Nincs hálátlanabb feladat, mint rövid határidőre válogatást összeállítani egy nagy ívű, honvédelmünk egyik érdekes területéről szóló konferenciáról. A helyzetet még bonyolítja, hogy terjedelmi és egyéb okokból a válogatás nem tartalmazhatja a szerzők teljes anyagát. Így kellő bátorsággal is szükséges rendelkeznie a szerkesztőnek, hogyan nyúl az anyagokhoz, sikerül-e visszaadni a lényegét azoknak a gondolatoknak, amelyeket a szerzők a konferencián előadásaikban, majd később tanulmányaikban megfogalmaztak. A terjedelmi okokról már volt szó. Álljon itt egy másik indok is, amiért a következő anyagok kerülnek most közlésre. Ha jellemezzük a félnapos konferenciát, az ott elhangzottakat nagyjából két területre oszthatjuk. Az előadók egyik része megalapozott, kiérlelt tudományos munkát mutatott be, amelyek közvetve vagy közvetlenül adtak fontos elméleti ismereteket a témáról. Az előadók másik fele tudományos alapon, de a gyakorlati életnek akár azonnal hasznosítható gondolatokat adtak közre. Így talán érthető és megbocsátható, ha kiadványunkban főként ezekből gyűjtöttünk szemelvényeket. Ismerve az Új Honvédségi Szemle széles érdeklődésű olvasótáborát, biztosak vagyunk benne, hogy ezen rendező elv mellett készített válogatás is felkelti az olvasók érdeklődését. Természetesen a konferencián szerepelt, de a válogatásban most nem közölt szerzőknek tartozunk azzal, hogy a közeljövőben a „Társadalom és honvédelem” különszámában teljes terjedelemben megjelenő tanulmányaik szerzői ismertetőjét „étvágygerjesztőként” itt is megjelentessük. Így ezúton is ajánljuk a tisztelt olvasó figyelmébe a konferenciával azonos „A testületi szellem és a professzionalizmus dilemmái” címen megjelenő kiadványt, amelyben valamennyi – az itt rövidítetten közölt és az ismertetőkkel bemutatott – tanulmány a szerzők akaratából eredeti terjedelemben jelenik meg. Reméljük, hogy mind jelen válogatásunk, mind a konferencia teljes anyaga elnyeri az érdeklődők figyelmét! – A szerk.

A téma izgalmas és időszerű. Ma, amikor több mint egy esztendővel vagyunk túl az utolsó sorkatona leszerelésén, minden olyan téma fontos, amely az önkéntes haderő vizsgálatáról szól a megkezdett, a teljes professzionalizmus felé vezető úton. A téma időszerűségére a sikeres missziós feladat teljesítéséből minap hazatérő szlovák katonák tragédiája is ráirányítja a figyelmet. A tragédia pillanatában a szlovák és a magyar emberek, katonák tettekben megnyilvánuló szolidaritását, bajtársiasságát tapasztalhattuk.
A konferencia igen összetett témaköre azt az irányt jelzi, amely hozzájárulhat az önkéntes haderő belső szociológiai és pszichológiai struktúráinak, a személyközi kapcsolatoknak a fejlesztéséhez.
„Testületi szellem és professzionalizmus”. A humán szféra egyik legérdekesebb tanulmányozandó területe. A sorkatonák közösségét ismertük. Milyen ma, és milyen lesz az önkéntes haderő katonaközösségeinek belső világa? Milyenek lesznek az emberi viszonyok a katonák között, a raj-szakasz kiscsoporton belül, vagy a nagyobb század-zászlóalj közösségekben? Itthon a békekiképzés idején, szolgálatban és szabadidőben. És talán, a legfontosabb, a veszélyekkel is együtt járó külföldi missziókban való helytállás a kontingensben az egymás közötti új típusú bajtársiasság kialakulása, más nemzetek képviselőivel való kapcsolat, a külföldi bajtársak iránt érzett szolidaritás érzése.
Fontosnak tartom, hogy a testületi szellem jövőbeni érvényesüléséről beszéljünk. Közösségi szellem mindenféleképpen kialakul a katonák között. Az viszont lényeges, a haderő szempontjából meghatározó, hogy ez a szellem spontán, magától alakul-e ki vagy segítségünkkel, minden összetevőjében pozitív értékrendet követve jön létre.
Kohézió, szolidaritás, fraternitás, bajtársiasság, testületi szellem, csapatszellem fogalmak sajátos, egymást átfedő tartalmakat jelölnek, amelyeket nem lehet megkerülni, sem a gondolkodásban, sem a gyakorlati életben. A magányosság nem alternatíva a hadseregben sem. A társasság érzése, a valahová tartozás tudata kondicionálja az egész egzisztenciát; a valahová tartozás jelentheti a családot, iskolai, szakmai, katonai csoportot, etnikumot, nemzetet vagy legszélesebb értelemben az emberiséget, de meg kell említenünk a szülőföldet is. Mivel ezek kötelékek, a hiányuk, a belőlük való kiszakadás, a tőlük való ideiglenes vagy végleges távollét, vagy maga a visszatérés erőszakos gátoltsága traumatikus hatású. A bajtársiasság a modern hadviselés kulcskifejezései közül sem hiányozhat. Ha a modern háborút négy faktorral kellene megjelölni, akkor azok a következők lennének: szakértelem, szolidaritás, bajtársiasság, technika. Ezek közül az első három tartozik az emberi egzisztenciához. Itt elsősorban a katonai szakértelemre, a szövetségesi szolidaritásra, valamint a személyes túlélés esélyének legfőbb értékére, a bajtársiasságra gondolhatunk.
Jó közérzet, zavartalan szolgálatellátás csak ott van, ahol a katonák megkapják azokat a dolgokat, amely fontos feladatuk ellátásához szükséges. Ezeknek a feltételeknek a megléte vagy éppen hiánya kihat a katonák egymás közötti viszonyára is, ezért fontos feladat a feltételek biztosítása. Még fokozottabb ez, ha csapataink külföldi missziókban folytatnak tevékenységet. Itt még hatványozottabban jelentkezik az összetartozás fontossága. Ebben az esetben már nemcsak rólunk van szó, hanem más nemzetek katonáiért is felelősek lehetünk.
Nem kisebb a felelősségük a katonai vezetőknek sem, akik a biztosított eszközökre való kiképzésért és a kiképzettség folyamatos megtartásáért felelnek. Végezetül mindannyiunk felelőssége a katonától a vezérkari főnökig, hogy a feltételek meglétével hogyan alakul a katonák közössége.
Jó lenne, ha a jövőben a humánterület valamennyi fontosabb része – ha még eddig nem került górcső alá – sorra kerülne. A téma kapcsán biztosan lesznek egymástól eltérő vélemények. Az mindig jó, ha különböző nézetek jelennek meg akár egy konferencián belül is. A végső megoldásokat kiválasztani majd a tapasztalatok alapján a szakemberek dolga. Örvendetes, ha a konferencia anyaga tanulmányok formájában is megjelenik.
A demokrácia stabil erkölcsi elveket, normákat, viselkedéseket igényel. A demokratikus társadalom biztosítja a hadsereg belső folyamatainak fejleszthetőségét. A „kölcsönös bizalom” mechanizmusai nélkül nincs szolidaritás, demokrácia, nincs társadalom. A modern, fejlett társadalom polgárait: részt vevő, produktív, szenzitív és válaszoló diszpozíciók jellemzik. A társadalom- és humántudományi felkészítés egyik feladata hatékonyan orientálni ezen jellemzők vállalását, választását.

