Az elmúlt évtizedek földcsuszamlásszerû politikai, gazdasági és társadalmi változásai alapjaiban formálták át a megelõzõ fél évszázad jövõrõl alkotott elgondolásait. A globális szembenállás megszûnte gyors és korábban jobbára elképzelhetetlen fejlõdést generált. A világ gyorsan változik és egyelõre kevés jele van a megtorpanásnak, egyfajta stabilizációs szakasz bekövetkeztének. A globalizáció mint alapvetõ trend, töretlennek tûnik, ám hullámai komoly kihívásokat gerjesztenek a természeti környezetben, a gazdaságban és a XXI. század társadalmaiban. Emiatt napjaink Európájában különösen merész próbálkozásnak számít megjósolni a jövõt, vagy legalábbis kísérletet tenni a legfontosabb fejlõdési vonulatok felvázolására. Az Európai Védelmi Ügynökség mégis erre tett kísérletet, amikor számos szereplõ bevonásával megalkotta az Európai Unió elsõ hoszszú távú kitekintését (Initial Long Term Vision) az európai védelmiképesség-igényekrõl.

Annak megállapítása jelenleg még korai lenne, hogy az EDA gondozásában megjelent kitekintés milyen hatást gyakorol az unió tagállamainak védelmi tervezésére, azon belül a fegyveres erõk struktúrájára, technikai felszerelésére és alkalmazási elveire vonatkozó elgondolások kialakítására. Feltételezhetõ, hogy az uniós kitekintés megállapításait természetes módon számításba veszik azokban a tagállamokban, ahol hagyományosan léteznek hosszú távú nemzeti fejlesztési elgondolások a védelmi szférában. Ugyanakkor az is valószínûsíthetõ, hogy a dokumentum indító lökést adhat a hosszú távú elgondolások kialakítására azokban a tagállamokban, ahol annak hagyományai objektív vagy szubjektív okokból mindeddig nem voltak jelen. Írásomban a dokumentum vázlatos ismertetésén túl a keletkezési körülmények bemutatására és egy korlátozott gyorselemzésre is törekszem. A dokumentum maga – amelyet mindenkinek ajánlok elolvasni, aki a védelmi kérdések iránt érdeklõdik, illetve érdeklik a jövõvel foglalkozó víziók és elõrejelzések – nyílt formában is hozzáférhetõ az EDA weboldalán.1


MIÉRT VOLT SZÜKSÉG HOSSZÚ TÁVÚ ELÕRETEKINTÉSRE?

