A Vatikán (Stato della Città del Vaticano) hagyományos besorolás szerint teokratikus monarchia, amelyben a pápa államfõként abszolút törvényhozói és végrehajtó hatalmat gyakorol, ezen túlmenõen irányítja a katolikus világegyházat, több százezer pappal, szerzetessel, tanintézettel. Az elsõ papi települések Felsõ- és Dél- Olaszországban már a IV. században létrejöttek, a késõi középkorban a megmûvelt európai területek egyharmada katolikus egyházi birtok volt. A XIII. század végére a pápai trón felett a francia királyok rendelkeztek, 1377-ben történt meg a visszatérés Avignonból Rómába. A reformáció Angliában, Skandináviában, Svájcban, részben Németországban és Franciaországban is sokakat a protestáns egyházakba vitt. Az 1789-es francia forradalom ellensúlyozására a Vatikán fokozottan támaszkodott olyan katolikus monarchiákra, mint Ausztria–Magyarország, Portugália, Spanyolország. Az Egyházi Államnak 1859-ben 3,1 millió lakosa volt 37 000 négyzetkilométeren. Az Olasz Királyság 1870-ben bekebelezte.

A Vatikán legújabbkori történeti krónikájában meghatározó dátum 1978 októbere: a XVI. század óta elsõ ízben – nem olasz pápája lett a római katolikus egyháznak a lengyel Karol Wojtyla személyében. A múlt század 80-as éveiben, különösen az évtized vége felé látványosan felélénkült a Szentszék nemzetközi szerepvállalása. A Lengyelországgal 1945-ben megszakított diplomáciai viszonyt 1989 júliusában helyreállította, hasonló lépésre került sor 1990 februárjában Magyarország vonatkozásában. A Vatikán és Izrael Állam 1993 decemberében kölcsönösen elismerte egymást, 1994 szeptemberében nagykövetek cseréjére is sor kerülhetett. (A Vatikán immár a világ több mint 170 országával áll diplomáciai kapcsolatban.) A Vatikán 1998 márciusában „végérvényes nyilatkozatot” adott ki, ebben elítélte az antiszemitizmust és az antijudaizmust, vezekelve, megbánva a római katolikus paszszivitást a náci holokauszt idején.
Róma sajtójában 2004. szeptember 7-én napvilágot látott „az igazságért és a békéért küzdõ pápai tanács” elnökének, Renato Martino bíborosnak a terrorizmussal kapcsolatos eszmefuttatása. Martino hosszú éveken át II. János Pál ENSZ-nagykövete volt. „A terrorizmusban megtestesülõ jelenlegi fenyegetés egy új világháború jegyeit mutatja” – állította a bíboros, megjegyezve: „Benne vagyunk a »negyedik« világháborúban, és ez mindenkit érint, nem tudja ugyanis senki, hogy amikor távozik egy szállodából vagy felszáll egy autóbuszra, mi fog történni vele. Ebben az új harc- ban minden állam védekezésre van kényszerítve és a legjobb intézkedéseket kell meghoznia, még akkor is, ha ezek korlátozhatják a polgárjogok némelyikét.”
Az egykori világszervezeti pap-diplomata egyébként azt a véleményt képviselte, hogy a hidegháború a „harmadik világháború” volt.
XVI. Benedek pápa 2006. január 9-én intézte elsõ újévi szózatát a Szentszéken akkreditált diplomatákhoz. Azt kérte tõlük, hogy az egyházzal együtt munkálkodjanak a világbéke érdekében. „A békéhez vezetõ utat az igazság világítja meg – mondta a pápa. – Aki az igazság ügyén munkálkodik, annak el kell utasítania, hogy az erõsebbnek mindig igaza van. A hazugság gyakorta a látszatigazság mezébe öltözik, valójában mindig szelektív és tendenciózus, azt célozza, hogy az emberek eszközökként cselekedjenek.”
XVI. Benedek szózatában külön hangsúlyozta, hogy a terrorizmus, amely gyakran álvallásos motívumok mögé rejtõzik, semmivel sem igazolható.
A pápa külön szorgalmazta az Izrael és a palesztinok közötti békét. Anélkül, hogy kitért volna a Saron miniszterelnök megnyilatkozása nyomán a közel-keleti békefolyamat kapcsán támadt aggodalmakra, megjegyezte, hogy a Szentföld „érzékeny idegszál” a világ számára. Az ottani problémák megoldása döntõ a világbéke szempontjából. „Izraelnek tudnia kell békében létezni, összhangban a nemzetközi jog normáival. Ugyanígy a palesztin népnek tudnia kell világosan fejleszteni saját demokratikus intézményeit.”
