A tömegpusztító fegyverek (angol elnevezéssel és jelöléssel Weapons of Mass Destruction – WMD) és hordozóeszközeik elterjedése növekvõ veszélyt és kihívást jelent a nemzetközi közösség biztonságára. A hidegháború befejezõdése után ezért tapasztalható egyre több gyakorlati intézkedés, amelyek lehetõvé teszik a nonproliferációt (az elterjedés megakadályozását) és a leszerelést. Ilyen intézkedéseket egy államban gyakran különbözõ együttmûködések keretében alkalmaznak, például más államokkal, nemzetközi szervezettekkel, helyi és regionális kormányzatokkal, nem kormányzati szereplõkkel vagy a magánszektorral. Az államok egy csoportja nemzetközi intézmények keretein belül kötelezettséget vállalt arra, hogy megakadályozza a nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek elterjedését, néhány állam kötelezettséget vállalt a rakétatechnológia terjedésével kapcsolatban is.1 Néhány esetben ezeket a kötelezettségeket szerzõdések vagy konvenciók tartalmazzák. Például a biológiai hadviselési konvenció, a vegyifegyver-tilalmi egyezmény vagy az atomsorompó- egyezmény mind magukba foglalják azokat az állami kötelezettségeket, miszerint nem tesznek semmit, ami lehetõvé teszi, hogy tömegpusztító fegyvereket fejlesszenek, gyártsanak vagy megszerezzenek, illetve ezen információkat továbbadják nem részes államok számára.

Más esetekben a kötelezettségek az államok közti politikai vállalásokból származnak. Ezeket a kötelezettségvállalásokat nem tartalmazzák szerzõdések vagy konvenciók, de nem kevésbé kötelezi azokat az országokat, amelyek létrehozták õket. Például azok az országok, amelyeknek megvan a kapacitásuk arra, hogy tömegpusztító fegyverekhez kapcsolódó termékeket exportáljanak, kiterjesztették közös erõfeszítéseiket, hogy fejlesszenek vagy újjáélesszenek egységes exportellenõrzõ szabványokat. Az exportellenõrzés kiterjed a kettõs felhasználású termékekre is, vagyis az olyan, eredetileg polgári célra tervezett vagy gyártott termékekre, melyeket fel lehet használni katonai és civil célokra egyaránt. A legtöbb fejlett állam ma már részt vesz a fõbb multilaterális megállapodások által szabályozott nemzetközi akciókban: Ausztrália csoport (Australia Group – AG), a rakétatechnológiai ellenõrzõ rendszer (Missiles Technology Control Regime – MTCR), a nukleáris szállítók csoportja (Nuclear Suppliers Group – NSG), a wassenaari megállapodás (Wassenaar Agreement – WA), valamint a Zangger-bizottság – és a tagság egyre nõ, bár még nem minden EU-tagállam tagja mindegyik nemzetközi exportellenõrzõ rezsimnek.
Ezeket a kötelezettségvállalásokat kivitel és átszállítás (tranzit) esetében egyaránt az államok teszik és az õ felelõsségük azok végrehajtása is. Ezért a nemzeti exportellenõrzés nemcsak azért fontos eszköz az állam politikájában, hogy érdekeit érvényesítse, hanem azért is, mert ezáltal eleget tesz nemzetközi kötelezettségeinek.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1540- es határozata felhívja az összes államot, hogy megfelelõen hatékony nemzeti exportellenõrzést vezessen be és mûködtessen nukleáris, vegyi és biológiai fegyverekre és szállítóeszközeikre, valamint a hozzájuk kapcsolódó anyagokra.2 Ezeknek az ellenõrzéseknek jogszabályokon kell alapulniuk és érvényesnek kell lenniük az exportellenõrzésre, a tranzitra, a reexportra és a brókertevékenységre egyaránt. A határozat felhívja az államokat, hogy jogszabályi keretet hozzanak létre, és megfelelõ büntetõ és polgárjogi szankciókkal szerezzenek érvényt ezeknek a jogszabályoknak és rendeleteknek azok megsértése esetére. Az 1540-es határozat alkalmazása során körültekintõnek és elõvigyázatosnak kell lenni a proliferációs veszélyek miatt, de egyúttal az is szükséges, hogy az ne akadályozza a legális kereskedelmet.


AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS A NONPROLIFERÁCIÓ

Az Európai Unió szerepe a biztonság, a védelem és a fegyverkezés területén az elmúlt években mindinkább összetetté és sokoldalúvá vált: a hagyományos fegyverek és a kettõs felhasználású termékek exportellenõrzése, valamint a nonproliferációs politikák terén az unió egyaránt hatékony együttmûködési formákat dolgozott ki.
Az EU megpróbál fokozatosan egyre nagyobb befolyást szerezni tagállamai hagyományos fegyverexportrendszerei felett. Ezt a növekvõ befolyást az mutatja, hogy az uniónak közösségként egyre nagyobb szerepe van, melyben a tagállamok harmonizálhatják jogszabályaikat, közös szabványokat fejleszthetnek ki és információkat cserélhetnek, ami segíti õket abban, hogy megvalósítsák közös döntéseiket. Legjellemzõbb példa erre, hogy közös termékjegyzékük is van annak ellenére, hogy a hagyományos fegyverek külkereskedelme tagállami kompetencia. Az EU további bõvítése ezeket a már jóváhagyott normákat terjeszti ki azokra a belépõ államokra is, amelyek csatlakoztak a konzultáció és információmegosztás közös mechanizmusához.
Az utóbbi bõ egy évtizedben az EU óriási lépést tett elõre nonproliferációs politikája területén. Erre a legjobb magyarázatnak a legtöbb EU-tagállam azon hallgatólagos beismerése tûnik, hogy a hézagos exporttilalmak, a létezõ „soft” politikák nem mûködnek megfelelõen. Két másik ok is vezethetett a politika e nagy változásához. Elõször: 2003-ban, az iraki háború kitörése után – ami a NATO történetének egyik legkomolyabb válságát hozta a transzatlanti kapcsolatokban – sürgõs igény volt arra, hogy az Egyesült Államokkal való kapcsolatot újrarendezzék. Azt mindenestre le kell szögezni, hogy az amerikai politikához való közeledés a nonproliferáció tekintetében hasz- nos az unió számára. Másodszor: bár az európai konvenció 2003 júniusában befejezte az alkotmánytervezet megszövegezését, de a közös kül- és biztonságpolitika (Common Foreign and Security Policy – CFSP) területén az elõrehaladás meglehetõsen korlátozott maradt, kivéve az európai „külügyminiszteri” poszt tervezett létrehozását, amelynek a kompetenciája azonban máig nem világos.3
2003. június 20-án az EU közös kül- és biztonságpolitikájáért (az úgynevezett CFSP-ügyekért) felelõs Javier Solana bemutatott egy dokumentumot az Európai Unió Tanácsának „Egy biztonságos Európa egy jobb világban” címmel.4 Ebben a dokumentumban Solana három új veszélyt azonosított, melyeket az EU-nak legmagasabb prioritásként kellene megneveznie: a terrorizmust, a tömegpusztító fegyverek elterjedését, valamint a szervezett bûnözés és a mûködésképtelen államok közti kapcsolatot. Az Európai Tanács elfogadta Solana elemzését, és ideiglenesen jóváhagyta a dokumentumot.
2003 decemberében a Solana-dokumentum egy átdolgozott verzióját fogadták el az EU vezetõi az EU biztonsági stratégiájaként. Ebben a végleges anyagban a WMD proliferációja már a következõképpen volt megfogalmazva: „potenciálisan a legnagyobb veszélyt jelenti az EU biztonságára”.
Egy másik kulcsfontosságú dokumentum, melyet az EU Politikai és Biztonsági Bizottsága szintén 2003-ban fogadott el, az „Alapelvek a tömegpusztító fegyverek proliferációja elleni stratégiához” címet viselte.5 A dokumentum magába foglal egy akciótervet az alapelvek megvalósításához. Az akcióterv az EU intézkedéseit két kategóriába csoportosítja: azonnali akciók, valamit egy hosszabb idõszakban megvalósítandó intézkedések.
2003. december 12-én az Európai Tanács elfogadta az unió stratégiáját a tömegpusztító fegyverek elterjedése ellen. Az elõzetes megbeszélések alapján a stratégia magába foglal olyan mûveleti elemeket, mint egy figyelõ központ létesítése, mely információkat gyûjt, valamint azt, hogy a hírszerzõ szolgálatok tevékenysége a stratégia végrehajtásához kapcsolódik.
2003 novemberében az EU elfogadta a „nonproliferáció kezelésére vonatkozó politikát harmadik országokkal való kapcsolatai vonatkozásában”. Megfogalmaztak egy „nonproliferációs klauzulát”, melyet az Európai Bizottság minden esetben szerepeltet a harmadik országokkal kötendõ nemzetközi kereskedelempolitikai megállapodásokban. Természetesen a különbözõ tagállamok, valamint az Európai Bizottság és az Európai Tanács között nagyon sok esetben kereskedelempolitikai érdekütközés alakul ki ennek kapcsán. 2003 novemberében a tanács szintén elfogadott egy közös álláspontot a multilaterális megállapodások megerõsítésérõl a tömegpusztító fegyverek és szállítóeszközeik nonproliferációjának területén.


