Egy nagyszerû könyvet lapozok napok óta. Nem regény, dokumentumkötet. Alcíme szerint: Hõs magyar honvédek a II. világháborúban és a következõ években. Az író neve nincs felüntetve. A kötet belsõ oldalán ez olvasható: Köszönet a viszszaemlékezõknek, valamint Hajdu Ráfis János tûszerésznek és vitéz Márta László honvéd utász aknakutatónak anyagi áldozatvállalásaikért, mely e könyv megjelenését lehetõvé tette.

És a két szerkesztõ neve: Hajdu Ráfis János, Pap János. A kiadás joga Hajdu Ráfis Jánosé. Igaz, mivel mégiscsak közös munka, olvasható mindazok neve, akik emlékeiket, élményeiket a szerkesztõk rendelkezésére bocsátották. Érdemesek a felsorolásra: Balázs Ferenc törzsõrmester, Biri Lajos õrnagy, Fehér János százados, Fodor Pál István nemzetõr alezredes, Hajdu Ráfis János õrvezetõ, Hegedûs János fõhadnagy, Illés Imre õrmester, Kapi Béla ezredes, Klausz József honvéd, Korsós József ezredes, Kvassay Rezsõ õrvezetõ, Márta László fõhadnagy, Pap János tanár, szerkesztõ és Soós Zoltán költõ.
Pap János elõszava: Emlékezések a valóság megismerésére így vezeti be a könyvet: E könyv kísérlet a lehetetlenre... Megszerkeszteni, kiadni ezt az emlékezéskötetet, melynek írói nem az írás mesterei, de fáradságot, idõt nem kíméltek azért, hogy az olvasó valóságos képet kapjon a hõs magyar honvédekrõl, akiknek többsége már harcolt a 2. világháborúban, és a háború után is életüket kockáztatták a polgári lakosság, a vétlen gyermekek, fiatalok megmentéséért. Õk voltak azok, akik vállalták a harcok után megmaradt robbanóanyagok mentesítését. Áldozatvállalásuk sikeres volt...
Hogy kicsoda Hajdu Ráfis János, aki ezt a hatalmas anyagot elénk tárja, aki utánajárt volt bajtársainak, felkutatta az emlékezõket? Egy rendkívüli ember, aki teremtõk sorából való. A nagyra hivatottak közül származik, az élet értelmét keresõk elsõ sorában áll. Engedtessék meg nekem, hogy elmondjam megismerkedésünk történetét. 1972-ben Zádory Károly, a mezõkövesdi városi és járási könyvtár igazgatója, az írók barátja, író-olvasó találkozók szervezõje meghívott akkor megjelent könyvem bemutatójára. Ilyenkor sok mindent mesélek magamról is, hiszen meg akarom mutatni, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért írok. Csakhamar erdélyi élményeimnél jártam: elmondtam, hogy tele van a szívem a népmûvészet csodájával és lakásomból lassan kiszorítanak a bokályok, miskakancsók, tejesköcsögök, fafaragások... Ahogyan mesélek, észreveszem, hogy az elsõ sorban ülõ Hajdu Ráfis János és felesége, Marika, egyre lelkesebben hallgatják szavaimat.
A találkozó végén meghívtak Eötvös utcai házukba.
Most én csodálkoztam. Elõbb a régi, festett, matyó bútorokkal berendezett ház asztalánál koccintottunk jóféle pálinkával, majd végigmutatták szemükfényét, a mezõgazdasági gépmúzeumot. Ezt az akkor még gépállomáson dolgozó János gyûjtötte össze hihetetlen kitartással, ebbe ölve minden idejét és pénzét. Mert akit egyszer megszáll a gyûjtés szenvedélye, az már nem tudja abbahagyni.