A dokumentum keletkezési körülményeinek tisztázása érdekében elsõként egy rövid történeti áttekintéssel kell kezdenünk. Az Európai Unió viszonylag új játékos a biztonságpolitikai porondon, különösen, ha annak hagyományosan legerõsebb elemét, a katonai erõk alkalmazását vesszük alapul. Mégis, az Európai Biztonság- és Védelempolitika (ESDP) eddigi rövid történelme során fokozatosan kialakult az a politikai háttér, amely körvonalazza az Európai Unió által vezetett katonai válságkezelõ tevékenység alapelveit. Továbbmenve, az unió érdekében alkalmazható katonai eszközrendszer megteremtése céljából már két ízben2 állapítottak meg katonai fõ célkitûzést.3 A 2003-as és a 2010-es fõ célkitûzések teljesítése során nem csupán a tagállamok által az uniónak felajánlott erõket, eszközöket és képességeket öszszegezték, illetve összegzik, hanem azon hiányosságok megállapítása is megtörtént, illetve megtörténik, amelyek gátolják a politikai szinten megfogalmazott célok elérését. Ezek az uniós fõ célkitûzések – az eddigi tapasztalatok alapján – katonai tervezési szempontból középtávú intervallumban értelmezhetõk, amelyek egy lineáris tervezési folyamat végeredményeként valósulnak meg. Az elsõ haderõ- célkitûzés teljesítése során4 világossá vált, hogy az ESDP továbbfejlõdése céljából az evolutív megközelítést egy aktívabb és koncentráltabb folyamatnak kell felváltania. Ennek érdekében intenzívebbé vált az ESDP stratégiai szintû dokumentumokkal való felvértezése. Ezek közül a legfontosabb, az Európai Biztonsági Stratégia5 2003 végén született meg.
Ezzel párhuzamosan az ESDP szervezeti háttere is egyre komplexebbé vált. Amennyiben szervezeti szempontból alapvetõ mérföldkõnek az önálló EU katonai testületek kialakítását tekintjük, az Európai Unió biztonságpolitikai eszközrendszere csupán hat évre tekinthet viszsza. Mind az Unió Katonai Bizottsága (EUMC),6 mind az annak támogatására hivatott Katonai Törzs (EUMS)7 az Európai Unió Tanácsa döntései alapján 2001-ben jött létre. Alapvetõen szétaprózódott védelmi beszerzési berendezkedés hatékonyabbá tételére, és így közvetve az európai védelmi ipar támogatására hozták létre a korábban már létezõ biztonságpolitikai intézmények8 mellett az Európai Védelmi Ügynökséget (EDA), 2005-ben.
Az Európai Biztonsági Stratégia megállapításait alapjában véve egyetértés jellemezte. Az aktívabb, hatékonyabb és összefogottabb európai szerepvállalás érdekében tett további gyakorlati lépések azonban – mint mindig – most is a tagállamok között lévõ pillanatnyi erõviszonyok alapján létrejött politikai kompromisszumokat tükrözték. A válságkezelés katonai eszközrendszerében a 2003- as fõ célkitûzés teljesítése során korábban nyilvánvalóvá vált hiányosságok elemzése arra mutatott, hogy az unió által gyakorolt ad hoc, lineáris és alapvetõen középtávú „kvázi” haderõtervezést (amelyet persze továbbra is szemérmesen katonai képességfejlesztésnek neveznek) jobban megalapozottá kell tenni. Azaz az ESDP-nek további elméleti alapvetésre van szüksége.
A felismerést tett követte, és 2004-ben az Tanács Politikai és Biztonsági Bizottsága (PSC) javaslatot tett az unió hosszú távú kitekintésének kidolgozására. Viszonylag gyors döntéshozatalt követõen a frissen létrehozott EDA és a valamivel hosszabb ideje mûködõ EUMC között munkamegosztás jött létre. A dokumentumot alapvetõen három fõ vonulat (strand) párhuzamos kidolgozásával tervezték összeállítani. Az elsõ vonulat az unió 2025-ös állapotát prognosztizálta, a második vonulat a jövõbeni katonai mûveletek jellegét foglalta össze, míg a harmadik vonulat az európai védelmi iparra koncentrált. A három vonulat produktumait egy összevont tematikus szeminárium összegezte 2006 júniusának végén. E szeminárium megállapításai alapján átdolgozták a dokumentum alapstruktúráját (az eredetileg elgondolt három fejezet ötre bõvült) és némileg praktikusabb módon ajánlásokat fogalmaztak meg a tagállamok védelmi tervezõi részére.
A kidolgozás során mindvégig érzékelhetõ volt egyfajta diszkrepancia a viszonylagos függetlenséget élvezõ EDA kutatási és munkastílusa és a tagállamok közvetlen nézetütközéseivel küszködõ EUMC között. Ez utóbbi nézetkülönbségek végezetül oda vezettek, amire a kiadott dokumentum már az elõszavában felhívja a figyelmet: bár a benne foglaltak teljes egészében nincsenek elfogadva, nagy részükben egyetértés van a tagállamok között. Ezen túl a kiadó azt is aláhúzza, hogy a dokumentum csupán egy kezdeti víziónak tekinthetõ, amelyet a késõbbiek során idõszakonként frissítenek.


EURÓPA ÉS HELYE A VILÁGBAN 2025-BEN – EGY ALAPVETÕEN SÖTÉT VÍZIÓ

A dokumentum alapján Európának lesz miért aggódnia 2025-ben. A romló demográfiai és gazdasági elõrejelzések egy, az átlagéletkorát tekintve öregebb9 és a mainál gazdaságilag relatíve kevésbé fejlett Európa vízióját vetítik elõ, amely költségvetési értelemben inkább a „biztonságot” részesíti majd elõnyben a „védelemmel” szemben. A demográfiai hanyatlás és annak hatása a munkaerõre és a közteherviselõ rétegekre jelentõs korlátokat állít majd a védelmi eszközrendszer fejlesztésének útjába.10 Ezt az Európát fiatal, ám szegény tömegek veszik majd körül, amelyeket a globalizáció – mint általános trend – és más faktorok erõteljes migrációra késztethetnek. A demográfiai helyzet mellett az energiafelhasználás megnövekedése – fõként India és Kína vonatkozásában – és az annak következtében az energiaforrások ellenõrzésének céljából kialakuló versengés felveti azt a nem túl kecsegtetõ lehetõséget is, hogy az unió érdekeit a szokásosnál távolabbi területeken is érvényesíteni kell majd. Az uniós katonai mûveleteket erõteljesen befolyásolja majd a lakosság megítélése, a közvélemény, illetve a média fokozott jelenléte. Külön aggályok merülhetnek fel a katonai mûveletek jogi (nemzetközi jogi) aspektusait illetõen. Mindent egybevetve, bár Európa továbbra is várhatóan a világ legfejlettebb régiói közé tartozik majd, a fent említett tényezõk miatt mai elõnye lényegesen csökkenhet, és a perifériáin11 egyre több és komolyabb kihívással kell szembesülnie.


