Az elmúlt időszakban nagyon sok írás jelent meg pró és kontra az iraki megszállás kapcsán. Határtalan az érvek és ellenérvek száma. Majd a történelem igazságot tesz és bizonyos idő távlatából már nyugodtabban, megfontoltabban lehet értékelni a döntéseket és történéseket. Kizárólag a katonai szakterületre összpontosítva sok olyan tapasztalatra tettem azonban szert a műveletek előkészítése és tervezése során, amelyeket máshol nem lehetett volna összegyűjteni. Ebből a különleges nézőpontból adódóan valószínűleg sokszor nem is láttam át teljes vertikumában a helyzetet, így következtetéseim és megítélésem lehet, hogy néha egysíkú lesz, de mindig is igyekeztem az összefüggéseket megtalálni és a hasznosítható tapasztalatokat összegyűjteni, illetve másokkal megosztani. Azt minden – a hadviseléssel foglalkozó, vagy azt kutató – szakember tudja, hogy a hibák, a tévedések, a hanyagság a harctéren emberéleteket követelnek, ezért kell a fegyveres szervezeteknek sokkal kritikusabban és önkritikusabban vizsgálniuk a saját és mások tevékenységét. A hibák, tévedések és a gyengeségek feltárása és az azokkal való őszinte szembesülés tehát nem káros, destruktív folyamat, hanem, ha most nem is kellemes, de hosszabb távon mindenképpen akár emberéletekben mérhető hasznot is hozhat. Ez az írás is ennek szellemében készült, a célom az volt, hogy őszintén és feltáróan leírjam a szakember szemszögéből azokat a jelenségeket, amelyeket a jövőben a hasonló területen, hasonló tevékenységet végzők, reményeim szerint, majd hasznosítani tudnak.

Több mint két év telt el az Iraki Szabadság Hadművelet első lövéseinek eldördülése, vagy sokkal inkább intelligens bombáinak kioldása óta. Az amerikai terminológiában nagyon fontos helyet foglal el a „lessons learnt” fogalom, aminek sokkal átfogóbb jelentése van, mint pusztán a tapasztalatok összegzése, és mint mindenre, a „leckék” feldolgozására is jól átgondolt és olajozottan működő mechanizmust rendszeresítenek az amerikai fegyveres erőknél. Ennek a mechanizmusnak a feladata nem az öntömjénezés, hanem a hibákkal való szembesülés és a tapasztalatok levonása annak érdekében, hogy a későbbiekben a hibák elkerülhetők legyenek.
Hibák, tévedések – csakúgy, mint az élet más területein – a hadviselésben is mindig voltak és lesznek is. Sőt az ellenfél hibáinak, gyengéinek időbeli felismerése könnyen a győzelemhez vezethet még egy kilátástalannak tűnő helyzetben is. Egy jó hadsereg tehát, mint egy bölcs ember, tanul a saját és a mások hibáiból, mert rengeteg olyan katonai vezető példáját fel lehetne hozni a történelemből, akik nem a kellő alázattal tekintettek erre a hivatásra, és a saját „hibátlanságuk” illetve „tévedhetetlenségük” lett később a vesztük. Vegyük ezután számba – az általam kiválasztott szakterületenként és sorrendben – azokat a témaköröket, amelyek szerintem a legmarkánsabban megfogalmazható tapasztalatokat adják.

Az ELMÉLET ÉS GYAKORLAT EGYSÉGE

Az egyik legfontosabb lecke, amit az USA és a koalíció hadereje meg kellett, hogy tanuljon Mezopotámia sivatagjaiban, hogy az „olajozottan” működő, jól strukturált szervezet nagyon jól megfelel azoknak az elvárásoknak, amelyeket mi szakemberek a hagyományos értelemben vett fegyveres erővel szemben felállítunk, de a valóság kihívásainak nem mindig a jól bejáratott elképzelések felelnek meg. Gondoljunk csak arra, hány ezer meg ezer embernek kellett elvéreznie Európa csataterein a korszerű ismétlőfegyverek korában, mire a tábornokok hajlandók voltak az oszlopharcászat elavult eszméin túllépni. Egy kicsit így járt a világ legerősebb hadereje is, ugyanis elcsábult Irak pusztáin, és elszántan meg akarta harcolni ezt a háborút úgy, ahogy a világ legtanultabb technokratái azt a Pentagon íróasztalainál megálmodták: a „nagy könyv” szerint.
Az semmiképpen nem hibája egy parancsnoki struktúrának, ha vannak előírásai és előre lefektetett szabályozói a műveletek tekintetében, sem az, hogy részleteiben tervez és ragaszkodik is mind a tervekhez, mind az elképzelésekhez. Ha azonban a „földi” valóság rácáfol a legszebben kiszínezett hadműveleti térképre, vagy a csoda laptopokon futó high-tech harcászati szimulációs szoftverekre, akkor bizony sokkal több haszna lehet egy notesznek, egy ceruzának és a ceruza végén egy kreatívan és kezdeményezően gondolkodó embernek, mint a legkorszerűbb szimulációs modellnek. És az iraki műveletek tapasztalatainak feldolgozása során talán azt lehet megjelölni a legnagyobb és legnehezebben orvosolható problémának, hogy a világ legerősebb hadseregének az ereje lett a gyengéje az iraki sivatagban.
A saját „világában” az amerikai katona és az Egyesült Államok hadserege nagy valószínűséggel verhetetlen, nincs még egy haderő a világon, amelyik ennyi fejlett haditechnikát – kiválóan képzett kezelőkkel és rátermett vezetőkkel – fel tudna vonultatni, de ugyanakkor ez a bámulatosan hatékony szervezet egyszerűen nem volt képes tudomást venni róla, hogy bizony Bagdad poros útjain vagy az afganisztáni Tora-Bora hegységben nem a saját „világában” van, és ebben az új dimenzióban a „nagy könyv” vajmi keveset ér. Egyszóval az amerikai haderő megpróbálta úgy megvívni ezt a harcot, ahogy a harc megvívását az amerikai haderőben elképzelik, az utolsó pillanatokig ragaszkodva a sémákhoz, a kipróbált mechanizmusok alkalmazásához és a technikai fölény maximális kihasználásához. A strukturáltság, a feszes és technokrata döntéshozatali mechanizmus jól átláthatóvá, tervezhetővé és még szép rendezetté is teszi a hadsereget, de egyben rugalmatlanná is. A szabályok betartásához és betartatásához való görcsös ragaszkodás azonban elveszi a modern, jól képzett haderő leghatékonyabb fegyverének az élét, és ez az emberi kezdeményezés.
Minden nagy, komplikált és hatékonyan működő rendszer kicsit „ellustítja” a tagjait és az irányítóit, mindenre van bejáratott módszer, mindenki a maga kis területén tevékenykedik, minden adott, az ember „csak” kiszolgálja a rendszert, ami mintegy magától működik. És jól is működik addig, amíg a rendszer azzal szembesül, amire létrehozták, de ha szembe találja magát új, nem várt kihívásokkal, akkor egy ilyen hatalmas „tröszt” természetszerűen először a saját törvényszerűségeit próbálja a körülményekre ráhúzni, majd ha ez nem megy, akkor nagyon lassan és fájdalmasan alkalmazkodni próbál. Ez történt Irakban is az amerikai haderővel. Ugyanis ezt a haderőt arra találták ki, hogy nagy léptékű hagyományos műveletekben helytálljon, és az iraki háború nagy léptékű hagyományos műveleteiben még a legoptimistább becsléseken túl is helytállt. Zinni tábornoknak, a CENTCOM korábbi parancsnokának becslése szerint a szankciókkal sújtott Irak hadserege (amely létszámát tekintve a fele volt az első öbölháborúban felvonultatott iraki katonáknak) három hét alatt szétesik. Franks tábornok (a CENTCOM parancsnokaként a koalíciós csapatokat vezette a háború alatt) irányításával a „hivatalos” iraki ellenállás 19 nap alatt megtört, és jelen sorok írásakor már több mint két éve tart a „béke” és az „újjáépítés” az országban, amelynek során – és nagyon komoly koalíciós veszteségek, valamint elképzelhetetlen anyagi eszközök mozgósítása árán – már majdnem az alapok lerakásáig jutottunk.
Az amerikai katona számára minden feltétel folyamatosan adott ahhoz, hogy a részére meghatározott feladatot végre tudja hajtani. Ezeket a munka- és feladatvégzéshez szükséges alapfeltételeket neki soha nem kellett saját erőből megteremtenie. Ha valami hiányzik, akkor kéri, és megkapja. Ettől lett az amerikai katonai rendszer nagyon merev, szinte teljesen szubjektivitásmentes. Az önállóság és kezdeményezőkészség szükségtelenné vált, és a bőség a mi látásmódunk szerint már sokszor kimondottan pazarlónak tűnik. Annak, hogy mi magyar katonák a még sokszor szélsőséges körülmények között is megálljuk a helyünket, részben az is oka, hogy nekünk nagyon sokszor saját erőből, a saját leleményességünk árán kellett megteremteni azokat a feltételeket, amelyek a számunkra meghatározott feladatok végrehajtásához kellettek. Az önálló problémamegoldó képesség kialakítása bennünket felkészített az ilyen jellegű kihívásokra. Sajnos, vagy talán szerencsére a cikk elején már utalt, miszsziókból jövő megnyilatkozásokból én úgy érzem, hogy a fiatalabb katonavezetői generációban ez a képesség már nincs meg ilyen formában. Az „élet nem tanította meg nekik”, hogy mit kell akkor tenni, ha az elöljáró mindent nem tud, vagy nem képes ahhoz megadni, hogy a feladatukat a lehető legjobban hajtsák végre, és ennek vannak hátrányai, illetve előnyei egyaránt. A gyakorlótereken eltöltött évenkénti több hónap nemcsak a családtól való távollét miatt maradt meg a régebbi generációban, hanem az önállóságra nevelés, a közösségformálás és felelősséggel gondolkodás nagyon jó iskolái is voltak. A problémára a megoldás, véleményem szerint, a nagyobb önállóság lehet az adott vezetői szinten, de csak akkor, ha azzal felelősséggel tudnak élni, és a váratlan helyzetekben is megfelelően reagálni a parancsnokok, illetve vezetők.

