Afganisztán Bonn után és London előtt

SZEMLE

2005.12.05.

A 2001. december 5-i keltű bonn–petersbergi konferencia záróokmánya előírta Afganisztán ún. demokratizálási forgatókönyvét, az ország politikai intézményei rehabilitációjának ütemtervét: 2001. december 22-étől Hámid Karzaí vezetésével ideiglenes kormányzó hatóság létrejöttét, fél év múlva ideiglenes kormányt megválasztó rendkívüli nemzetgyűlés összehívását, új alkotmány kidolgozását, 18 hónap múlva alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, az új alkotmány szellemében demokratikus többpártrendszert megvalósító párttörvény és választási törvény elfogadását, majd egy év múlva elnököt és parlamentet választó általános választások kiírását.

A bonni ütemterv eredeti határideje 2004 decembere lett volna. 2002 júniusában valóban összeült az ideiglenes kormányzó hatóság helyébe lépő ideiglenes kormányt megválasztó rendkívüli nemzetgyűlés, 2003. október 23-án az elnök kihirdette a többpártrendszert lehetővé tevő új párttörvényt, 2003 végére elkészült az új alkotmánytervezet és a 2003. december közepén összeült alkotmányozó nemzetgyűlés 2004. január 5-én elfogadta az ország új alkotmányát. Innentől kezdve azonban már nem lehetett tartani a bonni ütemtervet. Az elnökválasztásokat nem lehetett a törvényhozási választásokkal egy időben megtartani, előbbire 2004. október 9-én került sor. A törvényhozási választásokig további évvel meg kellett hosszabbítani az ENSZ afganisztáni misszióját az UNAMA mandátumának 2006. március 24-ig tartó meghosszabbításával. A törvényhozási választások keretében 2005. szeptember 18-án a kétkamarás parlament alsóháza, a tartományi tanácsok és a nomád konstutuencia tagjainak megválasztására került sor, a helyhatósági választásokat további bizonytalan időre elhalasztották. S noha a helyhatóságok delegálják a felsőház tagjainak egyharmadát, a felállítandó új parlament csonka lesz.

Kormányzati nehézségek

2002. június 17-én a hat hónapig kormányzó ideiglenes hatóság helyébe a rendkívüli nemzetgyűlés, ugyancsak Hámid Karzaí vezetésével, ideiglenes kormányt hozott létre. A tálib rezsim megdöntéséhez, az elvégzendő szárazföldi műveletek végrehajtásához az amerikaiaknak szükségük volt az Északi Szövetség és a Keleti Tanács mudzsáhid milíciáinak együttműködésére, ezért az új ideiglenes kormányzó hatóság és ideiglenes kormány egyaránt belőlük és az ország realitásait nem ismerő, évtizedekig külföldön élő, emigráns afgánokból állt. A mudzsáhid hadurak a zsarnoki tálibokhoz hasonlóan ezernyi szállal kötődnek a nemzetközi terrorizmus hálózatához, és az ő 1992–96 közötti anarchisztikus rémuralmuk következtében telepedett be az országba az al-Kaida, és lett a nemzetközi kábítószertermelésben és -kereskedelemben Afganisztán világelső. A hadurak hatalomba való visszatérésével visszatért a tálibok által üldözött korrupció. A segélyek eltűntek a túlburjánzó, hatalmas működési költségű nemzetközi szervezetek zsebében és a korrupciós csatornákon. Az afgán vicc szerint az ország népe a szovjet megszállás, majd a tálibok után most a külföldi NGO-k megszállása alatt sínylődik, amelyeknek idegenjei gyakorolják az állam működésképtelensége miatt a legtöbb hatósági feladatot.