A KETTÕS FELHASZNÁLÁSÚ TERMÉKEK EXPORTELLENÕRZÕ RENDSZERE

mint nemzeti és nemzetközi kötelezettségeik vannak abban, hogy megelõzzék bizonyos típusú fegyverek proliferációját. Ennek eredményeképpen szükséges volt kifejleszteni egy olyan rendszert, mely lehetõvé tette, hogy ezt a nonproliferációs kötelezettséget a közösségi jog keretein belül tartsák fenn.
Az EU külpolitikájának a nonproliferációval kapcsolatos belsõ ellentmondásosságára az egyik legjellemzõbb példa a kettõs felhasználású termékek és technológiák forgalmának szabályozása, hiszen a jelentõs gazdasági érdekeket hordozó termékek és technológiák egyfelõl a nemzetközi kereskedelem tárgyai, ezért a közös kereskedelempolitika hatálya alá esnek, másfelõl viszont katonai végfelhasználhatóságuk miatt a kül- és biztonságpolitika eszközrendszeréhez tartoznak. A kérdés ezután magától értetõdik: a közösség kompetenciájába tartozó kereskedelempolitikai szabályok, vagy a tagállamok közötti együttmûködésre támaszkodó közös kül- és biztonságpolitika alapján történjen az ellenõrzés és szabályozás. 6 Az egyik oldalról ugyanis az exportellenõrzés tisztán kereskedelempolitikai kérdésnek látszik, másfelõl viszont a nemzeti biztonság védelme elsõsorban a tagállamok felelõssége. A magyar érdek az, hogy mindazt, amiben a tagállamok egyet tudnak érteni, közösségi jogszabály szabályozzon, míg bizonyos speciális szabályozásokat a tagállamok jogalkotására kell bízni.


