A kezdetek
A radar kifejezés egy angol betűszó, a Radio Detection and Ranging (rádiófelderítés és -bemérés) rövidítése. Mint neve is mutatja, az eszköz legfontosabb feladata, hogy rádióhullámok segítségével felderítsen adott körzetben található tárgyakat, és meghatározza azok pontos helyzetét, ezért más néven rádiólokátornak is hívják a berendezést.

Jelenlegi ismereteink szerint a világ első radarberendezésnek nevezhető eszközét Christian Hülsmeyer (1881–1957) német mérnök alkotta meg 1904-ben.1 A feltaláló már gyermekkorában is különböző eszközöket barkácsolt fizikai kísérletek elvégzése céljából, majd 1897 körül megismerkedett Marconi vezeték nélküli távírókísérleteivel. A kölni Rajna-hídon 1902-től végezte reflexiós vizsgálatait, amelynek során elektromos sugarak segítségével próbált meg hajókat bemérni éjszaka és ködben. A kísérletek eredményeképpen megalkotta a „telemobiloszkóp” nevű eszközét, melyet 1904. április 30-án szabadalmaztatott (Német Birodalmi Szabadalmi Hivatal, 165 546. szám). A berendezés lényegében egy kezdetleges csillapított hullámú adót, egy megszakítóval ellátott szikrainduktort tartalmazott, amely irányított dipólantennán keresztül sugározta ki az adóteljesítményt. A visszaverődött jel egy nagy érzékenységű, szűrővel ellátott koherens vevőbe jutott, amely akusztikus úton, egy villanycsengővel jelezte a céltárgyat. Az eszközt a feltaláló egy rotterdami hajózási kongresszuson mutatta be, ahol a közeledő hajók irányát már 3 km távolságból be tudta mérni.2 Ennek ellenére kortársai nem ismerték fel a találmány jelentőségét, így a radarberendezés továbbfejlesztésére, a csillapítatlan rádióhullámok alkalmazására közel három évtizedet kellett várni. Maga az eszköz jó időre feledésbe, majd a müncheni Deutschen Museumba került, ahol ma is látható. A csillapítatlan hullámú radar működési elvét már az 1920-as évek óta ismerjük. A matematikai és elvi alapokat két kutatópáros, Appleton és Barnett (frekvenciamodulációs módszer, 1925), valamint Breit és Tuve (impulzusmódszer, 1926) fektették le.3 Láthatjuk, hogy lényegében már a rádiózás hőskorában is felmerült több kutatóban a rádióhullámok ilyen irányú felhasználásának a lehetősége. (Ne feledjük, hogy a húszas években kezdődött el a mai értelemben vett rádió-műsorszórás, a rádióhullámok első széles körű felhasználása.) Az alapötletet itt is az a felismerés adta, hogy a rádióhullámokat a különböző terep- és műtárgyak visszaverik, reflektálják. A csillapítatlan hullámú rádiólokátor első felhasználási területe az ionoszféra kutatása volt.
A frekvenciamodulációs módszer lényege az volt, hogy az adóberendezés egy állandó amplitúdójú, folyamatosan változó frekvenciájú jelet sugároz, és az visszaverődve a céltárgyról, a rádióhullámok véges terjedési sebessége miatt bizonyos késleltetéssel érkezik meg a vevőbe. (1. ábra) Ez a késleltetés arányos a céltárgynak az adótól mért távolságával. Mivel az adó folyamatosan változtatja frekvenciáját, ezért a visszaverődés pillanatában mért adófrekvencia és a visszavert jel frekvenciájának különbsége egyenes arányban áll a késleltetés mértékével, végső soron a céltárgy távolságával. Így tehát ha a két frekvenciát egy úgynevezett fázis-diszkriminátorral összehasonlítjuk, akkor annak kimenetén megjelenik egy olyan egyenfeszültség, amelynek szintje arányos a céltárgy adótól való távolságával.
Ennek a megoldásnak előnye a pontos mérési eredmény, ugyanakkor nagy hátránya, hogy egyszerre csak egy céltárgy távolságát képes megmérni. Éppen ezért felderítő radarok céljára nem is alkalmazzák, viszont például a légi járművek fedélzetén, a terep feletti magasság méréséhez tökéletesen megfelel.
