Napjainkban, az egyre nyilvánvalóbban fokozódó feszültségek idején, amikor a politikaelemzõk szerint még egy valójában viccesnek gondolt karikatúra, vagy egy nem kellõen átgondoltan alkalmazott idézet is lángba boríthatja a világot, sajnos Európában még mindig nem vagyunk képesek pontosan felmérni annak a veszélynek a mértékét, amit a „rossz kezekbe” került, tömegpusztító töltetekkel is felszerelhetõ ballisztikus rakéták jelentenek. Nem szerencsés, de sajnos igaz, hogy a fenyegetést jelentõ országok nagy távolsága miatt nagyon sokan még mindig nem képesek azonosulni azzal a gondolattal, hogy ezek, a szegény országok „hosszú botjának” is nevezett eszközök, a távolságokat igen egyszerûen áthidalva olyan veszélyt képviselnek1, ami ellen, még ha minimális szinten is, de feltétlenül védekezni kell. Nem így van ez persze azokban az országokban, ahol már a saját bõrükön is tapasztalhatták azt a tényt, hogy évszázadunkban a távolság már semmilyen biztonságot nem garantál. A reakciók azonban a legtöbb esetben még a tények ellenére is megmaradnak a tiltakozásnál. Ennek persze nyilvánvalóan gazdasági okai is vannak, mivel a védelem szinte minden esetben anyagi áldozatokat is követel. Vannak azonban olyan kivételek is, ahol ilyen vagy olyan ideológiai megfontolások alapján nagy beruházásokat eszközölnek annak érdekében, hogy képesek legyenek saját országaik, pontosabban állampolgáraik és érdekeik védelmére. Nyilvánvalóan ezt tapasztalhatjuk a rakétavédelem gyakorlati megvalósítása terén még napjainkban is élen járó két katonai nagyhatalomnál, az Amerikai Egyesült Államoknál és Oroszországnál.

Ahíradások persze jól igazolják azt is, hogy védelmi rendszereik saját területeken történõ fejlesztése mellett mindkét ország jelentõs erõfeszítéseket tesz az általuk fejlesztett rakétavédelmi fegyverek, illetve fegyverrendszerek országhatáraikon kívüli elterjesztése érdekében is. Ezen a területen azonban – elsõsorban a „kitelepítésre” szánt eszközöket illetõen – már jelentõs különbségek tapasztalhatók, amelyek a politikai és gazdasági tényezõk mellett nem utolsósorban a két ország földrajzi elhelyezkedésébõl adódó különbségekkel is indokolhatók. Egyvalami azonban mindkét elgondolásban közös. Ez pedig nem más, mint Európa, illetve az európai országok érintettsége.
E kérdéskör az elmúlt évek során már több esetben is az érdeklõdés középpontjába került, mivel a témával kapcsolatos megalapozott vélemény kialakítása csak kellõ ismeretek birtokában lehetséges, így megítélésünk szerint célszerûnek látszik az érintett rakétavédelmi rendszerek mûködési rendjének összefoglalása. E gondolat keretében a következõkben a fejlesztések ideológiai hátterének elemzése nélkül, mintegy a továbbgondolkodás elsõ lépéseként tekintsük át az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország rakétavédelmi rendszereinek mûködését.


I. AZ AMERIKAI VÉDELMI
RENDSZER ARCHITEKTÚRÁJA
Az amerikai rakétavédelmi koncepció értelmében a ballisztikus rakéták elleni aktív védelmet illetõen két viszonylag önálló, de akár szerves egészként is értékelhetõ rendszerrõl kell beszélni. Az egyik az amerikai területek oltalmazását szolgáló nemzeti rakétavédelmi (NMD) rendszer, a másik pedig a világ más területein lévõ amerikai csapatok, illetve érdekek, illetve a szövetséges országok oltalmazását ellátó hadszíntéri rakétavédelmi (TMD) rendszer.2
E két védelmi rendszert illetõen azonban célszerû megjegyeznünk, hogy merev, mechanikus szétválasztásuk annak ellenére sem lehetséges, hogy az alkalmazott erõforrások tekintetében alapvetõ különbségeket láthatunk. Talán akkor közelítünk a legjobban a valósághoz, ha a feladatok azonosságából kiindulva a köztük lévõ kapcsolatot célszerûen úgy értelmezzük, hogy a hadszíntéri rakétavédelem tulajdonképpen nem más, mint a nemzeti rakétavédelem kiterjesztése, a „rakétavédelmi ernyõ” mobilizálása a hadszínterek, illetve szövetségesek fölé. Ezt a gondolatot a leginkább a vezetési és irányítási rendszer alkalmazásának koncepciója támaszthatja alá, mivel ez már deklaráltan sem teszi lehetõvé a két védelmi rendszer szétválasztását.


A NEMZETI RAKÉTAVÉDELMI RENDSZER MÛKÖDÉSE

Az alapvetõen az Amerikai Egyesül Államok ballisztikus rakéták elleni védelmét végzõ nemzeti rakétavédelmi rendszer a védelmi tevékenység különbözõ fázisai során – beleértve a rakétatámadás észlelését, a fenyegetettség értékelését, a tüzelés elõkészítését, a rakéta irányítását, valamint a tüzelés eredményének az értékelését – egyre több és egyre pontosabb információt igényel a támadó ballisztikus rakétákról. Ezt, a támadó rakéta távolságának csökkenésével csak fokozódó követelményt még tovább bonyolítja az ellenség ellentevékenysége, az álcélok, illetve csapdacélok esetleges alkalmazása is, ami megnehezíti a támadás valódi célpontjainak felfedését, az erõforrások hatékony felhasználásának lehetõségét.
A rakéták közeledésével egyenes arányban fokozódó pontossági követelmények kielégítése céljából – a különbözõ hullámtartományok felderítési lehetõségeket meghatározó jellemzõire alapozottan – egyre több és egyre nagyobb pontosságú szenzor kapcsolódik be a célok követésébe. A szenzorok adatait a vezetési központ folyamatosan összegzi és elemzi a rakétavédelmi rendszer elemeinek (szenzorok, fegyverek) optimális felhasználása, irányítása, vagyis végsõ soron a valódi célok mind hatékonyabb megsemmisítése céljából.

Riasztás

A támadó rakéta indítását elõször az USA korai elõrejelzõ mûholdjain – ma még a védelmi támogatóprogram (DSP – Defense Support Program) keretében pályára állított mûholdakon, késõbb pedig a nagy magasságú pályára állított mûholdakon (SBIRS high) is – elhelyezett, a gyorsító hajtómû hõjét érzékelõ infraérzékelõk észlelik. A mért adatokat a mûholdak a földi feladatirányító állomásra (MCS – Mission Control Station) továbbítják. A feladatirányító állomás, mint az ûrbázisú infravörös rendszer földi komponense, feldolgozza a szenzorok adatait, majd egy „gyors riasztás” (Quick Alert) és egy „jelentés a gyorsítási fázisról” (Boost Phase Report) üzenetet állít elõ, amit a vezetési központba küld. A riasztási üzenet tulajdonképpen egy értesítés arról, hogy a levegõben támadó célok vannak, a jelentés pedig a detektált és a követett célokról szóló adatok halmaza. A kapott információkat a vezetési központban feldolgozzák, majd haladéktalanul riasztják a támadás elhárításához szükséges rakétavédelmi elemeket, valamint értesítik a számítások alapján prognosztizálható veszélyeztetett körzeteket.