A VÉDELEM KIHÍVÁSAI – MEGVÁLTOZOTT SZEREP ÉS TECHNOLÓGIAI FORRADALOM

A védelemmel szemben jelentkezõ jövõbeni kihívásokat a dokumentum a katonai erõk megváltozott szerepéhez és a technológiai forradalomhoz való alkalmazkodása kettõs követelményrendszerén keresztül vizsgálja.
A katonai erõk megváltozott szerepét a politika, a katonai erõk és a média szoros és valós idejû interakciójában lehet majd tetten érni, amely – többek között – a katonai mûveletek már említett jogi aspektusait hangsúlyozza ki. Érdekes, bár nem forradalmian új megállapítás a katonai mûveletek információszerzési oldalának felerõsödése a kinetikus energia közvetítésével (azaz a megsemmisítéssel) szemben. Ennek következményeként a megsemmisítésre irányuló specifikus katonai tevékenység érdekében a precíziós fegyverrendszerek szinte kizárólagos használata merül fel. A katonai tevékenység fõ erõkifejtése pedig a fegyveres konfliktus kialakulásának megakadályozását célzó diplomáciai tevékenység támogatása, a már kialakult konfliktus elszigetelése, illetve a konfliktus gerjesztését szorgalmazó felek elbátortalanítása (azaz végsõ soron az elrettentés) lehet. Az aszimmetrikus hadviselés tûnik majd a legvalószínûbbnek, és az is többnyire nem állami szintû szereplõk ellen. Összességében a jövõbeni európai erõknek tisztázatlan (a dokumentumban szó szerint homályos) körülmények között kell tevékenykedniük a lakossággal való elvegyülésre törekvõ ellenféllel szemben, és mindezt a rendkívül szigorú hadviselési szabályokkal (ROE) korlátozva, az éjjel-nappal folyamatos médiafigyelem középpontjában kell majd megtenniük.
A technológiai forradalomhoz való alkalmazkodás alapvetõ felismerése, hogy a technológiai fejlõdés motorja manapság – a hidegháborús és azt megelõzõ idõszakoktól eltérõen – a civil gazdaság és a kereskedelem. A katonai szempontból meghatározó jövõbeni (2020-as évekbeli) technológiák – a tudományos körök konszenzusa szerint – már manapság is ismertek. A tudásalapú hadviselést lehetõvé tevõ mikroelektronika, informatika, érzékelés- és kommunikációtechnológia továbbra is vezetõ szerepet játszik majd. Jelentõs bio- és anyagkutatási eredmények várhatók, fõként a nanotechnológia területén. Várhatóan hasonló fejlõdés elé néz a hordozható erõforrások területe is. Az evidens technológiai eredetû veszélyforrásokon (proliferáció, biológiai hadviselés) túl külön figyelmet érdemel önnön technológiai függõségünk kockázatának csökkentése is. Mindent egybevetve, az európai fegyveres erõk valószínûleg 2025-ben is élvezhetik a tudásalapú hadviselést lehetõvé tévõ információs technológiák, a precíziós fegyverrendszerek és a különféle halálos hatások elleni védettséget biztosító megoldások áldásait, ugyanakkor senki sem szavatolhatja azt, hogy ezek tartósan egyoldalú elõnyhöz juttatják majd õket.
Az információ proliferációja folytán a nyitott társadalomban folyamatosan fennáll majd a másik oldal lehetõsége a gyenge pontok feltárására és kihasználására.