Az új alkotmány

2003. november 3-án Sahráni alelnök átnyújtotta a Nemzet Atyja címmel jutalmazott volt uralkodónak, Zahir sahnak az ország új alkotmánytervezetét, amelyet a december 14-én, többszörös halasztással – négynapos késéssel – végre megnyílt alkotmányozó nemzetgyűlés hivatott megvitatni. Az új alkotmánytervezetet 35 tagú bizottság 11 hónapig írta. Ezzel egy időben beiktatták a tizenegy tagú választási vegyesbizottságot, amelynek hat afgán és öt, az ENSZ főtitkárának rendkívüli képviselője által delegált tagja volt. Az alkotók az 1964-es királyi alkotmányt vették alapul, amely a parlamentáris monarchiát, többpártrendszert, a demokrácia évtizedét eredményezte. Az erős prezidenciális rendszer viszont Daud köztársaságára emlékeztet.
Az ötszáz küldött közül ötvenet Karzaí elnök nevezett ki, ezeknek a fele nő. Negyvenkettő a szakmai társaságok, egyesületek küldötte, huszonnégy a külföldön élő menekülteket képviseli (akiknek számát a tálibok megdöntését követően több mint kétmillió hazatért menekült után is 3,8 millióra teszik), hat főt a belső menekültek adtak, kilencet pedig a több millió nomád képviseletében delegáltak, hármat a nem muszlim kisebbségek (hinduk, szikhek) adtak. A többit a harminckét tartomány tizenkilencezer elektora választotta meg. Tartományonként két-két képviselőt választottak külön a női elektorok. A női küldöttek létszáma összesen mintegy száz fő volt.

A következő napokban vagy hetekben a százhatvan paragrafust tíz szekcióülésen ötvenesével vitatták meg, majd a szekciók választott tíztagú bizottsága terjeszette a döntést a plénum elé. A legnagyobb vita az államforma körül volt. Erős elnöki rendszer született kétkamarás, hatáskör nélküli, gyenge parlamenttel, miniszterelnök nélkül. A mudzsáhid hadurak, akik mindegyike képviseltette magát a tanácskozáson, Karzaí elnökkel szemben politikai ellenpólust, miniszterelnököt és erős parlamentet akartak. Úgy vélik, míg az erős elnöki rendszer diktatúrához vezet, a központi hatalom megszilárdítása, az ország területi integritásának megőrzése csak így lehetséges. Rabbani volt elnök a miniszterelnöki rendszer, míg Dosztum a föderatív állam, a tartományok nagyobb önállósága mellett agitált. A másik fő kérdés éppen a centrum és periféria viszonyának, a kormány és a tartományok, járások feladatainak tisztázása. Fontos kérdés még az iszlám szerepe, az emberi és kisebbségi jogok, a nők jogi státusának tisztázása.
Az új alkotmánytervezet legfőbb hibája, hogy – akárcsak a bonni konferencián – nem irányozta elő a politikai intézményrendszer kiépítésének fázisait, határidejét, nem rögzíti a tervezet ennek kiépítését, s nem világos a politikai rendszer. Csak egy felduzzasztott kormány született állami intézmények országos hálózata nélkül. A tervezet kétkamarás parlamentet és erős elnöki hatalmat tartalmaz. Az elnöknek mindkét ágon afgán szülőktől született afgán állampolgárnak kell lennie, maximum háromszor ötéves ciklust tölthet be. Az elnököt és alelnököt közvetlenül választják, nem a parlament révén. Noha a bonni konferencia kimondja, hogy az ideiglenes államfő nem indulhat az elnökválasztásokon, a 2004. októberi választások legesélyesebb jelöltje Karzaí ideiglenes elnök volt. Az erős elnöki hatalommal szemben nincs ellensúly: nincs miniszterelnök és nincs hatalommegosztás a törvényhozó, törvénykező és végrehajtói hatalom között, a parlamentnek vagy a tartományi parlamenteknek és helyi tanácsoknak nincsen tényleges hatalmuk. A felsőház tagjainak egyharmadát, a bírókat, a fegyveres testületek vezetőit az elnök nevezi ki, aki egyben a fegyveres erők főparancsnoka. Törvényhozó hatalma az elnök által összehívott nemzetgyűlésnek, a Loja Dzsirgának van.