A TECHNIKA ÉS AZ EMBER

A következő fontos lecke Irakban, hogy kizárólag haditechnika alkalmazásával nem lehet a hadászati célokat maradéktalanul elérni. A korai elképzelés, hogy kellő mennyiségű „tűzijáték” térdre kényszerítheti az ellenfelet, teljesen csődöt mondott. A csúcstechnikát képviselő fegyverek alkalmazásához társulnak a modern kommunikáció eszközei, és paradox módon a „network centric warfare” (hálózatközpontú hadviselés) katonai fogalom ugyan, de a modern kommunikáció „filléres” vívmányait lehet, hogy a gerillahadviselés sokkal hatékonyabban ki tudja használni. Az internetes kapcsolattartásra, szervezésre, a rádiótelefonos operatív kommunikációra használt technikai eszközök elterjedése és azok alkalmazásának gyakorlattá válása sokkal magasabb szinten áll náluk, mint az új eljárásokat lassabban adaptáló hagyományos fegyveres erőknél. Jogosan merül fel a kérdés a mindennapi emberben: hogyan tud ennyi fejfájást okozni egy katonai értelemben képzetlen felkelő egy néhány dolláros kalasnyikov géppisztollyal meg egy „kártyás” mobiltelefonnal a méregdrága felszereléséből ki sem látszó és dollármilliárdokat érő exkluzív csúcstechnikájú szuperkatonának?
Pedig a válasz egyszerű: a szuperkatona nem ide „készült”, ez nem az ő terepe, és a hadviselés helyszínét most nem ő választotta/választja meg. Sajnos egyelőre a vezetői sem nagyon tudják, hogy hogyan kell őt erre az újszerű feladatra alkalmassá tenni. Katonai vezetői körökben keresik a megoldási lehetőségeket, de ezek közül úgy tűnik, hogy még mindig az újabb és bonyolultabb (és persze még drágább) felszerelés, illetve technikai eszköz beszerzése a legfontosabb, nem pedig az emberi tényező, akinek ezeket nemcsak használnia kell, hanem azt is el kell döntenie, hogy mikor és hogyan kell azt alkalmazni.
Az iraki műveletek is egyértelműen bebizonyították, hogy a hagyományos szárazföldi hadviselést egyelőre semmi nem tudja kiváltani. Bizony repülőről vagy egyéb fegyverhordozó platformokról nem lehet egy területet ellenőrizni. Egyszerűen „oda kell menni”, és ez továbbra is a csataterek királynőjének, a jó öreg gyalogságnak a dolga. És az is bizonyossá vált, hogy a szárazföldi hadviseléshez nem is kevés gyalogos katonára van szükség, mivel csak megfelelő számú ember tudja biztosítani a kontrollhoz szükséges „jelenlétet”. Ezért az amerikai védelmi adminisztráció azon igyekezete, hogy minél kevesebb számú katonával végezzék ezeket a műveleteket, rossz megközelítésnek bizonyult. Lehet magyarázni a bizonyítványt, de itt komolyan elszámolták magukat. Nem lehet a GI Joe-n spórolni sajnos továbbra sem, kiváltani sem lehet őt semmivel, kellő számú katona felvonultatása még mindig a hadműveletek elengedhetetlen része marad. Nagy létszámú kontingens hadszíntéren állomásoztatása azonban ellátási és biztonsági problémákat vet fel, és nagyon komoly anyagi áldozatokat is jelent.
Az ellátással, úgy tűnik, nincs baj. Az első időszak azon utánpótlási problémáin kívül, amelyek a tervezettnél sokkal gyorsabb előrehaladásból adódtak, olyan komoly logisztikai probléma, amely katonai ellátási okra vezethető vissza, nem jelentkezett. A szükséges anyagi erőforrások rendelkezésre állnak. Ahogy jelentkezik a pénzhiány legkisebb jele, a törvényhozás mindig jóváhagyja a soron kívül kért összegeket az elnök, illetve a haderő számára. Ha mégis valamilyen logisztikai probléma merül fel, az mindig visszavezethető biztonsági okokra, illetve a megfelelő biztonsági környezet hiányára. Az infrastruktúra rombolásából, ha gyengén is, de a korábban mégis működő iraki kiszolgáló rendszerek széthullásából, valamint a szerződéses vállalkozók megfélemlítése kapcsán jelentkező munkamegtagadásokból adódó problémák okoznak elsősorban ellátási zavarokat. A felrobbantott erőműben nem lehet áramot termelni, ha van olaj, akkor sem, a szemetet a katonának kell összegyűjteni, ha az erre hivatott vállalat valamilyen ok miatt erre nem képes, és még sorolhatnám azokat a problémákat, amikkel a koalíciós erők logisztikai szempontból szembesültek és jelenleg is folyamatosan szembesülnek Irakban a kedvezőtlen biztonsági környezet miatt.
A dilemma az, hogy a 21. század minden technikai vívmánya ellenére a Bagdadban járőröző high-tech katona semmivel sincs nagyobb biztonságban, mint a pár ezer évvel ezelőtt a mellvértben masírozó makedón, perzsa vagy római kollégája (akik szintén páratlanok voltak a csatatéren a maguk idejében), mert a nem hagyományos hadviselés – aszimmetrikus fenyegetés – nem elsősorban technikai vagy katonai szakmai probléma, hanem továbbra is emberi, szó szerint húsba vágó kérdés. És emberi problémákat emberek tudnak csak megoldani, emberi módon. Nem pedig a szimulációs szoftverek, robotrepülők vagy más csúcstechnikák. Az Iraki Szabadság Hadművelet első szakasza ugyanakkor bebizonyította, hogy a hagyományos nyílt konfliktusban még mindig az győzedelmeskedik, akinek élesebb a kardja, és jobban forgatja. De a nagy hagyományos hadműveletek befejeztével a puskák nem hallgattak el, sőt számszerűen az amerikai haderő nagyságrendekkel több veszteséget szenvedett a hagyományos értelemben vett hadműveletek befejezése után. A számadatok azt mutatják, hogy a veszteségeknek több mint 90%-át Bush elnök 2003. májusi győzelmi bejelentését követően szenvedte el a koalíciós haderő, és az havi bontásban alig mutat eltérést a „háborús” és „békeidőszak” között (átlagosan 69 fő/hónap 2003. március–június között, illetve 63 fő/hónap 2003 júniusától napjainkig).

