A második világháború után Európára a béke idõszaka köszöntött, s ezt csak néhány kisebb konfliktus zavarta meg, egészen a kilencvenes évek elejéig. A világ más tájain élõ emberek azonban nem voltak ilyen szerencsések. A nagy világégés elmúltával nem szûntek meg a harcok, háborúskodások, sõt egyes különösen szerencsétlen vidékeken háborúk sorát vívták. Ilyen háborús sorozatot tudhat maga mögött India és Pakisztán is. A szerzõ az 1965-ös háború okait, történetét elemzi tanulmányában.

Az 1965-ös háború elsõsorban Kasmír birtoklásáért robbant ki, és bár a háború óta több mint negyven év telt el, mégis ritkán lehet találkozni az események tárgyilagos leírásával, de fõleg értékelésével. Ennek az a legfõbb oka, hogy a két ország között kialakult konfliktust a mai napig nem sikerült megoldani. Éppen ezért a háborús események tárgyalása elõtt fontosnak tartom, hogy az események megértéséhez a szokásosnál jobban részletezzem az elõzményeket: India és Pakisztán történetét a függetlenség kivívásától.


A FÜGGETLENSÉG ELNYERÉSE, AZ ELSÕ PROBLÉMÁK

A mai Pakisztán, India és Banglades 1947 augusztusáig angol gyarmat volt, s együtt alkották Brit Indiát. A késõbbi konfliktus csírái már a gyarmati uralom idején kialakultak. A függetlenségért számos szervezet küzdött, s közülük idõvel a Muzulmán Liga és az Indiai Nemzeti Kongresszus (továbbiakban: Kongresszus) emelkedett ki. Erõsen leegyszerûsítve a Muzulmán Liga elsõsorban Mohamed híveit tömörítette, míg a Kongresszusban fõleg a hindu lakosság bízott. Az idõk során a két párt közötti konfliktus egyre inkább elmélyült, és a gyarmati uralom utolsó éveire gyakorlatilag lehetetlenné vált köztük a párbeszéd. Ennek számos oka volt, egyrészt kezdettõl fogva adva voltak a vallási ellentétek, másrészt az angolok tudatosan a függetlenségi erõk megosztására törekedtek. A késõbbiekre nézve a legfontosabb eltérés a két párt programjában az volt, hogy a Muzulmán Liga egy önálló muszlim államot szeretett volna kiszakítani Brit Indiából, ezzel szemben a Kongresszus egyben kívánta tartani az országot a függetlenség elnyerése után is.
A második világháborút követõen a nemzeti mozgalmak a világ több térségében felerõsödtek, és ezek hatására a megrendült brit birodalom vezetése Indiában is kénytelen volt újraértékelni gyarmati politikáját. Hogy a függetlenségi mozgalmak vitorlájából kifogják a szelet, és hogy a Kongresszust és a Muzulmán Ligát még inkább egymás ellen fordítsák, különbözõ rendezési terveket készítettek. E tervek azonban nem érték el céljukat, és az indiai helyzet egyre súlyosabbá vált. Elõbb az angolok elleni megmozdulások fokozódtak, majd heves vallási összetûzésekre, mészárlásokra került sor (nem utolsósorban a rendezési terveknek köszönhetõen), s közben munkássztrájkok és parasztmozgalmak is zajlottak.
A birodalom vezetése nem volt képes ezekre a kihívásokra hatásosan reagálni, és fokozatosan elvesztette az ellenõrzését az események menete fölött. Végül az indiai megmozdulások sikert arattak. A brit miniszterelnök bejelentette, hogy Indiában legkésõbb 1948 júniusáig átadják a hatalmat az indiaiaknak. Az átadás lebonyolítására pedig lord Mountbatten személyében új alkirályt nevezett ki.
Mountbatten 1947. június 3-án terjesztette elõ tervezetét a válság megoldásáról és az angol kivonulás lebonyolításáról. Tervének legfontosabb pontja az volt, hogy mivel a hinduk és a muzulmánok békés együttélése az elmúlt események következtében gyakorlatilag lehetetlenné vált, ezért Brit Indiát két domíniumra kell osztani, egy többségében muzulmánok lakta Pakisztánra és egy többségében hinduk lakta Indiára.
A Mountbatten-tervnek számos ellenzõje akadt (köztük volt Gandhi is), de a vérengzések miatt végül is a Muzulmán Liga és a Nemzeti Kongresszus is kénytelen volt elfogadni azt. Ezek után az események menete felgyorsult. A brit kormány egy évvel elõbbre hozta a hatalomátadás idejét, és 1947. augusztus 15-én India és Pakisztán független országgá vált. A Muzulmán Ligának tehát sikerült elérnie a célját, vagyis az önálló muszlim állam létrehozását, de ez az amúgy sem barátságos hindu –muzulmán viszonyt tovább rontotta.
A Mountbatten-terv értelmében Pakisztán két egymástól 1500 km-re fekvõ területen jött létre, s e két rész közé ékelõdött India. Mivel mindkét államot vallási alapon szervezték meg, a különbözõ nemzetiségek, népcsoportok érdekeit gyakorlatilag nem vették figyelembe. De a Mountbatten-terv kidolgozói nem voltak tekintettel a más vallásúak (pl. szikhek) igényeire sem. Ezek a hiányosságok számos késõbbi konfliktus forrásai lettek.
Azonnal jelentkezett viszont az a probléma, hogy a hinduk és a muzulmánok szétválasztása sem sikerült tökéletesen, s ezt óriási méretû népvándorlás és újabb mészárlások követték. Az új határok mellett élõk közül milliók vándoroltak át egyik országból a másikba. Egyes becslések szerint mintegy 7 millió muzulmán hagyta el Indiát és menekült Pakisztánba, míg Pakisztánból 5 millió hindu és szikh menekült Indiába. Más források 15-tõl 20 millióra teszik a menekültek számát. A helyzetet drámaivá tette, hogy az új határok mentén a menekülõk sorait különbözõ fegyveres bandák ritkították, a nagyvárosokban pedig a határterületekrõl érkezõ hírek hatására került sor véres pogromokra. Az áldozatok számát legkevesebb 500 000 fõre teszik, de van, ahol 1 millió halottról lehet olvasni. Bár a hatóságok mindkét részrõl megpróbálták ezeket a túlkapásokat megakadályozni, de mint az az áldozatok számából látszik, ez csak korlátozott mértékben sikerült. Ezek a mészárlások természetesen szintén nem segítették a jószomszédi viszony kialakulását.


