A háborúban, fegyveres konfliktusban azonos vagy különböző hadikultúrák csaphatnak össze, így stílusuk annak megfelelően változhat, hogy a részt vevő felek milyen hadikultúrát képviselnek. A hadikultúra az adott nemzet, kisebbség vagy civilizációhoz tartozó államok (koalíciók) kultúrájának szerves részét képezi, amely tükrözi azok történelmi tapasztalatait és nézeteit a háború megvívásának általános módjáról. Napjainkig a hadtudomány három alapvető hadikultúrát különböztet meg: a mozgáscentrikus, az anyagcentrikus és a gerilla-hadikultúrákat. A közelmúlt katonai konfliktusai és hadi eseményei a hadikultúrák szemszögéből vizsgálva két kategóriába oszthatóak. A szimmetrikus katonai összecsapások jellemzője, hogy alapvetően hasonló hadikultúrák vívnak harcot egymással. Az aszimmetrikus konfliktusokban1 pedig az alkalmazott hadikultúrák jellemzően eltérnek. Aszimmetrikus hadviselés esetén az ortodox hadikultúra képviselői ütköznek a gerilla-hadikultúra képviselőivel (1. ábra). Az aszimmetrikus hadviselésre jellemző, hogy a részt vevő felek fegyveres harcának filozófiája jelentős mértékben eltér.

1. ábra
A hadikultúrák felosztása

A közelmúlt hadi eseményeinek vizsgálata arra enged következtetni, hogy a katonai nagyhatalmak a nukleáris fegyverek képességeinek tudatában nagy hangsúlyt fektettek az ortodox katonai képességek fenntartására és fejlesztésére. A NATO által alkalmazott rugalmas reagálás koncepciójának megvalósításához is arra volt szükség, hogy kellő mennyiségű katonai alakulatot tartsanak készenlétben, mivel egy konfliktus kialakulása esetén a hagyományos alakulatok alkalmazása elegendő időt biztosíthatott a tárgyalások lefolytatásához, ezáltal lehetővé tette a nukleáris fegyvertár alkalmazásának elkerülését. Mindezeket figyelembe véve azt gondolnánk, hogy a közelmúlt katonai eseményeinek döntő többsége szimmetrikus összecsapás volt, azonban ez közel sincs így.
A tények azt mutatják, hogy a második világháború óta közel 160 fegyveres konfliktus zajlott a világon, és ezek háromnegyede sorolható az aszimmetrikus összecsapások kategóriájába.2 Az ilyen típusú összecsapások jellemzői, hogy a világ fejletlenebb régióiban került rájuk sor; ortodox és gerilla-hadikultúrák csaptak össze egymással, és az alkalmazott fegyverek jellege szerint az ortodox hadikultúra képviselői nem tudták technológiai fölényüket megfelelően érvényesíteni, mivel információs hátrányban voltak a gerilla-hadikultúra képviselőivel szemben. Az aszimmetrikus összecsapások több áldozatot követeltek, mint a szimmetrikus összecsapások.3 Amennyiben egyetértünk Clausewitz-cal abban, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel, ki kell emelni azt a tényt is, hogy az aszimmetrikus konfliktusok politikai jelentősége is kimagasló. Az aszimmetrikus összecsapások a politikai változá sok kikényszerítésének legfontosabb eszközeként voltak jelen a közelmúlt történelmében.
Megállapítható, hogy a közelmúlt konfliktusaira döntő többségben az aszimmetrikus hadviselés jellemző, és nagy valószínűséggel ez a közeljövőben sem változik. Annak ellenére, hogy az aszimmetrikus konfliktusok meghatározó jellege erre engedne következtetni, a fejlett nagyhatalmak viszonylag keveset foglalkoznak a témával, és a katonai kutatások, valamint tanulmányok is elsősorban a szimmetrikus összecsapásokra koncentráltak. Éppen ezért a gerilla-hadikultúrát tanulmányozni kell annak érdekében, hogy a jövőben sikeresen vívhassuk meg az aszimmetrikus küzdelmeket. A tanulmány fő célja, hogy elősegítse a gerilla-hadikultúra megértését, rendszerezze ennek a szerteágazó és bonyolult hadviselési kultúrának a formáit, fajtáit, módjait és elősegítse a gondolkodást a katonai válaszreakciók kidolgozásához.


