Az információs forradalom korában, az internet és más források felhasználásának segítségével szinte mérhetetlen mennyiségű adathoz és információhoz lehet jutni rendkívül gyorsan. Nem is az információ mennyiségével van általában a baj, hanem annak minőségével és az azt feldolgozó kapacitás végességével, az ember vagy akár egy szervezet képességeinek a határaival. Rengeteg eseményről kiderült az utóbbi évtizedben, hogy a szakemberek már előzetesen rendelkeztek információkkal, csak azokat vagy nem voltak képesek időben feldolgozni, vagy annak – hibás szakmai következtetést levonva – nem tulajdonítottak megfelelő jelentőséget (ennek jellemző példája az általunk tárgyalt témánál maradva a 2001. 9. 11-i terrortámadás-sorozat). Sajnos ez a mérhetetlen mennyiségű információ sokszor a szubjektivitástól sem mentes, személyes motivációktól vezérelt, így nemritkán csak az érem egyik oldalát mutatják meg, és gyakran eltorzítva az igazságot. „Messziről jött ember azt mond, amit akar” – tartja a régi magyar közmondás, ami mára azért már sokat veszített az igazából. Hiszen nyitott társadalomban élünk, szabadon utazunk, és a kapott hírek kontrolljának is megvannak a maga eszközei. Az emberekben azonban még mindig él a szenzációk és egzotikumok utáni vágy, amely néha oda vezet, hogy hajlamosak vagyunk fenntartás nélkül elhinni, készpénznek venni olyan dolgokat, amelyekkel kapcsolatban nem rendelkezünk elég ismerettel, illetve hiányos a felkészültségünk. A bátor kijelentés mögött az áll, hogy magamat is ilyennek tartom, én is ilyen vagyok, és szeretem a más területeken már jártas szakemberek véleményét elfogadni.

A Magyar Honvédség külföldi feladatvállalásaival kapcsolatosan az utóbbi időben több, nagy visszhangot kiváltó vélemény látott napvilágot. Látszik és érezhető, hogy a közvéleményt is érdekli, hogy mi történik ezekben a miszsziókban, és mi a valós helyzet. Mit tesznek a katonák, illetve mit mulasztanak el megtenni, hogy az ország, a Magyar Honvédség és a saját katonai szervezetünk hírnevét tovább öregbítsék, valamint becsülettel helytálljanak a sokszor egyáltalán nem könynyű beosztásokban. A nemzetközi környezet nemcsak felfokozott bizonyítási vágyat, de rengeteg új kihívást is jelent, aminek nem egyszerű megfelelni.
A témakör ellentmondásos hangvételű megítéléséhez másik oldalról sajnos a mi felkészületlenségünk és tapasztalatlanságunk is hozzájárul. Mi, katonák még nem vagyunk megfelelően felkészülve arra a kétoldalú kommunikációs igényre, amely a demokratikus társadalmi berendezkedés velejárója és amelyet velünk szemben a közvélemény támaszt. Megszoktuk azt a zárt világot, amiben évtizedeken keresztül éltünk és még mindig ragaszkodunk a „titkainkhoz” ahelyett, hogy mindent, amit csak lehet, megosztanánk a közvéleménnyel. A sikereinket és a gondjainkat is egyaránt. Ha mi szeretnénk és elvárjuk, hogy bennünket felnőttként és egyenrangú partnerként kezeljenek, akkor ennek a kihívásnak nekünk is ugyanígy partnerként meg kell felelni. Természetesen a felelősséget és az azzal járó munkát nem lehet átruházni másra, de mind a politikusok, mind a társadalom másképpen néz ránk, ha rendelkezik megfelelő információval, és nem a kósza hírek, hanem a tények alapján képes tájékozódni. Ez egyúttal bennünket is támogatna, hiszen elősegítené, hogy a tevékenységünkkel kapcsolatos döntéseket megalapozottan és szakszerűen hozzák meg. Nem kellene minden apróságot külön megmagyarázni, szinte naponta reagálni a különböző olyan felvetésekre, amelyeket az általános kép ismeretében az egyszerű kívülálló is könnyen és önállóan meg tud ítélni. A tanulmány elkészítésekor ez volt az egyik alapvető mozgatórugó, amely ennek elkészítését inspirálta.
Csaknem három évet volt szerencsénk egy katonatársammal olyan helyen szolgálni külföldön, ahol lehetőségünk volt a jelenleg folyamatban lévő legfontosabb katonai műveletekbe belelátni. Nemcsak a nemzetközi vonatkozásait sikerült megismerni ezen tevékenységeknek, hanem közvetlen visszajelzést kaptunk folyamatosan a magyar katonai hozzájárulás mikéntjéről, annak elismertségéről a legmagasabb vezetői szintekről is. Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy ha valahol ma katonai tapasztalatokat lehet szerezni, az az Afganisztánnal és Irakkal kapcsolatos katonai műveletek tervezése, szervezése és végrehajtása, amely tényleg rengeteg szakmai lehetőséget teremtett számunkra. Ma a világ katonai tevékenységének ez áll a középpontjában („Center of Gravity”) és ennek a teljes folyamatnak egy jelentős szeletét sikerült megismernünk. Itt nem csak felkészülés folyik olyan tevékenységre, amiről legtöbb esetben be sem bizonyosodik, hogy jól lett-e előkészítve, mert a gyakorlatban soha nem kerül végrehajtásra, vagyis soha nem derül ki, hogyan is működik élesben. Itt a puding próbája valóban az evés, annak minden negatív és pozitív következményével együtt.