A FEJEDELEMSÉGEK PROBLÉMÁJA

A Mountbatten-terv értelmében a vegyes lakosságú területek egy részén népszavazással döntötték el, hogy az adott területet melyik államhoz csatolják. A fejedelemségek esetében pedig a fejedelemnek volt joga dönteni, hogy Indiához vagy Pakisztánhoz kíván-e csatlakozni (India ekkoriban angol igazgatás alatt lévõ területekbõl és viszonylagos belsõ önállósággal rendelkezõ fejedelemségekbõl állt). A fejedelemségek uralkodói próbálták késleltetni a csatlakozást, s a politikai hatalmuk átengedéséért cserében külön jogokat és fõleg minél több pénzt próbáltak kizsarolni maguknak az indiai vagy a pakisztáni kormánytól. Végül a 601 fejedelemségbõl 505 Indiához, a többi pedig Pakisztánhoz csatlakozott, és csupán hárommal voltak nagyobb gondok: Junagadhdal, Hyderabaddal és Kasmírral.
Junagadh mohamedán uralkodója, a navab (Sir Mahabtkhan Raszulkhan) Pakisztánhoz kívánt csatlakozni, annak ellenére, hogy országa 400 km-re feküdt Pakisztántól és hogy lakosságának 80%-a hindu volt. A fõ probléma azonban mégsem a lakosság vallási összetétele, vagy a Pakisztántól való távolság volt, hanem az, hogy ha e kis állam Pakisztánhoz csatlakozik, az más mohamedán uralkodókat is arra csábíthat, hogy India helyett Pakisztánt válasszák. Ezt pedig India mindenképpen el akarta kerülni.
A terület hovatartozásának kérdésérõl heves vita kezdõdött Pakisztán és India között. Végül 1947. szeptember 17-én az indiai kormány elhatározta, hogy csapatokkal körbeveszi a kis államot, de nem lép a területére. Ennek megfelelõen az indiai hadsereg egy dandárerejû csoporttal blokádot vont Junagadh köré. Mivel az országban nem volt elegendõ élelmiszer, Junagadh nem tarthatta sokáig magát. A navab repülõgépen Pakisztánba menekült, és az indiai hadsereg bevonult az országba. Késõbb, 1948 februárjában népszavazást tartottak, s ennek során mintegy 700 ezren szavaztak az Indiához és 81-en a Pakisztánhoz való csatlakozásra. India tehát megszerezte a területet, de a beavatkozással megszegte a Mountbatten-tervet, hiszen egy Pakisztánhoz csatlakozó fejedelemséget foglalt el.
Más volt a helyzet Hyderabad esetében. Területileg Hyderabad volt az egyik legnagyobb indiai fejedelemség (132 000 km2, és kb. 14 millió lakos). Mohamedán uralkodója, a nizám azonban nem kívánt sem Indiához, sem Pakisztánhoz csatlakozni, bár természetesen a szíve inkább Pakisztánhoz húzta. Itt is tárgyalások és viták kezdõdtek az ország hovatartozásának kérdésérõl, míg végül 1948. szeptember 9-én az indiai kormány a fegyveres megoldás mellett döntött. A „Polo” hadmûvelet szeptember 13-án kezdõdött. Az indiai hadsereg a rendelkezésre álló egységekkel (a hadsereg jelentõs része ekkor már Kasmírban harcolt), köztük az 1. páncéloshadosztállyal és néhány gyalogosalakulattal rövid, százórás küzdelem során megverte a nizám 42 000 fõs hadseregét, és a hyderabadi hadsereg letette a fegyvert. A terület problémáját ezzel megoldották.
E két fejedelemség kérdése tehát viszonylag gyorsan rendezõdött, de a junagadhi események tovább növelték a feszültséget India és Pakisztán között.