AZ ASZIMMETRIKUS HADVISELÉS JELLEMZŐI

A gerilla-hadikultúra a nem állami, nem reguláris, hanem sok esetben önszerveződő, felszereltségében és logisztikai ellátottságában gyenge hadviselő feleket jellemzi,4 amelyek célja az ellenségnek tekintett állami vagy idegen hatalom meghátrálásra kényszerítése, vagy megdöntése és a hatalom átvétele. A gerilla-hadviselés jellemzője annak elhúzódó, rejtett és kiszámíthatatlan jellege. Forrása a helyi lakosság, amelynek támogatása elengedhetetlenül fontos a gerillaharc sikeréhez. A gerilla-hadikultúra képviselői hadászati védelmet folytatnak, de információs fölényüket kihasználva harcászati támadó műveletekkel pusztítják a rendfenntartó erőket és az állami létesítményeket.
A gerilla-hadviselés nem új jelenség. Története a hadviselés történetével egyidős, és gyakran alkalmazott módszere a gyengébb hadviselő félnek. A nagyméretű, jól szervezett hadseregek általában lenézik a gerillamódszereket, és az ortodox hadseregekre nem jellemző, hogy gerilla-hadviselés elvei szerint vívják meg a harcot. Igaz, hogy a gerillaharcot folytató hadviselő fél gyakran szervezetlen szabadcsapat benyomását kelti,5 ugyanakkor tény, hogy a gerilla-hadikultúra a hadviselés egyik meghatározó, egyre több alakot öltő, és sok esetben meglepően sikeres kultúrája.
A gerilla-hadviselést folytató hadviselő fél olyan módszert alkalmaz, amely a hadászatilag gyengébb pozícióban lévő és gyengébben felszerelt hadviselést folytató fél sajátja. Fontos azonban megemlíteni, hogy a gerilla-hadviselés tudatos választás a hadviselő fél részéről, és nem feltétlenül jelent hátrányt. Igaz, hogy az ortodox hadikultúra elvei szerint szervezett hadsereg erőfölényben van a gerillaharcosokkal szemben, ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy a gerillaharcot folytató fél információs fölényben6 van, ebből következően rendelkezik a kezdeményezés lehetőségével, ami komoly harcászati fölényt biztosít számára, és lehetővé teszi a döntő harcászati erőcsoportosítások létrehozását a számára kedvező terepen, valamint biztosítja számukra a meglepést is. A gerillaharcot folytató fél gyakran azzal az előnnyel is rendelkezik, hogy elszakad az ellenségtől, visszavonulhat, és egy másik helyen és időben (számára sokkal kedvezőbb körülmények között) veheti fel a harcot.
Összegzésként megfogalmazhatjuk, hogy a klasszikus gerilla-hadviselést folytató fél hadműveleti védelmet folytat, de harcászati szinten támadó jellegű műveletekkel igyekszik erőt gyűjteni a kívánt pszichológiai, és a végső politikai győzelem elérése érdekében. A kezdeti erőforráshátrány következtében a gerillahadsereg a hadviselés első és második szakaszában nem képes nyílt harcot folytatni, és legyőzni az ortodox módon szervezett hadseregeket, éppen ezért választja a kifárasztás módszerét. A gerilla-hadviselés harmadik szakaszában (a megfelelő erőegyensúly elérését követően) azonban az addig gerilla-hadviselést folytató kötelékek ortodox módszerrel harcolnak.
Amikor elemző módszereket keres valaki egy hadikultúra rendszerezésére, elsősorban meg kell határozni az adott hadikultúra természetét. A gerilla-hadikultúra természetének vizsgálatakor két alapvető jellemzőt kell figyelembe venni. Az első jellemző a hadikultúra politikai irányultsága, a második pedig az erőszak alkalmazása. A politikai irányultságú tevékenységek közé tartozhatnak az információ szétosztása (propaganda), demonstrációk szervezése, toborzótevékenység, tagok kiképzése és beépülése a jelenlegi szervezetbe, külső erők támogatásának biztosítása, finanszírozási tevékenység, a lakosság szociális támogatása, valamint stratégiai tervek készítése. A gerilla-hadikultúra másik kiemelkedő jellemzője az erőszak alkalmazása. Többek között ez a jellemző különbözteti meg a gerilla-hadikultúrát a politikai ellenálló (mint például Ghandi mozgalma Indiában), vagy az emberjogi mozgalmaktól.
Mindenképpen érdemes a történelmi példákat megvizsgálni, és a különböző szervezetek céljai, valamint az általuk alkalmazott módszerek vizsgálata alapján kategóriákat felállítani. Mivel a gerilla-hadikultúra különböző szervezetei nem csupán céljaikban, hanem a célpontok kiválasztásában, tevékenységükben és a szervezeti megjelenésükben is eltérhetnek egymástól, fontos a gerilla-hadviselés formáit megvizsgálni. Az alábbiakban három alapvető formát különböztetek meg. Figyelembe kell venni ugyanakkor a gerilla-hadikultúra eltérő fajtáit is. A tanulmányban hét fajtát ismertetek. Azt követően, hogy különbséget teszünk a gerillatípusú hadikultúra fajtái és formái között, meg kell vizsgálni a hadviselés különböző módjait is. A stratégiai különbségek eltérő hadviselési módokat eredményeznek, és éppen ezért a katonai válaszlépések tervezése során is érdemes eltérő megközelítést alkalmazni. A különböző módok között egyrészt a gerilla-hadviselés fejlődésének eredményei, másrészt pedig hat tényező (környezet, lakossági támogatás, szervezeti felépítés, összetartás, külső támogatás, rendfenntartó szervek reakciója) vizsgálatát követően lehet különbséget tenni. A cikkben négy egymástól eltérő módot mutatok be. Természetesen a fent említett kategóriák további elemzés és értelmezés tárgyát képezik. A tanulmány célja elsősorban az érdeklődés felkeltése és a gondolkodás beindítása a hadviselés egyik kiemelkedően fontos területén.


A gerilla-hadikultúra formái

A gerilla-hadikultúra az erőszak alkalmazása során többféle módszert alkalmazhat. Ezek a módszerek a hadviselés eltérő formáiban különböztethetőek meg egymástól. A gerilla-hadviselési kultúra alapvetően három hadviselési formával hozható kapcsolatba: terrorizmus, gerilla- és hagyományos hadviselés,7 amelyek a hadviselés intenzitásának különböző szintjeit képviselik (2. ábra).8