Az utóbbi időben a Magyar Honvédség külföldi misszióival – különös tekintettel a mi munkánkat is érintő afganisztáni és iraki műveletekre – kapcsolatos események és hazai megnyilatkozások megerősítettek abban, hogy a hivatalos jelentéseken és tájékoztatókon túl érdemes lenne egy – a teljes nyilvánosságnak szóló – részletes anyagot készíteni, amely segít megérteni mindenkinek ezt a nagyon bonyolult, összetett és érzelmektől sem mentes feladatrendszert. Szeretném megosztani gondolataimat és tapasztalatainkat mindenkivel, akik az utóbbi néhány év koalíciós, illetve amerikai vezetésű katonai műveletei iránt érdeklődnek, azzal az eltökélt szándékkal, hogy hasznosítható információkat tudnak majd meríteni. Szeretnék felvillantani néhány alapvető információt a két országgal és az ott folyamatban levő műveletekkel kapcsolatban. Ennek oka nemcsak a tájékoztatás és információhoz jutás elősegítése, de úgy gondolom, hogy bizonyos alapismeretek nélkül a tapasztalatokat és következtetéseket sem lehet majd teljesen megérteni.
A fenti célokhoz hasonlóan azt is szeretnénk, ha a katonatársadalom látná, hogy nem csak úgy lehet érvelni és információkat a nyilvánossággal megosztani, hogy „kiteregetjük a szennyest”. Már csak a jó értelemben vett szolidaritás sem engedi meg számunkra azt, hogy hagyjuk több ezer katonatársunkat néhány félinformáció alapján megítélni, és lejáratni mindazt a hatalmas erőfeszítést, amelyet nap mint nap, a külföldi missziókban mutatott helytállásukkal tesznek. Erre a gondolatsorra azért volt szükség, mert sajnos tapasztalhatunk olyan törekvéseket is, amikor a személyes ambíciók által vezérelve néhányan még az igazság elferdítésére is képesek, és csúsztatások alapján manipulálni próbálják a közvéleményt. Ez ellen – meggyőződésem – csak a teljes igazság feltárásával lehet védekezni. És végül, de nem utolsósorban a következő gondolatsorral szeretnék tisztelegni – az általam sajnos személyesen nem ismert – Nagy Richard hadnagy emléke előtt, aki az életét áldozta Irakban az általa vállalt feladatok végrehajtása érdekében. Ez az írás a hibák és gyengeségek feltárása szellemében készült. Célom, hogy őszintén és nyíltan leírjam a szakember szemszögéből azokat a kedvezőtlen jelenségeket, amelyeket a jövőben a hasonló területen, hasonló tevékenységet végzők elkerülhetnek. Nem az apró és személyes hibákat, hanem az összefüggéseket és a stratégiai jellegű problémákat kerestük. Minden építő szándék mellett is azonban a kritika az kritika marad. Még akkor is, ha az iraki és afganisztáni műveletekkel kapcsolatosan számtalan bravúros megoldást is ki lehet emelni. Irak esetében gondoljunk például a bagdadi előrenyomulásra, vagy Falludzsa második ostromára, az elképesztően hatékony logisztikai rendszerre, avagy Afganisztán kapcsán a nemzetépítés újszerű megoldásaira, a katonai-polgári együttműködés teljességgel váratlan aspektusaira vagy a polgári lakosságot támogató műveletekre. De a hibafeltárásnak nem ez a feladata, hanem az, hogy – bizony akár keresetlen őszinteséggel is – személyi válogatás nélkül tárja fel a ballépéseket, elkövetett hibákat, mert ha ma tudunk szembesülni a hibáinkkal, akkor magunknak ismét, vagy a jövő nemzedékeinek majd később nem kell ezeknek a tévedéseknek az árát újra, drágán megfizetni. Nem azt akarjuk, hogy nevetségessé váljon bárki is, sőt hálásak lehetünk azért, hogy mi esetleg tényleg az ő hibáikból tanulva nem követjük majd el ugyanezeket a tévedéseket adott esetben.

ASZIMMETRIKUS FENYEGETÉS ÉS AZ AZOKRA VALÓ REAGÁLÁS – NEMZETKÖZI ÖSSZEFOGÁS

Kis túlzással (hiszen azért voltak bizonyos előzményei) ki lehet jelenteni, hogy az egész történet 2001. szeptember 11-én kezdődött. Ekkor vált – a terrortámadások következtében – az USA hivatalos politikájának részévé a terrorizmus elleni világméretű harc. A repülőgépes merényletek új dimenziókat nyitottak meg az addig csak szakmai körökben használt „aszimmetrikus hadviselés” terén. Hiszen a négy polgári repülőgép felhasználásával (amelyből egy – az utasok ellenállása miatt – nem tudta végrehajtani tervezett feladatát, és Washingtontól kb. 100 kilométerre, lakatlan területen lezuhant) végrehajtott merényletekben mintegy 3000 ember halt meg, akik több mint 80 ország állampolgárai közül kerültek ki. Ezzel bekerült a terrorizmus olyan országok esetében is a köztudatba, amelyek ezzel a fenyegetettséggel korábban csak érintőlegesen találkoztak vagy csak hírekből ismerték. Néhány szakemberen kívül ki ismerte például Oszama bin Laden nevét Magyarországon? Az Egyesült Államok által életre hívott terrorizmus elleni világméretű harchoz („The Global War on Terrorism – GWOT”, ahogy ők nevezik) az egész világra kiterjedő összefogásra és szövetségesi rendszerre volt szükség. Az a sebezhetetlenségi mítosz, amiben az amerikaiak 2001. 9. 11. előtt hittek, szertefoszlott. A két óceán már nem volt fizikailag olyan választóvonal, amely megfelelően védte volna az Egyesült Államokat az ellene szervezkedő és neki ártani akaró erők ellen. A problémát már nem lehetett egyoldalúan megoldani, ahhoz ténylegesen is világméretű összefogásra, és ezzel összhangban levő erőfeszítésekre volt/van szükség.