KASMÍR PROBLÉMÁJA

A mai napig az India és Pakisztán közötti konfliktus egyik sarkköve Kasmír. A területen szinte rendszeres idõközönként harcok zajlanak, bár háborút csak 1947–48-ban és 1965-ben vívtak érte a felek.
Az ország tulajdonképpen 3 nagy területbõl áll, Jammuból (Dzsammu), Kasmírból és Ladakhból. E három területet együtt manapság Kasmírnak szokás nevezni, bár ma- ga a Kasmír kifejezés eredetileg csak a Kasmíri-völgyet jelentette (a továbbiakban a terület egészét mi is Kasmírnak nevezzük majd). Kasmír túlnyomó része hegyvidék, mély, keskeny völgyekkel és magas, kopár fennsíkokkal. Területén található a világ második legmagasabb hegycsúcsa, a K2 is. Az ország délnyugati részén helyezkedik el a jammui síkság, amit a Pír Panjal (Pandzsal) hegység választ el a Kasmíri-völgytõl. A Kasmírivölgytõl északra, északkeletre a Karakoram hegység található, e hegységtõl délkeletre, illetve a Kasmíri-völgytõl keletre fekszik Ladakh, illetve a Zaskar-hegység.
Kasmírnak jelenleg közös a határa Indiával, Kínával, Afganisztánnal és Pakisztánnal, a volt Szovjetuniótól (ma: Tádzsikisztántól) pedig csak egy vékony földcsík választja el (Afganisztán).
Kasmír teljes területe 220 000 km2, s ezen ma India, Kína és Pakisztán osztozik. Az India és a Pakisztán között húzódó határvonalat az 1949-es fegyverszünet rögzítette, amelyet azután az 1971-es háborút lezáró tûzszünet némileg módosított, India javára. Pakisztán és Kína 1963-ban egyezett meg a közöttük lévõ határ kérdésérõl, illetve még az 1962-ben lezajlott indiai–kínai háború következtében kialakult az India és Kína közötti határvonal is. Jelenleg ez a tényleges helyzet, ám ezt gyakorlatilag mindegyik fél csak átmeneti állapotnak tekinti.
Kasmírnak 1947-ben kb. 3 millió lakosa volt, s e népesség kétharmada muzulmán. A többiek zömmel hinduk, kisszámú buddhista és szikh kisebbséggel. A lakosság több mint a fele a Kasmíri-völgyben élt, s itt a muzulmánok adták a népesség 90%-át. Jelentõs volt a lélekszáma a jammui sík területnek is. Itt a többség hindu vallású volt, s a muzulmánok csak a népesség 1/3-át alkották. E viszonylag sûrûn lakott területekkel szemben Ladakh északi határvidékét gyéren lakták.
Az évszázadok során a terület hindu, buddhista, muzulmán, tatár, afgán, és végül szikh uralom alatt állt. A szikhek hatalmát az angol csapatok törték meg az 1846- os elsõ szikh háborúban. Az angolok ekkor létrehozták Jammu és Kasmír államokat, majd eladták õket a jammui maharadzsának. A terület a késõbbiek során sem lett Brit India része, ráadásul azzal, hogy egy hindu maharadzsát tettek a muzulmán többségû lakosság urává, a késõbbi viszályok okait is megteremtették.
1947. augusztus 15-e után ugyanis a kasmíri maharadzsa, Sri Hari Singh hasonlóan a hyderabadi nizámhoz, megpróbált függetlenné válni. Önállósodási törekvése azonban az elsõ indiai–pakisztáni háború kitöréséhez vezetett.


AZ 1947–48-AS HÁBORÚ

Kasmír földrajzi helyzete Pakisztán számára tálcán kínálta a beavatkozás lehetõségét. A kommunikációs útvonalak a Kasmíri-völgybe, csakúgy mint az északi területekre szinte kizárólag Pakisztánnal kötötték össze az országot. Kasmír meghódítására Pakisztán a „Gulmarg” nevû hadmûveletet dolgozta ki, s a terület gyors elfoglalásával megteremtette volna az alapot Jammu és Kasmír hivatalos annektálására, és egyben megakadályozta volna, hogy India hatásos ellenintézkedéseket tegyen.
A pakisztániak közel jártak a sikerhez. 1947 októberében Kasmír délnyugati területein lázadások törtek ki s a muzulmánok Kasmír központi területén létrehozták az „Azad Kasmír Hadsereget”, Poonchban pedig „Szabad Kasmír” kormány alakult.
Az automatafegyverekkel, aknavetõkkel, lángszórókkal felszerelt és szabadságolt pakisztáni katonákkal megerõsített pathan törzsi csapatok október 22-e körül átlépték a Pakisztán és Kasmír közötti határt, majd megindultak Srinagar (fõváros) felé. A helyzet gyorsan romlott, ezért a maharadzsa már október 24-én katonai segítséget kért Indiától. Az indiai kormány a segítség feltételéül azt szabta, hogy Kasmír csatlakozzon Indiához. Mivel október 26-ára a támadó harcosok fõerõi elérték Baramullát és már csak 50 km-re voltak Srinagartól, Sri Hari Singh aláírta a csatlakozási szerzõdést, majd távozott az országból. A szerzõdés aláírásával az indiai vezetés a külvilág felé legalizálta a beavatkozást, és az indiai hadsereg megkezdhette hadmûveleteit. Az indiai beavatkozás október 27-én kezdõdött, s a kibontakozó háború (hadüzenet egyik fél részérõl sem történt) a következõ év decemberéig tartott. A gazdasági okok miatt India 1948. december 30-án tûzszünetet kért, s ezt a szintén kimerült Pakisztán 1949. január elsején elfogadta.
A tûzszünet értelmében az eddigi frontvonalakból lett az ideiglenes demarkációs vonal. Ez kb. Jammu magasságában érintette a pakisztáni határt, s innen kiindulva haladt észak felé, nagyjából 30–50 km-es távolságban a pakisztáni határtól. Majd kb. Muzaffarabad magasságában megtört, s innen kelet felé fordulva haladt a Nanga Parbat (K2) és a Burzil hágótól délre, egészen a Siachen gleccserig.
Mivel a háborúban egyik fél sem tudott döntõ sikert elérni, Kasmír kérdése nem oldódott meg, és a késõbbiekben folyamatos feszültséget okozott India és Pakisztán kapcsolatában, majd végül más problémáktól is támogatva vezetett el az 1965-ös újabb háborúig.