Ezzel szemben az impulzusmódszer már alkalmas több céltárgy távolságának meghatározására is. Működési elve, hogy az adó rövid idejű, nagy csúcsteljesítményű impulzusokat, úgynevezett tűimpulzusokat bocsát ki, amelyek visszaverődnek a céltárgyakról, és a kibocsátástól a visszaverődésig eltelt időt mérve a céltárgy távolsága meghatározható. (2. ábra) Egy kibocsátott adóimpulzus több céltárgyról is visszaverődhet, így egy adóimpulzus után több vett jel is érkezhet egymás után a vevőbe. Ez azonban – kellően kis szélességű impulzus és nagy adóimpulzus-ismétlődési idő esetén – nem zavarja a mérést, valamennyi céltárgy távolsága külön-külön megmérhető. További nagy előny, hogy az adás pillanatában egy katódsugárcső eltérítő jelét indítva a céljeleknek a csövön való felvillanása, illetve a felvillanásoknak a kezdőponttól való távolsága közvetlenül mutatja a céljelek adótól való távolságát.
A radarok elvének légi járművek felderítésre való felhasználhatóságát elsőként az angol Robert Wattson Watt ismerte fel 1935-ben, aki még jóval a német fejlesztések megindítása előtt rámutatott, hogy egy eljövendő háborúban a rádióhullámokkal végzett felderítésnek igen nagy jelentősége lesz. Az első radarkísérletet Watt és egyik munkatársa végezte Daventry községben, a BBC helyi, 49 méteres rövidhullámon
10 kW teljesítménnyel sugárzó adójának felhasználásával. Miután mind Németországban, mind Angliában és az USA-ban rövidesen kiderült, hogy a radar legfőbb alkalmazási területe a katonai felderítés, az összes ilyen jellegű kutatást és kísérletet titkosították. A radar létjogosultságát 1941-ben, az angliai csatában bizonyította, amikor segítségével sikerrel hárították el az angol vadászrepülők a tervezett inváziót előkészítő, nagyarányú német bombázókötelékek támadását.
A radarok alkalmazása előtt a légvédelem vizuális és akusztikus figyelőszolgálat, valamint légi járőrözés alapján működött. Ennek lényege az volt, hogy a határ közelében, valamint az ország területén elszórtan települt katonai megfigyelőállomások, olykor a csendőrök, sőt a vasutasok távcsővel kémlelték az eget, különösen akkor, ha meghallották egy-egy repülőgép motorjának zaját. Megpróbálták megállapítani, hogy mennyi és milyen légi jármű érkezik, merre tartanak, és az adatokat telefonon, rádión, távírón továbbították a légvédelmi központ felé, amely riasztotta és a körzetbe irányította a vadászrepülőket, valamint riasztotta a légvédelmi tüzérséget. A vadászpilóták és a tüzérek vizuálisan igyekeztek megtalálni a hatókörzetükbe érkező célt, több-kevesebb sikerrel. Már 1938-ban a magyar vállalatok, így az Egyesült Izzó is kapott katonai kutatási feladatokat. A Váci úton található, komoly múlttal, technikai és anyagi háttérrel, jelentős eredményekkel büszkélkedő részvénytársaság számára két fő feladatot jelöltek ki: egyrészt a földi mikrohullámú összeköttetések kifejlesztését, másrészt a légi járművek felderítésére alkalmas radarberendezések megépítését.
Tudnunk kell, hogy – bár voltak bizonyos korábbi, ilyen jellegű kutatások – a feladat teljesen újszerű volt. Le kellett fektetni az elméleti, matematikai alapokat, ki kellett ötleni annak műszaki megvalósíthatóságát, el kellett készíteni a gyártási terveket, és végül meg kellett építeni a berendezéseket. Mindezt tovább nehezítették a háborús körülmények, a titoktartás, a külföldi szakmai források teljes hiánya, az egyre romló hazai körülmények, majd az ostromállapot.
Ebben az időben az Egyesült Izzó főmérnöke dr. Bay Zoltán volt. A fiatal kutató kapta a feladatot a fenti két berendezés kifejlesztésére. Bay Zoltán (3. ábra, forrás: Dr. Németh József: Mába érő tegnapok, BME PR-iroda, 2000.) 1900. június 24-én született Gyulaváriban, Békés megye akkori területén. A középiskolát Debrecenben, a Református Kollégiumban végezte, iskolatársa volt többek között Szabó Lőrinc is. Tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen fizikushallgatóként folytatta, majd diplomaszerzés után tanársegéd lett az Elméleti Fizikai Intézetben. Doktorátusát 1926-ban szerezte, majd négy évig Berlinben végzett kutatómunkát. Ezalatt lett a Szegedi Tudományegyetem Elméleti Fizika Tanszékének vezetője és professzora, és ekkor kötött életre szóló barátságot Szent-Györgyi Alberttel.