A WTC és a Pentagon elleni támadásokat már nem lehetett válaszlépés nélkül hagyni. Ennek voltak nagyon komoly belpolitikai (szenátusi vizsgálat, új Belbiztonsági Minisztérium létrehozása, kormányzati struktúra megváltoztatása, hírszerző szolgálatok átalakítása) és külpolitikai következményei egyaránt. Már ezek a szükségszerűen bevezetett intézkedések is jelezték az aszimmetria minden értelemben vett használatát az új biztonsági kihívással szemben. Csak pusztán pénzügyi szemmel nézve a terroristák 500 ezer dolláros befektetéssel végrehajtott akcióinak közvetlen kezelésére 500 milliárd dollárt kellett költenie az USA-nak! (És hol van még ennek a folyamatnak a vége?!) Ráadásul ebben az esetben még nem is beszéltünk a terrortámadások következtében megkezdett katonai műveletek költségeiről, hiszen ez a fenti, hivatkozott összeg csak az USA-ban megelőzési célból felhasznált költségeket tartalmazza.
Ugyanilyen értelemben összehasonlíthatjuk a néhány tucatot alig kitevő terroristát azzal a többmilliós, hírszerző, nyomozó, biztonsági apparátussal, amely nem tudta megakadályozni, vagy legalábbis csökkenteni a tervezett támadást, illetve annak következményeit. Később az aszimmetria kifejezésre több számadatot is megpróbálok majd felsorolni, de egyszerű fiskális számvetéssel számolva a terroristák befektetései milliós nagyságrendekkel nagyobb anyagi és emberi ráfordítást igényeltek a másik oldalról.
A fenyegetettség kezelésére az Egyesült Államok szempontjából a leghatékonyabb megoldásnak egy ideiglenes koalíció létrehozása látszott. Egy olyan koalíció, amely határozottan jeleníti meg a terrorizmus elleni harcban képviselt közös érdekeket, és kohéziós ereje az érdekazonosság (ennek a későbbiekben, a koalíció feladatrendszerének kibővítése során különösen fontos jelentősége lesz). A koalíció építését egy nappal a támadások után, 2001. szeptember 12-én megkezdte az Egyesült Államok, amelyhez napjainkban 21 ország több mint 16 ezer katonával járul hozzá a CENTCOM vezette katonai műveletekben. Ez a szám nem tartalmazza a CENTCOM felelősségi körzetében, de más vezetés alatt – pl. NATO vagy ENSZ – álló hozzájárulásokat, amely csak Afganisztánban még több mint nyolcezer fő. Ilyen a jelenlegi magyar hozzájárulás jellege is, amely Afganisztánban és Irakban egyaránt hozzájárulás a nemzetközi szervezetek által vezetett ISAF- és a NATO-kiképzési missziókhoz.
Másik oldalról a koalíció szervezését elősegítette, hogy a terrorizmus már nemcsak amerikai érdekeket támadott, hanem célkiválasztása Spanyolországtól Szaúd-Arábián és Marokkón át egészen Kenyáig terjedt, megkönnyítve ezzel az érintett országok bevonását. Hasonlóan fontos elem az USA-val szövetségesi rendszerben lévő (NATO) országok azon reakciója, amellyel a tagországot ért támadást közös ellenségnek fogta fel és deklarálta az ellene való harcot. A NATO történetében első ízben került alkalmazásra a szövetség alapszerződésének 5. cikkelye, amely a kollektív védelemre vonatkozik. A fenti érvek mentén néhány hónap alatt önkéntesen jött létre 94 ország részvételével egy olyan koalíció, amely a terrorizmus elleni világméretű harcot (GWOT) tűzte a zászlajára. Ez a nemzetközi összefogás és a közösen demonstrált érdekazonosság adott, és ad ma is igazi értelmet a GWOT-nak.

A KOALÍCIÓ

Apróbb konfliktusok és sajnálatos félreértések (baráti tűzben meghalt kanadai katonák amerikai légitámadás következtében, polgári célpontok bombázása miatti tiltakozás, a nemzetközi jognak nem minden esetben megfelelő hadifogoly-kezelés stb.) ellenére az Afganisztánban megkezdett műveletek tervszerűen haladtak, és megfelelő optimizmusra adtak okot a koalíció valamennyi országa számára. A GWOT-koalíció lett a világtörténelem eddigi legnagyobb ilyen jellegű összefogása (a maga 94 országával, és ebből a legaktívabb időszakában 68 ország tevőlegesen is hozzájárult a közös erőfeszítésekhez).
Nem véletlen, hogy amikor a GWOT-koalíciót jellemzik az amerikaiak, akkor három kifejezéssel írják azt le, amelynél a hosszas fejtegetés sem adná vissza hívebben annak lényegét. Ezek a: „Historic” – történelmi jelentőségű, „Succesful” – sikeres és „Challenging” – kihívásokkal teli. A koalíció katonai és adminisztratív központjává az USA Fegyveres Erőinek Középső Parancsnoksága vált (US CENTRAL COMMAND) – amelynek felelősségi körzetébe 27 ország tartozik Kenyától Kirgizisztánig, köztük Afganisztán és Irak. A koalíció törzsének otthont adó CENTCOM minden szempontból megpróbált/megpróbál megfelelni annak a kihívásnak, amelyet a több mint hatvan ország képviselőjével való közvetlen, napi együttműködés számára jelent, de képességek hiányában (felhatalmazás, jog és hatáskör, biztonsági fenntartások, ahány ország, annyi eltérő eljárásrend stb.) ennek nem tudott/tud maradéktalanul megfelelni.