Felderítés és követés

Mivel a korai elõrejelzõ rendszer mûholdjain elhelyezett infraszenzorok csak viszonylag pontatlanul és csak az indítóhajtómû mûködése alatt képesek érzékelni a támadó rakétát, ezért a rakétavédelmi rendszernek más szenzorokat kell alkalmaznia a támadó rakéták további követésére, illetve azok bármilyen leváló részének megbízható detektálására és követésére. Ezek segítségével lehetõvé válik a valódi céloknak az álcéloktól való megkülönböztetése, valamint a fegyverirányítás által megkövetelt pontosságú adatok szolgáltatása. E feladatok két, különbözõ hullámtartományban mûködõ szenzorrendszer – az alacsony pályára állított, infravörös érzékelõkkel felszerelt mûholdas rendszer (SBIRS low) és a földi telepítésû radarok rendszere (UEWR – Upgraded Early Warning Radars, X-band radars) – segítségével valósulnak meg.
Meg kell azonban jegyezni, hogy a támadás elhárításának módjáról megfelelõ döntést hozni csupán a továbbfejlesztett korai elõrejelzõ radarok adataira támaszkodva csak egyszerû – ellentevékenység nélküli – rakétatámadás esetén lehet.
Ellentevékenység esetén a valódi célok és az álcélok megkülönböztetéséhez, vagyis a gazdaságos rakétafelhasználás érdekében más érzékelõk – az alacsony pályára állított, infravörös érzékelõkkel felszerelt mûholdas rendszer és az X-sávú radarok – adataira is szükség van. A védelmi rendszer elméletileg persze képes lenne az összes támadó objektumra, az álcélokra és a harci töltetet tartalmazó fejrészekre is tüzelni, azonban ebben az esetben egyszerûen elfogyna a korlátozott számban rendelkezésre álló ellenrakéta. A nemzeti rakétavédelem rendszerének fokozatos továbbfejlesztésével – többek között az X-sávú radarok számának növelésével és az alacsony pályára állított, infravörös érzékelõkkel felszerelt mûholdas rendszer kiépítésével – természetesen még bonyolult támadás esetén is megnõ a valódi és az álcélok megkülönböztetésének valószínûsége.

Feladatszabás

A szenzoroktól kapott adatok alapján a vezetési központban végrehajtható a döntési folyamat, vagyis a fenyegetés értékelése, a tûzelosztás (célelosztás), a feladatszabás tüzelésre és a pontosabb célkövetésre.
A továbbfejlesztett korai elõrejelzõ radarok és az alacsony pályára állított, infravörös érzékelõkkel felszerelt mûholdas rendszer adatai alapján a vezetési központban kidolgozzák az elhatározást a támadás elhárításának módjára. Ennek során végrehajtják a tûzelosztást – vagyis döntenek arról, hogy melyik célt melyik ellenrakéta semmisítse meg – és meghatározzák az indítási pillanatot, valamint konkrét célokra vonatkozóan szabnak feladatot az X-sávú radarok számára.
A földi bázisú ellenrakétákat (GBI – Ground Based Interceptor) elméletileg bármelyik indítóállásból indíthatnák, kiválasztásuk a gyakorlatban azonban úgy történik, hogy a támadó rakétákat a lehetõ legkorábban, vagyis lehetõség szerint a saját területtõl a legtávolabb semmisítsék meg. Ebben az esetben természetesen annak is nagyobb a valószínûsége, hogy az esetlegesen sikertelen elsõ tüzelés után ismételten tüzelni lehessen a célra. Márpedig ez egyértelmûen a megsemmisítési valószínûség növelését, tehát a rakétavédelem megbízhatóságának fokozódását eredményezheti.
A felderítési adatokat összegezve és feldolgozva a vezetési központ számítógépe összeállítja és továbbítja a kijelölt fegyverekhez az úgynevezett „fegyveralkalmazási tervet” (Weapon Task Plan). Ez a terv többek között tartalmazza a megsemmisítendõ cél adatait, a megsemmisítésre kiválasztott ellenrakétát és az indítás tervezett pillanatát is. Ezen információk alapján a tüzelõállások fegyverzettámogató rendszerei szükség szerint elõkészítik a kijelölt ellenrakéták indítását, meghatározzák azok kezdeti repülési profilját, és a kellõ idõben végrehajtják indításukat is. A repülés kezdeti profiljának kialakítása minden esetben olyan számvetéssel történik, hogy az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész a lehetõ legkorábban foghassa el a célt.
A feladatszabás természetesen kiterjed a földi bázisú radarokra is. A mûholdas korai elõrejelzõ rendszertõl (SBIRS high) kapott adatok alapján a vezetési központ „szenzoralkalmazási terv” (Sensor Task Plan) formájában célkövetési feladatot szab a továbbfejlesztett korai elõrejelzõ radarok részére, amit a kommunikációs rendszer továbbít a radarokhoz. A kapott információk alapján a kijelölt radarok célkutatás nélkül, gyakorlatilag azonnal képesek a célok detektálására és pontos követésére. Hasonló a munkarend az Xsávú radarok vonatkozásában is. A különbség mindössze annyi, hogy a rájuk vonatkozó „szenzoralkalmazási terv” összeállításához a vezetési központ számítógépe már felhasználja az alacsony pályára állított infravörös érzékelõkkel felszerelt mûholdas rendszer (SBIRS low) és korai elõrejelzõ radarok információit is. A továbbított adatok alapján a rendkívül keskeny antennakarakterisztikájú X-sávú radarok ugyancsak célkutatás nélkül képesek detektálni és követésre venni a kijelölt célokat. Ezek a radarok a rendkívül jó felbontóképességük következtében képesek a nagy sebességû, kis visszaverõ felületû célok (rakéta fejrészek, álcélok stb.) idõben történõ detektálására, azonosítására, követésére, a valódi és az álcélok megkülönböztetésére, és biztosítják a mért célokról a szükséges pontosságú adatokat a rakéta irányításához és önirányító feje célra vezetéséhez.

