„Tátikától éjszakra Sümeg mezővárosa van, hol Kisfaludy Sándor született s kedves költeményeit írta. A város éjszakkeleti oldalán egészen elszigetelt s minden oldalról igen meredek sziklahegy emelködik föl a síkságból valami négyszáz lábnyi magasságra, s felül lapos kupolává gömbölyödik. Mögötte alacsony, szőlővel beültetett dombok húzódnak, előtte, balra és jobbra tágas térség terül el. A hegy tetejét a Balaton vidékének legterjedelmesebb s legépebben megmaradt várának maradványai borítják. E vár a veszprémi püspök birtoka volt, igen ékes lehetett, ezt a sok faragott kő mutatja. Udvarain sziklába vájt pincék és víztartók láthatók. A hegy alján a püspök újabb, csinos kastélya van. A hegy tetejéről gyönyörű kilátás esik, a hegy éjszaki oldalán Kisfaludy Sándor szölleje és szerény hajléka köti le figyelmünket, odább nagy síkság terül, nyugat felé messze távolban dombok s azután mind magasabb hegyek, dél felé pedig a Balaton mutatkozik…” – írja az 1800-as évek közepén Hunfalvy János, nekem oly kedves természetleíróm, szeretem idézni, hiszen szépen mutatja be a tájat, s picit ódon ízei megnemesítik stílusát.

Sümeg, a megállító város! Én így nevezem magamban, akárhányszor is erre autózom: megállásra késztet! Akár délről, akár északról érkezem, már távolról integet a kopár domb tetején álló vára. Integet és hív! Egy rövid megállásra legalább, vagy egy jó sétára, fel a hegytetőre.
Aki annak idején kiválasztotta ezt a hegyet várépítésre, tudta, hogy hová kell építeni, noha akkoriban egyáltalán nem a szépség, a kilátás, a szemet-lelket gyönyörködtetés volt a cél, hanem a hasznosság. Ezt a hegyet az Isten is arra teremtette, hogy vár üljön a magasába, s őrizze, védje az utakat, a környék népét az erre csatangoló katonáktól.
Ha a Kisalföld felől érkezem (és sokszor arról jövök a Balatonhoz), várom azt a pillanatot, amikor feltűnik a sümegi várhegy! Csodálatos pillanat. Meglátni az elénk álló, a messzeségből felemelkedő falakat, azután, ahogy hajlik az út, mind közelebb és közelebb jön a vár, mert mintha a várhegy közeledne! Hirtelen belesimul a tájba, hogy azonnal kiemelkedjék. Felveti a fejét, mintha daccal mondaná az időnek: még mindig itt vagyok!
Balról a Bakony, előttünk a sümegi vár megtöretett és mégis majdnem ép falaival, felemelő látvány! Mikor először voltam a várhegy látogatója, az ötvenes évek derekán, szinte elállt a lélegzetem a látvány nagyszerűségétől. A Balaton-felvidék és a tapolcai medence simult elém, s próbáltam megkeresni az ismert hegyeket, innen a magasból. Melyik Haláp, Csobánc, a Tóti-hegy és Gulács, „a messziről integető”, ahogyan a nagyra hivatott költőtársam: Darázs Endre írta volt:
„A sok távoli hegy s a Gulács guggolva előttünk: messziről integetők…”, igen, de hol van Rezi, Szigliget, Tátika, nem tudom, hogy felfedezem-e a somogyi partról már ismert hegyeket. Azután a zalai dombok felé siklott tekintetem, ahonnan sejtetni engedte magát az Alpok (néha) idáig látszó magasa: az Írottkő!
Itt, a vár magasában lehetett és kellett idézni Kisfaludy Sándort.