De más a gyûjtés és más a dolgok rendszerezése. A gépekért lelkesedõ férfi hétvégeken az országot járta. A legtöbb ember szemében ócskavas minden kidobott gép. De ugyanez a szakértõ restauráló szemében: kincs! Felbecsülhetetlen érték. Szinte az utolsó pillanatban szedte össze, rendszerezte és restaurálta a gépeket. Mindegyik mûködõképes lett a keze alatt. Mikor megindította a zakatoló, sípoló gépeket, egy nagy gyerek állt gépei elõtt, és nem a komoly, szakértõ férfi. Velünk együtt örült. Két cikket is írtam róla, a híre eljutott más lapokhoz, elmondta ország-világnak a Kossuth rádióban miféle szenvedély élteti. Mivel a sors nem adott Jánosnak és Marikának gyermeket, õk az országnak adták kincsüket. A gyûjteménybõl megtekinthetõ kiállítás vált, Mezõkövesd büszkesége. Mikor eljött a terjeszkedés ideje, idecsatolta édesanyja szomszédos portáját, s a megye múzeumi rangra emelte a gyûjteményt! Megismerkedésünk után 14 évvel, 1986- ban megjelent a könyve: Hajdu Ráfis János Mezõgazdasági gépek gyûjteménye címmel. Ezzel ajánlotta a szerzõ: Takács Tiboréknak, szeretettel: Versem nincs. Szöveg van. Olvassátok, ha Kedvetek van! Hajdu Ráfis János Mezõkövesd, 1986. június 24. Ha észreveszik az olvasók, Szent Iván napján kaptam a könyvet!
Ezt követte most egy újabb kötet. Az elõzmények után érthetõ, hogy miért született meg ez az újabb és eléggé nem dicsérhetõ könyv! Mindannyian magunkkal hordozzuk életünk élményeit. És Hajdu Ráfis János – most tölti be 77. évét – mindig íróember volt. A gyûjtésérõl is naplót vezetett, mert tudta, hogy a lejegyzett szó kincs: felidézhetõ, elolvasható, elmesélhetõ és kiadható. Ha már mögöttük a múlt, és ha már nem ad elegendõ tennivalót a nyugdíjas múzeumi vezetõ feladatköre, akkor olyan dologot kell mûvelni, amivel még senki sem foglalkozott e kis hazában.
A katonaélmények legtöbbször felejthetetlenek. Ráadásul Hajdu Ráfis János nem akármilyen katona volt. Így emlékezik vissza:
– Tényleges katonai szolgálatra 1951. július 14-én hívtak be... a zugligeti egykori Fácános üdülõbe, a Béla király út 56. szám alá. Az alakulat neve Légoltalmi Mûszaki Zászlóalj volt. De a szolgálati idõ csak szeptember 10-tõl kezdõdött. Alakulatunk a BM közvetlen zászlóaljként mûködõ mûszaki romeltakarító, utász-hidász, víz- és gázvezeték-helyreállító, tûzszerész-, vegyvédelmi, híradósszázadokból és törzsegységekbõl állt.
A mi szakaszunk elõször a budai Vár területén romot takarított.
Késõbb létszámbõvítésre került sor a tûzszerészszázadnál. Én huszadmagammal önként jelentkeztem, mert úgy gondoltam, katonaként szebb dolog emberek életét menteni, mint egymásra lövöldözni.
Mindenre emlékezik, és sok mindent megörökít. Az olvasó belekezd a vallomásos történetekbe, és ott él szívében a remény, jaj, csak ne történjen valami baj a tûzszerészeknél. Mi kell ahhoz, hogy jó tûzszerész legyen? Virtus, vagy leplezett félelem? Mindez megvolt benne és katonatársaiban?
Felel rá Hajdu:
– Az elsõ gyakorlaton – mikor a katonákat hozzászoktatták a robbanáshoz – engem szólított Dietrich László hadnagy, parancsnok. Nyolc db. 8,5 dekás trotiltöltetet gyutaccsal és kb. 50 cm-es gyújtózsinórral szerelve egy 4 m átmérõjû körbe leraktuk a földre. A katona feladata volt, hogy a szájában elõkészített gyufaszálakkal sorban kellett a zsinórokat meggyújtani. Ha már mind égett, elfutottunk és távol hasra vágódtunk. Mindanynyiunk fején rohamsisak, illetve vaskalap volt. Bementem a körbe, és elkezdtem a feladat végrehajtását. Mikor már 5-6 gyújtózsinór fújta a füstöt, megijedtem és elszaladtam. Dietrich rám ordított – jutasi tiszthelyettes volt egykor –: „Ne hagyja ott a kutya ezit-azát!” Visszafutottam, meggyújtottam az elmaradt két töltetet. Elrohanni már nem volt idõ, hasra vágódtam középen, arcomat a földbe nyomva. A körülöttem robbanó töltetek alaposan beterítettek földdel, de nem lett semmi bajom! Ettõl kezdve Dietrich mindig engem vitt a helyszínelésekhez, mûszaki robbantásokhoz.