Megsemmisítés

Az ellenrakéta kiválasztását és indítási pillanatának meghatározását követõen a tüzelõállás fegyverzettámogató rendszere kellõ idõben végrehajtja az indítást is. A rakéta az indítás után inerciális irányítással közelíti meg a célt, az indítás elõtt kapott repülési program alapján. E program meghatározása már a továbbfejlesztett elõrejelzõ radarok, X-sávú radarokhoz viszonyított, kevésbé pontosnak számított adatai alapján is lehetséges.
Az ellenrakéta gyorsítófokozatai a végsebességre történõ gyorsítás után leválnak és mûködésbe lép a rakéta atmoszférán kívüli megsemmisítõ része (EKV – Exoatmospheric Kill Vehicle). Ettõl a pillanattól kezdve az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész az úgynevezett repülés közbeni kommunikációs rendszer (IFICS – In-flight Interceptor Communication System) közvetítésével folytat információcserét a vezetési ponttal. Ennek során a vezetési központ számítógépe által összeállított „repülés közbeni célpontosítás” (IFTU – In-Flight Target Update) információs csomag segítségével úgy korrigálják a rakéta repülési pályáját, hogy az önirányításra való áttérés a lehetõ legkisebb röppályatranzienssel járjon. Az információs csomagokat az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész pillanatnyi tartózkodási helyérõl és mozgásjellemzõirõl az X-sávú radarok által megszerzett adatok alapján állítják öszsze. Tulajdonképpen e csomagok alapján történik az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész kijelölt célra vezetése is.
Azt követõen, hogy az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész önirányító fejének kétsávos érzékelõrendszere (infra-, valamint a látható fény tartományában mûködõ érzékelõk) követi a kijelölt célt, az eszköz – mintegy 100 s-mal a támadó ballisztikus rakétával történõ találkozás elõtt – áttér a közvetlen találatot biztosító nagy pontosságú önirányítási módra. Ennek során az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész – a saját szenzorrendszere által mért céladatok alapján miniatûr, sugárirányban erõt kifejtõ hajtómûvei segítségével manõverezve, centiméteres pontossággal irányítja magát a követett célra.
Az önirányítás alatt a vezetési központ megfelelõ információkkal segíti az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész mûködését. Ennek érdekében a vezetési központ számítógépe a célról rendelkezésre álló adatok alapján egy „célobjektumtérképet” (TOM – Target Object Map) készít, amit a repülés közbeni kommunikációs rendszer a megsemmisítõeszköz fedélzetére továbbít. Ez az információs csomag a megsemmisítendõ cél földi szenzorok adatai alapján meghatározott – de az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész pillanatnyi tartózkodási helyére átszámított – koordinátáit tartalmazza. Az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész a saját maga által mért és a földrõl több alkalommal kapott céladatok összevetésével idõnként ellenõrzi, hogy a kijelölt célt követi-e. Eltérés esetén a megsemmisítõeszköz áttér a földrõl kapott célkoordináták szerinti cél követésére, és a továbbiakban már a saját szenzorai segítségével is ezt a célt követi. Ezzel a módszerrel – habár az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész saját érzékelõi révén önmaga is jó eséllyel képes megkülönböztetni az álcélok közül a valós célt – jelentõs mértékben növelhetõ a valódi cél megsemmisítésének esélye. Az atmoszférán kívüli megsemmisítõ rész igen nagy sebességének és rendkívüli találati pontosságnak köszönhetõen az ütközés energiájával pusztítja el a ballisztikus rakéta fejrészét, illetve harci töltetét. A megsemmisítés valószínûségének növelése érdekében, ha szükséges, a rendszer képes egy célra egy idõben több ellenrakétát irányítani.4
A tüzelés eredményének értékelése a vezetési ponton történik a találkozást figyelemmel kísérõ szenzorok (a továbbfejlesztett korai elõrejelzõ radarok, az Xsávú radarok és az alacsonypályájú mûholdas infra szenzorrendszer) adatai alapján. A megsemmisítõeszközök gazdaságos felhasználása érdekében – amennyiben a rendelkezésre álló idõ lehetõvé teszi – a védelem a lõj-értékelj-lõj (shoot-look-shoot) módszert alkalmazza, miszerint csak akkor tüzel ismételten a célra, ha az elõzõ tüzelés nem érte el a kívánt eredményt.
A nemzeti rakétavédelem hosszabb távú koncepciójában, a fenyegetések bonyolultabbá válásával, az ellenrakétákkal megvalósított védelem valószínûleg nem lesz elegendõ még a rendszer viszonylagosan nagy pontossága ellenére sem. A jövõbeni fenyegetések elhárítására a legvalószínûbb megoldást az irányított energiájú fegyverek, ezen belül fõleg a lézerfegyverek alkalmazása kínálja. Ezeket a fegyvereket mindenképpen a ballisztikus rakéta legkorábbi, gyorsítási, illetve gyorsítást követõ szakaszain célszerû majd alkalmazni, mert az ezen a szakaszon történõ megsemmisítés a legkívánatosabb a védelem hatékonysága és a saját területek biztonsága szempontjából. Többek között ezzel is indokolható, hogy az Amerikai Egyesült Államok a nemzeti rakétavédelem keretében hosszabb távon mind a repülõgép-fedélzeti, mind a mûholdra telepített lézerfegyverek alkalmazásával számol.


A HADSZÍNTÉRI RAKÉTAVÉDELMI RENDSZER MÛKÖDÉSE

A hadszíntéri rakétavédelmi rendszer a világ bármely részén lévõ hadszíntéren biztosítja az amerikai csapatok és a velük szövetséges erõk, illetve érdekek védelmét a kis, közepes és nagy (maximum 3500 km-es) hatótávolságú ballisztikus rakéták támadása ellen. Ebbõl következik, hogy a rakétavédelem hadszíntéri eszközeinek (érzékelõk, fegyverek és vezetési pontok) alapvetõ jellemzõje a mobilitás, a világ bármely részén való bevethetõség, vagyis a saját csapatokkal együtt történõ mozgás képessége.
A nemzeti és a hadszíntéri rakétavédelmi rendszert összehasonlítva az azonosságok mellett lényeges különbségeket találhatunk. A legfontosabb azonosságot – ami egyben a két rendszer elválaszthatatlanságát is igazolja – az jelenti, hogy a hadszíntéri rendszer az alkalmazott fegyverrendszerek saját felderítõeszközei mellett a nemzeti rakétavédelmi rendszer ûrbázisú infravörös érzékelõkkel felszerelt szenzorainak adatait is felhasználja. A különbségek között a legmeghatározóbb, hogy a hadszíntéri ballisztikus rakétafenyegetés összetettsége (különbözõ hatótávolságú rakéták) és a támadó rakéták rohamos terjedése miatt a hadszíntéri védelmi rendszer a nemzeti rendszerrel ellentétben nem csak egytípusú elhárító eszközt alkalmaz. A védelmet megvalósító rakétafegyverek – attól függõen, hogy a támadó rakétákat, azok röppályájának mely szakaszán képesek megsemmisíteni – három kategóriába sorolhatók. Az elsõ csoportot a támadó rakétákat a gyorsítási fázisában megsemmisítõ eszközök jelentik. A második csoportba az atmoszférán kívüli, míg a harmadik csoportba az atmoszférán belüli megsemmisítési lehetõséggel rendelkezõ fegyverek tartoznak. Természetesen az alkalmazás körülményeihez igazodva, kategóriához tartozástól függetlenül mindegyik fegyverrendszert úgy tervezték, hogy a külsõ célmegjelölés alapján történõ tevékenység lehetõsége mellett a saját szenzoraik segítségével önállóan is képesek a célok felderítésére és megsemmisítésére.
A hadszíntéri rakétavédelmi rendszer mûködése során – a támadó ballisztikus rakéták, hagyományos repülõeszközökhöz viszonyított igen nagy sebessége, valamint az indítóeszközeik nagy mobilitása miatt – kiemelt jelentõségû, hogy a különbözõ szinteken a reagálási idõk a lehetõ legkisebbek legyenek. Ennek megvalósítása pedig elsõdlegesen a végrehajtásba bevont eszközök integrált alkalmazása révén biztosítható. Ez az integráció természetesen a rendszer valamennyi összetevõjére, az érzékelõkre – beleértve az ûrbázisú szenzorokat is –, a fegyverekre és a vezetési eszközökre egyaránt vonatkozik. Az integráció mértékével egyenes arányban növelhetõ a védelmi rendszer mûködésének hatékonysága.