A SZABÁLYOZÁS FOLYAMATA

Az 1990-es években multilaterális együttmûködéseket élesztettek újjá az exportellenõrzés területén. Míg a hidegháború vége új típusú együttmûködéseket eredményezett Európában, a Perzsa-öböl régiójában levõ válság, melynek során az Irak és Irán közötti háborúban a hadviselõ felek vegyi fegyvert is bevetettek egymás ellen, rámutatott az exportellenõrzés átdolgozásának szükségszerûségére.
Együttmûködéseken keresztül az államok fokozhatják nemzeti exportellenõrzésük hatékonyságát, ezért együtt olyan irányelveket dolgoztak ki, melyek alapul szolgálnak az engedélykérelem elbírálásakor, és megegyeztek azokban a termékekben, amelyek az ellenõrzés tárgyát képezik.
Az Európai Unió maga is kifejlesztett egy exportellenõrzõ rendszert, mely magába foglalja a közös jogi alapot a kettõs felhasználású termékek exportellenõrzéséhez, és erõsíti az együttmûködést a hagyományos fegyverek exportellenõrzésében is. Az unió bõvítése egyre több országot von be a fejlõdõ export-ellenõrzési rendszerbe.
A hidegháborút követõen az Európai Unió tehát olyan rendszert hozott létre, mely a kettõs felhasználású termékek exportellenõrzésének rendelettel való szabályozásából, valamint a hagyományos fegyverek exportellenõrzésének megerõsített együttmûködésébõl (közös álláspont) állt. A rendelet 1995 márciusában lépett hatályba és tartalmazta az akkori termékjegyzéket.
A kettõs felhasználású termékek forgalma ellenõrzésének fõbb céljai magukban foglalták a közösségen belüli forgalom belsõ ellenõrzésének eltörlését, az európai ipar versenyképességének javítását, valamint a közös alapú ellenõrzés hatékony mûködtetését.7
2000. június 22-én az EU tagállamai bevezettek egy új, 1334/2000/EK számú rendeletet, amely a kettõs felhasználású termékek mellett a technológiákra is kiterjesztette az exportok ellenõrzését. Ezzel az exportellenõrzés valóban közösségi kompetencia lett.
Ugyanazon a napon az EU tagállamai elfogadták a Közös fellépés elnevezésû dokumentumot, melynek alapvetõ célja a tömegpusztító fegyverekhez kapcsolódó mûszaki segítségnyújtás elleni fellépés. Ezeket a mûszaki eljárásokat a tömegpusztító fegyverekre, rakétákra és hagyományos katonai termékekre vonatkozó nemzetközi exportellenõrzõ rezsimek, konvenciók és szerzõdések kívánalmai alapján ellenõrzik.


KÖZÖS ELVEK AZ ELLENÕRZÉSBEN

A legfõbb elv, mely alátámasztja a kettõs felhasználású termékekre vonatkozó exportellenõrzõ rendszert, hogy a civil kereskedelem nem áshatja alá a tagállamok alapvetõ biztonsági érdekeit, vagy elkötelezettségüket a nonproliferáció terén (még a közös piacon belül sem, mely természetesen segíti a termékek és szolgáltatások szabad áramlását).
Ennek megfelelõen az ellenõrzés tárgyát képezõ termékek nem exportálhatók a kivitel különbözõ vonatkozásainak figyelembevétele nélkül. Ilyen szempontok lehetnek például:

nonproliferációban való elkötelezettség a nemzetközi megállapodásokban;
az ENSZ BT szankcióinak kötelezettsége;
nemzeti kül- és biztonságpolitika, valamint
a szándékolt végfelhasználás és a diverzió veszélye.

