az arab világban nincs politikai ideológia. Kommunizmus, arab szocializmus nem létezik, de nem beszélhetünk arab szolidaritásról sem. A ma ideológiája az arab országokban az iszlám. Az elmúlt 20-30 évben kialakult a nem territoriális alapú iszlám világ (lásd az iszlám közösségek kialakulását Európában és az Egyesült Államokban). Az említett területeken megjelenik az iszlám törvények új formája, és a vallási vezetőknek választ kell adniuk olyan kérdésekre, hogy miként viszonyuljanak a Nyugaton élő iszlám közösségek a nyugati szokásokhoz (pl. újév, Valentin-nap, egyéb ünnepek, kézfogás, étkezés stb.).
A fatwa-online.com honlapon több mint 700 fatvát olvashatunk. Véleményem szerint célszerű nagyobb figyelmet fordítani a fatvák értelmezésére is. A jól megszerkesztett fatvák is merényletek elkövetésére buzdíthatnak. Ha olyan fatvák születnek, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy Irakban, Csecsenföldön stb. folyik az iszlám vér, számos hívőt pusztán bosszúvágyból is terrorakció végrehajtására ösztönöz, és ez érvényes Európában is.

Az iraki terror-
szervezetek tevékenysége

Irak a háború előtt nem volt terrorista központ, aminek több oka volt. Szaddám Huszein rendszere elnyomó, totális rendőrállam volt, a nemzetközi terrorszervezetek pedig nem bíztak a diktátorban. Mára a helyzet gyökeresen megváltozott, Irakban számtalan helyi, regionális és globális terrorszervezet működik. Kérdés, hogy ezek kapcsolódhatnak-e Európához, illetve ha igen, akkor hogyan.
Az Irakban tevékenykedő terrorszervezetek közül Európára a legnagyobb veszélyt a külföldi iszlám szélsőséges csoportok jelentik, főként akkor, ha az iraki harcokat követően Európába helyezik működési területüket. Sok szélsőséges muzulmán európai állampolgársággal is rendelkezik, többségük azonban illegális módon, vagy menekültként került Európába. Az európai tapasztalatok azt mutatják, hogy az ide érkező fiatalok többnyire nem rendelkeznek dzsihád tapasztalatokkal. Másképpen fogalmazva: új generációval állunk szemben, amelyet az iraki konfliktus befolyásol. Ettől függetlenül persze jó néhány dzsihád tapasztalattal rendelkező harcos is utazott Irakba azzal a céllal, hogy részt vegyen a felkelésben.
Zarkavi már több alkalommal jelezte, hogy szándékában áll nyugati érdekek ellen fellépni Irakon kívül is. Nem zárható ki az sem, hogy az al-Kaida éppen Zarkavi képességeit használja fel Európában.
A harci tapasztalatok igen fontosak. Irakban a dzsihád harcosok meglehetősen kemény, ellenséges környezetben tevékenykednek, nagy tapasztalatra tesznek szert a városi gerilla-hadviselésben, a házi készítésű robbanóeszközök, a gépjárműbe rejtett házi készítésű eszközök, aknavetők, kézi páncéltörő eszközök alkalmazásában, mesterlövész-akciókban, emberrablásban, konvojok és ellenőrző pontok elleni rajtaütésekben, sőt légvédelmi rakéták alkalmazásában is. Várható, hogy ezek a terroristák a későbbi akcióikban, pl. Európában, már kellő gyakorlattal fognak rendelkezni a célmegfigyelés, a rajtaütések, a túszok kihallgatása, a média kezelése és általában a fedett műveletek végrehajtásában. Szükségesnek tartom azonban azt is megjegyezni, hogy Európában még nem történt iszlám szélsőségesek által elkövetett túszejtés, és azt is el kell fogadni, hogy a feltételek nem kedvezőek számukra ilyen típusú akciók megszervezéséhez.