Újévi szózatában a pápa megjegyezte még, hogy a Közel-Keleten és más válságövezetekben azonban csak akkor lehetséges a béke, ha elismerést nyer a népek sokfélesége és egyenlõsége, és ha a konfliktusban állók mindegyikében tudatosulnak saját hibái.
2007-ben is fel-fellángolt a felelõsségrevonási vita Izrael és a Szentszék között. Ez év áprilisában a Vatikán azért marasztalta el Izraelt, mert a Jad Vasem holokausztemlékhelyen XII. Pius portréja olyan képszöveget kapott, miszerint az egyházfõ annak idején közönyös, érzéketlen volt a nácik által üldözött zsidók sorsa iránt, egyebek között nem írta alá a szövetséges hatalmak 1942-es nyilatkozatát, amely elítélte a zsidók lemészárlását.


VÁLTOZÉKONY KÜLDETÉSTEREP

Becslések szerint a világon több mint 800 millió katolikus él. Megfogalmazódik tehát a kérdés: kezelhetõ-e, elérhetõ-e, összetartható-e, aktivizálható-e a hívõknek ez a hatalmas serege, milyen eszmék és küldetés jegyében, milyen politika szolgálatában, menynyire megrázkódtatásmentesen, mennyire „versenyképesen” más – talán harcosabb, fanatikusabb – világvallások vagy akár ateisták gyûrûinek sokaságában. Milyen missziók hárulnak a Vatikánra, milyen ráhatási eszköztár és módszerek kínálkoznak számára, amikor fel akarja venni a harcot a békétlenség, a gyûlölködés, a hatalmi törtetés ellen.
Történészek és ideológusok – nem utolsósorban II. János Pál és XVI. Benedek határozott békeszózataira és erõszakellenes intéseire célozva – elismerik, hogy a Szentszék nemzetközi viszonylatban manapság fontos és sokoldalú szerepet játszik, vagy legalábbis jogot és erkölcsi alapot formál ilyen küldetés felelõs betöltésére.
Mindenesetre – emlékeztetnek rá – az Egyházi Államnak 1870-es megszûnéséig merõben más volt a „helyi értéke” nemzetközi viszonylatban, mint ma a Szentszéknek. Addig önmagában politikai és katonai hatalmi tényezõje volt a nemzetközi történésnek. Manapság viszont a pápa, a „törpe” Vatikán-állam képviselõjeként bizonyos értelemben talán hitelesebb módon „a világ lelkiismerete”, mint a XIX. században volt, akkoriban a Szentatya fegyveres erõkkel és nagyobb területekkel rendelkezett, ma viszont meggyõzõ ereje – mint egyházpolitikai elemzésekbõl kitûnik – jóformán kizárólag erkölcsileg hiteles megnyilatkozásaiból és cselekedeteibõl fakad.


BÉKESZOLGÁLAT – DOKTRÍNÁK ÉS ÉRDEKEK MALOMKÖVEI KÖZÖTT

A Vatikán áldozatos béketeremtõ erõfeszítéseit, a széles skálán jelentkezõ békétlenségekkel szembeni fellépéseinek hatásfokát legegyszerûbb lenne egy latin bölcsesség jegyében mérlegelni, végsõ fokon csak méltatni: „Ut desint vires, tamen est laudanda voluntas.” Hiányozzanak bár az erõk, mégis dicsérendõ az akarat. De tényleg hiányoznak- e az erõk, vagy más áll a magasztos akarat érvényesülésének útjában a „világrendetlenség” teljes tünetegyüttesét mutató bolygónkon? Milyen békefilozófiát képviselt és képvisel a Vatikán, és milyen hatásfokot ígér a katolicizmustól elvárt küldetéstudat?
Ma a Szentszék nemzetközi jogilag és nemzetközileg egyenjogú szereplõje és kritikus megfigyelõje a nemzetközi küzdõtérnek. VI. Pál és II. János Pál példának okáért beszédet mondott annak idején az ENSZ-közgyûlés ülésszakán, a Szentszék elnöki tisztséget töltött be az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezetben. Ezek alkalmat kínáltak egyebek között azoknak a tételeknek hangoztatására, amelyek XXIII. János pápa „Pacem in terris” címû enciklikájában kerültek megfogalmazásra: atomkorunkban a háború nem lehet konfliktusok megoldásának eszköze; a fegyverkezési hajsza már csak azért is elítélendõ, mivel folyamatosan terheket ró szegény, beteg és nélkülözõ emberekre; ideje volna egy olyan állandó globális testületet életre hívni, amely hatékonyan érvényesítené az igazságot a népek között.