Magát a CENTCOM-ot, ezen a néven Ronald Reagan elnök hozta létre 1983. január 1-jén abból az akkor még Gyorsreagálású Erők Egyesített Parancsnokságának nevezett szervezetből (Rapid Deployment Joint Task Force), amelyet az iráni túszdráma és más közel-keleti eseményekre történő azonnali reagálás céljából Carter elnök alapított 1980-ban. Az első időszakban tevékenységét a térség országaival való együttműködés kiépítése, közös gyakorlatok, valamint a Líbia által támogatott ellenállás leverése (Szudánban és Csádban) jellemezte.
A közvélemény előtt ismertté a szervezet igazán Norman Schwarzkopf tábornok parancsnoksága alatt, a Kuvait felszabadítása érdekében végrehajtott Sivatagi Vihar (OPERATION DESERT STORM) hadművelet során vált a kilencvenes évek elején. Ezt követően a felelősségi körzetében jelentkező kihívások kezelése – pl.: iraki repüléstilalmi övezet felügyelete – volt a fő feladata. A nemzetközi figyelem középpontjába ismételten a 2001-ben, Afganisztánban a talibán rezsim és az al-Kaida terrorszervezet elleni (OPERATION ENDURING FREEDOM – OEF), majd 2003-ban az Irakban megkezdett műveletek (OPERATION IRAQI FREEDOM – OIF) révén, mint azok vezetéséért felelős katonai parancsnokság került. A műveletek kezdetének időszakában a parancsnokságot Tommy Franks tábornok vezette, akit 2003 júniusában John Abizaid tábornok váltott a beosztásában.
Az első új elem ebben a világméretű összefogásban az volt, amikor az USA elnöke 2002-ben a „gonosz hármas tengelyének” nevezte Irakot, Észak-Koreát és Iránt. Név szerint megnevezve azokat az országokat, amelyeket – immár Afganisztán hiányában – a terrorizmus fő támogatójának és a terroristáknak menedéket adó államoknak tekint. Ez a tényekkel nem megfelelően alátámasztott kijelentése Bush elnöknek osztotta meg először az Amerikával koalícióban levő országokat. Az Egyesült Államok hivatalos diplomáciája által megnevezett három új ország a terrorizmus elleni harc frontvonalában már nem talált teljes egyetértésre valamennyi koalíciós partner számára. Hasonlóan komoly dilemmákat vetett fel nagyon sok ország számára a nemzetközi szervezetek, elsősorban az ENSZ szerepének elhanyagolása, és az általuk nyújtott nemzetközi jogi keretek hiánya még most is számtalanszor érezteti hatását.
Az akkori szituációban – alig másfél évvel az Afganisztánban megkezdett műveleteket követően – döntött az USA az Irak elleni katonai akció megindítása mellett. Nem hagyva elég időt arra, hogy a teljes koalíciót és a nemzetközi közösséget meggyőzze, és azok feltétlen támogatását bírva kezdjen a tervezett műveletekhez. Afganisztánt sem lehetett még magára hagyni, hiszen a folyamatban levő műveletekre teljességgel igaz volt, hogy a maradásnál már csak a kivonulás lenne rosszabb döntés. Két rossz lehetőség közül választva nem lehet jó döntést hozni. Csak rosszat vagy még rosszabbat. Az ebben a helyzetben meghozott egyoldalú lépésével az Egyesült Államok az addig teljesen homogén koalíciót kettéosztotta iraki műveleteket támogatók és azt nem támogatók csoportjára. Meghatározó jelentőségű országok mondtak nemet, a NATO-tagállamok közül például Németország, Franciaország, Belgium és Görögország, illetve a nem NATO-tagok közül Oroszország (amely mint az ENSZ BT tagja, különös súllyal rendelkezik), Svédország és Finnország.
Az amerikaiak „COALITION of WILLING”-nek, azaz a „Hajlandók Koalíciójának” nevezik az összefogást, amely a GWOT-koalíciós nemzetek közül az Irak elleni műveletekhez hozzájárulni akaró országokat jelentette, és létrehozta a koalíción belüli külön szövetséget. Ez jelentette a szervezet belső körét, amely a megosztottság, eltérő érdekek és különböző megítélés miatt már előrevetíti a koalíció eróziójának kezdetét, vagy annak átalakítási szükségességét, ha a működőképességét továbbra is fenn kívánják tartani. Pedig az USA-ra nehezedő terheket és felelősséget egyetlen módon lehetett volna csökkenteni: a műveletek „nemzetköziesítésével” és minél több ország, szervezet felsorakoztatásával a közös zászló mögé. Ez a cél csak részben valósult meg, és a „hézagpótló” nemzetek – amelyek hozzájárulása csak jelképes – nem pótolják a súllyal és képességekkel rendelkező nagy nemzeteket.