A londoni merényletek
következményei

Nyilvánvaló, hogy a madridi és a londoni merényletek összefüggésben vannak az iraki háborúval (egyes elemzők az iraki háború európai exportjáról is beszélnek). A londoni merényleteket olyan dzsihádisták követték el, akik Európában élnek, ismerik a környezetet. A július 7-ei londoni merényletek Európában az első öngyilkos akciók voltak. Ezeknek a csoportoknak többnyire nincs nevük, ugyanakkor elégedetlenek azzal a politikai rendszerrel, amelyben élnek, ezért hajlandóak dzsihádot alkalmazni. A helyi állampolgárok terroristaként való megjelenése gyökeresen megváltoztatta a terrorszervezetekről korábban kialakult ismereteket, és új típusú fellépést követel nemcsak a nemzetbiztonsági szolgálatok és a rendvédelmi szervek, hanem a politikusok és a lakosság részéről is. Az európai merényletek kapcsán ráirányul a figyelem az európai muzulmán közösségek helyzetére is. Európában 15-20 millió muzulmán él, ami az európai lakosság 4-5%-a. A muzulmán lakosság népszaporulatát figyelembe véve a jelzett szám 2025-re megduplázódhat. A muzulmánok a legnagyobb vallási kisebbséget képezik Európában. Jóllehet az európai muzulmánok nagy többsége nem vesz részt radikális akciókban, egyes közösségek azonban bizonyítottan fedezetet nyújtottak terrorakciók végrehajtásához. Németországban és Spanyolországban élő muzulmánokat azonosították a hatóságok a 2001. szeptember 11-ei támadás után. A madridi merényletet al-Kaida típusú észak-afrikaiak hajtották végre. Az európai iszlám közösség a 60/70-es évektől kezdve 7%-kal nőtt Ausztriában, Spanyolországban, Svédországban, Olaszországban és Dániában. Az elmúlt években a válságkörzetekből megnőtt az Európába irányuló muzulmán emigránsok és politikai menekültek száma, különös tekintettel a Nyugat-Balkánra, Irakra, Szomáliára és a palesztin területekre. Gyarmatosító múltjukból adódóan a franciák a legnagyobb befogadók, itt él a legnagyobb iszlám közösség (5 millió fő). A terrortámadások miatt Franciaországban olyan törvényt fogadtak el, hogy a rendőrség beléphet a mecsetekbe és az imaházakba, és őrizetbe veheti az uszító beszédet mondó imámot (Franciaországból 2002-től számítva tíz radikális imámot utasítottak ki, sajnálatos, hogy ezek közül Nagy-Britannia többet befogadott). A terroresemények miatt azonban mára már Nagy-Britannia kormánya is hasonló törvények bevezetését javasolja.
A második legnagyobb iszlám közösség Európában Németországban él, ezek többsége azonban török, akik zömében szekulárisok, és integrálódtak a német társadalomba. Németországban az iszlám radikalizmus azok körében tapasztalható, akik menekültként érkeztek az országba (a 2001. 9. 11-ei merénylet hamburgi sejtje egyiptomi és szaúdi diákokból állt). A holland iszlám szélsőségesek főként észak-afrikai származásúak, számuk néhány száz főre tehető. Spanyolország iszlám közössége marokkói eredetű, az ország tranzitútvonalként szolgál Európa felé. Többen közülük Olaszországba mennek, ahol a Milánó körzetében élő iszlám közösség támogatja őket, gyakran ellátja hamis okmányokkal is, biztosítva a továbbjutást Európa többi országa, vagy akár Irak felé. A brit iszlám közösség eltérő a többi európaitól, tagjai főként az indiai szubkontinensről származnak. Az indiai és a bangladesi iszlámok többnyire integrálódtak a brit társadalomba. Nagy-Britanniában a problémát a nagyszámú pakisztáni muzulmán jelenti, akik tartják a kapcsolatokat volt hazájukkal, és megőrizték szokásaikat is (a brit hatóságoknak komoly gondot okoz, ha a brit születésű pakisztáni fiatalok meglátogatják szüleik volt hazáját, ahol kapcsolatba kerülnek radikális imámokkal, amint azt a londoni merénylet két elkövetője, Shehzad Taweer és Haszib Huszein esete is bizonyította). A Nagy-Britanniában élő muszlimok 70%-a úgy véli, hogy a terrorizmus elleni küzdelem egyenlő az iszlám elleni háborúval.
Az európai muzulmánok általános problémája a gettósodás, az elidegenedés, a szegénység, ami könnyen eljuttatja őket a radikalizmushoz. Ezért fontos lenne a fiatal muszlimok integrációjának elősegítése, amihez megfelelő politikára lenne szükség. A tapasztalatok alapján Nagy-Britanniában egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy szükség van az iszlám közösségekkel intenzív párbeszéd folytatására, a radikalizálódás megakadályozására, a muzulmán közösségek problémáinak megismerésére és a hátrányos helyzetűek problémáinak megoldására. Az illetékes szervezetek felismerték, hogy a csalódottak jó alanyai lehetnek a terrorszervezeteknek. A helyes bánásmód megtalálása igen fontos feladat, ebben hazánkban is bőven van tennivaló a legutóbbi események ismeretében is. Semmiképpen nem az a helyes módszer, amit az olasz reformminiszter jelentett ki, amely szerint nem beszélhetünk a civilizációk összecsapásáról, mivel az iszlám vallást követők nem civilizáltak.