AZ ESDP-MÛVELETEK KATONAI OLDALA – EXPEDÍCIÓS,
MULTINACIONÁLIS ÉS ASZIMMETRIKUS

Az ESDP (azaz uniós) katonai mûveletek jövõbeli jellegére vonatkozó elõrejelzés majd minden pontja megegyezik a korszerû fegyveres küzdelem korábban már számos fórumon prognosztizált jellemzõivel. Expedíciós jellegû, többnemzeti és többféle eszközt magába foglaló mûveletekrõl lesz szó, melyek során várhatóan a civil és katonai, a kormányzati és nem kormányzati szereplõk tevékenységének összhangja fogja biztosítani a kívánt végállapotot. A hangsúly ismét a megelõzésre, a konfliktustól való elrettentésre és a békeépítésre fog helyezõdni. A fegyveres beavatkozás célja valószínûleg a „konfliktus dinamikájának ellenõrzés alá vétele” lesz, amely az erõszak spirálját lesz hivatott legyengíteni és végsõ soron megszüntetni. Ha hihetünk a dokumentumnak, katonai értelemben vett gyõzelemrõl aligha beszélhetünk majd, inkább a stabilitás biztosításáról a felek közötti közvetítés révén. Fontosnak tûnik az a megállapítás, hogy fölöttébb valószínûtlen lesz a sikertelen európai katonai tevékenység – ugyanakkor a többi komponens sikertelensége végsõ soron a teljes vállalkozás kudarcához vezethet a katonai sikerek dacára is.12 A fejezet nagy teret szentel az információtechnológiára való támaszkodás elõnyeinek és hátrányainak tárgyalására. Emellett külön figyelmet érdemel az aszimmetrikus hadviselés elõremutató, tágabb értelmezése, mely szerint az nemcsak az alkalmazott technológiára, módszerekre, eljárásokra vonatkoztatható, hanem a fegyveres konfliktus résztvevõinek céljaira és fogalomrendszerére is.
A fejezet összegzéseképpen megállapítható, hogy az európai fegyveres erõk tevékenységére a többnemzetiség, az expedíciós jelleg és az aszimmetrikus hadviselés lesz jellemzõ, amely kiegészül azzal az igénnyel, hogy a tevékenységüket egy tágabb elgondolás kereteibe illesztve, a többi rendelkezésre álló nem katonai eszközzel összehangolva kell majd végrehajtani.


A KATONAI KÉPESSÉGFEJLESZTÉSRE VONATKOZÓ
KÖVETKEZTETÉSEK – A NÉGY KÉPESSÉGJELLEMZÕ

A dokumentum következõ, egyik legfontosabb fejezete azon képességjellemzõk megállapítása, amelyek – a hagyományosnak tekinthetõ katonai értékek mellett – a jövõbeni európai erõknek lehetõséget nyújtanak majd a világ élvonalában való maradásra. Ezeket a dokumentum négy alapvetõ mutatóra redukálta, az összhang (sinergy), a mozgékonyság (agility), a szelektivitás (selectivity) és a fenntarthatóság (sustainibility) jellemzõire.
Az összhang vagy szinergia nemcsak a fegyveres erõk haderõnemei, illetve azokon belül a fegyvernemek és a rendszerek összehangolt alkalmazását jelenti, hanem a katonai tevékenység egységét a más kormányzati és nem kormányzati szereplõk tevékenységével is. Nem csupán arról van szó, hogy a különféle katonai alrendszerek együttes (vagy egymást erõsítõ) hatását kell a kívánt idõben és helyen elérni, hanem azt kibõvítve a további eszközök és alrendszerek alkalmazásával kell egységbe foglalni.13 Érdekes módon ez a fejezet tartalmaz néhány kifejezetten katonai-szakmai megállapítást is, amely a hagyományos fegyvernemi együttmûködés új tartalommal történõ megvalósítását szorgalmazza (pl. szenzormegsemmisítõ fegyver). Kissé kilóg a sorból a fejlett technológiák (lopakodótechnológia, termikus álcázás, jelkibocsátás- csökkentés) és azok interdependenciáinak kihasználásáról szóló rész (ennek talán inkább az elõzõ fejezetben lett volna helye).
A mozgékonyság vagy agilitás a gyors reagálóképességet, az erõk-eszközök és képességek kívánt mértékû méretezésének képességét (tailorability) és a telepíthetõséget foglalhatja magába. A mozgékonyság hadászati (stratégiai), hadmûveleti és harcászati szinten is követelmény lesz. Nehéz felderíthetõség (lopakodóképesség), gyorsaság, információs fölény, védettség, összekapcsolhatóság és halálos csapásmérés képessége (lethality) kell hogy jellemezze a jövõ európai expedíciós haderejét.
A szelektivitás a halálos és nem halálos hatások kiváltásának lehetõségeivel az arányosság és fokozatosság érvényesítésének képességét jelenti. Túl a hagyományos megsemmisítõképességen (amelyet a dokumentum következetesen kinetikus hatásként aposztrofál14) ez olyan szerteágazó „nem kinetikus” hatások kiváltására való képességet is jelöli, mint a számítógép-hálózaton keresztül történõ támadás, az elektromágneses vagy más irányított energia alkalmazása, offenzív ûrbéli ellentevékenység, a megtévesztés, illetve a pszichológiai hadviselés.
A fenntarthatóság képességét hangsúlyozva fontos elem a tengeri dimenzió „újrafelfedezése”, illetve a mûveleti térség közelében elterülõ nem ellenséges államok által nyújtott befogadó nemzeti támogatás. Ugyanitt említi a dokumentum – hallgatólagosan utalva az európai közvélemény általános érzékenységére a veszteségekkel szemben – a haderõ védelmezésének (force protection) fontosságát a mûveletek fenntarthatóságának biztosításában.
A részösszegzés megállapítja, hogy a fenti négy képességjellemzõt – a szinergiát, a mozgékonyságot, a szelektivitást és a fenntarthatóságot – az ESDP-mûveletek képességprofilját leíró mind a hat képességterületen – a vezetés, az információszerzés és -felhasználás, a harcba lépés, a védettség, a telepítés és a fenntartás – érvényre kell juttatni.