SZAKÉRTELEM, SZOLIDARITÁS, BAJTÁRSIASSÁG

Társadalomtudományi szempontból, ha van valami fontos, az az, hogyan gondolkodunk egymásról mint emberek. A küzdelmi mező olyan fogalmai, mint a fegyvertárs, harcostárs, bajtárs jó alkalmat kínálnak arra, hogy elgondolkodjunk ezekről a tartalmakról. A katonák a bajtársiasságot nem tanulják, mivel lényegi tartalmának kialakulása a bio-szociális evolúció része, megelőzi a társadalmiságot. Ugyanis nem a társadalom miatt vagyunk társas lények, hanem egymás miatt vagyunk azok. Ezért működött-működik ez a szükséglet a sorozott hadsereg kényszerközösségeiben éppen úgy, mint az önkéntes hadsereg közösségeiben. A bajtársiasság közvetítő közege a veszély, a katonát veszélyhelyzet veszi körül s ebben a veszélyben drámaiság van: csak valamilyen veszély miatti összekapaszkodást, a veszéllyel való együttes szembeszállást követhette a kézfogás, ami ezután válhatott külön kulturális gesztussá; ebből a szempontból a háború veszélyének drámaiságát az adja, hogy nem tudhatjuk, hogy azok közül, akikkel együtt vonultunk be és vagyunk a harcban, melyikünk marad meg.
A veszély a katona számára többjelentésű: a háború mint veszély, például különbözik ugyan a katonát fenyegető és a hierarchiából vagy a szociális helyzetéből adódó veszélyektől, de a velük szembeni védekezés megosztása, esetenkénti átvállalása a bajtársiassághoz tartozik. A katonák között az átvállalások a személyes titoknak a szolgálati idő alatt ki nem derülő részét képezik, amelyeket a bajtársiasság vagánysági indexének nevezhetünk, amelynek spektruma esetenként a kriminalizálódásig terjedhet. A modern háború nemcsak megrendíti a résztvevők tudatát, hanem kriminalizálja is őket. Ez utóbbi tényező felmorzsolhatja az érintett hadseregek morális tartalékait. A jogoktól való megfosztás – a fogolykínzások, megalázások – mindig destruktív emberfelfogást jelentenek.
Az ember a leginkább társas lény, és az emberhez az embernek kellene a legközelebb állnia. Az emberi egzisztencia tartósan nem létezhet a viszonosság forrása, a másik ember nélkül, akivel megoszthatja önmagát. A társasság hatóköre nemcsak a kiscsoportokra, hanem az egészre és annak összetevőinek együttműködésére is ráirányítja a figyelmet.
A bajtársiasságot, mint társas kapcsolatot, a benne lévők irányítják, ezért egymás kontrollja és korrekciója a leghatásosabb lehet. Különösen a harcoló katona tudatának egyik stabilizátora a bajtársiasság (a további stabilizátorok: hadijog, határozott vezetés, szervezett tábori egészségügy, hatékony logisztikai rendszer, korszerű fegyverek).
Más természetű a professzionális szolidaritás egyik formája, a testületi szellem (fr. L’esprit de corps). A testületi szellem a hadsereg közszelleme, amely az állománykategóriák egymás közötti – az alkotmányból, az esküből eredő célok, kötelességek, feladatok, eszközök, eljárások és normák – konszenzusára, bajtársi szolidaritásra, kölcsönös együttműködésre épül. E fogalomból következtetni lehet arra, hogy nemcsak pozitív dimenziója lehet a testületi szellemnek, hanem negatív is, amikor a „MI”-védő reflexek falanxszerűvé válnak, amit represszióként élhetnek meg az érintettek.
Történetileg a testületi szellemek a poroszos etika értékeit képviselik, így: az alárendeltséget, az engedelmességet, hűséget, kötelességet, fegyelmet. Ez azonban nem a személyiség elvére épül, hanem inkább a kiképzett kemény karakterre, amely egyéni jellemzők nélküli, hiperkonform, és minden gyengeséget megvet, megbélyegez.
Pedagógiai feladatokat keresve abból a kultúrantropológiai szabályszerűségből kell kiindulnunk – Ferenczi Sándor nyomán –, hogy szellemiségünk sajnos még mindig ugyanazokra az alapmozgásokra épül, mint cselekvési készletünk: támadás, védelem, menekülés, amelyek a kíméletlen versenyt jelzik a társadalmak világában. E faktorokhoz hozzáilleszthetjük a kooperációt mint késztetést, amely a túlélés és a kapcsolatok fejlődésének egyetlen esélye. Társasságra (bajtársiasságra) direkt hatalmi eszközökkel nem lehet nevelni, hatékonyabbak a közvetett (indirekt pedagógiai) eszközök, így például:
n Szellemi szokásainkat lehet változtatni: gyors, felületes ítéletek oldása; előítéleteinkről való párbeszéd; a szűk keresztmetszetű informálódás bővítése, mert a szélsőségesség egyik titka is az információhiány. gyakran a primitív kultúrfok örömeit éljük vagy szenvedjük: a kijátszás örömét, a betartás örömét, a kárörömöt, a spekuláció örömét, a megfosztás örömét, a félelemkeltés örömét, a sakkban tartás örömét, a legyőzés örömét, a gépiesség örömét, és esetenként még a halálörömöt is. A homo-duplex mentalitás sötét arcai ezek. A közember esetében egyébként is széles spektruma van a tartózkodásnak, az idegenkedésnek, a viszolygásnak és az irtózásnak, amelyek kevés esélyt adnak a bizalom kialakulására. n A zavarzónák eredete többrétegű: a totalitárius történelem és ennek a történelemnek az oktatása, ennek a történelemnek az interpretációi (jelek, tárgyak, fogalmak, értékek, törvények, szerződések, államformák, személyiségek, forradalmak, emlékművek stb.) A történelem többjelentésű, sokféle interpretáció lehetőségét nyújtja, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy ami az emberek egyik csoportjának történelem, a másiknak megaláztatás, ami az egyiknek „rend”, a másiknak börtön volt.
A kommunikáció nehézségei: gondoljuk el, hogy nemcsak a személyközi kommunikáció küzd zavarokkal, hanem a régiók, a nemzetek, valamint a földrészek közötti kommunikáció is.
Fogalmaink is gyakran torzítják, szűkítik a látásunkat. a magyar nyelvben például külön szó jelzi a külföldit és az idegent, vannak nyelvek azonban, amelyben erre csak egy szó van. Európában 1000–2000 éve együtt élő népek esetében az „idegen” kifejezés még erősen tartja magát.
A professziót gyakorlók kollektív tudatának formálását: a reális önértékelésről, a közös célokról, az egyéni kvalitások fontosságáról, valamint az életesélyekben mutatkozó aszimmetriák kiegyenlítésének módjairól való szervezett párbeszédekkel. Fogalmaink felbomlottak, és a fragmentumok között motivációs küzdelmeinket vívjuk, gondoljunk például a szolidaritás két oldalára: a szövetségesekkel való szolidaritás mellett az áldozatokkal való együttérzésre, vagy egy másik vonatkozásban, a jó szomszédság és a nemzeti öntudatok versengésének zavarára térségünkben. Az áldozatokkal való szolidaritás, de még annak megítélése is igen érzékeny mező a nemzetek történetében, és nemcsak itt Európában, hanem a tengerentúlon is. Voltak időszakok, amikor a nemzetrészek sorsával szembeni közömbösség kegyetlenséggé vált. A kollektív tudat formálásával nagyobb összhangot teremthetünk a kognitív, a kommunikatív, valamint a kooperatív viselkedési készleteink között. Az érzelmi, a gondolkodási és a viselkedési struktúrák új elveken, meggyőződéseken alapuló újraélesztése talán eredményre vezethet, fejlődhet a társas intelligencia, és regenerálódhat a társadalom, és nem utolsósorban újjáépítheti az ember az önmagához való viszonyát is.
A parancsnoki gyakorlatban figyelemmel kell lenni arra az érzékeny határvonalra, amely elválasztja: az alárendeltséget az alávetettségtől, a katonás keménységet a durvaságtól, a szolgálatot a kiszolgáltatottságtól, a követelménytámasztást a megalázástól, a racionális érdeket a kollektív egoizmustól. Európában a modern korporatív szellemnek már nem kell totálisan áthatnia tagjainak gondolkodását, emocionális készletét, reakciómódjait, vagyis nagyobb mozgásteret engedhet a kidolgozott egyéni kvalitásoknak. A nők nagyobb arányú jelenléte a hadseregekben nem változtat e tárgy felfogásán. Indirekt pedagógiai hatások kiváltására csak érzékeny tanárok képesek. Pedagógiai gondolkodásban további problémaként jelenik meg, hogy jelentős ellentmondások vannak például:
l Az amerikai JAG katonai sorozat médiamoralitása, valamint a professzió etikátlan praxisa között.
l Az önfeledt, öröm alapú játék és a „destruktív játék” között. A felnőtteket inkább a számító, erőszakos játszmák jellemzik. Sokan ilyen játékként fogják fel a foglyok megalázására kitalált formákat (sokkterápia, orientációs zavarok előidézése, életfeltételektől való megfosztás, szexuális aberrációk stb.)
l A katonáknak, mint őröknek, a mentális kondíciói és a foglyoké között, ami azt jelenti az Abu Gharib börtönben történtek esetében, hogy a fogvatartók mentális kondíciói alulmúlták a foglyaikét.
l A testületi szellem konstruktivitása, valamint a destruktív tetteket elkövetőkkel szemben a testületi szellem beleegyező közömbössége között. Az érdekviszonyok határozatlansága (valamint a kulturális relativizmus) eredményeként az emberileg (morálisan) káros törekvések mellett a testületi szellem elfogadóbbá válik.

Testületi szellem – kincs, ami nincs?