„Amott látom domborodni
Nagy-Somlónak kalapját,
Amott jobbról nyálasodni
A Marcalnak iszapját,
A felhőben merőn ott áll
A sümegi vár foka,
A Bakonyból ott kandikál
Tátikának homloka…”

Felemelő, gyönyörű látvány tárul a nézelődő elé a vár magasából. De miért nézzünk távolra, amikor előttünk, alattunk a sümegi vár. Mit láthatunk belőle?
Hála istennek, sokat! Hiszen az elmúlt évtizedek szakszerű helyreállításai viszszavarázsolják elénk a középkori várat.
Amikor a felfelé igyekvő a szerpentin végéhez jut, s már alaposan körbecsodálta a tájat és a várat, ott áll előttünk a külső kaputorony. Az egyemeletes kapu egy hatalmas kövekből faragott bástyának támaszkodik. Ennek északnyugati sarkához csatlakozik a valaha volt időkben a várost ölelő fal.
Hogy mikor épült a kaputorony?
A kapu felett ifjabb Sennyei István veszprémi püspök úr kőbe vésett címere hívja magára a figyelmet, az 1674-es évszámmal, fölötte jobbra pedig egy kis reneszánsz ablakocska néz a feljövő turistákra. Ezt teljesen rekonstruálták, hiszen olyan jó állapotban volt, hogy kár lett volna az enyészetnek hagyni. Éppen olyan ma is, mint egykor volt. A restaurátoroknak persze könnyű dolguk volt, hiszen annak idején Giulio Turco pontosan lerajzolta a sümegi várat.
Eredeti a gótikus kapukeret, az őrszoba, s a XVI. századi ülőfülke. Az őrszobából nyíló kapun lehetett a várhoz ragasztott városfalak védelmében a városkába lejutni. Volt a toronynak erkélye is, ezt akkor még, mikor láttam, nem állították helyre.

A kapun átérve a kapuszorosba érünk. Ezt baloldalt a hegy faragott kövei, jobbról a hegy peremén emelt pártadíszes fal őrzi. Ezután jutunk a Sennyey-bástyára. Ez a vár egyik legújabb, ámde megmaradt része. A bástya védte a felfelé hatolók ellen az utat, a kaputornyot, s ha mégis betört az ellenség, két tűz közé tudták szorítani a katonák. Látunk itt egy kis toronyszerű építményt is, ez szinte kiugrik a falból, ez csakis a felvonóhidas ágyútorony lehetett, innen védték a falakat a hegyoldalon támadókkal szemben.
Mikor a külső várat magunk mögött hagyjuk, akkor jutunk be valójában a várba.
Mikor az 1957-es ásatások megindultak, hatalmas kőgörgeteg takart itt mindent.
Átmegyünk a farkasverem fölött, és belépünk a belső vár kaputornyába. Ennek két bejárata a lovas- és gyalogkapu. A lovaskapu vörös homokkőív keretei mind előkerültek a farkasveremből. A kaputoronyban volt a darabontok szobája, s amikor kilépünk a kaputoronyból, a vár püspöki lakópalotája következik.
Ez egy nyitott tornácú, hosszas épület volt, kétemeletes, gótikus, erkélyes, reneszánsz ablakkeretes. De barokk ablakkereteket is találtak az ásató régészek.
S ha a palota nem is sok örömet okoz, annál több látványt ad a hatalmas udvar.
Hogy ilyen hatalmas udvara volt a várnak, ki gondolná ezt odalent? Köröskörül épületek maradványai, a palota előtt nagyméretű vízgyűjtő áll. Az igazi kút az udvar északi sarkában található, de ha jobban megnézzük, ez is csak homokkő kváderkövekkel kifalazott ciszterna.
A látogató felismerheti a régi vár minden emlékét, maradványát.
Az úgynevezett Magas-torony falcsonkjait is látni lehet, bosszantó, hogy az 1870-es években még kétemeletes volt: a századforduló táján omlott össze és zuhant bele a Sennyey-bástyába.
Meg lehet keresni a borospincék egykori lejáratát, de mi inkább a Köves-bástyát nézzük meg, mint a vár egyik legszebb és legépebben megmaradt bástyáját. Olasz-bástyának is lehetne nevezni, mert építői olasz minta után húzták fel falait. A szakértők szerint érdekes keveréke ez a lentről is jól látható bástya a reneszánsz bástyának és a késő középkori, gótikus ágyútoronynak. Földszintjén és emeletén tölcséres ágyúlőrések találhatók.
Külső, északi sarkán is kőtábla áll az 1554-es évszámmal.
A bástya déli oldaláról majdnem egyenes vonalban indul dél felé a keleti oldal. A támpilléres külső fal mögött öt méterre található az ún. belső fal, kazamatákkal és ágyúállásokkal. A déli végén álló egyemeletes ház a várnagyé volt. Sok várnagy nevét feljegyezték az elmúlt századokban: 1336-ból Gressel, 1347–50 között Tátikai Lukács fia Apor, majd 1440 táján Unyomi Miklós nevét. Büki Dávid is várnagy volt az 1400-as évek vége felé, sőt azt is tudjuk, hogy a várnak 1424-ben alvárnagya is volt, de nem soroljuk tovább a réghaltak nevét.