A VÉDELMI TERVEZÉS KULCSKÉRDÉSEI

E fejezetben alapvetõen azokat az axiómákat foglalták össze, amelyek a hadviselés megváltozott környezete és megváltozott követelményei közvetítenek a védelmi tervezéssel foglalkozó szakemberek és döntéshozók felé. A legfonto- sabb problémák a tudás kihasználásával, az interoperabilitás biztosításával, az emberi erõforrás egyensúlyának biztosításával, a (védelmi) iparpolitikával és a tervezés rugalmasságával írhatók le.
A tudás kihasználásáról írva a dokumentum napjainkban rendkívül aktuális és más forrásokból már ismerõs kérdéseket feszeget. Ezek közül talán a legfontosabb a hálózatalapú hadviselésre vonatkozó alapvetõ megállapítások megerõsítése. Az anyagban fellelhetõ ritka transzatlanti hivatkozások egyike is itt található, bár olyan megállapítással „enyhítve”, amely egy ambíciójában és karakterében eltérõ, európai változatú hálózatalapú hadviselési kultúra megteremtésére utal. Kiemeli a hagyományos hadviselés felmorzsolásra törekvõ stílusának elvetését, és újra hitet tesz az információs fölény megszerzése és megtartása mellett. Ennek megvalósítását a gyakorlatban a széles körû fejlett technológiai háttér (szenzorok, ûreszközök, ember által vezetett és pilóta nélküli felderítõ rendszerek, szárazföldi rendszerek) mellett az emberi erõvel folytatott információszerzés és a helyi hírszerzõ hálózatok együttesével képzeli el.
Az interoperabilitást tárgyalva erõteljes a technológiai összekapcsolhatóság alapgondolatának túlsúlya, amelyet a kollektív beszerzés (a programok minél korábbi szakaszába történõ bekapcsolódás révén), illetve a közforgalomban beszerezhetõ eszközök beszerzésének csoportos végrehajtása és a nemzeti fegyverkezési programok minél szélesebb körben ismertté tétele gondolatkörei köré épít.
Az emberi erõforrás egyensúlyát elemezve a vezérgondolat a nemzeti költségvetések fejlesztési oldalának erõsítése. A dokumentum kifejezetten sugallja a mûveletek finanszírozásának a kormányzatok tartalékalapjaiból való megoldását (felismerve azt a tényt, hogy a mûveletekkel kapcsolatos, rendszerint váratlan kiadások fedezése a védelmi költségvetésbõl általában a fejlesztési oldal rovására történik). Az alfejezet másik jelentõs gondolata a védelem emberierõforrásigényének csökkentése olyan eljárásokkal, mint a kiszervezés (out-sourcing), a fejlett automatizálás (robottechnika), illetve a párhuzamosságok és átfedések csökkentése.15 Mivel a elhúzódó válságkezelõ mûveletek mindezek ellenére jelentõs személyi állományt igényelhetnek, felmerül bizonyos kisegítõ lehetõségek kihasználása (mint például a tartalékos állomány minél szélesebb körû bevonása).
A gyors beszerzésrõl szólva az anyag rámutat arra a tényre, hogy egyre csökkenõ számú jelentõs fegyverfejlesztési és -beszerzési programmal kell számolnunk, amely szinte kötelezõvé teszi majd a meglévõ eszközpark folyamatos modernizálását a jelentkezõ új technológiák utólagos integrálásával. A képességfejlesztés legfontosabb követelménye az innovációk mind hamarabb történõ gyakorlati alkalmazása lesz. Lényeges lesz mind a megörökölt, mind az újonnan beszerzendõ technika frissíthetõségének biztosítása olyan tervezési elvek alkalmazásával, mint a modularitás, a rákapcsolhatóság (plug and play) és a hálózatalapú képességek kihasználása.
A (védelmi) iparpolitika terén a kihívás a meglévõ fejlett európai védelmi ipar megõrzése. Az elõjelek ezen a téren sem kedvezõek.16 A hagyományosan kormányzati túlsúlyt felváltja a korporatív tõke tulajdoni fölénye, amely a hadiipar kereszttulajdonlási struktúráinak kifejlõdése, azaz végsõ soron globalizációja irányába mutat. Amennyiben nem történik beavatkozás, azaz változás a trendekben, a dokumentum az európai hadiipar jövõjét az Egyesült Államok hadiipara elsõdleges beszállítójának szerepében véli kijelölni. A védelmi kutatás és fejlesztés arányának növelése létfontosságú, mert – mint a dokumentum rámutat – Európa jelenleg a hidegháborús kutatás és fejlesztés felhalmozásának maradványaiból él. Az iparpolitikával foglalkozó alfejezetek vezérmotívuma a duplikáció és a szétaprózódott beszerzések megszüntetése, és ennek kapcsán az a megállapítás, hogy az európai védelmi ipar kizárólag egységes európaiként reménykedhet a túlélésben, nem pedig a tagállamok védelmi iparának tarkabarka egyvelegeként. Ehhez a politikai szándékon túl egy sor kedvezõ lehetõséget is ki kell használni, így például az Európai Bizottság fejlesztési programjait, az unió kelet-európai tagállamainak versenyképességét és a korábban a védelmi iparban szerephez nem jutott intellektuális mûhelyek – egyetemek, civil kutatóintézetek – bevonását. Összességében ugyanakkor a politikai akarat és ezen lehetõségek maximális kiaknázása mellett is valószínûleg választásra kényszerülünk majd abban, hogy melyek azok a kapacitások, amelyet meg lehet õriznünk, és melyek azok, amelyeket fel kell majd adnunk. A dokumentum a rugalmasság hangsúlyozásával zárul. A tervezés rugalmassága biztosítékot jelent az elõre nem látható fejlemények ellentételezésére. Ezért a rugalmasságnak és az adaptációs képességnek továbbra is a képességfejlesztés vezérfonalának kell maradnia. Ennek egyik eleme a kitekintés rendszeres átdolgozása, frissítése.