Soha nem volt kétséges, hogy a haderő szervezeti kultúrája, az ún. katonai kultúra a katonai hatékonyság alapvető eleme. (…) Az önkéntes haderőre való áttérés során azonban szükségszerűen előtérbe került e kultúra kérdése. Ahhoz, hogy a katonai kultúrát – vagyis azokat az értékeket, filozófiákat és hagyományokat, amelyekhez a haderő napi élete igazodik – megértsük, meg kell vizsgálnunk annak mind társadalmi, mind szervezeti hátterét. Természetesen ez a munka abban az esetben sem takarítható meg, ha e kultúra egy nélkülözhetetlen elemével foglalkozunk, nevezetesen a testületi szellemmel. A testületi szellemnek fontos funkciója van a belső kohézió megteremtésében, a jog által nem szabályozott magatartási formák, szakmai viták rendezésében, a hivatás/szakma, illetve a tagság elleni külső (szakmai, társadalmi) támadás elleni védelemben.
Ami az említett kontextusba helyezés vonatkozásában megkerülhetetlen egy ilyen rövid tanulmány keretében is, az a demokratikus társadalom és a katonai szervezet közötti kulturális különbség, valamint Huntingtonnal szólva a funkcionális és a társadalmi imperatívuszok változása.
n Egy demokratikus berendezkedésű országban a társadalmi (civil) és a katonai kultúra számos közös értékkel rendelkeznek (pl.: demokratikus alapértékek, jogi normák elfogadása), hiszen ez a demokratikus irányítás és ellenőrzés szempontjából nélkülözhetetlen. (…) Ugyanakkor lényeges és szükségszerű eltérések is vannak a civil és a katonai kultúra között. Míg például a liberális demokrácia kultúrájában egyértelműen a szabadságot és az egyén fontosságát hangsúlyozzák, a katonai kultúra csekély jelentőséget tulajdonít ezeknek, és inkább azokat az értékeket (például a fegyelmet és az önfeláldozást) helyezi előtérbe, amelyek a katonai hatékonyság és a harctéri sikeresség (funkcionalitás) kényszerítő erejéből erednek.
n A civil és a katonai kultúrák ugyanakkor kölcsönösen hatnak is egymásra. Huntington sokat idézett munkája, „A katona és az állam” arra irányítja a figyelmet, hogy egy nemzet hadereje egyaránt tükrözi a funkcionális kényszerítő erőket, valamint a társadalmi erőket, ideológiákat, és az uralkodó intézményeket.
Napjaink Magyar Honvédségének katonai kultúrájában is jelen van a hidegháború utáni biztonsági környezet, és annak változásai eredményezte hatások. Ezek nemcsak a hosszú, zavaros és spontenitás dominálta átalakítási folyamat hatásait jelentik, hanem az új szövetségi rendszerbe lépés, az új nemzeti és nemzetközi feladatokra való felkészülés és a technikai változások hatásait is. Ugyancsak egyértelműen jelen vannak mindazok a társadalmi hatások, amelyeket a demokratikus politikai rendszerre, a piacgazdaságra és a jogállamiságra való áttérés, valamint az ennél egyetemesebb globalizáció hatásainak tudható be. Mindezek a változások pedig jelentős hatással vannak a katonai egységeken belül uralkodó aktuális légkörre, jellemző viselkedésre, vagyis a feladatok végrehajtásához alapul szolgáló kultúrára, és így a tisztikar testületi szellemére is.
Tanulmányomban a professzionalizmus s egyben a katonai kultúra egy elemével, a testületi szellemmel foglalkozom. Abból az alapfeltevésből indulok ki, hogy a tisztikar által vallott értékek, hitek és követett magatartási minták a haderő egészére jellemző katonai kultúra alapvető meghatározói. Azt állítom, hogy noha a katonatisztek testületi szelleme alapvető elemként definiálódik a katonai professzionalizmus irodalmában, a katonai szervezet fejlődésének folyamatában az egységes tiszti testületi szellem megszűnt létezni. Helyette a katonatiszti pálya differenciálódásának megfelelően inkább testületi szellemek létezhetnek. (Ez természetesen nem zárja ki, hogy egy általános és átfogó katonai kultúra [mint alap] létezzen egy ország haderejében.) Továbbá azt állítom, hogy az elmúlt két évtized szervezeti és társadalmi folyamatai kettős eredménnyel jártak a magyar tisztikar testületi szellemére: erodálták azt, majd pedig szegmentáltan építik újra.
A katonaszociológia két elismert szakértője (…) arra hívja fel a figyelmet, hogy a tiszti hivatás lassan foglalkozássá kezd válni (s így a katonai szervezet hivatásrendiből foglalkozásivá válik) (Moskos), valamint, hogy a civilek világával való egyre nagyobb felületen való érintkezés civilesíti a katonai professziót, illetve a szervezetet (Janowitz).
Elemzéseik nyomán a katonai profeszsziónak (hivatásnak) alapvetően különböző jellemzőkkel bíró csoportjai jelennek meg. A bürokrata, a technikus, a harcvezető, a diplomata, a tudós jelzők sorakoznak a katonatiszti hivatással foglalkozó cikkeikben. A 70-es, 80-as évek elemzéseit továbbfejlesztik a 90-es években, de tipikus marad, hogy egyszerre több jelzővel próbálják meg egységesen leírni a tiszti hivatás változásait, és a ún. „foglalkozási” modell felé tartónak írják le.
A kilencvenes évek közepére az egyre jellemzőbbé váló béketámogató (országhatártól távoli) műveletek azonban arra irányítják a kutatók figyelmét (Sorensen, Boen), hogy a tisztikar (és egyébként a tiszthelyettesi is) egy része – amelyik a műveletekben érintett (akár ténylegesen, akár arra készülve) – egy radikális professzionalizáció felé tart. Ennek egyik kulcseleme, hogy nem a civil szakemberekkel, társadalommal való erősödő kapcsolatai révén civilesedik, vagy ölt foglalkozási jelleget, hanem ellenkezőleg, katonai feladataira koncentráló, erős hivatástudattal és testületi szellemmel bíró, zárt csoportot kezd alkotni. A katonai szervezet (USA) egészére vonatkozóan a 70–80-as évek trendjében bekövetkezett fordulatra Sorensen hívja fel a figyelmet az első Öböl-háborúra hivatkozva. Ezt a folyamatot természetesen több szempontból többféleképpen lehet értékelni, hiszen a huntingtoni objektív civil kontroll elmélete alapján üdvözlendő egy ilyen társadalomtól divergáló (eltartó, elszigetelődő) re-institucionalizációs folyamat, de mondjuk, a janowitzi szubjektív kontroll értékeit latolgatva azt állíthatjuk, hogy a társadalmi integráció hiánya veszélyt jelenthet a társadalomra, de minimum megnehezíti a haderőt elhagyó katonák, kiváltképpen pedig a veteránok visszaillesztését a társadalomba. Hogy is állunk akkor a testületi szellemet illetően, miként értelmezhetjük azt ma, s vajon változik-e, s ha igen, hogyan változik azon hatások nyomán, amelyeket említettünk, vagyis a megváltozott feladatok, a változó szervezet és a társadalmi hatások nyomán?
Huntington azt állítja, hogy a testületi szellem, a katonai hivatás eredményezte érzés, amely mindig jelen van a tisztek között (a laikusoktól elválasztó szerves egység érzet). (…) A lényeg, hogy Huntington a tiszti hivatást mint bürokratikus professziót definiálja (ti: bürokratikus és kliens-centrikus professzionalizmust különböztet meg), és azt állítja, hogy a testületi szellem egy állandóan jelen lévő statikus alkotóeleme e professziónak.
Janowitz máskép látja e kérdést … Szerinte ugyanis a professzionalizmus típusai (hősies, menedzseri, technikai) egyesülnek a tiszti hivatásban. Ő tehát reflektálva a katonai hivatáson belül létező eltérő elvárásokra, de végső fokon egyesülni látja a különféle professzionalizmusokat, és ebben szerepet tulajdonít a csoportidentitásnak. Janowitz szerint a csoportidentitást megtestesítő szellem azonban dinamikusan változik a külső hatásoknak megfelelő adaptáció folyamán. A katonaszociológia két nagy klasszikusa tehát létezőnek tartja az egységes tiszti testületi szellemet, azokat egyszerre tekinti e csoportlét termékének és fontos alkotóelemének. Ugyanakkor az is kétségtelen, amire több kutató felhívta a figyelmet (…), hogy empirikusan nem vizsgálta egyikük sem ezt a kérdést. Ez nemcsak azért problematikus, mert ez első ránézésre is jól mérhetőnek látszó kérdés, hanem azért is, mert a röviden jelzett civilesedési folyamat, valamint a katonai szervezet hivatásrendi jellegének gyengülését és a katonai szakmák foglalkozásként való definiálódását jelző folyamatok nyilvánvalóan nem hagyhatták érintetlenül a testületi szellemet sem.
Logikailag is kétségesnek tetszik, hogy miközben a katonatiszti pálya erős specializációt és változásokat mutat a 20. század második felében, a testületi szellem érintetlenül, történelmi emlékekből táplálkozva fennmarad. Sorensen még empirikusan is bizonyítja, hogy pl. a dán haderőben nem létezik az egységes testületi szellem. Elkülönülten létező csoportidentitások vannak – nem meglepő módon – haderőnemenként, az adminisztrációban, illetve a csapatoknál meglévő beosztás szerint, de a harcoló és technikai beosztásoktól függően is.
A testületi szellem(ek) akárcsak a katonai kultúra egésze (valamint a haderő belső integrációja) a szervezetnek a gyorsan változó környezethez való adaptációját mindenképpen elszenvedi(k). Ez az adaptáció pedig részben a szakmai differenciálódást jelenti a tiszti testület csoporttudatát illetően is, részben pedig a hidegháború utáni turbulens világban olyan bizonytalanságot eredményezett a katonai szervezet feladatait illetően, ami végső soron rombolta a tisztek (de más csoportok) önazonosság-tudatát. (…) Mindezek után miként értékelhetjük a Magyar Honvédségben végbement folyamatokat? A klasszikusokat olvasva alighanem azt gondolhatjuk, hogy hasonló folyamatok mennek végbe a magyar haderőben is, mint a nyugati országokban, vagy mint a többször ideáltípusként definiált amerikai haderőben. Vagyis jelen volt a tisztikar karakterének változása harcvezető-technikusmenedzser-diplomata stb. Ugyanakkor a bevezetőben említett hatások (rendszerváltás dimenzióiban, funkciók változása, szociokulturális változások) nyilvánvalóan más eredményeket is hoztak magukkal.
Hogyan maradhatna stabil egy csoportidentitás tudata, de akár szokásai, rituáléi olyan mérvű változások közepette, ami:
l a csoportnak a társadalommal, az állammal való kapcsolatát alapvetően újradefiniálja;
l az adott csoport méretének radikális csökkenésével jár (évtizedig bizonytalanságban tartva tagjait a pályán maradás, illetve annak elhagyása kétségei között), megváltoztatva társadalmi súlyát;
l a csoport belső struktúrájának teljes átalakulásával jár, amely döntő hányadát érinti tagjainak, s akár az eredeti szakképzettségeket teljesen figyelmen kívül hagyó fluktuációt eredményez;
l az egyes szakmacsoportok „szakképzett-képtelenségét” (Veblen) (ti.: szakképzettségük teljesen hasznavehetetlen az új körülmények között), s így pauperizálódását eredményezi, míg más szakmacsoportok számottevő felemelkedést élnek meg;
l egyes szűk csoportok hadműveleti területen való tevékenységét hozza magával és ezeknek a tevékenységnek a jellege is tekintélyes mértékben új.
Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy a hidegháború utáni környezeti változások eredményezte átalakulása a magyar haderőnek, az egyébként sem egységes – szakmai differenciálódás miatt – tiszti testületi szellem elgyengülését, szétforgácsolódását eredményezte.
Ugyanakkor azt is állíthatjuk, hogy a béketámogató műveletek megszaporodása azt valószínűsíti, hogy az ottani közös kockázatviselés és együttes tevékenykedés, a közös tapasztalatok, élmények révén fragmentáltan ugyan (tehát nem az egész honvédségre jellemzően), de kialakulóban van egy olyan csoporttudat, ami fejleszti a kohéziót és hatással lehet az egyes állománykategóriák önképére, gondolkodásmódjára is. A nemzetközi feladat-végrehajtás pedig nyilvánvalóan új mintákat csatol be ebbe az építkező folyamatba, valamint nemzetközi szintre is emeli az újonnan alakuló testületi szellemet. Ez a reinstitucionalizációs folyamat részeként kezelhető kohézióerősödés és testületi szellem alakulása azonban nem jellemző a haderő egészére, és jelenleg tekintélyes mértékben spontán zajlik.
Ebből következik, hogy a testületi szellem (tiszti, tiszthelyettesi) fontos építőköve az új szervezeti kultúrának és a hatékony feladat-végrehajtásnak. Noha szociológusként közelebb áll hozzám a janowitzi „integráljuk a társadalomba a haderőt” felfogás, ma mégis a radikális professzionalizmus elemének erősítését látom fontosnak. Ennek oka, hogy csak ennek révén kezelhetőek a sereg mai NATO-, EU- és egyéb nemzetközi feladatai; javítható a ma már igen kis létszámú tiszti (tiszthelyettesi) kar minősége, jogon túli (melletti) szabályozottsága, fegyelme, cselekedeteinek kiszámíthatósága és védelme (szakmaiságának védelme és az egyének külső támadástól való védelme), így persze egységessége, és végül, de nem utolsósorban a demokratikus felügyelet, a civilek primátusának elfogadása. Tehát miközben azt állítom, hogy szétforgácsolódott a testületi szellem, egyúttal azt is mondom, hogy a tiszti (tiszthelyettesi) kar testületi jellegű működésének konszolidációjára kell törekedni.
Ehhez az említett spontán, fragmentáltan megjelenő professzionalizációs/
kohéziós folyamatokat olyan mederbe kell terelni, amelyre inkább a tudatosság és intézményesültség a jellemző. Ma már egyértelműen látni ilyen jeleket, hiszen egyre jellemzőbb, hogy nem különböző alakulatoktól összevadászott katonák indulnak misszióba, hanem alegységek, együtt szolgáló katonák, de ilyen a tiszti, tiszthelyettesi konferenciák intézménye is. Ennél azonban jóval tovább kell menni.
Tudományos igényű kutatásra van szükség, amit azonnal módszerek és projektek kidolgozása követ a testületi szellem és így a professzionalizmus fejlesztése érdekében. Tehát annak megtalálása következik, hogy milyen intézmények s miként szolgálhatják a haderő belső kohéziójának fejlesztését, miközben nem veszélyeztetik a társadalomba való integrációját.

„A ZSOLDOSTÓL A SZERZŐDÉSES KATONÁIG”

(Testületi szellem a XVIII. és XX. század között szolgált magyar katonák körében) A konferencia címe és tematikája felveti annak igényét, hogy pontosan meghatározzam vizsgálódásom fogalomrendszerét. A fogalmak tisztázására való törekvésem során valóban számos dilemmával kerültem szembe. Így például:
l Mi a különbség a kétfajta katona között? A szerződéses katona is kap fizetést (zsoldot) és a zsoldos is aláírt szerződést.
l Mit értünk testület alatt? A fegyveres erő mennyiben testület? A csapat (testületi) szellemnek mely fő ismérveit szeretnénk vizsgálni?
l Mitől professzionalista a katona? A XVIII. század jól felszerelt, évtizedekig kiképzett katonája a maga területén profi volt-e a mai fogalmaink szerint, vagy csak a mai katona néha rosszul felszerelve, néhány hetes kiképzés után lesz profi?
Néhány évtized múlva utódaink tudják csak megbízhatóan elvégezni ezt a munkát, amikor lesz történelmi rálátásuk, és ismerik a mai döntések következményeit is. A következő lépés az lenne, hogy a döntés-előkészítők ezeket a tanulmányokat elolvassák és következtetéseket vonjanak le belőle. Eddigi tanulmányaim azt bizonyítják, hogy ez a történelem folyamán alig-alig fordult elő. Miért lenne ez ma másképpen?
A csapatszellemet nem lehet kiépíteni, mesterségesen létrehozni. Az magától alakul ki, és aprólékos nevelőmunkával változtatható. A csapatszellem a csapat, az alegység, az egység, esetleg alkalmi kötelék olyan belső tulajdonsága, állapota, ami a csapat működésének minőségét határozza meg. Mint az ember általános lelkiállapotának, közérzetének is számos összetevője van, így a csapatszellem is bonyolult összefüggések rendszere. Abban egyszerre van jelen a múlt, a jelen és a jövő is. Anélkül, hogy teljeskörűen vizsgálnám a csapatszellem összetevőit, az általam legfontosabbnak ítélt öt építőkövet emelem ki:

Bajtársiasság

Nélküle nincs egészséges csapatszellem. Több, mint kollégák közötti testületi szellem a mindennapi munkavégzéshez. A bajtársiasság a mindennapi együttélés, együttműködés alapköve, alkalomadtán élet és halál kérdése.

Fegyvernemi és csapathagyományok

A múlt talaján nyugszik. A múltban a fegyvernem, az alakulat kiemelkedő szakmai harci teljesítményeinek számontartása a katonaközösség fontos kötőanyaga. Ez jelentheti a szakmához, a csapathoz való kötődés érzelmi szálait. A katona identitásának fontos építőeleme.

Katonák közérzete

A katonák a mában élnek, fontos, hogyan viszonyulnak a katonai szolgálathoz, hogyan érzik magukat az adott alakulatnál. Összetevői: jó ellátás, kielégítő javadalmazás, civilizált életkörülmények, kemény, de emberséges bánásmód, értelmes foglalkoztatás, kulturális és sportolási igények kielégítése.

Közös élmények

Gyakorlatok, harcok, közös megpróbáltatások, közös kirándulások, ez már a közös múlt része.