Rómából egyébként nemegyszer – máshonnan jó néhányszor – emlékeztetõ utalás hangzott el arra, hogy XII. Pius (1958-ig volt pápa) az Egyesült Nemzetek Szervezete témájában hallgatásba burkolózott, s hogy elõször 1963-ban XXIII. János pápa szánta rá magát – pápasága utolsó évében – pozitív megnyilatkozásra az ENSZnek és Alapokmányának témájában. Ennek hátterét vatikáni körök abban láttatták, hogy sem az ENSZ-alapokmányban, sem más világszervezeti dokumentumokban nem történik utalás Istenre. Mellékesen hozzátették, hogy a népek közötti béke problémája abban a politikai rendben, amilyet az alapokmány jelenlegi megfogalmazásában körvonalaz, az Egyesült Nemzetek Szervezete révén „kielégítõen nem megoldható”.
A vatikáni diplomáciában kitüntetett szerepet játszó Casaroli bíboros szerint a Szentszék közvetítési kísérleteit és békekezdeményezéseit két megfontolás sugallta és sugallja. Az egyik az „opus iustitiae pax” jegyében a béke igazságmeghatározottsága, a másik a „si vis pacem, para bellum” elv elutasítása. Értelmezõik a két tétel egyetemes jelentõségét a Szentszék békeaktivitása síkjában abban láttatják, hogy a pápa szá- mára nincs egyetemes és tévedhetetlen recept a békére, minthogy a béke bizonytalanságoknak és meghatározott politikai és emberi szituációk állandóan változó és nehezen ellenõrizhetõ tényezõinek van kitéve. A béke biztosabbá tétele érdekében a Szentszék a népek közösségének olyan nemzetközi rendje mellett tör lándzsát, mint amely elõször és eleinte az ENSZ-ben konkretizálódott.
A Vatikán békediplomáciájának fõ jellegzetessége a pártatlanság, a pártok fölöttiség, ahogy azt a Szentszék és az Olasz Királyság között 1929. február 11-én aláírt lateráni szervezetek rögzítik. Ezek értelmében a Szentszéknek teljes szuverenitása van Vatikánváros fölött, ami jelenti – egyebek mellett – a lelki-szellemi függetlenséget, vagyis olyasvalamit, ami a nyugati államok zömének saját tényleges állapotától és céljaitól igencsak messze van.
A keresztény békeprogram megköveteli a jog és az igazságosság mellett minden erõvel való kiállást, valamint a béke politikai és katonai eszközökkel való biztosítását. A béke felépítéséhez fel kell számolni a világban jelentkezõ viszályok háborúhoz vezetõ okait, elsõsorban az igazságtalanságokat, ezzel meg kell válaszolni – a Szentszék szóhasználata szerint – a „nemzetközi szociális kérdést”. VI. Pál pápának az a „Progressio populorum” címû enciklikájában (1967) használt megfogalmazása, miszerint „a béke új neve fejlõdés”, az európaiak számára, az ipari és a „küszöbhatalmak” számára – különös tekintettel arra a tényre, hogy a világon kétmilliárd ember él szegénységben, nyomorog és éhezik – kemény kihívást jelent a béke melletti nemzetközi elkötelezettségük szintjén.
Amikor II. János Pál bírálattal illette az ifjabb Busht és az iraki háború melletti elkötelezettségét – mutattak rá vatikáni illetékesek –, tette ezt minden más mellett azért is, mert úgy látta, hogy a katonai intézkedésekre ott beruházott pénzeket jobban lehetett volna hasznosítani fejlesztési együttmûködést serkentõ programokban. A Szentszék – különbözõ súlypontokkal – kiemelten és következetesen a béke megalapozásán munkálkodott, elsõsorban az egymás ellenségeivé vált hatalmak viszonyára orientálódva. Nemzetközi béketevékenységét nemzeti szinten két – egyéb alapfeldatokat is ellátó – mechanizmusra alapozza. A pápaság képviselõi kapcsolatot tartanak a helyi egyházzal és a római központi egyházi hatósággal, ami – hangsúlyozzák Rómában – az elsõ vonatkozásban korántsem jelenti, hogy a pápai képviselõk ellenõrzést gyakorolnának a helyi egyházak fölött, sokkal inkább azok gyarapításán és fejlesztésén munkálkodnak, megfelelõ módon. Döntéseket is készítenek elõ Róma számára személyi ügyekben, például a megüresedett püspöki posztok betöltése vonalán. A másik feladat az egyházi érdekek képviselete a nemzeti kormányoknál, illetve nemzetközi szervezeteknél – fõképp a vallásszabadság kérdéskörében. Mindez kiegészül hagyományos diplomáciai tennivalókkal.
Béke- és konfliktuskutatók sorozatosan megállapíthatják, hogy a római katolikus egyház békeszolgálata újból és újból központi jelentõségû nemzetközi politikai, sõt katonapolitikai problémákat érint. Emlékeztetnek például arra, hogy a pápa már az elsõ Öböl-háború idején hallatta szavát: nyomatékosan az erõszak alkalmazásának bármely formája, a háború ellen foglalt állást. A legutóbbi Öböl-háború kapcsán, amely a Szaddám Huszein-féle Irak ellen folyt, ugyanez volt az eset. II. János Pál többször is mélységes aggodalmának adott kifejezést az iraki háborúval kapcsolatban. Az iraki hadmûveletek elindítását követõ elsõ nyilvános állásfoglalásában 2003. március 22- én kijelentette: „Az erõszak és a fegyverek soha nem képesek az emberek problémáit megoldani.” Egyedül a béke az az út – mutatott rá –, amelyen haladva az igazságosabb és szolidárisabb társadalom megteremthetõ.
Ez persze nem maradt sem válasz, sem nemzetközi észrevételezés nélkül.


XVI. BENEDEK: ISTEN NEVÉBEN SEM IGAZOLHATÓ A HÁBORÚ

A militáns katolicizmus háborúellenes, alkalmasint pacifizmusba átmenõ katolicizmussá való átfejlõdését gyötrelmes belharcok, önkritikus megbánások, bátor békülékenységi kezdeményezések kísérték és vitték gyõzelemre. Illusztrációiként szolgáljon néhány fejlemény az utolsó másfél évtizedbõl, majd visszatekintés a harcos fanatizmus dicstelen évszázadaira.
A keresztes háborúk témája az inkvizíció megítélésével együtt felvetõdött a Vatikánban 1994 tavaszán, amikor János Pál háromnapos rendkívüli értekezletre hívott össze a világ minden részébõl 140 bíborost. Elõzõleg valamilyen módon hozzájutott az olasz sajtó egy 23 oldalas bizalmas levélhez, amelynek tartalmát a Vatikán nem cáfolta. A levél érintette a római katolikus egyház történetének néhány kritikus mozzanatát, valamint egy önkritika keretében a hibás döntések kérdését.
„Az egyház szent, de vétkes is, mivel bûnös emberek közössége. A hibák bevallása a bátorság megnyilvánulása, és nem gyengíteni, hanem erõsíteni fogja az egyházat” – állt a levélben.
Két évvel korábban, 1992-ben a Vatikán „hatásköri túllépésnek” minõsítette Galileo Galilei elítélését. Még korábban, amikor II. János Pál Csehszlovákiában járt, azt állapította meg, hogy a reformátor Husz János számos tételét immár elfogadná a katolikus egyház.
Az említett 1994-es levél a keresztes háborúkat és az inkvizíciót erõszak-megnyilvánulásoknak és a személyes jogok megsértésének minõsítette. Megállapította továbbá, hogy azok az emberi jogokat sértõ kényszerítõ intézkedések, amelyeket totalitárius államok foganatosítottak a XX. században, „megmaradtak az iszlám fundamentalisták hatalmi eszköztárában”.
Figyelemre méltó részlete volt a levélnek az az intése, hogy „a katolicizmusnak nyitnia kell, és szentjei történetében helyet kell kapniuk más vallások – az ortodoxok és a protestánsok – mártírjainak is. A széttagolódott egyházakban uralkodó feltételek közepette a közös szentektõl párbeszédre szólító jeladás indulhatna ki” – állt a különleges hangvételû levélben.1
Hét évszázaddal a dicstelen „keresztes beavatkozások” után a fegyverekhez folyamodás egy más válfajával szembesült a római katolikus egyház, csak abban nem volt változás, hogy ismét a keresztény Nyugat került a vádlottak padjára, igaz, számos tényezõ az árnyaltabb megítélést tette szükségessé. Mindenesetre a Vatikán lépéskényszerbe került és a már érintett 1994-es esztendõ derekán megint „a fegyverekhez nyúlt”, ezúttal az alkalmazás és a forgalmazás politikai és erkölcsi síkjában. Ismét csak néhány évvel a hidegháború állítólagos lezárása után, 1994. június 21-én a Pápai Igazság és Béke Tanácsa nyilvánosságra hozta a Vatikán állásfoglalását az „emberiességi beavatkozások” tárgyában, tekintettel az egyre gyakoribbá váló etnikai és nacionalista konfliktusokra.