Az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának 1936-ban lett vezetője dr. Bay Zoltán, majd 1938. július 28-án vezetője lett az Izzó támogatásával a műegyetemen létrehozott Atomfizika Tanszéknek. Horthy Miklós kormányzótól 1941-ben titkos megbízást kapott a német atomfegyverkezési program előrehaladásának figyelemmel kísérésére és értékelésére. (Arra vonatkozólag nem sikerült adatot fellelni, hogy Horthy megtartotta-e magának a kapott információkat, vagy azokat valamilyen módon továbbították az angolszász hírszerzés számára.) Bay Zoltán a háború alatt is folytatta kutatómunkáját, a nyilas hatalomátvétel után rövid időre letartóztatják. Egyes történeti utalások szerint tudott arról, hogy a német megszállás után, 1944 nyarán barátja, az akkor már Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert megbízást kapott Horthy Miklóstól az angolszász haderővel történő titkos kapcsolatfelvételre. Családjával 1948-ban Ausztriába, majd onnan az Egyesült Államokba távozott, és ott telepedett le. 1955-ig a George Washington Egyetem professzoraként, majd nyugdíjazásáig az USA Méréstudományi Intézetének osztályvezetőjeként dolgozott. A Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Hivatal 1983-ban az ő hosszúságdefinícióját fogadta el, amely a métert már nem a Kripton 86-os izotóp atommagja által kibocsátott diszkrét sugárzás hullámhossza alapján, hanem a fény által adott idő alatt megtett távolságként határozza meg. Dr. Bay Zoltán 92 éves korában, 1992. október 4-én hunyt el, hamvait – kívánsága szerint – itthon helyezték örök nyugalomra.
Az Izzó kutatólaboratóriumában 1942-ben hozták létre az úgynevezett „Bay-csoportot”, 10 akadémikus végzettségű kutatóból, két tanársegédből és 30 elektroműszerészből.4 A honvédelmi miniszter parancsára létrejött, legszigorúbban titkos csoport kapta feladatul a radar kifejlesztését. A munkát a Honvéd Vezérkar részéről Jáky József alezredes felügyelte. Dr. Bay Zoltán így emlékezett vissza ezekre az időkre: „1942 őszén a honvédelmi miniszter hivatott és előadta, hogy a magyar hadsereg számára ki kell fejlesztenem a radartechnika alapkísérleteit és elméletét. A feladatot elvállaltam azzal a gondolattal, hogy ha már haditechnikai munkát kell végeznem ebben a szerintem igazságtalan háborúban, szívesebben dolgozom védelmi, mint támadó fegyvereken. (...) Említésre érdemes és jellemző, hogy a radarmunkában a németektől semmi segítséget nem kaptunk, bár a napilapok, a rádió, és a hivatalos propaganda állandóan hangsúlyozta a német–magyar barátságot és a vállvetve közös célokért harcolt háborút.” 5
„Lényeges segítséget jelentett a csoport munkájában, hogy a csoport összes tagjai, mérnökök, műszerészek katonai felmentést nyertek. Ugyancsak, hogy anyagbeszerzésre, más gyárakban való munkálatok elvégzésére elsőrendű prioritást kaptunk. Állott ez az akkor nagyon szűkös benzinellátásra is, terepkísérletek elvégzése céljából. (Az én automobilom még egy nagy ’Ü’ betű jelzést is kapott, mely ünnepnapokon való járásra is jogosított, holott a pesti humor szerint ezt csak az kapta, akinek jó az ’Üsszeköttetése’(...)”6
Dr. Bay Zoltán tisztában volt azzal, hogy a mikrohullámú átvitel eszközét, a mikrohullámot az adott körülmények között csak elektroncsövekkel tudják majd előállítani. Bár volt információja arról, hogy nyugaton már felfedezték a klisztront és a magnetront, amelyek tulajdonképpen jól méretezett, elektromosan gerjesztett üregrezonátorok, az Izzó akkori technikai hátterével ezt itthon, rövid időn belül nem tudják előállítani. Ugyanakkor az Izzó munkatársai már nagy tapasztalatot szereztek az elektroncsövek gyártásában és fejlesztésében, és ehhez volt egy jól felszerelt laboratóriumuk is. Így hát a meglévő csövek továbbfejlesztésével kezdték munkájukat.
Mikrohullámon az elektroncső működését két tényező korlátozza. Egyrészt a belső kapacitások, amelyek hozzáadódnak a külső rezgőkör kapacitásához, és ezzel lekorlátozzák a legmagasabb működési frekvenciát, másrészt a valós elektronfutási idő, amely, ha összemérhető a keltett rezgés periódusidejével, akkor leromlik a rezgést fenntartó visszacsatolás fázisszöge. Ez lerontja a rezgés hatásfokát, és ezzel csökkenti a kivehető teljesítményt. A működési frekvencia növelése érdekében tehát először ezt a két problémát kellett megoldani. A rács-anód kapacitást az elektródák távolságának növelésével sikeresen csökkentették, és az anódfeszültség növelésével a futási időt is sikerült csökkenteni, de nem megfelelő mértékben. Így egy új megoldást alkalmaztak: a cső katódkörét egy külön rezgőkörről táplálták, amelyet többé-kevésbé függetlenül lehetett rezonanciára hangolni. Mivel a nagyobb frekvencia alkalmazásával együtt jár a felületi hatás, az ún. skin-hatás megjelenése, ezért a cső bevezető elektródáit bevonták ezüsttel, amely jó vezető, ezért csökkenti az ellenállást. Így elkészült az EC41-es, majd későbbi nevén EC102-es típusú cső, amely 250 V anódfeszültség mellett, 600 MHz-es frekvencián 2 W folyamatos teljesítményt adott le. (4. ábra, forrás: Rádótechnika Évkönyve, 1998)

Az első kísérleti összeköttetés

Az EC102-es csövekkel megépítették az első mikrohullámú adó és vevő párt, mellyel haladéktalanul megkezdték az átviteli kísérleteket. A 600 MHz-en, 80 Ohm lezárás mellett működő, anód-modulált adó egy 25 cm hosszú, hangolható botantennát, vagyis félhullámú sugárzót táplált, míg a vett jeleket egy sarokantenna fogta fel (5. ábra, forrás: Rádótechnika Évkönyve, 1998), és vezette a supreg rendszerű vevő bemenetére. Az első kísérleti átvitel az Izzó újpesti laboratóriumának teteje és a mintegy harminc kilométerre, Vác mellett található Naszály hegy között történt, és a jó minőségű beszédátvitelhez mindössze néhány milliwattos adóteljesítményre volt szükség. A további terepkísérletek során megállapították, hogy az optikai rálátás hiánya jelentősen lerontja az átvitel minőségét, ugyanakkor az időjárási körülmények (eső, köd, felhők) nem befolyásolják az összeköttetést.
A sikeres kísérletek nyomán rövidesen megindult a radar fejlesztése. (Amely nem korlátozódott kizárólag a földi bemérési célokat szolgáló lokátorok kifejlesztésére. 1944. március elején dr. Bay Zoltán bejelentette munkatársainak, hogy rövidesen meg fogják mérni radarral a Hold és a Föld távolságát is.) Legelőször azt kellett tisztázni, hogy milyen energiaviszonyok mellett képzelhető el az impulzusüzemű radar adóberendezés létrehozása.

Matematikai alapok

Dr. Simonyi Károly professzor bevonásával kezdődtek meg a részletes számítások, amelyek elsősorban az energiamérleg tisztázására vonatkoztak. A kidolgozott megoldást ma radaregyenletként ismerjük, és a Pk kimenő teljesítmény függvényében adja meg a vevő bemenetére jutó, visszavert Pv teljesítmény nagyságát:
Pk a A2 p
Pv =
4 p l2 R4
ahol „a” a visszaverő felület mérete, A2 az antenna adásra és vételre is használható reflektorfelületének nagysága, „p” a céltárgy visszaverő-képessége, l a hullámhossz, R a céltárgy távolsága.
Ebből az egyenletből dr. Bay Zoltán három fontos következtetést vont le:
l a vevő bemenetére jutó energia a távolság negyedik hatványával csökken, így a hatótávolság növelése rohamosan növekvő energiaigényt támaszt az adóval szemben,
l a hullámhossz csökkentésével négyzetesen csökkenthető az adó teljesítménye, és ebben, valamint az irányíthatóságban van a mikrohullámok igazi jelentősége,
l az adó-vevő egység számára minél nagyobb reflektorfelületet kell biztosítani.