A terrorizmushoz hasonlóan a gerilla-hadviselés célja is, a folyamatos veszteségokozással a hatalmon lévő szervezet akaratának és képességeinek gyengítése, végső soron pedig meghátrálásra kényszerítése. A gerilla-hadviselési formát is a hadászati erőhátrányban lévő ellenfél alkalmazza, és csak abban az esetben sikeres, amikor az állami szereplők a konfliktus jellegét nem ismerik fel időben, és nem állnak készen megfelelő erőforrásokat bevetni a mozgalom visszaszorítására. A gerilla-hadviselés és a terrorizmus közötti legnagyobb különbség, hogy a gerillák fő célpontjai az állami haderő, a rendvédelmi szervek, valamint az ezeket támogató erők, illetve néhány esetben az állami infrastruktúra elemei (fontosabb gazdasági létesítmények). A gerilla-hadviselési forma nagyobb létszámú aktív résztvevőt feltételez, amelynek logisztikai ellátása is nagyobb erőfeszítést igényel. A gerillák tevékenysége elsősorban a lakott településektől távolabb eső területekre korlátozódik.9
A gerilla-hadviselés legfontosabb elemei a rugalmasság, gyorsaság és az álcázás. Mao Ce-Tung, a kifárasztó gerilla-hadviselés elméletének megteremtője10 rávilágít a gerilla-hadviselés lényegére: „Amikor a gerillák erősebb ellenséggel állnak szemben, visszavonulnak, amikor az előrenyomul; [rajtaütésekkel] zavarják, amikor megáll; akkor csapnak le rá, amikor kimerült; üldözik, amikor visszavonul.” A gerilla-hadviselés nem a terület megszerzésére vagy megtartására koncentrál. Nincsenek nagy csapatösszevonások, ehelyett inkább kisebb rajtaütések, lesállások jellemzik, és a támadó jellegű műveleteket követően a gerillák visszavonulnak és „eltűnnek”. A Mao-típusú „klasszikus” irányvonal jellegzetessége a kifárasztás és a gerillamozgalom tudatos, szakaszokra bontott felépítése.
Sikeres lehet-e önmagában a gerilla-hadviselés? Sok esetben a gerilla-hadviselést más formákkal kombináltan alkalmazzák a gerilla-hadikultúra képviselői annak érdekében, hogy megteremtsék a feltételeket a hagyományos hadviselésre történő áttéréshez és a siker kivívásához. Hagyományos hadviselésre általában a gerilla-hadviselés utolsó szakaszában kerül sor, amikor a felek annyira megerősödtek, hogy nyíltan felvehetik a harcot az állami erőkkel. Annak ellenére azonban, hogy hagyományos hadviselési formát alkalmaznak ebben a szakaszban, a csapatok mozgékonyságának megőrzésére mindennél nagyobb hangsúlyt fektetnek.
Három összetevőre mindenképpen oda kell figyelni, amikor a gerilla-hadikultúra formáit próbáljuk meghatározni. A gerilla-hadikultúra képviselői lehet, hogy egyszerre több formát is alkalmaznak, és ezek a formák keverednek. A leggyakrabban alkalmazott kombináció a gerilla-hadviselés és a terrorizmus keveréke, amelynek szemtanúi lehetünk napjainkban Irakban, ahol egy akción belül is keveredhetnek a formák.11 A második összetevő, hogy bár a gerillatevékenységeket sok esetben viszonylag könnyen kategorizálhatjuk, néhány esetben nincs könnyű dolgunk. Például az IRA, vagy a baszk szeparatista szervezetek által támadott katonai célpontok arra engednek következtetni, hogy a támadást gerilla-hadviselési formát követő csoport hajtotta végre. A harmadik összetevő pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a terrorizmus erősen politikai színezetű, és az emberek többségében negatív érzelmeket vált ki. Éppen ezért egyetlen csoport sem akarja elismerni, hogy terrortevékenységet folytat, vagy támogat. Ebből kifolyólag a terrorista formát választó csoportok általában „szabadságharcosnak” titulálják magukat.


A gerilla-hadikultúra fajtái

A gerilla-hadikultúra elsősorban a politikai legitimitás hiányában kialakult válságot igyekszik kihasználni céljai elérésére. Az elemzés során tehát mindenképpen meg kell vizsgálni, hogy mi a küzdelem tétje. Annak érdekében, hogy megkülönböztessük a gerilla-hadikultúra fajtáit, meg kell vizsgálnunk a gerillamozgalmak célját és azt, hogy a politikai intézményrendszer mely összetevőire koncentrál. Amennyiben végrehajtjuk ezt a vizsgálatot, néhány alapvető eltérést tapasztalunk a különböző gerillaszervezetek között. A gerilla-hadikultúra különböző fajtáinak megkülönböztetése a gyakorlatban is hasznosítható. A gerillaellenes hadviselés módját ugyanis hozzá kell igazítani az ellenséghez. Amikor feltesszük magunkban a kérdést, hogy milyen fajtával állunk szemben, érdemes megfigyelni, hogy a gerillaharcmodor céljai fajtánként eltérőek lehetnek.12 Az anarchista gerillacsoportok13 politikai célkitűzése tűnik a legmesszemenőbbnek. Ezen csoportok minden intézményes politikai összetevőtől megszabadulnának, mivel az alá-fölérendeltségi viszony szerintük jogtalan. Az egyenlőségelvű csoportok14 célja egy olyan új rendszer bevezetése, amelynek alapja a javak egyenlő elosztása és központosított hatalomrendszer kiépítése a helyi lakosság mozgósítása érdekében. Az egyenlőségelvű csoportok jellemzője, hogy a populista retorikával ellentétben a hatalomra kerülésüket követően autokrata hatalmi berendezkedést figyelhetünk meg. A hagyománytisztelő csoportok15 célja a politikai rendszer lecserélése, de a hangsúly az ősi értékek tiszteletén van. Ezek az értékek gyakran történelmi vagy vallási eredetűek lehetnek. Az ilyen jellegű csoportok alacsony autonómiai szinten működő politikai rendszerben gondolkodnak, ahol a hatalom az autokrata vezetők kezében összpontosul, és a vezetők hatalmát elsősorban a nemesség, a hadsereg és a vallás támogatják. A lakosság többsége helyi autonómiát élvez ugyan, de az aktív politikai mozgalmakat ezek a rendszerek ellenzik. A pluralista csoportok a politikai rendszer megváltoztatását tűzik ki célul, ugyanakkor a pluralisták nem autokraták. A pluralista csoportok célja olyan politikai rendszer megteremtése, amelyben az egyéni szabadságjogok hangsúlyozottan előtérbe kerülnek. Bár a nyugati civilizáció számos pluralista mozgalomnak volt szemtanúja a történelem folyamán, napjainkban aligha találhatunk olyan csoportokat, amelyeket tisztán a pluralista típusba sorolhatnánk.16 A szecesszionista csoportok17 végső politikai célkitűzése túlhalad az eddigiekben bemutatott csoportok céljain. A szecesszionisták lemondanak a politikai közösségről, amelynek hivatalosan a tagjai. Igyekeznek visszavonulni és egy új, különálló politikai közösséget létrehozni. A reformer csoportok ambíciószintje18 talán a legalacsonyabb a gerilla-hadikultúra képviselői között, és nem utasítják el a jelenleg hatalmon lévő politikai rendszert, politikai közösséget vagy a hatóságokat. Elsősorban a politikai és a gazdasági javak elosztása a csoport mozgatórugója. A megőrző típusú csoportok19 eltérnek az eddig bemutatott csoportoktól, mivel céljuk az adott időpontban fennálló status quo megőrzése. Ezek a csoportok általában politikai, gazdasági vagy szociális előnyöket élveznek az adott társadalomban, és a politikai rendszer és irányelvek megőrzése a céljuk. Ennek eléréséhez gyakran illegitim erőszakhoz folyamodnak, és célpontjaik a hatalomra törő (a rendszer megváltoztatását megcélzó) csoportok lehetnek. Ezeknek a csoportoknak nincs kapcsolatuk a hatalmon lévő politikai szervekkel. Azon csoportok, amelyek „állami alkalmazásban állnak”, államilag szponzorált terroristáknak tekinthetők.
Összegzésül meg kell említenünk azt a tényt, hogy a gerilla-hadikultúra fajtáit néhány esetben szintén nehéz megkülönböztetni egymástól. A nehézségek több okra vezethetők vissza. Előfordulhat, hogy a csoportokon belül új vezető kerül hatalomra, céljai eltérhetnek a korábbi céltól, és ennek megfelelően befolyásolja a csoportot, vagy egyszerűen úgy véli, hogy kevésbé ambiciózus tevékenységgel könnyebben megvalósíthatják a végcélt. Másrészt a gerillacsoportokon belül idővel kialakulhatnak frakciók, amelyek részben eltérő célokat fogalmaznak meg. Ekkor előfordulhat, hogy bizonyos eltérő célok egyforma hangsúlyt kapnak a szervezetben. A gerilla-csoportok retorikája néhány esetben csak álca, és nem fedi a valóságot. Ahhoz, hogy egy csoport végcélját azonosíthassuk, elemezni kell a tevékenységét, és nem szabad csak az általuk hangoztatott irányelvek alapján megítélni őket.