Könnyû belátni, hogy az exportellenõrzés hatékonysága csökken, ha az elutasított fél – a végfelhasználó importõr – más államból képes szert tenni ugyanarra a termékre. Éppen ezért vezették be a „no-undercut” („nem alávágni”) elvet, melynek célja megakadályozni, hogy a végfelhasználók kijátszhassák a tagállamok nemzeti exportellenõrzõ rendszereit egymás ellen. Ez a gyakorlati megvalósítás terén annyit jelent, hogy amennyiben az együttmûködõ rezsimben egy partner elutasít egy bizonyos exportengedély iránti kérelmet, akkor más partnereknek nem szabad egy lényegében azonos exportot engedélyezni, míg nem konzultáltak az engedélyt megtagadó állam hatóságaival (és utána is csak akkor engedélyezhetik az ügyletet, ha biztosra vehetik, hogy a rezsim célját a tranzakció nem ássa alá).
Az engedélyezés során azt is figyelembe kell venni azonban, hogy amíg a kormányok együttmûködnek az exportellenõrzés területén, iparuk és kereskedelmük verseng egymással a nemzetközi piacon. Vagyis e szabály nélkül a nemzeti hatóságok az exportellenõrzésekkel a saját iparukat hátrányos helyzetbe juttathatják. Éppen ezért fontos, hogy a kormányok megbízzanak egymásban és abban, hogy a többiek is alkalmazzák ezeket az elveket.
A probléma újabb megnyilvánulása egy állam gazdaság- és kereskedelempolitikai érdekei és nemzeti biztonsági szempontjai, valamint biztonságpolitikai kötelezettségvállalásai közti feszültség. Magyarország – és minden kis tagállam – esetében különösen nehéz az egyensúlyteremtés, hiszen a gazdaság- és kereskedelempolitika primátusát kell összhangba hozni a nemzeti és nemzetközi biztonságpolitikai kötelezettségekkel, miközben ezek a kötelezettségek számos esetben tõle csak egy korlátozottan függõ nemzetközi keretben jöttek létre.
Ez az elv nem hoz létre embargót, ami azt jelenti, hogy a nemzeti hatóságok annak ellenére engedélyezhetnek egy exportot, hogy már egy másik állam a lényegében azonos exportot megtagadta, csak meg kell magyarázniuk döntéseiket a többi kormánynak.
Az engedélyek megtagadásáról szóló információk azonban „kétélûek”: tájékoztathatnak más államot egy bizonyos termék iránti igény létezésérõl. Az exportellenõrzõ hatóságoknak bízniuk kell abban, hogy partnereik nem fogják arra használni ezeket az információkat, hogy bármilyen kereskedelmi elõnyökhöz juttassák saját nemzeti iparukat. Éppen ezért, hogy csökkentsék ezeket a kockázatokat, a megtagadott engedélykérelmek megosztása kiemelkedõ üggyé vált az export-ellenõrzési együttmûködésben.
Az Európai Unió „no-undercut” elveit a hagyományos fegyverek vonatkozásában egy Magatartási kódex keretében 1998 júniusában fogadták el.8 E kötelezettségét az EU a kettõs felhasználású termékekre is kiterjesztette, amikor felülvizsgálta exportellenõrzõ rendszerét és a tagállamok 2000-ben elfogadták az 1334/2000/EK rendeletet.
Az exportellenõrzõ hatóságoknak minden egyes exportnál figyelembe kellene venniük azt a veszélyt, hogy termékük vagy technológiájuk egy, már korábban kikosarazott félnek szállítható oly módon, ami ellentmond a „no-undercut” elkötelezettségnek.
Az 1334/2000/EK-rendelet értelmében az ellenõrzés nem minden esetben korlátozódik a termékjegyzéken szereplõ termékek, technológiák körére. Amenynyiben a termékjegyzéken nem szereplõ terméket vagy technológiát részben vagy egészben a fogadó országban tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére, gyártására, tárolására terveznék felhasználni, az ugyanúgy ellenõrzendõnek tekintendõ, mintha a termékjegyzék része lenne. A nemzetközi nonproliferációs rezsimek és természetesen a magyar export-ellenõrzési rendszer is alkalmazza ezeket az elveket.