Végül a fellegvár előtt állunk. Ez látszik legtávolabbra. Messziről integet minden erre érkezőnek. Kétemeletes. Erős. Hatalmas. Valószínűen a XIII. században épült vár első magja. Az ősi vár ugyan elpusztult, de az alapokra épült minden további építkezés a következő századokban. Az öregtorony mögött, a vár délkeleti sarkáról nyílik a párját ritkító panoráma, amely a néző elé hozza a Tapolcai-medence kihűlt, pompázatos vulkánjait.
Én a sümegi Szőlő-hegyet keresem innen, a magasból. Ott élt Kisfaludy Sándor hosszú időn át, ott írta verseit, elmerengve múlton és jelenen. A présháza még áll. A Szőlő-hegy mögött látható a Fehérkövek magaslata. Aki teheti, sétáljon ide is, hogy onnan vegye szemügyre a várat.
S míg gyönyörködünk az elterülő tájban, elevenítsük fel a múltat.
A hagyomány azt tartja, hogy templomos lovagok építették a várat, de a tudós régészek ezt nem hiszik el. Mint minden vár hazánkban, ez is a tatárjárás után épült. Hamarosan püspöki vár lett belőle. Itt a veszprémi püspökök várnagyai voltak az urak.
Pártok és ellenpártok vetekedtek a várért, még inkább a hozzátartozó birtokért. Rablások, fosztogatások, pártütések követték egymást. Már említettük Unyomi Miklós nevét, érdemes elmondani róla, hogy több mint harminc éven át volt sümegi várnagy. Unyomi Ulászló király oldalán állott Erzsébet özvegy királynéval szemben. De az ellenpárt emberei szövetkeztek: és a Szécsi–Kanizsay–Garai–Cillei-liga emberei sokszor támadták Sümeget. Unyomi Miklós azonban éppen olyan hatalmaskodó volt-lett, s amint tehette, rabolt és fosztogatott. A környező birtokosok nem voltak nyugodtak tőle. De javára kell írni, hogy folyton építette, bővítette a várat. Még akkor is gondját viselte Sümegnek, mikor már veszprémi várnagy, majd királyi sókamarás és végül alispán lett.

