Az Egyesült Államok hadvezetése az afganisztáni sikertörténetet arra akarta felhasználni, hogy csökkentse afganisztáni erőit nagyobb szerepet szánva szövetségeseinek és az egész közép-ázsiai régiót az Öböl térségéig behálózó bázisai rendszerének, s változtasson stratégiáján. Ma már az egyetlen háború elvét akarja követni, átcsoportosítván Irakra erőit, valamint a terrorizmus elleni belföldi küzdelemre összpontosítva figyelmét. A szeptember 18-án esedékes törvényhozási választások az afganisztáni politikai rendezés forgatókönyvét előíró bonni konferencia és a sikertörténet utolsó mérföldkövét jelentették volna.

Gerillaháború vagy polgárháború?

A 2005. szeptember 18-i törvényhozási választásokkal megváltozott helyzet1 minderre rácáfolni látszik. Az afganisztáni amerikai erők parancsnoka, David Barno tábornok 2005 áprilisában még azt prognosztizálta, hogy egy éven belül teljesen eltűnnek Afganisztánból a tálibok és nem térnek vissza a nemzetközi terroristák.2 Ezzel szemben a 2005-ös esztendő során Afganisztánban az erőszak mindaddig sohasem látott hulláma tapasztalható – iraki stílusú távirányítású bombákkal, öngyilkos merényletekkel, föld-levegő rakétákkal, amerikai helikopterek lelövésével. Ennek előzménye az a kormányzati űr, amelyben a központi kormány alig terjed Kabulon túlra, és a helyi hadurak, drogbárók által ellenőrzött vidéken is a vákuumeffektus érvényesül, fehér foltok alakulnak ki, ahol nem működnek a kormányzati funkciók. A biztonsági helyzet drámai romlása nemcsak azzal magyarázható, hogy a kormányhatalom nem terjed ki e régiókra, hanem azzal is, hogy a tálibok kiűzése óta nem változott semmi. Az amerikaiak a hadurak, a drogbárók és a bűnözői szindikátusok szövetségére hagyatkoztak, s a tálibok kiűzését követően kooptálták őket a hatalomba. Az elégedetlenség ezekben a régiókban már-már népfelkelési szintet ölt, és együtt jár a regionális vetélkedés fellángolásával is.

Új stratégia

Ahová nem terjed ki a központi kormány ellenőrzése, ott ismét az újjászerveződött tálibok az urak, és benyomul az al-Kaida, amely visszatért Afganisztánba. A választásokig kettős stratégiát alkalmazott: beépülni az új hatalmi struktúrákba – nemcsak a helyi közigazgatásba, de az újonnan megválasztandó törvényhozásba is –, másrészt merényleteivel elrettenteni a nemzetközi erőket a kiterjedtebb szerepvállalástól és növelni a fehér foltok számát, területét. Mindehhez legfőbb szövetségese a rekonstrukció kudarca, a be nem váltott ígéretek feletti széles körű kiábrándultság.
Nem értünk egyet azokkal az elemzésekkel, miszerint a példátlan afganisztáni terrorhullám a terrorszervezetek afeletti frusztrációjából táplálkozik, hogy nem sikerült megzavarni a törvényhozási választások nyugalmát. A törvényhozási választások politikai következményei ugyanis Afganisztánt visszaránthatják az 1990-es évek első felének anarchiájába, így – ha megtanulják helyesen kihasználni ezeket a következményeket – abból jelentős mértékben profitálhatnak nemcsak kádereiknek a helyi közigazgatás után a törvényhozásba való beépítése, de a polgárháborúba torkollható állandósuló politikai válságok, a nemzetközi közösség jelenlétének és beavatkozásának igen alacsony szintje, a közigazgatási és más politikai intézményrendszeri diszfunkciók által lehetővé váló, idővel polgárháborúba is torkolló gerillaháború fenntartásával és kiszélesítésével.
További fontos érvek szólnak amellett, hogy nem a meglepően békésen lezajló törvényhozási választások okozta frusztrációról van szó. A törvényhozásba való beépülés eredményességével mind az al-Kaida, mind az újjászerveződő tálibok, mind az afganisztáni rendezésben ellenérdekelt szomszédos országok igen elégedettek lehetnek: szép számban sikerült befolyásos kádereiket bejuttatni az új törvényhozásba, és sikerült ezáltal polgárháborúba sodródni képes, széles körű megmozdulásokat, a társadalmi erjedés új folyamatát indukálniuk. Ráadásul az erőszakhullám 2005 tavaszán kezdődött és nem szeptember 18-át követően. Ha egyáltalán összefüggésbe hozható az afganisztáni belső eseményekkel, akkor csakis a rekonstrukció eredménytelensége feletti kiábrándultsággal, valamint további két tényezővel:
Az ország történelme során, nem először, az afganisztáni konszolidációs folyamatot ismét veszélyezteti a regionális vetélkedés, annak szövevényes érdekellentéteivel. Afganisztán egyik szomszédjának sem érdeke Nyugat-barát, demokratikus, erős parlament.
Afganisztánban a politikai intézményrendszer működésképtelensége nem kormányválságokat (az elnök nem a parlamentnek, hanem a nemzetgyűlésnek, a Loja Dzsirgának felelős, s a kormány sem a parlamentnek, hanem az elnöknek tartozik felelősséggel), hanem parlamenti válságokat okozhat. Az új parlament működési zavarait állandó válságjelek fogják kísérni, s működésképtelenségük esetén (vagyis igen gyakran) az elnök dekrétumokkal fog kormányozni. Ebben a rendszerben csak egyetlen elem stabil: az adott szintre beálló, stabilizálódó gerillaháború az ország bizonyos részein, és megszilárduló egyéb válsággócok (egyes területeknek teljes kiesése a kormány hatásköréből).