A gerilla-hadikultúra módjai

A gerilla-hadikultúra képviselői eltérő hadviselési módokat20 alkalmazhatnak annak érdekében, hogy maximalizálják a rendelkezésükre álló erőforrásokat a végcél (politikai változás) kikényszerítése érdekében. A hadviselési módok megkülönböztetéséhez néhány alapvető tényezőt (környezet, lakossági támogatás, szervezeti felépítés, összetartás, külső támogatás, rendfenntartó szervek reakciója) kell megvizsgálni, és ezen tényezők alapján lehet a módokat kategorizálni. A tényezők vizsgálatát követően az egyszerűség kedvéért négy alapvető módot mutatok be a tanulmányban. Ezen hadviselési módok mindegyike komoly hatást gyakorolt a gerilla-hadikultúra képviselőire, és számos követőre talált. Napjaink gerilla-hadikultúrát alkalmazó szervezetei általában ezen négy mód alapján vívják meg harcukat. Ez a négy mód a következő: összeesküvés, kifárasztás, katonai fókusz, illetve a beépített településeken vívott hadviselés.
Összeesküvés – Ennek a módnak a célja az állami hatóságok leváltása egy gyors, korlátozott célú erőszak alkalmazásával. Az összeesküvés tulajodképpen egy coup d’etat, amelynek vezetői katonák (akik nem tagjai az állami elitnek), vagy civil személyek is lehetnek. A legtöbb esetben az állami vezetők elmozdítása elkerülhetetlen ahhoz, hogy elérjék valódi céljukat, a politikai rendszer vagy ideológiák lecserélését (amely véleményük szerint törvénytelen). A hatalomátvétel kulcsa minden esetben egy kisméretű, titkos, fegyelmezett és jól szervezett csoport. Azok az összeesküvések, amelyeket a katonaság tervez, általában nem számolnak a lakosság szervezett mozgósításával, és külső segítséget sem igényelnek. Ebben az esetben a katonatisztek átállása az összeesküvők oldalára az összeesküvés egyik kulcsfontosságú összetevője.
Ahhoz, hogy ezt a stratégiát alkalmazhassák a gerillák, bizonyos speciális feltételek szükségesek. Az összeesküvés csak egy kialakult politikai vákuumban tűnik működőképesnek, amikor a vezető állami elit szociális és gazdasági ballépések sorozatát követi el, és nem képes ellenőrzése alatt tartani a kialakult helyzetet. Éppen ezért (bár az első világháborút követően több nyugati országban is súlyos gazdasági problémával kellett szembenézni), a nyugati politikai rendszerek megőrizték legitimitásukat, és az állami szereplők képesek voltak a kulcsfontosságú szervek (például a rendőrség és a katonaság) fölötti ellenőrzésüket megtartani. Még Kínában sem volt a hatalomátvétel sikeres, pedig a korrupció és a szociális, valamint gazdasági problémák arra engedtek következtetni, hogy a marxisták egy hirtelen puccsal magukhoz ragadhatják a hatalmat az 1920-as években. Ennek következtében a kínai kommunisták kénytelenek voltak egy teljesen más megközelítési módot kidolgozni. Ez pedig a kifárasztás volt. Kifárasztás – A kifárasztó mód elméleti alapjait Mao Ce-tung21 fektette le. Mao munkája az első igazán számottevő tanulmány a gerillaharc stratégiájával kapcsolatban. A huszadik század közepén Mao képes volt politikai és katonai tevékenységeket ötvözve22 egy olyan gerilla-hadviselési módot megalkotni, amely a mai napig példaként szolgál a gerilla-hadikultúrát követő hadviselő felek hadászati tervezésekor. Mao stratégiai koncepciója a kifárasztó hadviselés elvén alapult.
Mao stratégiájának egyik kulcsfontosságú összetevője, hogy „be kell vonni a helyi lakosságot, illetve a helyi lakosság túlnyomó többségét az illegitim kormány által támogatott hadsereg ellen folytatott katonai küzdelembe”.23 Mao olyan doktrínát alkotott, amely a gerilla-hadviselés célkitűzéseinek maximálisan megfelelt, és egyedi módon ötvözte a politikát a háborúval. Felismerte, hogy az aszimmetrikus hadviselés során a gerillák elsődleges feladata a lakosság támogatásának megnyerése. A kifárasztó stratégia tehát elsősorban a helyi lakosság megnyerésére és ellenőrzés alatt tartására koncentrál. A történelmi példák azt mutatják, hogy azok a gerillamozgalmak, amelyeknek nem sikerült megfelelő támogatottságot szerezni a lakosság soraiban, hamar kifulladtak.24 Mao szerint „abban a pillanatban, amikor az ellenállás [a gerillaháborút vívó haderő] elkülönül a lakosságtól, elveszik a végső győzelem reménye is”.25 Mao talán leghíresebb kijelentése (amelyben a lakosságot a vízhez hasonlítja, a gerillákat pedig halhoz) is arra enged következtetni, hogy a lakosság támogatása nélkül a gerillamozgalom nem létezhet. „Mivel a gerilla-hadviselés elsősorban a tömegekre támaszkodik és igényli a lakosság támogatását, éppen ezért nem létezhet és nem is fejlődhet abban az esetben, ha elszigetelődik a lakosságtól.”26 Mao kulcsfontosságúnak tartotta a kommunikációt, és tudatában volt a lakossággal szemben tanúsított tisztelet jelentőségének. Tisztában volt vele, hogy az információs hadviselés a lakosság megnyerésének egyik legfontosabb eszköze.
A maói gerilla-hadviselés modelljének egy másik kulcsfontosságú eleme a kormány tekintélyének rombolása volt. Mao felismerte, hogy a gerilla-hadviselés sikere egyenes arányosságban nő a tömegek kormánytól történő sikeres elszigetelésével. A gerillák fő célkitűzése tehát a lakosság elszigetelése és ellenőrzés alatt tartása.27 Mao stratégiája szerint a gerillák nem csupán azért támadják az államigazgatást és az infrastruktúrát, mert gyengíteni akarják az ellenséget, hanem ezzel is ösztönzik a lakosságot az ellenállásra. Ugyanakkor amennyiben a kormány túlságosan erőszakos válaszlépéseket foganatosít, azzal „toborzótevékenységet” folytat és a gerillák számát növeli.