A sümegi építkezés Vetési Albert püspök idejében se állt le, s itt emelt kápolnát ifjabb Vitéz János is. 1491-ben Kinizsi Pál foglalta el, vagy inkább vette vissza Miksa császár seregeitől, miután Mátyás király halála után beköltöztek a sümegi várba a németek. Mikor már a közelben jártak a törökök, a vár igen leromlott állapotban lehetett. Zalaházi Tamás püspök teljhatalmú kormányzóvá nevezte ki Devecseri Csoron Andrást. 1527-ben örömmel jelenti püspökének, hogy a vár ismét jó állapotban van, a falak erősek, a katonák lelkesek.
1532-ben, mikor a szultán Kőszeget ostromolta, Werbőczy Imre huszárjaival hétszer verte szét az erre kóborló törököket. Csoron András tizenhárom évi várnagysága alatt ugyan megszedte magát, de jó állapotban hagyta maga után a sümegi várat. Csak húsz évvel később, 1552-ben támadt újra a török. Ekkor Veszprém, Bornemissza Pál püspöki székhelye török kézre került, de Sümeget nem tudták bevenni a támadók. A püspökség menedéke kétszáz éven át a sümegi vár maradt, bár a püspök urak Pozsonyban és Bécsben élték többnyire békés napjaikat.
Ám közülük ki kell emelni azt a Köves Andrást, aki 1553-ban foglalta el a püspöki széket, és a rákövetkező évben már felépíti a róla elnevezett bástyát. S azután is, húsz éven át építkezik jó várnagya, Ormányi Józsa segedelmével Sümegen. Erről ezt írja A sümegi vár című útikönyv:
„A vár falait megerősítik, rézsűs, ferde síkú köpenyfalakat húznak eléjük, hogy az ostromlók ágyúgolyói lepattanjanak róluk. A magas falkoronákat lebontják, alacsonyabbra építik, a falak hátát pedig földtöltésekkel erősítik, és ebbe boltozott ágyúállásokat és kazamatákat építenek. Megépül az északi bástya, akkori nevén a »renneki torony« és hatalmas bástyává építik ki a fellegvár körüli falakat. Az erődítés az akkori idők legjobb, Itáliából származó haditechnika elvei szerint folyik, talán olasz hadmérnök tervei és irányítása mellett. A katonai jellegű építkezés mellett szépítik is a várat, főképpen a püspöki lakószárnyat, amely a korai reneszánsz stílusában épül újjá…”
De ne gondoljuk, hogy az erős vár teljes védelmet adott a környék népének, bár a sümegi katonák urai voltak a helyzetnek, a falvak népét a török adószedők is sanyargatták. A nyugalomért fizetniük kellett.

Így aztán nyugalom volt a várban és a környékén. De nem sokáig. Bocskai sza- badságharca itt is éreztette a hatását. A protestáns főurak vezére a szomszédos szentgróti Hagymási Kristóf úr, Bocskai sógora. Ekkor Sümegen, 1603 őszén az újonnan kinevezett Újlaky Lajos a püspök. Természetesen az ellenreformáció lelkes híve, és tegyük hozzá, hogy a volt kanizsai kapitánynak, Újlaky Sebestyénnek a fia, maga is kardforgató ember.
1605 tavasza rettenetes erővel szakadt Sümegre.
Bocskai fővezére, Rhédey Ferenc kétezer hajdúval, török-tatár segédcsapatokkal a császáriak ellen küldi Németi Gergelyt. Az ő vezére az a Hagymási Kristóf, akinek emberei Sümegre jönnek „a Dunán innen való Vármegyék nevében” tárgyalásra. Petheő Gergely ezt így örökíti meg krónikájában:
„Hagymási Christóf ezenközben szolgáit hertelenséggel Sümegbe küldé a Püspökhöz, Újlaky Lajoshoz, barátságnak és segétségnek színe alatt, akiket a Püspök (semmi álnokságtól nem félvén tőlük) eleibe bocsáta. Azok pedig a Püspököt Újlaky Lajost azon helt (ti. ebédlőasztala mellett) agyon verék, és fejét a Vár fokon kiveték… és szolgáit Hagymási hívségére eskötteték…” Mindez a nevezett év május 20-án történt.
A vár hadnagya ekkor Horváth Bálint, ki nem is habozott feladni a várat.
Portyák hadszíntere Sümeg környéke Bethlen Gábor idejében is. A püspökök Újlaky halála óta nem kedvelik a sümegi várat, messze elkerülik. De azután 1643-ban Magyarbéli Bosnyák István püspök visszaköltözik a várba, felszabadítja a város lakosságát, összességükben adja nekik kiváltságaikat, ámde ezért újra katonai szolgálatot követel.
És Sümeg virul, gyarapszik, s amikor Széchenyi György lesz a püspök, soha nem látott magaslatokba emelkedik. Rendbeszedi a vártartományt, Sümegre csalogatja a környék nemeseit, évente itt kerül sor Zala és Somogy megye közgyűléseire. Még saját püspökké szentelését is itt tartja 1654-ben. Később ugyan a vár – mert megszállják a császári hadak – királyi vár lett, de névleg továbbra is püspöki vár maradt. 1664-ben, a szentgotthárdi vereség után Sümeget is megostromolja a török, de csakhamar elvonul alóla, megelégszik a környék felgyújtásával.
Amikor vége lett a török világnak, a török helyett jött a német.
Új adóval, rossz adóval, sok kegyetlenséggel.
Nemest és jobbágyot egyaránt sújtott az új rendszer. 1685-ben Spinola császári komisszárius átveszi Sümeg várát. A végvárakra többé nem volt szükség. A várakat sorra-rendre lerombolták, Sümeg azért maradt ki a pusztításból, gyújtogatásból, mert püspöki vár.