AFGANISZTÁN

Afganisztán a világ hatodik legszegényebb országa. Az egy főre jutó átlagjövedelem 170 USA-dollár évente, ami azt jelenti, hogy napi 100 forintnál kevesebből kell megélniük az embereknek, és ez csak az átlag, nem a szegénységi minimum (a CENTCOM felelősségi körzetében a másik végletet az EAE 24 ezer dolláros – 5 millió forint/év – egy főre jutó átlagjövedelem jelenti). Nem volt véletlen, hogy az ország a terroristák székhelyévé vált. Nemcsak az a káosz, amely az Afganisztánban folyó mintegy 30 éves polgárháború következménye volt, hanem a gazdasági kilátástalanság, valamint a nemzetközi közösség érdektelensége tette azzá. Afganisztán adja a világ máktermelésének 90 százalékát, és a nyersópium 2/3-át állítja elő, ami évi több mint 4000 tonnát jelent. Más saját erőforrással nem rendelkezik az ország, és külső segítség nélkül képtelen megoldani a problémáit. A nemzetközi közösségen belüli ellentétes érdekek és az ország belső problémái oda vezettek, hogy kézzelfogható külső segítség hiányában, más megoldást keresve befogadták a terroristákat (ez tudom, hogy erős kijelentés, de sajnos ez áll legközelebb az igazsághoz). Az afganisztáni műveletek első néhány hónapját követően – amikor is az al-Kaida terrorszervezet tagjai és a tálib vezetők elleni harc volt a tevékenység középpontjában – a koalíció fő céljai közé került a gazdasági, társadalmi problémák megoldása és a kábítószer elleni harc. A műveleteknek már nagyon korai szakaszában megkezdődött az úgynevezett „nemzetépítési” feladatrendszer.
Ha hosszú távon akar a koalíció sikereket elérni az országban, akkor nem a katonai megoldást kell keresnie, hanem a társadalmat és a gazdaságot kell stabilizálnia. Időben ismerték fel ezt a tényt az országban működő koalíciós erők, és erőfeszítéseiket fokozatosan, de határozottan ebbe az irányba terelték. Megpróbálnak alternatív lehetőséget kínálni a máktermeléssel szemben. Egyre inkább a helyi, tartományi erőfeszítéseket támogatják, nem pedig csak a központi hatalmat. Ezt a tevékenységet a regionális újjáépítési csoportok létrehozása, a különböző humanitárius jellegű segélyakciók, a fokozódó polgári-katonai együttműködés és a társadalom demokratizálása érdekében tett lépések jellemzik.
Látszott, hogy az ehhez szükséges biztonsági környezetet aránylag kis erőfeszítésekkel meg lehet teremteni. Ehhez fontos volt olyan szövetségesek megléte az ország környezetében, amelyek helyszíni támogatása elengedhetetlen (ezt Pakisztánban és néhány közép-ázsiai államban – elsősorban Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban, Kazahsztánban és az első időszakban Üzbegisztánban is, amíg anyagi követelésekkel nem léptek fel – találta meg az USA). Átrepülés, tranzitálás és a helyi sajátosságok ismerete nélkül esély sincs arra, hogy megfelelő hatékonysággal vegye fel a koalíció a harcot a még legtöbbször ma is törzsi közösségekben és törzsi szabályok szerint élő félkatonai szervezetekkel. Mivel Afganisztán egyetlen kapuja a világra a nemzetközi repülőtér, az ország megközelíthetetlen, ha a szomszédok ezt nem akarják, illetve nem hagyják.
A NATO, az ENSZ és más nemzetközi szervezetek növekvő szerepvállalása és az amerikai vezetésű koalíció fokozatos háttérbe kerülése is jól jellemzi, hogy Afganisztán esetében továbbra is fennáll a nemzetközi közösség egyetértése és érdekazonossága. Az egyes országok nemzeti érdekei nem befolyásolják döntően a közös célt. Várhatóan 2006 elején be is következik az a döntő fordulat, hogy az Afganisztánban folyó műveletek vezetése az amerikai irányítású koalíciótól (OEF) átkerül az ENSZ égisze alatt működő ISAF (International Security Assistance Force) misszió parancsnoksága alá. A béke még ugyan törékeny, és nagyon lassan halad a nemzetépítési folyamat – ennek részben oka a közben megindított iraki művelet, amely hosszú időre szinte minden figyelmet magára irányított –, de határozottan jó irányba fejlődik. A folyamat még nem megfordíthatatlan, de ha a 2005. szeptember 18-án megtartott parlamenti választásokat követő események is a korábban megkezdett irányba haladnak és sikerül a tervek szerint megvalósítani a műveletek következő fázisát, akkor valóban befejeződik az Afganisztánban megkezdett műveletek első nagy szakasza. Minden feltétel adott lesz az etnikumok és vallási csoportok közötti, konszenzuson alapuló társadalom működtetéséhez. A jelenlegi politikai folyamat sajnos még nem ebbe az irányba mutat. A terrorista akciók egy rövid átmeneti nyugodt időszakot követően ismét erőre kaptak. 2005. november elején, a választási eredmények kihirdetését követően a sorozatos terrortámadásoknak több koalíciós katona (német, portugál, angol) esett áldozatul, mint a korábbi hónapok során. Sajnos a biztonság és nyugalom a pozitív irányú fejlődés ellenére is még nagyon messze van Afganisztánban. Évtizedek gazdasági és politikai lemaradását nem lehet napok vagy hetek alatt behozni!

IRAK

Afganisztánnal szemben Iraknak minden saját erőforrása rendelkezésre áll ahhoz, hogy önállóan megoldhassa problémáit, elsősorban gazdasági értelemben (a társadalmi berendezkedés, demokrácia és politikai élet teljesen más téma). Míg Afganisztánban mindenki tudja, hogy hosszú távon sem várhatja reálisan a befektetései megtérüléseit, addig Irakban a koalíciós hozzájárulások mögött mindig ott volt a várható gazdasági haszon reménye. Irak geopolitikai helyzete a legenyhébb kifejezéssel is bizarrnak mondható. Északról a NATO-tag Törökország, keletről a gonosz tengelyéhez sorolt Irán, délről a két olajnagyhatalom, Kuvait és Szaúd-Arábia, nyugatról pedig az Egyesült Államok legközelebbi arab szövetségese, Jordánia, valamint a továbbra is „főellenség” Szíria, amelyet jelenleg az iraki ellenállás legfőbb támogatójának tartanak, határos az országgal.