Problematikus pontja az alkotmánynak az iszlám és a demokratikus emberi jogok közötti egyensúly. A vallási kisebbségek jogait csak a szabad vallásgyakorlásra korlátozza, a pluralista struktúrát és bármely politikai, gazdasági, közigazgatási és kulturális tevékenységet azzal a feltétellel engedélyezi, ha nem mond ellent az iszlámnak. Ez teret enged a haduraknak. A kisebbségek jogairól csak általában rendelkezik, a nemzeti, etnikai kisebbségek jogait pusztán a szabad nyelvhasználatra korlátozza, akárcsak az 1978-as forradalmi tanácsi dekrétumok. Az új alkotmány – ellentétben az 1964-es alkotmánynyal, ahol a pastu a nemzeti és hivatalos nyelv, míg a dari csak hivatalos nyelv – nem rendelkezik nemzeti nyelvről. Az országban két hivatalos nyelv van, a pastu és a dari – állapítja meg, de az ország nemzeti himnusza pastu nyelvű, bármely más, az országban beszélt nyelv, így az üzbég, türkmén, beludzs, nurisztáni stb. nyelvek (ezeket említi név szerint) törvény előtti és kulturális médiahasználata szabadon megengedett.
A harmadik cikkelyben Afganisztán népei között nevesítettek kisebb nemzetiségeket is: a pastunok mellett megjelentek a tádzsikok, hazarák, üzbégek, türkmének, beludzsok, pasaiak, nurisztániak, pamjri népek, arabok, kirgizek, kizilbasok, brahuik és más nemzetiségek is. Megegyeztek abban is, hogy a nemzeti egység, a centralizáció erősítése érdekében a himnusz pastu nyelvű legyen, de utaljon a vallásra és a fent felsorolt nemzetiségekre. Ugyancsak az egységet kívánják erősíteni azzal, hogy a nemzet atyja címet adományozták Zahir sahnak, a volt királynak.
Január negyedikére, a tanácskozás utolsó napjára a hivatalos nyelv(ek) kérdésének eldöntése maradt. A leglényegesebb kérdést, a törvény előtti egyenlő nyelvhasználat kérdését úgy oldották meg, hogy a pastu (akárcsak az 1964-es alkotmányban) nemzeti és hivatalos nyelv maradt. A dari mellett azonban további kisebbségi nyelveket jelöltek meg hivatalosként – az üzbég, türkmén, pasai, beludzs, nurisztáni nyelveket – ott, ahol ezeket beszélik. A nyelvi infrastruktúra kiépítése azonban nem történt meg, akárcsak az általános kulturális vagy oktatási infrastruktúráé sem. Négy év alatt egyetlen iskola sem épült a milliárdos segélyekből.
Az alkotmánytervezet nem tér ki a nők és gyermekek jogaira. Nem erősíti meg a rabszolgaság eltörlését, nem tiltja meg nyíltan az emberkereskedelmet, a nők adás-vételét, a gyermek- és kényszerházasságokat, nem rögzíti a házastársak jogait és kötelességeit az együttélés és a válás esetén, nem rögzíti a gyermekek jogait a szellemi és testi épséghez, egészséghez, fedélhez és ellátáshoz, tanuláshoz.

Az új párttörvény

2003. október 28-án fogadták el az új párttörvényt, amelynek értelmében tilos etnikai, nyelvi vagy regionális alapon pártot alapítani. 2005 októberéig 76 pártot jegyeztek be, 19 további párt áll bejegyzés alatt. Közülük tíz az ANDP utódpártja. Pártot alapított az ANDP összes korábbi frakciója, a Khalq frakcióból Taraki, Amin és a puccsista Sahnavaz Tanaí tábornok hívei, a Parcsam frakcióból dr. Nadzsibullah hívei és a volt karmalisták is. Dr. Kabir Randzsbar akadémikus, illetve Núrulhaq Olumiu tábornok vezetésével. Tizennégy párt demokratikus frontot hozott létre, közülük hat utódpárt és több volt maoista szervezet. Egyik párt sem áll szociáldemokrata platformon, a front a gyarmati világ felbomlása időszakából ismert népi demokratikus jelzővel definiálja magát. Új pártjaik erősítésén az amerikai Nemzeti Demokratikus Intézet, illetve az Európa Parlament és a német szociáldemokrata párt is munkálkodik. Számos mudzsáhid tanzím igyekszik modern párttá alakulni, ez leginkább Karzaí elnökválasztási nagy kihívójának, a pandzssíri trojka erős embere, Júnusz Qánúní Új Afganisztán pártjának, Dosztum Dzsombes pártjának és a bejegyzésre váró – de Hekmatjár nélküli – Hezb-i Iszlámínak – sikerült. Ezek koalíciója, a Nemzeti Egyetértés Frontja alkotja a Karzaí ellenében felállt ellenzéki szövetséget.
Vannak nacionalista pártok is, mint a pastunok képviseletét felvállaló, csak nevében szociáldemokrata Afghan Millat, vagy annak ellenlábasa, a kisebbségek védelmét felvállaló Nemzeti Kongresszus.