EGYÜTTMŰKÖDÉS, ALKALMI SZÖVETSÉG

A koalíciós haderő kérdése vezet el a következő tapasztalathoz, ami ugyan nagyon általános igazság, de nagy aktualitása van, amikor számos ország kivonult, vagy kivonulását tervezi Irakból. Ez pedig az, hogy „egyedül nem megy”. Amerika megoldásokat keres a világ globális biztonsági problémáira, és az nem kérdés, hogy ebben Amerikára számít a világ, mert egyrészt a demokratikus társadalmak osztoznak az amerikai értékekben, másrészt Amerika rendelkezik a Nyugat legfejlettebb és legütőképesebb haderejével. Az egypólusú világrendszer létrejöttével az egyedül maradt szuperhatalomnak a felelőssége egyértelmű, de az abból adódó feladatrendszere nagyon lassan körvonalazódik. Nem egyértelműek azok a határvonalak, ahol a világ többi országának felhatalmazása nélkül már az Egyesült Államok sem vállalkozhat egyoldalú lépésekre, de a világ országai sem találták még meg azokat az eszközöket, amelyekkel a szükséges együttműködés harmonikussá tehető.
De a világ biztonsági kérdéseit csakis a világgal karöltve lehet megoldani. Egymásra vagyunk utalva pró és kontra. Az, hogy történelmi távlatokban az iraki műveleteknek pozitív lesz-e a kimenetelük, azt az idő érleli meg, de az bizonyos, hogy a demokratikus nemzetközi környezetben a széles körű belső és külső erkölcsi támogatottságnak meg kell lennie. Amikor az Afganisztánban megkezdett tevékenység elfogadottságáról volt szó, kérdés sem merült fel. Mind a két vonatkozásában egységes volt a katonai művelet melletti kiállás. A szeptember 11-ét követő egységes állásfoglalás a Pearl Harbourhoz hasonlóan belpolitikailag teljesen összekovácsolta a nemzetet. Ebben az időben Washingtonban tartózkodtam és láttam, hogy egyik napról a másikra hogyan sokasodtak a nemzeti zászlók minden épületen és a gépjárműveken, illetve hogyan gyűjtöttek adományokat szinte minden utcasarkon a terrortámadás áldozatainak. Az a nemzettudat, amit akkor személyesen tapasztaltam, irigylésre méltó és óriási lelki bázist is adott az OEF-műveletnek.
A belső támogatottságot illetően a legfontosabb az, hogy az amerikai társadalom tud zokszó nélkül áldozni, amikor egyként úgy gondolja, hogy a „jó” ügy mellett verekszik az amerikai katona. A történelem során már többször – és most, a második öbölháború kapcsán ismételten – ezt bizonyította. A második világháborúban egy távoli földrészen tízezreket vesztett Amerika. A „kényelmes” életnek évekig szó szerint lőttek, magasabb adót fizettek, jegyrendszer volt. És nem kellett tüntetéseket feloszlatni, vagy magyarázkodni a médiában. Egyként állt Amerika az erőfeszítések mögé, és a győztes oldalon volt katonai és erkölcsi értelemben is. Az első öbölháború is győzelmi mámor volt a haladó világnak és benne Amerikának. Ez a konfliktus jól példázza, hogy a világ sem „lusta” és tehetetlen, mert nemhogy vadászni nem kellett a műveletekhez csapatokkal hozzájárulókat, hanem vissza kellett utasítani a felajánlásokat, csakúgy, mint Szomáliában a Clinton-adminisztráció alatt. Pedig a mostani műveletek sikerei katonai értelemben semmiben nem maradnak el a 14 évvel ezelőtti bravúrokhoz képest, és valami mégsem stimmel, nincs pozitív világsajtó, az amerikai média is „rászállt” a műveletekre, sok a kérdés, az ellentmondás. Bush elnök és a jelenlegi adminisztráció népszerűsége folyamatosan csökken, ami biztos értékmérője belpolitikai támogatottságának. A műveletek külső megítélésében két aspektust kell mérlegelni. Ezek a nemzetközi szervezetek által képviselt álláspontok, amelyek elvileg minden ország konszenzusos véleményét képviselik és a nemzetközi garanciákat szavatolják, míg a másik az egyes országok adott kérdésben képviselt nemzeti álláspontja. Mindkét vonatkozásban rengeteg az ellentmondás és a kérdőjel.
Elmondható, hogy ebből a szempontból Irak legalábbis ellentmondásos terep, s ami a műveleti tervezés egyik legfontosabb tényezőjét beszűkítette: az idő. A halványuló hazai és nemzetközi lelkesedés az iraki műveleteket az idővel való versenyfutássá tette, és valamilyen megoldást kell találni addig, amíg ez a törékeny támogatottság fennáll. A kapkodásnak pedig mindig megvan az a veszélye, hogy valós megoldások helyett félmegoldások kerülnek előtérbe, és ez a kezdeti szándék ellenére sem az iraki népnek, sem a világnak nem hoz tartós biztonságot.
A műveletek befejezése nélküli kivonulás még annál is rosszabb megoldás, mintha maradniuk kell Irakban a koalíciós erőknek néhány további évig. Nemcsak Irak, hanem az egész Közel-Kelet nagyon is törékeny békéje és egyensúlya forog veszélyben. Ezt a nemzetközi közösség nem kockáztathatja meg, de nyilván utólagos legitimációt sem akar adni az USA-nak. Az egyensúlyozásra és manőverezésre nagyon szűk sáv áll csak rendelkezésre a döntéshozatalhoz. Az azonban tény, hogy az amerikaiak által vezetett koalíció nem hagyhatja magukra az irakiakat a kivezető út megtalálása és az ország stabilizálása nélkül.