A terror új kapcsolati hálója

Jelentős változások mentek végbe magában az al-Kaida szervezetében, ahol a tavasszal súlyosan megsebesült Abú Múszáb Al-Zarkáví helyét átvette Aimán Al-Zaváhírí az egyiptomiakkal az élen, akik a preferált európai hadszínterek (Bush terrorizmus elleni koalíciója élharcosainak, a spanyoloknak, briteknek és másoknak a megbüntetése) mellett vissza akarnak térni hagyományos hadszíntereikre, Afganisztánba és a Közel-Keletre). Mikor a felgyógyult Zarkáví visszatért Irakba, a két koncepció úgy kombinálódott, hogy a hitetlenek elleni világdzsihád gyakorlóterepe Irak mellett megint Afganisztán, de emellett vissza kell térni a kollaboráns muszlim kormányok saját területükön való megbüntetéséhez is. Ennek értelmében Irakból Afganisztánba irányították a nemzetközi harcosok egy részét, köztük öngyilkos terroristákat és az iraki kurd eredetű, zömmel iráni kiképzésű Anszár Ul-Iszlám szervezet derékhadát. Ők ugyanis beszélnek Afganisztán egyik hivatalos nyelvén, perzsául, jobban képesek elvegyülni a lakosság körében. E fejleményekből adódik az a tény is, hogy a választások békés lezajlásán és eredményein részben frusztrálódott, ám eredményével részben elégedett tálibok új, közös katonai parancsnokságot hoztak létre az al-Kaidával. Igen nagy tanulság egyébként számukra, hogy éppen a leghírhedtebb, keményvonalas tálibok kerültek be a parlamentbe, és nem a mérsékeltek, beépülésük az új törvényhozásba a vártnál jobban sikerült, éppúgy, mint új-régi szövetségeseiké, a haduraké, mindenekelőtt az al-Kaidát annak idején Afganisztánba behívó Abdul Rabb Raszúl Szajjáfé. Ilyen korábban sohasem volt, az al-Kaidának az afganisztáni tálib rezsimre ráépülésének idején sem.
Az al-Kaida két veterán arab harcost nevezett ki Afganisztán délnyugati és délkeleti körzetei parancsnokának. A délnyugati zóna új parancsnoka az Anszár Ul-Iszlám veteránja, Abdel Hádí Iraqi, aki a tálib uralom alatt egy ideig az afganisztáni arab harcosok parancsnoki tisztét látta el, majd északon a takhári front élén vezette az ellenállást az Egyesült Front (Északi Szövetség) hadműveleteivel szemben. A délkeleti körzet parancsnoka a marokkói Khálid Habib lett, aki szintén harcolt a tálibok alatt Afganisztánban. Az al-Kaida afgán tálib regionális vezetőket is kinevezett Afganisztánba a korábbi tálib regionális frontparancsnokságok átszervezésével. Egyikük a Paktika és Khoszt tartományokért felelős Szirádzsuddín Haqqáni, helyettese Mualim Mohamed Zaman. Logar és Paktia térségének vezetője Szaifurrahmán Manszúr. Ismét tanyát vertek Dél-Afganisztánnak a kormány ellenőrzése alól kicsúszó területein a külföldi terroristák, pakisztániak, arabok, csecsenek. Paktika, Paktia és Khoszt afgán tartományok arab harcosait az algériai Abu Laisz Al-Dzsazairi irányítja, a szaúdi Abu Ehlász pedig a keleti Kunár és Nurisztán tartományok arab harcosait. Ők támadtak szeptemberben rakétákkal Hava Nurisztání képviselőjelölt asszonyra.
Hírszerzési források szerint a régiek közül mindössze mintegy 800 jól képzett tálib harcos maradt, de külföldről, valamint a törzsi sávból pastun és külföldi harcosok új toborzása révén kétezerre duzzadt létszámuk. Ezek a harcosok jól képzettek, minőségileg különböznek elődeiktől. Irakból visszatérő dzsihádistáktól vagy éppen Irakban kapnak kitűnő kiképzést, amelyért az al-Kaida felel.3 Az iszlám terminológia szójátékával élve: dzsihádjukat, szent háborújukat idzstiháddal, lankadatlan igyekezettel űzik.
2003-ban létrejött egy Dzsais Ul-Muszlimín nevű szervezet, Omár molla tálib szakadár ellenzékéből. A szervezet létrehozásának fő célja az volt, hogy vonja ellenőrzése alá az Omár mollával szövetkező hadurakat és törzseket, csábítsa át őket az új szervezethez, főleg Dél- és Délkelet-Afganisztánban. 2004-ben a Dzsais Ul-Muszlimín csatlakozott a tálibokhoz, de azok megbízhatatlannak találták őket, és 2004 októberében, három ENSZ-es külföldi választási munkatárs Kabul belvárosában, egy forgalmas közlekedési dugóban való elrablását követően később megszakították kapcsolataikat. 4 A 2005. szeptember 18-i törvényhozási választásokat követően azonban újraegyesültek, ennek köszönhetők az egyre aggresszívabb támadások. Októberben a Dzsaisul Muszlimín legbefolyásosabb parancsnokai egyesítették soraikat a tálibokkal. Közös parancsnokságot hoztak létre Khoszt, Paktika és Paktia tartományokban. Hasonló egyeségeket kötöttek más parancsnokokkal Kunár, Ghazni, Nangarhár és Kandahár tartományokban. Az ellenállás szempontjából mindez optimális időpontban történt, akkor, amikor a pakisztáni hadsereg a kasmíri segélyműveletekkel van elfoglalva az október 8-i földrengést követően, és az ellenállás felhasználhatja a független törzsi sávot büntetlenül a két ország határán.5