Új választótörvény

Karzaí elnök november 11-én aláírta a választások kiírásáról, a választópolgárok nyilvántartásba vételéről rendelkező elnöki rendeletet is. Az általános, közvetlen, titkos választásokon részt vehetnek nők is. Noha Afganisztán számára a legtöbb szakértő a kiegyenlített listás választást javasolta – s az kedvezett volna a pártstruktúra kialakulásának –, ám az elnök vétójogával élve a legutolsó pillanatban azt – nyilván amerikai nyomásra – megváltoztatta nem transzferálható, tisztán egyéni listás rendszerre, amely immár a világnak csupán néhány pontján (Tajvan, Vanatau, Jordánia) található meg. Az amerikaiak elvárták volna Karzaítól, hogy kihasználva kezdeti népszerűségét, kiépíti tömegbázisát, s pártot alapít, ám az elnök erre nem volt sem képes, sem hajlandó. Szerinte Afganisztán minden bajáért a korábbi politikai pártokat okolják az emberek. Karzaí modern pártok helyett a hagyományos etnikai vonalakra, törzsi és nepotisztikus kapcsolati hálóra próbált támaszkodni, abból kiindulva, hogy a pastunok mindmáig nem rendelkeznek hatékony képviselettel, olyannal, mint a tádzsik, hazara és üzbég tanzimok.
A tisztán egyéni listás parlamenti rendszer sok egyéni képviselőből álló, gyenge parlamentet eredményez, ahol a választói döntést az etnicizmus és regionalizmus inkább befolyásolja, mintsem politikai akarat.

A 2004. október 9-i elnökválasztás

1964-től – amikor az ország alkotmányos monarchia lett – az országban négyévente megválasztották a parlament alsóházának tagjait: 1964-ben, 1968-ban és 1972-ben. Az egyéni jelöltek mellett bejutottak a Woluszi Dzsirgának nevezett alsóházba különböző politikai pártok tagjai is, ám az ország lakosai 1973 – a királyság megdöntése és Daud köztársasága – óta nem gyakorolhatták a demokráciát.
Államfőt történelme során először választhatott Afganisztán 2004. október 9-én. Első ízben szavazhattak a Pakisztánban és az Iránban élő afgán menekültek, ez a történelem legnagyobb méretű külföldi szavazása. A 2005-re halasztott parlamenti választások során erre már nem volt lehetőség.
Az elnökválasztás további jellgzetessége volt, hogy Karzaínak nem volt demokratikus alternatívája. Kihívói között 18 hivatalos jelölt – több sötét múltú hadúr és számos értelmiségi az igen sokszínű afgán társadalom különböző rétegeiből, pastunok, tádzsikok, üzbégek, hazarák, szunniták és síiták, a sok férfi között még egy női jelölt is, papok, orvosok, egyetemi tanárok, még egy költő is volt. Egy azonban közös volt Hámid Karzaí kihívóiban: az ő kivételével az összes jelölt kötődik valahogyan a hadurak mudzsáhid szervezeteihez, Dosztum üzbég, a síita Mohaqqiq hazara hadurak, Karzaí fő kihívója, Qánúní volt belügy-, jelenlegi oktatási miniszter, a Maszúd halála után a pandzsíri tádzsikok katonai szervezetét, a Súra-i Nizárt uraló Kabulba a tálibok bukása után harcosaival bevonuló nagyhatalmú pandzsíri trojka képviselője (tagjai még Fahím tábornok hadügyminiszter és Abdullah külügyminiszter), sőt még az egyetlen női jelölt, dr. Maszúda Dzsalál is kapcsolatban áll a Dzsamiát-i Iszlámí szervezettel.