AZ ENGEDÉLYEZÉS, ILLETVE MEGTAGADÁS FOLYAMATA

A tagállamok nemzeti hatóságai, melyek nemzeti kormányuknak felelõsek, minden ellenõrzött termék exportkérelmét egyedi döntésekkel hagyják jóvá, vagy tagadják meg. Az Európai Unió kettõs felhasználású termékekre vonatkozó exportellenõrzõ rendszerét a tagállamok arra használják, hogy elõsegítsék a nonproliferációval kapcsolatos nemzeti kötelezettségeik megvalósulását.
Az arról való döntést, hogy jóváhagynak- e vagy elutasítanak egy adott ügyletet, a tagállam a saját nemzeti hatóságán keresztül hozza meg. A tagállamok információkat cserélnek a megtagadott engedélyekrõl abból a célból, hogy biztosítsák: minden egyes engedélyezõ hatóság a legnagyobb tudatossággal jár el a lehetséges proliferációs veszélyekkel is számolva.
A tagállamok megegyeztek abban, hogy annak az EU-tagállamnak a kibocsátott exportengedélyét veszik figyelembe, ahol az exportõr céget bejegyezték. A tagállamoknak, valamint az exportáló cégeknek a jogszabály értelmében meg kell õrizniük a kettõs felhasználású exportról szóló dokumentációkat, hogy egy késõbbi ellenõrzés folyamán könynyen tisztázható legyen a tranzakció. A nemzetközi nonproliferációs rezsimek terméklista-változásaival összhangban a rendszeres, utólagos módosításokkal naprakész állapotba hozzák a termékjegyzéket, ezek a vonatkozó rendelet mellékleteit képezik.
Az ellenõrzött termékek listái meghatározzák, hogy egy bizonyos export esetén szükség van-e engedélyre, és ha igen, mely egyéni szabályozásokat és eljárásokat használják a nemzeti hatóságok a döntéshozatal folyamán, hogy jóváhagyják vagy megtagadják az exportot.
Az egyes termékek vagy technológiák listákba történõ besorolása fontos feladata a nemzeti exportellenõrzõ hatóságoknak. A listák harmonizálása és aktualizálása nemzetközi export-ellenõrzési megállapodások tárgya és az EU egyik fõ feladata.
A kettõs felhasználású lista olyan termékeket és technológiákat tartalmaz, melyeket elsõsorban nem katonai használatra terveztek, fejlesztettek vagy gyártottak, azonban hozzájárulhat tömegpusztító fegyverek fejlesztéséhez, gyártásához vagy használatához. Ezeket néha civil technológiákként azonosítják „katonai alkalmazással”.
Néhány országban az exportõrök rutinszerûen kérnek nem kötelezõ erejû állásfoglalásokat, még mielõtt beadnának egy hivatalos exportengedély-kérelmet, vajon egy bizonyos exportra a nemzeti hatóságok megadnák-e az engedélyt, vagy sem. Ha azt a választ kapják, hogy nem adnák ki az engedélyt, lehet, hogy nem is adnak be kérelmet. Mivel pedig nem kértek engedélyt, magától értetõdik, hogy nem volt engedélymegtagadás sem. Annak a hatóságnak, amely kiadta ezt a nem kötelezõ érvényû véleményt, el kell döntenie, hogy megosztja-e azt az információt a rezsimbeli partnereivel vagy sem, hogy az érintett végfelhasználó keresett egy bizonyos terméket.
Engedélykérelem több okból is megtagadható: például adminisztratív vagy technikai okokból (amikor téves, pontatlan vagy nem teljes információkat tartalmaz); ha a kérelem nem kapcsolódik a nemzetközi exportellenõrzõ rezsimek célkitûzéseihez, valamint nemzeti kül- és biztonságpolitikai megfontolásokból.


AZ INFORMÁCIÓK MEGOSZTÁSA

Az engedélykérelmek megtagadásáról a hatálybalépésüket követõen értesíteni kell az érintett rezsimbeli részes államokat, az EU-tagállamokat, valamint az Európai Bizottságot.
Az exportengedély megtagadásáról szóló értesítésnek tartalmaznia kell annak az országnak a nevét, amelyikben a megtagadott tranzakció végsõ címzettje székel, valamint a megtagadott ügylet végsõ címzettjének nevét és a megtagadott termék jellemzését. Ezen alapinformációkon túl az értesítésnek tartalmaznia kell egy tájékoztatást arról, hogy az adott nemzeti hatóság miért tagadta meg az engedélyt.
Az errõl szóló magyarázatban az exportellenõrzõ hatóságok fontos és részletes információkat adnak át abból a célból, hogy együttmûködjenek az érintett rezsimek részes államaival, valamint az EU-tagállamokkal. A részletezés azért is fontos, hogy a partnerek megnyugodjanak, az engedélymegtagadás megegyezik a rezsim célkitûzéseivel és nem egyéb nemzeti kereskedelmi érdekek mentén született. Mindazonáltal ezek az információk elárulhatnak valamit a nemzeti hírszerzõ erõfeszítések nagyságáról is. Ez azt jelenti, hogy a kérelmet eredetileg elutasító ország rendelkezhet olyan információkkal, melyek az elutasítást megalapozhatják a másik állam számára is. A kérdés kényes pontja, hogy az államok milyen mélységig hajlandók ilyen esetben a hírszerzõ forrásból származó információikat megosztani másokkal.
A rendelet 2000 júniusában világossá tette, hogy a tagállamok nemzeti hatóságainak az Európai Bizottsággal ugyanazokat az információkat kell megosztaniuk az engedélymegtagadásokról, mint amit egymással is megosztanak. A „noundercut” elvek megkívánják, hogy az információkat köröztessék a tagállamok között és olyan speciális jellel lássák el, amely alapján az EU-tagállamok az ilyen engedélymegtagadásokat és konzultációkat bizalmasan kezelik.
Abban az esetben, amikor a nemzeti hatósághoz egy olyan engedélykérelem érkezik, amelyet lényegében egy másik részes állam vagy EU-tagállam megtagadott, a hatályos rendelet értelmében konzultációt kell lefolytatni. Az EU tagállamai nem adhatnak ki egy lényegében azonos exportra engedélyt anélkül, hogy ne konzultáltak volna azzal a kormánynyal, amelyik az eredetileg kért engedélyt megtagadta. A döntés, hogy kiadja vagy megtagadja-e az engedélyt a konzultáció után, nemzeti szinten marad. Abban az esetben azonban, ha a nemzeti hatóság azt választja, hogy kiadja az exportengedélyt annak, akinek korábban az engedély megtagadták, ezen döntését és részletes indokait meg kell osztania az európai uniós tagállamokkal és a bizottsággal.
Egy tagállam azon döntése, hogy kiadjon egy exportengedélyt, amit már korábban egy másik tagállam megtagadott, sok különbözõ tényezõn alapulhat. Lehetséges például, hogy az export lényegében nem azonos azzal, amit korábban megtagadtak. A döntés tükrözhet olyan tényezõket, mint például a végfelhasználásnak és a végfelhasználó ellenõrzéseinek különbözõ szemléletmódja, vagy több információval rendelkezik a lehetséges érintett programról, amelyhez az exportot szánták.
Az Európai Unióban egy kormánytól – amely úgy dönt, hogy engedélyt ad egy korábban megtagadott exportra – megkívánják, hogy részletes magyarázatot adjon arról, miért ezt a megoldást választotta (mind a kettõs felhasználású export-ellenõrzési rendszerben, mind pedig a hagyományos fegyverek transzferjének magatartási kódexe értelmében).