A kurucok alatt újra nagy a lelkesség a végvári vitézek között Sümeg váráért. 1705 októberében Rákóczi fejedelem Vak Bottyánt bízza meg a dunántúli hadjárat vezetésével. A három részre osztott sereg egymás után foglalta el a várakat. A sereg déli szárnya, Balogh Ádám és Sándor László vezetésével, felszabadította Sümeget, november végén.
Amikor Esterházy Antal lett a dunántúli hadak fővezére, 1707-et írtak. December 24-én megérkezett a tábornok csapattisztjeivel Sümegre. Erről ezt írta a korabeli krónikás:
„… az Méltóságos Generálisnak Sümegre való érkezése alkalmatosságával, három ízbéli álgyúk kilövésével insigniter beneventáltatott. Ugyanazon étczaka az istenszolgálat elvégzése után, mintegy verradat felé szeles fergeteg támadván, nagy hó esett…
Die 27. Decembris, Szent János napján tiszta napfény, olvadott az hó. Sümeg várát is megtekintettük…” Nem akármilyen vára volt Sümeg a kurucoknak, hiszen jelentős hadianyag is készült itt – nevezetesen puskapor!
Feljegyezték, hogy a puskaportörő Tormássy Ferenc mester minden héten 1,5 mázsa puskaport töretett két inasával, s ezért 7,5 forintot, négy porzió kenyeret és húst kapott. Salétromot egy héten háromszor főztek. Minden mázsa tiszta salétrom után 6 forint járt a mester úrnak, és ellátására magának, feleségének, legényének öt porció kenyeret, öt porció húst és ahhoz való sót adtak. Továbbá „azon kívül, ha a salétromot főző és puskaportörő mesterek magokat jól viselik, pro discretione fejér liszt és szalonna adatik nekik…”
1709 júliusában a kurucok elvesztik Sümeget.
Lehanyatlott a szabadság csillaga.
A vár – amelynek felszerelése ekkor 22 ágyú, 4 labdahányó mozsár, 2 bombahányó mozsár, 5 szakállas puskából álló seregbontó öt csővel, 30 szakállas puska és 30 kanócos puska volt – talán árulás folytán az ellenség kezére jutott.
És ezután jött a vég: 1713 nyarán, hadgyakorlat ürügyén felgyújtották a várat.
Már nem volt szükség rá.
Már nem kellett.
Mostanában éledt újjá halottaiból, mindannyiunk örömére.

Erre autóztam 1980 novemberében. Noha mehettem volna másfelé is, hiszen Celldömölkről autóztam haza, ahol lelkes fiataloknak meséltem történelem- ről, a Rákóczi-kort felidéző regényeimről, az írás és a történelem titkairól. Egyszerűbb lett volna Veszprémen át jönni haza, de oly régen láttam Sümeget. Miért ne nézném meg? Miért mennék egyenesen hazafelé, mikor csodálatos az idő, süt a nap, a Lada remekül fűt, meleg van a kocsiban, a táj gyönyörű, s legalább újra láthatom Sümeget, aztán a Balaton északi részén, világszép tájon autózom haza. Ennyit megengedhetek magamnak. És már ráfordultam a sümegi útra. Verssorok ébredtek bennem. Nem is egy vers született, hanem három szonett, közös címük: