A felgyorsult és folyamatosan változó világban csak úgy maradhatunk talpon, ha folyamatosan követjük a végbemenő változásokat és alkalmazkodunk az általuk diktált követelményekhez. A rugalmasság és a változtatási készség olyan tulajdonság, amely elengedhetetlen a villámgyorsan változó körülmények között. Nem szabad csak egy változatra felkészülni, és ha valamilyen váratlan esemény kapcsán ez nem következik be, akkor is mindenképpen ragaszkodni az eredetileg elképzelt, „egyetlen üdvözítő” megoldáshoz. A rugalmatlanságról és az események irányította történésekről már volt szó, de az éremnek van még egy oldala, amely a következő tapasztalatul szolgált. Ez pedig az, hogy a katonának mindig előre fel kell készülnie valamenynyi lehetséges változatban a várható feladatok végrehajtására. És nem csak egy „legjobb” megoldás létezik. Minden – a józan ész határain belül – meghozott politikai döntés végrehajtására rendelkeznünk kell elképzeléssel. Ha akkor kezdjük el vizsgálni, hogy van-e elég erőnk, időnk és eszközünk végrehajtani azt, amit feladatul kaptunk, akkor mire az elemzés elkészül, már lehet, hogy nincs is rá szükség.

Az amerikaiak vizsgálták annak lehetőségét, hogy a biztonsági környezet javítását hogyan lehetne felgyorsítani Irakban. Az elemzések azt mutatták, hogy minél előbb az irakiak kezébe kell adni ezt a feladatot. A végrehajtás legegyszerűbb módja, ha felgyorsítják az új iraki haderő felállítását. Ahhoz azonban, hogy a hadsereg képes legyen a feladatnak megfelelni, fel is kell erre készíteni. Ehhez pedig kiképzőkre van szükség, akiknek a fenti folyamat elősegítése lenne a feladatuk. A megkeresésre több koalíciós ország és a NATO is pozitívan reagált, és elkezdték ők is vizsgálni a végrehajtás lehetőségeit, valamint a végrehajtás jogi, szervezeti és működési feltételeinek megteremtését. Két év telt el a folyamat kezdete óta; vannak ugyan már NATO-kiképzéssel foglalkozó szakemberek Irakban, de az eltervezett kiképzési rendszer még mindig nem működik! Ha végiggondoljuk ezt a folyamatot, akkor láthatjuk, hogy ez bizony annak az egyszeri állatorvosi lónak a tipikus példája, amelyikben valamennyi, az esetre jellemző tünet megtalálható. A gyors reagálás legnagyobb ellensége a lassú és bonyolult döntéshozatali mechanizmus.
A fenti gondolatsorból kiindulva logikusan adódik néhány alapvető kérdés. Vajon az, aki utasítást adott a régi iraki hadsereg felszámolására – ráadásul kimeríthetetlen humánerőforrást szolgáltatva ezzel az iraki ellenállás számára –, nem számolt előre azzal, hogy az újat majd létre is kell hozni? Hogy a haderőépítésnek milyen szervezési, technikai és felkészítési vonzatai vannak? Hogyan kell az újonnan létrehozott biztonsági erők kiképzését majd végrehajtani? Milyen eszközökre van szükség feladatok végrehajtása során, és azokat milyen forrásból szerzik be, illetve ki biztosítja? Szükség van-e egyáltalán az iraki katonák kiképzésére, hiszen ők maguk mondják, hogy harminc éve mást sem csinálnak, csak egyik háborúból a másikba mennek, és a gyakorlatban készülnek fel a katonai mesterségre, mit akarnak velük a nyugatiak megtanítani?
Ha előre úgy tervezték, hogy felszámolják a teljes, volt iraki biztonsági erőket (nem csak a Szaddámhoz és a Baath-párthoz hű vezetői réteget és a Köztársasági Gárda csapatait), akkor még nagyobb a baj, mert már akkor tudni kellett volna, hogy ez mivel jár.