KÖVETKEZTETÉSEK

A fegyverellenõrzés hagyományosan olyan cselekvés, amely államokra korlátozódik. Bár a mai gondolkodás már arra fókuszál, hogy a nem állami szereplõk, csoportok számára – amelyek tervezhetnek terrorista cselekményeket – hogyan lehet ellenõrizni és megtagadni a hozzáférést.
Maga a kettõs felhasználású termék vagy technológia nem jelent veszélyt, és a kettõs felhasználású termékhez vagy technológiához való hozzáférés megtagadása is csak abban az esetben indokolt, amikor a vonatkozó terméket vagy technológiát nagy valószínûséggel tömegpusztító fegyver céljára fogják alkalmazni.
Az EU a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozásában a legjelentõsebb és széles körû felelõsséget vállaló nemzetközi szereplõk közé tartozik, amely igyekszik reagálni a világban történõ változásokra, szoros kapcsolatot tart az exportõr cégekkel. Mivel az Euró pai Biztonsági Stratégia világossá teszi, az Európai Unió nem hanyagolhatja el a proliferációs veszélyeket, amelyek tagállamainak, polgárainak és érdekeinek biztonságát fenyegetik az egész világon, célkitûzése, hogy megelõzze, elrettentse, megállítsa és – ahol lehetséges – felszámolja az aggodalomra okot adó proliferációs programokat világszerte.
Az unió összes tagállamának és az EU intézményeinek kollektív felelõsségük van ezeknek a veszélyeknek a megelõzésében. Mindezeket figyelemben véve új rendeletet alkotnak az 1334/2000/EK-rendelet alapján, mely a tervek szerint várhatóan kiterjed majd a tranzit-, valamint a brókertevékenységek ellenõrzésére is.
Azt látni kell azonban, hogy „míg az európaiak elvben egyesültek a WMD elterjedésével kapcsolatos ellenállásukban, ritkán tûnnek képesnek arra, hogy egyetértsenek politikai és gazdasági, sõt stratégiai súlyuk használatában abból a célból, hogy nyomást gyakoroljanak azokra az államokra, amelyekrõl ismert, hogy gyártanak vagy potenciálisan képesek gyártani tömegpusztító fegyvereket. … Valóban könnyebb meghátrálni a nemzeti érdekeik és hagyományos pózuk védelmében, cinkosként segítve a közvéleményt, mint megkísérelni egy dinamikus konszenzust, ami bízik a szolidaritásban. Ezt megteremteni azonban sokkal nehezebb.”9
Talán majd most, az ENSZ BT 1696, 1737 és 1747-es határozatainak megszületése, valamint a már elfogadott és még készülõ szankciós rendeletek és közös álláspontok elfogadásával jobban megvalósul az egységes fellépés a nonproliferációval kapcsolatban is.