Az új elnöknek meg kellett szereznie a szavazatok több mint 50 százalékát, ellenkező esetben második forduló döntött volna az első és a második helyezett között. A meglepően magas regisztrációs arányok – 10,5 millió belföldi, 750 000 pakisztáni és mintegy 600 000 Iránban élő afgán menekült nyilvántartásba vétele – magas, mintegy 80 százalékos részvétellel párosultak, ténylegesen az urnákhoz járult 8 129 935 szavazó. Ekkor az emberek még hittek abban, hogy Karzaí az egyetlen demokratikus alternatíva, a demokratikus pártok képviselői is és a szekularizált szavazók is hittek abban, hogy megválasztását követően szakít a hadurakkal és merőben új kormányt alakít. Remélték, megregulázza a nemzetközi szervezeteket, számon kéri a segélyeket, új beruházásokat indít – mindenekelőtt a katasztrofális helyzetben lévő energiaszektor és úthálózat érdekében – és megindul a közigazgatás hatékony reformja.
A szavazás azonban mindenekelőtt etnikai vonalak mentén történt, és szinte pontosan tükrözte az ország lakosságának etnikai arányait: Karzaí a szavazatok 54,4 százalékát kapta, a tádzsik jelölt 17 százalékos eredménnyel második helyen végzett. A szavazatok többségét a tádzsik többségű, Kabultól északra elterülő Parwan, Kapisza és Baghlán tartományokban kapta, sőt szűkebb pátriájában, Pandzssírben 95 százalékot szerzett. A hazara hadúr, Mohamed Mohaqqiq 11 százalékkal a harmadik helyen végzett, ő az ország középső részén a hazarák által lakott Bamián és Daikundí tartományokban szerzett többséget, valamint jól szerepelt Ghazní tartomány hazara körzeteiben, főleg a dzsagurí járásban, valamint Karzaíjal holtversenyben az iráni afgán menekültek voksainak 44 százalékát szerezte meg. Maga mögé utasította az üzbég Dosztum hadurat, aki a szavazatok 10,9 százalékával a negyedik, belföldön viszont a harmadik lett, saját északi kiskirályságában, Fariáb, Dzsuzdzsán, Szaripul és Takhár tartományokban sikerült elnyernie a legtöbb voksot, szülőföldjén, Dzsauzdzsánban pedig elnyerte a voksok 73 százalékát.

E szavazati arányok is bizonyítják, hogy az etnikai becslések járnak feltehetően a legközelebb a valósághoz, és semmiképpen sem a CIA Factbook a politikai igénynek megfelelően évről évre kirívóan változó, manipulált adatai. A tádzsik, hazara és üzbég jelöltek a nemzetiségek által többségben lakott tartományokban szereztek voksokat, a szavazati arány és a lakosság etnikai aránya tartományonként is teljes lefedést mutatott.
Az etnikai mozgósításra az is utalt, hogy az 50 százaléknál magasabb, illetve az azt megközelítő női részvételi arány éppen a legelmaradottabb tartományokban – a hazara lakosságú Daikundi és Bamian, illetve a kelet-afganisztáni Nurisztán tartományokban és a keleti pastun törzsi sávon – volt (Khoszt, Paktia, Paktika), ahol a törzs- és nemzetségfők parancsba adták, hogy az asszonynépet vinni kell szavazni. Magas volt még a női részvétel a soknemzetiségű Balkh, az üzbég és türkmén többségű Fariáb, valamint Núrisztán tartományokban is, bizonyítva, hogy a nemzeti kisebbségek – különösen a sztyeppei nomádok leszármazottai – liberálisabban viszonyulnak a nőkhöz, mint a kandahári mollák. Ugyanez volt megfigyelhető a pakisztáni menekültek körében, akiknek többsége pastun: magasabb volt a női részvétel a menekülttáborokban, mint a városi központokban. A legkisebb arányú női részvétel a tálibok hátországának számító délnyugati Zábul, Helmand és Uruzgán tartományokban volt, a nyugati pastun, durrání lakosság körében, míg a ghilzaí és a keleti pastun törzseknél a törzsfők utasításban adták ki, hogy Karzaíra kell szavazni, és a nőknek is részt kell venniük. Ezzel magyarázható a keleti és délkeleti (egyébként meglehetősen konzervatív) pastunok által lakott tartományokban – Kunár, Nanagarhár, Laghmán, Logár, Khoszt, Paktia, Paktika – az igen magas, 45 százalék feletti és néhol az 50 százalékot is megközelítő női részvétel.