Lehetőségem volt 2001-ben ismét találkozni és egy személyes beszélgetésen szót váltani az akkor már nyugállományú, de a kilencvenes évek közepén a NATO európai főparancsnoki beosztásában szolgáló George A. Joulwan amerikai tábornokkal Washingtonban. Amikor arra fordult a beszélgetés, hogy a modern kor kihívásai és gyors változásai között hogyan tudja megőrizni a katonaság a gyors reagáló képességét és készenlétét, azt mondta: „Anticipate, anticipate and again anticipate.” Azaz felkészülni, felkészülni és megint felkészülni, módosítva ezzel egy kissé Montecuccoli klasszikus mondását. Majd hozzátette, hogy a NATO-nak nem sikerült volna 1995 telén és 1996 tavaszán olyan gyorsan végrehajtania a politikusok döntését és megakadályozni az addigra teljesen tehetetlenné vált ENSZ helyett a még nagyobb népirtást a Balkánon, ha nincsenek erre előre felkészülve. Ha ő már hónapokkal korábban nem ad ki előzetesen intézkedést arra, hogy 3-4 változatban dolgozzák ki és készítsék elő a majdani politikai döntés végrehajtását, és csak akkor kezdik a felkészülést, amikor a döntés már megvolt, akkor hónapokat, sőt éveket veszítettek volna. Így pedig a politikai döntés megszületésekor már pontosan tudták, hogy mennyiért, milyen erőkkel, milyen logisztikai biztosítással, milyen bázisok igénybevételével stb. tudják a feladatot végrehajtani, és csak egyet aktivizálni kellett a változatok közül.

MEGSZÁLLÁS VAGY FELSZABADÍTÁS

A háború már említett három alappillérét mindenki ismeri, ami a pénz, a pénz és a még több pénz, de a pénzproblémákkal nem küszködő amerikai haderőnek meg kellett ismernie azt az alapleckét is, hogy a megszálló műveleteknek is vannak alapvető követelményei, és nincs az a pénz, amivel egy megszállást könnyűvé lehet tenni. A tapasztalatok szerint nem biztos, hogy a fenyegetettséggel arányos az arra történő, megfelelő reagálás mértéke. Más szóval az aszimmetrikus kihívás, illetve fenyegetettség valószínűleg aszimmetrikus válaszlépéseket is követel. A megszállás legalapvetőbb követelménye a fizikai jelenlét, mégpedig a minél jelentősebb és minél nagyobb létszámú jelenlét.
A megszállás jelentős emberi erőforrásokat fog sokáig és kimerítően lefoglalni, mert a megszálltaknak érezniük és látniuk kell a határozott katonai jelenlétet. Már a megszállás kezdeti fázisában nyomasztóan sok katonával kell jelen lenni ahhoz, hogy a megszállt terület lakosságát lelki értelemben sikerüljön lefegyverezni, és a megfelelő rendet fent lehessen tartani. Ezzel szemben a műveletek politikai jelszava az volt, hogy minél kevesebb katonával, minél kisebb jelenlét és hatás éreztetésével – amerikai fogalommal élve minél kisebb lábnyomot hagyva a területen, „less footprint on the ground” – kell biztosítani azt, hogy a folyamatok mintegy maguktól a kedvező mederbe terelődjenek.
A háborús folyamatok maguktól pedig nagyon ritkán változnak kedvezően. Ahhoz nagyon komoly erőfeszítésekre és áldozatokra van szükség. A megszállt területeken azonnal katonai közigazgatást kell bevezetni, ami egy ekkora méretű országban elképesztő mennyiségű fegyverest jelent (szakértői becslések szerint kb. 300 000 katona kellene a teljes közigazgatás katonai erőkkel történő fenntartásához). Irakban még békeállapotban is jelentős számú rendfenntartó erőt kell működtetni, és háborús helyzetben, amikor a hatalmi vákuum miatt a helyi erőkkel biztosított rendfenntartás gyakorlatilag nem létezik és az állapotok is jobban kedveznek az instabilitásnak, valamint többen próbálják ezt a kontroll nélküli állapotot kihasználni, ez a szám még tovább növekszik. Irak klasszikus példája az amerikai eredetű aszimmetrikus hadviselés fogalmának. Az iraki ellenállás tényleges létszáma parázs vitákat eredményezett, és a néhány ezertől a néhány tízezres létszámig sok szám napvilágot látott. Az biztos, hogy a legmerészebb becslések szerint is az ellenállók nagyságrendekkel kevesebben vannak, mint a koalíciós haderő (nem is beszélve a már több mint 75%-os készenlétet elérő új iraki biztonsági erőkről, amelyek a koalíciós erőkhöz hasonló, azonnal alkalmazható és a műveleti készenlétet már elvileg elért létszámmal rendelkeznek), katonai értelemben vett tűzerejük pedig töredéke a hagyományos haderőének. És mégis, ez a professzionálisnak jóindulattal sem mondható, legfeljebb néhány ezer fős félkatonai, önkéntesekből toborzott erő a világ legerősebb hadereje erőforrásainak közel a felét előre nem látható ideig „lefoglalja”.