Riasztás

A ballisztikus rakéták indítását elõször az Egyesült Államok korai elõrejelzõ mûholdjain elhelyezett infraérzékelõk észlelik. Ezt a feladatot természetesen e rendszer vonatkozásában is a védelmi támogatóprogram elõrejelzõ mûholdjai, illetve a késõbbiekben a nagy magasságú pályára állított, infravörös érzékelõkkel felszerelt mûholdas rendszer látja el. A támadórakéta gyorsítóhajtómûvének hõjét érzékelõ mûholdak adatait az adott hadszíntér összhaderõnemi harcászati földi állomásának (JTAGS – Joint Tactical Ground Station) mûholdakat figyelõ rendszere veszi. Az állomásról az adabel- tok feldolgozása után, a többfunkciós mûholdas kommunikációs rendszer részét képezõ harcászati információs elõrejelzõ rendszer (TIBS – Tactical Information Broadcast System) segítségével haladéktalanul riasztják a védelemben részt vevõ aktív elemeket (elsõdleges riasztás). A riasztás hangüzenet (rakétatámadás folyamatban) és adatok (várható becsapódási pont és idõ) továbbításával történik.
A várható becsapódási pontok alapján – a hadszíntéren található erõk passzív védelmének megvalósítása érdekében – az érintett területeken tartózkodó erõket, szervezeteket hangüzenetben értesítik (másodlagos fontosságú riasztás) az ellenük irányuló támadásról. Ennek az információnak a terítése nyílt rendszeren keresztül valósul meg. Az elõrejelzés lehet általános (rakétaindítás várható, illetve rakétaindítás történt) és speciális (meghatározott egységek vagy körzetek veszélyben vannak a támadás miatt).
Bár nem tartozik szorosan a hadszíntéri védelmi rendszer, pontosabban az aktív védelem mûködésének leírásához, mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a harc során az aktív védelem fegyverrendszereire, pontosabban azok szenzoraira a ballisztikus rakéták elleni megelõzõ mûveletekben is fontos feladat hárul. Mivel a megelõzõ tevékenységek a célok indítás elõtti megsemmisítését, az indítás megakadályozását célozzák, ezért elsõdleges fontosságú, hogy a lehetõ legnagyobb pontossággal megtörténjen a támadó rakéták indítási helyének meghatározása. Az aktív védelem fegyvereinek érzékelõi jelentõsen hozzájárulhatnak az információk megszerzéséhez, mivel a rendelkezésre álló szenzorok közül ezek képesek a legnagyobb pontossággal mérni a támadó rakéta koordinátáit, illetve repülési pályáját. A pontos pályaadatok alapján az indítási pont is pontosabban határozható meg. Ennek érdekében ezeket az eszközöket olyan szoftverrel látták el, ami a szenzorok által mért adatok alapján meghatározza a ballisztikus rakéta indításának helyét. Az információk az elõzõekben már említett többfunkciós mûholdas kommunikációs rendszer részét képezõ összhaderõnemi harcászati információelosztó rendszer (JTIDS – Joint Tactical Information Distribution System) segítségével, hangüzenet és adatok formájában jutnak el a rendeltetési helyekre.

Felderítés és követés

A támadó rakéták felderítését és követését illetõen jelentõs szerep hárul a mûholdas infraszenzorokra, mivel ezek az eszközök képesek a legnagyobb távolságban és a lehetõ legkorábban a támadás észlelésére. Ezen a területen különös figyelmet érdemel a késõbbiekben kialakítandó alacsony pályára állított, infravörös érzékelõkkel felszerelt mûholdas rendszer. Bátran állíthatjuk, hogy rendszerbe állása jelentõsen megnöveli majd a védelem hatékonyságát, mivel már a támadó rakéták leváló részének érzékelésére és követésére, illetve az azokról szóló pontos információk szolgáltatására is képes. A felderítés és követés feladatát azonban nem csak a mûholdas szenzorok végzik. A hadszíntéri védelmi rendszer sajátosságaiból következõen ezen a téren fontos szerepe van a megsemmisítõ fegyverek, illetve fegyverrendszerek úgynevezett rendszerradarjainak is.
A ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadás idõszakában az összhaderõnemi harcászati földi állomás folyamatosan veszi a különféle szenzoroktól érkezõ adatokat, melyek a feldolgozás után a többfunkciós kommunikációs rendszer révén jutnak el felhasználókhoz. A szenzoradatok feldolgozását és a védelem aktív elemeihez célmegjelölésre alkalmas formában történõ továbbítását a harcászati adatelosztó rendszer (TDDS – Tactical Data Distribution System) végzi.

Feladatszabás

A ballisztikus rakéták megsemmisítéséhez szükséges felderítési adatokat a mûholdas kommunikációs rendszer nemcsak az összhaderõnemi harcászati földi állomásra, hanem ezzel egyidejûleg közvetlenül az egyes haderõnemek fegyverrendszereinek vezetési pontjaira, pontosabban azok adott hadszíntéren telepített földi elosztóállomásaira is továbbítja. A nagyobb adatbiztonság, vagyis végsõ soron a védelem nagyobb hatékonysága érdekében az úgynevezett harcászati digitális információs kapcsolatot (TADIL – Tactical Digital Information Links) biztosító földi bázisú rádióháló felhasználásával információcsere valósul meg a haderõnemek elemei között is.
A haderõnemek fegyverrendszereinek vezetési pontjaira végsõ soron több forrásból is eljuttatott információk alapján értékelik a fenyegetettséget, és elhatározást hoznak a támadás elhárításának legmegfelelõbb módjára. A fegyvereknek szóló feladatok meghatározásánál elsõdleges szempont, hogy azok képességeit lehetõség szerint maximálisan kihasználják. Ennek megfelelõen kiemelt jelentõsége van annak, hogy a célmegjelölési adatok idõben és megfelelõ pontossággal álljanak a felhasználók rendelkezésére. Ezek hiányában, illetve pontatlan célmegjelölés esetén ugyanis a célkutatásra, illetve a kiegészítõ célkutatásra fordított idõ jelentõsen megnöveli a megsemmisítõ fegyverek tevékenységi idejét, ami a cél nem maximális hatótávolságon történõ megsemmisítését okozhatja.