A kifárasztó stratégia közvetlen célja a lakosság militarizálása, amely idővel elvezet a kormány összeomlásához. Ezt a tevékenységet három egymást követő szakaszban tervezi végrehajtani. Az első szakasz a hadászati védelem szakasza. Ebben az időszakban az állami szervek támadnak, a gerillák célja pedig a túlélés, a politikai szervezetek létrehozása, és néhány harcászati támadó tevékenység tervezése és végrehajtása. Ennek a szakasznak a fő célja a lakosság politikai mozgósítása. Amennyiben a gerillamozgalom sikeresen teret nyer, a második szakasz veszi kezdetét, amelyet a hadászati holtpont jellemez. A gerillák erőszak-érvényesítő tevékenysége ebben a szakaszban sokkal erőteljesebb, és a politikai szervezettség is sokkal számottevőbb. A gerilla-hadviselési forma jellemzi ezt a szakaszt, és az ellenállást elsősorban a beépített területektől távolabb, vidéken szervezik, majd egyre nagyobb területeket vonnak ellenőrzés alá. A gerillák elsődleges célja ebben a szakaszban a lakosság elszigetelése az államtól. A gerillamozgalom tovább erősödik és átlép a harmadik szakaszba, amelynek a hadászati támadás a jellemzője. Ebben a szakaszban a gerillák a hagyományos hadviselési formát választják. A nagy csapatmozgások komoly logisztikai erőfeszítéseket követelnek, így ebben a szakaszban a külső segítség igénybevétele is elképzelhető. A gerillák a sikeres műveleteket követően politikai győzelmet hirdetnek, és átveszik a hatalmat. Mao stratégiájának igazi erőssége a rugalmasságban rejlik. Amennyiben a küzdelem egy korábbi szakaszában az állami vezetés elveszti az uralmat és az ellenőrzést a rendelkezésére álló apparátus felett, a gerillák készen állnak a hatalomátvételre, de ennek az ellenkezője is igaz. Amennyiben az állami szervek kifejezetten jól végzik a munkájukat, és a gerillaerők visszaszorulnak ahelyett, hogy terjeszkednének, bármikor visszatérhetnek egy előző szakaszba, és megpróbálhatják a korábbi szinten folytatni a küzdelmet.
Mao stratégiáját számos gerillamozgalom átvette és (kisebb módosításokkal ugyan) sikeresen kivitelezte. Ennek ellenére összefoglalásképpen megállapítható, hogy a kifárasztó mód komoly erőfeszítést igényel, mivel a lakosság megnyerése és ellenőrzés alatt tartása komoly szervezőkészséget feltételez. Mivel a kifárasztó stratégia igen hosszú idő alatt hozza meg a várva várt eredményt, ez a stratégia sem hoz sikert minden esetben, ahogyan azt a britek sikeres gerillaellenes tevékenysége Malajziában és Kenyában, majd pedig Ománban illusztrálja. Ugyanakkor napjainkban nagyon sok szervezet felfedezi, hogy egyre nehezebb a lakosság támogatását megszerezni, és a nemzeti érzelmekre alapozva gerillatevékenységet folytatni (a legkönnyebben olyan területeken sikeres ez a stratégia, amelyek idegen megszállás alatt vannak). Éppen ezért a gerillaszervezetek más megoldásokat kerestek, mint például a katonai fókusz, vagy a beépített területeken vívott hadviselés.
Katonai fókusz – A katonai fókusz a kifárasztó módtól elsősorban abban tér el, hogy a katonai tevékenység elsődlegességét hangsúlyozza, és alárendeli a politikai tevékenységet. A gerillák, ennek a módnak az alkalmazásakor, bár tudatában vannak a lakossági támogatás fontosságának, ugyanakkor nem hajtanak végre módszeres politikai mozgósítást, hanem azt vallják, hogy a politikai támogatás a katonai győzelmek mellékterméke és természetes velejárója, vagyis feltételezik annak meglétét. Logikailag érthető, hogy nincs szükségük nagymértékű lakossági támogatottságra, ha az állami haderőt legyőzték. Ennek a stratégiának napjaink egyik legismertebb példája a kubai felkelés, amely a kifárasztó mód egyik alternatívájaként vonult be a történelembe. Che Guevara szerint28 a kubai forradalom három jelentős tanulsággal gazdagította a gerilla-hadikultúrát: először bebizonyosodott, hogy a népszerű csapatok képesek megnyerni a háborút az állami hadsereggel szemben; másodszor nem kell kivárni, amíg megteremtik a Mao által megfogalmazott harmadik szakasz feltételeit (a feltételek kikényszeríthetők egy felkeléssel); harmadszor pedig az amerikai kontinens gazdaságilag fejletlenebb régióiban a vidék megfelelő terep a hadviseléshez. A második észrevétel az, amely a tanulmány szempontjából mindenképpen figyelmet érdemel. Castro és Che gyakorlatilag a semmiből teremtették meg a hatalomátvétel feltételeit.29 Éppen ezért Che hangsúlyozottabban kezeli Mao első szakaszát. Maóhoz hasonlóan Che is elismeri, hogy teljes győzelmet csak akkor lehet aratni, ha a gerillahadsereget átszervezik hagyományos hadsereggé.30 Maóval ellentétben azonban Che úgy vélte, hogy a gerillastratégia kialakításakor nem kell addig várni, amíg megteremtődnek a feltételek a felkeléshez, mivel a már meglévő sérelmeket a lakosság körében fel lehet erősíteni, ezáltal a gerillák számára pozitív reakciót érhetnek el. Che az úgynevezett „foco” (vagyis az elszánt gerillamag) eredményes tevékenységére helyezte a hangsúlyt. Che szerint a foco az indítómotor, amely beindítja a tömegeket.31
Ugyanúgy, mint az összeesküvés és a kifárasztó stratégia esetében, a kubai forradalom sikerén felbuzdulva a gerilla-hadikultúra képviselői (elsősorban a dél-amerikai országokban) számos kísérletet tettek annak érdekében, hogy megismételjék a kubai sikert, de ezek a kísérletek sikertelenek voltak.32