A választások alatt a sokak által várt rendzavarások, támadások elmaradtak, jelezvén, hogy Karzaínak sikerült megegyeznie a tálibok – Wakíl Ahmad Mutawakkil volt külügyminiszter és Szajjíd Rahmatullah Hásemí molla, valamint a Ghausz molla vezette – frakcióival. A hírhedt rakétás molla – Abusz Szalám Raketi is – ahelyett, hogy rakétái özönét zúdította volna a választókra, támogatásáról biztosította a választásokat. A tárgyalások kényességére jellemző, hogy ezzel Karzaí saját sógorát bízta meg. Karzaí a választásokat követően ismét kompromisszumot kötött a hadurakkal.
Kétségtelenül erősek voltak az elnökválasztás során az etnicizmus és regionalizmus tendenciái. Ám éppen a városi központok eredményei mutatják hogy már igen sokan szavaztak nem az etnikai lojalitás, hanem a politikai konvenciók mentén, ahol Karzaí képviselte a modernizáló erőket, ellenfelei pedig a hadurakat. Karzaí győzelme mutatja, hogy noha Afganisztánban továbbra is hatnak a regionális, széthúzó erők, ám nem etnikai szavazás folyt, hanem – immár békés eszközökkel – a modernizációs dráma folytatódik, a tradicionalizmus erői mérkőztek meg a modernizáló erőkkel. Ezúttal ideiglenesen a modernizáló erők kerültek ki győztesen.

A 2005. szeptember 18-i törvényhozási választások

2005. szeptember 18-án mintegy hatezer jelölt mérkőzött a 249 fős alsóház – a Woleszi Dzsirga –, valamint a 420 fős tartományi tanácsok helyeiért. A képviselői helyek tartományi megoszlását a lakosság számaránya döntötte el. Ám pontos cenzus nincs, a becsléseken alapuló részinformációk és találgatások széles teret szolgáltatnak a politikai manipulációknak. A női helyeket legalább egynegyedes arányban szabták meg. A legtöbb képviselőt, 33 főt a parlament alsóházába a kabuli tartomány jelölte, közülük 9 nőt. A tartományi tanácsba 29 képviselőből 8 nőt, a legkevesebbet a pandzssíri, egy-egy férfit és nőt, illetve 9 főből 3 női jelöltet juttattak.
A jelöltek nem indulhattak pártok színeiben, nem használhattak pártszimbólumokat, de egyes jelöltek párttámogatásáról is csak utolsó pillanatban nyújtottak tájékoztatást a tartományi választási újságok, támpont nélkül hagyva a sok írástudatlan választót.
Míg a tavalyi elnökválasztást magas érdeklődés, az idei törvényhozási választásokat a teljes és általános kiábrándultság miatt rendkívül alacsony részvétel jellemezte. Négy évvel a bonni konferencia után még a fővárosban sincs áram és víz, nincsenek aszfaltutak, a segélymilliárdok eltűntek a korrupciós csatornákon, amiben afgánok és külföldiek egyaránt kivették a részüket. Nincs biztonság, a fővárosban a nemzetközi erők tartják fenn a rendet, a vidéket a hadurak, a helyi kiskirályok, drogbárók, törzsfők tartják rettegésben. Nincs gazdaság, nincs termelés, csak a kábítószer-gazdaság virágzik, fenntartva a nemzeti valuta viszonylagos stabilitását.
A tavalyi 10,7 millióhoz képest a nyilvántartott szavazók aránya 12,5 millióra nőtt, ám alig hatmillióan járultak az urnákhoz. Az afgán–nemzetközi választási vegyesbizottság, a JEMB az először közzétett számot sietett 6,6, majd 6,8 millióra korrigálni. Elővetítette a választási csalások arányát, hogy a 12,5 millió szavazónak 40 millió szavazólapot nyomtattak. Noha a szavazók ujját megjelölő tintával az idén nem volt baj, de a szomszédos országokból özönlöttek be a hamis szavazóigazolványok, nem volt elkerülhető a többszöri, de főleg a helyettesítő szavazás.
A szeptemberi 18-i választások országszerte viszonylag békésen zajlottak le, a várt támadások elmaradtak. A terrorszervezetek ugyanis a külső támadás helyett a beépülés módszerét választották, bár a tavasz óta tapasztalt erőszakhullám sem elhanyagolható, melynek 1300 fő, köztük 85 amerikai katona esett áldozatul.
Noha a választási törvény kizárja fegyveres szervezetek vezetői, tagjai, háborús és emberiségellenes bűnök elkövetőinek indulását, ezek korlátozására azonban semmiféle jogi módszert nem vezettek be. A választási bizottság az ártatlanság vélelmére, jogerős ítéletek hiányára hivatkozott, és csak jóval a határidő után, nagy nyomásra, vitatható törvényességű körülmények közepette tiltott el 21 jelentéktelen személyt, akik között egyetlen számottevő hadúr sem szerepelt. Több tálib vezető, több tálib parancsnok és szinte az összes, az 1992–96 közötti polgárháborúért felelős személy indult és nyert, pl. Mohaqqeq és Akbari hazara hadurak, Qanúní, Cskari parancsnok, Almasz parancsnok és többen a Súra-i Nizár egykori parancsnokai közül, Szajjáf, a rakétás molla, Rabbání.