Új taktikák, új módszerek

Az al-Kaida idegen harcosainak Afganisztánba visszatérésével Irak-stílusú gerillaháború bontakozik ki olyan területeken, ahova nem ér el a kormány keze. Mindennapossá váltak az emberrablások, lefejezések, rajtaütések, öngyilkos merényletek. Irak megszállásáig ezek a módszerek ismeretlenek voltak Afganisztánban. A célpontok a hatalom helyi képviselői, helyhatósági vezetők, rendőrök, kormányhű papok, bírók, orvosok. Az öngyilkos merényletek olyan sorozata tapasztalható, amelyre még sohasem volt precedens: távirányításos robbanóanyagokat, számítógépes detonátorokat, csúcstechnológiás fegyvereket csempésznek be az országba, valamint dollármilliókat készpénzben egy fellángolt terrorkampány finanszírozására. A tálibok uralmuk idején sok fegyvert rejtettek el, s most újakat vesznek a haduraktól és a Duránd-vonal túloldalán élő törzsektől. Orosz és kínai SAM-rakétákat szereznek be iraki Kurdisztánból az Anszár Ul-Iszlám révén, valamint Iránból, Nimróz tartományon keresztül.6 Taktikájuk is változott. Nem indítanak nagy offenzívákat. Felkelőik kis csoportjai útszéli bombákat telepítenek, gyakran támadnak civileket, rendőrőrsöket, -járőröket. Az útszélen robbantott bombák száma is mintegy 60%-kal emelkedett a tavalyihoz képest. Szofisztikált, távirányításos robbanószerkezetek, formált bombák érkeztek Irakból. Noha a technika régi, s főleg a Hekmatjar-féle Hezb-i Iszlamí révén biztosított, a technológia új, amely főként Japánból és Kínából származik.
Föld-levegő rakétákkal is rendelkeznek. Szakadár szervezetük, az Akbár Agha vezette Dzsais Ul-Muszlimín (Muzulmánok Hadserege) a Hezb-i Iszlámi révén hatalmas régi fegyverraktárakra bukkant Stinger rakétákkal. Egészen 2005-ig nem lőttek le Stinger rakétákkal amerikai gépet. Szeptember 26-án Zábul tartomány Daicsopán térségében ezt megtették, az ötfős legénység életét vesztette.
A tálibok eltökéltségének a katonai és biztonsági szempontok mellett felmerült egy igen érdekes politikai vetülete. Afganisztán új urai, a hadurak, akikkel Karzaí szövetkezett, a szovjetek elleni harc és az azt követő polgárháború, az ország kifosztása során megszedték magukat. Az új uralkodó elit gazdag. A tálibok és a marxisták szegények. A nép szegény és nem szereti új elitjét. Számos helyütt, mint Khosztban, a tálibok nem okoztak gondot ex-kommunista jelölteknek, de megfenyegettek gazdag mudzsáhídokat. Ez a neotálibok új dimenziója: osztálytudattal rendelkeznek. Mindennek a 2005-ös év során meg is lett az eredménye: az év novemberéig mintegy 1500-an, köztük 87 amerikai katona (a 2001. október 7-e óta életét vesztő 186 amerikai katona csaknem fele), 12 kormányhű pap és 11 képviselőjelölt vesztette életét. Míg 2001-ben az október hetedikén megkezdődött amerikai támadást követően Afganisztánban hét amerikai katona esett áldozatul, 2002-ben számuk 47, 2003-ban ismét csak 47, 2004-ben 54 volt, idén novemberig legalább 87 amerikai katona halt meg. Ehhez járul a kelet-afganisztáni Kunár tartományban júniusban lelőtt amerikai helikopter 16 fős legénysége, és az ugyanebben a térségben eltűnt amerikai felderítő csoport megtalált két katonájának holtteste. A 2002. márciusi Anaconda-hadművelet óta első ízben lőttek le amerikai helikoptert. Ráadásul egy ugyanilyen Chinook áprilisban már lezuhant a rossz idő miatt. Az amerikaiak Kunár tartományban egy kis falu házainak bombázásával válaszoltak. Noha az amerikai hadvezetés szerint az egyik vályogkunyhóban terroristakiképzés folyt, a 17 áldozat mind nőkből és gyermekekből állt. Ráadásul ezzel kockára tették a nemzeti megbékélés programját, mert ugyane térségben Hekmatjár parancsnokai tömegesen adják meg magukat.7