Közép- és Kelet-Európa nem vonzó az al-Kaida csoportok számára, ebben szerepet játszik az is, hogy az érintett országokban nem beszélhetünk nagy létszámú muzulmán közösségekről. Kivételt talán Bosznia-Hercegovina képez, ahol jelentősnek mondható a muzulmán lakosság létszáma. A boszniai háború örökségének tulajdonítható, hogy számos muzulmán harcos itt telepedett le és kapott bosnyák állampolgárságot. Néhány iszlám alapítvány és segélyszervezet összefüggésbe hozható pénzmosással. Ugyanakkor az is tapasztalható, hogy az itt született muzulmánok erősen ellenzik a terrorizmus minden válfaját. A Nyugat-Balkán néhány államában a gyenge kormányok, a szervezett bűnözés és a korrupció elterjedése segítheti a terrorcsoportok tevékenységét is. A térség szerepet játszik terroristák átutazásában, toborzásban, fegyver és robbanóanyag utánpótlásában.
Mértékadó szakértők feltételezik, hogy a merényletek szervezői azon a véleményen vannak, hogy az iraki konfliktusban érintett kormányokra csak úgy lehet nyomást gyakorolni, ha a lakosságot büntetik, amely majd nyomást gyakorol a kormányára, követelve politikája megváltoztatását. (Úgy vélem, nem teljesen véletlen, hogy a merényleteket követően több ország kormánya iraki kontingensének csökkentését fontolgatta, holott az iraki helyzet ezt egyáltalán nem indokolja). A dzsihádisták úgy vélik, hogy egy újabb európai merénylet nagy hatással lenne az Irakban jelen lévő országok kormányaira a csapatok kivonásával kapcsolatos döntések mielőbbi meghozatalában.
Az európai merényletek és a meghiúsított merényletkísérletek azt igazolják, hogy a terrorizmus Európa biztonságát fenyegető legsúlyosabb kihívás, jóval nagyobb és folyamatos figyelmet, illetve – a jelenség változó természetéből adódóan – rugalmas megközelítést kíván. A terrorizmus jelentette fenyegetéssel szemben nem elegendő rövid távú ellenintézkedéseket kidolgozni, a kihívás komplex jellegéből adódóan a közép- és hosszú távú stratégia kialakításának egyforma szerepe van. A rövid távú fellépés tekintetében a rendőrségnek és a nemzetbiztonsági szolgálatoknak elsődleges szerepük van, amelyek csak akkor képesek hatékonyan fellépni, ha azt együttesen – a terrorizmussal kapcsolatos elvi és gyakorlati kérdéseket, a keletkezett információkat egymással megosztva – teszik. Rövid távú, közvetlen hatással bíró intézkedések közé tartoznak a terrorizmussal kapcsolatba hozható személyek, szervezetek vagy államok ellen bevezetett szankciók, illetve az esetleges terrortámadás következményeinek kezelése is. Közép- és hosszú távon hatékonyan alkalmazható a közös kül- és biztonságpolitika széles eszköztára, közötte a fejlesztési együttműködés, a technikai segítségnyújtás vagy a kultúrák közötti párbeszéd (mérsékelt iszlám erőinek támogatása) is.
A merényleteket követő szemléletváltás eredményeként az EU-n belül előtérbe került a koordináció, amit a Cselekvési Terv foglal össze, teljesülését az Európai Tanács félévente felülvizsgálja. Az EU foglalkozik a terrorizmus elleni küzdelem átfogó stratégiájával, a terrorizmus finanszírozásának kérdésével, a polgári védelmi együttműködéssel, a kiemelt infrastruktúrák védelmével és a migráció kérdésével. A folyamat azonban kétségkívül hosszadalmas és aprólékos munkát kíván.

Felhasznált irodalom

Mapping the global future: Report of the National Intelligence Council’s 2020 Project
ICG Middle East report No 31 Saudi Arabia Backgrounder: Who are the Islamists?
CRS Report for the Congress: Al Qaida: Statements and Evolving Ideology
Yassin Musharbash: The future of terrorism: What al Qaida really wants: Islamic caliphate in 7 easy steps Spiegel online 050822

George Friedman: Who is winning the war and how can anyone tell? IDSS commentaries 43/2005 Sarah Jamie Burnell: The London bombing: Radicalisation and its implications
Russell D. Howard, Reid L. Sawyer: Terrorism and counterterrorism ISBN 0-07-283778-0.

Kis-Benedek József