Közös célok

A csapatban akkor uralkodik jó csapatszellem, ha a katonák alapvető célja azonos. A parancsnok és a beosztottak ugyanazt a vezéreszmét, illetve igazságeszmét vallják magukénak, és elfogadják, illetve meg is akarják valósítani a csapat számára kitűzött eseti célokat is.
Az elmúlt korok birodalmi hadseregei régi, évszázados alapokon nyugodtak. Ezeket a kétségkívül nagy katonai erőt jelentő hadseregeket a dinasztia hűségére nevelték. Ennek az alkotómunkásságnak egyik leghatásosabb eszköze volt a múltra való emlékezés, a hagyományok ápolása. A császári-királyi hadseregben a nevek, a tettek nem vesztek el a történelem homályában. Kegyelettel megőrizték s jóformán kézről kézre adták azokat. Dicsőségük emléke az utódokra szállt, s így bensőséges érzelmi szálak tartották fenn a múlt s a jelen közötti kapcsolatot. Az átöröklődő hagyományok szimbóluma a zászló volt, melynek becsülete összeforrott a katona egyéni becsületével. A császári-királyi gyalogezredek zászlói javarészt még Mária Terézia korából származtak, s ott lengtek az osztrák örökösödési és a hétéves háború majdnem valamennyi ütközetében.
A lobogó a hozzá fűződő történelmi emlékek révén ereklyeszámba ment, és arra a legénység is mély tisztelettel nézett. A zászló fogalmának vallásos tartalma a zászlószentelések ceremoniális külsőségeiben is kifejezésre jutott. E kor egyik szabályzata a következő szavakkal örökítette meg mély jelentőségét: ,,A zászló a katona szentsége és annak a bizalomnak záloga, mellyel az állam harcosait megajándékozta. Döntő és válságos pillanatokban a gyülekezés jele, mely alatt győznünk vagy halnunk kell. A zászló védelme ezért minden harcos legszentebb kötelessége, azzal a csapat dicsősége elválaszthatatlan egységet képez.”
Ma melyik alakulat rendelkezik olyan zászlóval, amelyik igazán ereklye lehetne? A csapatzászlót ma díszelgések alkalmával előveszik, nem kötődik hozzá semmi emlék, története is csak annyi, hogy valaki adományozta. Ha nem lenne, talán észre sem vennék.
A mostani magyar alakulatok zömének nincs elődalakulata. Ha van is, csak erőltetetten lelhető fel valamilyen kapcsolat. Olyan katonával is találkoztam már egy alakulatunk laktanyájában, aki három éve szolgál az alakulatnál, de még nem látta a csapatmúzeumot. Nincs is rá igénye, ilyen igényt nem is akart benne kialakítani senki. A múlt és a jelen között érzékelhető kapocs nincs. A példát, példaképet nem a magyar hősi múltban keresik katonáink, hanem az amerikai tengerészgyalogos misztifikált egyéni teljesítménye, játékfilmek által sugallt emberfelettisége jelent követendő példát, pedig annak semmi köze a valósághoz.
A mai katonát szerződésesnek nevezik, sőt profinak. Meglehetősen zavaros a katona státusának ilyen módon való meghatározása. A XVIII–XIX. század toborzott, vagy hatóságilag állított katonája gyakran életfogytig tartó szolgálatában a kor legjobban képzett katonája volt. Szakmáját a kor színvonalán professzionális módon ismerte és gyakorolta.
A XIX. század utolsó harmadában az általános hadkötelezettség alapján szervezett haderő maga volt a társadalom, vagy annak egy speciális leképezése. Az állam (birodalom, vagy nemzetállam) érdekeit képviselte. A haderő alakulatai továbbvitték a korábbi korok haderejének hagyományait, szokásait, és újabbakkal egészítették ki. A katonákról való gondoskodás is a kor lehetőségeihez igazodott. A haderőt a döntő csatával megvívott gyors lefolyású háborúra készítették fel. Az állam, az uralkodó iránti hűségre való nevelés nemcsak a hadsereget, de az egész társadalmat áthatotta. Ma sem a családban, sem az oktatásban ilyen jellegű nevelés, ilyen jellegű propaganda nem tapasztalható. A haderőben a szerződéses katonák kiképzése, nevelése sem tartalmaz ilyen elemeket.
A háború első heteiben a hivatásos tisztikar 90 százaléka elesett. A Monarchia „boldog békeideje” alatt kialakult a tisztikar sajátos testületi szelleme, ami a birodalom erőszakos összetartásának egyik fontos eleme volt. Az alakulatok csapatszelleme a múlt dicsőségeinek pontos ismeretén és tiszteletén nyugodott békeidőben és háborúban egyaránt.
A katonák kiképzésének színvonala kívánnivalót hagyott maga után, főleg a póttartalékos és a fegyveres küzdelemre kijelölt népfelkelő állomány esetében.
A milliós tömeghadsereg katonájával szemben nem is volt olyan szigorú kiképzettségi követelmény, mint a zsoldos haderő katonáival szemben. A tömegkatona könnyen pótolható volt, így az első világháborúban jelent meg az „emberanyag” kifejezés. Ezt az anyagot könnyen és olcsón lehetett pótolni. A győzelem gyakran nem a csapatok kiképzettségén, hanem a tömegen múlott. A haditechnika és a harceljárás között keletkezett ellentmondást a háború végéig nem sikerült feloldani, így a háború úgy ért véget, hogy a megkötött békeszerződések magukban hordozták egy újabb koalíciós háború lehetőségét, ami egy emberöltőn belül be is következett.
A múlt században a két világháború közötti időszak nem hozott alapvető változást a testületi szellem tekintetében. A birodalom, az uralkodó iránti hűséget azonban felváltotta a nemzet iránti hűség, ami a „Nagy-Magyarország” visszaállításának revizionista érzelemvilágával keveredett. A katonának bevonult állampolgár nevelését csak folytatni kellett, mert az alapokat hozta magával a családból, a társadalomból. A haderő belső világa, így a tisztikar testületi szelleme, hagyományai és a csapatok csapatszelleme a Monarchia haderejének nyomdokain haladt.
A második világháború utáni magyar belpolitikai élet viharai a magyar hadsereget sem kerülték el. A politikai pártok szinte mindegyike szerette volna a hatalom eme fontos támaszát magának megszerezni. Azonban a megszálló szovjet hadsereg jelenléte és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban működő szovjet megfigyelők nem hagytak kétséget afelől, hogy nem tűrnek meg velük ellenséges érzületű erőket a hadseregben. Ma már rendelkezésünkre állnak azok a dokumentumok, amelyek bemutatják, hogy a SZEB szovjet tagjai milyen részletességgel tudták befolyásolni a jövőbeni magyar haderő megszervezésének folyamatát. Magyarország függetlenségét már akkor elvesztette, amikor a megszálló német csapatok 1944 márciusában magyar területre léptek. Azonban a felszabadító Vörös Hadsereg sem a várva várt függetlenséget hozta el a magyar népnek. Rövid idő alatt kiderült, hogy a Szovjetunió nem érdekelt egy független, önálló politikát folytató Magyarország létrehozásában az új határai mentén.
A magyar katonai vezetés helyzetét és feladatait gyökeresen átalakította, hogy Magyarország 1955-ben tagja lett a Varsói Szerződésnek. A Varsói Szerződés létrejötte sajátos feladatokat rótt a tagországok fegyveres erőire. A nemzeti hadseregekből bizonyos alakulatokat a VSZ Egyesített Parancsnokságának irányítása alá utaltak.
A II. világháborút követő korszak több mint harminc éve alatt hazánk katonapolitikai helyzetét, a hadsereg állapotát, hadtudományi gondolkodását külső és belső feltételek erőteljesen befolyásolták. A külső feltételeket a kétpólusúvá alakult világ küzdelmének menete, a belső feltételeket az ország anyagi-gazdasági helyzete, a katonai és szellemi potenciál állapota határozta meg.
A hadseregfejlesztés, a magyar katonapolitika alakításának belső feltételei a tárgyalt 30 évben az ország külső feltételeihez képest lassabban, áttételesen fejtették ki hatásukat, és csak hosszabb idő alatt jutottak érvényre. A kádári konszolidáció lehetőséget biztosított egyfajta belpolitikai enyhítésre, ez volt az ún. „puha diktatúra”, de ennek ára az erősen korlátozott szuverenitás volt. Ebből következően az önállónak mondható magyar kül- és katonapolitikát a „szövetségi hűség” oltárán feláldozták. A Magyar Néphadsereg fejlesztésének az egész korszakban igen szűk volt a mozgástere úgy a külső, mint a belső szférában.
A magyar politikai vezetés a 80-as évekig az ország honvédelmét a Varsói Szerződésre bízta. Nem tűztek ki nemzeti katonai stratégiai célokat. A belső biztonságot a mind sikeresebb gazdasági és külpolitikai törekvések révén igyekezett biztosítani. Önálló alkalmazásra képes hadsereg kialakítására nem törekedett, nem is igen törekedhetett. Ebben sem gazdasági, sem katonapolitikai helyzetünk nem volt eléggé „szuverén”: Fő cél a konfliktusok elkerülése volt. Akárcsak történelmünk során annyiszor, „vonakodó szövetséges” volt hazánk. A politikai vezetés megelégedett a „védelemhez való hozzájárulás” alacsonyabb követelményének teljesítésével, a tetemes ráfordítások ellenére is súlyos aránytalansággal küzdő hadsereg alakult ki. A szövetségesi „hűség” azt követelte, hogy a hazai életszínvonal romlása árán is, a nemzeti jövedelem 4,5-5%-át fordítsák honvédelemre.
A 80-as évek első felében már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a „szövetségi hűség oltárán” nem áldozható fel tovább a nemzeti szuverenitás. Mód és lehetőség mutatkozott a gorbacsovi peresztrojka katonapolitikai következményeinek kihasználására, a korábbi szempontok átértékelésére. A 70-es évek végére, a 80-as évek elejére már „kiüresedett” intenzív fejlesztési koncepció dinamikus tartalommal való megtöltése új vezetési stílust igényelt, amely valamelyest határozottabb szakmai és kevésbé politikai szempontot képvisel.
A hadsereg új struktúráinak kiépítése a nyolcvanas évekre vált lehetővé és szükségessé. A világháború, az európai „nagy” háború lehetősége jelentősen csökkent, és így a fegyverzet- és haderő-csökkentési tárgyalások kisebb-nagyobb sikerei következtében megkezdődött a haderők létszámának csökkentése, a fegyverzetek korlátozása. Ezt tetőzte be a szovjet csapatok Kelet-Közép-Európából való kivonása. A második világháború után a magyar katonák identitásával szembeni legfontosabb elvárás az internacionalizmus volt. Az internacionalizmus szó elé egy nehezen értelmezhető jelzőt is illesztettek, ez így hangzott: „proletár internacionalizmus”. Ennek volt ugyan definíciója, de tartalma alig-alig volt értelmezhető, és inkább a nagyorosz nacionalizmus sajátos megjelenési formája volt. Ehhez társult a „szocialista hazafiság” fogalma, ahol a szocialista jelző volt értelmezhetetlen, mert maga a fogalom pontosan megegyezett a hazafiság fogalmával, mindössze ez a „szocialista” hazára vonatkozott. A Néphadsereg csapathagyományai a kor kötelező ideológiájának megfelelően „csak” haladó hagyományok lehettek, ami a korábbi csapathagyományok merev elutasítását jelentette. Ennek helyettesítésére jelent meg az orosz és spanyol polgárháború és a második világháború partizánjainak, internacionalista hőseinek kultusza, ami nem helyettesíthette a tradíciókat. Ezért a magyar történelem függetlenségi harcainak hagyományai, így a Bocskai vagy Rákóczi vezette szabadságharc, vagy az 1848/49-es szabadságharc hőseinek kultusza tudta ezt bizonyos mértékig pótolni. Ennek ellenére a Néphadsereg és a magyar történelem korábbi csapattestei között végérvényesen szakadás következett be. Ezt a szakadékot a mai alakulatok esetében – néhány kivételtől eltekintve – nem sikerült áthidalni.
A tisztikar testületi szelleme egyes elemeiben, így viselkedéskultúrájában, a „monarchiás” hagyományokat követte, de a szovjet mintára szervezett haderő tisztikarával szemben olyan követelményeket támasztottak, ami egyfajta kettős tudatot eredményezett, mert az új „barátokhoz” alig kötötte valamilyen személyes kapcsolat, leszámítva néhány nemzetközi gyakorlatot. Ennek az lett az eredménye, hogy a tisztikar nemzeti elkötelezettsége erősebb volt, mint a szövetséghez (VSZ) való tartozás érzése.
Napjainkra a hadművészetben, hasonlóan az első világháború és az azt megelőző évtizedekre, ellentmondás keletkezett a haditechnika és a harceljárás között. A modern, támadófegyvereknek hozzájuk hasonló kaliberű, megsemmisítendő célra van szükségük, azonban ilyen alig akad. A kézifegyverekkel szétszórtan harcoló gyalogos, vagy alig gépesített alegységek ellen ezeket nem lehet bevetni. Mégis a legnagyobb veszélyt sok esetben ezek jelentik.
Ma a Magyar Honvédség fő feladata Magyarország szuverenitásának és területi épségének védelme, valamint hozzájárulás az Észak-atlanti Szerződés kollektív védelméhez. További feladata, hogy hozzájáruljon más, közösen vállalt szövetséges küldetésekhez, részt vegyen a nemzetközi szervezetek égisze alatt zajló béketámogató és humanitárius akciókban, valamint a súlyos ipari és természeti katasztrófák elhárításában. Magyarországnak vállalt kötelezettségeinek megfelelően, a közös védelem érdekében készen kell állnia arra, hogy rendelkezésre bocsássa a szükséges katonai erőt, és lehetőségei szerint hozzájáruljon a szövetség egyéb misszióihoz. A biztonságpolitikai alapelveknek megfelelően a Magyar Honvédség arra is törekszik, hogy a két- és többoldalú katonai együttműködés útján erősítse a regionális biztonságot és stabilitást.
Ha valaki figyelmesen végigolvasta az eddig leírtakat, rájöhet arra, hogy a honvédség mai szerződéses és hivatásos katonáinak komoly identitászavarral kell megküzdeniük, és ehhez szinte semmilyen segítséget nem kapnak. Nem is kaphatnak, mert a világ olyan változások korát éli, aminek pontos végkimenetelét még csak jósolni sem lehet.
A mai fiatalság értékrendjében nem biztos, hogy Európa, sőt az sem, hogy a haza áll elöl, sok minden más előtt. A katonai főiskoláról kikerülő fiatal tisztek és a szerződéses szolgálatot vállaló fiatalok semmiben nem különböznek a társadalom többi fiataljától. Több mint 15 éves oktatói pályám tapasztalatait, valamint történelmi ismereteimet felhasználva kijelenthetem, hogy a katona identitása alakításának ma különös aktualitása van (lenne).
A kérdés időszerűségét adja, hogy ezeréves történelmünk során most csillant fel először igazán a remény, hogy létrejön egy olyan igazi európai egység, esetleg Egységes Európa, ahová érdemes egységes félként betagozódni akkor is, ha ennek ára van. Sok mindent fel kell adni tegnapi önmagunkból. Annak is megvan a veszélye, hogy többet adunk fel önmagunkból, mint kellene, s az elveszett önmagunkért nem kapjuk meg cserébe új önmagunkat. A magyar katona ma már nemcsak „honvéd”, de egy tágabb szövetség katonája is, annak minden világosan érthető, vagy zavaró tényezőjével együtt.
Az identitás egyik fontos – ha épp nem a legfontosabb – tényezője a történelem. A teljes históriai múlt örökségét hordjuk magunkban, s ennek ismerete (vagy félreismerete), tudata (vagy hamis tudata) ott él a nemzedékekben.
A meglehetősen komplikált módon összeálló identitásból a mostani témánk szempontjából különösen fontosnak ítélt három szálat emelek ki. Más összefüggésben ugyanilyen fontosak a családi, a baráti, az iskolai, a lokális, a regionális, a vallási és más hitbeli és még sok más identitás összetevői, és ezek egymáshoz és az egyénhez való viszonya is.
Az első kérdés: mit jelent ma az identitás a szerződéses és hivatásos katonák körében? Történelmileg, hagyományosan, általánosan. Mi mindennel azonosul ez a katonanemzedék, és mi mindennel nem. A kérdés megítélésében komoly gondot okoz, hogy csak benyomásaink, sejtéseink, feltételezéseink lehetnek nagy, átfogó felmérések híján.
A globalizáció valahol a vágyrendszerben a jómód, s az erre épülő gazdag és könnyű élet elérésének az igenlését jelenti, ennek összes külső jeleivel, hatalmi és civilizációs tényezőivel. A hős ebben a szappan-álomvilágban az, aki mindezt el tudja érni, lehetőleg ügyességgel, de akár bármi áron is, magának, legfeljebb még egy-két barátjának. A példa tehát az egyéni hős, a „szuperember”, nemigen esik itt szó érdekről, mint közösségi valamiről. Ezt sugározza az egész világra zúduló amerikai filmszemét és modern ponyvairodalom.
Mi a tanulság? Szinte eltűnt a társadalom mint realitás, és maradt helyette az egyéni hős mint emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező képtelenség. Lehet ezt egyfajta modern mesevilágnak is tekinteni, csak amíg a régi mesefigurák valaha az 5-6 éves korosztályokig hatottak a tudatra, most mintha az egész lakosságot
5-6 évesnek nézné ez a fajta vizuális tömegkultúra.
Szeretnék tévedni, amikor levonom azt a tanulságot, hogy ebben a globalizációs folyamatban a közösség, mint olyan, kulisszává válik, vele szemben totálisan heroizálódik az egyéni hős. A motívum pedig az egyéni érdek. S én nem látok ezzel szemben lényeges ellenható tényezőt. A szerződéses katonák jó része a jobb élet reményében vagy kalandvágyból írja alá a szerződést, nem titkolt vágya, hogy minél előbb valamelyik misszióban szolgálva hizlalhassa bankszámláját.
Nem lehet kérdés nélkül hagyni: ez lesz az egységes Európa katonája közös identifikációjának egyik összetevője? Ő lesz a modern zsoldos? Alkalmi feladatokra az állam által szerződtetett szuperkommandó (zsoldoscsapat) tagja? Mert olcsóbb bérelni, mint fenntartani csapatokat? A honvédelmi miniszter – nem is olyan régen – magabiztosan jelentette ki, hogy a katona „munkaerő-piaci tényező”, Magyarországon ma a hadsereg az egyik legnagyobb foglalkoztató. (No comment!)