Alig egy hónappal a stratégiai partnerség aláírását követően – amellyel nem várta meg a szeptemberben felálló új parlamentet – Karzaí elnök a politikai stratégiai és katonai taktika újrafogalmazására szólította fel az amerikaiakat. A déli és délkeleti tartományokban az ellenállás – akárcsak Irakban – kezd népfelkelés jelleget ölteni. Májusban meggyilkolták Kandahárban a Karzaí-kormányt támogató hittudósok tanácsának vezetőjét, Maualví Abdul Fajjáz mollát. Június elsején pedig az ő gyászszertartásán robbant bomba egy kandahári mecsetben, meggyilkolva 51 embert, köztük a rendőri korrupció és a drogbárók ellen harcot hirdető új kabuli rendőrfőnököt, Akram Khakrízvált. A déli Helmand, Zábul, Uruzgán és Kandahár, valamint a keleti Kunár tartományokban elszaporodtak az iraki típusú útszéli bombák, egész járások kerültek a felkelők kezére. Zábul tartomány Afganisztán Falludzsája, ahol speciális gerillataktikákat kellett az amerikai csapatoknak adaptálniuk. Ugyanilyen taktikák alkalmazására készülnek a britek 2006 tavaszától Helmandban. Júniusban a felkelők elfoglalták Zábul tartományban Miánnisín járásszékhelyet a kormányzósággal és a rendőrőssel egyetemben. Fogva ejtettek 55 rendőrt és kormánytisztviselőt. Nyolc rendőrt legyilkoltak, többi túszukat – köztük a járáskormányzót és a rendőrkapitányt – végül elengedték. Július elején két további kormányhű pap lett merénylet áldozata, július 8-án a pénteki ima idején pedig Paktiában meggyilkolták Maulaví Agha Dzsán ismert kormányhű hittudóst. Július 14-én Maulaví Száleh Mohammadot, a Helmand tartományi Ulema Tanács elnökét motorkerékpárról lelőtték Laskargáhban. Augusztusban Ghazni, Khoszt és Paktika, és ismételten Kandahár tartományokban gyilkoltak meg kormányhű papokat.
Szeptember 26-án Daicsopán térségében Zábul tartományban a felkelők lelőttek egy amerikai Chinook helikoptert. Az ötfős legénység életét vesztette. Ugyan ez már nem az első idén lelőtt amerikai helikopter, ám ez volt az első, amelyet bizonyíthatóan Stinger rakétákkal lőttek le.
Július–augusztus–szeptemberben kilenc képviselőjelöltet gyilkoltak meg, köztük az egyiket, Qarabaghit Kabulban. A tízedik gyilkosság váltotta ki a legnagyobb felháborodást. Szeptember 27-én az északi Mazar-i Saríf városában Asraf Ramazán képviselőjelöltet meggyilkolták. Itt nem a tálibokat, hanem egy, az al-Kaidával kábítószer-csempészetben közösen érdekelt ismert drogbárót, tádzsik nemzetiségű északi hadurat, Atta Mohamedet vádolták felbujtással. Noha Asraf Ramazán meggyilkolását tömegtüntetések kísérték, ezt követően még további két képviselőjelölt vált terrorcselekmény áldozatává. Szeptemberben rakétatámadás érte a keleti Nangarhár tartomány Khugiáni térségében Száfie Sziddiqí, Nurisztánban pedig Hava Alam Nurisztání női képviselőjelölteket. Mindkét hölgy – egyikük neves író, másikuk ismert riporter – túlélte a támadást, és bejutottak a parlamentbe.
Szeptember 28-án egyenruhába öltözött öngyilkos merénylő motorkerékpáron felrobbantott egy bombát az afgán hadsereg kabuli kiképzőközpontjának bejárata előtt, ahol a hazatérő katonák a buszokra vártak. Kilenc katona életét vesztette. Október 4-én Kandahárban négy brit katona öngyilkos merénylő bombájától halt meg. Október 5-én Szpin Boldakban egy benzintartály-robbantásban hatan életüket vesztették, 14-en megsebesültek. Ugyanazon a napon Paktia tartományban tálibok lelőttek egy gépet, 28 afgán katona életét vesztette. Október 8-án Khoszt tartomány Zanai járásában bomba robbant egy mecsetben, megölve Maulaví Mohammed Khánt. Ő a nyolcadik, 2005-ben meggyilkolt kormányhű pap. Novemberig még ketten követték. Október 9-én két brit Harrier harci gép megrongálódott a kandahári repülőtér elleni rakétatámadásban. Ugyancsak október 9-én egy amerikai katona öngyilkos merénylő robbantásában Girisk városában életét vesztette. Október 11-én két öngyilkos merénylet történt Kandahárban, amelynek célja egy benzintartály felrobbantása volt a kandahári amerikai bázison. Új motívum, hogy a képzettebb merénylők nem véletlenül támadnak. Egy-egy, katonailag jól megtervezett és politikai következményeit jól kikalkulált akcióra kapnak megbízatást. Ilyen volt október elején a kandahári tartományban 18 afgán rendőr meggyilkolása.