Az elkészült kísérleti berendezések továbbfejlesztésére és gyártására bevonták a szigorúan titkos munkálatokba 1942-től a Standard Villamossági Rt.-t. Magyarország hadba lépése miatt 1941 végétől már teljesen el volt zárva a külső információktól, de az Electronics című angol nyelvű szaklap utolsó megérkezett számából (1941. október) még értesülhettek róla, hogy az Egyesült Államok 1942-es hadi költségvetésében a gyengeáramú fejlesztésre szánt keret felét, 118 millió dollárt irányoztak elő a rádiólokátor kifejlesztésére. A külső információk szinte teljes hiánya miatt minden fontos elméleti és gyakorlati kérdést a kutatócsoportnak kellett kidolgoznia, és csak nagyon kevés, kósza hír érkezett külföldről. (Az egyik ilyen volt, hogy a radar antennáját esetleg forgatni kellene.) Ahogyan Bay Zoltán írta: „És minden, amit a mikrohullámok és a rádiólokátor terén csináltunk, a saját elméleti és kísérleti munkánk eredménye volt. Sok, már előzőleg felfedezett, de titkolt elvet, eljárást kellett újra felfedeznünk.”7

Megszületik a lokátor

Az elméleti számítások nyomán kiderült, hogy egy 40 W átlagos teljesítményt leadó mikrohullámú adócső 10 kW impulzusteljesítményt képes szolgáltatni, és ez elegendő a lokátor megvalósításához. Az EC 102-es cső továbbfejlesztését Budincsevics Andor és Winter Jenő vezetésével végezték, és a kívánt célt két lépésben, az EC 108-as típussal érték el. A kísérleti mérések 1942 őszén megkezdődtek, de az első visszhangokat csak 1943 áprilisában észlelték az oszcilloszkóp katódsugárcsövén. Ekkor sikerült ugyanis bemérni az első tárgyakat, a Dunán mintegy 20 kilométeres távolságban úszó uszályokat.
Az adó- és vevőegységek fejlesztése mellett folyt a megfelelő antenna tervezése és kivitelezése is. Ennek során dr. Simonyi Károly és dr. Papp György kísérletezték ki a szükséges parabolaantenna-konstrukciót, az antenna forgatásának, beállításának technikáját. A Standard Villamossági Rt.-ben 1944 tavaszán Istvánffy Edvin vezetésével kezdődött meg az áramkörök gyártása, a Haditechnikai Intézetben pedig megkezdték az ágyútalpra szerelt műszerház és a három méter átmérőjű parabolikus antenna gyártását.
Az elvi és gyakorlati kérdések tisztázása mellett már 1942 végén meghatározták, hogy milyen típusú, milyen paraméterekkel rendelkező lokátorokra van szükség. Ezek szerint négyfajta radarberendezést kell létrehozni:
l A bombázókötelékek nagy távolságból történő felderítésére egy 500 km hatótávolságú felderítőlokátorra van szükség, ahol a pontosság rovására inkább a hatótávolságot kell növelni. A legfontosabb feladat a támadókötelék jelenlétének, haladási irányának és a támadó gépek számának meghatározása. A berendezésnek a „Sas” fedőnevet adták, utalva a nagy távolságra is élesen látó madár szemére.
l A támadó gépek elhárítását segítendő, egy 30 kilométeres hatótávolságú, a légvédelmi tüzérség számára pontos irány- és távolságadatokat szolgáltató radarra van szükség, ennek fedőneve a tüzérség védőszentje nyomán „Borbála” lett.
l Az éjszakai vadászok irányításához egy 50 km hatótávolságú vadászirányító lokátor szükséges, fedőneve: „Bagoly”.
l Végül a vadászgépek fedélzetére is kell telepíteni egy 10 kilométer hatótávolságú fedélzeti lokátort, ennek fedőneve nem ismert.
l A háború alatt lényegében az első két berendezés készült el, két darab Sas és mintegy tucatnyi Borbála. A további két típus a háború befejezéséig kísérleti stádiumban maradt.
1943 nyarán már telepíteni lehetett az első elkészült Sas-berendezést (6. ábra, forrás: Gibás Andor magángyűjteménye) a főváros védelmére. A kutatócsoport akkor úgy látta, hogy a legmegfelelőbb telepítési hely egy magaslati pont a védendő területen, így esett a választás a János-hegyre. Ezért a – még mindig kísérleti stádiumban lévő – berendezést az Erzsébet-kilátó tetejére telepítették fel. A lokátor rendkívül jó felderítési tulajdonságokkal rendelkezett: hatótávolsága meghaladta az 500 kilométert, különleges terjedési viszonyok esetén az Alpok csúcsait is látni lehetett vele. A nagyobb bombázókötelékek közeledését már az Adria-tenger, illetve az Alpok felett is észlelni tudta. Mindez hatalmas mérnöki teljesítmény volt a háborús körülmények közepette.