Az alapvetõen a nemzetközi fegyverforgalmazás problémájával foglalkozó dokumentum ezúttal úgy foglalt állást, hogy kivételes esetekben, igazságos célok érdekében nemcsak jogos, hanem „súlyos kötelesség” is a fegyverek használata. Rámutatott ugyanakkor, hogy a nemzetközi fegyverkereskedelem „korunk egyik legnyilvánvalóbb csapása, egyben a legzártabb titok is”. Elítélte a korlátokat nem ismerõ nemzetközi fegyverforgalmazást, felszólította a kormányokat, a nemzetközi szervezeteket, a felelõs katonai és hadiipari illetékeseket, hogy maradjanak e tekintetben is a jogos védelem keretei között. Elõzõleg is voltak már hasonló felhívások (Gaudium et Spem – 1965, Populorum Progressio – 1967, Sollicitudo rei socialis – 1988), de ezeknek hidegháborús viszonyok között alig volt foganatja.
Erkölcsileg elfogadhatatlan fegyverek eladása zsarnoki rendszereknek – szögezte le a vatikáni állásfoglalás – de megengedhetõ azoknak a csoportoknak a felfegyverzése, amelyek az igazságtalan rezsimek ellen harcolnak. „A gonosz és a bûn jegyét magán viselõ világban létezik a fegyverrel való védekezés törvényes joga” – hangsúlyozta akkor a Vatikán, hozzátéve, hogy ez a jog egyben „súlyos kötelezettség” is azoknak, akik a többiek életéért, a család és a polgári közösség jólétéért felelõsek. Csak ez a jog igazolhatja fegyverek viselését és továbbadását.
A dokumentum hozzáfûzte: ugyanakkor ez a jog nem abszolút; annak a kötelességnek a teljesítésére szolgál, hogy az erõszakot kiváltó okokat a lehetõ legkisebbre csökkentsék, illetve felszámolják.
A Vatikán szerint egy állam nem elégedhet meg azzal, hogy saját védelmét biztosítja, kényszerítõ kötelessége azon fáradozni, hogy a béke feltételeit nemcsak a saját területén, hanem mindenütt a világon megteremtse.
Az állásfoglalás azzal zárul, hogy elismerik a népek jogát az emberiességi segítségnyújtáshoz, akkor újra kell gondolni a szuverenitás koncepcióját is. „Az alapelv megsértése nélkül meg kell találni annak a módját, hogy az embereket – bárhol is legyenek – meg lehessen védeni a gonosszal szemben, melynek mindig az ártatlanok az áldozatai.”2
A Szentszék természetesen nem maradhatott közömbös a terrorizmus és az ellene folyó küzdelem szövevényes problémái iránt. A közelmúltból egyetlen megnyilatkozást idézünk.
XIV. Benedek pápa 2006. december 12-én kelt üzenetében azt hangsúlyozta, hogy az államoknak erkölcsi korlátokat kell kitûzniük a terrorizmus elleni küzdelmükben, kiegészítve ezt azzal, hogy a fegyveres konfliktusokban általában be kell tartani a polgári lakosságra vonatkozó nemzetközi elõírásokat.
Világvisszhangot keltett a pápának az a meglepõnek tûnõ állásfoglalása, hogy „soha nem igazolható egy olyan háború, amelyet Isten nevében vívnak”.3 Békeüzenetében XVI. Benedek elismerte, hogy a terrorizmus elleni harc nehéz erkölcsi dilemma elé állítja a kormányokat, de felszólította õket: gondolkodjanak el azon, miként õrizhetnék meg az egyensúlyt az alapvetõ értékek és a belbiztonsági szükségletek között. Tartalmazott a 2006 decemberi üzenet egy olyan megállapítást is, miszerint „egyes államok” atomfegyver birtoklása iránti igénye „erõs hidegháborús szorongások korszakába veti vissza az emberiséget”.