Október 15-én Helmand tartományban ugyancsak 18 rendőr életét vesztette egy összecsapásban. Október 16-án Condollizza Rice amerikai külügyminiszter kabuli látogatása alkalmából hat rakéta csapódott az afgán fővárosban. Október 18-án hat rendőrt meggyilkoltak Uruzgánban. Október 20-án öt orvos életét vesztette egy kandahári kórház elleni támadás során. Október 22-én autóbombarobbantás során vesztette életét Nimroz tartomány rendőrfőnöke, és a tartományi hírszerzés vezetője. Zarandzsban is meggyilkoltak azon a napon egy rendőrtisztet, Kunár tartományban pedig egy nemzetbiztonsági tisztet.
November 1-jén Helmand Dasu járásában tálib harcosok el akartak foglalni egy rendőrőrsöt. A csata során öt rendőr és öt tálib életét vesztette. November 4-én Helmand tartományban tálib felkelők eltették láb alól a tizenegyedik képviselőjelöltet, Abdul Ghanit. Ugyanaznap Uruzgán tartományban koalíciós és afgán erők három hadműveletük során tizenhárom tálib felkelőt gyilkoltak meg. November 5-én Helmand tartományban a rendőrök háromórás tűzharc során lelőtték Kabir molla, tálib parancsnokot. November 7-én Helmand tartomány területén tálib harcosok rendőrjárművekre támadtak. A harc során két tálibot meggyilkoltak, tizenkettőt elfogtak. November 9-én Helmand kormányzója alig élte túl egy öngyilkos merénylő támadását, 10-én tálib harcosok lelőtték a nimrozi kormányzó helyettesét. Ugyanakkor Khosztban is megpróbáltak elfoglalni egy járási rendőrkapitányságot. November 10-én Kandahár térségében a tálibok rakétákkal támadtak egy rendőrségi konvojra. Hét rendőrt meggyilkoltak, kettejüket elrabolták. Uruzgán tartományban tálib militánsok lefejeztek két civilt. Kunár térségében a felkelők és az amerikai erők nehéztüzérség bevetésével csatáztak. November 11-én Helmand tartomány Mardzsa járásában a tálibok lemészároltak két rendőrt. November 12-én Helmand tartományban Afghan Gharban a tálibok ugyancsak két rendőrt öltek meg. Ezen a napon szintén Helmand tartományban a Szangín és Laskargah közötti úton a tálibok rátámadtak egy rendőrjárműre, és ugyancsak meggyilkoltak két rendőrt.
November 14-én Kabulban a dzsalálábádi úton a NATO politikai szervének brüsszeli tanácskozásával egy időben két támadásban öngyilkos merénylők az UNAMA–UNOPS választási központja közelében a dzsalálábádi úton először egy robbanóanyagokkal megrakott Toyota Corollával, egy óra múlva egy másik járművel hajtottak bele egy görög, illetve német ISAF–NATO járműbe. Az egyik támadás hat afgán életébe került és két görög katona megsebesült, a másik során egy német katona és egy afgán fiú életét vesztette, két német katona sérüléseket szenvedett. Később a két támadás áldozatainak száma kilencre emelkedett. Ugyanaznap támadás érte Kabulban a brit ISAF-erőket saját táborukban.
A brit csapatok elleni támadás és a két öngyilkos merénylet egy jól koordinált támadássorozat része. A dzsalálábádi út mentén számos nemzetközi és afgán tábor fekszik, valamint a főváros egy olyan szuburbiuma, Utkhel, ahol még nappal is a tálibok az urak. November 15-én Kandahárban hasonló öngyilkos merénylet történt, szintén robbanóanyagokkal megrakott Toyota rohant bele katonai járműbe, négy afgán vesztette életét. Paktika tartományban ugyanezen a napon egy útszéli bomba robbant öt áldozatot követelve.