Európa-identitás

De jó ez így? Nem lehet ellene tenni semmit? Ellentényezőként két másik faktor képzelhető el. Egyfajta Európa-identitás és egyfajta nemzeti identitás. Az Európa-identitás eleve feltételez valamiféle közös vagy részben közös Európa-eszmét. Európa eszméje a múlt közösségére és az erre épülő civilizációra és kultúrára támaszkodik. A görög–római örökségre, a közös – s egyre közösebbé váló – keresztény–zsidó középkorra, a világot alakító polgárosodásra, a modernizáció örök kísérleteire. Ez többé-kevésbé iskolai tananyag, a pluralista tananyagfelfogás szerint eléggé különböző módon és mértékben. A szerződéses katona ilyen identitással vállal munkát, aztán megkezdődik a kiképzése, néha az amerikai filmekből vett minta alapján.
A tisztikar sem sokkal jobb az identitás kérdésében. Ők is ugyanazt a történelmet tanulták, és ugyanazokon az amerikai filmeken nőttek fel. Saját tapasztalatom az, hogy a hadtörténelem oktatását is alig van mire építeni, annyira sekélyes a hallgatók történelemtudása.
Gyors, radikális változás ezen a téren nem fog bekövetkezni. Mégis megkísérelhetnénk átstrukturálni az egyetemi oktatást vagy új tantárgy bevezetésével, vagy a meglevők belső tartalmának öszszehangolásával. A közös európai múltat kellene bemutatni a jelen világsablonizációján, életmódi szűkülésén alapuló jelennel szemben, illetve a kettő összefüggésrendszerében. Ez adhatna egy olyanfajta azonosulást, amely már öntudatos elemeket is magában hordoz. A jelenlegi szerződéses állomány identifikációját kialakító vagy erősítő történelmi ismeretekkel nem, vagy alig rendelkezik, ennek fejlesztésére vonatkozóan törekvéseket a mai kiképzési struktúrában nem látok.
Az identifikáció harmadik nagy territóriuma a nemzeti azonosságtudat. Ez a legbiztosabb történelmi fogódzó, gyakran tele hamis elemekkel. Ez a legkönynyebben és legbiztosabban elérhető közösségi tényező egy ország népe (népei) számára, ahová még többé-kevésbé lehet identifikálódni. A nemzeti összetartozást nem pótolja semmiféle territoriális öszszetartozás. Történelmi múltunk mindenképpen belekerül identitásunkba, s nemcsak nálunk, hanem más európai népeknél is. És ez az erős nemzeti identitástényező lehet Európa-identitás erősítő, de lehet gyengítő is. Az európai felzárkózáshoz a legrosszabb tanácsadó a nacionalizmus. Múlt valós – vagy vélt – nagyságunk erőszakos rávetítésének a kísérlete a mai Európára. Valós történelmi múltunkat kell tanítani, de kényesen a valós történelmi következmények levonásával. Tanítani? Kik és kinek? A mai tisztikarnak? A leendő tiszteknek, tiszthelyetteseknek? A szerződéses állománynak? Van-e rá igény a mai politika részéről? Olyan átmeneti korban élünk, amikor csak kérdések léteznek, de a kérdésekre még nincsenek válaszok.