A HÁBORÚ UTÁNI ÉVEK

India a függetlenné válás napján domíniumi státust kapott. A háború után, 1950. január 26-án kikiáltották a köztársaságot, de az ország továbbra is a Brit Nemzetközösség tagja maradt. India területi egységének megvalósítását szolgálta, hogy 1954 novemberében Franciaország indiai gyarmatai indiai közigazgatás alá kerültek. Ezután 1961. december 18–19-én az indiai csapatok elfoglalták az ország területébe ékelõdõ portugál gyarmatokat is: Goát, Damaót és Diut.
Miközben az Indiai Szövetségi Köztársaság újabb területekkel gyarapodott, egyes Indiában élõ népek e folyamatot épp megfordítani szerették volna. Néhány népcsoport harcot kezdett, hogy kivívja függetlenségét. E nemzetiségi mozgalmak közül már 1952-ben megerõsödött a Teluga (Ándhra) nép önállósodási törekvése, Keleti Asszám tartományban pedig – szintén az ötvenes évek elejétõl – a nága törzs tagjai kezdtek partizánháborút a kormányerõk ellen. Ugyanakkor Punjab tartományban a szikhek elszakadási törekvései jelentkeztek, és 1958-tól újult erõvel törtek a felszínre a tamil területek problémái is.
A külvilág felé az indai vezetés a demokrácia bajnokának próbálta beállítani országát – igen sikeresen –, s gyakran emelte fel hangját az elnyomott, gyarmati sorban élõ népek érdekében. A különbözõ indiai nemzetiségek mozgalmai ugyanakkor azt mutatják, hogy Indiában sem volt minden rendben.
Pakisztán történelme a 47–48-as háború után nem kevésbé volt mozgalmas, mint Indiáé. Pakisztán 1954-ben katonai szerzõdést kötött Törökországgal és az USA-val, majd 1954 szeptemberében belépett a SEATO-ba, 1955 szeptemberében pedig csatlakozott a bagdadi paktumhoz. E lépések egyrészt jelentõsen növelték az ország külpolitikai súlyát – idõvel katonai erejét is –, másrészt szembefordították a Szovjetunióval és Kínával.
1956. február 29-én Pakisztán vezetése Iszlám Köztársasággá nyilvánította az országot, ám akárcsak India, továbbra is tagja maradt a Brit Nemzetközösségnek (1947- ben Indiához hasonlóan domíniumi státust kapott az ország). A köztársaság kikiáltásával egy idõben lépett életbe az új alkotmány is. Pakisztán elsõ elnöke Iszkander Mirza vezérõrnagy lett (eddig Anglia képviseletében a fõkormányzó volt az államfõ). A helyzet azonban hamarosan megváltozott. Belpolitikai problémák miatt már 1958 októberének végén a hadsereg vette át a hatalmat. Kihirdették a rendkívüli állapotot, feloszlatták a képviselõ-testületeket, és betiltottak minden pártot. Az új államfõ és kormányfõ Ajub Khan tábornok lett.
Késõbb a belpolitikai életben fokozatos enyhülésre került sor, és végül 1962-ben új alkotmányt vezettek be, megszüntették a még mindig érvényben lévõ rendkívüli állapotot, ismét legálisan mûködhettek a polgári pártok is. A katonai diktatúrát elnöki kormányzat váltotta fel (az elnök Ajub Khan maradt).
Az 1962-es év végétõl a pakisztáni külpolitikában is irányváltásra került sor, s az ország fokozatosan közeledni kezdett a Szovjetunióhoz és Kínához. A kínai–pakisztáni kapcsolatok fejlõdésének igen jót tett a kínai–indiai háború. Hiszen „az ellenségem ellensége, az én barátom” elv alapján Kína Pakisztán természetes szövetségesévé vált. Ennek jeleként 1963 márciusában Pekingben aláírtak egy szerzõdést a kínai Hszincsiang tartomány és Kasmír – Pakisztán által birtokolt területe – közötti határ vonaláról.