Ennek a figyelmeztetésnek a világánál legalább futólag említést kell tenni a Vatikán néhány fõbb – eddig még nem méltatott – fegyverzetcsökkentési, -korlátozási, leszerelési kötelezettségvállalásáról: a Vatikán képviselõje 1971-ben Moszkvában aláírta az atomsorompó-szerzõdést, a Szentszék ott szerepel az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet 1975-ös Helsinki Záróokmányának aláírói között, de azon államok között is, amelyek üdvözölték a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról, illetve csökkentésérõl szóló amerikai–szovjet (orosz) SALT–START megállapodásokat.
Vállalva az ismétlés kockázatát, a teljesség kedvéért itt (is) említést kell tennünk az Egyházi Állam „fegyveres erõirõl”, amelyek már egy, a háborúktól elszokott világ idillikus képét vetítik elõre…
A félezer „állampolgárt” számláló Vatikán testõrsége mindazonáltal a világ egyik legrégibb fegyveres testülete: a pápai trónra kerülve Giuliano della Rovere hívta életre zsoldos önkéntesekbõl több mint egy fél évezrede, 1506-ban, jobbára Svájc német kantonjából toborzott deli legényekbõl. Öltözékük mindmáig az, amelyet Michelangelo Buonarotti tervezett és Raffaello Santi „finomított”…
A vatikáni gárdába nyelveket tudó, meglehetõsen magas iskolai végzettségû személyeket vesznek fel, a lakóhelyük szerint illetékes püspök ajánlása alapján. A gárda létszámkerete 120 fõ, ebbõl húsz tiszt és altiszt. A kiválasztás a Szentszék titkárának illetékességébe tartozik, a kinevezés magának a pápának az elõjoga.
Szeptember 11. után – sajtójelentések szerint – kibõvítették a gárda feladatkörét biztonsági értelemben és szorosabbra fûzték kapcsolatát az olasz elhárítással.


FELVILÁGOSODÁS VETHET VÉGET A VALLÁSI FANATIZMUSNAK MINT GLOBÁLIS BIZTONSÁGI KIHÍVÁSNAK

XVI. Benedek pápa 2006. szeptember 12-én a dél-németországi Regensburg egyetemén elõadást tartott tanárok és kutatók elõtt a hit, az értelem és az erõszak viszonyáról az iszlámban és a kereszténységben. Hivatkozott egyebek között II. Mánuel bizánci császár (1350–1425) egyik könyvére, az abban rögzített egyik beszélgetésre, amelyet az uralkodó „egy mûvelt perzsával” folytatott. „Mutasd meg nekem – szólította fel a császár beszélgetõtársát –, mi újat hozott Mohamed. Csak rossz és embertelen dolgokat találsz, mint amilyen például a hit karddal való terjesztésének általa hirdetett parancsa.”
A pápa egyebekben idézte a bizánci császár és a perzsa muzulmán tudós hat évszázaddal ezelõtt folytatott beszélgetésének a „szent háborúval” és a muzulmán doktrínában szereplõ „erõszak-tannal” foglalkozó részeit.
A regensburgi elõadást a muzulmán világban kemény tiltakozás követte: bocsánatkérést követeltek XVI. Benedektõl, szorgalmazták, hogy országaik nagyköveteit azonnal rendeljék vissza a Vatikánból. Török részrõl jelezték: nem érdekeltek abban, hogy Törökországba látogasson egy olyan személy, aki ilyen meggyõzõdést vall az iszlámmal és prófétájával szemben. (A látogatás 2006. november 28–30-ra volt kitûzve.)
Irán legfõbb vallási és politikai vezetõje, Ali Hamenei ajatollah úgy nyilatkozott, hogy a pápának az iszlámról tett kijelentései „egy Irán elleni keresztes hadjárat” részét képezik, „egy összeesküvés részét, amely Irak amerikai megszállásával kezdõdött 2003 tavaszán, s amely azt célozza, hogy feszültséget keltsen a vallások között sátáni célok érdekében”.
A Vatikán 2006. szeptember 14-én közleményben jelezte: a pápa nem kívánta megsérteni az iszlámot, a moszlim hívõk érzékenységét. Federico Lombardi atya, a Vatikán szóvivõje kijelentette: „Rá kell mutatnunk, hogy a vallási indítású erõszak világos és határozott elutasítása a pápa szívében lakozik.”