Amerika a leköszönő egyesített vezérkari főnök által (Meyers légierős tábornokot négyéves, maximálisan ebben a beosztásban letölthető szolgálati idejét követően 2005 szeptemberétől addigi helyettese, Peace tengerészgyalogos tábornok követte az egyesített vezérkar- főnöki pozícióban) bevallottan nem lenne képes maximálisan helytállni egy nagy léptékű konfliktusban a jelen elkötelezettségei mellett. Egyszerűbben ez azt jelenti, hogy bizonytalan számú műkedvelő fegyveres, mindenféle komoly kiképzés vagy fegyverzet nélkül, minimális pénzből, a világ egyetlen megmaradt szuperhatalmát bizonyos időre katonailag meggyengítette, elképesztő mennyiségű anyagi és emberi áldozatok vállalására kényszerítette és kényszeríti még évekig. A maximum tizenötezer fősre becsült iraki ellenállás amerikai hivatalos értekelések szerint hatékony központi vezetés nélkül, önállóan és elszigetelten, a központi koordinációt teljesen nélkülözve szervezi akcióit. Ehhez a fenti adatsorhoz képest azonban ennek a szervezetlenül működő fegyveres bandának a felszámolásához szükséges tevékenység a 300 milliós szuperhatalomnak az első számú gazdasági és katonai erőfeszítéseit teszi ki, ami az aszimmetria egyik ékes bizonyítéka ismételten.
A megszállás lényege a rend, az ellenőrzés valamilyen szintű fenntartása a katonai erő működésének és a polgári lakosság életének és javainak megvédése érdekében. Azonban ha a korábbi rendet és ellenőrzést nincs, ami felváltsa, akkor törvényszerűen alakul ki a társadalmi káosz és törvénytelenség, ahonnan a rendet helyreállítani nagyságrendekkel nagyobb erőfeszítést igényel, mint azt fenntartani. És ez történt Irakban is. A Szaddám-rendszer elsöprésének eufóriájában az amerikai hadsereg nem tett sokat annak érdekében, hogy az összeomló rendet valamivel felváltsa, és tétlenül szemlélték az ország teljes széthullását, gyakorlati és átvitt értelemben is.
Amikor pedig a helyzet tarthatatlan lett, széles körben elterjedt a sztereotip látásmód, hogy „ezek csak az erőszakból értenek”, és szükségtelen túlkapásokkal és sokszor megalázással igyekeztek jóvátenni a korábbi tétlenségüket a katonai parancsnokok. A keleti gondolkodásban a megalázás nem büntetés, nem fogja az elkövetőt elrettenteni a későbbi cselekményektől, hanem csak bosszúra sarkallja, mert elveszti a hitelét az, aki a sérelmet nem torolja meg. Meztelenül végighajtani férfiakat az utcákon „Ali baba – tolvaj” arab nyelvű felirattal a hátukon, azt feltételezi, hogy ezt a „büntetést” kieszelő parancsnok semmilyen szinten nincsen tisztában a műveleti környezetének kulturális és vallási viszonyaival.
A keleti szemléletmód és a megszállás érzésének szemléltetésére, valamint láttatására, hogy a bosszú mennyire alapeleme az ottani világnézetnek, következzék egy állítólag igaz történet. A XX. század elején kivonta az akkori Brit Birodalom a térségben lévő, megszálló képviselőit a mai Afganisztán és Pakisztán határán fekvő törzsi területekről. Mivel az utolsó angol kormányzót nagyon megszerették – lévén hogy nemcsak kiállt a helyiek érdekeiért, hanem még a nyelvüket is megtanulta –, egy búcsúfogadást szerveztek a törzsi vezetők. A rendezvény csúcspontján egy 15-16 éves kisfiú lépett be a sátorba és szó nélkül lelőtte a volt kormányzót. Mikor tettére magyarázatot kértek és megkérdezték tőle, hogy miért tette, így válaszolt: „Mivel az apámat az angol gyarmatosítók ölték meg és nekem kötelességem ezért boszszút állni, ha az utolsó angol is elment volna, akkor hogyan teljesítettem volna a bosszúra vonatkozó kötelezettségemet?”
Persze a valóság ennél sokkal összetettebb, a világ szinte valamennyi, de elsősorban iszlám országaiban toborzott külföldi harcosok nem személyes boszszúvágyból harcolnak és áldozzák fel magukat. Ennek más az oka. A támadások legtöbbje öngyilkos merénylet, amelyben az elkövető az első, aki meghal. Sokan próbáltak már valamilyen logikát találni a cselekedeteikre, de én ezekben nem hiszek. Már csak azért sem, mert nemcsak elmaradott, iskolázatlan, pénzre rászoruló és anyagi haszonért cselekvő emberek, hanem tanult, jó egzisztenciával, kiegyensúlyozott családi háttérrel rendelkezők is megtalálhatók közöttük. A fanatizmus az a szó, amit tiszta meggyőződéssel elfogadok a jellemzésükre, a fanatizmus pedig azt jelenti, hogy valamiben úgy hisznek, hogy azért mindent, akár az életüket is hajlandók feláldozni. És önként jelentkezőkből egyelőre nincs hiány, legalábbis a tények ezt bizonyítják.
Ki gyanús és ki nem?
Végére maradt a szerintem legkomolyabb és talán majd a legtöbb vitát kiváltó kérdés, a hírszerzéssel kapcsolatos információk megbízhatósága, korrektsége. Tehet-e olyat bármilyen titkosszolgálat, hogy akár a legkisebb mértékben is úgy manipulálja az általa szolgáltatott információkat, hogy az az őt alkalmazó vezetés érdekeit szolgálja? Hol van a szakmai korrektség, a tisztesség és megbízhatóság azon határa, ami még ebbe belefér? Bizonyára nem mondok újat azzal, hogy legélesebben ez a kérdés pont ott jelentkezett, ahol a legellentmondásosabb volt a hírszerzéssel kapcsolatos helyzet, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Nekik megvannak a kapacitásaik és lehetőségeik arra, hogy ellássák azt a feladatot, amit velük szemben támasztanak. El is készítették jelentéseiket, amely szerint van tömegpusztító fegyver, Szaddám a terroristákkal szövetkezik és a világbékét fenyegeti, sőt a diktátortól még a szomszéd országok sincsenek biztonságban.
Az iraki feltételezett tömegpusztító fegyverek előállítására vonatkozó lehetséges kapacitásról a nyílt információs forrásokban is rendkívül ellentmondásos adatok és félreérthető tudósítások jelentek meg. Különböző szakmai fórumokon és kiadványokban is sokkolták a kérdés iránt érdeklődő és kívülálló nyilvánosságot is. A csatolt térkép alapján feltételezett kapacitások a lefolytatott vizsgálatok alapján semmilyen bizonyítást nem nyertek.
És mi van ma? A tömegpusztító fegyvereket kereső amerikai bizottságot, miután egyszer már befejezte működését, még egyszer visszaküldték, hogy hátha mégis talál valamit – az eredmény gyakorlatilag semmi! A legkijózanítóbb leckét az egész iraki és afganisztáni hadműveletek kapcsán talán a polgári és katonai hírszerzés kapta. Ezek a szervezetek nemcsak katonai értelemben nem teljesítettek azon a szinten, ami a beléjük fektetett bizalom és dollármilliárdok miatt elvárható lett volna, hanem politikai és ideológiai értelemben is erkölcsi vesztesei lettek a konfliktusnak. A konfliktus folyamata is megmutatta, hogy az érdemi hírszerzéshez bizony „ott kell lenni” és egy port kell azokkal nyelni, akik a hírszerzés célpontjai, ismerni kell a környezetet, a nyelvet, a szokásokat.

Összegzés

Végezetül néhány alapgondolatot tartanék szükségesnek kiemelni. Az egyik az, hogy Montecuccoli szállóigéjét a közelmúlt eseményei némileg idejétmúlttá tették. Ha csak pénz, vagy techika, vagy tudás kellene korunk háborúihoz, akkor Irak, de akár Szomália vagy Vietnam is már a béke és a demokrácia fellegvára lenne, hisz a műveletek oroszlánrészét végző amerikai fegyveres erők mind anyagi, mind emberi erőforrások terén páratlannak mondhatók. Aki a pénz, az anyag és a technika, vagy a száraz tudás birtoklását tekinti a hadviselés sikeressége kulcstényezőjének, az nem kellő alázattal tekint a hadviselésben mindent eldöntő tényezőre, az egymással szemben álló emberekre. A konfliktusokban továbbra is emberek feszülnek egymásnak, mint oly sok ezer évvel ezelőtt, ha nemis fizikai értelemben ugyanúgy, mint akkor, test a test ellen, hanem sokkal összetettebb dimenziók mentén folyik a küzdelem. A mai parancsnok számára nincs meg a régi korok luxusa, hogy csak két dologra kell figyelnie: ezek a manőver és a csapás. A mai harctéren semmi sem egyértelmű, nincs fehér és nincs fekete, a győzelem könnyen erkölcsi vereség lehet, és a katonai vereség is „eladható” győzelemként. A kreativitást nagyon nehéz oktatni, de szemléletmódot lehet átadni. Ha rugalmas és az új iránt nyitott, olyan parancsnokok kezébe kerül a stafétabot, akik mernek „másként” gondolkodni, van esély. Aki katonáskodásra adja a fejét, az ember legyen a talpán, mert ha alkalmaznia is kell majd az ismereteit, akkor olyan viszonyok között találja magát, amire nincs tökéletesen hatékony felkészítés. A mai hadműveleti területen stratégiai és harcászati szinten is csak meglepetések vannak, ez nem matematika, itt nem számok vannak, hanem emberek, és az emberek nehezen kiszámítható tényezői a hadviselésnek. Nem a technokrata lesz jó katona, stratéga és vezető, hanem továbbra is az, akinek a „zsigereiben” van a lényeg meglátása és a hatékony elképzelések kialakítása. Önállóan kezdeményező, a változásokra gyorsan reagáló és az új iránt nyitott katonai vezetőkre van szükség, akik nemcsak a hivatásukban állnak magas szinten, hanem emberileg és erkölcsileg is megingathatatlanok.
A másik alapgondolat lényege a politika és a katonaság viszonya. A katonaság sok tekintetben ki van szolgáltatva a politikának, és a katonaság a demokratikus társadalmakban a továbbiakban nem a politikai hatalom megszerzése felé torzul, hanem a katonai szakmaiság torzul a pillanatnyi politikai hatalom elképzelései szerint. A politikusnak kell hadviselést tanulnia a katonától, nem pedig fordítva, és hallgatnia kell a rátermett katonai vezetőre, akkor is, amikor nem azt mondja, amit a politikus hallani akar. Az egyik gond szerintem egyszerűen az volt, hogy nem volt elég katona. Nem az előre eltervezett katonai feladatok végrehajtására, hanem az egyéb, más feladatokra.
A másik hiányosság a stratégiai tervezésben elkövetett hiba, azaz hogy nem volt egy átfogó kivonulási statégia és olyan végcél – „end stage” –, amely a követendő stratégiát legalább nagyjából meghatározta volna. A harmadik terület, ahol jobban elő kellett volna készíteni a „terepet”, az a már említett külső és belső támogatottság kérdése. A konfliktus jó értelemben vett „nemzetköziesítésére” a „hajlandók koalíciója” lett a jelszó, de ez nem a nemzetközi közösség akaratának katonai megjelenítését, hanem még az elnevezésében is sokkal inkább a hajlandóságot nem mutató nemzetközi szervezetek és csatlakozni nem kívánó országok kizárását szolgálta.
E sorok írásakor szolgálati feladataim miatt éppen Afganisztánban tartózkodom. Az amerikai haderő Középső Parancsnokságán eltöltött három év után a katonaszerencse és az újabb kihívások ide vetettek. Most már több hónapja töltöm a napjaimat Kabulban, és itt is egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy milyen nagy szükség van – még a nap mint nap a béketámogató műveletekkel foglalkozó szakembereknek is – olyan stratégiai szintű tapasztalatokra, amelyeket próbáltam az előző három évem és két háború megszervezésének szemtanújaként tapasztaltak alapján szintetizálni.