A kilencvenes évek eleje óta a biztonságpolitika egyik központi témájává a válságkezelés vált. Ezekben az években megújult az ENSZ álláspontja a békemissziókkal kapcsolatban, a NATO a maga stratégiai koncepciójában a kollektív védelemmel azonos súlyú feladatként fogalmazta meg a válságkezelést, az Európai Unió pedig a maastrichti szerződéssel tevékenysége egyik pilléreként határozta meg a közös kül- és biztonságpolitikát. Mint az alábbi cikkből megállapíthatja az olvasó, ez perspektívában szintén kiterjedt a válságkezelés témakörére. Mivel Magyarország immáron tagja mind a NATO-nak, mind pedig az Európai Uniónak (az ENSZ-ről és az EBESZ-ről nem is beszélve), az integrációs rovat szívesen ad helyét a témakörrel kapcsolatos cikkeknek.

hoz. Egy olyan nemzetközi szervezethez, amely a demokrácia, a gazdasági jólét, a szabadság- és emberi jogok, a nyilvánosság és a tolerancia értékeit képviseli és hangsúlyozza. Egy olyan intézményhez, amely maga is állandó változáson, megújuláson megy át, és amelyhez nekünk is alkalmazkodnunk kell. Egy ilyen hatalmas változás az unió történetében a közös haderő létrehozásának gondolata. Miért merült fel az európai államokban – a hidegháború után ismételten – saját biztonsági szervezetük létrehozása ahelyett, hogy a NATO „európai szárnyát” erősítenék, valamint az Egyesült Államokkal szemben próbálnának az Észak-atlanti Szövetség keretein belül nagyobb autonómiát kiharcolni? Erre az összetett kérdésre kíván a tanulmány választ adni.
Az Európai Unió gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális rendszereződése folyamatában a katonai képességek erősödése nélkülözhetetlen, viszont azt továbbra is számos ellentmondás és vita kíséri.
A hidegháború megszűntével komolyan felmerült annak lehetősége, hogy az Egyesült Államok kivonja csapatait Európából, vagy hogy olyan szintre csökkenti jelenlétét, hogy az már semmilyen relevanciával nem bír Európa biztonságára nézve.1 Erre utal egyfelől az amerikai törvényhozásban időről időre felbukkanó elhatárolódó és unilaterális külpolitikai hangvétel,2 másfelől a jelentős csapatkivonások Nyugat-Európából.3 Ez könnyen olyan érzéshez vezethetett az európai vezetők körében, hogy Amerika „magára hagyja” Európát a „Gonosz Birodalmának” megszűntével. Csakhogy korántsem volt biztos, hogy a veszély elmúlt. A Balkánon és a volt Szovjetunió területén számtalan olyan potenciális válsággóc létezik, amelyek veszélyt jelenthetnek Európára, és az is világos, hogy (különösen a kisebb EU-tagállamok) képtelenek lennének ezekkel önállóan megbirkózni.
Volt (és van is) továbbá egyfajta „kisebbrendűségi érzés” Európa államaiban „nagy kisöccsükkel”, az Egyesült Államokkal szemben.4 Különösen igaz ez katonai téren, ahol a XX. század három nagy európai konfliktusát (világháborúk, hidegháború) mindig csak Amerika segítségével voltak képesek eldönteni. Úgy tűnik, Európa mára eljutott oda, amikor nem képes sem ellensúlyozni az amerikai erőt, sem bevonni az európai biztonsági kérdések megvitatásába. Ennek nyilvánvaló következménye, hogy az EU egyes államai úgy érzik, csak akkor lehet igazi befolyásuk a biztonságpolitika (bizonyos) kérdéseire, ha az azokat megoldani hivatott szervezetből kihagyják az Egyesült Államokat.
Már a kezdeti időkben láthatóvá vált, hogy ellentétben más közös európai uniós tervekkel, a védelempolitika területén mindössze négy szereplő mozgását kell nyomon követnünk, ha meg akarjuk érteni a folyamatokat. A „hagyományos” három európai nagyhatalmat, az Egyesült Királyságot, Franciaországot és Németországot, valamint a negyedik, Európán kívüli „európai” hatalmat, az Egyesült Államokat. Az elmúlt másfél évtizedben e négy nagyhatalom konstellációja határozta meg az EU biztonságpolitikai képét.5

A 25-ök EurópÁJA

A 2004. június 17–18-án Brüsszelben tartott tanácsülésen több fontos döntés és megállapodás született. Az EU képességeinek növelése céljából megszületett a Headline Goal 2010, valamint a Civil Válságkezelési Akcióterv. A tanács üdvözölte az unió képességeinek növelése érdekében tett erőfeszítéseket, hogy felvállalja a válságkezelés katonai gyors reagálású műveleteit.6 Az ülésen elfogadták az „Európai védelem: NATO/EU konzultáció, tervezés és műveletek” című dokumentumot, mely ismételten a NATO-val történő minél szorosabb együttműködést szorgalmazza.7 Ezek szerint legkésőbb 2004 végére létre kell hozni az EU Katonai Törzsén belül egy civil/katonai sejtet. Ez a sejt legyen összeköttetésben a NATO európai főparancsnokságával, a NATO főtitkára pedig az EU Katonai Törzsében tárgyaljon a kül- és biztonságpolitikai fő képviselővel.
A 2004. október 29-én Rómában aláírt Szerződés az Európai Alkotmány Létrehozásáról nem tekinthető jelentős fordulópontnak a közös európai biztonság- és védelempolitika (ESDP) kialakításában. Sokkal inkább határozott keretbe foglalja az eddig ezen a téren elért uniós eredményeket. Külön tárgyalja a közös biztonság- és védelempolitikára vonatkozó különös rendelkezéseket (I-41. cikk), majd jóval később magát a közös biztonság- és védelempolitikát (III-309–312. cikk).
A szerződéstervezet szerint az ESDP magába foglalja egy közös uniós védelempolitika fokozatos kialakítását, mely közös védelemhez vezethet.8 A tagállamok vállalják, hogy fokozatosan fejlesztik katonai képességeiket, valamint hogy létrehoznak egy védelmi képességfejlesztési, kutatási, beszerzési és fegyverzeti képességekkel foglalkozó ügynökséget (Európai Védelmi Ügynökség, EDA), melynek feladatai a következők: a műveleti igények megállapítása, az ezen igények kielégítését szolgáló intézkedések támogatása, egy európai fegyverzet- és képességpolitika meghatározása, valamint a katonai képességek javításának értékelése.9
Határozottan új, de keveset hangoztatott eleme az alkotmánytervezetnek a következő: a tagállamok valamelyikének területe elleni fegyveres támadás esetén a többi tagállam köteles minden rendelkezésére álló segítséget és támogatást megadni ennek az államnak. Az e területen vállalt kötelezettségeknek és együttműködéseknek összhangban kell lenniük az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének keretein belül tett kötelezettségvállalásokkal, mely szervezet az abban részes államok számára továbbra is a kollektív védelem alapját képezi, és annak végrehajtási fóruma marad.10
A szerződéstervezetbe beépült a szolidaritási klauzula, mely értelmében, ha egy tagállamot terrortámadás ér, illetve ha természeti vagy ember okozta katasztrófa áldozatává válik, az unió és tagállamai a szolidaritás szellemében együttesen lépnek föl. Az unió minden rendelkezésre álló eszközt – ideértve a tagállamok által rendelkezésre bocsátott katonai erőforrásokat is – mozgósít.11
2004. december 16–17-én az Európai Tanács Brüsszelben ülésezett, ahol megerősítették az ESDP folyamatban levő misszióit, valamint üdvözölték a december 2-án indított újabb műveletet a Balkánon.12 Hangsúlyozták az EU állam- és kormányfői az „Európai védelem: NATO/EU-konzultáció, tervezés és műveletek” dokumentum megvalósítására tett javaslatok jelentőségét. A civil/katonai sejt megkezdheti a munkáját, legkésőbb 2006 januárjáig új műveleti központ létesül, valamint támogatják a NATO–EU-együttműködéseket. Megismételték elkötelezettségüket a 2003. december 12-én, az EU állam- és kormányfőinek brüsszeli csúcsértekezletén elfogadott Európai Biztonsági Stratégia, valamint a transzatlanti partnerek iránt, mert az unió számára ez a partnerség „pótolhatatlan”.13
A soron következő, 2005. június 16–17-i Európai Tanács-ülésen üdvözölték azokat az intézkedéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy felgyorsítsák az EU gyors reagálású műveleteinek döntéshozatali és tervezetési folyamatát.14 A katonai képességekre vonatkozóan megállapították, hogy a „harccsoport” koncepció (battlegroup – a gyors reagálású erő része) sikerrel folytatódik. Az Európai Tanács megerősítette a válságkezelés területén megvalósított EU–NATO stratégiai partnerségi együttműködést, valamint az EU harmadik országokkal és nemzetközi szervezetekkel való együttműködését és partnerségét.

Európai védelmi képességek

1999-ben az Európai Unió meghatározta a Helsinki Headline Goalt (HG), melynek értelmében 2003-ra 60 napon belül képes lesz egy hozzávetőleg 60 000 fős haderő telepítésére, és ezen haderő legalább egyévi fenntartására hadműveleti terepen. Az Európai Unió katonai képességeinek fejlesztését célzó szándék nem a NATO számára akart vetélytársat létrehozni, hanem az európai képességeket általánosan javítva egyrészt a NATO európai pillérét kívánta megerősíteni, másrészt a NATO által vezetett műveletekhez hatékonyabb hozzájárulást kívánt biztosítani. Az Európai Unió nem kollektív védelemre törekszik, hanem olyan válságkezelő feladatok megoldására, amelyekben a NATO egésze nem érintett.
Az Európai Unió saját hadereje megvalósításának időpontját azonban időről időre elhalasztja. A HG értelmében 2003-ra fel kellett volna állnia egy gyors reagálású képességekkel rendelkező, tisztán európai haderőnek, azonban az EU ennek időpontját 2007-re, majd 2010-re halasztotta.15
A közös haderő kialakítása nem új gondolat, de a körülötte kialakult konfliktusok nagyon is újszerűek, napjainkban, körülöttünk zajlanak. Mivel az unió rájött, hogy 2010-ig is szüksége van gyors reagálású erőkre, létrehozta a battlegroup koncepcióját.

A harccsoport-koncepció

Az ESDP lényegi szempontja, valamint a Headline Goal 201016 és az EU katonai képességei fejlesztésének kulcseleme az EU azon képessége, hogy magas készenlétű, válságreagáló erők telepítésre legyen képes, mely képessége a NATO reagáló erőivel (NRF) teljes összhangban van. A harccsoportokkal az EU önálló gyors reagálású műveletek folytatására lesz képes mind önálló, mind pedig nagyobb műveletek kezdeti szakaszában.

A koncepció célkitűzései a következők:

l tanácsi jóváhagyás után a műveletek általános politikai és katonai elemei öt napon belül elkezdődhessenek;
l válságreagálás esetén vagy az ENSZ sürgős felkérésére egyidejűleg két harccsoport nagyságú műveletet lehessen kezdeni, melyek legfeljebb 120 napig tartanak.
A harccsoportok egyesített haderőre épülnek, mintegy 1500 fős kötelékekből állnak, melyeket harci támogató elemek erősítenek meg. Egy vagy több tagállam is kiállíthat egy-egy ilyen csoportot.17
2004. november 22-én a Katonai Képességvállaló Konferencián a tagállamok 13 EU-harccsoport felállításának kezdeményezését vállalták. Egy harccsoport nagyságú gyors reagálású művelet bevetésére való képesség már rendelkezésre áll. A kezdeti műveleti szintet 2005-re, a teljeset 2007-re érik el.18
Hangsúlyozták továbbá a konferencián a NATO-kezdeményezésekkel való kölcsönös megerősítést és az azokban való részvételt. Ezek szerint nem EU-tag európai NATO-szövetségesek, melyek a csatlakozás kandidátusai, részt vehetnek a harccsoportokban. Az EU-nak fejlesztenie kell azon haditechnikai eszközeit és katonai képességeit, melyek követelményei megfelelnek a NATO NRF kezdeményezéseinek.
A válságkezelésre alkalmas katonai képességek fejlesztése az ESDP kulcseleme a kezdetektől fogva. A HG 2010 – melyben visszatükröződik az EU Biztonsági Stratégiája – segít a válságkezelés európai képességeinek továbbfejlesztésében. A HG 2010 a már létező célokra épít, valamint egy hosszú távú perspektívát fogad el, mely a képességfejlesztés minőségi szempontjaira koncentrál.19

Az EU katonai
képességeiről szóló viták

Az európai integráció és annak oltalmazására hivatott katonai képességek fejlődése nemcsak az öreg kontinens hatalmi viszonyait, de az EU–USA, EU–NATO, EU–Oroszország kapcsolatot is jelentősen befolyásolja, valamint növeli az Európai Unió hatalmi pozícióját a nemzetközi politikában.20
Az európai biztonság szervezeti kiépítésének feszültsége két fontos csomópontban jelentkezik. Egyrészt az Észak-atlanti Szerződés Szervezetén belül, másrészt az európai nemzetállamok biztonsági érdekeinek eltérése jelenti az eredményes és sikeres kiépítés kulcsát. Problémát okoz az unió katonai képességeinek pontos meghatározásánál az, hogyan viszonyulnak a NATO-tag nem EU-tagországok a NATO-eszközök EU-nak történő kölcsönadásához, illetve fordítva: milyen képességekkel rendelkeznek a nem NATO-tag EU-tagállamok a sikeres együttműködéshez.

A transzatlanti vita

Az alfejezet rövid összefoglalást nyújt arról, hogyan alakul a NATO amerikai és európai szárnyának kapcsolata, illetve a NATO és az EU (ESDP) viszonya. Arra a kérdésre keresi a választ, hogyan reagál az Egyesült Államok dominanciáján nyugvó NATO, valamint maga az Egyesült Államok az európai önállósodási törekvésekre. Célja, hogy rámutasson: az atlanti hullámokat az amerikai külpolitikai érdekek, valamint az unió politikai ambíciói és az azok biztosításához szükséges katonai erő növelése korbácsolják, továbbá hogy ezek az önállósodási törekvések milyen kihatással lehetnek a transzatlanti kapcsolatok legjellemzőbb törvényszerűségeire és ellentmondásaira, a két gazdasági hatalom versengése miként befolyásolja saját, valamit a világ biztonsági helyzetének alakulását.
Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa közötti kapcsolatok a hidegháborút követően újradefiniálódtak. Ismételten bebizonyosodott: az Atlanti-óceán két partja közötti kapcsolatok minősége nem csupán Amerika és Európa, hanem az egész világ biztonságára is domináns hatással van.
A transzatlanti kapcsolat minőségét leginkább a két hatalmi központ különböző külpolitikai érdekei és az abból fakadó különböző érdekérvényesítés határozza meg. A legszembetűnőbb különbség az, hogy míg az Európai Unió a kontinens és a kapcsolódó régiók biztonsági kihívásaira figyel, addig az Egyesült Államok a világ más térségeire koncentrál inkább. Abban az esetben, ha az EU a már ma is nyújtott gazdasági teljesítményéhez igazítaná globális politikai szerepvállalását, a védelmi tervezésben is jobban közeledne az Egyesült Államokhoz. E folyamat azonban nem lehet sikeres a NATO tagadásával és az Egyesült Államok kizárásával.
Az USA az Európai Unió védelempolitikája céljainak többségét támogatja. „A transzatlanti összekülönbözés az EU–USA gazdasági versengés és annak következményeképpen sokszor távolodó, máskor konkuráló politikai és biztonsági érdekek természetéből kezdett kisarjadni.”21 A kilencvenes évek kelet-közép-európai rendszerváltásai és az azt követő folyamatok egyértelműen világossá tették, hogy „Európa nemcsak hogy szakítófélben van a hidegháborúban gyakorlattá vált, s több évtizeden át tartó másodrangú szerepkörrel, hanem félreérthetetlenül partneri, sok esetben pedig egyenesen vezetői státusra is tör”.22
Míg az Európai Unió teljesen egyenrangú partnernek tekinti magát, s ebből következően építi védelmi képességeit, addig amerikai részről erős kritikák fogalmazódnak meg az EU valós katonai hozzájárulását illetően. Washington szerint az unió ugyan egyenlő partner, viszont katonai hozzájárulását tekintve többet kell tennie a jelenleginél. Fontos megállapítás tehát, hogy „az Egyesült Államok csakis a védelmi kvalitásokhoz méri minden partnere megítélését”.23 Az Egyesült Államok problémája alapvetően nem az ESDP céljaival, hanem a megvalósítás módjával van. Az USA a következő problematikus gócpontokat fogalmazta meg:24
l Az ESDP kétségtelenül növelni fogja az európai országok védelmi kiadásait, ám azt a pénzt a tagországok esetleg olyan eszközök fejlesztésére fordítják, mellyel a NATO már rendelkezik. Éppen ezért előre jelezhető, hogy az ESDP ambícióinak és végső sikerének záloga a NATO prosperitásának lelassulása.25
l Az EU-tagországok már elégedettek lesznek akkor is, ha teljesítik az ESDP által felállított követelményeket, és nem fognak arra törekedni, hogy a magasabb szintű NATO-normáknak megfeleljenek.
l Az EU/ESDP intézmények és eljárások fejlődése szintén kiszoríthatja a NATO-t az európai ringből, hiszen ha az európaiak egyszer megalkottak egy intézményrendszert, azt előbb-utóbb tartalommal is fel kell tölteni. Ha az ESDP politikailag és felépítését tekintve elkülönül a NATO-tól, az előbb-utóbb különálláshoz vezethet.
A tervezés az 1996-os brüsszeli csúcs óta szintén állandó kritikus pont. Az is állandó kérdés, hogy pontosan mikor dől el a tervezés során, hogy a NATO nem kíván fellépni. Ezt a kérdést az európaiak legtöbbször csúsztatják, nincs egyetértés a két fél között.
Az európai retorikával kapcsolatban amerikai vélekedés szerint az a probléma, hogy sokkal többet mondanak, mint amennyiről valójában szó van, és ezzel sokszor megtévesztik még a hozzáértő közönséget is. Az Egyesült Államok számára a különböző európai államok különböző állásfoglalásainak összhangba hozása is gondot jelent, mert bizony sokszor egy-egy kérdést illetően nem egységesek az álláspontok.
Az EU belső politikai kohéziója akadályozza a harmadik országokkal való együttműködést: nyilván Törökország egy kissé kiélezi ezt a problémát, hiszen az EU-csatlakozás ügyében lobbizik ezúton is. Washington azonban mindenképp fontosnak tartja, hogy az európai biztonság megteremtésében EU- és nem EU-tag NATO-tagok egyaránt egyenlő jogokkal vehessenek részt.