A JÖVÕ EURÓPAI KÉPESSÉGPROFILJA

A dokumentum külön mellékletként tárgyalja a jövõ európai (katonai) képességprofilját. Ebben a mellékletben leginkább alapelvekként definiálható megállapításokat sorolnak fel a vezetés (command), az információszerzés és -felhasználás (inform), a harcba lépés (engage), a védettség (protection), a telepítés (deploy) és a fenntartás (sustain) képességfejlesztési területein. Ezek a területek megfelelnek a jelenlegi EU Integrált Fejlesztési Csoportok17 felelõsségi területeinek.


EGYFAJTA GYORSELEMZÉS

Bár a dokumentum összeállítása kétségkívül mérföldkõnek tekinthetõ az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának történetében, a vázlatos bemutatás során megemlített pozitívumok mellett szükségesnek tûnik néhány alapvetõ gyengeségre felhívnunk a figyelmet.
A leggyengébb pontnak az a megkerülhetetlenül vitatható alapfeltételezés tûnik, hogy az Európai Unió integrációs szintje, következésképpen hatalmi viszonyai, szervezeti struktúrája és – többek között – kül- és biztonságpolitikai gyakorlata húsz év múlva is a jelenlegivel megegyezõ, vagy ahhoz nagyon hasonló marad. E sorok írójának szerencséje volt aktívan nyomon követni a dokumentum katonai eleme kidolgozásának legfontosabb szakaszait,18 melyek során ez az alapvetõ kérdés mindvégig a „maradjunk a jelenleg érvényes politikai keretek között” kijelentéssel lett lesöpörve az asztalról a józanabbul (belátóbban?) gondolkodó tagállamok képviselõinek és a „hivatásos” kutatók szinte egybehangzó véleménye ellenére. Márpedig az unió integrációjának továbbfejlõdése – és ennek során elsõ lépésként a befagyasztott Alkotmányos Alapszerzõdés további sorsa – meghatározó lesz az uniós biztonságpolitika kialakítására és gyakorlati megvalósítására. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon a dokumentumban jelenleg sugallt prioritások és hangsúlyok fogalmazhatók-e meg abban az esetben is, ha az unió húsz év múlva esetleg föderatív államként fog létezni, a kollektív védelmet természetes szükségletként kezelve. Vagy a másik végletet véve alapul: vajon érvényesek lehetnek-e ezek a megállapítások akkor is, ha az unió viszszahullik a puszta gazdasági együttmûködés szintjére? A további politikai integráció kérdése a tagállamok biztonságés a védelempolitikájának alakulása szempontjából egyáltalán nem lehet közömbös. Olyan alapvetõ nemzeti stratégiai választásokat befolyásolhat, mint a szövetségi struktúrákban való együttmûködés mélysége, vagy – hogy egy még kézzelfoghatóbb és zsebbe nyúló kérdésre utaljunk – a tagállami katonai képességspecializáció kockázatos útjára való áttérés, amely önmagában hordozza a katonai képességek egy jelentõs körérõl való lemondást annak feltételezésével, hogy azokat más, az arra specializálódó tagállamok számunkra is biztosítani fogják. Ez a hosszú távú kitekintés nem nyújt elég fogódzót a helyes válasz megtalálásához ezekre a kérdésekre.