Az afganisztáni terrorizmus elleni küzdelem nemzetközi együttműködésének új formái

A támadásokkal csaknem egy időben, november 11-én döntöttek a NATO-országok védelmi miniszterei arról, hogy kiterjesztik Nagy-Britannia afganisztáni szerepvállalását, amely 2006 májusában átveszi az ISAF parancsnokságát. A NATO–ISAF erői jelenleg a gerillaháború által nem sújtott északon tevékenykednek. Az olaszok és spanyolok már berendezkedtek nyugaton, 2006-ban pedig az ISAF délen létesít PRT-ket. Míg az északi zóna német, a déli övezet brit parancsnokság alá kerül. A britek a felkelés által leginkább sújtott Helmand tartomány székhelyén, Laskargáhban létesítenek tartományi rekonstrukciós csoportot, PRT-t, amelynek létszáma az országban a legnagyobb, ezerfős lesz, szemben a többi 22, 100-150 fős, kevésbé hatékony PRT-kkel, amelyek nem képesek biztonságot szolgáltatni a tartományban tevékenykedő NGO-knak, és nem képesek nagyobb volumenű rekonstrukciós munkálatokra. E nagy PRT feladata lesz többek között a kábítószer-termelés elleni küzdelem és az alternatív termények termesztésének elterjesztése is.
Ugyancsak Helmandban hoznak létre egy másik ezerfős harcolóegységet Apache helikopterekkel. Adam Ingram védelmi miniszter arról tájékoztatta éppen a merényletek napján a brit parlamentet, hogy megkezdték a Helmand tartományban bevetendő elit ejtőernyős alakulatok és helikopteres támadóegységek felkészítését. 2006 elején kétezer brit katona érkezik Afganisztánba, s ezzel a brit erők létszáma 4800-ra emelkedik. Ezek az egységek bevethetők gerillahadviselés ellen és részt vesznek a kábítószercsempészet elleni küzdelemben. Nem háborús hadviselésre készülnek, de helyi fegyveres konfliktus leverésére, hadurak, kábítószercsempészek, al-kaidás terroristák, al-Kaida-szövetségesek és tálibok ellen fognak harcolni. Átveszik továbbá a britek a koalíciós erők kandahári parancsnokságát 5–800 fővel (ahol kanadai PRT létesül), innen végeznek műveleteket a Kandahár tartományban és Uruzgan egy részén (ahol holland PRT alakul). Ugyancsak 5–800 fős brit erővel működtetik Kabulban a NATO-erők központi parancsnokságát, hogy kiváltsák a 20 000 fős amerikai haderő csapatkivonásait. Tavasszal négyezer amerikai katona hagyja el Afganisztánt, ezt a 2006. év során később további csapatkivonások követik. Ezt az űrt kitöltendő – a britek a nemzetközösség tagállamaival és más országokkal is új szövetségről, harcolóegységek közös felállításáról tárgyalnak. Nagy-Britannia felkelésellenes koalíciót8 kíván létrehozni az amerikai erők részleges kivonását követően, gerillahadviselés ellen kiképzett speciális erőkből. November 14-én döntött minderről a brit parlament azon ülésén, ahol John Reid védelmi államtitkár hosszú távú afganisztáni brit szerepvállalásról beszélt.