Beépített területeken vívott gerilla-hadviselés – Történelmi példák sokasága bizonyítja, hogy a terrorista támadások a politikai akarat érvényesítésének ősrégi eszközei. Ennek a hadviselési módnak az elterjedése nemcsak azzal indokolható, hogy napjaink államai egyre ellenállóbbak a gerillastratégiákkal szemben, hanem azzal is, hogy a Föld fejlett országainak jelentős többségében a lakosság nagy többsége egyre inkább beépített területeken koncentrálódik. Amennyiben Mao hasonlatát vesszük alapul, azt is gondolhatnánk, hogy amerre a víz mozog, arra úsznak a halak is. Ez azonban a probléma egyik fele: a másik fele pedig az, hogy a halak természete is megváltozott.
A mai modern Európában vagy Észak-Amerikában gyakorlatilag szinte nem is léteznek olyan vidéki területek, ahol az állami ellenőrzés ne lenne jelen, éppen ezért a gerillamozgalmak nem képesek gyökeret ereszteni. A gerilla-hadikultúra képviselői éppen ezért a nagyvárosokba kényszerülnek és a terrorista forma egyik jellegzetességét, az elszigetelődést használják ki, hogy „láthatatlanok” maradjanak. Másrészről kétség sem férhet hozzá, hogy kifogyhatatlan mennyiségű terrorista célpont található a beépített területeken. A beépített területeken vívott hadviselést alkalmazó csoportok fontosnak tartják a tömeges támogatás megszerzését, ugyanakkor a módszereik eltérnek a korábban bemutatottaktól. A beépített területeken vívott hadviselést folytató csoportok közvetlen célja a félelemkeltés. Azt vallják, hogy a „politikai válságot katonai síkra kell terelni, mégpedig úgy, hogy erőszakos cselekedetekkel rákényszerítsék a hatalmon lévő állami szerveket a hadiállapot kihirdetésére. Ez a legtöbb esetben elidegeníti a lakosság túlnyomó többségét az államtól, akik az állami szerveket hibáztatják majd a kialakult helyzetért.”33 Egy másik módszer, amit a városi gerillák alkalmazhatnak, hogy beszivárognak a rendvédelmi szervek soraiba, és belülről folytatnak bomlasztó tevékenységet. Marighella véleménye szerint a városi gerilla feladata, hogy „lekösse az állami rendvédelmi szerveket a városokban, ezzel is megteremtve a feltételeket a vidéki gerillamozgalom megszervezéséhez, amely pedig végső soron elvezet a győzelemhez”.34
A fent említett módszer természetesen nem mindenhol talált követőkre (elsősorban Latin-Amerikában népszerű) és a beépített területeken vívott harc stratégiájának számos alfaja és változata alakult ki és figyelhető meg napjainkban is. Az északír PIRA például hisz abban, hogy szimplán a városi gerillaharc is működik, és idővel sikeres lehet. Elemezve a változatokat igazából a fent említett két megközelítés létezik (pusztán városi, illetve városi figyelemelterelés és vidéki mozgósítás). Önmagában a városi gerilla-hadviselési mód eddig nem vezetett sikerre.35
A történelmi példák vizsgálata alátámasztja, hogy az állam, amennyiben nem képes legitimitásáról meggyőzni a lakosságot és nem tud megfelelő szociális és gazdasági fejlődést felmutatni, előbb-utóbb számíthat a lakosság elégedetlenségére. Ebben az esetben egy egyensúlytalan állapot alakul ki, és ezt az állapotot igyekeznek az aszimmetrikus hadviselést folytató csoportok kihasználni annak érdekében, hogy átvegyék a hatalmat. Ebből következően a aszimmetrikus hadviselő felek alapvető (és leghatásosabb) fegyvere az a képesség, hogy fegyveres felkelést szítsanak az állami szereplők ellen. Az aszimmetrikus hadviselés sikere a legtöbb esetben alapvetően függ a lakosság támogatottságától. A támogatás pedig nem csupán abban az értelemben fontos, hogy ki harcol aktívan a gerillák oldalán (aktív támogatás), hanem ennél fontosabb, hogy ki támogatja passzívan (logisztika, hírszerzés stb.) a gerillákat. Éppen ezért azok a katonai stratégiák, amelyek elsősorban a gerillaharcosok elpusztítására koncentrálnak, hibásak és nem értik a gerilla-hadikultúra lényegét. A katonai stratégiának elsősorban a lakosság ellenőrzésére36 kell irányulnia. Az aszimmetrikus összecsapások katonai vonatkozású jellemzői gyökeresen eltérnek a szimmetrikus hadműveletek során tapasztaltaktól. A hadviselés elméletét alapjaiban át kell értékelnünk, amikor aszimmetrikus küzdelmet vívunk. Más célokat kell megfogalmaznunk, a tervezéshez más modelleket, és a harc megvívása során is más módszereket kell alkalmaznunk. Mindez eltérő katonai gondolkodásmódot követel. Napjainkig a legsikeresebb ellenszernek a gerilla-hadikultúrával szemben az eredeti hadviselés37 bizonyult, és a legújabb kutatások is abba az irányba mutatnak, hogy amennyiben az eredeti hadviselés elméleti alapjait ötvözzük a hálózatközpontú hadviselés módszereivel, az eredmények kecsegtetőek. Ennek fényében meglepő, hogy viszonylag kevés fejlett nyugati katonai hatalom rendelkezik doktrínai alapokkal az eredeti hadviselés megvívásához, és annak ellenére, hogy az aszimmetrikus hadviselés egyre nagyobb teret nyer, a képzés és oktatás döntő túlsúlya is a szimmetrikus hadviselésre koncentrál.
Fel kell ismernünk azt a tényt is, hogy napjaink egyik legkomolyabb biztonsági kihívása, a transznacionális terrorizmus elleni küzdelem katonai válaszlépései kísértetiesen hasonlítanak a gerillaháborúban sikerrel alkalmazott módszerekhez, ami nem csoda, hiszen a terrorizmus is a gerilla-hadikultúra része, annak egy formája. A kidolgozásra kerülő katonai stratégiához elengedhetetlenül szükséges az ellenség céljainak, valamint harcmodorának pontos ismerete, sebezhető pontjainak feltérképezése és a nemzetközi összefogás fenntartása. Éppen ezért fontos a gerilla-hadikultúra és az aszimmetrikus összecsapások tanulmányozása, oktatása és a tapasztalatok átültetése a katonai kiképzésbe.

PorKoláb Imre

1 Az aszimmetrikus összecsapások napjaink egyik legnagyobb kihívását jelentik, és sok szakértő szerint mindamellett, hogy a hagyományos háborúk kirobbanásának esélye is fennáll, a jövő katonai jellegű konfliktusai elsősorban aszimmetrikus jellegűek lesznek. Elemzésével a szerző az aszimmetrikus konfliktusok (a gerillahadviselés és az ortodox hadikultúra összecsapásainak) vizsgálatához a jelenlegi gondolkodásmód legújabb kutatási eredményeinek bemutatásával és egyes szakmai összefüggések árnyaltabb megvilágításával szeretne hozzájárulni, s egyúttal csatlakozni Deák Jánosnak a Hadtudomány 2005. 1. számában megjelent cikkéhez és az abban felvetett kezdeményezéshez.

2 A fegyveres konfliktusok számát nehéz pontosan meghatározni, mivel a fegyveres konfliktus fogalma önmagában vitatott téma.

3 Példának okáért a hinduk és a muzulmánok összecsapásai 1947–49 között közel egymillió életet követeltek. A nigériai polgárháborúban egyes jelentések szerint közel 3 millió ember vesztette életét 1966–69 között. Több mint egymillióan haltak meg Vietnamban, ugyanennyien Algériában és Afganisztánban. A közép- és dél-amerikai konfliktusok több százezer halottat eredményeztek. A Fülöp-szigeteki, tibeti, thaiföldi, kurd, etiópiai, szudáni, ugandai, nyugat-szaharai, angolai konfliktusok összességében több mint húszmillió halottat eredményeztek. Természetesen, mivel a veszteségek többségét helyi lakosok tették ki, akik hivatalosan nem tartoztak egyetlen katonai szervezethez sem, a fent említett számadatok csupán becsült értékek lehetnek. Ennek ellenére sokkal számottevőbbek, mint a két legjelentősebb szimmetrikus konfliktus, a koreai vagy az irak–iráni háború által elszenvedett veszteségek.

4 A szervezett bűnözést folytató bandák, drogbárók szintén aszimmetrikus hadviselési módszereket alkalmaznak, de a gerilla-hadviseléssel és a terrorizmussal szemben nem politikai célból folytatnak tevékenységet.

5 T. N. Green, The Guerrilla and How to Fight Him (New York: Praeger Publishers, 1962), 38–40.

6 Az aszimmetrikus hadviselés egyik sajátossága a „ellenőrzés”. Az ellenőrzés két fontos összetevője az erőfölény és az információs fölény. Amennyiben a hadviselő felek valamelyike rendelkezik mindkettővel, az hadászati fölényt biztosít számára.

7 Samuel P. Huntington, Guerrilla Warfare in Theory and Policy, Franklin Mark Osanka szerkesztésében, Modern Guerrilla Warfare (New York: The Free Press of Glebcoe, 1962), xvi; Arhur Campbell, Guerrillas (New York: The John Day Company, 1968), 3.

8 A formákat ábrázoló diagram részletes magyarázatot igényel, ami ennek a tanulmánynak a keretei között nem oldható meg, de a szerző egy másik cikkében (A gerilla-hadikultúra modellezése) részletesen bemutatja ezt a modellt, illetve számos egyéb modellt is ismertet, amelyek segítenek az aszimmetrikus összecsapások megértésében.

9 A lakott településektől (elsősorban a fővárostól) távol eső területek fölött az állam kevesebb ellenőrzést gyakorol. Éppen ezért ezek a területek a legalkalmasabbak a gerillaideológia terjesztésére és a toborzásra. Amennyiben azonban a gerillatevékenység az állam megdöntését követően indul be – ahogyan annak szemtanúi lehettünk 2003–2005 időszakban Irakban, a lakott területek kiváló terepet kínálnak a gerilláknak, és ez képezi a lakott településeken vívott gerilla-hadviselési mód alapját.