INDIA ÉS KÍNA KAPCSOLATA

Mivel az indiai–kínai viszony erõsen kihatott az 1965-ös háborúra, ezért érdemes egy kicsit részletesebben is foglalkozni vele. 1949-ben India elismerte a Kínai Népköztársaságot, ami a két ország kapcsolatára pozitív hatással volt. E kapcsolatok 1954-ben tovább javultak, ugyanis a felek ebben az évben kereskedelmi megállapodást kötöttek, valamint Nehru és Csou En Laj megszövegezték a békés egymás mellett élés öt elvét, a Pancsa Sila-t. A békés egymás mellett élés azonban nem tartott sokáig. Amikor 1959-ben a kínai hadsereg leverte a tibetiek felkelését, felszínre kerültek a területi ellentétek. Kína és India között ugyanis nem volt hivatalosan megállapított határ. Az Északkeleti Határövezet és Nyugat-Tibet térségében az angolok ugyan még a gyarmati idõkben húztak egy vonalat (Durand vonal), de ezt egyetlen kínai kormány sem ismerte el.
1959 õszén és a következõ évben számos határincidensre került sor, majd a helyzet gyorsan romlott. 1962 nyarán, Ladakh és az Északkeleti Határövezet indiai–kínai határán újabb összecsapások zajlottak, végül 1962. október 20-án a kínai hadsereg támadást indított, s visszaszorította az indiai csapatokat Ladakh térségében és északkeleten egyaránt. Indiában október 26-án szükségállapotot vezettek be, és november 14- én ellentámadásba kezdtek. Ez azonban nem járt sikerrel. A háború lezárásaként november 21-én Kína egyoldalúan tûzszünetet jelentett be, s mintegy 20 km-rel hátrébb vonta csapatait (még így is jelentõs területek maradtak Kína kezén).
Mivel a kínai–indiai konfliktus hatására Pakisztán Kínához kezdett közeledni, így India a Szovjetunió irányában lett egyre barátságosabb. E kapcsolatok a késõbbi fegyvervásárlásokban és fõleg a diplomáciai tevékenység során a külvilág számára is kézzelfoghatóvá váltak.


A SZEMBEN ÁLLÓ ERÕK

India és Pakisztán történetében fontos szerepet játszottak a fegyveres erõk. Egyrészt mindkét államot erõteljes fegyverkezésre késztették a szomszédos országokkal meglévõ nézeteltéréseik, másrészt jelentõs szerep jutott a hadseregeknek az államhatárokon belül, a belpolitikában is. Mindezek következtében az 1947–48-as háború után mindkét állam hadserege gyors minõségi és mennyiségi fejlõdésen ment keresztül. Az indiai hadsereg pedig újabb harci tapasztalatokra is szert tett az indiai–kínai háború során. Ugyanakkor számos tényezõ csökkentette e hadseregek ütõképességét (geopolitikai, társadalmi, gazdasági helyzet stb.). Ezek közül talán a legfontosabb a rendkívül rossz gazdasági helyzet és az ebbõl következõ korlátozott hadiipari kapacitás volt. A korszerû fegyvereket, fegyverrendszereket, illetve ezek alkatrészeit elsõsorban külföldrõl szerezték be (India jelentõs lépéseket tett hadiiparának kiépítésére). Mindez azt jelentette, hogy háború esetén a fegyvervásárlás költségei és az esetleges fegyverembargó miatt a fegyverekben, eszközökben elszenvedett veszteségeket nem tudták megfelelõ mértékben és ütemben pótolni, vagyis hosszú idõn keresztül nem voltak képesek intenzív hadviselés folytatására.
A pakisztáni fegyveres erõk összlétszáma 1965–ben kb. 253 000 fõ volt. Mivel a pakisztáni vezetés a fõ hadszíntérnek a nyugat-pakisztáni határt tartotta, a hadsereg fõerõi így Nyugat-Pakisztánban (a mai Pakisztán) állomásoztak. A csapatok elhelyezése mellett eltért a két országrész hadkiegészítési rendszere is. Nyugat-Pakisztánban a hadsereg önkéntesekbõl állt, míg Kelet-Pakisztánban (a mai Banglades) 1963 augusztusában bevezették a hadkötelezettséget.
A hadsereg fejlesztésének talán legfontosabb állomása az Egyesült Államokkal 1954 májusában megkötött kölcsönös katonai, védelmi szerzõdés volt. Ennek köszönhetõen az Egyesült Államoktól 1954 és 1965 között Pakisztán mintegy 650 millió USA-dollár értékû katonai segélyt kapott. A közvetlen anyagi támogatáson kívül fontos volt még, hogy számos pakisztáni tiszt járt tanulmányi úton az USA-ban, vagy kapott ott kiképzést, és további segítséget jelentettek azok az angol és amerikai szakértõk is, akik a pakisztáni hadsereg kiképzésében vettek részt (1964-ben 2000 amerikai katonai tanácsadó és 8000 (!) szakértõ tartózkodott Pakisztánban).