Irak a világ harmadik leggazdagabb országa az olaj- és földgázkészletek tekintetében (Szaúd-Arábia és Kanada után), ez megmagyarázza a felfokozott várakozásokat. Katonaként nem feladatunk ezeket az aspektusokat vizsgálni, de a kép enyhén szólva is zavaros ezen a téren. Még az „élelmiszert olajért” programmal kapcsolatos – az ENSZ főtitkárát is besározó – vizsgálatokat sem sikerült megnyugtatóan lezárni két év alatt. A Világbank becslése szerint több mint 100 milliárd USA-dollárba kerül Irak újjáépítése, amelyből 55 milliárdra az első három évben lenne szükség. A kusza pénzügyi csatornák, a hatalmas beruházási igény biztosítása feladja a leckét az üzletembereknek, még az olyan nagy készletekkel rendelkező ország esetében is, mint Irak. Ekkor még nem is beszéltünk a háború költségeiről, amelyből nyilván minél nagyobb részt próbálnak majd Irakra hárítani, hiszen nem adománynak szánta senki sem a befektetett pénzt, sem az energiát és az emberéletet. Így azután nem kell túl bátornak lenni ahhoz, hogy kijelentsük: a fantasztikus olaj- és gázkészletekben rejlő vagyon valószínűleg elég lesz az ország modernizálására, és a befektetések megtérülnek, de ez az iraki átlagember életszínvonalán még sokáig nem látszik majd.
Katonai szempontból a helyzet rendezése a tervek szerint halad. Irak esetében nem lehet a katonai műveletek gyors befejezéséről és a biztonsági környezet stabilizálásáról olyan értelemben beszélni, mint ahogy az történt Afganisztánban. Hiába jelentette be az amerikai elnök a nagyszabású katonai műveletek végét 2003 májusában, azt követően növelni kellett az Irakban állomásozó fegyveres erők létszámát, és a merényletek következtében elszenvedett veszteség havi átlagban még mindig ugyanannyi, mint a tényleges háború időszakában volt. A kétéves folyamat egy rövid felszabadítási (Liberation) műveletből – 2003. március–június, a megszállási (Accupation) szakaszból – 2003. június–2004. június, majd az ezt követő együttműködési (Partnership) – 2004. június–2005. június, és az önrendelkezési (Self-Reliance) – 2005. június – a tervek szerint majd 2006 júniusáig tartó műveletekből állt. A négy szakaszra osztott művelet végrehajtásának legnagyobb akadálya a kedvező biztonsági környezet hiánya.
Amerikai elemzők is elismerik, hogy a legnagyobb hibát akkor követték el, amikor teljesen szétzavarták az iraki biztonsági erőket, megteremtve ezzel először a bűnözés, majd azt követően a terrorista merényletek melegágyát (de erről a későbbiekben, a tapasztalatok feldolgozásánál még részletesen lesz szó). A jelszó „Shift the efforts from fighting to building” (az erőfeszítések átcsoportosítása a harcról az építésre) tartalmának megjelenítése azonban csak akkor lehetséges, ha nem köt le minden energiát a harc, és a feltételrendszerek is adottak az építkezéshez. Ennek alapvetően ellentmond, hogy 2005 nyarától egyre gyakrabban hallani elemzőktől a közeledő polgárháború réméről, amely minden eddigi áldozatot megkérdőjelezne és valamennyi eddig elért eredményt egy pillanat alatt semmissé tenne. Ha ez a valós veszély bekövetkezik, akkor nincs az a külső hatalom (meggyőződésem, hogy még az Egyesült Államok sem, amely ezt Dél- és Észak-Vietnam konfliktusában már egyszer megtette és komoly árat fizetett érte), amely a harcoló két fél közé állna, vagy valamelyiket segítené a másik ellen a belső konfliktusban. Ennek a változatnak vannak esélyei, de bekövetkezése esetén a kimenetele teljesen bizonytalan.

NAGYSÁGRENDBELI KÜLÖNBSÉGEK

Mielőtt a tapasztalatok ismertetésére rátérnék, még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet az információk egyértelmű tisztázása érdekében. Ez pedig az, hogy milyen nagyságrendbeli különbségek vannak az Irakban, illetve Afganisztánban folyamatban lévő tevékenységek méretében és jellegében, felvillantva az elmúlt néhány évtized hasonló műveleteivel kapcsolatos adatokat is összehasonlításképpen. Erre azért van szükség, hogy látni lehessen, miért alapvetően az Irakkal kapcsolatos tevékenységre és az ott megszerzett tapasztalatokra figyeltünk. Az USA az elmúlt 40 évben 15 konfliktus katonai kezelésében vett részt. Néhány kivételtől eltekintve valamennyi ilyen jellegű akciót koalíciós vagy szövetségesi kötelékben, de amerikai vezetéssel hajtották végre. Az iraki és afganisztáni műveletek (OEF és OIF) alapvetően csak erre a két országra korlátozódnak, és nagyon kevés kivételtől eltekintve (OEF-Pakisztán Afganisztánnal határos törzsi területei) nem érintik a környező államokat.