A pápa védelmére sietett a német kancellár asszony, aki szerint XVI. Benedek Regenaburgban „a vallás nevében elkövetett bárminemû erõszak határozott, megalkuvást nem tûrõ módon való elutasításának fontosságát hangoztatta”, „a vallások közötti párbeszédet szorgalmazta”. „Aki bírálja a pápát, félreértette elõadásának szándékát” – jelentette ki egy lapinterjúban.4
Jacques Chirac francia elnök 2006. szeptember 18-án, az ENSZ-közgyûlés ülésszakára indulása elõtt kijelentette az Europe 1. rádiónak: „Mindent el kell kerülni, ami feszültséget provokál a népek és a vallások között. Nem szabad összetéveszteni az iszlámot, ezt a nagy és tiszteletre méltó vallást a radikális iszlamizmussal, amelynek a tevékenysége merõben más politikai természetû.”
A francia államfõ megjegyezte, hogy nem szándékozik kommentálni a római pápa szándékát, de azt hangsúlyozta, hogy „a terrorizmus a mai világ realitása, amely ellen nagyon energikusan harcolni kell”.5
A római pápa talált módot arra, hogy 2006. szeptember 25-én nyári szállásán fogadja 22 iszlám ország nagykövetét. A szóban forgó incidensre ezúttal csupán futó utalást tett, de arról biztosította a diplomatákat, hogy mély tiszteletet érez a muzulmánok iránt, s hogy a keresztények és a muzulmánok közötti párbeszéd „létfontosságú” bolygónk békéjének és stabilitásának megõrzéséhez. „A keresztényeknek és a muzulmánoknak meg kell tanulniuk együtt munkálkodni, hogy szembeszállhassanak a türelmetlenség minden formájával és az erõszakra szólító felhívásokkal” – tanácsolta XVI. Benedek pápa másvallású hallgatóságának.
Az alig félórás találkozót követõen Albert Jelda iraki nagykövet úgy nyilatkozott: „Itt az ideje, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, ami történt, és elkezdjünk hidakat építeni a civilizációk között.” A nagykövet ugyanakkor indokoltnak nevezte az iszlám világ éles reagálását XVI. Benedek kijelentésére. A „Muzulmán Testvérek” elnevezésû radikális egyiptomi iszlám szervezet vezetõje, aki nem vett részt a pápánál rendezett találkozón, úgy határozott, hogy egyedi minõsítést ad az összejövetelnek: egyszerûen a pápa részérõl arra történt kísérlet, hogy ne kelljen bocsánatot kérnie a muzulmánoktól.
Sajtójelentések szerint muzulmán teológusok ezt követõen kezdték felróni XVI. Benedek egyéb intézkedéseit: a vallások közötti párbeszéd még II. János Pál által életre hívott vatikáni hivatalának ügyét, vagy a német pápa olyan értelmû megnyilatkozásait, miszerint a muzulmán Törökországot nem szabad bebocsátani az Európai Unió- ba. Voltak olyan kommentárok, amelyek rávilágítottak: Teherán fel tudta használni a „botrányt” arra, hogy megszerezze az iszlám világ támogatását és az iszlám értékek legfõbb védelmezõjének szerepét sajátítsa ki. Iszlám szélsõségesek ismét azt hangoztatták, hogy egyáltalán nem politikai konfliktusról volt szó, hanem egy új vallásháborúról, amit bizonyít, hogy a vallásos George Bush képletesen és célzatosan „keresztes hadjáratnak” minõsítette a terrorizmus elleni háborút.
A múlt év végén, ez év elején a regensburgihoz hasonló vitát kavart XVI. Benedek pápa a muzulmán világban bekövetkezhetõ megrázkódtatások drámai elõrejelzésével. Törökországi útjáról visszatérve 2006. december 22-én a római kúria elõtti beszámolójában egy szokatlan feltételezést vázolt: „A muzulmán világ ma hasonló sürgõsségû feladattal szembesül, mint amellyel a keresztények a XVIII. századi felvilágosodás nyomán találkoztak és amelyre a második vatikáni zsinat (1962–1965) eredményeként, egy hosszú és fáradságos keresés után sikerült a katolikus egyház számára konkrét megoldásokat találni.” A pápa burkolt célzását és szándékait illetõen találgatások kezdõdtek, de azok a püspökök, akik a pápai hivatal hittudósait jól ismerik, a békés, egyházpolitikailag nem harcias értelmezésre hajlottak.