A SZÁRAZFÖLDI ERÕK

Az 1950-es évekre Indiáé lett a világ negyedik legnagyobb hadserege. Létszáma kb. 800 ezer fõ volt, s ebbõl 700 ezer ember tartozott a szárazföldi erõk állományába (más adatok szerint a szárazföldi hadsereg létszáma 600 ezer fõ volt). Míg 1956-ban csak 1 páncélos- és 8 gyalogoshadosztállyal rendelkeztek, addig 1965-ben már 25 hadosztály (ebbõl 4 valószínûleg ekkor még csak keretalakulatként létezett) tartozott a szárazföldi erõkhöz. E 25 hadosztályból 10 hegyi hadosztály (2., 4., 5., 6., 8., 17., 23., 27., 39., 57.) volt, 14 gyalogos (3., 7., 9., 10., 11., 12., 14., 15., 19., 20., 25., 26., 36., 54.) és egy páncélos (1.). A páncéloserõkhöz tartozott még egy önálló páncélosdandár (2.), 4 önálló könnyû harckocsiezred és a gyalogoshadosztályokat támogató 6 páncélosezred is. Az indiai páncélosegységek összesen 720 db különféle harckocsival rendelkeztek. Ebbõl 188 db Centurion, 164 db AMX–13, a többi pedig M–4, M–3 volt. A rendelkezésre álló páncélosokból összesen 16 ezredet állítottak fel: 4 ezred Centurion, 8 ezred Sherman, 2 ezred AMX–13, és 2 ezred PT–76. Az egyik PT–76- os ezred azonban még szervezés alatt volt a háború kitörésekor.
Az indiai tüzérség darabszám tekintetében majdnem kétszeresen múlta felül a pakisztánit. Az 1800 lövegbõl azonban kb. 378 db légvédelmi volt, 450 db pedig 76 mm-es hegyi ágyú és 3.7 colos tarack. A 120 mm-es aknavetõk 19 ezredet tettek ki.
A pakisztáni szárazföldi csapatok állományába kb. 220 000 katona tarozott. A hadsereg 1965-ben 8 gyalogos- (7., 8., 9., 10., 11., 12., 14., 15.) és két páncéloshadosztállyal (1., és 6.) rendelkezett. A 6. páncéloshadosztály azonban ekkor még szervezés alatt állt, s harcképessége a háború kezdetére nem érte el a kívánt szintet. A páncéloscsapatoknak összesen kb. 765 db harckocsijuk volt. Ebbõl kb. 230 db M–47, 202 db M–48 Patton, kb. 150 db M–24 Chaffee és kb. 200 db M–4 Sherman volt. A 6. páncéloshadosztály állományában volt még néhány darab (kb. 10-20) M–36-os páncélvadász is. A pakisztáni páncéloserõket 17 ezredbe szervezték: 9 ezred M–47/48, 5 ezred Sherman, 3 ezred pedig Chaffe (a páncélosok és páncélosezredek száma a különbözõ feldolgozásokban eltér).
A gyalogság és a páncélosok harcát a tüzérség mintegy 720 különféle ûrméretû lövege támogatta, illetve 8 ezred 120 mm-es aknavetõ. A légvédelmi lövegek száma kb. 192 volt (a két fél tüzérségére vonatkozó részletes adatokat lásd a mellékelt táblázatban).


Az indiai szárazföldi hadsereg létszámra tehát igen tekintélyes volt, s több mint háromszorosan múlta felül ellenfelét. Azonban ez a fölény már nem volt meg technikailag, szervezetileg, harcászatilag és hadászatilag. A páncéloserõknél az indiai egységek többsége a már elavult Shermanekkel, vagy AMX–13-as könnyûharckocsikkal volt felszerelve, és mindössze 4 ezred volt ellátva a kiváló Centurion harckocsikkal.
Amíg a pakisztáni 1. páncéloshadosztálynak három „harci parancsnoksága” volt, s ezek harckocsiezredek és gépesített zászlóaljakból álltak (a gépesített zászlóaljakban modern páncélozott szállítójármûvekkel), addig az indiai páncéloshadosztálynak egy páncélos- és egy gépesített dandára volt, s a gyalogságot háromtonnás teherautók vitték a harcmezõre.
Pakisztán 17 páncélosezredével szemben Indiának 16 volt. Ráadásul az indiai ezredek közül csak 14-et vetettek be a háborúban. Minden pakisztáni közepes harckocsiezredben 44 db harckocsi volt, és az ezred felderítõalakulata 6 HSN-nel is fel volt szerelve. A könnyûpáncélos ezredek pedig 32 db könnyû harckocsiból és 28 db M–113-asból álltak, ez utóbbiak parancsnoki jármûként szolgáltak, illetve a gyalogságot szállították velük. Az indiai harckocsik híradó rendszere elavult volt, míg a pakisztáni oldalon modern rádió (ANGRC rendszer) növelte a parancsok végrehajtásának és ellenõrzésének képességét.