Nyilvánvalóan számukra az ártatlanság vélelmével azonos a büntetlenség vélelmével, amelynek eléréséhez, legitimációjukhoz a legjobb út a parlamentbe jutás. Harcukat a szokásos harcmodorban, minden törvényesség mellőzésével vívták most is, csak golyók helyett szavazólapokkal.
A visszaélések fő táptalaja azonban a kaotikus számlálási rendszer. A számlálás – úgymond a választások titkosságát és a választók személyi biztonságát biztosítandó – a tartományi számlálóközpontokban történik, ahova a távoli körzetekből szamár-, öszvér-, jak- és teveháton, helikopterekkel vagy konvojokban juottak el az urnák. Éjjel megérkeztek a számlálóközpontokba, ahol reggel nyolc órakor bontották csak fel azokat. Ekkor történt egy szintén kétes folyamat, különböző járások urnáit felbontották és összekeverték, hogy ne lehessen az egyes körzetekre ráismerni, majd az urnákat ismét lezárták. E folyamatoknál nem volt biztosított sem a nemzetközi, sem a belföldi megfigyelés. Az egyéni rendszer miatt nem lehettek a pártok és a hatezer jelölt képviselői a szavazóbizottságok tagjai, csak megfigyelők, így számos esetben a szavazóbizottságok homogén politikai körből verbuválódtak. Így az urnák tartalmával bármi történhetett. A szavazatokat adták-vették, a választókat félretájékoztatták és megfélemlítették, hamis urnákkal megpakolt konvojok célba értek szomszédos országokból is. A szavazatszámlálásnál egy-egy kilopott szavazat árfolyama egyes napokon Kabulban reggel még öt dollár, este már nyolc dollár volt, míg Nangarharban nyolc dollárról elérte a tíz dollárt is. A közvéleményt nem nyugtatja meg, hogy mintegy ötven választási dolgozót elbocsátottak emiatt.
Valószínűtlen, hogy a fővárosi szavazók akarata Mohaqqeq hazara hadurat, Qanúnít és az ultrakonzervatív, vahábita Szajjáfot, az al-Kaida támogatóját akarta volna elsőként, másodikként és negyedikként a parlamentbe, akiknek harcosai 1992–96 között porig rombolták és kifosztották Kabult. Nangarharban a legnagyobb drogbáró, Hazrat Ali áll az első helyen, míg Zábol tartományban Abdul Szalám Raketi, a tálibok hírhedt rakétás mollája. A választások során kilenc jelöltet gyilkoltak meg, legutóbb szeptember 27-én Mazar-i Sarifban Asraf Ramazán hazara jelöltet. A gyilkosságra való felbujtással a tádzsik kormányzót, Ata Mohamed hadurat vádolják. Ezt követően országszerte tüntetések bontakoztak ki a választási csalások ellen.