E szerint a muzulmán világ nyelvére lefordítva a vallás és a politika viszonyáról, az állami törvényhozás és a vallási parancsolatok különválasztására irányuló ösztönzésrõl van szó. Heinz-Joachim Fischer a Frankfurter Allgemeine Zeitungban ennek kapcsán emlékeztetett arra, hogy a XVIII. században mennyire elrugaszkodtak az európaiak Istentõl, legalábbis az emberekrõl gondoskodó „keresztény atyaisten”-képtõl. Voltaire kortársainak keserû érveket szolgáltatott az 1755. november elsejei, tehát éppen mindenszentekkor bekövetkezett borzalmas libanoni földrengés, az ezt követõ tûzvész és tengerrengés, amely a portugál fõváros több mint 85 százalékát romba döntötte és a 275 000 lakosból 90 ezer halálát okozta.
A katasztrófa súlyosan, tudathasadással határos mértékben érintette a keresztény Nyugat filozófiai és teológiai öntudatát, egész beállítottságát. Hogyan zúdíthatott a keresztény Isten ilyen félelmetes szerencsétlenséget számtalan ártatlan emberre? Miért érte a földrengés egy mélységesen katolikus ország fõvárosát? Miért dõlt romba a legtöbb templom, miközben a kikötõi prostituáltnegyed épségben maradt?
A tekintélyes német lap szakírója ezek ecsetelése után, élve a körülbástyázott németországi sajtószabadsággal, feltette a „fellazítási ideológiákra” és ösztönzéseire emlékeztetõ szónoki kérdést: mi történik, ha a muzulmánok megszûnnek tisztelni a mindenható Allahot és kezdenek kérdéseket feltenni neki? A pápa, mint jelezte, el akarja kerülni „az Istent kizáró pozitivista értelem diktatúráját”, ugyanakkor tiszteletben tartva kívánja látni a felvilágosodás (!) olyan vívmányait, mint a véleménynyilvánítás szabadságát a vallásgyakorlás szabadságával egyetemben. Hogyan lesz képes az iszlám ezt a hatalmas feladatot, nevezetesen a hit és a modern világ összeegyeztetését megoldani? Európa természettudósai a felvilágosodással a hitet mint világszemléletet és segítõt az életben „leváltották”. Az egzakt természettudósok, a történészek és a régészek immár bátran elõvették a Szentírást és megállapították, hogy nem mindig érvényes a szó szerinti értelem, „a tollat nem mindig a Szentlélek vezette” – volt olvasható kevéssel Újév után a legnagyobb német lapban.
„Most már jaj annak a muzulmánnak – jegyezte meg elemzésének végén Heinz- Joachim Fischer –, aki a Koránhoz, amely az iszlám hit szerint Allah közvetlen meg- nyilatkozása volt profétájának, Mohamednek – történelemkritikai módszerrel közeledik. Allah, Mohamed és a Korán a megközelíthetetlenség védõkerítésével van körülvéve, amely a keresztény Isten és a biblia vonatkozásában már régen a múlté. De mi lesz, ha a felvilágosultak a muzulmán országokban azt kívánják majd, hogy városaik színházaiban Voltaire »A fanatizmus, avagy Mohamed, a próféta« címû mûvét adják elõ?”
A FAZ glosszájának bizonyos római szándékokat sejtetõ alcíme egyébként az volt, hogy „a pápa felvilágosodást helyez kilátásba az iszlám világ számára.”6
A XXI. századnak megvannak az egész világot és benne a Vatikánt is érintõ biztonsági kihívásai. Sajátos keretek között nyilvánvalóan reneszánszát éli a „civilizációk összecsapása” (Huntington), a vallási indíttatású erõszak, hellyel-közzel a hit „karddal való terjesztése”. A Szentszék kiterjedt frontokon küzd a kusza „világrendetlenség” ellen egy olyan globalizálódásért, amelyben nem kizárólag az erõsebbnek lehet igaza, amelyben a katonai erõnek és eszköztárnak nincs érdekérvényesítési monopóliuma. A világrend szétzilálóinak rendre utasításához immár a „destabilizálók destabilizálásának” stratégiája és taktikája kapcsolódik az igazságosság, a keresztény etika és erkölcs – de nem kizárólag ezek – jegyében. Mindez a rideg realitások tekintetbevételével, az államok és rendszerek sajátszerûségeit körültekintõen tekintetbe vevõ, alapvetõen be nem avatkozó áttételes diplomáciával és kommunikációval, folyamatosan korszerûsödõ és az új viszonyokhoz alkalmazkodó, alkalmazkodni képes eszköztárral, amely adott helyzetekben arányos határozottságot tükröz. Ennek a mechanizmusnak rendezõ elveivel és elvi rendezõivel való akár hevenyészett áttekintése idõnként „megér egy misét”.

PIRITYI SÁNDOR