Mielőtt a műveletekben rejlő különbségeket elemezzük, vegyünk figyelembe más aspektusokat is a két ország tekintetében. Azon túl, hogy a hivatalos állami vallás mindkét országban az iszlám, két teljesen eltérő adottságokkal és képességekkel rendelkező államról van szó. Az egyetlen azonosság az az etnikai megosztottság, amely mind a két országot jellemzi. A nemzetiségi és vallási alapú szegregáció révén létrejött elszigeteltség minden értelemben igaz. Mindkét ország megosztott a nemzetiségi határok mentén. Ez azt jelenti, hogy Afganisztánban a többséget alkotó pashtun nemzetség uralja az ország nagy részét, míg az ország középső részén a hazarák, északon pedig a tádzsikok alkotnak többséget. Irakban a többséget alkotó síita etnikum mellett északon a kurdok, az ország középső és nyugati részein pedig a szunniták dominálnak. A nemzetiségek régiónkénti elszigeteltsége nem hermetikus, és kisebb diaszpórákban az eltérő etnikumok is megtalálhatók más nemzetek régióiban.
A földrajzi megosztottságnál is fontosabb azonban a nemzetiségi és vallási alapú elszigeteltségük ezeknek az etnikumoknak. Az Irakban évtizedekig uralkodó és Szaddám Huszein alatt különleges kiváltságokat élvező szunniták a hatalomváltást követően teljesen marginalizálódtak. Országos méretű kiegyezés nem képzelhető el valamennyi etnikum hatalomba történő bevonása nélkül. Elég csak a kurd területeken tömeggyilkosságokat végrehajtó szunnita nemzetiség hatalomba való visszakerülési problémáiról, vagy a kettőjük közötti rendezetlen nemzeti konfliktusok szőnyeg alá söpréséről szóló történetekről beszélni. A 2005. november közepén Egyiptomban, Kairóban megtartott Iraki Megbékélési Konferencián a „sikeres” választásokat követően hatalomba került valamennyi új iraki párt és mozgalom képviseltette magát, és már az első napon majdnem botrányba fulladt a rendezvény, mivel a síiták a szunnitákat a merényletek és ellenállás miatt gyilkosoknak, míg a szunniták a síitákat az amerikaiakkal való együttműködés miatt hazaárulóknak nevezték. Nem biztos, hogy a föderációs jellegű államszövetségi berendezkedés tartós lesz a mesterségesen létrehozott határokkal körülkerített országban, mivel egyre határozottabban jelentkeznek az elszakadási törekvések a vallási megosztottság mentén és az önálló államalapítási elképzelések, legmarkánsabban a kurdok részéről.
Ugyanez a forgatókönyv Afganisztán esetében is érvényes. Ha csak arra gondolunk, hogy a tálibokkal éveken át fegyveres harcban álló északi szövetséget képviselő tádzsik kisebbségnek kellene az együttműködés és az ország jövője érdekében leülni egy asztalhoz a tálib vezetés bázisát alkotó pashtunokkal Afganisztánban, vagy a kurd tömegmészárlást végrehajtó szunnitákat kellene bevonni a hatalomba Irakban, igen mély gyökerei vannak e megosztottságnak, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy ellentétnek. Mozgalmak és pártok mindkét országban a nemzetiségi hovatartozás és vallási meggyőződés alapján szerveződtek, és igazából az általuk képviselt programok vagy célkitűzések nem meghatározóak. Az országot és régiókat vezető politikai erők összetartó ereje azok vallási meggyőződése vagy nemzeti hovatartozása, és ennek alapján legtöbbször a családi kötődések. Ebből következik, hogy hiába a demokratikus választások ezekben az országokban, a szavazók nem politikai preferenciák és programok mentén, hanem etnikai, illetve vallási alapon döntenek a választásokon az új hatalmi elitről.
A hosszas tartózkodásra berendezkedett ISAF-misszióhoz jelenleg 35 NATO- és nem NATO-tagország járul hozzá mintegy tízezer fővel (nem számítva a kb. 2000 fős, 2005 szeptember–novemberében a választások időszakára küldött ideiglenes megerősítést), a magyar szerepvállalása ebből az érvényes parlamenti határozat szerint maximum 200 fő lehet.
A két országban folyó műveletek különbségeit legjobban a számszaki adatokkal lehet kifejezni. Ha nagyságrendben akarjuk meghatározni, akkor azt mondhatjuk, hogy körülbelül tízszeres nagyságrendi eltérés van a két katonai művelet között, és ez érvényes annak majdnem minden aspektusára. 2005 nyaráig az alábbi adatok jellemezték az Irakban és Afganisztánban folyó műveleteket (azok három és fél, valamint kétéves tapasztalatai alapján, ami már elég idő ahhoz, hogy korrekt következtetéseket lehessen az adatokból levonni)


Úgy gondolom, hogy meggyőző ez a 10:1-es arányszámnál is lényegesen magasabb fölény Irak javára a műveletek legmeghatározóbb aspektusai vonatkozásában.
A nemzetközi szervezetek az amerikai vezetésű koalícióval azonos arányú, de pontosan ellentétes tendenciát mutatnak. A különböző nemzetközi szervezetek, ENSZ- és NATO-misszióiban részt vevő katonák létszáma Afganisztánban kb. 11 ezer fő, míg Irakban nem éri el az ezer főt sem (azaz fordítottan, 11:1 az arány). Ez a számadat is jól érzékelteti a nemzetközi szervezetek szerepvállalásának jellegét a két országban, és a növekvő afganisztáni szerepvállalást, amely a választások időszakára (2005. szeptember–október) még további 2000 fővel egészült ki átmenetileg a választások biztosítása céljából.