A PSZICHIKA SZEREPE
A HADVISELÉSBEN

A hadviselés kezdete óta ismert, hogy nem mindig elég a győzelem ténye, hanem a legyőzöttnek éreznie kell a vereséget. Az irakiak azonban nem érezték magukat legyőzve. Kicselezve, megszégyenítve érezték magukat, de vesztesnek nem. A következő tapasztalatot talán azzal a kifejezéssel lehetne legjobban érzékeltetni, ami az itteni környezetünkben elég gyakran elhangzik: „Nem elég a legyőzöttek területét elfoglalni. Ahhoz, hogy urald az országot, az emberek lelkét kell megnyerni.” A felszabadítottság örömét bizony a nemzeti gyalázat és megaláztatás némileg beárnyékolta. A diadalívek a régi korok eszközei voltak arra, hogy a legyőzött tudomásul vegye a vereséget. A büszke, erős és lehetőleg nagyszámú győztes katona felvonultatása a megalázott legyőzöttek előtt véglegessé és alternatíva nélkülivé teszi a vereséget. Gondoljunk csak Hitler parádéira, ahol körbe-körbe meneteltek a városon a katonák a létszámuk demonstrálására.
Ehhez képest Irakban a lakosság túlnyomó része, és legfőképpen a szunnita háromszög lakói, akik Szaddám hatalmának legfőbb támogatói és az általa vezetett rezsim legnagyobb haszonélvezői voltak, csak a médiából értesültek arról, hogy a hadseregüket legyőzték anélkül, hogy akár egy ellenséges katonát is láttak volna. A Bagdad bravúros elfoglalását eredményező művelet hatékony volt, de olyan gyorsan és füstmentesen történt minden, hogy az ellenségnek ideje sem volt veszíteni. Sem a hadsereg, sem a lakosság nem érezte a harcot, így nem is volt lehetősége tudomásul venni a vereséget. A Pentagon azon igyekezete tehát, hogy minél hatékonyabban, gyorsabban és „olcsóbban” megússza a háborút, nem volt teljesen eredményre vezető. A kezdeti sikerek katonai értelemben elvitathatatlanok, de azok nem párosultak azzal a tudatos tevékenységgel, amely a koalíciós csapatokat nyertesként és nem megszálló csapatokként tudatosította volna a lakosságban. Amikor a terv ellenére nem a felszabadítókat üdvözölték az amerikai katonákban a helyi lakosok, a pszichikai műveletek szakértői leblokkoltak, és nem tudták a problémát kezelni.
Valahogy jobban meg kellett volna találni az egyensúlyt a gyors és fájdalommentes győzelem és az ellenség lelki megtörésének dilemmája között. Könyörtelennek tűnik, de nehezen vitatható, hogy a legyőzöttség sajnos szenvedéssel, félelemmel, frusztráltsággal jár, és a katona vagy a polgári személy, aki nem tapasztalja meg egyiket sem, nem is tudja a legyőzöttséget feldolgozni. Persze megadhatja magát, és fel fogja emelni a kezét, de érzelmileg nincs megtörve, és ezt átmeneti állapotnak fogja tekinteni. Sokan már a műveletek korai fázisában megjegyezték, hogy az amerikai haderő itt egyszerűen „túlgyőzte” magát, és később ez még gondot fog okozni. Ahogy nyilván az egyik legkevésbé „legyőzött”, a szunnita háromszögnek nevezett térségben ez is hozzájárult a megszállás alatt az egyik legintenzívebb ellenállási góc kialakulásához. A lakosság támogatása nélkül a terroristák, külföldi harcosok és a volt rendszer hívei nem tudnának létezni. Ők bújtatják, segítik, támogatják őket. Információkkal és adatokkal látják el ahhoz, hogy hatékonyan működni tudjanak. Hiába fogtak el már majdnem mindenkit a francia kártya lapjai alapján rangsorolt ötvenöt fős „rosszfiúk” listáról a koalíciós csapatok, az ellenállás szemernyit sem csökkent.