A másik igen vitatható vonulat az európai biztonságpolitika hagyományos transzatlanti kapcsolatának következetes figyelmen kívül hagyása. Ez már nem hiba, ez majdnem bûn, amennyiben figyelembe vesszük, hogy az unió hamarosan 27 tagállama közül 21 egyben a NATO tagja is. Figyelemre méltó módon a legközvetlenebb utalás az Egyesült Államokra az európai hadiipar versenytársaként történik: talán nemcsak mint a transzatlanti kapcsolat meghatározó eleme, hanem mint az egyetlen létezõ világhatalom is több szót érdemelt volna. Nem tudunk másra gondolni, minthogy a dokumentum mintegy alapfeltételezésként kezeli a szövetség hanyatlását és jelentéktelen biztonságpolitikai tényezõként való szereplését a tárgyalt idõszakban. Stratégiai együttmûködésrõl, közös fellépésrõl, pláne a biztonságpolitikai feladatok megosztásáról egy szó sem esik. Ez némileg hiányossá teszi a dokumentum azon fejezeteit, amelyek a jövõ hadviselésének környezetét kívánják leírni. Következésképpen mintegy reflektorfénybe állítja a vízió leginkább hangsúlyos – és ennek megfelelõen legalaposabban kidolgozott – elemét: az önálló európai védelmi ipari bázis megmentését és fenntartását.
Az elõzõekben tárgyalt két gyenge pont gyökere ugyanaz: ez pedig nem más, mint az „européen” és „atlantista” tagállamok között feszülõ, hullámzó intenzitású és egyelõre feloldhatatlannak tûnõ ellentét. Úgy tûnik, hogy ez az ellentét még egy ilyen „politikailag veszélytelen” dokumentum esetében is tartósan paralizálja azokat a törekvéseket, amelyek bátrabb és szókimondóbb megközelítésre irányulnak. Ami a kitekintés minõsége szempontjából talán még roszszabb, az esetleges „win-win” megközelítést, azaz a politikai integráció kérdésének szabadabb tárgyalását cserébe a transzatlanti kapcsolat fejlõdésének õszinte elemzéséért nem sikerült megvalósítani. Ehelyett – szerintünk – mindenki csak vesztett valamit, de legtöbbet talán az Európa jövõjéért aggódó olvasó. A kialakult patthelyzet ugyanis a pillanatnyilag elfogadható – és távolról sem a legmagasabb – szintre helyezte a vizsgálat tárgyát, célját és lehetséges kiterjedését. Ennek köszönhetõ többek között a dokumentum bevezetõjében már említett figyelmeztetés is a teljes körû egyetértés hiányáról.
Harmadikként szükségesnek tûnik megemlítenünk azt az igen pesszimista hangvételt, amely az európai jövõképet jellemzi. Az olvasóban óhatatlanul az a benyomás alakul ki, hogy Európa egy fikarcnyit sem fog megváltozni az elkövetkezõ húsz évben, enerváltan és ellentmondásosan reagál majd a világ fejleményeire, megosztottsága változatlan marad, és a legalapvetõbb célja a világpolitikai „status quo” megõrzése lesz. Az olvasóban az is felsejlik, hogy amennyiben erõs konfliktus kockázata áll fenn, Európa talán meg sem próbálja majd alapvetõ érdekeit közösen, együttes fellépéssel megvédeni, és szinte egyáltalán nem törekszik majd eszményeinek, vívmányainak és értékeinek továbbadására. Más szóval, a dokumentum egy bezárkózott Európa víziója egy olyan korban, amikor a világ az eddig látott legnyitottabbá válik, és globális kihívásokkal és kockázatokkal szembesül.
Úgy gondoljuk, hogy a dokumentumban fellehetõ hiányosságok egyetlen okra vezethetõk vissza: ez pedig az Európai Unió fejlõdését érintõ alapvetõ kérdések megválaszolatlansága. Integráció vagy bõvítés, szövetség vagy föderáció, paszszivitás vagy aktív világpolitikai szerep – mind-mind ugyanannak a kínzó dilemmának egy-egy vetülete. Az unió, amely eddig a tagállamok önkéntes egyesülése, az „alulról felfelé” építkezés gyümölcseként jött létre, vélhetõen elérkezõben van evolúciójának következõ lépcsõfokára: nehezen léphet túl a saját árnyékán a biztonságpolitikai porondon a megmaradt tagállami szuverenitás feladása, a „felülrõl lefelé” irányítottan végrehajtott teljes integráció megvalósítása nélkül.