10 Mao, Ce-tung: On guerrilla warfare [You ji zhan.] (Urbana: University of Illinois Press, 2000), 46.

11 Számos elemzés alátámasztja például, hogy a gépjárműbe rejtett robbanószerkezetek alkalmazásával végrehajtott akciók során a terrorszervezetek biztosíthatják az akcióhoz szükséges anyagi forrásokat, szakértelmet, a végrehajtást azonban a gerillaszervezetre bízzák, amelyek megtervezik, előkészítik és koordinálják az akciót.

12 Bard O'Neill: Insurgency & terrorism: Inside modern revolutionary warfare (Washington: Brassey’s US, Inc., 2005), 21–32.

13 Számos csoport, például a cári Oroszországban, ebbe a kategóriába tartozott, igaz, napjainkban nem léteznek jelentős képviselői ennek a típusnak.

14 Ezt a típust elsősorban a II. világháborút követően figyelhettük meg a szélsőbaloldali marxista csoportok között. Ilyenek voltak például a Maláj Kommunista Párt, a Fülöp-szigeteki Új Néphadsereg, a dél-vietnami Vietkong vagy a Perui Ragyogó Ösvény (Sendero Luminoso) gerillái.

15 A hagyománytisztelő csoportokra példa a nicaraguai kontrák. A hagyománytisztelő csoportok között vannak radikálisabb csoportok is, amelyek célja egy régvolt társadalom újraélesztése. Ezek a reakciós-hagyománytisztelő csoportok a hagyománytisztelő típus egyik altípusaként kategorizálhatóak és képviselőik a Libanoni Hezbollah, a Szíriai Muzulmán Szövetség, vagy az Egyiptomi Iszlám Jihad. Ezek elsődlegesen iszlám politikai és szociális berendezkedést tartanak helyénvalónak. Az ideológiai alapot pedig gyakran torzult vallási eszmék alkotják (mint például a szalafi, vagy a wahabbi ideológiák).

16 Az angolai UNITA mozgalom és az Ugandai Nemzeti Ellenálló Mozgalom, amelyek a küzdelmük során folyamatosan az emberi jogok szem előtt tartását hangsúlyozták, talán megközelítheti ezt a kategóriát.

17 A klasszikus történelmi példa az amerikai polgárháború idején a szövetségiek csoportja. A közelmúltban a világ számos részén ütötte fel fejét szecesszionista mozgalom. Csak hogy a legismertebbeket említsük, ide sorolhatók az indiai radikális csoportok (Khalisztáni Felszabadítási Front) Tamil Tigrisek (LTEE) Srí Lankán, vagy a kurd felszabadítási csoportok Irakban. A szecesszionista csoportok által létrehozott politikai rendszer az egyes csoportok véleményétől függően eltérhet, ugyanakkor az elszakadási törekvések mindegyik csoportra jellemzőek.

18 Az 1980-as években például az iráni kurdok vagy a nicaraguai miskito indiánok célja a választótestületeik számára nagyobb politikai és gazdasági befolyás biztosítása.

19 Az 1970-es években létrejött Ulsteri Önkéntes Haderő és az Ulsteri Védelmi Szövetség ebbe a kategóriába tartoznak. Céljuk politikai nyomásgyakorlás az erőszak eszközeivel annak érdekében, hogy megőrizzék azt a politikai rendszert, amelyet véleményük szerint az IRA fenyeget.

20 A tanulmány elkészítése érdekében a mód kifejezést a szerző az alábbi értelemben használja: módszeres, szervezett és koordinált eszközök összehangolása a végcél elérése érdekében. A különböző hadviselési módok eltérő stratégiákat jelenthetnek.

21 Mao, Zedong, On guerrilla warfare [You ji zhan.] (Urbana: University of Illinois Press, 2000).

22 Robert Tabor, The War of the Flea (New York: The Citadel Press, 1969), 27.

23 Tabor, 21.

24 Mao Zedong, On Guerrilla Warfare (May 1973), translated Samuel B. Griffith II (New York: Praeger Publishers, 1961), 47–48.

25 Mao, 39.

26 Mao, 44.

27 Mao, 66–69.

28 Che Guevara, Guerrilla Warfare (New York: Vintage Books, 1961), 1.

29 John S. Pustay, Counterinsurgency Warfare (New York: Free Press, 1977), 122.

30 Guevara, 80–86.

31 Regis Debray, Revolution int he Revolution?, Bobbe Ortiz fordítása (New York: Monthly Review Press, 1967), 83–84.

32 A dél-amerikai kudarcokba és annak okaiba részletesebb betekintést nyújt Blaufarb munkája. Dougls S. Blaufarb, The Counter Insurgency Era (New York: Free Press, 1977), 280–286.

33 Carlos Marighella, „On Principles and Strategic questions”, (1969, november).

34 Carlos Marighella, „Minimanual of the Urban Guerrillas”, Urban Guerrilla Warfare, 26.

35 A városi gerillaharcmodor kritikáját számosan megfogalmazták. Anthony Burton, Revolutionary Violence (New York, Crane, Russak, 1978), 130–144; Walter Laqeur, Guerrilla (Boston: Little Brown, 1976), 403–404.

36 Az „ellenőrzés” fogalmát a szerző úgy értelmezi, hogy a WHAM (a lakosság szívének és lelkének megnyerése) stratégiát kell az állandó jelenlét elvével kombinálni. Fontos kiemelni, hogy csupán a lakosság szimpátiáját kiváltó tevékenységekkel nem lehet ellenőrzést kialakítani és fenntartani. A szerző saját tapasztalatai azt mutatják, hogy a rendfenntartó erők intézkedései csak abban az esetben tartósak, ha állandó jelleggel képesek a lakosság élőhelyén a jelenlétet huzamosabb ideig fenntartani.

37 Az angol kifejezés: UW – Unconventional Warfare. A szerző értelmezése szerint ez a hadviselési mód nem ragaszkodik a konvenciókhoz, éppen ezért eredeti hadviselési módként értelmezhető.