A BAJTÁRSIASSÁGRÓL JELEN IDŐBEN

A közösségi érzés szükségességének értelmezéséhez kétféle aspektusból közelítünk: az egyén élete, valamint a szervezet működésének oldaláról. Elsősorban az érdekel bennünket, hogy ezen érzés milyen egyéni és milyen közösségi szükséglet kielégítéséhez kapcsolódhat.
Az első megközelítés általános, elméleti jellegű. Abból indul ki, hogy az ember alapvetően közösségi lény, és ezáltal a közösségi érzés jellemének meghatározó sajátossága. Az ember mint egyén, társak nélkül nem képes olyan szituációt teremteni, amelyben természeti helyzetéből adódó hátrányai kiegyenlítődnének. A másik megközelítés a szervezeti működés hatékonysága és eredményessége szemszögéből vizsgálja a kérdést. Azt kutatja, hogy mi kell ahhoz, hogy a haderő megfelelően működjön, azaz adott esetben képes legyen feladatait ellátni.
A békében folytatott katonai tevékenység egyik legfontosabb célja a szervezet hadrafoghatóságának megőrzése, illetve fejlesztése. A katonai szervezetek hadrafoghatóságát rendszeresen tesztelik, melynek során legfontosabb mutatóként a harci erőt, vagy közkeletűbb nevén, a harci értéket vizsgálják. A harci értékét befolyásoló főbb tényezők az alábbiak:
l teljesítmény;
l belső összetartó erő (csoportkohézió);
l fegyelem stb.
A felsorolásból látszik, hogy a harci értéket nagyban meghatározza az adott szervezet belső összetartó ereje. Minél inkább számottevő ez az erő, annál nehezebb és bonyolultabb feladatok megoldására képes a szervezet. Ellenkező esetben viszont dezintegrálódás következik be, ami azzal jár, hogy egyre több probléma jelentkezik a működés során. Szélsőséges esetekben a széthúzás a szervezet széteséséhez is vezethet.
A hadtörténetben számtalan példát találunk arra, amikor látszólag gyenge, de erős belső kohézióval rendelkező katonai szervezetek fényes győzelmet arattak náluknál sokkal nagyobb létszámú és fejlettebb technikával rendelkező alakulatok felett. Különösen jellemző volt ez a honvédő háborúk esetén. Nem meglepő tehát, hogy a katonai vezetők mindenkor felismerték az ebben rejlő lehetőségeket, és tudatosan törekedtek az általuk vezetett katonai szervezetek belső összetartó erejének növelésére.
A szervezet belső összetartó erejét sok minden befolyásolja. Elég csak röviden utalni arra, hogy adott esetben milyen fontos szerepet játszhatnak a harc kimenetele szempontjából a következő tényezők: a hazaszeretet, a harc igazságosságába vetett hitt, az erkölcsi jellemzők, a katonák között meglévő bajtársi szellem stb.
A továbbiakban a tanulmány csupán ez utóbbi tényező szerepével foglalkozik, elsősorban azért, mert napjainkban a Magyar Honvédség alkalmazási lehetőségei ezt indokolják. A missziós tevékenységekben való részvétel különösen időszerűvé teszi azt, hogy a bajtársiassággal mint az egyik legfontosabb katonai erény érvényesülésének körülményeivel foglalkozzunk.
Ami társadalmi szinten szolidaritásként, az a hadseregben a bajtársiasság érzéseként jelenik meg. Azt az összetartó erőt, amit a katonaszociológia a csoportdinamikából eredeztet, bajtársiasságnak is nevezhetjük.
Célszerű röviden kitérni a bajtársiasság és a testületi szellem kapcsolatára is. Utóbbi legegyszerűbb megközelítésben a hasonló szemlélettel rendelkező emberek csoportjához való tartozás tudatát jelenti. A bajtársiassággal ellentétben a szervezet külső viszonyait – pontosabban a társadalom más csoportjaitól való elkülönülést – hangsúlyozza.
A bajtársiasság mint katonai erény nem olyan etikai kategória, aminek kevés köze van a való élet dolgaihoz. Jelentőségét éppen a gyakorlat adja, hiszen a katonai szervezetek képességét, harci értékét befolyásoló tényező.
Ugyanakkor az érvényesülési lehetőségek számbavétele során figyelembe kell venni, hogy az értékek személyiségbe történő beépülése, tudati tartalommá válása nem feltétlen jelent értékkövető magatartást. Az egyén aktuális helyzete, érdekei és lehetőségei nagymértékben meghatározzák az értékek cselekvésben történő kifejeződését. Hiába a közmegegyezéses jelleg, a közösségi elvárásoknak eleget tevő magatartás nem automatikusan következik be, ha egyáltalán bekövetkezik.
Az individualizmus térhódításának egyaránt vannak társadalmi és szervezeten belüli okai. Ezek közül a társadalmi okok a meghatározók.
Az elmúlt másfél-két évtizedben jelentős értékrend-átrendeződés következett be a magyar társadalomban. Amíg a nagy francia forradalom jelszavait megtestesítő értékek (szabadság, egyenlőség, testvériség) közül a létező szocializmus az egyenlőség eszméjét tűzte zászlajára (legalább is a retorika szintjén, és az emberek szellemi és fizikai szabadságának korlátozásával), addig a rendszerváltást követően a szabadságérték dominanciája érvényesült a másik kettő rovására. A kialakult értékhierarchia a neoliberális ideológia sajátja, melynek következményeként gyengült a társadalmi szolidaritás, és elmélyültek a társadalmi egyenlőtlenségek.
Az „újkapitalizmus” viszonyai között a tőke vált a legfőbb differenciáló tényezővé a társadalomban. A tőke hatalma elébe került minden más hatalomnak – köztük a tudás hatalmának is –, ami annyit tesz, hogy az „újburzsoáziához tartozás”, azaz az erőforrások birtoklása vagy hiánya meghatározó értékmérővé vált az emberek között, természetesen nem csak közgazdasági értelemben. A társadalom „kétsebességűvé” alakult, aki nem tud rákapaszkodni a gyorsan robogó vonatra, az könnyen – és nemritkán végzetesen – lemaradhat. Nem kell tehát csodálkozni, hogy nagy a tülekedés a peronon, és a zsivajgásban sok a zsebtolvaj, sőt a lökdösődésben egy-egy pofon is elcsattan. Ilyen körülmények között a szolidaritás értékének háttérbe szorulása nem meglepő, jól jelzi azt az emberi kapcsolatok minőségének romlása, az emberek befelé fordulása.
Az esélyegyenlőség eszméjét alapjaiban negligálják a jelenlegi elosztási viszonyok. A jövedelmi különbségek 1987 és 1997 között megduplázódtak, azaz ötszörösről tízszeresre növekedtek, és a tendencia – kisebb megszakításokkal – tovább tart. Ettől még jelentősebbek a vagyoni különbségek, ennek szociológiai eszközökkel történő mérését meg sem próbálta eddig senki. Miközben egyre kevesebben lesznek egyre gazdagabbak, aközben veszélyesen növekszik a mélyszegénységben élők tömege. A gazdagság és a szegénység szélsőséges viszonyai között élők természetes módon fordulnak szembe egymással, nem lehet elvárni tőlük a testvéri szeretetet.
Miután a közfelelősség egyre kevesebb szerephez jut az egyén sorsának alakításában, egyre biztosabban állíthatjuk, hogy a hátrányos helyzetek döntő többségükben nem leküzdhetők. Ennek kézzelfogható jelei vannak az oktatási rendszertől kezdve, az egészségügy helyzetén át az öregkori ellátásokig.
A jövő nagymértékben kiszámíthatatlanná vált, ezért teret nyert a rövid távú gondolkodás. Az életstratégiák egyperces novellákká szelídültek, nem kis mértékben köszönhetően a mindent maga alá gyűrni akaró politikai kurzusok négyéves irányváltásainak. A politikai rotáció a haderővel szemben támasztott politikai elvárásokat is ellentmondásossá tette, melynek során a pártpolitikai szempontok nemritkán fölébe kerekedtek a racionalitás követelményeinek.
Az állomány döntő többsége megérti, hogy szükség van olyan szervezeti korrekciók végrehajtására, amelyek lehetővé teszik a hadsereg rendeltetésszerű működésének fenntartását. Ami a többség számára az elmúlt két évtizedben elfogadhatatlannak bizonyult, az a szervezeti átalakításokat kísérő kiszámíthatatlanság volt, vagyis az előrelátás lehetőségétől történő megfosztottság. A leszervezéssel kapcsolatos improvizációk, a döntések lebegtetése, valamint az információk gyakori visszatartása az eddigi gyakorlat során már többször is lehetetlen helyzetek kialakulásához vezettek. A „bennmaradásért” folytatott harc sem feltétlenül eredményezett pozitív végeredményt, azaz nem feltétlenül azok maradtak a szervezetben, akikre annak legnagyobb szüksége volt. De akik maradtak, azoknak sem volt okuk az örömre, hiszen ott lebegett fejük felett a „pallos”, azaz a következő átszervezés réme. A vélt vagy valós kiszolgáltatottsági érzés tömegessé válása frusztrációs jelenségeket eredményezett, ami visszahatott az emberi-munkatársi kapcsolatokra is.
A menedzsertípusú tiszt eszménye megosztja a hadtudomány képviselőit. A tradicionalisták és a reformisták merőben ellentétes véleményt formálnak erről a kérdésről. Jelen tanulmánynak nem célja, hogy a két irányzat harcában állást foglaljon, csupán azt vizsgáljuk az alábbiakban, hogy melyek azok a lehetséges menedzseri tulajdonságok, amelyek ellenébe hathatnak a bajtársiasság értékérvényesülésének. Ismereteink szerint a menedzseri mentalitás káros vonásai az alábbiak lehetnek:
l a parancsnok személyiségét jellemző szélsőségesen individualista értékrend;
l siker és érvényesülés mindent háttérbe szorító igénye;
l szervilizmus és intolerancia;
l gladiátortípusú parancsnok helyett a harcban részt nem vevő (menedzsermentalitású) parancsnok eszménye;
l a becsülettel szemben a hatékonyság előtérbe helyezése a parancsnoki munka megítélésében;
l a beosztottak tudatos felhasználása a karrier és a túlélés eszközeként;
l az érzelmek és az empatikus képességek tudatos leépítése;
l a család szerepének háttérbe szorítása a szolgálattal szemben.
Bár a felsorolás közel sem teljes, annak megállapításához azonban elégséges, hogy belássuk: ezek a tényezők teljességgel ellene hatnak a szolidaritás érték érvényesülésének. Ennek gyakorlati következménye az lehet, hogy azokban a katonai szervezetekben, ahol ez a beállítódás válik dominánssá, ott nem jöhet létre a katonák között pozitív érzelmi viszony.
A menedzsermentalitás „elfajulása” – azaz a menedzsermentalitáshoz kapcsolódó egyes jellemzők túldimenzionálása –, s ezzel együtt a bajtársiasság mint érték tudatos háttérbe szorítása rendkívüli módon legyengíti azt a kohéziós erőt, ami a szervezet összetartásához, eredményes tevékenységéhez szükséges. A vietnami vagy az afganisztáni tapasztalatok egyértelműen megmutatták, hogy a modern technikát alkalmazó és menedzseri szemlélettel rendelkező vezetés nem törvényszerűen eredményesebb a hagyományos értékekre, és a katonai közösségek relatív önállóságára építő vezetéssel szemben. A rövid távú szemlélet a haderőben is általánossá vált. Miközben a stratégiai tervezés 8-10 évre előre dolgozik, addig a reálfolyamatokban mindennaposak az improvizációk. Elsősorban a költségvetési lehetőségek változása okoz visszatérően gondot, de a lobbitevékenységek hatása sem elhanyagolható. Ez utóbbiak különösen a szervezeti átalakítások végrehajtása időszakában erősödtek fel. Mindezek oda vezettek, hogy az állomány bizalma megrendült a vezetés iránt. „Az a biztos, ami már megtörtént” – halhattuk egy-egy állománygyűlés után a legutóbbi időkben is.
A haderőben a versenynek az előmeneteli rendszer a fő terepe. A versengés szabályait a vonatkozó jogszabályok rögzítik, próbálnak mindenki számára azonos esélyt biztosítani a karrierépítéshez. Ezt szolgálja többek között a teljesítményértékelési rendszer bevezetése és az előmeneteli bizottságok létrehozása is. Ugyanakkor mégsem lehetünk a szabályzókkal elégedettek, mert pazarlóan bánnak az emberi erőforrásokkal, és nem minden esetben szolgálják a haderő belső egységének megteremtését sem. Szemlélteti az előzőeket, hogy miközben az átszervezések során tömegesen kerülnek ki a szervezetből magasan kvalifikált és nagy szakmai tapasztalattal rendelkező katonák, aközben az utcáról veszünk fel olyanokat, akiket erre semmi sem predesztinál. A jelenlegi szabályok kiskapukat hagynak a megalapozatlan egyéni törekvések előtt is. Mindezek oda vezetnek, hogy az egyén – a rendszer hibáit kompenzálandó – a versenyt túlélési harcként fogja fel, amelyben minden eszköz használata megengedett, s melynek jegyében a szabályok alóli kibúvás bocsánatos bűnnek számít. Ezek után az is természetesnek mondható, hogy a lovagiassági szabályok „fabatkát sem érnek”, elvesztik kötelező érvényüket. Következmény: a kollégákból ellenfelek, rosszabb esetben pedig ellenségek lesznek.
A bajtársiasság értékérvényesülése ellen hat, hogy az elmúlt időszakban rendkívül gyors volt a csúcsvezetők rotációja. A barátság kialakulásához egymás alapos ismerete szükségeltetik. Az egyes vezetési szinteken bekövetkezett sűrű személyi mozgások nem hagytak időt egymás mélyebb megismeréséhez, szorosabb emberi kapcsolatok kialakulásához. Ez a megállapítás mind a vertikális, mind pedig a horizontális kapcsolatokra vonatkozik.
Az elmúlt időszakban mind az aktuális társadalmi környezet, mind a haderő belső viszonyai jó táptalajt biztosítottak a szervilizmus elburjánzásának. Mind a tágabb, mind a szűkebb környezet folyamatosan olyan üzenetet küld az egyén felé, amellyel azt igyekszik tudatosítani, hogy egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetben van. Az előbbi teszi ezt a munkaerőpiac felvevőképességének bemutatása által, utóbbi pedig a folyamatos leépítések, megszüntetések kilátásba helyezése révén. Ebbe az irányba hat az előzőekben már megemlített teljesítményértékelési rendszer is, amely túlságosan széles teret kínál a szubjektív értékítéletek számára. Miután a kiszolgáltatottság az egyén számára hosszabb távon elviselhetetlen, ezért az előbb vagy utóbb, lassabban vagy gyorsabban szolgalelkűvé válik, még akkor is, ha igyekszik a „gerincesség” látszatát fenntartani. A szervilizmus – a bajtársi viszonytól eltérően – nem két egyenrangú ember viszonya, hanem az önkéntes alárendeltség elfogadását, sőt egyes esetekben annak igénylését jelenti.
Az előző részek elolvasása után meglehetősen borús kép alakulhatott ki az olvasóban a bajtársiasság értékérvényesülésének aktuális helyzetét illetően. Noha továbbra sem hisszük, hogy e témában sok okunk lenne a derűlátásra, mégis szeretnénk rámutatni arra, hogy a helyzet „nem reménytelen”. Vagyis a kedvezőtlen trend megállítható, illetve megfelelő körülmények esetén akár vissza is fordítható. A sikerhez mindenképpen szükséges, hogy tételesen megfogalmazzuk azokat a tennivalókat, amelyek elvégzése nem nélkülözhető.
Már utaltunk rá, hogy az értékek elfogadása nem feltétlen jelent értékkövető magatartást. Így vagyunk ezzel a bajtársiasság esetében is. Mint a bevezetőben ismertetett eset is bizonyította, az összetartozási érzése legtöbbször csak addig „működik”, amíg az egyén számára előnyös, és nem követel személyes áldozatvállalást. Ezért is fontos, hogy pontosan definiáljuk azokat a konkrét szempontokat, amelyeket a szervezetnek érvényesítenie kell, ha azt akarja, hogy tagjai nemcsak a retorika szintjén, hanem a gyakorlatban is áldozatot vállaljanak egymásért. A haderő sajátos feladatai szükségessé teszik, hogy az egymás iránti felelősségérzet és segítőkészség egyfajta beállítódásként rögzüljön a katonákban. Miután a testületi szellem és a bajtársiasság szorosan összekapcsolódó fogalmak, célszerű, ha fejlesztésük lehetséges irányait a továbbiakban együtt tárgyaljuk. Ennek megfelelően az alábbiakban röviden összefoglaljuk azokat a szempontokat, amelyeket érvényesíteni kell ahhoz, hogy célunkat elérjük. Az összetartozás érzésének erősítése a szervezet tagjai vagy alrendszerei között
Mint már utaltunk rá, erős csoportkohézióra a katonai szervezet integrált működése, valamint
eredményessége miatt van szükség. Az összetartozás érzése a szervezet alrendszerei között, vagy az egyes emberek egymáshoz való viszonyulásában alakulhat ki. Létrejötte részben spontán (nem tudatos szocializáció) módon, részben pedig tudatos folyamat következményeként történik. Utóbbi számunkra nagyon fontos, hiszen azt fejezi ki, hogy a szervezet a rendelkezésre álló lehetőségeinek kihasználásával sokat tehet ennek a folyamatnak a gyorsítása és erősítése érdekében.
Vannak helyzetek, amelyek szinte automatikusan „kiprovokálják” az összetartozás érzésének megerősödését. Erre számtalan utalást találunk a katonai szakirodalomban, valamint a művészeti alkotásokban. A veszélyhelyzetek, a háborús szituációk és a missziós tevékenységben való részvétel jó példái az ilyen élethelyzeteknek.
Tekintettel arra, hogy napjainkban a haderő expedíciós jellege került a figyelem előterébe, a felkészítések során fontos felhasználni azokat az ismereteket és tapasztalatokat, amelyek e tekintetben a rendelkezésünkre állnak. Azok a veteránok, akik Irakban vagy Afganisztánban teljesítettek szolgálatot, hajlandóságot mutatnak ismereteik átadására. Fontos tehát, hogy létrehozzuk azokat a veteránszervezeteket, amelyek – más országok gyakorlatához hasonlóan – számon tartják és gondozzák ezeket a tudástartalmakat.
A menedzseri mentalitás szélsőséges formáinak elterjedése nagymértékben ellene hat a közösségi érzés megerősödésének. Ez azért is sajnálatos tendencia, mert a katonai közösségekben – elsősorban persze a csapatoknál – régebben nem voltak hagyományai az ehhez hasonló individualista megnyilvánulásoknak. Ha mégis, akkor az komoly következménynyel járt az érintett egyénre nézve.
Segítségnyújtás készségének erősítése a szervezet, az egyes csoportok és az egyének szintjén A bajtárs kifejezés – a magyar nyelv szépségét és árnyalt kifejezőkészségét bizonyítva – olyan kapcsolatra utal, amely a bajba jutott ember számára jelent mással nem pótolható segítséget. A segítségnyújtás képessége és tudatos vállalása tehát legalapvetőbb jellemzője a bajtársiasságnak. Nélküle üres elméleti konstrukcióvá „zsugorodik” az a viszonyrendszer, amelyet meg akarunk valósítani. A hadtörténet sok szép megnyilvánulását ismeri a bajtársiasságnak. A keresztes lovagok például egymáshoz láncolták magukat a csatában. Így sebesült társaikat is menteni tudták, és nem volt más választásuk, mint együtt győzni vagy együtt meghalni. Napóleon gárdistái (a Medvék) olyan szoros négyzetbe rendeződtek, és oly elszántan oltalmazták egymást, hogy Kutuzov túlerőben lévő lovas kozákjai sem tudták megbontani alakzatukat a „nagy visszavonulás” során.
Modern világunkban a segítségnyújtás képességével az államnak, vagy az adott szervezetnek is rendelkeznie kell. Ez fejeződik ki az egyén sorsáért vállalt közfelelősség fogalmában. Minél szélesebb területre terjed ki a közfelelősség, annál erősebb az összekapcsolódás a szervezet és az egyén között. A közfelelősség tartalma bontakozik ki azokban a szociális és segítő rendszerekben is, amelyeket a gondoskodó állam, vagy alacsonyabb szervezeti szinten egyes munkáltatók a dolgozóik érdekében létrehoznak.
Az alábbiakban azokat a területeket vesszük számba, amelyek a haderőben ilyen célból figyelembe vehetők. A honvédség szervezetén belüli segítségnyújtásnak kétféle megnyilvánulását ismerjük. Egyrészt beszélhetünk intézményesített segítségnyújtásról. E területen a legnagyobb veszélyt napjainkban a forráshiányos működésből következő „kényszeres takarékoskodás” jelenti, melynek leginkább a szociális rendszerek esnek áldozatul. Az ellátások, szolgáltatások „kiüresedése” igen gyakorivá vált, jelezve ezzel azt a tendenciát, amely az elmúlt évtizedben erősödött fel.
A szervezet tagjai és csoportjai között megnyilvánuló spontán és érdek nélküli segítségnyújtás – ha nem is látványosan, de mindenképpen érezhetően – szintén visszaszorulóban van, köszönhetően elsősorban a külső hatások begyűrűződésének. Napjainkban sokkal inkább azok a lobbizások lettek általánosak, amely egyes érdekcsoportok részéről nyilvánulnak meg céljaik érvényesítése érdekében.

