A reménytelenség hősiessége

Gondolatok egy kiváló könyv kapcsán

2006.02.06.

Mielőtt azonban hozzáfognék ezek kifejtéséhez, szükségesnek tartom, hogy térjünk vissza a címhez. Az egész magyar történelem és benne a gyakran főszerepet játszó hadtörténelmünk talán legjelentősebb százharminc esztendejének, az Oszmán Birodalom, azaz a törökök elleni csatáinak, hadműveleteinek legjelentősebbjeit dolgozta fel a szerző. Azt a korszakot, amely Mátyás király haláláig – mind a köztudatban, mind a történetírásban – hazánk fénykorának számított. Amikor végre fölzárkózott Európához. Elég Zsigmond királyunknak egész földrészünkön csodált budai palotájára, vagy a Mátyás alatti – Európa nagy részét megelőző – reneszánsz kultúrájára hivatkoznom. Ha a mintegy százharminc esztendő végső kimenetelét, a bukást, Mohácsot tartjuk perdöntőnek, ami végső soron vitathatatlanul meghatározta, mondhatni „középszerbe” döntötte Magyarországot, valóban eleve reménytelenek voltak a heroikus küzdelem évtizedei. Akkor ezt azonban senki nem tudta előre. Akkor, mint a könyvből kitűnik, országunk valóban Európa, a kereszténység védőbástyája volt. Közbeszúrva megjegyzem, szándékosan használom a Magyar Királyság kifejezést. Egyrészt, mert a középkorban – még az utolsó évtizedeiben sem – lehet mai értelemben vett egységes országról, népről beszélni. Másrészt, mert török elleni harcoknak a magyarokkal együtt egyformán részesei voltak a horvátok és az országban élő nemzetiségek (németek, románok, szlávok), valamint a királyaink szolgálatába állott népek, mindenekelőtt a kiváló katonai képességekkel rendelkező szerbek. A Magyar Királyság helye, szerepe úgy határozható meg, hogy Közép-Európában a céltudatosan és módszeresen előrenyomuló oszmán-török hatalmi terjeszkedés nemcsak egyik, hanem bátran ki lehet jelenteni, egyetlen meghatározó akadálya, gátja volt. Az oszmán hatalom megjelenését (1354. Gallipoli) követően a balkáni államok – Bulgária, Szerbia, Albánia – néhány évtized alatt, bár hősies harcok során, elbuktak. Szerbia például már 1389-ben Koszovopoljénél (Rigómezőnél). Egyedül a Magyar Királyság állta a harcot. Ez a harc azonban – mint a szerző a történelmi igazsághoz híven kifejti – eleve reménytelen volt. Hősiességét azonban minden tárgyilagosan gondolkozó elismeri.
Régi latin mondás, mondhatni a római jog alapelve: audiatur et altera pars (hallgattassék meg a másik fél is). Tehát a török! Ajánlom mindenkinek, akit a sors vagy utazási kedve Isztambulba visz, hogy látogassa meg az ország hadtörténelmét feldolgozó, bemutató „Askeri Müzesi”-t, magyarul, hadtörténeti múzeumot. Nemcsak, hogy Európa egyik legnagyobb katonai témájú múzeuma, de nekünk, magyaroknak tanulságos is. A másik, az ellenség szemszögéből láthatjuk nemzeti nagylétünk bukásának és nagy temetőjének évtizedeit. És amit legalább olyan jelentősnek tartok, nem „jöttment” keleti barbárnak ábrázolja a magyarokat (mint egy-két szomszédunk), hanem megbecsülésre méltó ellenfélnek. Bőséges – a magyar közönség előtt nagyrészt ismeretlen – anyaggal mutatja be a Magyar Királyság elleni hódító háborúkat, csatákat. Köztük a Pálosfalvi Tamás könyvének címében szereplő Nikápolyt, Mohácsot. Ez utóbbit a török történelem egyik legjelentősebb diadalaként tálalja. Érthető, hiszen sikerült legyőzni a közel másfél évszázadig az Oszmán Birodalom terjeszkedését Európa irányába, bár váltakozó sikerrel, de végső soron megakadályozó legjelentősebb ellenfelet, Magyarországot.

Eddig látszólag alig írtam néhány mondatot írásom tárgyáról, a könyvről. Meg- ismétlem, látszólag, mert a könyv gondolatait, mondanivalóját igazolják és aláhúzzák, vizuálisan is megerősítik a múzeumban látottak. Országunk Európát pajzsként védő szerepét tanították nekem több mint hatvan évvel ezelőtt, és tanítják ma is unokámnak. Valóban, ezt a feladatot, saját jól felfogott érdekében, gazdasági és katonai lehetőségeit – napjaink divatos, amerikai szakkifejezésből származó tükörfordítást használva, „képességeit” – messze meghaladó erőfeszítéssel teljesítette az ország, teljesítették a katonák, valamint – egy-két uralkodót leszámítva – a királyok is. A bukás pedig, mint a szerző egyértelműen kifejti, mely véleményével teljes mértékben egyetértek, már a cím is ezt bizonyítja: nem különböző, többnyire szerecsenmosdatási politikai célokkal megfogalmazott különböző okok, pl. belső széthúzás, Dózsa vezette parasztháború, ármánykodó Nyugat stb. miatt következett be, hanem elkerülhetetlen, törvényszerű történelmi okokból.
A valóság mindig kegyetlen. Ennek bemutatásához azonban szükség volt Pálosfalvi Tamás kurázsiájára, hogy szembeszálljon a közel két évszázada, egykor – nemzeti öntudat kialakításában – valóban jelentős érdemeket szerző, de mára már csak illúziókat kergető vagy teremtő, nemzeti romantikus történelmi felfogással. Bátran követi könyvében az általam hadtörténészi példaképnek tekintett Perjés Géza megállapítását, hogy az oszmán-török túlerőt a magyar védelem csak lelassítani, fékezni tudta, megállítani azonban nem. Pálosfalvi Tamás minden megállapítása kendőzetlen történelmi tényekre, adatokra támaszkodik. Mi sem áll tőle távolabb, mint az illúziók elfogadása. Hunyadi János hosszú hadjárata történelemíróink műveiben mint ragyogó hadművelet szerepel. Ha a részleteket nézzük, valóban az volt. Elolvasva Pálosfalvi „Az illúziók háborúja...” című fejezetét vált bennem egyértelművé, milyen téves helyzetértékelésekhez vezethet, amikor túlbecsüljük a kétségtelenül fényes részsikereket.
A mindenkori politika által különböző, elsősorban rövid távú belpolitikai célok érdekében tudatosan (és többnyire oly mértékben leegyszerűsítve, hogy már nem is hasonlít az eredeti tényhez, gondolathoz) felhasznált nemzeti romantika mázát Pálosfalvi Tamás gondosan lefejtette. A történelmi dokumentumok és valóság talaján állva mutatja be azt a vitathatatlan tényt, hogy az ország küzdelme eleve reménytelen volt. Olyan hatalmas gazdasági és katonai túlerővel szállt szembe és vette fel a harcot a Magyar Királyság, és most átadom a szót a szerzőnek, „amely azonban a kezdettől fogva a súlyos vereségekkel és a végső bukással fenyegetett”. Kiváló történetírói vénára vall, hogy kötetének rögtön a kezdetén általános körképet rajzol Európáról, a vezető hatalmak hadseregeiről, a korra jellemző szervezési, harcászati és hadászati felfogásokról. Megismétlem, közel másfélszáz esztendőt fog át alkotása. Ez idő alatt jelentős fejlődésen ment át a hadviselés összes területe. Többek között áttért az első évtizedekben meghatározó lovagi hadseregekről és hadviselésről a zsoldos hadseregekre, hadviselésre. Megjelentek és egyre nagyobb szerephez jutottak a lőfegyverek, mindenekelőtt a tüzérség. Ennek egyenes következménye volt, hogy a hadseregek fenntartása és a hadviselés egyre több pénzbe került. E fejlődésnek az egyes – meghatározó – elemeit tárja a szerző az olvasó elé. E keretbe ágyazva mutatja be a következő fejezetekben a magyar, majd a török hadszervezet fejlődését és helyzetét. Így válik minden olvasó számára kézzelfoghatóvá a fejlődés számunkra tragikus ellentmondása.