A BÉKE MEGNYERÉSE
A HÁBORÚNÁL IS NEHEZEBB

A következő tapasztalatot talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy nem elég a szükséges feltételeket biztosítani, de meg kell találni a humán és pénzügyi erőforrások felhasználásának leghatékonyabb módját is. Előre kell tervezni, és készen kell állni azokra a kihívásokra, amik a hagyományos értelemben vett háború befejezését követően történhetnek. Az Egyesült Államok nem volt erre készen, illetve rosszul mérte fel a lehetséges teendőket. Ez több tényezőre vezethető vissza, de alapvetően két oka volt. Az egyik az emigrációban levő iraki ellenzék félreismerése (téves információk elfogadása, kettős játékot játszó politikusok támogatása stb.) és a hírszerzés hibái. Régi és tartósnak ígérkező dilemmájuk a „győztes” hadseregeknek, hogy a háborút megnyerik, de a békét valahogy nem tudják „kezelni”.
A legnagyobb probléma, hogy a műveleti környezet, a konfliktus dimenziója gyökeresen átalakul, amikor a „hivatalos” ellenség leteszi a fegyvert, és új, teljesen más törvényszerűségek mentén tevékenykedő fegyveres ellenállás kezd kibontakozni. Ugyanakkor a győztes hadseregnek mind a tagjai, mind a fegyverzete és harceljárásai, mind a mentalitása ugyanaz marad. Az amerikai katona, a tengerészgyalogos eredményesen keresztülverekszi magát a hagyományos harctéren, eligazodik az utakon a homokdűnék között. Navigál, tervez, számvetést készít és győz, mert ismeri és alkalmazza a vasat és a mikrochipeket talán minden számba jöhető ellenfélnél jobban és eredményesebben. Ugyanakkor egy gerillaháborúban a technika hasznos lehet, de itt nem a technikáé a főszerep. A gerillahadviselés bizonytalanságát, a váratlan helyzeteket, ahol a lézeres távmérő és a legmodernebb kódfejtő elektronika nem sokat ér, nem tudja olyan hatékonyan kezelni.
Az első hibát akkor követték el, amikor azt hitték, hogy minden olyan információt, amelyet kaptak, akár a világ legnagyobb és legtöbbe kerülő titkosszolgálataitól (erre a későbbiekben még részletesen visszatérek), akár az emigrációban levő irakiaktól, akár máshonnan, fenntartás nélkül kezelhetik. Ennek az lett a következménye, hogy szétzavarták a működőképes iraki biztonsági erőket, bízva abban, hogy azokra úgysem lesz szükségük. Amerikai elemzők szerint az egyik legnagyobb hiba, amit elkövettek, az az iraki hadsereg teljes felszámolása volt. Nagy árat fizettek a tévedésükért. A keletkezett biztonsági űrben először a bűnözők találták meg a részükre megnyíló lehetőséget. Bizonyára mindenki emlékszik még azokra a híradásokban megjelent képekre, amelyekben minden korábbi köztulajdont, múzeumi kincseket, palotákat raboltak ki a bűnöző elemek a megfelelő kontroll hiányában.
A bűnözőket követően az ellenállás valamennyi eleme paradicsomi állapotokat talált a helyszínt és helyi sajátosságokat nem ismerő, de a helyi biztonsági erők hiányában a kisközösségekben rendet tartani próbáló koalíciós erőkkel szemben. Sokadszor bizonyosodott be, hogy sokkal könnyebb valamit átalakítani és módosítani, ha annak megvan a kultúrája, léteznek az alapjai, mint egy teljesen újat létrehozni a semmiből. Nem lehet tudni, hogy az információ volt-e téves vagy az értékelésbe csúszott hiba, a végeredmény azonban ismert: teljesen más helyzet alakult ki a megszállt és felszabadított Irakban, mint amivel a hivatalos amerikai tervek szerint találkozniuk kellett volna. A virágeső helyett kőzáporral találkozó katonák felvételeit az egész világon látni lehetett. A háborút követő időszakra vonatkozó tervszerűtlenség másik jellemző területe a felkészületlenség a keletkezett hatalmi űr betöltésére. Megint fel lehet hozni példának az iraki emigrációban való csalódást, azok kétszínűségét vagy alkalmatlanságát, de azért ez a probléma ezen a tényen lényegesen túlmutat. A biztonsági és hatalmi űr megteremtése beláthatatlan következményekkel jár.
Nem szabad addig egy működő rendszert szétrombolni és annak vezetőit leváltani, elzavarni, felelősségre vonni, amíg nem áll rendelkezésre az őket felváltó új hatalmi elit. Amely nemcsak megfelel a céloknak, hanem rendelkezik az ország irányításához szükséges képességekkel, és el is fogadják a vezetendők őket mint új vezetőket. A fejnélküliség szó szerint is fejetlenséget okozott. Az ideiglenes vezetők folyamatos cseréje, azok önkéntes vagy erőszakos eltávolítása a hatalomból, az ellenük végrehajtott terrorista merényletek az iraki hétköznapok velejáróivá váltak. Több mint két évvel a háború befejezését követően még mindig nem találták meg azokat a személyeket, akik ezeknek a kritériumoknak megfelelnének. Akiket a koalíció elfogad, azok vagy nem képesek, vagy pedig nem akarnak vezetők lenni. Akik pedig azok lennének, magukban hordozzák azt a kockázatot, hogy vagy egy visszarendeződés, vagy pedig egy Iránhoz hasonló berendezkedésű vallásállam létrejötte esetén az egész hiábavaló volt. Ablakon dobták ki a temérdek pénzt és energiát, kezdődhet majd minden elölről.

PÉNZ, PÉNZ ÉS MEGINT PÉNZ

Sokszor felmerül az amerikai szakemberek körében, hogy ha minden gigantikus dollárbefektetés ellenére annak, hogy a járőröző amerikai katona sértetlenül megússza a napot, Irakban továbbra is az a kulcsa, hogy nem kell rossz helyen, rossz időben lenni, felvet bizonyos kérdéseket. Ilyen kérdés a súlyos dollármilliárdok hatékony elköltésének a kérdése. Az iraki műveletek tervezése időszakában állítólag sok volt az ütközés a katonai és politikai vezetés tagjai között, hogy mennyi emberre és pénzre lesz szükség a feladatok végrehajtása során. Végül is a döntés megszületett, amelyről kiderült, hogy téves volt, mert egyrészt kevesebb katonával tervezett – erről már tettünk említést korábban – és sokkal kevesebb pénzt biztosított a háborút követő újjáépítési feladatokra. A következő tanulság az, hogy aki katonai műveletekbe kezd, annak számolnia kell vele, hogy a háborúnál sokkal, de sokkal többe fog kerülni a nemzet- és újjáépítés elhúzódó feladatrendszere.
Azt, hogy ezt nem megfelelően mérték fel, először azzal magyarázták, hogy amikor Irakot megszállták, és saját szemükkel is látták, akkor derült csak ki igazából, hogy milyen elhanyagolt és lerobbant állapotban van az ország teljes infrastruktúrája és olajipari létesítménykomplexuma. (Kérdezem én megint, hogy hol volt a hírszerzés, vagy az elemzésnél csúszott hiba a számításba?) Szinte minden felújításra vagy újjáépítésre szorul, mielőtt hasznot termelhetne. A konkrét költségekről több vonatkozásban is volt már szó, de arról nincs ismeretünk, hogy ennek felhasználása milyen arányban oszlik meg a különböző feladatrendszerek között. Így azt sem tudjuk megállapítani, hogy arányaiban mennyibe kerül a koalíciós erők Irakban állomásoztatása, és mennyi az újjáépítés költsége. Azt azonban tudjuk, hogy ez lényegesen több a mostani időszakban, mint az átfogó katonai műveletek időszakában volt. Az újjáépítés és a béke megnyerése nemcsak tovább tart, hanem többe is kerül, mint a háború, lényegesen többe.
Ugyanakkor ezt a pénzt nem a belső piacon, hanem Irakban, és nem hazai felhasználásra, hanem Irak újjáépítésére fordítják, még ha nagyon valószínű, de akkor is bizonytalan megtérüléssel. Ha a legszínesebb (és legdrágább) kütyü semmit nem ér ebben a környezetben, akkor minek beszerezni, odaszállítani és cipeltetni a katonával. Az bizonyosnak tűnik, hogy nehéz lesz elfogadtatni az amerikai hadiipar lobbijával, hogy korunk konfliktuskezelésének legnehezebb része nem a nagy léptékű, hagyományos műveletek sikeres végrehajtása lesz, hanem ami azután jön. A fegyvergyártó mamutcégek érdekeltek annak az elképzelésnek a fenntartásában, hogy a háborúk megnyerése továbbra is sokkal inkább a drága és hosszú fejlesztést, valamint nagy értékű beszerzést igénylő haditechnikai eszközök, nem pedig a polgári-katonai együttműködésre, humanitárius feladatokra vagy fenntartásra, katonai csapatok tartós állomásoztatására fordított összegek kérdése. Bázisok építését és azok őrzését-védelmét megszervezni nem kell komoly fejlesztési költségek árán megszervezni, az csak beruházás kérdése.
Sokan vitatkoznak a számla tényleges végösszegéről, de nyílt források alapján a havi 5,1 milliárd dollárra tehető költség hallatán, amibe az USA-nak az iraki megszállás kerül, még Montecuccolinak is elakadt volna a lélegzete. És mindennek, a számunkra megdöbbentő mennyiségű pénznek a műveletekbe pumpálása sem tudta ez idáig tartósan és fájdalommentesen megoldani az iraki problémákat. Fel kellett ismerni a könyörtelen tényt, hogy nem lehet pénzzel a „body-bag”-ek számát csökkenteni egyik oldalon sem, pedig az amerikai társadalom meg sem rezzen havi 5,1 milliárd dollár, vagy a tízezres ellenséges veszteségek hallatán, de egy amerikai zászlóval letakart koporsó látványának pszichológiai hatása leírhatatlan. Azt már Vietnam is bebizonyította, hogy az amerikai haderőt nem lehet hagyományos értelemben „legyőzni”, Amerika bírni fogja eszközzel, pénzzel, bírni fogja jól képzett, jól irányított haderővel, a hadsereg nem fog sem anyagi, sem erkölcsi értelemben szétesni. Amit kezelni kell tudni, az a hazai közvélemény és az általa nyújtott – elsősorban erkölcsi – támogatás fenntartása. Ahogy a világon mindenütt – így talán elsősorban az USA-ban – igaz az a megállapítás, hogy a politikusok a helyi érdekeket képviselik, hiszen elsősorban ettől függ a meg-, illetve újraválasztásuk. „All politicians are local” – tartja az amerikai mondás, és ez tökéletesen fedi is a valóságot. És ez a téma átvezet bennünket a következő tanulsághoz, ez pedig a média megfelelő kezelése, valamint a hatékony kommunikációs stratégia kialakítása.