Megsemmisítés

A ballisztikus rakéták elleni aktív tevékenység elsõ üteme már a röppálya gyorsítási szakaszán megkezdõdik. Ezt a feladatot a célmegjelölési adatok, illetve saját felderítõeszközök adatai alapján a repülõgép- fedélzeti lézerfegyverek hajtják végre a kijelölt õrjáratozási légtérbõl.
A második ütemben az atmoszférán kívüli képességekkel rendelkezõ rakétafegyverek, vagyis a haditengerészet hadszíntérre kiterjedõ rendszere (NTW – Navy Theater Wide) és a hadszíntéri nagy magasságú területvédelemi (THAAD – Theatre High Altitude Area Defense) rendszer tevékenykedik. Érdemes megemlíteni, hogy az NTW-rendszer, a THAAD-rendszertõl eltérõen, lehetõvé teszi a ballisztikus rakéták felszállóágban történõ megsemmisítését is. E fegyverrendszerek hatékony alkalmazásához, az elhatározás kialakításánál figyelembe kell venni, hogy a „hézag nélküli védelem” létrehozása érdekében a haderõnemek közötti tevékenységet is koordinálni kell.
Az ellentevékenység hatékonyságának megítélése szempontjából jelentõs, hogy mindkét atmoszférán kívüli képességekkel rendelkezõ rendszer radarja képes a tüzelés eredményességének értékelésére. Amennyiben a cél nem semmisült meg, úgy a rakétafegyverek megsemmisítési zónájának nagy mélységébõl adódóan nagy valószínûséggel lehetõség van az ismételt tüzelésre.
A harmadik ütemben – amennyiben az addig alkalmazott fegyverek nem voltak képesek a támadórakéták megsemmisítésére – lehetõségeik határain belül az alsórétegû védelem eszközei következnek. Ebbe a kategóriába tartozik a Patriot (PAC–3) rakétarendszer, a közepes hatótávolságú kiterjesztett légvédelmi rendszer (MEADS – Medium-range Extended Air Defense System) és a haditengerészeti területvédelmi rendszer (NAD – Navy Area Defense). Természetesen ezek a fegyverek alkalmazhatók azok ellen a kisebb hatótávolságú ballisztikus rakéták ellen is, amelyek nem lépnek ki az atmoszférából.
Az amerikai védelmi rendszert illetõen összességében kijelenthetõ, hogy a hadszíntéri rakétavédelmi rendszer eredményességének kulcsfontosságú tényezõje a felsõ és alsó rétegben tevékenykedõ fegyverek közti szoros együttmûködés és információcsere. Ennek elsõdleges oka, hogy a felsõ rétegben megsemmisítõ fegyverek érzékelõi idõbeni és pontos célmegjelölési adatokat képesek szolgáltatni az alsó rétegekben megsemmisítõ fegyverek számára. Ennek megfelelõen természetesen a nemzeti és a hadszíntéri rakétavédelmi rendszerek közötti határ már napjainkban is erõsen formálisnak tûnik. Amerikai szakértõk állásfoglalása alapján egyre nagyobb a valószínûsége a két rendszer együttes alkalmazásának. Ez az állítás persze nem ellentétes azzal a véleménnyel sem, hogy a fenyegetések bonyolultabbá válásával, esetlegesen a part menti vizekrõl alkalmazott kisebb hatótávolságú ballisztikus rakéták támadásával is számolva egyre inkább megnõ a mobil elemekbõl álló, hadszíntéri jellegû rakétavédelmi rendszer jelentõsége.


II. AZ OROSZ VÉDELMI RENDSZER

A szovjet/orosz rakétavédelem fejlõdéstörténetének és a napjainkban rendelkezésre álló rakétafegyverek, illetve fegyverrendszerek, valamint földi és ûrbázisú felderítõ és célkövetõ berendezések áttekintése alapján egyértelmûen következik, hogy Oroszország a ballisztikus rakéták elleni védelmet – pontosabban a támadó rakéták megsemmisítését – az amerikai elgondolással nagymértékben megegyezõen, alapvetõen két, egymástól sok tekintetben eltérõ sajátosságokkal rendelkezõ rendszer segítségével tervezi megvalósítani. Az egyik, a hadászati ballisztikus rakéták támadását is elhárítani képes, a fõváros és a környezõ iparvidék oltalmazását biztosító, telepített A–135 jelû, kétrétegû rakétaelhárító rendszer, a másik pedig, az úgynevezett nem stratégiai rakéták elleni képességekkel rendelkezõ, az ország bármely részén bevethetõ légvédelmi rendszer.5 Mivel ez utóbbi mobil elemekbõl tevõdik össze, így a prognosztizált fenyegetéssel összhangban lehetõvé teszi a már létrehozott rakétavédelmi csoportosítások megerõsítését, vagy akár áthelyezését egyaránt.
Az ország légvédelmének (___ – _________ ____ ______), pontosabban a légvédelem koncepciójának megfelelõen azonban a két „független” rendszer valójában kiegészíti egymást, vagy legalábbis számos területen kapcsolódik egymáshoz. A legjelentõsebb kapcsolatot talán az jelenti, hogy mindkét megsemmisítõ rendszer célinformációigényét a kétlépcsõs, rakétatámadást elõrejelzõ rendszer (____ – _______ ___- ________ o _______ _______) elégíti ki. Lényeges kapcsolatot jelent persze az is, hogy a Moszkva körüli stratégiai rakétavédelmi rendszer fontosabb elemeit a nem stratégiai ballisztikus rakéták támadásának elhárítására alkalmas fegyverrendszerek oltalmazzák.


A STRATÉGIAI RAKÉTAVÉDELMI RENDSZER

A fõváros és a környezõ iparvidék hadászati ballisztikus rakéták támadásával szembeni oltalmazását végzõ A–135 rakétavédelmi rendszer, a rakétatámadást elõrejelzõ rendszerrel és az úgynevezett kozmikus térséget ellenõrzõ rendszerrel (____ – _______ _______ _____- _______ ___________) együtt, egységes vezetés alatt, egységes harci algoritmus alapján automatikus üzemmódban mûködik 1998. október 1-je óta.