Szakkönyvük nem volt, az oktatóknak is alig volt írott anyag a kezükben, volt viszont egy nagy mintaraktáruk, amely állandóan gyarapodott. A lõszereket, gyújtókat szétszerelték, és megvitatva kikövetkeztették a mûködési elvet.
– A ma is meglévõ tûzszerész-jegyzetfüzetemben 250 ábra és szöveges leírás található. (A füzetlapok az ábrákkal mellékelve!) Sajnos, a lõszermentesítõ útjaimról nem mertem naplót készíteni! De megmaradt a katonaládám. Visszaemlékezéseim írása közben a katonaláda tetejének belsejében felírt, megjárt települések neve segített a múlt felidézésében. És jönnek az élmények.
Hajdu Ráfis jó elbeszélõ, van szeme a múlt felidézéséhez, láttató erõ él stílusában.
„A tûzszerész-járõrõzéssel pénz is járt. A vidéki kiszállásokon 10 forint volt a szállásdíj és 15 a kosztpénz, amihez még 18 forint veszélyességi pótlék is járt. Annyit kerestünk, amennyit egy hadnagy kapott egy hónapra...”
Könnyû dolgom van recenzióírás közben, mert hallom a felidézõ csöndes, nyugodt, mesélõ hangját. Mintha csak nekem mondaná történeteit. Hajdu Ráfis János adakozó ember. Megosztja emlékeit. Jó lenne sokáig hallgatni-olvasni tûzszerészi élményeit.
Még valamit elmond, amit továbbadok.
Sosem kérdeztem tõle, honnan szerezte irodalmi mûveltségét. Errõl ezt írta:
„Mezõkövesdrõl Edelénybe mentünk, ahol a Coburg-kastélyban voltunk elszállásolva egy pár napig. Lõszermentesítés közben összebarátkoztam egy saját házából elûzött, kitelepített tanárral. Nagy meglepetés volt, hogy egy ilyen egyenruhába bújtatott emberrel többek között Szabó Dezsõ, Féja Géza, Erdélyi József, Sinka István mûveirõl beszélgethetett...”
Itt el kell mondanom barátságunk egyik bizonyító tárgyának történetét, a kenyeret szelõ férfi kicsiny faszobrát, amivel 1982-ben ajándékozott meg. Az ülõ férfiszobor kicsiny talapzatán ez a felírás fut körbe: Sinka István emlékére Hajdu Ráfis J. Csak otthon vettem észre, hogy a tíz cm-es faszobor alja egy picinyke kihúzható rejtekhely, ami egy összehajtogatott, kézzel írt Sinka-verset õriz a Vád c. kötetébõl. Igen, ilyen mûvész Hajdu Ráfis János barátom.
Még egy ideillõ történet.
„A mûszakiak a várban, a romok alatt egy hatalmas bõröndöt találtak! A tûzszerészjárõrnek szóltak, hogy hozzák be a laktanyába. Ennek udvarán tiszthelyettesi lakások voltak. Ha jól emlékszem, Appfel Gyula törzsõrmester házába vitték a bõröndöt, ami könyvekkel volt tele. A Révai Nagy Lexikon teljes sorozata mellett regények, verseskötetek voltak. Tudták, hogy irodalombarát vagyok. Elhívtak, hogy megmutassák a zsákmányt. Akkor kaptam Mécs László »Hajnali harangszó «, és Sinka István »Vád« c. versesköteteit. Minden példányban az egykori tulajdonos: Dezsõffy Lili neve volt beírva.