A pakisztáni páncélosokat a gépesített gyalogság az M–113-asok fedélzetén szorosan követhette és közvetlen támogatásként a harcjármûvek .50-es géppuskája fokozhatta a tûzerõt. Amíg mindkét pakisztáni páncéloshadosztálynak volt egy modern önjáró lövegekkel felszerelt tüzérezrede, addig az indiai páncéloshadosztály ilyennel nem rendelkezett. Az indiai páncéloshadosztály nélkülözte a közepes önjáró tüzérséget és a kor színvonalán álló légvédelmi tüzérséget is, ezért a hadosztály nem rendelkezett a szükséges rugalmassággal és tûzerõvel.
A tüzérezredek mindkét félnél általában 18 lövegbõl álltak, s bár Indiának több tüzérségi eszköze volt, a tábori, közepes és nehéz, illetve a könnyû légvédelmi tüzéregységek zömmel II. világháborús lövegekkel rendelkeztek. A pakisztániak viszont újabb amerikai eszközöket alkalmaztak (az indiai tüzérség nagy mennyiségû brit felszereléshez jutott a felosztás során, míg Pakisztán kénytelen volt tüzérségét szinte a semmibõl felállítani, így ami miatt 1947-ben hátrányt szenvedtek, az 1965-ben elõnyként jelentkezett). Az indiai könnyû légvédelmi tüzérezred vontatott lövegekkel, a pakisztáni önjárókkal volt ellátva. Ez további rugalmasságot és mozgékonyságot biztosított a pakisztáni erõknek.
Az indiai gyalogság számszerûleg felülmúlta a pakisztánit, hatásosságában azonban többé-kevésbé egyenlõ volt vele. A gyalogoshadosztályok mind fegyverzetben, mind szervezetileg elsõ világháborús szinten álltak. De a pakisztániak páncéltörõ képessége kétszerese volt az indiáinak.
Az indiai hegyihadosztályok két kivétellel az északi határ mentén, Kínával szemben foglaltak el védelmi állásokat. A tizennégy gyalogoshadosztályból pedig négy még szervezés alatt állt. Így Pakisztán ellen nyugaton a magasabbegységek közül elvileg tíz gyalogoshadosztály, két hegyihadosztály és három páncélosdandár állt az indiai hadvezetés rendelkezésére. Ezzel szemben Pakisztánnak hét gyalogos- és két páncéloshadosztálya (egy szervezés alatt) volt. Egy további pakisztáni gyalogoshadosztály Kelet-Pakisztánban állomásozott.


A LÉGIERÕK

Egy évvel az 1949. január 1-jei tûzszünet után az indiai légierõ (Indian Air Force – IAF) 6 vadászszázaddal (Spitfire, Tempest, Vampire), egy bombázószázaddal (B–24), egy szállítószázaddal (C–47), egy összekötõszázaddal és egy Auster A.O.P. típusú gépekkel felszerelt rajjal rendelkezett. A fegyvernem fejlesztése még a háború alatt megindult, aminek eredményeként 1948 novemberében megérkezett Angliából az elsõ 3 db Vampire F. Mk. 3 jet vadászrepülõgép. Késõbb megindult a típus gyártása is (az évek során több mint 400 db-ot állítottak rendszerbe e repülõgépbõl). Az indiai vezetõk azonban nemcsak a légierõ modernizálásával törõdtek, hanem azzal is, hogy az új repülõgéptípusok lehetõleg más és más országokból származzanak. Így kívánták ugyanis csökkenteni a repülõerõk, s ezáltal az ország kiszolgáltatottságát. Ennek a koncepciónak megfelelõen 1953-ban rendszeresítették a franciák által gyártott Dassault Ouragan vadászrepülogépet, majd 1957-ben a szintén francia Mystere IV vadászgépet is.
Az 1960-as évek elejétõl az IAF beszerzéseiben egyre fokozottabban fordult a Szovjetunió felé (ez a harcirepülõgép-állományban 1965-ben még kevésbé mutatkozott). A kínai–indiai konfliktus után pedig nagyszabású fejlesztési terv megvalósításába kezdtek. E terv szerint a légierõ állományát néhány éven belül 45 századra és 100 000 fõre kellett növelni. Az IAF így 1965-ben az átszervezés állapotában volt, s kb. 63 000 fõ és kb. 700 repülõgép tartozott a keretébe. A repülõszázadok közül 1 vadászszázad MiG–21-esekkel, 6 Hunterekkel, 5 Mystere IV-gyel, 5 pedig Gnat típusú repülõgépekkel rendelkezett. A vadászbombázók 9 századából 6 Vampire és 3 Toofani (Ouragan) gépekkel repült. A tengerészeti felderítõszázadot B–24-esekkel, a 3 könnyûbombázó századot Canberra Mk–58-okkal, egy fényképfelderítõ- századot pedig Canberra Mk–57-ekkel láttak el. A szállító repülõgépeket 10 századba szervezték: 3 század C–47, 2 század C–119, 2 század An–12, 1 század DHC–3, 1 század DHC–4 és 1 század Il–14 típusú repülõgéppel volt felszerelve (a harcirepülõ-századok gépállományát és állomáshelyét részletesen lásd a mellékelt táblázatban).
A harci egységeken és szállítórepülõ-századokon kívül még számos alakulat létezett, mint a kisegítõ légierõ 7 százada, a helikopterszázadok stb. A gépparkot pedig az Auster A.O.P. 9, Bell 47G, Mi–4, Sikorsky S–55, Alouette II. és III. stb. típusok tették még változatosabbá.
A pakisztáni légierõ (Pakistanian Air Force – PAF) létszáma 1965-ben kb. 25 000 fõ volt, s kb. 260 repülõgéppel rendelkezett. Az 1949. januári tûzszünet után a légierõ repülõgép-szükségletét elsõsorban angol gépekkel elégítették ki. Azután az amerikai fegyversegély új korszakot nyitott a légierõ történetében is. Még 1954-ben megérkeztek az elsõ T–33-as gyakorló-kiképzõ repülõgépek, majd a következõ évben az elsõ F–86 Sabre harci repülõgépek. Az Egyesült Államok 1965-ig összesen 120 db F–86 Sabre és 12 db F–104 Starfighter vadászrepülõgépet, 28-30 db B–57 bombázót, kb. 18 db T–33-as gyakorló repülõgépet, illetve számos C–130-as, HH–43-as és HU–16-os szállító repülõgépet, helikoptert szállított Pakisztánnak. A harci repülõgépeket 1965- ban 1 elfogóvadász (9. szd: F–104A), 8 vadászbombázó (5., 11., 14., 15., 16., 17., 18., és 19. szd: F–86F Sabre), 2 bombázó (7. és 8. szd: B–57B), és 1 felderítõ (24. szd: RB–57B, RB–57F, RT–33A) századba szervezték. Ezenkívül a 4. század SA–16 és H43 helikopterekkel, a 6. század C–130, a 12. század Bristol 170 szállító repülõgépekkel, a 2. és 20. század pedig T–6G, T–33, T–37 gyakorló, kiképzõgépekkel volt felszerelve.