A Magyar Királyság gazdasági helyzete, minden vitathatatlan fejlődése és erőfeszítése ellenére sem volt képes kiszolgálni a hadviselés igényeit. Az ország fokozatosan elszegényedett, meggyengült. Ezt a helyzetet királyaink és a kortársak közül elsőnek ismerte fel Mátyás. Ezért iktatott be a szerző két olyan fejezetet, amely látszólag nem igazodott választott témájához, az oszmán-törökök elleni háborúkhoz – nevezetesen: a boroszlói táborozást, valamint Mátyás osztrák háborúit – de amelyek hiányában véleményünk szerint nem kapnánk teljes képet Mátyás valódi katonai és uralkodói nagyságáról. Megértette, hogy az ország egyedül nem képes sokáig ellenállni az egyre fokozódó török nyomásnak. Megkísérelte uralma alatt egyesíteni a közép-európai államokat. A földrész politikai térképe és helyzete azonban Nikápoly óta teljesen átalakult. Ezért – és korai halála miatt – törekvései megbuktak. Utóda pedig közel sem bizonyult hozzá hasonlóan tehetséges vezetőnek. Az Oszmán Birodalom pedig ezekben az évtizedekben vált világhatalommá. Hatalmas területeket hódított meg. Lakóinak száma sokszorosa volt országunkénak. Anyagi, pénzügyi lehetőségei szinte kimeríthetetlenek voltak. Az egymást követő uralkodói, szultánjai szigorú kézzel vezették birodalmukat. Nem tűrték meg a széthúzást. Hadseregük a kor legjobban kiképzett hadereje volt. A janicsárok révén vitathatatlanul a legjobb gyalogságot és állandó haderőt tartották kézben.
„Csillaguk” gyors ütemben emelkedett, egészen a XVII. század elejéig. A kötet azonban két évszázaddal korábbi eseményeket dolgoz fel.
A Magyar Királyság a XIV. század második felében került szembe először az oszmán-török seregekkel. Az Anjou-házbeli királyaink – Károly Róbert és Nagy Lajos – alatt hazánk Európa egyik meghatározó hatalmává vált. És ekkor – valamikor 1365–1370 között – történt az első összeütközés az új ellenféllel, a törökökkel. Nagy Lajos győzelmére azonban nem sokan figyeltek fel a kortársak közül. Az első valóban jelentős összecsapásra 1396. szeptember 25-én Nikápolynál került sor. Bajazid szultán döntő győzelmével végződött. Ez volt az utolsó keresztes hadjáratnak is mondható nemzetközi összefogás. A vereség okait a könyv nagyon pontosan és hitelesen mutatja be. Hasonlóan a könyvében elemzett többi hadjárathoz és csatához. A törökök győzelme több szempontból is jelentős, mivel a Zsigmond seregének legütőképesebb részét alkotó, a francia és burgundi lovagok semmisültek majdnem teljesen meg „a rendkívül fegyelmezett és begyakorlott, az európaiak által rég elfeledett keleti taktikai elemeket alkalmazó” oszmán sereg győzelme során. Szerzőnk sok korábbi történésszel szemben Luxemburgi Zsigmondot kiemelkedő uralkodónknak tartja. Joggal, mert bár, Nagy Lajossal összevetve, nem volt katonakirály, viszont kiváló politikusnak bizonyult. Nikápoly révén felismerte, hogy a mindenünnen összeverbuvált, a törökökkel szemben harci tapasztalatokkal nem rendelkező lovagokkal nem lehet támadó hadművelettel győzelmet aratni a törökök felett. A korábbi erőviszonyok megváltoztak. Az ország biztonságát csak hathatós védővonal kiépítésével lehet biztosítani. Hosszú uralkodása (1387–1437) alatt lerakta „annak a végvárrendszernek az alapjait, amely csaknem százhúsz esztendőn keresztül útját állta az egyre fokozódó oszmán nyomásnak”.
A védelem megszervezéséhez a politikai helyzet is kedvezett. Bajazid nemcsak országunk, hanem kelet felé is terjeszkedett. Összeütközésbe került Timurral (Tamerlán), az utolsó közép-ázsiai birodalom megteremtőjével. Az oszmán sereg Ankaránál döntő vereséget szenvedett. Zsigmond húszéves lélegzetvételi szünethez jutott. Uralkodása alatt vált hadvezérré, az oszmánok elleni harc legendás vezetőjévé Hunyadi János. A 130 esztendő alatt a magyar seregek a számtalan csata, összecsapás ellenére mindössze háromszor kerültek szembe a törököknek a szultán vezette főseregével a már említett és Mohács mellett: 1444-ben Várnánál, 1448-ban Rigómezőnél és 1456-ban Nándorfehérvárnál. Ezek közül háromban Hunyadi János vezette a magyar seregeket. Hunyadi, támadásainak kudarcai (1444, 1448) nyomán értette meg Zsigmond védelmi elgondolásának igazát. Megértette: csak jól szervezett védelemmel lehet legyőzni a túlerejű és kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező oszmán seregeket. E felismerés vezetett el a nándorfehérvári győzelemhez, amely hetven évvel eltolta az ország török megszállását és lehetővé tette Mátyás uralkodását. A nándorfehérvári győzelem, melyet az egész keresztény Európa ünnepelt, kétségtelenül az oszmánok feletti győzelmek egyik legjelentősebbje volt. Ahogy a szerző is bemutatja, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a XV. században a szultánok nemcsak a Magyar Királyság, hanem a Földközi-tenger, Egyiptom (Mameluk királyság), az Arab-félsziget, valamint a Kaukázus meghódítására törekedtek, és ezért egymás után indítottak hódító hadjáratokat. Ez esetenként jelentősen megosztotta még a hatalmas erőforrásaikat is.
Mátyás követte atyja hadászati elveit. Nem indított az oszmánok ellen döntésre törő támadó hadjáratokat. Először megerősítette, tökéletesítette a meglévő végvárrendszert, majd újak építésével bővítette. Ezt követően lépésről lépésre igyekezett visszavívni az oszmánok által korábban bevett, illetve elfoglalni az általuk épített várakat, valamint szétverni a törökök zsákmányszerző hadjáratait. Jelentős győzelmek fűződnek uralkodása évtizedeihez: Jajca, Kenyérmező, Szabács stb. Zsoldos hadserege, a „fekete sereg” a kor egyik legjobb hadereje volt. Pálosfalvi azonban leszögezi, hogy elsősorban a cseh, sziléziai és osztrák területeken vívott harcokban szereztek elévülhetetlen érdemeket. A törökökkel szemben nem rendelkeztek jelentős harci tapasztalatokkal. Az oszmánok elleni küzdelem gerincét a végvári csapatok jelentették. A Mátyás halála utáni évek története ismert. A magyar haderő váltakozó sikerű háborúkat vívott. Ha csak a számokat nézzük 1526-ig, több csatában győztünk, mint a törökök. De... az említett öt döntő összecsapásból, a nándorfehérvári kivételével, mindet elvesztettük.