Néhány korábbi adat összehasonlításképpen. A tizenöt évig tartó vietnami háború 1961–1975 között, mai áron számolva 623 milliárd dollárjukba került az amerikai adófizetőknek, és több mint 58 ezer amerikai áldozatot tartanak nyilván. Az első Öböl-háború 1991-ben öt hónapos időtartama alatt mindösszesen 80 amerikai halottat követelt, és költségei 60 milliárd dollárt tettek ki. Szakemberek becslése szerint a három és fél éve tartó afganisztáni és két éve megkezdett iraki háború már eddig is több mint 300 milliárd dollárjukba került az amerikaiaknak, és ez csak a két országban folyó katonai tevékenység kiadásai más járulékos költségeket nem is számolva. (Összehasonlításképpen: a honvédelmi tárca hazai éves teljes költségvetése nem éri el a kétmilliárd dollárt.)

ÖSSZEGZÉS

Írásom első részének zárásaként néhány összefoglaló következtetés és megállapítás, amely az aszimmetrikus fenyegetettséggel és az arra való reagálás mikéntjével kapcsolatosan vonható meg. Az első ilyen, amit meggyőződéssel vallok, hogy világméretű kihívásokkal szemben csak világméretű összefogással lehet felvenni a harcot. Az Egyesült Államok – a korábbi tapasztalatai alapján és az eddig általa alkalmazott sikeres modellt követve – a lehető legjobb döntést hozta, amikor a világtörténelem eddigi legnagyobb koalícióját kezdte meg kiépíteni. Hogy ez a koalíció nem a lehető leghatékonyabban működik, annak több – köztük objektív – oka is van. Azonban a legfontosabb szerintem az alkalmi kötelék kohéziós erejének hiányára vezethető vissza. Minden szervezetnek – kezdve a legkisebb atomi egységet összetartó kémiai energiától az országokat összetartó nemzettudaton át a nagy nemzetközi szervezetek közös értékrendjéig – szüksége van valamilyen összetartó kohéziós erőre, amely a GWOT-koalícióban jelenleg nehezen mutatható ki.
A GWOT-koalíciót a közös érdek és valamennyi részt vevő ország által vallott értékrend tartja össze. Azonban a körülmények változását nem követte megfelelően a tartalmi átalakítás. Új kihívásoknak csak újszerűen lehet megfelelni. Tartalmi munkát csak akkor lehet végezni, ha arra az igény és a feltételrendszer is adott. A feltételrendszerrel nincs is baj, mert a források szinte korlátlanok, azonban az igény kissé sántít. Amikor a CENTCOM egyik korábbi vezetője azt mondta, hogy „a koalíciós nemzetek részéről azt várják, hogy a zászló fent legyen, demonstrálva ezzel a hozzájárulás tényét, és minden más már csak plusz és hab a tortán”, még nem értettem meg a mondat lényegét. Csak később tudatosodott bennem, hogy ennek a kijelentésnek nagyon komoly a valóságtartalma. Amerika a forrásokkal és képességekkel rendelkezik, de a nemzetközi közösség támogatását, erkölcsi, elvi és konkrét értelemben is meg kell szereznie ahhoz, hogy a vállalt feladatnak meg tudjon felelni. A koalíció támogatása nélkül végrehajthatatlan lenne mindaz a komplex feladatrendszer, amely „a terrorizmus elleni világméretű harc” kifejezés mögött van. A konkrét helyszín ismerete, a helyi támogatás szükségessége, a közvetlen szomszédoktól kapott ilyen irányú segítség elengedhetetlen a siker érdekében. Kuvait, Jordánia és Szaúd-Arábia Irak esetében, csakúgy, mint Pakisztán Afganisztán vonatkozásában, létfontosságú a koalíciós erők számára. Nemcsak a műveletek logisztikai vonzatai miatt, de ha azt nézzük, hogy az összes vezető al-Kaida-funkcionáriust, akit sikerült elfogni az elmúlt három és fél évben, azt mind a Pakisztáni Biztonsági Szolgálat fogta el Pakisztánban, akkor azt is látjuk, hogy mennyi – a fentieken túli – egyéb vonatkozása is van a szomszédos országok hozzájárulásának.
Szun-ce ókori kínai hadtudós egyik örök értékű bölcsessége jut erről az eszembe: „Hogyha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.” És ebben csak a közvetlen környezet, az Afganisztánban többséget alkotó Pasthun nemzetséghez tartozó és ugyanazt a nyelvet beszélő pakisztáni pasthun törzs, vagy az irakiakhoz hasonló elveket és értékeket valló és más arab országokban élő muzulmánok tudnak a legtöbb segítséget adni. Természetesen nem mindenki egyformán járul hozzá a koalíciós erőfeszítésekhez. Nagy-Britannia hozzájárulását nem lehet Togóval, El Salvadorral vagy Fidjivel számszakilag összehasonlítani, de azt mindenki megértette és tudomásul vette, hogy Magyarország kb. 500 fős felajánlása/hozzájárulása az Afganisztánban és Irakban folyó műveletekhez a fegyveres erők és a nemzetgazdaság lehetőségeit számolva olyan mértékű az országra nézve, mint az Egyesült Államok 150 ezer fős csapatkontingensének hadműveleti területen tartása az ő számukra. Nem szabad „túlvállalni” magunkat, mint az néhány koalíciós ország esetében megtörtént. Sokkal korrektebb olyan hozzájárulás felajánlása, amelyet hosszú távon és az elvárt színvonalon képesek vagyunk teljesíteni, mint az erőnkön felüli, és attól már néhány hónap után szabadulni próbáló vállalás.