HORVÁTH GÁBOR

1 (http://www.eda.europa.eu/ltv).

2 Headline Goal 2003 (1999, Helsinki) és Headline Goal 2010 (2004. június, Brüsszel). Szükséges megjegyeznünk, hogy bár a két célkitûzés önmagában egy-egy különálló lineáris tervezési folyamatként értékelhetõ, a második (2010-es) Headline Goal kidolgozására vonatkozó elsõ elvi döntés meghozatala idõben egybeesett az elsõ (2003-as) célkitûzés teljesítésének hivatalos elfogadásával.

3 Egyes fordításokban „globális célkitûzésként” említik.

4 Vizsgálatunk során a szakmai szempontból releváns elsõ hivatalos értékelést elfogadó 2003. novemberi vezérkarfõnöki szintû EUMC-ülést választottuk az elsõ fõ célkitûzés teljesítését lezáró idõpontnak a hivatalos tanácsi következtetés elfogadásának idõpontja helyett.

5 European Security Strategy (http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/78367.pdf)

6 http://www.consilium.europa.eu/cms3_fo/showPage.asp?id=1065⟨=en&mode=g

7 http://www.consilium.europa.eu/cms3_fo/showPage.asp?id=1039&mode=g⟨=en

8 Az EU Biztonságpolitikai Tanulmányok Intézete (EU Institute for Security Studies, Paris) és az EU Mûhold Központja (EU Satellite Centre, Torrejon)

9 A 65 év felettiek a lakosság 48%-át teszik majd ki (p. 6 LTV)

10 A teljesség igénye nélkül: a fegyveres erõk toborzási korosztályai (18–30 évesek) 15%-kal csökkennek, míg az öregkori szociális juttatások aránya a GDP-hez a jelenlegi 11–16%-ról 17–33%-ra növekszik, ezáltal csökkentve a védelmi kiadásokra fordítható erõforrásokat. (p. 6 LTV)

11 A dokumentum Afrikát és a Közel-Keletet nevesíti azokban a bekezdésekben, amelyek a fenti végkövetkeztetéshez vezetnek (p. 6 LTV)

12 Érdekes utalás fedezhetõ itt fel néhány, a modern konfliktusok történetébõl ismert konfliktus végkimenetére. (Vietnam példája több mint szembeszökõ.)

13 Ez a felismerés szintén nem új, hiszen a mûveletek hatásalapú megközelítése (Effect-based Approach of Operations, EBAO) jó ideje az amerikai és NATO-gondolkodók figyelmének középpontjában van. A gyakorlati megvalósítás kísérletére példaként napjainkban Afganisztán szolgálhat. Minden bizonnyal az EU elõnyének tekinthetõ, hogy túl a katonai eszközrendszeren már létezõ és mozgósítható polgári képességekkel is rendelkezik.

14 Ez megegyezik a NATO napjainkban használatos terminológiájával.

15 Az alfejezet részletezi, hogy Európában jelenleg kétmillió fõre tehetõ a védelmi szférában egyenruhásként szolgálók száma. A dokumentum azt is feszegeti, hogy vajon szüksége van-e jelenleg Európának a tagállamoknál jelenleg rendszerben álló mintegy 10 000 harckocsira és közel 3000 harci repülõgépre. Úgy gondoljuk, hogy ezek az adatok, bár kétségtelenül hatásosnak hangzanak, napjainkban már erõsen vitathatónak tûnnek.

16 Az európai védelmi ipar versenyképességét a dokumentum alapvetõen az amerikai hadiiparéhoz és egyes távol-keleti hadiiparokhoz méri. Többek között megállapítja az európai hadiipar K+F befektetési arányának katasztrofális gyengeségét (az USA hadiiparának erre fordított befektetései az európai befektetések közel hatszorosát teszik ki, mintegy 35%-ot a közel kétszeres összeurópainak megfelelõ védelmi költségvetésbõl).

17 Az EU Integrált Fejlesztési Csoportok (EU Integrated Development Teams) az EDA vezetésével mûködõ intézményközi munkacsoportok, amelyek az EDA, az ECAP-ok, az EUMS, a tagállamok és az európai hadiipar szakértõibõl állnak. Ajánlásaikat az EDA irányító testületének (Steering Board), azaz a tagállamok védelmi minisztereinek terjesztik fel.

18 A katonai képviselõ európai uniós ügyekkel megbízott helyetteseként szerencsém volt részt venni az EUMC témával foglalkozó napirendi pontjainak tárgyalásán, illetve több külön, kifejezetten a témának szentelt rendezvényen.