Még nincs döntés e felkelésellenes erő nagyságáról, tárgyalások folynak róla, hogy kik vesznek részt benne, hol működik, és mandátumáról. Az európai országok közül csak Hollandia kíván részt venni benne. A holland erők számát 950-ről 1300-ra növelik, zömük Uruzgánba és részben Kandahárba kerül. Noha az afganisztáni elkötelezettségről Irakkal ellentétben a németeknek is az a véleményük, hogy a nemzetközi közösségnek hosszú távon jelen kell lennie, ám Németország, Franciaország és Spanyolország nem kívánnak harcolni a Bush-adminisztráció „terrorizmus elleni háborújában”9. A londoni merényletek, II. Erzsébet brit királynő megfenyegetése és a helmandi merényletek összefüggnek. 2006 végéig Nagy-Britannia kivonja erőit Dél-Irakból, és átadja a déli körzet parancsnokságát az iraki erőknek. Ellenben fokozza afganisztáni szerepvállalását. Az al-Kaida ugyanúgy keríti körül a briteket, mint annak idején a spanyolokat. Maga Dadullah molla, a legprominensebb tálib vezető vállalta a felelősséget a merényletekért. Az üzenet világos: ízelítő, hogy mi vár az ISAF-erőkre délen, valamint az, hogy már Kabul sem jelenti az idegenek számára a biztonság szigetét, ide is elér a felkelők keze. Az, hogy a második legmagasabb rangú tálib vezető nyilatkozott, nyílt hadüzenetnek tekinthető: most már nemcsak a kollaboráns afgánok puhább célpontjait, de magukat a nemzetközi erőket veszik célba. Ma már a nemzetközi közösség számára világos, és ennek a britek a szószólói, hogy Afganisztán hosszabb távú nemzetközi katonai jelenlétet igényel, mint Irak, különben visszasüllyed az anarchiába.
A NATO fő katonai döntéshozó szerve november 14-én arról döntött, hogy az ISAF békefenntartó erői szorosabb együttműködést hoznak létre a felkelők ellen küzdő, az Egyesült Államok vezette koalíciós erőkkel. A NATO katonai bizottságának megállapodása, amelynek még el kell nyernie a politikai döntéshozók jóváhagyását, egy 2004-ben kirobbant vitát zár le, amikor Németország, Franciaország és más országok megakadályozták annak a javaslatnak a keresztülvitelét, hogy vonják össze az ISAF- és a koalíciós erőket közös NATO-parancsnokság alatt.
A NATO 2003-ban vette át az ISAF parancsnokságát. Az ISAF–NATO erők 2006-os déli kiterjesztése magasabb szintű koordinációt és együttműködést igényel a NATO és az amerikai erők között. Berlin, Párizs ragaszkodnak az eredeti békefenntartó feladatok megtartásához, azon az állasponton vannak, hogy a NATO-erőknek távol kell magukat tartani a felkelők elleni veszélyes harctól, amit a koalíciós erők a Tartós Szabadság hadművelet keretében folytatnak. Ezzel szemben több ISAF-tag is, Nagy-Britanniával az élen, ragaszkodik hozzá, hogy a NATO által vezetett erőknek a közvetlen harcra is készen kell állniuk.
A kompromisszumos terv értelmében a NATO egységes parancsnokságot hoz létre egyláncrendszerű irányítással egy közös ISAF-parancsnok vezetése alatt, ám helyettese felel a felkelésellenes harc irányításáért. Ennek értelmében a felkelők üldözése feladatának java továbbra is az amerikai erőkre hárul. A délre való kiterjesztéssel egy időben a 2005 végén 9000 fős ISAF-erők létszámát 15 000-re növelik, figyelembe véve a keletre kiterjedés további fázisát is. A Katonai Bizottság szeretné átfogalmazni a szolgálati szabályzatot, tekintetbe véve, hogy veszélyesebb területen a csapatoknak hogyan kell reagálniuk támadásokra. A kiterjesztési terv értelmében brit, holland és kanadai csapatok vezetik a déli kiterjeszkedést, míg a németek a franciákkal és törökökkel északon, az olaszok és spanyolok közösen nyugaton helyezkednek el.10