Mivel az Egyesült Államok számára Európa nem csupán stratégiai fontossággal bír, hanem egyre inkább versenytársat is jelent, Washington megkülönböztetett figyelemmel kíséri az európai folyamatokat. Stanley Sloan amerikai biztonságpolitikai szakértő úgy jellemezte Amerika Európa-politikáját, hogy minél jobban halad előre az Európai Unió valós katonai képességeinek létrehozásában, annál több tanulmány, kérdés, ellenszegülés vagy félelem jelenik meg az Egyesült Államokban e törekvést illetően.26 Bármifélék is azok a védelmi képességek, az USA aggódva figyeli Európát. Vagy azért, mert a nem megfelelő katonai kiadások haszontalanná teszik az uniót Amerika szemében, vagy azért, mert az unió politikai ambíciói veszélybe sodorhatják az Észak-atlanti Szövetséget.
A kérdésről kialakított amerikai véleményt kitűnően foglalta össze Madeleine Albright, a Clinton-kormány külügyminisztere: „A mi érdekeltségünk ebben világos: cselekvőképes Európát akarunk. Olyan Európát, amelynek korszerű, rugalmas fegyveres erői képesek arra, hogy a földrész hátsó udvarában tüzet oltsanak, és a szövetség révén együttműködjenek velünk közös érdekeink védelmében. Azok az európai erőfeszítések, hogy többet tegyenek önnön védelmükben, a mi számunkra megkönnyítik, hogy továbbra is Európával maradjunk.”27
Javier Solana szavaival élve: „Ez nem jelent »kevesebb Amerikát«, hanem egyszerűen »több Európát«. Ez az első lépés afelé, hogy Európa koherens biztonsági tényező legyen, ez az első lépés afelé, hogy Európa méltó partnere legyen az Egyesült Államoknak a globális események kezelésében.”28
Az Egyesült Államok szorgalmazza azt is, hogy az európai államok többet költsenek a védelmükre, természetesen mindezt a NATO szemszögéből kommentálva.
A gyors reagálású hadtest létrejöttét is üdvözölte, mivel ezt a haderőt megítélése szerint a NATO keretei között is lehet mozgósítani. Azonban amerikai szakértők többször figyelmeztettek arra, hogy Washington biztonságához is a valós európai védelem fejlesztése, nem pedig újabb intézmények létrehozása járul hozzá.
Megállapítható tehát, hogy Washington számára sem az nem fogadható el, hogy az európai védelmi dimenzió erősödése a transzatlanti kapcsolat és a szövetség gyengüléséhez vezessen, sem pedig az, hogy Amerikát ezáltal mintegy kitoloncolják a térségből.
Az elmúlt néhány évben érezhetően élesebbé vált a hangvétel az EU és a NATO kapcsolatrendszerében is. Számos probléma vár megoldásra az együttműködés terén. Az átfogó kérdések között mindig az első helyen szerepel, hogy miként formálódik a jövőben az európai biztonság- és védelempolitika arculata. Olyan érzékeny részletekre is választ kell adni továbbá, hogy mi lesz a pontos szerepe a gyors reagálású erőknek és milyen feladatok maradnak a NATO-ra.
A fő kérdés továbbra is az, hogy az Egyesült Államok által dominált NATO és az EU hogyan fogja eldönteni, melyik szervezet hol, milyen eszközökkel avatkozik majd be egy válságba vagy egy konfliktusba, ha egyáltalán beavatkozik. Az ESDP–NATO között mutatkozó vita indítéka, hogy az ESDP minőségi és mennyiségi gyarapodása nemcsak konkurenciát, hanem egzisztenciális vetélytársat is jelenthet a szövetségnek. Vagyis a NATO-t közvetlenül is fenyegetheti az ESDP léte, de még inkább annak erősödése. Az Európai Unió ugyanis saját erőforrásai elsődlegességére alapozva, egyszersmind a duplikációk minimalizálásával kívánja kialakítani védelempolitikáját, aminek következtében az ESDP csakis a már meglévő, az uniós tagok által biztosított kapacitásokra épülhet. (Ezt hangoztatták többek között a NATO diplomatái 2003. november 27-én Budapesten, az Országház Delegációs termében megrendezett VIII. nemzetközi NATO-konferencián.29) Az ESDP–NATO-hatáskörök tisztázása azért vitatott, mert egyáltalán nem tisztázott, hogy mit értünk azon esetek alatt, „amikor a NATO nem kíván részt venni”. Az sem visz közelebb a tisztánlátáshoz, ha úgy fogalmazunk: azon konfliktushelyzet, amikor az Egyesült Államok nem érdekelt, vagy nem áll módjában a konfliktus rendezése, s a műveleti kezdeményezést átengedi az EU-nak. Számtalan olyan konfliktus adódhat ugyanis, amelyben egyik állam, illetve egyik nemzetközi szervezet sem kíván részt venni. Mindazonáltal a 2003-as iraki válság is új megvilágításba helyezte ezt a dilemmát. Élesen bebizonyosodott, hogy az EU sem kívánja feltétel nélkül átengedni a kezdeményezést Washingtonnak vagy a NATO-nak, s mi több, ellenkezésével magát a cselekvést is blokkolhatja.30
Politikusok is nyilatkoznak a kérdéssel kapcsolatban. Jacques Chirac 2004. február 23-án budapesti látogatása alkalmából például kijelentette: az európai védelem erősítése teljes összhangban van a transzatlanti kapcsolatrendszerrel, hiszen „erősebb Európa erősebb NATO-t is jelent”. Hozzátette: „Nélkülözhetetlen, hogy olyan védelmi politika alakuljon ki Európában, amely megfelelő eszközökkel rendelkezik arra az esetre, ha netán valahol be kell avatkozni.”
Az Európai Unió és a NATO közös értékrendet képvisel. Ez az értékrend választja el őket a nem EU- és nem NATO-országoktól, Oroszországtól, vagy a terrorista szervezetektől. A cél nem az, hogy mindent együtt tegyen a két szervezet, hanem hogy együtt mindent megtegyen a transzatlanti biztonság megteremtése érdekében. Nehéz a feladat, hiszen a nemzetközi környezet megváltozott ahhoz képest, amire ezeket a szervezeteket létrehozták, a háborúkat ma már más „fegyverekkel” vívják, és az ellenség is sokszor nehezen határozható meg.

Törésvonalak
az Európai Unióban

Az Európai Unió globális erőközponttá gyarapodik. Ennek következtében új megvilágításba kerülnek annak külkapcsolatai és azon belül védelempolitikája is. E folyamattal párhuzamosan a jelenlegi, de még inkább a jövőbéli EU-ambíciók mind nyilvánvalóbban terhelődnek a második pillérre, a közös kül- és biztonságpolitikára.31
Az unió nemzetállamainak érdekellentétei jelentik az egyik legfőbb problémát, hiszen a tagállamok hangsúlyozottan, másképp kezelik a külpolitikát és ezen keresztül a biztonság- és védelempolitikát, mint a többi közös politikát. Ennek legfőbb oka a nemzeti szuverenitás féltése. Hiszen az, hogy egy adott állam hogyan irányítja, vezeti külpolitikáját, meghatározza helyét és szerepét a nemzetközi küzdőtéren, a világpolitikában. „A külpolitika az állam szuverenitásának egyik nagyon fontos jelképe, egyben az állam érdekei nemzetközi téren történő érvényesülésének fő eszköze.”32 A közös külpolitizálásnak hatalmas előnye, de számos buktatója is lehet, s hogy ki tudnak-e alakítani a tagállamok egy közös álláspontot, az több tényezőtől is függ. Ilyen például az érintettek száma és érintettségük mértéke, az unión belül elfoglalt súlyuk és a megnyerőkészségük, amit az elérni kívánt célért befektetnek. Fontos az is, hogy mekkora a várható siker, és a megoldásra rendelkezésre áll-e egyéb diplomáciai módszer. A másik fontos érv az, hogy Európa védelmét több állam a NATO keretében megnyugtatóan megoldottnak tekinti. Úgy vélik, nem kell Európa katonai képességeit tovább növelve függetlenedni az Egyesült Államoktól, hiszen azzal konkurenciát teremtenének az Atlanti-óceán két partja között, ami (tovább) rontaná az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolatát.
Az Európai Unió tagállamainak érdekei közt feszültség húzódik, és különböző érdekszövetségek kialakulása figyelhető meg. Az amerikai diplomáciai kérdések relatív csökkenésével felszínre kerültek az európai országok biztonsági igényei is, köztük a három európai nagyhatalom érdekkapcsolata. Bár különböző indokokkal, de mind Franciaországnak, mind Németországnak nemzeti érdeke a szorosabb európai integráció a biztonság- és védelempolitika területén is. Természetes tehát, hogy ők az ESDP fő mozgatói. Annál is inkább, mert mindketten úgy érezhetik, hogy a NATO-ban a britek tényleges súlyuknál nagyobb szerepet kapnak, és ezzel az európai szövetségesek közt háttérbe szorítják őket. Ebből a helyzetből az egyik kiút valóban egy új szervezet létrehozása.
A francia–német politika hagyományos ellensúlyát képező Egyesült Királyság – mely állam egyben az Egyesült Államok érdekeinek legfőbb megjelenítője a kontinens politikájában – számára pedig mindezek után a kérdés így vetődik fel: „Az ESDP meg fog valósulni (bárhogyan is próbáljuk lassítani a folyamatot); csak az a kérdés, velünk, vagy nélkülünk?”33 Mivel a brit politikának ősidőktől fogva fő félelme, hogy valaki a kontinensen hegemóniát szerez, majd ezt a szigetországra is ráerőlteti, így egyetlen logikus megoldás kínálkozik – magának kell a kezdeményezés élére állnia, ezzel őrizve meg saját pozícióit. Tehát az Egyesült Királyság is támogatja az ESDP-t, csakúgy, mint kontinentális partnerei.
E két politikai, gazdasági és katonai erőközpont mögé sorakozik fel az unió többi tagállama is – saját aktuális érdekeiknek megfelelően – az egyes döntések meghozatalakor, de az is gyakran előfordul, hogy „különutas” politikát folytatnak, ami még tovább darabolja az EU egységét, közös fellépésének lehetőségét. Bár a kisebb államoknak is van némi befolyásuk, ezt általában csak valamelyik nagyhatalomhoz csatlakozva tudják kifejteni, és ők maguk javarészt csak „alkalmazkodnak”, ahelyett, hogy alakítanák a történéseket. Kivételt jelenthet, ha valamely ország éppen a soros elnök tisztét tölti be, ilyenkor nyilván némileg nagyobb befolyással bír az események alakulására.34
Összegzésképpen Balázs Péter szavait idézem: „A hiteles külpolitikának (…) a megbízható védelmi, illetve adott esetben az érdekérvényesítéshez (fenyegetéshez) szükséges támadási potenciál megléte elengedhetetlen feltétele.”35 Európának már csak azt kell eldöntenie, hogy a NATO-n belül vagy esetleg a szervezeten kívül erősíti katonai képességeit. A védelmi kiadások hiányosságai jelentik a probléma másik kulcselemét. Az európai védelmi és katonai képességek Észak-Amerikára való ráutaltsága csak részben adódik abból, hogy az európai országok kevesebbet fordítanak védelmi kiadásaikra. A döntő szempont sokkal inkább az, hogy ezen kiadások elosztása nem megfelelő, s az olyan közös katonai programok, mint a gyakorlatok és a missziók aránya is minimális. Ráadásul az európai nemzeti haderőket szerkezetileg nem kisebb létszámú, könnyen telepíthető és technikailag jól felszerelt alakulatok, hanem sok esetben még sorozott, területvédő elven alapuló hadseregek alkotják. Eljött az ideje tehát annak, hogy az ESDP rendszerezze a nemzeti haderők állapotát és megkezdje egy olyan egységes rendszer bevezetését, amely mind nemzeti, mind pedig az uniós érdekekkel összhangban áll.36
A konkrét katonai képességek összeállításában létfontosságú a nemzeti teherbírás kérdése. A tagállamok haderőinek modernizálásában ugyanis sok olyan tényezővel kell számolni, amelyek lassíthatják, illetve gátolják az átalakítás ütemét. A mindig változó biztonsági környezetnek való megfelelés, az állandó korlátokkal küszködő költségvetéshez igazított ütemtervek betartása, a racionalizálás, a radikális reformok, a haditechnikai fejlesztések megvalósítása, valamint mindemellett a honvédelem és a szövetségesi kötelezettségekből adódó hadrafoghatóság fenntartása mind-mind szétzilálják a nemzeti erőkifejtést. Az egyes államok ESDP-ben betöltött aktivitását tehát nagyban meghatározza a belső haderőreform minőségi állapota, a rendelkezésre álló vagy felhasználható erőforrások mennyisége, valamint szabad kapacitásai. Az unió nem igazán lesz képes ilyen összetett kihívások közepette a nemzeti érdekektől eltérő követelményeket ráerőltetni tagjaira, hanem mindenképpen a meglevő és a tagok által már felajánlott kvalitásokra tud csak építeni. Tudnunk kell továbbá azt is, hogy a szövetségesi feladatok ellátására is alkalmas, rendelkezésre álló nemzeti kötelékek az esetek döntő többségében már le vannak kötve.
Az uniónak számolnia kell azzal is, hogy a még tagjelölt és az újonnan felvett államok védelmi kiadásai mesz- sze elmaradnak általában az uniós átlagtól. Nemcsak azért érdemel figyelmet Brüsszel részéről ez kérdés, mert az anyagi források meghatározóak a katonai képességek területén, hanem sokkal inkább azért, mert a nagy különbségek megfelelő harmonizációjához jelentős időre és koordináló munkára van szükség. Nem biztos továbbá, hogy az ESDP szerkezete kiállja a nagy mennyiségű és heterogén összetételű új védelmi struktúrák betagozódását.37
Összegzésképpen elmondható, hogy a várakozások ellenére nem hozott gyökeres változást a katonai képességek fejlesztése az ESDP működésében. Továbbra is fennmaradt az ESDP kormányközi jellege, és magának az EU-nak a döntéshozatali módját sem sikerült jelentősen egyszerűsíteni. Nyilvánvalóvá vált továbbá az is, hogy a biztonsági kérdésekben a NATO marad domináns, és az EU legjobb esetben is csak kiegészítő szerepet játszhat. Az európai hatalmak a biztonságpolitikai kérdéseiket még mindig csak nemzeti keretek között tudják elképzelni, és az államok szuverenitásának olyan elengedhetetlen részének tartják, amelyről semmiképpen nem mondanak le. Bár kevesebbet fordítanak az európai államok védelmi kiadásokra, annak elosztása sem megfelelően történik, valamint keveset gyakorlatoznak közösen, nem ismerik jól egymás képességeit. Európa nem kollektív védelmi képességek fejlesztésére törekszik, hiszen a NATO megteszi azt. Az unió gyors reagálási képességeit fejleszti, valamint részt vesz olyan műveletekben, ahol ezeket a képességeit hasznosítani is tudja.
Az ESDP fejlődésének talán legmozgalmasabb időszakában van, s így a közeljövőben is várható, hogy ez a folyamat ellentmondásokkal terhes lesz. Mivel központi célja a konkrét katonai képességek megteremtése, a szervezetnek magának kell feloldania azt az ellentmondást, hogy egyrészt nem fogadja el az amerikai biztonsági dominanciát, s az azzal együtt járó garanciákat, másrészt viszont nem is hajlandó többet költeni haderejének racionalizálására. Az amerikai álláspontok megfogalmazása is sokszor radikális, hiszen Washington nem érti az európai „pazarló” gondolkodást egyrészt a duplikációk kiépítése, másrészt pedig a költségvetések nem célszerű csoportosítása miatt. Az EU, az Egyesült Államok, valamint a NATO célja is azonos: hatékony együttműködés folytatása révén a béke, a biztonság és a stabilitás biztosítása.
Összességében elmondható, hogy Európa katonailag még gyenge, ezért a nemzetközi politika konfliktusos helyzeteiben nem eléggé befolyásos tényező. Még azokban a válságokban sem, amelyek Európában vagy annak közelében zajlanak, és azokban a távoliakban sem, melyek alakulása érinti Európa érdekeit. Éppen ezért fontos és döntő lehet a NATO és EU közötti kölcsönös konzultáció, együttműködés és átláthatóság kiépítése, az európai védelmi költségvetések célszerűbb elosztása, valamint az, hogy a nem EU-tag európai szövetségeseket is bevonják az EU-vezette válságkezelő hadműveletekbe. Mindezek alapján arra lehet számítani, hogy a jövőben is viták, ellentmondások fogják kísérni az Európai Unió katonai képességeinek fejlődését, alakulását. A lehetséges alternatívák számbavétele, elemzése alapján valószínűsíthető, hogy a viták az EU, az USA és a NATO között még sokáig tartani fognak, ezzel is befolyásolva a világ biztonságát, stabilitását.

Babos Tibor: Az európai biztonság öt központi pillére; ZMNE; Budapest; 2004.
Balázs Péter: Az Európai Unió külpolitikája és a magyar-EU kapcsolatok fejlődése; KJK–Kerszöv Kiadó; Budapest; 2002.
Balogh András: Az Európai Unió kül-, biztonság- és védelempolitikája a transzatlanti kapcsolatok tükrében I.; Új Honvédségi Szemle; 2000. évi 5. szám
Blair Must Seek Middle Ground on Future EU Force; BASIC Publications; Press Release; 2001. február 20.;
Online: http://www.basicint.org/pubs/Press/2001feb-Blair_middle_ ground.htm Celebrating NATO’s 50th Annyversary. Armed Forces Journal International; April 1999.
Eekelen, Willem Van: Stabilitás és biztonság Európában az ezredfordulóhoz közeledvén: a Nyugat-európai Unió szerepe;
Dunay Pál – Gazdag Ferenc (szerk.): A Nyugat-európai Unió. A megalakulástól a megvalósulásig; Budapest; 1994.
EU force takes over peace role; The Gurdian; 31 March 2003; Online: http://www.guardian.co.uk/macedonia/story/0,7369,926210,00.html
Europe in the Global Competition; Report for the Turin Form; 14–15 July 2001; Online: http://www.contropiano.org/document%20in%20english.htm
Garden, Tim – Roper, John: Pooling Forces; Centre for European reform Bulletin; December 1999; ISSUE 9; Online: http://www.cer.org.uk/articles/n_9_2.html
Graeger, Nina – Larsen, Henrik – Ojanen, Hanna: The ESDP and the Nordic Countries. Four Variations on a Theme; Helsinki – Berlin; Ulkopoliittinen instituutti – Institut für Europäische Politik; 2002.; p. 25.;
Online: http://www.upi-fiia.fi/northerndimension/nd16.htm
Hartmann, Andreas: Europe’s Military Ambitions – Myth or Reality?; European Documentation Centre; Saint Petersburg; Online: http://www.edc.spb.ru/conf2002/hartmann.html
Headline Goal 2010; Online: http://ue.eu.int/uedocs/cmsUpload/2010%20Headline%20Goal.pdf
Howorth, Jolyon: European Integration and Defence. The Ultimate Challenge; Challiot Papers 43; WEU; Paris, Institute for Security Studies; 2000; pp. 22-30.; Online: http://aei.pitt.edu/archive/00000503/02/chai43e.pdf
Howorth, Jolyon – Menon, Anand: The European Union and National Defence Policy; London; Routledge; 1997
Hunter, Robert E.: The European Security and Defence Policy: NATO’s Companion – or Competitor?; 2001; p. 141.; Online: http://www.rand.org/publications/MR/MR1463/
Mattox, Gale A. – Whiteneck, Daniel: The ESDI, NATO and the new European security environment; Sperling, James: Europe in Change; Two tiers or two speeds? The European security order an the enlargement of the European Union and the NATO; Manchester; Manchester University Press; 1999
Military Capability Commitment Conference; Brussels; 22 November 2004; Online: http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/en/misc/82761.pdf
Morningstar, Richard: EU–U.S. Relations: Priorities and Polices in the New Millenium; Remarks to American-European Community Association Conference; European Parliament; Brussels; Belgium; 26 January 2000;
Online: http://www.useu.be/ISSUES/morn0126.html
Nagy–Oroszi: Az Egyesült Államok Európában állomásozó haderőinek helyzete a kilencvenes évek közepén; Tálas Péter (szerk.): Az Amerikai Egyesült Államok európai katonai jelenléte és az IFOR-misszió; SVKI; 1997.
NATO: készen a XXI. századra; Népszabadság, 1998. december 7.
NATO NAC: Ministerial Meeting of the NAC Berlin; Final Communiqué, Press Communiqué: M-NAC-1(96)63; 3 June 1996;
Online: http://www.nato.int/docu/pr/1996/p96-063e.htm
Presidency Conclusions; Brussels European Council; 16-17 June 2005; Online:

http://www.dt.tesoro.it/Aree-Docum/Relazioni-/Unione-Eur/Documenti-1/Presidency1/Presidency-Conlusion.pdf Presidency Conlusions; Brussels; 16-17 December 2004.; Online:

http://ue.eu.int/newsroom/makeFrame.asp?MAX=&BID=76&DID=83201&LANG=1&KILE=/pressData/en/ec/83201.pdf&Picture=0 Presidency Conclusions; Council of the European Union; Brussels; 17-18 June 2004; Online:
http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/ docs/pressData/en/ec/81742.pdf
Robertson, George: Investing in security; NATO Review; Autumn 2002; Online:
http://www.nato.int/docu/review/2002/issue3/
english/art3.html
Sloan, Stanley: The United States and the Europe’s Role in the World: „Yes, but…” to a European Security and Defense Policy; DÉRER, Miklós: The Future on a Common European Foreign and Security Policy; Second Annual Conference in Atlantism; Budapest; Hungarian Atlantic Council; 2000
Sloan; Stanley R: The United States and the European Defence; Challiot Paper 39; Paris; Western European Union; Institute for Security Studies; 2000 April; p. v.;
Online: http://aei.pitt.edu/archive/00000499/02/chai39e.pdf The EU Battlegroups and the EU Civilian and Military Cell; Online: http://ue.eu.int/uedocs/cmsUpload/Battlegroups.pdf Tóth Gergely: A közös európai biztonságpolitika egy évtizede (1992–2002); Online: http://www.ajk.elte.hu/TudomanyosProfil/kiadvanyok/ elektronikus/seminarium/scire_aliquid/TothGergely-EuropaiBiztonsagpolitika.pdf Treaty establishing a Constitution for Europe; Online:
http://europa.eu.int/constitution/download/part_I_EN.pdf
Valki László (szerk.): A NATO; Corvina; 1999.
Wallace, William: Europe, the Necessary Partner; Foreign Affairs; May-June 2001; p. 30.; Online: http://www.foreignaffairs.org/ 20010501faessay4765/william-wallace/europe-the-necessary-partner.html



1 Valki László (szerk.): A NATO; Corvina; 1999.; p. 85.
2 Wallace, William: Europe, the Necessary Partner; Foreign Affairs; May-June 2001; p. 30.; Online: http://www.foreignaffairs.org/ 20010501faessay4765/william-wallace/europe-the-necessary-partner.html (2005. november 12.)
3 Nagy–Oroszi: Az Egyesült Államok Európában állomásozó haderőinek helyzete a kilencvenes évek közepén; Tálas Péter (szerk.): Az Amerikai Egyesült Államok európai katonai jelenléte és az IFOR-misszió; SVKI; 1997.; p. 35.
4 WALLACE, William: Europe, the Necessary Partner; Foreign Affairs; May-June 2001; p. 20.; Online: http://www.foreignaffairs.org/ 20010501faessay4765/william-wallace/europe-the-necessary-partner.html (2005. november 12.)
5 Graeger, Nina – Larsen, Henrik – Ojanen, Hanna: The ESDP and the Nordic Countries. Four Variations on a Theme; Helsinki – Berlin; Ulkopoliittinen instituutti – Institut für Europäische Politik; 2002.; p. 25.; Online: http://www.upi-fiia.fi/northerndimension/nd16.htm (2005. november 12.)
6 Presidency Conclusions; Council of the European Union; Brussels; 17-18 June 2004; 62. cikk; Online: http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/ docs/pressData/en/ec/81742.pdf (2005. november 14.)
7 Ibid.; 64. cikk
8 Treaty establishing a Constitution for Europe; Article I-16, § 1; Online: http://europa.eu.int/constitution/download/part_I_EN.pdf (2005. november 12.)
9 Treaty establishing a Constitution for Europe; Article I-41, § 3 (2); Online: http://europa.eu.int/constitution/download/part_I_EN.pdf (2005. november 12.)
10 Ibid.; § 7
11 Ibid.; Article I-43
12 Presidency Conlusions; Brussels; 16–17 December 2004.; Article 5 § 60.; Online: http://ue.eu.int/newsroom/makeFrame.asp?MAX= &BID=76&DID=83201&LANG=1&KILE=/pressData/en/ec/83201.pdf&Picture=0 (2004. december 18.)
13 Ibid.; 54. §
14 Presidency Conclusions; Brussels European Council; 16–17 June 2005; Online: http://www.dt.tesoro.it/Aree-Docum/Relazioni-/Unione-Eur/Documenti-1/Presidency1/Presidency-Conlusion.pdf (2005. november 13.)
15 Mg. Herreweghe, Jean-Pierre, az EU Military Staff belga tagjának előadásából, mely a IX. nemzetközi NATO-konferencián hangzott el a Magyar Országgyűlésben 2004. november 11-én.
16 Headline Goal 2010; Online: http://ue.eu.int/uedocs/cmsUpload/2010%20Headline%20Goal.pdf (2005. november 14.)
17 The EU Battlegroups and the EU Civilian and Military Cell; Online: http://ue.eu.int/uedocs/cmsUpload/Battlegroups.pdf (2005. november 11.)
18 Military Capability Commitment Conference; Brussels; 22 November 2004; Online: http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/en/misc/82761.pdf (2005. november 11.)
19 Capability Improvement Chart I / 2005; Online: http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/en/misc/84902.pdf (2005. november 11.)
20 Babos Tibor: Az európai biztonság öt központi pillére; ZMNE; Budapest; 2004.; p. 72.
21 Europe in the Global Competition; Report for the Turin Form; 14-15 July 2001; Online: http://www.contropiano.org/document%20in%20english.htm (2004. december 11.); Ibid; p. 112.
22 Hartmann, Andreas: Europe’s Military Ambitions – Myth or Reality?; European Documentation Centre; Saint Petersburg; Online: http://www.edc.spb.ru/conf2002/hartmann.html (2005. november 12.); Ibid.
23 Morningstar, Richard: EU–U.S. Relations: Priorities and Polices in the New Millenium; Remarks to American-European Community Association Conference; European Parliament; Brussels; Belgium; 26 January 2000; Online: http://www.useu.be/ISSUES/morn0126.html (2005. november 12.); Ibid.; p. 125.
24 Hunter, Robert E.: The European Security and Defence Policy: NATO’s Companion – or Competitor?; 2001; p. 141.; Online: http://www.rand.org/publications/MR/MR1463/ (2005. november 12.)
25 Robertson, George: Investing in security; NATO Review; Autumn 2002; Online: http://www.nato.int/docu/review/2002/issue3/english/art3.html (2005. november 12.)
26 Sloan; Stanley R: The United States and the European Defence; Challiot Paper 39; Paris; Western European Union; Institute for Security Studies; 2000 April; p. v.; Online: http://aei.pitt.edu/archive/00000499/02/chai39e.pdf (2005. november 12.);
27 NATO: készen a XXI. századra; Népszabadság, 1998. december 7.
28 Celebrating NATO’s 50th Annyversary. Armed Forces Journal International; April 1999
29 A konferenciát a Magyar Országgyűlés Külügyi Hivatalának NATO Tájékoztató Központja a Magyar Atlanti Tanács segítségével szervezte meg „Az Atlanti Szövetség átalakulása a globális fenyegetések korában” címmel.
30 Babos Tibor: Az európai biztonság öt központi pillére; ZMNE; Budapest; 2004.; pp. 128–129.
31 Hartmann, Andreas: Europe’s Military Ambitions – Myth or Reality?; European Documentation Centre; Saint Petersburg; Online: http://www.edc.spb.ru/conf2002/hartmann.html (2005. november 12.); Ibid; p. 113.
32 Balogh András: Az Európai Unió kül-, biztonság- és védelempolitikája a transzatlanti kapcsolatok tükrében I.; Új Honvédségi Szemle; 2000. évi 5. szám; p. 42.
33 Blair Must Seek Middle Ground on Future EU Force; BASIC Publications; Press Release; 2001. február 20.; Online: http://www.basicint.org/pubs/Press/2001feb-Blair_middle_ground.htm (2005. november 14.)
34 Graeger, Nina – Larsen, Henrik – Ojanen, Hanna: The ESDP and the Nordic Countries. Four Variations on a Theme; Helsinki – Berlin; Ulkopoliittinen instituutti – Institut für Europäische Politik; 2002.; p. 25.; Online: http://www.upi-fiia.fi/northerndimension/nd16.htm (2005. november 12.)
35 Balázs Péter: Az Európai Unió külpolitikája és a magyar-EU kapcsolatok fejlődése; KJK–Kerszöv Kiadó; Budapest; 2002.; p. 239.
36 Babos Tibor: Az európai biztonság öt központi pillére; ZMNE; Budapest; 2004.; p. 118.
37 Ibid; p. 117.