Riasztás

A kiépített struktúrában a támadórakétákat elõször a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer elsõ lépcsõjét jelentõ mûholdakra felszerelt infravörös szenzorok észlelik. Ez a szenzorrendszer a veszélyeztetettség idõszakában újabb mûholdak felbocsátásával megerõsíthetõ, rugalmasan bõvíthetõ. Az ûrbázisú infravörös szenzorok az elindított támadórakéták indítóhajtómûvének hõjét érzékelik, és a mért adatokat eljuttatják az „illetékes” földi körzeti központokba. A földi állomásokon üzemelõ számítógépek a több forrásból származó adatokat feldolgozzák, és a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer vezetési központjába továbbítják. A kapott információk alapján a központ számítógépes rendszere azonnal generálja a támadás tényérõl szóló riasztási üzenetet, és összeállítja a támadás idõpontjáról, az indítás helyérõl és a várható becsapódás helyérõl és idejérõl szóló, úgynevezett elõrejelzési csomagot. Ezek az információk a rendelkezésre álló mûholdas, illetve földi kommunikációs csatornákon keresztül az állami és katonai vezetés megfelelõ szerveihez jutva biztosítják a megfelelõ ellenlépések megtételének lehetõségét.
Az ûrbázisú szenzorok adatai természetesen eljutnak a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer központjával különlegesen gyors, nagy biztonságú kommunikációs kapcsolatban álló A–135 rendszerbe is, ahol a riasztás vételével azonnal beindul a rakétaelhárítás automatikus folyamata. E folyamat elsõ lépéseként a rakétavédelmi rendszer elemei harci készenléti állapotba térnek át.

Felderítés és követés

Alaphelyzetben a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer második lépcsõjét jelentõ, különbözõ hullámsávban mûködõ – következésképpen különbözõ pontossággal is mérõ – földi bázisú radarok hálózata elõre meghatározott légtér-letapogatási terv szerint mûködik. Egy esetlegesen bekövetkezõ rakétatámadás esetén azonban a tevékenység célirányossá válik, és a korai elõrejelzõ radarok az elõrejelzõ központ adatainak figyelembevételével valósítják meg a már levegõben levõ támadó rakéták kutatását, felderítését és követését.
A radaroktól beérkezõ adatokat a központ számítógépe feldolgozza és egy egységes célinformációs rendszerbe integrálja. Ezek, az infraszenzorok adatainál lényegesen pontosabb, már célmegjelölésre is alkalmas információk az A–135 rakétaelhárító rendszer vezetési és számítási központjába jutva azonnal aktív, nagy teljesítményû kisugárzással járó felderítési üzemmódra kapcsolják a Don 2NP (Pill Box) típusú többfunkciós és a Dunaj–3U (Cat House) típusú szektoros felderítõ és követõ radarokat. Ettõl a pillanattól kezdõdõen a rakétavédelmi rendszer önálló célkutatást végez a korai elõrejelzõ rendszertõl kapott célinformációk alapján megjelölt légterekben.

Feladatszabás

Az A–135 rakétaelhárító rendszer vezetési és számítási központja a rakétatámadást elõrejelzõ rendszertõl beérkezõ célinformációk alapján meghatározza a fenyegetés irányát és jellegét, értékeli az elhárítás lehetõségét és a lehetséges elhárítási módokat, majd feladatot szab a saját radaroknak a célok követésére, valamint a védelmi rendszer külsõ gyûrûjében elhelyezett, a támadás elhárítására alkalmas indítóállásokban lévõ, nagy hatótávolságú 51T6 (SH–11, Gorgon) típusú rakéták indításának elõzetes elõkészítésére. Több megfelelõ indítóállás esetén a rendszer a legkorábbi célmegsemmisítés követelményét veszi figyelembe.
A támadó ballisztikus rakéták felderítése után, illetve a célok követése során a rakétavédelmi rendszer vezetési és számítási központja már a saját radarok – köztük elsõsorban a legpontosabban mérõ Don 2NP radar – adataira is támaszkodhat. Ennek következtében a számítógép nagyobb biztonsággal képes a valódi célokat az álcélok célok közül kiválasztani. Természetesen az új információk alapján a rendszer pontosítja a támadás elhárításának módját, és kiválasztja a legalkalmasabb indítóállásokat. Ezek után a kijelölt indítóállásokban megkezdõdik a rakéták indításhoz történõ felkészítése, ami többek között a silók fedeleinek eltolásával is jár. Az indítás elõkészítésének utolsó fázisában a rakéta fedélzeti számítógépe a megsemmisítésre kijelölt cél adatai alapján kidolgozza a programozott röppályát.
A Gorgon rakéták számára kijelölt célokhoz azonban minden esetben kisebb hatótávolságú és hatómagasságú, 53T6 (SH–08, Gazelle) típusú rakétákat is kijelölnek arra az esetre, ha a célt nem sikerült az elsõ rakétával megsemmisíteni. Mivel ezeknek, a védelmi rendszer belsõ gyûrûjében telepített, rendkívül rövid felkészítési idõt igényelõ rakétáknak az indításhoz történõ elõkészítése a rendszer saját radarjainak adatai alapján történik, így az elsõ tüzelés eredménytelensége esetén szükséges indításuk szinte azonnal végrehajtható.
A rakétavédelmi rendszer magas szinten automatizált mûködésébõl következõen a vezetési ponton szolgálatot teljesítõ kezelõk ebbe a folyamatba csak indokolt esetben, és akkor is csak néhány kulcsfontosságú ponton képesek beavatkozni.

Megsemmisítés

Az 51T6 (Gorgon) típusú rakéták a számítógép által meghatározott pillanatban indulnak. A silóból függõlegesen emelkedõ rakéta az indítás elõtt kidolgozott program szerint inerciális irányítással halad a cél irányába. A repülési irány megváltoztatása a föld sûrû légkörében aerodinamikai kormányzással, a föld sûrû légkörén kívül, a gyorsítóhajtómûvek leválását követõen pedig gázdinamikai kormányzással történik. A megsemmisítésre kijelölt cél koordinátáit a földi irányító állomás, a Don 2NP többfunkciós radar segítségével folyamatosan továbbítja a rakéta fedélzetére.
A védelmi rendszer rugalmasságának biztosítása céljából – a helyzet esetleges megváltozása esetén – lehetõség van a levegõben lévõ rakéta számára új célpont kijelölésére. A rakéta a kapott adatok alapján, szükség esetén korrigálja a repülési irányt, majd infravörös keresõfeje segítségével végrehajtja a cél felderítését és elfogását. Ettõl a pillanattól kezdve a rakéta önirányítással repül. A cél megsemmisítése hagyományos robbanótöltettel, pontosabban fókuszált repeszhatású harci résszel történik. A tüzelés eredményének értékelését a rakétavédelmi rendszer vezetési és számítási központja végzi a Don 2NP és Dunaj–3U típusú radarok, valamint a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer adatai alapján.
A kialakult helyzet függvényében, az elsõ tüzelés eredménytelensége esetén kerül sor az 53T6 (Gazelle) típusú rakéták bevetésére. Az indítás elõtt a repülési program kezdõ adatait a fedélzetre továbbítják és az indítóállás célmegvilágító radarját a megsemmisítésre kijelölt cél irányába fordítják. A silóból függõlegesen, nagy gyorsulással induló rakéta az indítás elõtt kidolgozott programnak megfelelõen, inerciális irányítással repül a cél felé.
A cél megvilágítását végzõ radar folyamatosan méri, illetve kidolgozza a követett cél koordinátáit és mozgásjellemzõit, majd a szükséges információkat a rakéta fedélzetére továbbítja. A fedélzeti számítógép a kapott információk alapján, szükség esetén módosítja a röppályát, és a rádiólokációs elven mûködõ keresõfejét a cél irányába fordítja. A repülés végsõ szakaszán a rakéta félaktív radaros önirányítással repül a célmegvilágító radar célról visszaverõdõ jelét felhasználva. Ebben a repülési fázisban a fedélzeti számítógép a szükséges rávezetési pontosság biztosítása mellett még a rakéta hossztengelye mentén történõ elfordításáról is gondoskodik annak érdekében, hogy a fókuszált repeszhatású harci rész repeszei a cél irányába repüljenek. A félaktív rádiógyújtó élesítése rádióvonalon továbbított paranccsal történik. A tüzelés eredményének értékelésére ebben az esetben is a saját radarok, valamint a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer adatai alapján van lehetõség.