MINTÁL NOÉMI

Jegyzetek:

1 A szakirodalom ezeket a keretintézményeket vagy keretegyezményeket gyakran a „rezsim” szóval jelöli.
2 Resolution 1540 (2004) adopted by the Security Council at its 4956th meeting, on 28 April 2004; online: http://daccessdds.un.org/doc/UNDOC/GEN/N04/328/43/PDF/N0432843.pdf?OpenElement (2007. március 27.)
3 Sauer, Tom: The „Americanization” of EU Nuclear Nonproliferation Policy; Defense and Security Analysis; Volume 20. Number 2. June 2004; p. 115.
4 A Secure Europe In A Better World; online: http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/reports/76255.pdf (2007. március 12.)
5 Basic Principles for an EU Strategy against Proliferation of Weapons of Mass Destruction; online: http://www.nti.org/e_research/official_docs/eu/eu0603.pdf (2007. március 12.)
6 Gazdag, Ferenc: Nonproliferációs kérdések az EU politikájában. Külügyi Szemle, 2004. évi 3–4. szám; p. 17.
7 Gazdag, Ferenc: Nonproliferációs kérdések az EU politikájában. Külügyi Szemle, 2004. évi 3–4. szám; p. 20.
8 European Union Code Of Conduct On Arms Exports; online: http://consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/08675r2en8.pdf (2007. március 21.)


FELHASZNÁLT IRODALOM

A Secure Europe In A Better World; online: http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/reports/7625 5.pdf
A Secure Europe In A Better World, European Security Strategy;
online: http://ue.eu.int/uedocs/cmsUpload/78367.pdf
Basic Principles for an EU Strategy against Proliferation of Weapons of Mass Destruction; online: http://www.nti.org/e_research/official_docs/eu/eu0603.pdf
Council Regulation (EC) No 1334/2000 of 22 June 2000 setting up a Community regime for the control of exports of dual-use items and technology; online: http://trade.ec.europa.eu/doclib/docs/2004/february/tradoc_1114 18.pdf
Emiliou, K.: Strategic Export Control. National Security and Common Commercial Policy; European Foreign Affairs Review; 1996. évi 55. szám
European Union Code Of Conduct On Arms Exports; online: http://consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/08675r2en8.pdf
Fight against the proliferation of weapons of mass destruction – EU strategy against proliferation of Weapons of Mass Destruction; online: http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/st15708.en0 3.pdf
Gazdag, Ferenc: Nonproliferációs kérdések az EU politikájában.
Külügyi Szemle, 2004. évi 3–4. szám; pp. 3–30.
Grabd, Camille: The European Union and the Nonproliferation of Nuclear Weapons; Challiot paper; 37; Paris: WEU Institute for Security Studies; 2000; pp. 25; 32;
Resolution 1540 (2004) adopted by the Security Council on 28 April 2004; online:
http://daccessdds.un.org/doc/UNDOC/GEN/N04/328/43/PDF/N 0432843.pdf?OpenElement
Sauer, Tom: The “Americanization” of EU Nuclear Nonproliferation Policy; Defense and Security Analysis; Volume 20. Number 2.
June 2004; pp. 113–132.
Soós, Oszkár–Varga, Zoltán: A magyar exportellenõrzés jelenlegi helyzete és az EU csatlakozás érdekében elvégzendõ feladatok.
Ipari Szemle; 1997. évi 5. szám; pp. 85–89. és 6. szám; pp. 76–78.
9 Grabd, Camille: The European Union and the Nonproliferation of Nuclear Weapons; Challiot paper; 37; Paris: WEU Institute for Security
Studies; 2000; pp. 25; 32; Sauer, Tom: The “Americanization” of EU Nuclear Nonproliferation Policy; Defense and Security Analysis; Volume 20. Number 2. June 2004; p. 132.