Míg az 1947–48-as háború során az indiai légierõ mind minõségileg, mind mennyiségileg teljes fölényben volt a pakisztánival szemben, most az amerikai fegyverszállításoknak köszönhetõen Pakisztán minõségileg megfelelõ erõt tudott szembeállítani a mennyiségileg még mindig jelentõs túlerõben lévõ indiai légierõvel szemben.
Az USA nemcsak modern repülõgépekkel látta el Pakisztánt, hanem segített kiépíteni az üzemeltetésükhöz szükséges korszerû infrastruktúrát is. A pakisztáni légierõ így modern, NATOszabvány szerinti légibázisokkal rendelkezett, melyeket mikrohullámú kommunikációs hálózat kötött össze. A korai elõrejelzõ rádiólokátor rendszer lefedte az indiai–pakisztáni határt. Az állomások Peshawarban, Muttanban, Sargodhban voltak kiépítve, továbbá nagy teljesítményû rádiólokátorok mûködtek északon Sakesarban és délen Karachi közelében, Badinban is. Sargodhát továbbá a PAF legnagyobb légibázisává építették ki, melyet 64 légvédelmi löveg védett. Mauripurt (Karachi mellett) 48, Peshawar, Sakesar, Badin és Dhaka légvédelmét pedig 16-16 löveg látta el.
Bár az indiai légierõ több mint háromszorosa volt a pakisztáninak, de a 6 századnyi Vampire és 3 századnyi Ouragan ekkor már elavultnak számított, s a földi csapatok támogatására rendelt Mysterek vették fel a versenyt a Sabrekkal. Ráadásul az IAF fennmaradó századai közül többet visszatartottak keleten, Kínával szemben. Az IAF 1965 szeptemberében egy század MiG–21-essel rendelkezett, s ezek a gépek megfelelõ ellenfelei lehettek a pakisztáni F–104-eseknek, de az indiai egység még nem érte el a teljes harckészséget. A Hunterek és a Gnatok sok tekintetben egyenrangúak voltak ugyan a Sabrekkal, de nem rendelkeztek légiharcrakétákkal, míg az F–86-osok egy részét már felszerelték velük. Az IAF legsebezhetõbb pontja ekkor a radarrendszere, melynek kritikus pontja az amritsari állomás volt.


HADITENGERÉSZET


A pakisztáni haditengerészet létszáma 8250 fõ volt és kb. 26 különbözõ típusú hadihajóval rendelkezett. A pakisztáni flotta legnagyobb egységei a rombolók voltak (egyes adatok szerint rendelkeztek egy cirkálóval is). A haditengerészeti légierõ pedig Albatross típusú repülõgépekkel és helikopterekkel volt felszerelve. Lényegesen erõsebb volt az indiai haditengerészet, mely 1965-ben kb. 17 000 fõt számlált. Állományába tartozott a Vikrant repülõgép-hordozó (egyidejûleg 10 Sea Hawk, 4 Alize repülõgép és 2 Alouette helikopter), 2 cirkáló, 6 romboló és számos kisebb egység. A haditengerészeti légierõhöz 2 Sea Hawk repülõszázad és egy Alize tengeralattjáró- elhárító század tartozott. E flotta birtokában India teljes fölényben volt a pakisztáni haditengerészettel szemben. A háború jellege miatt azonban ez a harcokra nem volt kihatással. Ráadásul az indiai flotta igen passzívan viselkedett a küzdelem során. A haditengerészet egységeit részletesen lásd a mellékelt táblázatban.
(Folytatjuk)

BABOS LÁSZLÓ