A NYILVÁNOSSÁG EREJE

A következő tapasztalat, amit meg lehet fogalmazni, az a stratégiai kommunikáció terén elkövetett hibák voltak az USA részéről. Amerikának katonai értelemben a gyengéje nem a hadserege, hanem a társadalma tűrőképessége. Paradox módon Amerika a történelme során
– néhány korai kivételtől eltekintve – fizikai értelemben nem honi viszonyok között vívja meg a háborúit, de a háborúk kimenetele mégis mindig hazai területen dől el. Amerika konfliktusainak a kimenetelét szinte mindig a társadalom konfliktushoz való viszonya határozta meg, és ez a viszony rendkívül összetett erővonalak mentén alakul ki. De az elmondható, hogy a viszony egyértelműen a média által diktált irányba fog alakulni. Az amerikai polgár pedig eltökélten hisz abban, hogy Amerikában a médiának senki nem diktál, ezért pártatlan és megbízható forrása az értesüléseknek, jó alapul szolgál a magánvélemény kialakítására. Pedig a szabad média irányvonalát igenis egy dolog minden más felett meghatározza, és az a nézettség, ami bevételt eredményez, ezért ha a szabad média tájékoztatása politikai értelemben közel semlegesnek is mondható, a nézettség növelésére irányuló igyekezet mindenképpen a szenzációhajhászás felé fogja a tájékoztatást eltorzítani. A hírnek megdöbbentőnek, sokkolónak kell lennie, hogy a néző ne nyomja meg a távkapcsoló gombját, és ha egy hír elég meghökkentő, akkor a következő hírnek még megdöbbentőbbnek és még sokkolóbbnak kell lennie. Ez ördögi kört eredményez, amelynek a vége az, hogy a társadalom gyorsabban jut el a tűrőképességének a határához, és a média akarva-akaratlanul – a nézőszám növelésének igyekezetében – a legfontosabb területen: az amerikai emberek elméjében és szívében nem mindig a műveleteket segítő irányba tereli a közvéleményt.
A fentiek alapján le kell vonni a kézenfekvő következtetést, hogy a szabad média a hadviselés törvényszerűségeihez hasonló saját, könyörtelen vezérlő elvei alapján nem tekinthető mindig baráti szereplőnek a harctéren. A média „ellen” is tervezni kell, meg kell próbálni a lehetetlent, és a szenzációra éhes médiába olyan „inputot” bevinni, amely egyrészt kielégíti a híréhséget, de a másik oldalon nem aknázza alá a társadalom erkölcsi támogatását. Ez a harc azonban nem csak az amerikai polgárok elméjében és szívében zajlik, sokkal összetettebbé teszi azt, hogy a magukat érintettnek tekintő arab közvélemény és a partvonalon álló európai és egyéb társadalmak körében is meg kell nyerni az emberek támogatását.
Az előzetes tervek szerint meg is tettek mindent ennek érdekében a PR-tevékenységgel foglalkozó amerikai, katonai szakemberek. Soha még annyi haditudósító nem közvetített háborúból, mint amennyi az iraki háború kezdeti időszakában delegálva volt közvetlenül a csapatokhoz. A legjobban ezt a tényt talán megint egy számadattal lehet érzékeltetni. Az iraki háború kezdetén több mint 1500 akkreditált („embadded” státusú, akik már korábban ilyen irányú felkészítést kaptak hivatalosan is), azaz beépített tudósító kísérte az amerikai katonai csapatokat a nap 24 órájában és a hét minden napján, folyamatosan, mindenhová. És akkor még nem beszéltünk a külföldi és szabadúszó újságírókról, valamint a rádió- és televízió-tudósítókról, akiknek a számát több mint tízezerre becsülik. Hatalmas szám ez, és az iraki háborút annak médiavonatkozása miatt és a fenti adatok alapján „háború egyenes adásban” kifejezéssel jellemezték a szakemberek.
De az előzetes számítás nem jött be, mert a tudósítók nemcsak a Szaddám-szobor ledöntését adták egyenes adásban, hanem a fosztogatásokat, káoszt, az amerikai halott katonák látványát, és azt, hogy nemegyszer fegyverropogással, sőt aknaesővel fogadták az irakiak a „felszabadítókat”. Megfordult a világ, és központi intézkedéssel tiltotta meg az amerikai elnök a háború második hónapjában (2004. április), hogy a média a hősi halottak amerikai lobogóval letakart koporsóit mutassák a híradásokban, vagy arról fénykép-, illetve filmfelvételt készítsenek. Nem is lehet azóta látni ilyen képeket, de attól még létezik, csak nem lehet beszélni róla. Nesze neked sajtószabadság!
Az érem másik oldalán a koalíciós erőkkel szemben állók vannak, akiknek megtettek egy óriási szívességet, pedig nem is kérték, csak egyszerűen a kezükre játszottak. A katona minden technikai fölénye ellenére a városi gerilla vagy ellenálló tökéletes helyzeti előnyben van a katonával szemben, mert a betondzsungelben ő diktál. És a leghatékonyabb fegyverét nem is neki kell cipelnie, hanem a nagy TV-társaságok operatőrei megteszik ezt helyette, mert a gerilla a kamerának dolgozik. Bizony, a nagy könyv szerint az ellenség döntési ciklusának megfelelően kell a hadműveleteket végrehajtani, és az idő, a gyorsaság, a meglepetés a mindent eldöntő tényező. A sebesség a harctéren továbbra is kritikus, de a gerillaháborúban nem az ellenségnél kell gyorsabbnak lenni, hanem a médiánál. Hiába tett meg mindent a haditengerész-parancsnok az első faludzsai ütközetben a harcászati szabályzat ide vonatkozó passzusai szerint, mire legyűrte az ellenállást, az ellenállók hőssé váltak, ő meg hitetlen megszállóvá.
Egyenesben nézhették az arab világ tévénézői, ahogy az amerikai tengerészgyalogos parancsnok a távcsöve segítségével helyesbíti a mecset tornyára irányuló tüzet, és nincs az a kommunikációs szakember, aki ezt a jelenetet el tudná adni az iszlám világ felé. Azt, hogy ezt a leckét az amerikai haderő megtanulta, Falludzsa második ostroma bebizonyította: a szükséges létszámot jóval meghaladó, főleg gyalogos haderővel gyorsan, határozottan, az ellenállási gócokat izolálva egy hét alatt megszállták a várost a tengerészgyalogosok, így ez az ostrom nemcsak katonai értelemben volt sikeres, hanem az információs hadviselésben is az amerikaiak diktáltak. A terrorista csak akkor ér valamit, ha tettét a világ, illetve saját közvéleménye felé kommunikálni tudja, ha arról senki nem szerez tudomást, akkor semmit sem ér az egész, amit végrehajtott.
A gerillaháborúban, így az afganisztáni vagy iraki harctéren tehát egy harmadik hadviselő féllel is számolni kell, mégpedig a médiával. Azzal a médiával, amelynek a tüzét nagyon nehéz viszonozni. A jövőben nem lesz olyan konfliktus, ahol a médiával ne kellene számolni. Az Amerikai Egyesült Államok haderejének soha többé nem adatik meg, hogy egy jól behatárolható ellenség ellen úgy harcolhasson, hogy a kamerák harmadik félként nem lesznek mindig ott. Sőt számtalanszor előfordult, hogy megrendelésre dolgoztak a „pártatlan” sajtó képviselői, és már beállított kamerával vették fel azt az útszéli merényletet, amelybe a járőröző koalíciós konvoj „váratlanul” beleszaladt. A terrorista igényli, hogy a világ lássa, amikor felrobbantja a kiválasztott célpontot. Az a terrorista, aki meghúzza magát egy barlangban és csendben lapul, nem terrorista tovább. Ő attól az, hogy figyelnek rá, hogy üzen, és sajnos ez az üzenete el is jut a média segítségével a világon bárhová. Az Irakban megtanult lecke a médiával kapcsolatban kegyetlen és profánul hangzik, de igaz: egyszerűen gyorsabbnak kell lenni náluk, a „piszkos munkát” gyorsan, hatékonyan el kell végezni, hogy mire az Al-Dzsazira odaér, már füstöt és holttesteket ne, csak egymás kezét rázó, mosolygó katonákat és boldog helyieket találjon.