A NEM STRATÉGIAI RAKÉTAVÉDELMI RENDSZER
A nem stratégiai rakéták elleni védelem alapvetõ erõforrásait azok a rakétafegyverek, illetve fegyverrendszerek képezik, amelyek a 2500 km-nél kisebb hatótávolságú ballisztikus rakétákat azok röppályájának visszatérõ szakaszán képesek megsemmisíteni. Ezek az alsórétegû védelem kategóriájába tartozó, a hagyományos légi támadóeszközök ellen is alkalmazható, Sz–300VM, Sz–300PMU2, BUK-M–1–2 illetve Sz–400 típusú rakétafegyverek nagyfokú mobilitással rendelkeznek, minek következtében gyakorlatilag bárhol bevethetõk, és a saját csapatokkal együtt mozgathatók.
Bár az alkalmazott rendszerek elméletileg biztosítják a legmagasabb szintû automatizált vezetési rendszerekhez történõ csatlakoztatás lehetõségét, az egyes rakétavédelmi csoportosítások többsége egymástól függetlenül, a saját vezetési rendszereik6 által koordináltan mûködnek, a saját felderítõeszközeik adataira támaszkodva. A rendelkezésre álló információk szerint azonban a kiemelten fontosnak ítélt körzetek rakétavédelmi csoportosításait „bekötötték” a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer országos szintû információs hálózatába.

Riasztás

A ballisztikus rakéták indítását elõször a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer ûrkomponense, a mûholdas infravörös rendszer érzékeli. A mûholdakról kapott adatok alapján az elõrejelzõ rendszer vezetési központja a rakétatámadás té- nyérõl szóló riasztási üzenet generál, és lehetõség szerint prognosztizálja a várható becsapódás helyét és idejét. A riasztási üzenet a fegyveres erõk haderõnemi és fegyvernemi vezetési rendszerein át eljut a várható becsapódási pont közelében települt, és így nagy valószínûséggel a támadás elhárításában is részt vevõ rakétavédelmi csoportosításokhoz. Természetesen a veszélyeztetett körzetek más katonai és polgári szerveit is értesítik a rakétatámadásról.

Felderítés és a feladatszabás

A riasztási üzenet alapján harci készenlétbe helyezett, a ballisztikus rakéták támadásának elhárítására alkalmas rakétafegyver- rendszerek saját felderítõ radarjai a várható támadási irányban megkezdik a légtér fokozott figyelését. A célok felderítését és azonosítását követõen az adatok az adott csoportosítás automatizált vezetési rendszer központjába kerülnek, ahol emberi felügyelet mellett a központ számítógépe a helyzet értékelése alapján javaslatot tesz a támadás elhárításának módjára, a célok elosztására. A javaslatok jóváhagyása esetén – vagyis, amikor a kezelõk nem avatkoznak be a folyamatba – a rendszer automatikusan végrehajtja az alárendeltek részére történõ feladatszabást is. A rakétatámadást elõrejelzõ rendszer célinformációs hálózatához is csatlakozó csoportosítások automatizált rendszerei természetesen a „felsõbb szintrõl” kapott felderítési és célmegjelölési adatokat is figyelembe véve osztják el a célokat. A célelosztás során alapvetõen az „egy cél egy fegyver” irányelv érvényesül, azonban a helyzet függvényében lehetõség van a tûzösszpontosításra is. Ebben az esetben egy célhoz egyidejûleg több fegyver is hozzárendelhetõ.

Megsemmisítés

A feladat megismerése után a légvédelmi rakétaalegységek (a rakétafegyverek) vezetési pontjai veszik át az irányítást. Az úgynevezett automatizált célmegjelölési adatok alapján a rakétairányító radarok azonnal megkezdik a kiadott célok kutatását, illetve felderítését és folyamatos követését. Ezzel párhuzamosan megkezdõdik a tüzelés elõkészítése, az indítóállványok kijelölése, valamint az állványokon levõ ellenrakéták felkészítése. A rakétákat a helyzet függvényében lehetõség szerint akkor indítják, amikor a megsemmisítésre kijelölt és folyamatosan követett cél eléri a rakétafegyver indítási zónájának távoli határát. A tüzelés az elvárt hatékonyság biztosítása érdekében általában két rakétából álló sorozattal történik. A célok megsemmisítése az alkalmazott rakétafegyver sajátosságaitól függõen közvetlen találattal, vagy hagyományos, repeszhatású harci rész segítségével történik. Ez utóbbi esetben a robbantás pillanatát az ellenrakéta fedélzetén lévõ távolsági gyújtó határozza meg. A tüzelés eredményének értékelése elsõsorban a rakétairányító radarok adatai alapján történik. A megsemmisítési zóna viszonylag kis mélysége és a célok nagy sebessége miatt azonban sikertelen tüzelés után általában már nincs lehetõség az ismételt tüzelésre. Éppen ez indokolja, hogy a minél nagyobb megsemmisítési valószínûség biztosítása érdekében – elsõsorban kis támadási sûrûség esetén – célszerûen számolnak a tûzösszpontosítás lehetõségével.
A meglévõ orosz rakétavédelmi rendszer mûködését elemezve azonban nem kerülhetjük el azt a tényt, hogy a mûködõ rendszer üzemeltetése problémákkal terhelt. A rendszer korszerûsítésének sok esetben financiális akadályai vannak, ráadásul sok a meghibásodás, és a felderí- tõ rendszer radarjainak egy része a levált, pontosabban függetlenné vált volt tagállamok területén maradt.