Kifogásolják a balkáni, kambodzsai és kelet-timori választásokhoz képest csekély nemzetközi megfigyelést is, mindössze 14 entitás 200 megfigyelője volt jelen, ami a választások napján a külképviseletek megfigyelőivel együtt is alig érte el az ezret. A legtöbb, mintegy száz megfigyelővel az EU képviseltette magát, volt magyar szervezet is, az Afganisztánért Alapítvány, amelynek képviselőit – elismerésként – az EU bevonta végső ajánlásainak elkészítésébe.
Úgy tűnik, ezúttal a tradicionális erők kerekedtek felül a modernizáló erők felett. Vagy az elherdált segélyeket, a sikasztásokat és korrupciót, az elszalasztott lehetőségeket torolták meg, a be nem váltott ígéreteket kérték számon?
Ott, ahol tisztakezű volt a választási bizottság, így is szekularizált jelölt győzött. A konzervatív pastun törzsi sávon Szajjid Mohamed Gulabzoí, a Nadzsibullah-rezsim belügyminisztere a vezető jelölt. Kandahárban, a tálibok volt fővárosában Núrul Haq Olomí tábornok, dr. Nadzsibullah volt vezérkari főnöke – a magát nyíltan marxistának valló és ezért a legfelsőbb bíróság elnöke által törvénytelenül 18 hónapig nem engedélyezett Nemzeti Egységpárt elnöke – nyert. Farah tartományban pedig az alkotmányozó nemzetgyűlésen a hadurak ellen nyíltan kiálló fiatal lány, Malalai Dzsoja a vezető jelölt. Kabulban bejutott dr. Nadzsibullah egyik prominens híve, egy ANDP-s utódpárt vezetője, Kabir Randzsbar akadémikus is. Ám az etnikai faktor itt sem elhanyagolandó: Gulabzoí a tekintélyes Zadran törzshöz tartozik, a helyi rivális Tanai törzset pedig a 15 éves száműzetéséből hazatérő Sahnavaz Tanaí, dr. Nadzsibullah puccsista hadügyminisztere győzte meg Gulabzoí támogatásáról. Olomí tábornok pedig a tekintélyes Barakzaí törzshöz tartozik, amely a kandahári körzetben vetélkedik a Karzaí család törzsével, a Popalzaí törzzsel, valamint a Núrzai törzzsel (az elnök bátyja, Qajjum Karzaí és Arif Núrzaí volt törzsi miniszter még a befutó jelöltek, messzi maguk mögé utasítva Vakil Mutavakkil mollát, a tálibok Guantanamóról szabadon engedett volt külügyminiszterét.
Rendkívül heterogén összetételű, fragmentált törvényhozás várható. A helyzetet bonyolítja, hogy a felsőház 125 helyére a 34 tartomány két-két jelöltet delegál (az egyik nő), egyharmadát az elnök nevezi ki, ellenben egyharmadát a még meg nem választott helyhatóságok delegálnák (legalább negyedük nő kell legyen), így nemcsak hatáskörében (a törvényhozás nemzetgyűlési hatáskör, amit az elnök hív össze, aki azonban dekrétumokkal is kormányozhat) és határozatképességében erősen korlátozott. Csonka parlament küzd majd diszfunkciós zavarokkal, amely nem tud majd várhatóan megbirkózni olyan súlyos kérdésekkel, mint a külföldi támaszpontok, vagy a Durand-szerződés problémája. Nyilvánvalóan új szövetségek jönnek létre, amelyeket ma még nehéz megjósolni.

Bonntól Londonig

Ami a választási rendszert illeti, ma már az amerikaiak is látják, hogy az egyéni nem transzferálható szavazati rendszer teljesen alkalmatlan Afganisztán számára. A pártoktól való félelmükben azonban megint egy kevésbé alkalmasat javasolnak,* a brit–indiai rendszerű abszolút többségi rendszert, ami 1964–72 között már volt és nem különösebben vált be Afganisztánban. Ezzel szemben mások, így az EU is, a politikai pártok megerősítésében, a pártlistás kiegyenlített PR szavazati rendszerben látják az esélyt a továbblépésre.
2006 januárjában újabb nemzetközi konferenciára kerül sor Afganisztánnal kapcsolatosan. Kívánatos, hogy e konferencia ne a bonni konferencia előírásainak kipipálásával, vagy pusztán biztonsági kérdésekkel foglalkozzon, netán exit stratégiát keressen. Igen fontos a politikai intézményrendszer reformja melletti további, az eddiginél hatékonyabb elkötelezettség, beleértve nem csak a parlament működésének támogatását, a közigazgatás átfogó reformját. A pártstruktúra támogatásával olyan alulról jövő kezdeményezést lehetne felkarolni, amely gyökeresen szakítana a demokrácia exportjának hamis illúziójával, és talán ily módon megakadályozható, hogy Afganisztán újra a haduraskodás és a banditizmus mocsarába süllyedjen, s talán elkerülhető lenne egy újabb polgárháború kirobbanása, amely katasztrofális hatással lenne az egész régióra nézve.

* Lister, Sarah: A Guide to Afghan Parliamentary Elections. AREU, Kabul, 2005. Aug. 17.