Közös érdekek felismerése

A közös érdekek létezése elengedhetetlen feltétele a szervezet egységének, illetve az eredményes működésnek. Minél több közös érdek köti össze az állomány csoportjait és tagjait, annál erősebb az őket összetartó kohéziós erő, és annál nagyobb az egyének motivációja. Ha viszont a közös érdekek hiányoznak, vagy nem ismerik fel létüket, akkor annak a szervezet működése látja a kárát.
A bajtársiasság többnyire egyenlők közösségén belül alakul ki, valamilyen racionálisan felismert érdek köré szerveződik, és kölcsönös (tevőleges) segítséget is jelent. „Ebben különbözik több más, egymással szinte azonos tartalmú és a szociális világban nagy szerepet játszó értéktől, a filantrópiától, azaz emberbarátságtól, az altruizmustól, azaz mások javára történő önzetlen lemondásról vagy a caritastól, a keresztényi szeretettől, még korábbi értelmezésében a jótékonyságtól vagy kegyességtől.”
Általában gondot a közös érdekek felismerése, pontosabban fel nem ismerése jelent a gyakorlatban. Ezért a szervezetnek arra kell törekednie, hogy tagjait olyan helyzetbe hozza, hogy képesek legyenek az érdekazonosságok felismerésére. A továbbiakban ez képezheti alapját a közös célok kitűzésének és megvalósításának.
A szervezeti és egyéni érdekek összhangjának megteremtését nem sok siker koronázta az elmúlt években. Ez összefüggésben van azokkal a szervezeti és egzisztenciális bizonytalanságokkal, amelyek a haderő-átalakítás elmúlt két évtizedét kísérték. Miután a közösségi érdekek mibenléte rendszeresen homályban maradt, értelemszerűen az egyéni érdekek megvalósítása képezte az erőfeszítések tárgyát. Ha eredményeket akarunk elérni ezen a területen, mindenképpen arra van szükség, hogy kiszámíthatóvá, vagyis tervezhetővé tegyük a jövőt a szervezet és az emberek számára. Ennek a legegyszerűbb módja pedig az, hogy végre felhagyunk a szervezeti átalakításként beharangozott, de tartalmában szanálásként megélt átszervezésekkel. Ezt még akkor is meg kell tenni, ha utoljára egy nagymértékű, de egyszeri és utolsó leépítésre van szükség a finanszírozhatóság megteremtése érdekében.

A közösségi érzés erősítése írott szabályzók révén

Az etikai értékek érvényesülésének hatásosságát nagymértékben növeli, ha normatív szabályként írásban is rögzítik. Az írott és íratlan szabályok egysége fontos feltétele az egységes cselekvésnek. Az etikai kódex elkészítése szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a katonai szervezet működése szempontjából fontos értékek érvényesülését elősegítsük. A kódex közelmúltban történt kihirdetését követően jelenleg az alkalmazási szabályok kimunkálása van napirenden, amelynek legfőbb módja az Etikai Tanács(ok) tevékenységének a megszervezése. A munka során célszerű figyelembe venni a civil szféra tapasztalatait, különösen egyes szakmai kamarák (pl. orvosi és gyógyszerészi stb.) eddigi tevékenységének sajátosságait.

Bizalomteljes és nyílt viszony a vezetők és a végrehajtók között

A bizalom a jó emberi és szervezeti kapcsolatok „kötőanyaga”, az együttes cselekvés megalapozója. A bizalmatlanság az egymástól történő elhidegülés legfőbb indítéka, az emberi kapcsolatok megmérgezője. Bizalom nélkül nincs bajtársiasság, mint ahogy nincs barátság sem.
Az elmúlt időszakban a vezetők és végrehajtók közötti bizalomra épülő viszonyt leginkább a vezetési improvizációk és következetlenségek rontották meg. Leginkább a haderő-átalakítás során fordultak elő olyan esetek, amelyek aláásták a bizalmi kapcsolat működését. A vezetettek részéről folyamatos igény jelentkezik a világos, megfontolt és végrehajtható célkitűzések megfogalmazása és a végrehajtás következetes megkövetelése iránt. A napról napra változó elképzelések, valamint a feledésbe merülő koncepciók nagyon leértékelik a vezetés iránt megnyilvánuló bizalmat és tiszteletet.

Hiteles külső és belső kommunikáció

A kommunikáció feladata, hogy felkészítse a szervezetet valamely feladatra, és tájékoztatassa a környezetet a működés körülményeiről. Sok nemes kezdeményezés bukott már el azért, mert az emberek értetlenségével találkozott.
Mint az előzőekben már rámutattunk: egyén és közösség kölcsönösen feltételezik egymást. Nincs külön egyén és nincs külön társadalom, csak egymáshoz való viszonyaikban értelmezhetők. Így például nincs tartalma a szegénységnek a gazdagság nélkül. Szegény sincs, ha nincs gazdag (gazdagabb).
Amit a szolidaritás jelent társadalmi szinten, ugyanazt jelenti a bajtársiasság a hadseregben. Sőt esetenként többet is: magát a fizikai lét megőrzésének biztosítékát. Afganisztán vagy a Közel-Kelet homoksivatagjaiban szolgálatot teljesítve szükségünk van egymásra, különben menthetetlenül elveszünk. Éreznünk kell, hogy nem maradtunk egyedül, számíthatunk bajtársaink segítségére. Már csak ezért is küzdenünk kell az individualizmus dominanciája ellen.
Mint a szóösszetétel is kifejezi: társaknak kell lennünk a bajban (is).