Összegzésképpen: a ballisztikus rakéták elleni védelem amerikai és orosz gyakorlatának e rövid, leginkább a védelmi rendszerek, illetve az alkalmazott fegyverzettechnikai eszközök közötti nagybani logikai kapcsolatokat felvázoló áttekintése után végül bátran kijelenthetjük, hogy – a már napjainkban is mûködõ rendszereik esetenként jól érzékelhetõ fogyatékosságai ellenére – mindkét nagyhatalom hatalmas erõfeszítéseket tett és tesz még napjainkban is a hatékony rakétavédelem kiépítése érdekében. A ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszereik jövõjét azonban a fenyegetéssel, pontosabban annak forrásával és mértékével kapcsolatos kutatási eredmények és vélemények mellett lényegesen befolyásolják a napi világpolitikai események is.
A napjainkra kialakult gazdasági, politikai helyzetben nem is lehet nagyon csodálkozni azon, hogy Oroszország jól felfogott érdeke által vezérelve teljes mértékben kész az együttmûködésre. Különösen nem, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy mennyire elkötelezettek a már meglévõ „rakétapajzsuk” réseinek lefedését, a pajzs zárttá tételét illetõen. Másrészrõl persze Amerikának is szüksége van az orosz közremûködésre. Jól demonstrálja ezt az is, hogy az orosz szakértelemre, a rakétavédelem terén meglévõ technológiai képességekre és az eddigi ellenféllel való együttmûködésre rendkívül nyitott védelmi iparra alapozva már több amerikai nagyvállalat (Boeing, Lockheed Martin) is sikeres tárgyalásokat folytatott közös tervezési és fejlesztési lehetõségeket illetõen az orosz partnercégekkel.
A közelmúlt világpolitikai eseményeinek tükrében azonban egyelõre csak remélhetjük, hogy az érdekek területén megnyilvánuló konvergencia hamarosan kivezet a napjainkban kialakult konfliktushelyzetbõl és megnyitja a konstruktív együttmûködés lehetõségét a ballisztikus rakéták elleni védelem területén is. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem tennénk említést arról a tényrõl, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult szembenállás, ha nem is meghatározó mértékben, de még mindig jól érzékelhetõ Amerikában és Oroszországban egyaránt. Ennek ellenére bízunk abban, hogy a világ e két meghatározó hatalma egyre inkább partnerként, nem pedig fenyegetõ ellenfélként kezeli egymást, és az európai államok bevonásával történõ együttmûködésük eredményeként közösen létrehozott rakétavédelmi rendszer talán már a közeli jövõben jelentõs szerepet tölthet be az európai kontinens ballisztikus rakéták elleni védelmében is.
E gondolatot illetõen azonban szólnunk kell azokról a szkeptikus hangokról is, amelyek az Oroszországgal való együttmûködés komplikációit hangsúlyozzák. Kétségtelen, hogy egy közösen megvalósított rendszer révén megnõ az orosz szaktudástól és technológiától való függés mértéke, ami a lehetséges politikai vetületek mellett a kölcsönös bizalom és megbízhatóság kérdését is érinti. Könnyen beláthatjuk azonban, hogy ez a probléma egyáltalán nem jelenthet leküzdhetetlen akadályt a közös cél felé vezetõ úton. Az eddigi együttmûködés eredményei vitathatatlanul azt igazolják, hogy nincs ok az aggodalomra. A közös érdekek alapján már jelentõs eredmények is születtek. Gondolbel- junk csak a RAMOS (Russian-American Observation Satellite) programra, vagy a ballisztikus rakéták indítását felderítõ és a rakétákat követõ úgynevezett korai elõrejelzõ és figyelmeztetõ központ (JEWNC – Joint Early Warning and Notification Centre) létrehozására. Az eredményeket látva mintegy végszóként bátran kijelenthetjük, hogy a ballisztikus rakéták elleni aktív védelem területén megnyilvánuló úttörõ jellegû együttmûködés jelentõs mértékben hozzájárulhat a kapcsolatok javulásához, ami éppen a probléma globális jellege miatt elõbb-utóbb talán politikai téren is partnerséget eredményez.

RUTTAI LÁSZLÓ–KALMÁR ISTVÁN

Jegyzetek:

1 A ballisztikus rakéták által képviselt fenyegetés realitásainak bemutatása megtalálható az Új Honvédségi Szemle 2005/10. számában (Ruttai László–Szentesi György: Amit a rakétafenyegetés mértékének megítéléséhez tudnunk kell).
2 Az erõforrások koncentrálására és egy globális jelleggel is alkalmazható szakterminológia kialakítására törekedve 2001-ben az Amerikai Védelmi Minisztérium megváltoztatta az addig alkalmazott terminológiát. A változás eredményeként a nemzeti és hadszíntéri jelzõk helyett a rakétavédelmi rendszereket a szerint jelölik, hogy a támadórakétákat azok röppályájának mely szakaszán képesek megsemmisíteni. Ennek megfelelõen megkülönböztetnek gyorsítási fázisban, középsõ fázisban és visszatérõ fázisban megsemmisítõ rakétavédelmi rendszereket. A NATO-ban alkalmazott szakterminológia azonban továbbra is a hadszíntéri rakétavédelmi rendszer kifejezést alkalmazza. (Szerzõk)
3 Az amerikai rakétavédelmi rendszer elemeinek leírása megtalálható az Új Honvédségi Szemle 2004/5. és 6. számában (Ruttai–Krajnc– Kalmár: A ballisztikus rakéták elleni aktív védelem eszközei I–II. rész).
4 A szimulációs kísérletek során bebizonyosodott, hogy nem minden ütközés jár szükségképpen a cél megsemmisítésével. A kísérletek alapján megállapítható, hogy a cél megsemmisítése közvetlen találatnál nagymértékben függ attól, hogy a harci töltet melyik részét találja el az EKV. (Director operational test and evaluation report in support of NMD deployment readiness review, 10. Aug. 2000.)
5 Az orosz rakétavédelmi rendszer elemeinek leírása megtalálható az Új Honvédségi Szemle 2006/8. és 9. számában (Ruttai–Kalmár: Oroszország és a ballisztikus rakéták elleni védelem I–II. rész)
6 A legfontosabb körzetek nem stratégiai ballisztikus rakéták elleni védelmét ellátó csapatokat a „Bajkál” típusú, automatizált vezetési rendszer modernizált változatával szerelték fel, ami a jelenleg alkalmazott rakétafegyverek mindegyik típusának vezetésére képes.

FELHASZNÁLT IRODALOM
________ _____ ________ ________ _ ___ __________ _______, ___________ ______ __________ ____- ___, ______, 2003
Alberts – Gartska – Stein: Network Centric Warfare. Developing and Leveraging Information Superiority (2nd edition) Library of Congress, Washington, August 1999.
________, !. _.: ____ _____" _____ , _____ #______- ____, ______, 2005
Ballistic Missile Defense Program Focus, BMDO Fact Sheet AQ-00-01, April 2000
BMDO Reviews Proposals To Work With Russia On NMD, Defense Daily, June 23, 2000.
Harnessing the Power of Technology : The Road to Ballistic Missile Defense from 1983-2007, BMDO Department of Defense, 2000
!______, _. _.: $_____________ _ __________%_____ ___- ____, &_____ _______ No. 4. 1999. p. 2-47 !_________ “_'_$()” ____% ______-!__%_____ ___- ___ , #__________ __% “_____ _ ______"__”. ______ – 2004 ".
Sergei Boyev: Shrewd Eyes and Mind of the Missile and Space Defense High-Potential Radars: Past, Present and Future, Military Parade 2001. September
Weldon: Time for U.S. to Call Russia’s Bluff on Missile Defense, Inside Missile Defense, March 7, 2001.