DÖNTÉSHOZATAL HATÁSA

Nagyon nehéz még egy olyan gazdag demokratikus hagyományokkal rendelkező országban is, mint az Egyesült Államok, a politikát és a katonaságot teljesen elhatárolni egymástól. A jól működő demokráciákban nem az a probléma, hogy a katonák beleártják magukat a politikába, hanem sokkal inkább fordítva. Sajnos nagy a kísértés, hogy a politikának teljesen kiszolgáltatott védelmi szférába ne próbáljon a politika benyomulni, és a politikusoknak csak ritkán sikerül ennek a csábításnak ellenállniuk. A terrorizmus elleni harc pedig akár tetszik, akár nem, klasszikus példája a politikai ideológiának. Főleg egy volt szocialista blokkba tartozó országban érti mindenki, milyen ellentmondásos eredménye lehet annak, ha a politikai vezetés valamilyen ideológia mentén vezeti a hadsereget. Ennek ellenére az ideológia azért maradjon a politikusok feladata, a hadműveleti tervezés pedig a katonáké. Nem szerencsés, ha a kettő bármilyen átfedésben van egymással. Márpedig az ideológia megvolt: az iraki nép alig várja, hogy felszabadítsák, és hiába hangoztatta a katonai szakma, hogy felszabadítani nem is lesz nehéz, a katonai műveleteket követően újabb és más jellegű kihívásokkal kell majd szembenézni, az általa elmondottaknak nem volt sok foganatjuk és a szakmai érvek zárt fülekre találtak. Mindig akad olyan katonai vezető, aki a szakmai érveket – még elfogadható, vagy már azon a határon is túlmenő kompromisszumok árán – alárendeli a politikai akaratnak.
A Bagdadba vezető utat megnyitni napok, esetleg hetek és három hadosztály kérdése volt. De azzal már senki nem számolt – vagy ha igen, akkor félreállították őket, aminek Shinseki tábornok, a 2003-ban nyugállományba vonult, volt szárazföldi vezérkari főnök talán a legjobb példája, aki végig kiállt a saját véleménye mellett, ami szerint sokkal robusztusabb szárazföldi csapatokat tervezett az iraki műveletre a később megvalósítottnál –, hogy onnan kijönni már nem lesz ilyen könnyű, mert hosszú évekbe és legalább háromszor annyi erőforrásba és pénzbe fog kerülni, mint maga a háború. A tények ezt maximálisan alátámasztják. Irak „felszabadításához”, azaz a konkrét katonai műveletekhez valóban három amerikai hadosztálynyi erőre volt csak szükség. A „megszállást” már két koalíciós és négy amerikai hadosztály hajtotta végre. Az úgynevezett „együttműködés időszakában” – ha csak néhány ezerrel is, de – tovább nőtt a koalíciós erők, elsősorban az amerikai csapatok létszáma. Az önrendelkezés és a hatalom irakiaknak való visszaadását követően úgy tervezik, hogy a megfelelő biztonsági környezet garantálásához tíz iraki hadosztályra lesz szükség, valamint ezeket a háttérből segítő koalíciós csapatokra, amelyeknek a létszáma egyelőre még megjósolhatatlan. De ha csak a felével vagy harmadával számolunk a mostani koalíciós jelenlétnek, akkor is kb. 300 ezer fős összlétszám jön ki, amely pont a duplája annak, amire a háborúhoz volt szükség. És akkor még nem is beszéltünk a majdnem ugyanekkora létszámú iraki rendőrségről, határőrségről és más rendfenntartó helyi erőkről.
Az ideológia lényege az volt, hogy Szaddám eltávolításával valami csoda folytán minden egy csapásra rendben lesz, és nincs is szükség olyan földhözragadt kérdésekkel foglalkozni, hogy mi lesz azután. Aki pedig ezzel nem ért egyet, az nem elég „progresszív” a világ legfejlettebb haderejének irányításához. Egyszóval ismerős az ilyen forgatókönyv. Ezért Irak megszállásának és pacifikálásának részletes katonai terve nem is születethetett meg, mondván, hogy nem kell. Azután, amikor a csoda elmaradt, jól nyomon lehetett követni a vezetés kapkodását, és inkább reagáló, mint kezdeményező magatartását, a rengeteg személycserét és az elképzelések folyamatos változtatását. És ez a gondolatmenet vezet el bennünket a következő tapasztalatig, amely azt mutatja, hogy az iraki műveletek során, a várható következmények téves megítélése miatt nem a koalíció irányította az eseményeket, hanem az események irányították az amerikaiak által vezetett koalíciót Irakban. Ez nem elsősorban, de katonai értelemben is sajnos igaz. A reálisan értékelő vezetők a műveletek előtt olyan létszámú megszálló hatóságot terveztek tartományonként (ezekből 16 van Irakban!), amilyen létszámmal végül a teljes CPA, azaz Ideiglenes Koalíciós Kormány megalakult. Ilyen feltételek megléte esetén nem is lehetett elvárni, hogy az események irányítására is jusson erő. A tűzoltásra is alig futotta a meglévő kapacitásból, és ennek nem az volt az oka, hogy nem lett volna, hanem az, hogy a döntés volt nemleges.