A SZOLIDARITÁS ÉS BAJTÁRSIASSÁG PÉLDÁJA
AZ „IRAKI SZABADSÁG” MŰVELET TAPASZTALATAI ALAPJÁN

Bajtársiasság természetesen létezett a második világháború utáni katonaközösségekben is. Legalábbis így neveztük azt az emberi kapcsolatot, amely a katonai szervezeteinket jellemezte. De hogyan lehet ezt összehasonlítani azzal, amelyet a katona hadműveleti körülmények között él meg? Korosztályok erről csak apáinktól, nagyapáinktól hallott, könyvekben olvasott, hogyan segítették, mentették egymás életét, sokszor a sajátjukat sem kímélve katonáink távol a hazától az első és második világháború poklaiban. Így aztán mai ésszel nincs is azon csodálkozni való, hogy a gyerekként oly sokszor hallott harctéri történetek szereplőivel tartó baráti kapcsolatok szüleink-nagyapáink élete végéig megmaradtak. Nos, ilyen emberi kapcsolatoknak tartom a napjainkban a nemzetközi missziókban kialakult jellemző emberi magatartásformákat, régi-új bajtársiasságot, amelyet igazán csak a veszélyben feladatát végző, egymást segítő katona élhet át.
Az nem lehet kétséges, hogy jelenleg a magyar részvétellel folyó iraki és afganisztáni műveletek korunk, a harmadik évezred új típusú háborúi, amelyek sokban hasonlóak, ugyanakkor eltérőek is a korábbiaktól. Az azonosságokról: hasonlóak, mert a harc a terrorizmus ellen igényli a fegyveres erők alkalmazását.
Hasonlóak – és ez történelmi párhuzamosság –, hogy mi magyarok újból a határainktól távol veszünk részt hadműveletekben. Hasonlóak, mert a háborúk természeténél fogva fokozott veszélyt jelentenek az abban részvevőre, a katonára.
Az egymás segítése az, amelyet a hadműveleti viszonyok között a bajtársiasság alapjának tekinthetünk. Ez kialakulhat spontán is, de célszerű, ha a katonai vezetés tudatosan alkalmazza a bajtársiasság katonai közösségekben történő kialakításának elveit. Szükség van erre több okból is. Az egyik: korunk új típusú fegyveres erői és a társadalom viszonya. Mint katona és mint iraki veterán messze nem látom ennek a kérdésnek a megoldottságát. Nem éreztem ezt Irakban sem, amikor különböző (legtöbbször aktuális politikai) okokból egyszer csak elfogyott az a széles politikai támogatás mögülünk, amely a misszió kezdetén még nagyon is egyértelműen megvolt. De ez csak a dolgok egyik oldala! A másik az a hol gyengébben, hol felerősödve folyó vita, amely a magyar katona társadalomban betöltött szerepéről folyik, és az időnkénti kampány- és lózungszerűen megjelenő pozitív igyekezetek ellenére egyfajta újszerű zsoldos katona vízióját vetíti elénk. Pénzért kint lévő zsoldos. Megkaptuk ezt a jelzőt mi is néhányszor a missziónk során. Nem is várhatjuk, ha ez így folytatódik, hogy előbb-utóbb csupán a (magasabb) pénzszerzési lehetőség és – ne tagadjuk – a katonáskodásban, fegyveres harcban örömet látókon kívül mások is jelentkezni fognak katonának.
Ezek a gondolatok azért fontosak, mert a társadalom és végtére is azok vezetői felelősek, hogyan alakul a katona megítélése a jövőben, hogy elkerüljük azt a rémképet, amikor egy, az ország védelmére hivatott sereg tagjai a katonaságban egy, csak az anyagi boldogulást és a kalandból harcot vágyó valóban zsoldos sereget lássanak. Mert ez irányú ismereteink szerint az emberi, így a bajtársi viszonyoknak is másnak kell lenniük a belső meggyőződésből fakadó önkéntes, a haza érdekében történő szerepvállaláson alapuló egymás iránt felelősséget érző katonaközösség, és az életét mindenáron mentő zsoldos csapat között. Ezek azok a hatások, amelyek a harcban a bajtársiasság kialakulását a társadalom oldaláról közelítik. Vizsgáljuk meg, hogyan alakul mindez a kisebb emberi közösségek, az egyének között.
Az a tény, hogy egy katona veszélyes körülmények között, szokatlan földrajzi és klimatikus viszonyok között végzi feladatát – megfigyelésem alapján – eleve nyitottabbá teszi a másik iránt. Ösztönösen keresi a „szövetségest”, akivel a számára bonyolult viszonyok között mind jobban megoldhatja feladatát, végső soron, akire biztosan számíthat, ha veszélybe kerül. Ez a magatartás eltérhet a békeviszonyokban folytatott együttes élet magatartási megnyilvánulásaitól. Itt most a feladat végrehajtásáról és a személyes túlélésről van szó. Ez, ami alapvetően motiválja a szervezet tagjait. Nem véletlen, hogy hadműveleti viszonyok között kevesebb a fegyelmi probléma, csökken az egymás közötti konfliktusok száma. A közös cél, a közös veszély közelebb hozza az embereket, bensőségesebb viszony alakul ki az egyének között és kiscsoportokon belül. Még érdekesebb ez a kérdés, ha mint eseteinkben, nemzetközi környezetben vizsgáljuk meg a kapcsolatokat. Nő a másik nemzet katonái iránti szolidaritás érzete a közösen végrehajtott feladatok során, még ha vannak nyelvi nehézségek is, közelebb kerülnek az emberek egymáshoz. A nemzetközi együttműködés szép példái mellett szót kell ejtenem az esetleges fonákságokról is. Az eltérő alkalmazási feltételek mellett csapatokat kiküldő kormányok a közös feladat végrehajtásában olyan korlátozásokat írhatnak elő, amelyek eltérőek lehetnek egyes csapatok között. Ez a kérdés fokozottan jelentkezett az iraki misszió során, ahol térségünkben az amerikai csapatok eltérő felhatalmazással rendelkeztek a műveletek során, míg a nemzetköziek eleve a küldetés milyensége folytán (békefenntartás) csak jelentős restrikciókkal látták, láthatták el feladataikat. De még ezen belül is volt eltérés a nemzetközi egységek között. Ezek az eltérések ott és akkor emberi nézeteltérésekhez is vezettek a helyszínen, amely képtelenség, mivel minden parancsnok köteles nemcsak a nemzetközi erők parancsnokának, hanem a saját nemzetének utasításait is követni. Az ilyen fajta nézetkülönbségek kialakulását eleve célszerű lenne elkerülni.
Végezetül, de nem utolsósorban. Külföldön járva találkoztam folyó műveleteket megjárt, magukat veteránoknak nevezett katonákkal… Bevallom, kicsit barátkoznom kellett az újraértelmezett, vagy most igazán helyére került kifejezéssel. Veterán, mert az idő elteltétől függetlenül részt vett hadműveletben. Szlovák barátainknál kellett szembesülnöm, hogy a környező országokban időben felismerték a fokozott nemzetközi szerepvállalással, és az ezzel együtt járó új típusú veteránszervezetek megalapításának fontosságát, és országaik (Szlovákia, Cseh Köztársaság, Lengyelország) létre is hozták azokat. Sokan vagyunk, akik úgy gondolják, hogy hazánkban olyan típusú bajtársi szervezetre, mint jelenleg a BEOSZ, nagy szükség van. Létrehozása idején jelentős űrt töltött be, és történelmileg hozta helyre azt a kapcsolatot, amely mi közöttünk, katonák között kortól, rendszertől és a részvételtől függetlenül a korábbi évtizedekben folyamatosan kellett volna, hogy működjön. A BEOSZ létezésével létrejött egy történelmi kéznyújtás, amely generációkon keresztül ível át. Mindemellett mégis úgy vélem, hogy ma szükség van egy olyan új típusú veteránszervezetre, amely a közelmúlt, a jelen és a jövő műveleteiben részt vevő katonákat fogja össze, ha kell, képviseli azokat itthon és külföldön egyaránt. Fontos ez azért is, mert a honvédelem és a társadalom között az ilyen, máról szóló szervezet lehet a legidőszerűbb, a benne katonaként megfordult, az önkéntes haderő gyakorlata szerint életpályáját előbb-utóbb civilként folytató bajtársaink számára.
Ez a gondolat vezérel, hogy javasoljam a HM vezetésének, hogy tegye lehetővé, segítse elő és a jövőben támogassa, hogy a jelen és az elmúlt évek, évtizedek különböző nemzetközi misszióiban részt vettek a meglévő ilyen irányú társadalmi szervek mellett, a hasonló pozitív külföldi tapasztalatokat is figyelembe véve, létrehozhassák a Magyar Veterán Szervezetet.

JEGYZETEK – FÜGGELÉK

A konferencián elhangzott, és a közeljövőben a válogatásban ismertetett tanulmányokkal együtt a „Társadalom és honvédelem” különszámában megjelenő munkák rövid szerzői ismertetői Prof. dr. Bolgár Judit: A professzionalizmus lélektani ismérvei a katonai kultúrában A szerző a testületi szellem és a profesz-szionalizmus fogalmakat elsősorban szervezetpszichológiai aspektusból vizsgálja. Leírja a professzionalizmus általános magatartás-lélektani jellemzőit, és az ezzel kapcsolatos szervezeti magatartási elvárásokat. Egy korszerű szervezeti kultúramodell bemutatása kapcsán leírja azokat a jelenlegi dilemmákat, amelyek a katonai szervezet szerkezet- és funkcióváltásából adódnak. Szervezetpszichológiai szempontból elemzi az etikai kódexben leírt normatív viselkedési jellemzőket. Végül röviden bemutatja, hogy melyek azok az újként megjelenő magatartási elvárások, amelyeket a megváltozott honvédség tagjainak interiorizálni szükséges.
Gligor János: A testületi szellem és a bajtársiasság dilemmái a két világháború közötti magyarországi tapasztalatok alapján
A tanulmány a testületi szellem és a professzionalizmus működését és dilemmáit veszi górcső alá hazánkban az első és második világháború között történt eseményekre, valamint a háborús tapasztalatokra alapozva. A szerző a probléma meghatározását követően a téma fontosabb hazai jellemzőit, ezek alakulásának előfeltételeit vizsgálja, és hangsúlyozza a főbb történelmi események és következményeik reális számbavételének szükségességét. A továbbiakban a testületi szellem és a professzionalizmus mint hivatásrendi elemek külső (társadalmi) és belső (azaz szervezeti) feltételeinek alakulásáról, ezek elméleti és gyakorlati működéséről, ellentmondásokról és vitákról olvashatunk az írásban. A tanulmány befejező része a magyar hadsereg második világháborús szereplésének értékelésével, az ehhez kapcsolódó dilemmákkal foglalkozik.
Kiss Kálmánné dr.: A professziók ismérvei és a katonai professzió. Rendszer és professzionalizmus A tanulmány a professzió értelmezésével, a professziók sajátos jegyeinek kialakulásával, elkülönülésük történeti folyamatával, valamint a professziókutatás elméleti kérdéseivel foglalkozik, érintve a professziók elhelyezésének problémáját a modern társadalom makrostruktúrájában. Ezt követően a jelzett elméletek segítségével igyekszik értelmezni a katonai mint klasszikus professziót, valamint a szervezetben és a tevékenységben egyaránt kimutatni a professzionalizmus elemeit. Nagyné dr. Babics Éva: Tiszti értékrend a modern hadseregben
A tiszti értékrend változása elválaszthatatlan a társadalomban végbement változásoktól, a NATO-tagságunkból eredő feladatoktól és a világunkban zajló folyamatoktól. Az ezredforduló alapélménye a kiszámíthatatlanság, az ambivalencia és az értékek átrendeződése. Ez a folyamat következménye a humánkultúra, a tradicionális elvek és normák értékvesztésének. A szerző cikkében ezen folyamatoknak a tiszti értékrendre gyakorolt hatását, a hadsereg feladatából következő tiszti értékrendet, az elvárásokat értelmezi és foglalja rendszerbe.
Prof. Szabó János: Az informális elemek helye az önkéntes haderő szolgálati kultúrájában A Magyar Honvédség önkéntes haderővé válása, s ezzel a professzionális átépülés visszavonhatatlansága kapcsán kulcskérdéssé vált a kultúraváltás mint feladat és folyamat.
A védelmi szektor rendelkezésére álló források jelenlegi és belátható időn belüli alakulása különösen jelentőssé teszi a szervezetben rejlő informális támogatás kihasználását, s mindannak a vonatkozásrendszernek a kutatását és a menedzsment számára felhasználható kidolgozását, amelyben megtalálhatóak a szervezetépítés alacsony költségigényű, ugyanakkor magas hozadékú, s mással nem pótolható tényezői. Ennek kapcsán jelen dolgozatban vázlatosan felvonultattuk a katonai szervezet kultúraváltásában szerepet játszó mindazon tényezőket, amelyekben megjelenhetnek a kultúraváltás informális tényezői.