Bebizonyosodott, hogy a Magyar Királyság önmaga, külső segítség nélkül kép- telen volt ellenállni az oszmán-török hódításnak. A mohácsi csatavesztést kö- vetően hatalomra került, és „még a középkori Magyarországnál sokkal erősebb Habsburg Birodalomnak is közel kétszáz évébe telt, amíg az oszmán hatalmat sikerült végleg megroppantania” – állapítja meg a szerző.

Pataky Iván

Nyugdíjpénztár-dilemma
Válasszuk a kollégákat!

A magán-nyugdíjpénztárak hőskorában – hazánkban ennek alig egy évtizede – a belépésről bárki szabadon dönthetett. Ma már minden pályakezdő számára kötelező a magán-nyugdíjpénztári tagság. A két helyzet között maradtak olyanok, akik önként sem választották a jobbik megoldást, s a kötelező belépés hatálya alá sem estek.
A harminc év alattiak viszont kaptak egy újabb esélyt: számukra január 1-jétől újra megnyílt a magán-nyugdíjpénztárba való önkéntes belépés lehetősége. Az érintetteknek most mérlegelniük kell, jobban járnak-e, ha a 8,5 százalékos nyugdíjjárulékból 8 százalékot a magánnyugdíj-pénztári számlán kamatoztatnak.
A társadalombiztosításban csupán gyűjtik a befizetéseket, a magán-nyugdíjpénztárba befizetett 8 százalékunkat viszont befektetik. Az évtizedek alatt felhalmozott járulékok itt hozamot is termelnek, így nyilvánvalóan jobban jár, aki él az önkéntes belépés lehetőségével.
Igen ám, de a több tucat pénztár közül melyiket válasszuk?
Megkönnyíti-e a döntést, ha tudjuk, hogy a magán-nyugdíjpénztárba fizetett járulékot a HM – munkáltatói támogatás címén – 10 százalékra egészíti ki?
Okosabbak ettől sem lettünk, hiszen ezt a támogatást mindenképp megkapjuk, bármelyik pénztár mellett is döntünk. Azon viszont már érdemes elgondolkodni, ha létezik a saját munkáltatónk „berkein belül” létrejött intézmény – konkrétan a „HONVÉD” Nyugdíjpénztár –, ne azt válasszuk-e, hiszen mindenképp ez áll a legközelebb a támogatást nyújtó munkáltatóhoz…
Persze, csak úgy, lojalitásból ne válasszuk azonnal a kézenfekvőt! Vizsgáljunk hát egyéb tényeket is! A „HONVÉD” Nyugdíjpénztár a hozamok és egyéb mutatók tekintetében az élvonalba tartozik. Náluk nem idegen alkalmazottak, hanem kollégák foglalkoznak az ügyeinkkel, akik munkájukban profik, évtizedes tapasztalatokkal rendelkeznek. Így már bizonyára könnyebb a döntés. A legjobbak közül válasszuk azt, amelyik a miénk!