A berendezés két, egymással háttal összeépített parabolikus rácsantennából állt, amelyek mintegy 220 fokos szögben tudtak pásztázni, így a két antenna együtt teljes körben látott. A kezelőfülkében két katona dolgozott, egyikük a műszer beállítását végezte, a másik a céljel távolsági és oldalszög adatait olvasta le. A leolvasott adatokat rávezette az előtte lévő fokhálós térképre, és az így már koordinátákkal rendelkező céladatokat telefonon vagy rádión továbbította a Kis-Gellért-hegy alatt lévő „Sziklaközpont”-nak, melynek katonai fedőneve „Fellegvár” volt. A „Szikla” rendelte el a vadászrepülők riasztását, megadva számukra az ellenséges légi járművek helyzetét és mozgási irányát, valamint továbbította a céladatokat a légvédelmi tüzérség számára. A tüzérség akkor kapcsolódott be a harcba, amikor a célgép belépett a „Borbála” radarjának hatósugarába, és az általa szolgáltatott adatok alapján biztosították a pontos tűzvezetést. A lokátorrendszert hivatalosan „Légvédelmi Rádióbemérő Keresőműszer” névvel, illetve „L.R.B/K” rövidítéssel illették.8
A János-hegy tetején lévő „Sas” beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de telepítési helye nem volt megfelelő. Ennek oka az volt, hogy a radar mintegy 45 fokban sugárzott felfelé, tehát az antenna fölött volt egy 45 fokos holtkúp. Ez azt jelentette, hogy az általában 6-8000 méter magasan támadó angolszász bombázóköteléket ugyanilyen távolságon belül már nem látta a rendszer, ezért sürgősen új telepítési helyet kellett keresni.
Az új hely kiválasztásánál az alábbi szempontokat kellett figyelembe venni:
l Az ellenséges kötelékek berepüléséhez (navigációs okokból) két fő útvonal jöhet szóba. Az egyik, ha az országhatártól a Duna vonalát követik, és így délről támadják Budapestet, a másik, ha a messziről látható Balaton irányába repülnek, majd a Balatont a Velencei-tóval összekötő egyenesen haladnak tovább a fővárosig.
l A „Sas”-t úgy kellett telepíteni, hogy mindkét útvonaltól legalább 8 km távolságban legyen, ugyanakkor jó rálátása legyen az útvonalakra, tehát egyiktől sem lehetett túl messze.
l A „Sas” holtkúpjának széle kívül kellett essen a Budapest védelmére telepített három darab „Borbála” 20 km-es hatósugarán, hogy a tüzérségi zónában mindkét típusú berendezés mérhesse a célokat. A „Borbálák” telepítési helye adott volt, hiszen a légvédelmi tüzérség Budapest határában települt, így tehát a „Sas”-nak legalább 28 kilométerre kellett lennie a „Borbálák”-tól.
Ezeknek a feltételeknek megfelelő telepítési helyet Sári község határában találták meg, 1943 karácsonyán itt lépett hadrendbe az első, hivatalos nevén „201. L.R.B.” üteg. A községtől mintegy egy kilométerre északra található legelőn települt a „Sas”, ahol volt áram, főút, viszont nem voltak az érzékelést akadályozó tereptárgyak.
1944 nyarán, Magyarország német megszállása nyomán megkezdődött az ország rendszeres bombázása, ezért az Izzó kutatócsoportját Újpestről el kellett költöztetni. Az új bázis kijelölésénél olyan területet kellett keresni, ami jól álcázható és védhető, Budapesthez viszonylag közel van és jól megközelíthető. Így esett a választás a Börzsöny lábánál elterülő Nógrádverőcére (ma Verőcemaros). Mivel a front közeledtével nem igazán volt vendég az itteni üdülőkben, ezért az egyik használaton kívüli panziót jelölték ki állomáshelyül a csoport számára. A kíváncsi tekintetek elől az őrzött területet magas deszkakerítéssel takarták el. Itt folyt egészen 1944 őszéig a fejlesztőmunka, amikor viszont itt is megkezdődtek az erődítési munkálatok, a csoportot viszszarendelték Budapestre. A szüntelen bombázások miatt a fejlesztőmunka már nem nagyon haladt tovább, és a nyilas hatalomátvétel után teljesen le is állt. Az elkészült berendezések háború utáni sorsa ismeretlen.