A SUSZTER MARADJON
A KAPTAFÁNÁL

Az iraki műveletekkel kapcsolatos következő lecke az, hogy hagyni kell a katonát, hadd csinálja a saját dolgát, a harctér nem ismer ideológiát, hanem a saját könyörtelen törvényszerűségei szerint történnek ott az események. Hallgatni kell azokra, akik ezeket a törvényeket ismerik, és aggályaikat esetleg akkor is hangoztatják, ha a karrierjük pillanatnyi érdeke nem úgy kívánja. A „másként gondolkodók” közül nézzünk néhányat példaként. A korábban már említett Shinseki tábornok, a szárazföldi csapatok akkori vezérkari főnöke, valamint Zini és Schwarzkopf nyugállományú tábornokok, a CENTCOM korábbi parancsnokai, akik nyugállományba vonulásukat követően politikusi pályára léptek, a legenyhébb kifejezésekként az „underestimated” és „misjudged”, azaz „alábecsülték” és „rosszul ítélték meg” kifejezéseket használták az iraki háborúval kapcsolatosan. Meg kell határozni a felelősségeket és az azzal járó hatásköröket jó előre, és van, ami nem a katona dolga. Sok olyan dologra, amivel GI kénytelen volt Bagdadban szembesülni, semmilyen formában nem kaphatott felkészítést. A harci műveletek megvívásától a humanitárius segítségnyújtáson át a „nemzetépítés” feladatáig nem lehet mindent a katona nyakába varrni akkor, amikor szorul a hurok, és utólag keresnek „felelősöket”.
Sokan fejezték ki aggályaikat egy közel-keleti vállalkozással kapcsolatosan, mivel az amerikai haderőnek a 91-es öbölháborúval ellentétben nem sok ideje volt felkészülni az alaprendeltetésétől eléggé eltérő feladatokra. A fentieken túl ugyanaz a stratégiai parancsnokság, amelynek a felelősségi körzete alapján az iraki műveletet vezetnie kellett, teljesen el volt foglalva az alig több mint egy éve megkezdett afganisztáni háborúval. Az egyébként, normál esetben mintegy 1500 fős parancsnokságot már így is duplájára kellett növelni a megszokottól és eredetileg tervezettől eltérő igénybevétel miatt, de a további leterheltség és mennyiségi növelés már akkor látszott, hogy a minőség rovására fog menni. Az amerikai katonának voltak régebbi katonai tapasztalatai az öbölben, voltak friss békefenntartási tapasztalatai a Balkánon, Haitiban és Szomáliában, de a Közel-Keleten ilyen átfogó – a hadműveletek végzésétől a nemzetépítéséig és az adminisztráció kiépítéséig, valamint új biztonsági erők létrehozásáig és azok felkészítésével műveleti készenlétük eléréséig terjedő – műveletek levezetésében nem voltak meg a szükséges ismeretei. Az egykori ENSZ-főtitkárnak és a korszerű béketámogató műveletek kitalálójának, Dag Hammarskjöld svéd diplomatának az azóta szállóigévé vált mondása jut eszembe: „A békefenntartás nem a katonák dolga, de katonák nélkül nem lehet végrehajtani.”
Ugyanez érvényes a háború utáni nemzetépítés feladataira is Irakban, ahol a katonákra olyan szerepeket osztottak ki, amelyeknek nem tudtak megfelelni, mert nem hozták létre azokat a kapacitásokat, amelyeknek ezt a vezető szerepet a háború utáni időszakban fel kellett volna vállalniuk. A katona feladata a harc megvívása, és az amerikai katona ezt a feladatát kiválóan el is látta. Amikor pedig elült a por, a politikai vezetés nagy hirtelen orvosokat, építészeket, tanárokat, államszervezőket, jogi és igazgatási szakembereket, rendőröket akart látni Irakban, és persze ez nem ment egy csapásra. A nem katonai jellegű feladatok végrehajtását pedig más lehetőség hiányában szintén magára kellett vállalnia a koalíciónak.
Irakban nem volt árnyékkormány, nem volt ellenzéki hatalmi vagy intellektuális elit, amely átvette volna ezeket a feladatokat, így mindez az amerikai haderőre maradt. Elvitathatatlan az amerikai katonától, hogy bár nem ez az elsődleges feladata, tisztességesen nekiállt elvégezni, és a választások eredményes lebonyolítása mutatja a legjobban, hogy nem eredménytelenül. Az azonban a következő tapasztalat, hogy a kellő tervezés és felkészülés hiányában az amerikai katonát nem követte egy olyan, nem katonai jellegű képesség, amelyre az ország újjáépítése, a nemzetépítési feladatok végrehajtása miatt lett volna szükség, és amely a történelmi távlatok óta zsarnokság alatt élő társadalomban nem alakulhatott ki. A politika elsődlegességéhez és az általa hozott döntések végrehajtásának szükségességéhez katonai szempontból kétség sem fér. Az azonban a döntéshozók és politikai vezetők felelőssége, hogy mikor és milyen feladatot hajtatnak végre a saját fegyveres erőikkel.

(Folytatjuk)