Konklúzió

Mivel az újonnan fellángoló gerillaháború okai elsősorban a politikai intézményrendszer működésképtelenségében és működésének visszásságaiban keresendők, az ellene való harc fontos eleme a katonai és biztonságpolitikai elemeken túlmenően mindenekelőtt a politikai harc, illetve a harc politikai elemeinek tisztázása, a szövetségesek Afganisztánnal kapcsolatos egységes, kohézív, perspektivikus stratégiájának kidolgozása. Mindez a politikai intézményrendszer fejlesztése és az etnikai feszültségek, illetve egyes etnikumok elégedetlenségének minimalizálása révén.
Mindebből következően a nemzetközi terrorizmus elleni harc során előtérbe kerülnek a politikai feladatok. A kábítószer elleni küzdelmen és a rekonstrukció hatékonyabbá tételén kívül ennek új elemei: helyes nemzeti, nemzetiségi, etnikai és törzsi politika, a politikai intézményrendszer fejlesztése, tartományi tanácsok, és a minél előbb felállítandó helyhatóságok hatékony működésének segítése, feladatkörük tisztázása, politikai pártok megerősítése, a pastunok számára megfelelő a politikai képviselet, pártképviselet biztosításában segítségnyújtás. Igen fontos elem a rekonstrukció felgyorsítása, mindenekelőtt az ország katasztrofális energetikai helyzetének megoldása, az ivóvízellátás biztosítása, az úthálózat kiépítése, munkalehetőségek biztosítása.

Katona Magda

Irodalom

Baldauf, Scott–Ashraf Khan: New Guns, New Drive for Taliban. „The Christian Science Monitor”, September 26., 2005.
Hamid Mir: The Taliban’s New Face. „Rediff” (India) September 27., 2005.
Huggler, Justin: The War with No End. „The Independent” (UK) November 15., 2005.
Katona Magda: Afganisztán Bonn után, London előtt. „Új Honvédségi Szemle” 2005/12.
Norton-Taylor, Richard: Britain Isolated over Role in Afghanistan. – Allies Reluctant to Get Involved in War of Terror. – Tribal Feuds and Opium Trade Hinder Peacekeeping. „The Guardian” (UK) Friday, November 4., 2005.
Rashid, Ahmed: Questions the Army Must Ask Before Going into Afghanistan. „The Telegraph” (UK) November 16., 2005.
Syed Saleem Shahzad: Tribes, Traditions and Two Tragedies. „Asia Times” Sept. 12., 2003.
Syed Saleem Shahzad: Stroking Afghanistan’s Resistance. „Asia Times” October 22., 2005.
Zoroya, Greeg: Afghanistan’s Insurgence Growing Stronger. „USA Today” November 16., 2005.

1 Az afganisztáni törvényhozási választásokról lásd bővebben: Katona Magda: Bonn után – London előtt. Új Honvédségi Szemle, 2006/12.
2 Greeg Zoroya: Afghanistan’s Insurgence Growing Stronger. „USA Today” November 16, 2005.
3 Scott Baldauf–Ashraf Khan: New Guns, New Drive for Taliban. „The Christian Science Monitor”, September 26, 2005. szerint 40%-kal nőttek 2004-hez képest az út menti bombamerényletek, ez az arány azonban 2005 végére eléri a 60%-os növekedést.
4 Syed Saleem Shahzad: Tribes, Traditions and Two Tragedies. „Asia Times” Sept. 12, 2003.
5 Syed Saleem Shahzad: Stroking Afghanistan’s Resistance. „Asia Times” October 22, 2005.
6 Hamid Mir: The Taliban’s New Face. „Rediff” (India) September 27, 2005.
7 Ezek a parancsnokok a Hezb-i Iszlámí Khálíd Farouqi vezette csoportjához tartoznak, amely Kabulban pártbejegyzési kérelmet nyújtott be a Karzaí-kormány igazságügyi minisztériumának.
8 Ahmed Rashid: Questions the Army Must Ask Before Going into Affghanistan. „The Telegraph” (UK) November 16, 2005.
9 Richard Norton-Taylor: Britain Isolated over Role in Aafghanistan. – Allies Reluctant to Get Involved in War of Terror. – Tribal Feuds and Opium Trade Hinder Peacekeeping. „The Guardian” (UK) Friday, November 4, 2005.
10 Justin Huggler: The War with no End. „The Independent” (UK) November 15, 2005.