Tragédiák nélkül nincs tûzszerészemlékezet. Nézem Juhász Emil felsõtárkányi, Ványi Gábor járõr pk. és Izsó Márton szentgáli katona fényképeit. Gánton robbantak fel 1953-ban. Róluk ezt írja:
„Ma is könnybe lábad a szemem. A lepsényi Ványi Gabi, a mindig vidám, jóvágású, talpaesett vagány legény úgy szolgált, hogy élvezte a katonaságot. Izsó Marci csendes, jóravaló gyerek, aki még nekem is teljesített minden kérésemet, ha körletes voltam. Juhász Emil felsõtárkányi születésû, erõs, jámbor természetû volt. Ha két katona veszekedve összeakaszkodott, nevetve átölelve addig szorította õket, míg ki nem békültek. A tragédia úgy következett be, hogy miközben lovas kocsira pakolták Gánton a lõszereket, az egyik katona a kocsin állva lehajlolva vette át a másiktól a 120 mmes szovjet aknavetõ gránátot, mikor az felrobbant. Mindhárom katona azonnal meghalt, csakúgy a parasztszekéren ülõ Mundi Henrik 14 éves parasztgyerek is. A két ló is elpusztult. Juhász Emil szilánkoktól sérült derékszíját behozták a laktanyába és nekem adták. Azóta is kegyelettel õrzöm.”
A könyv második része a volt bajtársak visszaemlékezéseit közli. Illés Imre, Kvassay Rezsõ (irodalmi értékû) kézirata e könyvben lát elõször napvilágot. A visszaemlékezések olvasmányok is. Csakúgy Klausz József Rám a jó Isten vigyázott c. mûve. Fodor Pál István Katonasors c. írása azt példázza, hogy a becsületes katonát 1945 után miféle atrocitások érhették. Édesapja sorsát eleveníti fel, aki 1944-ben helyreállító (munkaszolgálatos) századot vezényelt Budapesten. 1945-ben, az osztrák határnál, ezzel bocsátotta el katonáit:
– Emberek! Itt van Magyarország határa. Itt ér véget a haza védelmére tett eskünk. Idegen földön ne hulljon magyar vér!
Húsvétra itthon volt. Egy hónap múlva az Igazoló Bizottság elé kellett állnia Fodor Sándor volt fõtörzsõrmesternek.
Legnagyobb csodálkozására a nyomozók saját századának katonái voltak.
– Na, öreg, most akár fel is akaszthatjuk!
– Ha így gondolják, ám tegyék.
– Ne féljen, ha mindenki ilyen lett volna, mint maga, nem itt tartanánk!
Igazolták, majd nyugdíjazták.
A könyv harmadik része Az emlékezések tanújelei címmel dokumentumok, újságcikkek, majd az emlékezõk családi archívumából elõkerült fényképek, iratok, igazolványok sokaságát közli. Márta László, Hegedûs János, Balázs Ferenc gazdag gyûjteménye a könyv egyik értéke. A kötet utolsó negyedét Hajdu Ráfis János (kézzel írt és rajzolt) Tûzszerész ismeretek 138 oldalnyi jegyzete foglalja el leírások, rajzok, metszetek alcímmel. Nyugodtan írhatom: egyedülálló, értékes, pontos, ismeretekben gazdag anyagot õrzött meg 1952-bõl, akár tankönyvjegyzet lehetne, noha csak tanuló írta!
Halassy Géza nyugállományú ezredes így ajánlja Hajdu Ráfis János–Pap János könyvét:
„A benne olvasható leírásoknak nem feladata átfogó, szakmai áttekintést adni az akna- és lõszermentesítés történetétõl, de célja, hogy a tûzszerészek visszaemlékezésével mutassa be ennek a közösségnek megpróbáltatásait és helytállását. A szerzõket és szerkesztõket elismerés illeti....”
(A kemény kötésû, B/5 méretû, 364 oldal terjedelmû, több mint száz fotóval és kétszáz rajzolt ábrával készült mû megrendelhetõ a következõ címen: Hajdu Ráfis János, 3400 Mezõkövesd. Eötvös utca 34. T.: 49/313-575. Ára 2500 Ft + postaköltség.)

TAKÁCS TIBOR